Egyéni munkarend fejlemények

Elmesélem, hogyan is alakult a dolog velünk meg az egyéni munkarend engedéllyel.

Ahogy korábban említettem, egy csütörtöki napon annak rendje és módja szerint megírtam a kérelmeket, és aztán hétfőn feladtuk. Útjára engedtük hát a kis leveleket és vártunk. Közben magzatvízfolyással kórházba kerültem: 3 napot hagytak nekem, de ezek a napok már a kórházban teltek. A kórházi szobában egyik délelőtt telefont kaptam: ismeretlen szám, és, bár nagyon ritkán keres akárki is, mindegy, gondoltam felveszem.


Hiánypótlás

Jó is volt, hiszen az Oktatási Hivatal helyi munkatársa volt (helyi=abban a régióban dolgozó, ahol az új iskolánk van). A hölgy nagyon kedves volt, elmondta, hogy az egyéni munkarend kérelmeinket megkapták, de sajnos nem látják a tanulói adatbázisban (KIR), hogy a gyerekeink ahhoz a sulihoz tartoznának, amelyiket a kérvényben megadtunk. Látják, hogy a régi suliban már nem vagyunk, de az újban meg még nem vagyunk, enélkül pedig nem tudják az eljárást érdemben lefolytatni. Ismerik az új sulinkat, fel is vették már velük a kapcsolatot ez ügyben, de per pillanat nem tudtak elérni senki illetékest.

Azt mondta a hölgy, hogy ezért az eljárás úgy fog lefolyni, hogy minden gyerek nevére küldenek nekünk levelet, melyben hiánypótlást kérnek. Igazolnunk kell, hogy abba a suliba vannak beiratva a gyerekek, ahova be vannak iratva. Ezzel a levéllel, mint mondta, nem kell foglalkoznunk, mert amikor az iskola beteszi a gyerekeket a tanulói adatbázisba , ők azt látni fogják és úgy veszik, hogy részünkről a hiánypótlás megtörtént.

Emellett Zeki fiunk kérelméről hiányzott az aláírás (máig sem tudom, ez hogyan történhetett, mert tisztán emlékszem, hogy a postán, közvetlenül a feladás előtt még egyszer mind a négy kérelemnél megnéztem, megvan-e az aláírás, és hát, nekem akkor határozottan úgy tűnt, hogy megvolt). Mindegy, ezt is "hiánypótolni" kellett. Viszont megengedték, hogy emailben küldjük el az aláírt és befotózott kérelmet, így nem kellett postára adni és kivárni, ameddig megérkezik hozzájuk.


Előzetes válasz

Hivatalosan minden hiánypótlásra összesen 60 napot hagytak, de a hölgy mondta, hogy ezen ne aggódjunk: le fog futni az eljárás a tanévkezdés előtt. Amikor óvatosan a verdikttel kapcsolatban érdeklődtem, elmondta, hogy elolvasták a kérelmeket és sajnos nem fogják tudni négy évre megadni. Négy évre csak akkor tudnák megadni, ha külföldi lakcímet tudnánk bemutatni és/vagy ha tudnánk igazolni, hogy a gyerekeink külföldön suliba járnak. Ezek hiányában egy tanévre tudják megadni. Ezen az okfejtésen már erősen mosolyognom kellett, mert hiszen gyakorlatilag épp az imént kaptam ígéretet a pozitív elbírálásra - de, persze óvatosságra intettem magam.

Nem tudtuk ugyanis, hogy egyáltalán megbízhatunk-e a hivatali högy szavában. Volt már más ügyben olyan hivatalnokkal dolgunk, aki szóban a beleegyezéséről biztosított, aztán a hivatalos levélből kellett megtudnunk, hogy nem azt írta, amit mondott. Ezt a hölgyet sem ismertük személyesen, így telefonon azt mondhatott, amit akart. Aztán, hogy tényleg végigviszik-e az eljárást iskolakezdésig és tényleg megadják-e az engedélyt, ahogy mondta, vagy sem - ezt majd akkor tudjuk meg, ha időben kézhez kaptuk a leveleket.

Ennek ellenére nem láttam okát, hogy miért ne bízhatnánk meg a szavaiban. Úgy voltunk vele, hogy várjuk ki a választ. De persze férjemmel alaposan végiggondoltuk a "B" verziót is. Átbeszéltük, elterveztük, hogy mit teszünk, ha az a helyzet állna elő, hogy semmi sem valósulna meg abból, amit a hölgy mondott - mert persze erre is volt némi sansz. Viszont így, hogy előre beszéltünk róla és kitaláltunk megoldást rá, maga az eshetőség, hogy akár a "B" verzió is lehet, már nem is tűnt annyira aggasztónak.


Ügyintézés és várakozás

Miután letettük a telefont a hivatali hölggyel, a folyamatot gyorsítandó, megpróbáltam elérni az új sulink igazgatóját, hogy vele is megosszam, amit az Okt.Hivatal munkatársától hallottam. Sikerült őt elérnem, így kiderült, hogy a beiratkozásunk után (júl.végén) az iskolatitkár nyaralni ment, emiatt nem lettünk a KIR-be felvezetve. Még egy hét nyaralása van: utána visszajön és aznap elintézi a dolgunkat. Visszahívtam a Hivatalt és elmondtam neki a fejleményeket. Mondta a hölgy, hogy akkor aznap, amikor már lesz titkár, ránéznek a rendszerre, és ha látják a gyerekeket a KIR-ben, akkor el tudják küldeni nekünk a végleges határozatot. Még egyszer kiemelték, hogy Zeki aláírt kérelmét küldjük el nekik mielőbb.

Teltek a napok, közben megszületett a babánk és elindult a vele kapcsolatos új időszámítás: friss császáros sebbel koraszülött osztályra járkálás, szoptatás. Aztán amikor a koraosztályról leadták őt a gyerekágyas osztályra, akkor a rooming in és a császáros lét összehangolása. Közben postán megkaptuk a hiánypótlásról szóló leveleket is a Hivataltól, de a hölgy tanácsai szerint ignoráltuk őket. Az aláírt Zeki-kérelmet pedig emailben elküldtük, jelezték is, hogy elfogadták. Meg azt is jelezték, hogy már látják a gyerekeket a KIR-ben. Ezzel a reményteljes információval a tarsolyban vártunk. És vártunk. És vártunk.


Aztán megjött a hír...

Hétfőn végre nem kellett tovább várni: meghozta a posta a határozatainkat. A boríték felbontása előtt még teátrálisan befotóztam mind a négyet - ez lett a mostani posztom kezdőképe is. Úgy éreztem, bármi is lesz bennük, az meghatározza elkövetkező otthontanulós időszakunkat, ezért meg akartam adni a módját. Lassan bontogattam a leveleket és egyesével olvastam el őket. Azaz elsőre csak átszaladtam, hiszen tudtam, mit kell keresni, de vastaggal is szedték, hogy ne tévesszem el: a kérelemnek részlegesen helyt adtak.


Mit jelent ez?

Igazából semmi újat sem ahhoz képest, amit a hölgy mondott. Négy évre kértük az engedélyt, de ennyi időre, fenti igazolások híján nem tudják megadni. Egy évre viszont megadják. Vagyis az indoklásunkat a Hivatal megalapozottnak ítélte, tehát akár jövőre is újra beadható lesz (ezt a hivatali hölgy is megerősítette).

Még nem nagyon fogtam fel, hogy sikerült, hogy tényleg megkaptuk: hogy hivatalosan is egyéni munkarendesek lehetnek a gyerekeink. Talán a mostanában esedékes sokféle intéznivaló, amit a babával meg a család különböző tagjaival kapcsolatban kell bonyolítani, talán az utóbbi hetek soféle lelki feldolgoznivalója viszi el a fókuszt - nem tudom. De nem érzem most az eufóriát, pedig nagyon vártam már ezt a fejleményt. Mindegy, talán majd idővel jönnek a meghatódott, meg lelkes érzések is. Mindenesetre az engedélyek már itt vannak.

Felmerülhet valakiben, hogy miért nem villantottunk vagy egy külföldi lakcímet, vagy egy külföldi iskolába járást igazoló dokumentumot, hiszen akkor megkaphattuk volna 4 évre az egyéni munkarendet. Egyrészt azért, mert nem tudunk ilyesmit villantani. De az az igazság, hogy egyébként nem is szeretnénk. Az egy másik út lenne, mint amin járunk: egy számunkra jóval körülményesebb, amit egyelőre nem akarunk magunknak választani.

Nekünk egyébként teljesen rendben van, hogy az engedélyt mindössze egy évre adták meg. Mert így a többi évet majd egyesével vesszük. :) És persze tudjuk, hogy benne van a pakliban, hogy akár már jövőre ugyanezzel az indoklással nem adják meg az engedélyt, de hadd legyen az majd annak a tanévnek a gondja.


Abból pedig, hogy mi most megkaptuk az engedélyt, milyen következtetést lehet levonni más otthontanulóknak?

Egyrészt, hogy jól átgondoltan, trükközés nélkül, a lehető legőszintébben érdemes írni. Másrészt, nem kell elbátortalanodni: bármilyen reménytelennek is tűnik a helyzet, érdemes beadni a kérelmet, érdemes megpróbálni megszerezni az engedélyt. Már csak amiatt is, mivel nem ismerjük a Hivatal pontos döntési "algoritmusát", így egyelőre kikódolhatatlan, hogy ki, milyen indoklással kaphatja meg az engedélyt és ki nem. Tehát számotokra is van remény, akár ti is megkaphatjátok.

Bár nálunk is többféleképpen alakulhatott volna a végkimenetel, de mi most Istentől ezt kaptuk: 4 egyéni munkarend engedélyt. Kétségtelen, hogy kedves ajándék. Maga a döntés is, meg a hivatali hölgy segítőkészsége is: mind a kettő jólesett a lelkemnek. Köszönet az Úr Jézusnak ezért a tapasztalatért. Hogy az ügyeskedve "győzés" helyett vállalhattuk az őszinteség kockázatát és ebben nem kellett megszégyenülnünk. Nekünk ez most nagyon bátorító, igencsak hálásak vagyunk érte.

ISTEN HOZOTT, BABA!

Kedves Blogolvasóm!

Múlt hét kedden, 35.hétre, programozott császármetszéssel megszületett hetedik gyerekünk, Olivér Johanán. Az első nevét apukája (és nagypapája) után kapta, a Johanán pedig a János név héber megfelelője, melynek jelentése "Isten kegyelmes". Mi azt érezzük, hogy velünk mindenképpen az volt eddig és ennél a várandósságnál különösen.

Olivér Johanánnal nemcsak a kisbuszunk telt meg, hanem "tele lett" a családunk is. Szeretettel meg gyerekekkel. És ezért a kibővült nagycsaládért végtelenül hálásak vagyunk Istennek. És a megtartásért. A szakértő kezekért és a kegyelemért, amely végigkísért az elmúlt időszakban a nagyon szép és a nagyon nehéz napokon is. Isten kegyelméért, amelyben élünk és amely ezt a gyermeket is elhozta a családunkba. Most itt lehet velünk ő.

Az egyetlen ember nálunk, akinek két keresztneve van. A kis utolsó: a legtöbb terhességi komplikáció után, a legkisebb súllyal született gyerekünk. A harcos fiúcska, aki élni akart, amikor már én is lemondtam róla. Mert Isten nem mondott le róla - hiszen Ő egyikünkről sem mond le. Az Ő szemében mindegyikünk értékes, a mi kis hetedikünk sem kivétel.

Kedves Olvasóm! Köszönöm a ránkgondolást, imádságot, szurkolást. Hogy velünk izgultál ezekben a napokban. Sokat jelentett tudni, hogy van, aki hordoz. Később majd a baba élete is helyet kap itt blogon, de most egyelőre, a kórházból hazaérve a korababás-újszülöttes hétköznapokat küzdjük végig, mindennap a maga mérföldkövét, örömét-baját.

72 óra - új családi izgalmak

No, ez az időszak zajlósabbra sikerült, mint terveztük. Az egyéni munkarend kérelem megalkotása után dolgomvégeztével csupán annyi volt a feladat, hogy türelemmel kivárjuk a hivatalos választ, akárminemű lesz is az.

Pocakbabánknak (alias Borsó) azonban kicsit elege lett a szabványlétből, meg a várakozásból, ezért úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja nyaralási terveinket és felpörgeti az eseményeket. Dacolva a születési időpontjával kapcsolatos orvosi prognózissal, nemes egyszerűséggel a kedve szerinti (elég korai) időpontban toppan be mihozzánk.

Nyugi, kedves olvasók, még nincs itt. De hamarosan itt lesz. Tegnap reggel ugyanis folydogálni kezdett a magzatvíz, úgyhogy sietősen kórházba vonultam. Az orvosi vizsgálat megerősítette, hogy ez valóban az, ami, így ennek a babának a pocakban töltött napjai a doktori verdikt után most drasztikusan lerövidülnek.

72óra - ennyit kaptunk a felkészülésre. És kaptunk magnéziumot is, hogy azért annyira mégse siessen a gyerkőc, ki tudja várni a megelőző kezelést. Ez a kezelés egyébiránt szteroidos tüdőérlelőből és biztos, ami biztos, antibiotikumból áll. Ezeket amúgy már mind megkaptam korábban, de az még akkor volt. Ha több, mint egy hónap eltelik, újra meg kell kapni. 

A méhbe felszálló fertőzéstől tart a szakigárda. És persze az is erősíti az óvatosságot, hogy ez a hetedik császárom lesz és a lepény is mélyen tapad. Szóval nem akarnak várni: ha nem produkálunk gáz tüneteket (szabálytalan babaszívhang, vérezgetés, fájások), akkor 3 nap a maximum.

Ha 3, akkor annyi. Ez azt is jelenti, hogy biztosan korababa lesz a fiunk. 34./35. héten születik, attól függ, melyik nap a 3ból. Szeptember közepe helyett augusztus elején. Nem lesz őszi baba, hanem nyári lesz, ami amúgy nem baj. Ugyanakkor vannak kockázati tényezők a koraszülötteknél. Persze bízunk abban, hogy ezek minket mind elkerülnek, de az a helyzet, hogy nem tudhatjuk, úgy lesz-e. Persze ettől függetlenül, vagyis inkább pontosan ezért kérhetjük és várhatjuk, hogy ne úgy legyen.

Én ezzel párhuzamosan fokozatosan adagolom magamnak az infókat, hasznos tippeket a koraszülöttekről, bár azért tudatosan nem szeretnék nagyon belemerülni. A mi gyerekünk ugyanis nem a többi másik korababa. Miután megszületett, miután láthattuk őt és megkapjuk az orvosi infókat, akkor fogjuk tisztán látni a dolgok mibenlétét. És akkor már fogjuk látni, hogy mit kell nekünk tenni.

Ez hát a helyzet. 72 óra maradt az egész pocakos létből, amiből már eltelt 24. Szép közhellyel élve mondhatnom, hogy milyen gyorsan elszállt. De annak ellenére, hogy a kezdeti rosszullétek órái, napjai elég lassan vánszorogtak, valójában tényleg gyorsan elszáguldott és sok benyomást, gondolatot, érzelmet megmozgatott bennem. Talán egyszer majd írok erről is. 

Majd, ha megvan a babus - vagy ha megérkeznek végre az egyéni munkarend kérelmünkre a hivatal válaszai - akkor újra jelentkezem. Addig is szívesen vesszük, ha velünk izgulsz és imádkozol a szülésért és a babánkért.

Köszönöm.

Otthontanulós izgatottság

Elkészült végre... Azt hittem, fél óra alatt megleszek vele, de nem: egy egész délután kellett mókulnom rajta. Kedden ugyanis átiratkoztattuk a gyerekeket az új suliba, szerdán pedig nem éppen sebtiben, de elkészítettem a négy gyerek egyéni munkarend kérelmét. Utóbbi vett igénybe egy teljes délutánt.

Agyaltam rajta, hogy hogyan fogalmazzam meg jól a dolgokat. Azt szerettem volna, ha egyszerűen, egyenesen és teljesen igazat írok, de ugyanakkor értelmesen végig tudom vezetni a Hivatal emberét azon az érvelésen, amely végén meggyőzőnek hat az a konklúzió, hogy az egyéni munkarend a jó megoldás a gyerekeknek.

Számtalanszor újrafogalmaztam és sokat csinosítottam az írást, mire meglett az a verzió, amit tiszta lelkiismerettel és elégedett szívvel tudok útjára engedni: mert az indoklás igaz lett, de érthető is. Ha nem fogadják el, akkor is ez a legjobbam, amit meg tudtam írni.

Picit aggódom azon, hogy minden gyereknek minimális módosítással, de ugyanazt az indoklást adtuk be. De hiszen, mind a négyüknél azonos a családi életvitelbeli sajátosság, amely indokolttá teszi az egyéni munkarendet. Talán nem lesz ebből baj. Nem akartam mást írni, nem éreztem, hogy helyénvaló vagy értelmes dolog lett volna teljesen eltérő módon megfogalmaznom ugyanazt a helyzetet.

Dilemmáztam kicsit azon is, hogy hány évre kérjük az engedélyt. Ha irreálisan hosszú időre kérem, akkor már ezért is visszadobhatják, meg azt nehéz is indokolni, hogy miért annyi. Ugyanakkor nem szívesen kértem volna mindössze egy évre. Mivel több gyerekünk is érintett az egyéni munkarendben, számunkra családilag nagyobb nyugalmat ad, ha egyszer megszerezzük a papírt és az évekig "kitart". Így egyszer kell izgulni azon, hogy mindenki megkapja-e, nem pedig minden újabb tanévkezdés előtt.

A Oktatási Hivatal weboldalán az egyéni munkarendről szóló tájékoztatóban egyébként az van, hogy alapjáraton fél vagy egy tanévre célszerű kérni, de lehet hosszabb időszakra is, ha indokolt. Mi végül a 3 kisebb gyereknek 4 évre kértük, nagyfiunknak pedig 8. osztály végéig, azaz 1 tanévre. Direktben nem indokoltuk, hogy miért annyi, amennyi. Úgy gondolom, a rendes indoklásunkból kiderül, hogy életvitelünk a tervek szerint hosszú távon sem fog jelentősen változni.

A hivatalos kérelem-beadási határidőből pedig kicsúsztattuk magunkat. De azért ez okkal történt és amúgy van is rá "alibink". Az ok az volt, hogy szerettük volna bizonyos törvényadta kedvező hullámokat meglovagolva jobb helyzetbe hozni magunkat a Hivatal előtt. Július 1-jével ugyanis az Alkotmánybíróság nyomására az egyéni munkarend kérvények elbírálását is érintő törvényi módosítások léptek életbe, amelyek sokkal jobb feltételeket biztosítanak, mint amik korábban voltak. Ebbe nagyon szerettünk volna beleesni.

Június 15-e volt amúgy az egyéni munkarend kérelmek normál beadási határideje, de - így a törvény - ha olyan körülmények merülnek fel, melyek miatt a gyerek nem fog tudni suliba járni, akkor más időpontban is be lehet adni.

Mi július elsejéhez képest is meglehetősen messzire elcsúsztattuk ezt az egész egyéni munkarend kérvény beadósdit. Nem terveztünk ennyire későn lépni, de hát június vége felé váratlanul 2 hétre kórházba kerültem. Utána meg még hetekig jobbnak láttuk, ha inkább pihenek. A kórházi előzmények miatt a lehető legkésőbbi nyárközépi időpontra alkudoztuk ki az új sulis beiratkozást, hogy a közel 300 km-es utat az intézményig (meg ugyanennyit vissza) minél későbbi terhességi hétben kelljen megtenni. Sajnos ugyanis a beiratkozást a jellapot itthon kitöltve, postázva, nem lehetett megoldani - muszáj volt személyesen megjelennünk.

Most, hogy a beiratkozáson meg az egyéni munkarend kérvény összerakásán végre túlvagyunk, pénteken postára adjuk a kérvényeket és onnantól mehet az izgulás, hogy miként fogják elbírálni. Ha nem érzik szükségét annak, hogy bármilyen pontosítást kérjenek, akkor a küldemény beérkezésétől számítva 8-10 munkanapon belül meglesz a válaszunk.

Ha valamilyen pontosítást kérnek, akkor elvileg 60 napon belül kell válaszoljanak, de szerintem az inkább pár hét lenne. Az új szabály szerint tanévkezdés előtt mindenképpen le kell fusson a kérelemre adott válasz, még úgy is, ha a szülők nem értenek egyet a verdikttel és közigazgatási eljárást indítanak.

Meglátjuk, mit kapunk. És igaz, hogy egy esetleges nemleges határozatra van "B" tervünk is, de az meglehetősen elbonyolítaná az életünket, így inkább hadd ne kelljen vele élni. A helyzet mindenesetre kétesélyes, viszont nem igazán aggódunk ezen. Sőt, bizakodóak vagyunk.

Bizakodásunk alapja persze nem a kérelem-indoklásunk szuper bebiztosítottsága, vagy a Hivatal elfogulatlan jóindulatába vetett megingathatatlan reménység. Az Úrra bíztuk magunkat. Tudjuk, hogy az Ő kezében van a Hivatal döntése, a kérelmünk sorsa, a mi sorsunk is - és Nála mind a három jó kezekben van.

Így.tehát.most.várunk.meg.azért.izgulunk.is.mert.végülis.nem.tudjuk.mit.kapunk.

JÚLIUSUNK

Tombol a nyár, a család itthon kukul a nagy melegben (hol máshol). De persze mindenki élvezi az udvart és a lazulást. Megy a bringázás, kutyasétáltatás, olvasás, rajzolás, hangszergyakorlás, apának számítógépes munkáiba való besegítés. Így élünk, így virulunk.

Múlt hét elején hazajöttem a kórházból. Pár apróbb panaszt leszámítva egészen jól vagyok - a pár apróbb panasz meg így a 30.hét táján normálisnak is tekinthető. Bár nem kaptam kifejezett kórházi utasítást erre, de már tudom, hogy a méhlepény elhelyezkedése miatt a testhelyzeteim megválasztása kicsit több körültekintést igényel, mint ha nem arrafelé lenne, ahol van.

Tehát önkéntes ágynyugalmon vagyok: sokat fekszem, pihenek, ritkán ülök. Azért nem tartom szigorúan, de tudomásul vettem, hogy ez alkalommal a várandósságban messze nem leszek annnyira pörgős, energikus, mindenmegcsinálós, mint a korábbiakban voltam. Ez az időszak mindig a legélvezetesebb és a legaktívabb szokott lenni, egészen a szülésig. Most viszont ott leng a vérzés, kórházbakerülés, koraszülés damoklészi kardja a fejem fölött, és ez befolyásolja az életemet.

Szóval nincs bringázás, hajolgatás. Pakolászás csak limitáltan. Általában véve fekve teszem, amit egyáltalán lehet, így a családban most kevésbé tudok tevékenyen szerepet vállalni. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez is Isten egyik bölcs döntésének bizonyult, amiből nagyszerű dolgok születnek - és itt most nem (csak) Borsóra gondolok, hanem a családi kapcsolatok formálódására, amely annak ellenére is örvendetes, hogy kivételesen tőlem egészen független.

Milyen ez a formálódás?

Nagyon jó látni, hogy így is, nélkülem is megszervezték és megoldják az életet. És nem a férjem szakad meg a mindencsinálásba, hanem bevonja a srácokat, lányokat is, így mindig van, aki készségesen a keze alá dolgozik - ez (is) a nagycsalád egyik vitathatatlan előnye. És nem csak a hétköznapi dolgokban működik jól együtt a csapat, ahol előre megállapodott, leosztott napi feladatai vannak mindenkinek: hanem, most épp egy kisebb lakásátrendezést is végigvisznek.

A kislányok kiköltöznek a szobánkból és átköltöznek a fiúkhoz (nálunk a srácok eddig egy szobában aludtak). 2 fiú pedig egy másik szobába hurcolkodik. Abból a másik szobából pedig az addig ott lévő, kvázi videóstúdióként funkcionáló eszközpark (férjem munkafőhadiszállása) vonul át az alsó szinti, eddig jobbára tárolásra szolgáló kihasználatlan nappaliba. Ez folyik most is, hogy e sorokat gépelem: épp a frissen beszerzett emeletes ágyat szerelik össze.

A kórházból kijövetelemet követő napon, vagyis most kedden volt a modulzáró házivizsgánk, mely a beugró volt a rendes okj vizsgához. Túllettünk rajta, jól is sikerült, bár rendesen elfáradtam, mivel muszájból sokat kellett ülni (ami meg tudjuk, hogy most nem a kedvenc pózom). Pénteken meg az okj vizsgánk volt, hála az Úrnak, az is meglett. Nagyon örülünk mindennek, hiszen egy központilag kiadott adminisztrációs változtatás miatt hónapokig kétesélyes volt, hogy egyáltalán mehetünk-e vizsgázni.

Az elmúlt hetekben meg a kórházolásom miatt volt bizonytalan, hogy el tudunk-e menni, meg, hogy fel tudunk-e készülni a vizsgára (meg aztán az is izgalmas volt, hogy bírni fogom-e a terhelést, vagy rögtön visszakerülök a kórházba). Végül az összes akadály elhárult és minden aggályos helyzet elrendeződött. Rettentő jó érzés, hogy együtt csináltuk végig férjemmel, így közös volt az élmény, a munka terhe és a tapasztalat is, ami közelebb vitt minket egymáshoz. És persze nagy fellélegzés végre a hátunk mögött tudni az egészet. Előre nézhetünk, a további feladatokra, teendőkre.

Ha már teendők. Az iskolai beiratkozások és az egyéni munkarend igénylés még előttünk van. Ahogy még pár hivatalos okmány intéznivaló, vizsgálat, egészségügyi ellenőrzés is nekem, pár gyerkőcünknek, meg a két kutyának. Ha minden jól alakul, egy egyhetes családi nyaralás is vár még ránk a Balcsinál, amit igencsak várunk. A nyárnak tehát korántsincs vége - újabb izgalmaknak nézünk még elébe. Mi azonban elsősorban annak örülünk, hogy 2hét után végre ismét együtt lehet a teljes család, még ha ilyen nem szokványosan (aparendeziagyerekeket, anyaegésznappihizik), sokfelé kavargósan zajlik is az életünk ebben a júliusban.

MÁJUS és JÚNIUS

Túlvagyunk egy pcr-teszelésen és párezer kilométer utazáson: hazacuccoltunk Portugáliából. Jó újra itthon lenni. Az élet pedig zajlik körülöttünk.


Borsó neme

Május végén, amikor hazaértünk, Borsó megmutatta magát ultrahangon, így mostmár azt is tudjuk, hogy ismét egy fiúcska növekszik a pocakban. Én ennek rettentően örültem, vigyorogtam a vizsgálat alatt, mint a tejbetök.

Persze a csajok is aranyosak nálunk, de most srácos kedvem támadt. Tudom, nem kívánságműsor, ezért is szerettük volna minél előbb tudni a nemét. Nekem egy kicsit hangolódni kellett volna egy kislányra.


Kórház

Múlt hét pénteken elkezdtem vérezni. Egyre jobban. Aztán már görcsölni is. Úgyhogy estefelé bementünk a kórházba. A 27. hetet töltöttem éppen, az meg még jócskán korababa lett volna, ha elindul. Valószínűleg annyira véreztem akkor már, hogy elég nagy riadalmat okoztam - láttam az arcukon, hogy ez nem játék.

Férjemet kint a folyósón tájékoztatták, hogy valószínűleg lepényleválás, és lehet, meg kell császározzanak. Nekem ilyeneket bent nem mondtak, úgyhogy szerintem én nem aggódtam a lehetséges végkifejleteken annyira, mint ők.

Befektettek. Elindult a terápia. Antibiotikum, tüdőérlelő, magnézium... felkészültek, hogy lehet, hogy műtét lesz. Éjszaka aztán sikerült elállítani a vérzést és a sűrű pocakkeményedések is nagyon megritkultak. Reméltem, hogy ezek után hamar hazaengednek, ha már ilyen jól reagáltam a terápiára - de persze nem ez történt.

Mivel a szolnoki kórház csak 32. hetesnél nagyobb korababákat tud fogadni intenzív koraszülött részlegükön és mivel akármennyire kielégítő is volt az állapotom, azért paráltak attól, hogy újra vérezni kezdek - áttranzitáltak egy olyan kórházba, ahol kisebb korababákat is el tudnak látni. Így utaztam mentővel Budapestre.

Itt vagyok már egy hete, minden oké, csak már nagyon szeretnék hazamenni. Talán a héten sikerül is. A család jól viseli magát, férjem elég profin rendezi őket, dolgozik, tartja bennem, meg a gyerekekben a lelket. Szóval nincs okom panaszra.


És, hogy mi is történt valójában?

Bár kiderült, hogy a lepény teljesen ép, vagyis nem lepényleválás okozta a vérzést, az is kiderült, hogy nagyon alul tapad. Az orvosok bizonytalankodtak, hogy rálóg-e a méhszájra vagy sem, meg abban is, hogy a korábbi császáros hegbe bele van-e tapadva a lepény vagy sem. Nyilván esélyes, hogy mind a kettő igen.

Ezek egyébként majd a szülésnél fognak a szakszemélyzettől kicsit több körültekintést igényelni. Meg valamivel nagyobb a szülés közbeni vérzés kockázata, de nagyon sok minden függ attól, hogy ebben a konkrét esetben milyen helyzetet találnak bent, amikor odakerülök. Lehet, hogy semmi gáz nem lesz. Lehet, hogy kell majd vészhelyzetet elhárítaniuk. Meglátjuk.

Ahogy én próbáltam visszafejteni az eseményeket, valószínűleg a mélyen tapadt méhlepény okozta a ramazurit. Ugyanis az alapból is hajlamosabb vérezgetni. Volt is ilyen korábban, de magnézium, c-vitamin és pár órás fekvés eddig mindig megoldotta a dolgot.

Csakhogy most egy okj vizsgára készülünk férjemmel, mely pár hét múlva lesz. Nekünk még rajzokat kell a vizsga portfolióhoz készíteni, és ennek neki is álltunk 2 hete. Ez napi több órás rajzolást jelentett, amit én ülve, sokszor pocakomra görnyedve abszolváltam. Mivel nagyon élveztem a tevékenységet és jól éreztem magam, nem fájt semmim, így csak akkor feküdtem le kicsit pihenni, ha elfáradtam a pózban.

Az előregörnyedő póz azonban, mint kesőbb utánaolvastam, egyáltalán nem javallt előlfekvő méhlepénynél. Sőt, még tartósan ülcsörögni sem, mivel a baba lepréselődik a méhszájhoz és a lepény helyzete miatt ez okozhat vérzést.

Én ezt persze nem tudtam. Engem nem tájékoztatott senki, hogy ilyenkor vannak kerülendő pózok. Pedig a lepény helyzete, tapadása már hetekkel korábban kiderült egy nagyon alapos ultrahangvizsgálaton, de akkor is csak a szüléssel kapcsolatban mondtak egy-két dolgot, életmód szóba sem került.

Így én nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, azt gondoltam, hogy ezek a diagnózisok csupán a szülésre vannak kihatással, a hétköznapjaimra nem. Nyilván ez nem volt helytálló következtetés, ennek ellenére ez volt a gondolatom és ennek megfelelően is rendeztem be az életem. Mivel tehát órákig ebben az előregörnyedt pózban tevékenykedtem, biztosan emiatt kellett végül kórházba vonulni.


Új suli

Sulit kell váltanunk. És az egyéni munkarendet is meg kell kérvényeznünk 4 gyereknek. Meglátjuk, hogy alakul, de ez most nekünk duplán izgalmas. A kérvények elbírálása és az új suli fogadtatása miatt is. Az új rendszerben amúgy, amióta a törvényeket megváltoztatták és aztán a megváltoztatást felülbírálták és módosították, még sosem adtunk be kérvényt. Reméljük minden rendben fog menni.

Ha már suli, akkor az új otthontanulós tanév új babával is izgalmasnak ígérkezik. 3 általános iskolásunk lesz, meg 1 gimisünk, logisztikába biztos bele kell majd tenni magunkat, de nem vagyunk egy túlpörgős család, úgyhogy szerintem nem lesz semmi gond - a szokásos döccenőkön, összeszokós új tanéven, nevelési helyzeteken túl nem számítunk extrém nehézségekre. De majd úgyis kiderül, mi lesz.


Gimi

Már két otthontanulós gyerekünk is lezárta általános iskolai tanulmányait. Legnagyobb nagyfiunk ősszel a 11.-et kezdi, gimis. Másodszülöttünk ugyanott 9-10.-ben indulna (ebben a suliban egy év alatt csinálják meg az első két évfolyamot) - de idén még nem fog. Megbeszéltük vele, és bevárja a kisebb tesót, akinek a nyolcadikot le kell még zárnia. És akkor tudnak együtt menni, amit ők is, mi is jó ötletnek gondolunk. Másodszülöttünk csuszka éve a tervek szerint a nyelvtanulásról fog szólni.


Okj

A férjemmel együtt csinálunk egy okj tanfolyamot, amit majd a családi vállalkozásunkban szeretnénk hasznosítani (ehhez kellett a rajzos portfolió). Remélem, addig kiengednek a kórházból és le tudjuk zárni, mert a jövő hét végén már vizsga lesz és ilyen képzést a törvényváltoztatás miatt már nem fognak tudni csinálni.

Legnagyobb nagyfiam az apukájával vesz részt egy másik okj tanfolyamon. Szobafestő-mázoló szakmát tanulják, hogy itthon a saját portánkon meg tudjanak csinálni kisebb javításokat, festéseket. Szerettük volna, ha a kisebb gyerekeink is mind tudtak volna választani és végigcsinálni egy vagy két okj-s képzést. Nálunk a vállalkozásba is be fognak tudni dolgozni, de nem baj, ha értenek kétkezi dolgokhoz is.

Sajnos ez most jelentősen megnehezedett, mivel idéntől kinyírnak sok olyan okj-t, ami felnőttek számára rugalmas, heti, kétheti konzultációs alkalmakkal 1 vagy másfél év alatt lehetővé tette az oklevél megszerzését. De, hát, most ez van, alkalmazkodunk a helyzethez. Aztán, ha lesz változás e téren, vagy valamilyen lehetőség, akkor majd megragadjuk.

Már csak 3 hét

Ennyi maradt nekünk Európa-körutunkból. 3 hét és vége, megyünk haza. És tudjátok, olyan érdekesen működik az ember, mert 1 héttel ezelőttig a hazamenés nagyon távolinak tűnt, nem volt számunkra megfogható.

Annak ellenére sem, hogy gondolkoznunk kellett rajta, hogyan legyen. Hiszen még tart a járvány és különböző országokban más-más szabályok érvényesek a hazafelé tartó átutazókra. Ezt észben tartva kellett lefoglalni a szállásainkat, melyből most valamivel több lesz, mint legutóbbi hazautunkon volt. De még ezek mellett sem volt realisztikus, hogy hamarosan menni kell.

Pedig muszáj menni. Megyünk is haza és ennek a valósága, vagy inkább az itt töltött idő korlátozottsága, végessége érdekes hangulatot kölcsönöz most minden egyes órának.

Korábban bennem a honvágy motoszkált, hol erősebben, hol gyengébben, meg az a honvágyhoz hasonló erősségű vágy, amit most egyszerűen másikországvágynak neveznék, mely érzés nálam leginkább Spanyolországra, a spanyol tengerparti városkánkra irányult. Ezek a vágyak viszont egycsapásra elcsitultak, amikor tudatosult bennünk, hogy bizony, 3 hét és vége.

Ez a végességérzés megfordította a vágyaimat. Önkéntelenül is belül csendesen elkezdtem búcsúzni Portugáliától, ami viszont ehhez a helyhez való ragaszkodásomat erősítette meg. Mivel muszáj menni, hát nem akarok menni. Maradni szeretnék. Persze tudom, hogy maradni nem lehet, de akkor is így érzek. És mivel maradni szeretnék, megszűnt a honvágyam is, meg a másikországvágyam is.

Jó volt itt lenni nagyon. Azzal együtt is, hogy az eltöltött időből sok hetet a babavárás miatti kezdeti súlyos rosszullét következtében egyáltalán nem tudtam kiélvezni. De nem ezek az erős emlékek, hanem a jó élmények, amiket itt átéltünk együtt. Hála Istennek, volt belőlük elég sok.

Valamelyik nap átnéztük a fényképeinket, melyeket az úton telefonjainkkal készítettünk. A gyerekek is velünk voltak. Mindenki veszettül mosolygott és teljesen ott éreztük magunkat azokon a helyszíneken, ahol a képek készültek. És úgy tűnt, mintha száz éve jártunk volna arra, pedig mindössze hónapok teltek el. Vajon így fogok érezni Portugáliával kapcsolatban is, ha elmegyünk innen? Biztosan.

Persze, tudom, hogy jó lesz már hazamenni és egészen a múlt hétig vártam is nagyon, hogy ez végre megtörténjen. De, most meg vonakodom és kitolnám az időt, hogy még tudjunk itteni emlékeket gyűjteni együtt. A járványszigorítások meg a rosszullétem átírták a terveinket, így a városnézős, közösen elmenős programjaink minimálisan tudtak csak megvalósulni. Persze csináltunk helyettük természetben kirándulós, meg házban csinálhatós családi dolgokat, azok is jó élmények voltak.

És van még 3 hetünk, ami a munka (nekem lábadozás, meg erősödés) és az összecuccolás mellett azért talán biztosít erre is alkalmat. Meglátjuk. Azt hiszem, most attól tartok legjobban, hogy többet nem jövünk ide vissza. Jó lenne persze visszajönni, de ha ide szeretnénk jönni, az, kocsival lévén, egy újabb Európa-körút lenne.

Nem vetjük ugyan el ennek a lehetőségét, de Európán belül (és azon kívül is) annyi hely van még a világon, amit nem láttunk, amit együtt föl lehetne fedezni, meg lehetne ismerni, ahonnan közös emlékeket lehetne gyűjteni! Mert a legjobb emlékeink a közös emlékeink, de a gyerekek folyton nőnek. És tudjuk, egyszer majd eljön a nap, amikor elkezdenek kirepülni és akkor ilyen formában többé nem fogunk tudni velük világot látni. Ezért is szeretnénk kihasználni ezt az időt, amit arra kaptunk, hogy együtt legyünk. Mint család.

Mert az élet olyan... véges.

HYPEREMESIS, a rettegett ellenség (Marathoni poszt)

 

"Tudjuk pedig, hogy azoknak,

a kik Istent szeretik,

minden javokra van, mint akik

az ő végzése szerint hivatalosak."

Római levél 8:28

Az előző posztban írtam Borsóról, most kicsit a babavárás kezdeti időszakában történt eseményekbe szeretnélek beavatni benneteket.

Borsó, ahogy az előző összes gyerkőcünk, erőteljes debütálással indított: egy mozdulattal felborította a család megszokott életét gyakorlatilag lehetetlen helyzetbe hozva édes anyukáját. Én a hatodik héttől minden gyerekkel Hyperemesis Gravidarumban, azaz terhességi vészes hányásban szenvedek, mely állapot egyáltalán nem azonos a reggeli hányingerrel. Előbbire leginkább a heteken át tartó, egész napos nagyon erős émelygés és napi min. 3-5 hányás a jellemző - szóval, ahogyan a nevében is benne van, a helyzet ilyenkor elég vészes.

Viszont nagyon kevés várandós szenved Hyperemesis Gravidarumban, mondhatni, keveseket érint, ezért sajnos nagyon kevés a használható információ is, nem beszélnek erről eleget. Ez az oka annak, hogy a legtöbb ember úgy gondolja, szegény kismamát biztos csak jobban megviseli a reggeli émelygés: azaz nyápicabb, mint a többi anyuka, hisz padlót fogás nélkül nem bír ki egy kis rosszullétet és hányást, amit pedig mások hősiesen, lábon állva és feladataikat elvégezve átvészelnek. Ez a probléma tehát el van bagatellizálva, gyakran a családtagok részéről is, ami még tovább ront a HG-vel küzdők amúgy is terhelt lelkiállapotán. Ezért aztán arra gondoltam, hogy beszélek a HG-ről és egy kicsit megmutatom, milyen is testközelből benne élni.

Ez az állapot nem csak a hétköznapi teendőket lehetetleníti el, hanem úgy általában véve téged, mint embert, így pár hét eltelte után már naponta az életedért küzdesz. Mert enni kell, hogy ne fogyjon el az erőd - de minek egyél, ha bármit eszel, esélyes, hogy kihányod? Meg inni kell, hogy ne halj szomjan - de minek, ha 3 napig bírod inni, ami még ízlik is, utána az is kijön. Megint lehet gondolkodni, mi mást (nem) tudsz még meginni.

Épp innivalót küzdök le (Helza rajza)

Minden kortyért, minden falatért megharcolsz, de hiába. Idővel megszűnik az éhségérzet: már csak azért eszel, mert muszáj. És kiszárad a bőröd, beesik az arcod, árkolt lesz a szemed alja, cserepes a szád. Hiába diktálod magadba folyamatosan a kortyokat, naponta egyszer (sem) tudsz pisilni és állandóan szomjas vagy. Ez az állandósult, nem könnyebbedő fizikális vergődés idővel kizsigereli a belső lelki tartalékokat is, és a kilátástalanságban reménytelen, sötét gondolatok sugdosását hallod a fejedben, amiről már nem tudod eldönteni, hogy a tiéd-e vagy sem, de ettől még meg kell velük küzdened.

Testileg a folyamatos folyadék-, és ásványianyag-vesztésnek köszönhetően elég gyorsan legyengülsz és már csak fekszel (meg hányni vánszorogsz). Aztán, akárhogy is próbálkozol, egy ponton már sem a kaja, sem az innivaló nem marad meg benned, és hiába a sok erőfeszítés, irány a kórház. Ami persze bizonyos értelemben megkönnyebbülés. Ott intravénásan betolnak néhány palack elektrolitot meg hányáscsillapítót, pár napot befektetnek, de aztán megint hazakerülsz. Jó esetben jobban leszel, rosszabb esetben pár nap után ott folytatod, ahol abbahagytad. Én eddig a kórháztól mindig jobban lettem és sosem kellett még egyszer ugyanannál a várandósságnál visszamenni (Borsónál persze nem így volt, de erről majd később).

Nem minden gyerekkel kerültem kórházba, de mindegyikkel nagyon rossz volt a babavárás eleje-közepe. Kábé a 20. hétig, néha tovább. Aztán egyszer csak, mintha elvágták volna, szinte egyik napról a másikra jobban leszek és beüt a csodálatos várandós időszak, amikor minden szuper.

Itt már jobban vagyok (Helza rajza)

Fentieket olvasva minden épeszű olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy miért. Miért vállaljuk a többedik gyereket, ha sejthető, hogy minden alkalommal ebbe a súlyos állapotba kerülök? Miért teszem ki magam ekkora nyomorúságnak?

Ennek két oka van. Az egyik, az elme működése. Az ember ugyanis az ilyenfajta nehézségek elmúlásával egészen elfelejti, milyen rosszul is volt. A súlyos rosszullét után nálam mindig egy nagyon szép időszak következik, amikor ténylegesen babát várunk, tervezgetjük, milyen is lesz a picur. Meg ott a pocak a benne mocorgó aprósággal, akinek lehet örülni - és amúgy semmi sem árnyékolja be ezeket a hónapokat. Aztán megszületik és akkor meg főleg lehet neki örülni. Az egyik ok tehát, hogy nem a teljes folyamat rettenetesen gyötrelmes, csak mondjuk a fele - mely felet viszont a babavárás másik fele és utána a megérkező új gyermek élményszinten és emlékszinten képes teljesen felülírni.

A másik ok a reménykedés. A legtöbb (4) várandósságomnál még a húszas éveimben lévő anyuka voltam, aki nem gondolta túl ezt a gyermekvállalás dolgot. Házasságunk elején egészen rábíztuk az Úrra a témát és nem gondolkoztunk olyan okokon, amik miatt ezt vissza kellett volna vonni. Nem jutott az eszünkbe a dolgokat fejben olyan módon kombinálni, hogy az jöjjön ki belőle, hogy nem kellene gyerekeket vállalnunk egy esetleges következő rosszullétet elkerülendő. Mi akkor és ott mindig egy új gyermek lehetőségét láttunk, nem a szenvedést és a maceraságot, amivel a kezdeti várandós időszak járt. És igazság szerint nem is számoltam azzal, hogy megint rosszul leszek: ezt akkor még egyszerűen nem tudhattuk, én meg úgy voltam vele, hogy hátha. Hátha legközelebb nem ilyen lesz az eleje, hiszen volt erre is esély.

A második ok tehát a kezdeti optimizmusunk volt, hogy akkoriban nem gondoltunk sem arra, hogy nekünk a kezünkbe kellene venni a gyerekek "tervezésének" a felelősségét, sem arra, hogy a babavárós rosszullétekért közvetlenül a babát okoljuk és így őt (vagy a tesóit) már ne akarjuk emiatt. A harmincas éveimbe érve azért már pár gondolat erejéig előkerült a "biztos, hogy akarunk még gyereket?"- dilemma, de nem forgattuk ezt magunkban olyan sokáig, hogy elhatározás lehetett volna belőle. És idővel aztán megérkeztek a lányaink.

Negyvenhez közeledve viszont jelentősen megfakult az optimizmusom és volt egy hosszabb időszak, amikor sem én, sem a férjem nem tudott jó szívvel igent mondani egy következő gyerekre. Olyan hosszú idő telt el a kislányok születése óta, elszoktam a babavárástól, szüléstől, szoptatástól. A körülöttük lévő mizériát hatalmasnak láttam és magamban ki is mondtam egy ponton, hogy jó úgy, ahogy most vagyok, én ezt a várandóspocakos-sokáigszoptatós-testilegmegváltozós időszakot már nem akarom újra.

Akkoriban elég őszintén kitártam Isten előtt a szívemet és elmondtam a témával kapcsolatos összes gondolatomat, érzésemet, aggályomat Neki. Azokat is, amelyek egyáltalán nem voltak kegyesek és szalonképesek - csak simán őszinték. Az Úr nem nyomatta szét a fejemet, nem moralizált, nem csapdosott igeverseket a fejemhez. Olykor előkerült itthon a téma és akkor beszélgettünk erről a férjemmel, meg magamban is foglalkoztam a témával, amennyit kellett: őrlődtem, gondolkoztam rajta. Persze pontosan tudtam, hogy ha ehhez az érzéshez ("nem tudom jó szívvel bevállalni") hosszútávon ragaszkodunk, akkor el kell az Úrtól ragadnunk a döntés jogát (hány gyerek, mikor) és, fogamzóképes korban lévén, konkrét tudatos lépéseket kell tennünk a későbbi nemszületések megvalósítására. Azt is tudtam, hogy Ő szeretetből odaadná a döntés jogát és nem kárhoztatna minket azért, mert nemet mondunk mindarra, amit még esetleg adni akarna (ha akarna).

Úgy értettem meg, hogy nincs kényszer. Isten nem fog az emberi akaratunkon átlépni: ha kimondom, hogy itt a vége, akkor ennek tényleg itt lesz a vége. Szabadságom van, megtehetem, hogy itt a vége. Akkor az Ő jó tervének egy részére nemet mondok ugyan, de ezért nem fogok ítélet alá esni és ettől még ugyanannyira szeretni fog, nem leszek engedetlen a szemében. Szóval úgy éreztem, tényleges döntési lehetőséget kaptunk. És éltünk is vele. Ahogy a dolgot átrágtam és engedtem, hogy Isten formálja a szívemet/véleményemet ebben a kérdésben, Ő meg is tette (nem csak velem). Végül elhatározásra jutottunk: igent mondtunk a jó tervére és kicsit másként, de teljesen Istennel együttműködve vállaltuk Borsót. Akartuk őt, terveztük őt és így lett Borsó - én pedig így lettem megint rosszul.

Borsóval a várandósság eleje nem egészen a megszokott módon telt és a dolgokat több tényező is bonyolította. Egyrészt, hogy covid van. Másrészt, hogy épp Eu.-körutunk utolsó állomásán, Portugáliában vagyunk.

Covid miatt a "besasszézom a legelső állami kórházba egy kis intravénás állapotjobbítóért" című történet ki volt csukva. Ebben az időszakban az állami kórház az a hely, amit pont el akartunk kerülni. Akkoriban itt is mentek fölfelé a fertőzésszámok és mi nem akartuk egy idegen országban elkapni a koronavírust (amúgy otthon sem). Amikor Borsóval első alkalommal nem tudtam már inni sem (akkor már 1 hete kizárólag izotóniás zselét ettem és sokjégkockás izotóniás italt ittam, ami tele van cukorral, de legalább egy ideig le tudtam gyűrni - aztán később már azt is kihánytam), életünkben először magánkórházat kerestünk.

Az ugye 20 km-re esik tőlünk és fizetős, de, ha már kórház, adjuk meg a sanszot, hogy ne kapjuk el a koronavírust. Magánban kétségtelenül jobbak a feltételek, kisebb a zsúfoltság, mint az államiban. Főleg, ha be kell feküdni, ami azért ilyenkor elég esélyes. Elmentünk hát, megvizsgáltak, csináltak uh-t, néztek vérképet, kaptam intravénásat. Biztosak voltunk benne, hogy bent fognak tartani, mert Magyarországon is néhány napot vagy egy hetet mindig befektettek. Ilyenkor ugyanis nem csak a folyadékot kell pótolni, hanem azt is meg kell oldani, hogy nem tudok semmit sem enni, mivel amit megeszek, azt ki is hányom. De itt nem így volt, mert a mindencucc után hazaengedtek - lehet, hogy pont azért mert magánkórház volt.

A portugál magánkórházban

Végre folyik az IV-m...

6 órát várakozott rám a férjem a váróban, hogy ha kell, elbúcsúzhasson tőlem és odaadhassa a táskám a törcsivel, fogkefével, papuccsal, pizsamával. De csak ki kellett fizetnünk a cehhet és mehettünk haza. Az IV után sokkal jobban lettem, aztán, ahogy otthon beléptünk az ajtón, mentem hányni. A férjem elég dühös volt (jogosan), hogy ennyi pénzt elköltöttünk és látszólag nem változott semmi. Reménytelennek és tehetetlennek érezte magát, mert nem tudott rajtam segíteni - és mert a kórház sem tudott. De én azért éreztem, hogy kicsit jobban lettem, és számomra hatalmas fellélegzés volt a tudat, hogy, ha pár órára is, de nem éreztem a folyamatosan tartó rosszullétet: megint visszatért a remény.

Ezen felbuzdulva elhatároztam hát, hogy nem érdekel a kaja, az úgyis kijön, rágyúrok inkább az ivásra. Attól megmaradok. Már, ha bent tudom tartani a folyadékot. De mit tudok meginni? Jégkása. Férjem hígított ananászléből egy, izotóniás sportitalból meg egy másik adag jégkását készített. Mindennap többször. Mellette a fiaim is törték a jeget hozzá, mert az italt a mélyhűtőben fagyasztották kockára, azt kellett késsel kásásítani. Jegesen, müzlistálból, kiskanállal "faltam" az italt: minden korty csodásan jólesett.

A jégkása és a kiskanál

Egy idő után azonban a nyelvem a sok jégtől már akkor is bizsergett, amikor épp nem ettem jégkását (fagyási tünet). Ráadásul amikor számolgatni kezdtem, kiderült, hogy hiába eszek egy tálnyi jégkását mininum négyszer egy nap, 1 liter a max. folyadékbevitel amit el tudok vele érni. Bár ezen a pontom világossá vált számomra, miért voltam eddig a jégkásázás ellenére is mindig szomjas, ettől az információtól megint elszállt minden reményem. A jégkása-diétát egyébként egy hétig bírta a szervezetem, utána megint kórházba kellett menni. Ugyanaz a kör volt: uh, IV, fizettünk, megint hazaengedtek. Férjem 7 órát várakozott, de már nem morgott rajta.

Felesleges mindent lejegyeznem, ami ebben az időszakban történt, a lényeg, hogy még kétszer voltam kórházban. Egyszer, mert nagyon elkezdtem vérezni, másodszor, mert megint mindent kihánytam. Bár a vérzésnél pár hetes szigorú ágynyugalomra fogtak, azt otthon tölthettem, így mindkettő esetben (megint csak) aznap hazaengedtek.

Sógornőm tanácsára férjem beszerzett egy speciális, teljes értékű étkezésnek megfelelő, joghurtszerű proteinkészítményt, melyet olyan végstádiumú rákos betegeknek szoktak adni, akik már nem tudnak enni - hogy ne haljanak meg. Úgy van a szer kitalálva, hogy nagyon hamar fölszívódjon és kevesebb, mint 1,5 deciben minden benne legyen, amire naponta szüksége van, ha semmit nem tud enni. Bár sógornőm Magyarországon él, az általa ajánlott szer Portugáliában is kapható volt, és ez végül nekem is bevált, nem hánytam ki. Reggelire azóta is rendszeresen ezt iszom még.

Utolsó kórházi látogatásomkor 2 elég bika gyógyszerrel láttak el. Naponta kell szednem őket és mióta teszem (2 hete), egészen jól érzem magam. Nagyon ritkán hányok és tudok enni rendes kajákat, bár egyelőre csak a krumpli, hagyma, tojás hármast variálom. Viszont nemrég olvastam az általam szedett gyógyszerek mellékhatásainak elég ijesztő listáját, úgyhogy minél előbb szeretnék szabadulni tőlük. De nem olyan egyszerű, mert honnan tudhatom, hogy mikor hagyhatom el? Ha előbb állok le róluk, mint ahogy a szervezetem kikerül a hyperemesis-ből és mondjuk újra elkezdek mindent kihányni, vajon vissza tudok rájuk térni, vagy akkor már nem fog reagálni a szervezetem?

Ezen a ponton persze aggódhatnék a saját egészségemért, meg Borsó jóllétéért, meg a családomért, meg minden akármicsodáért - de minek tegyem? Itt már rég nem én irányítok ebben a dologban. Én már többször is úgy sejtettem, hogy szegény Borsónak tutira vége van, aztán pedig minden alkalommal ott "integetett" az ultrahangon.

Az elmúlt 3 hónap alatt annyit sírtam, meg annyira rosszul voltam, meg annyira véreztem, meg olyan sokszor voltam kétségbeesett - de Istennek meg van egy terve, amiben benne vagyok én, meg benne van Borsó is, így a dolgoknak máshogyan kellett alakulni, mint ahogy azt a körülményeket látva gondoltam. Persze nem vagyok értelem nélküli: használom a fejem és pontosan tudom, hogy nincs garancia arra, hogy mindig minden csodálatos fényesen fog alakulni akár Borsóval, akár velem. De Istent ismerve meg jó reménységgel letehetem magunkat az Ő kezébe és elhihetem, hogy akik Őt szeretik, azoknak tényleg minden a javukra szolgál.

Bemutatkozik: BORSÓ

Szeretnénk hírt adni legújabb családtagunkról. Ő Borsó, aki nemkutya. Nem kutya, hanem egy kisember, aki itt fejlődik a pocakomban. A hetedik gyerkőcünk ő, akinek az érkezése nekem nagy öröm, a többieknek meg... no, ezt majd később mesélem el. Míg a hírt emésztgeted magadban (7 ! gyerek), gondolom kíváncsi vagy, hogy miért és honnan jött ez a név. Röviden: valami kellett. Hosszabban: szerettem volna őpocakságát valahogyan hívni, amikor családon belül róla beszélgetünk.

A baba, babóca, pocaklakó, bár aranyos elnevezések, így hetedszerre nekem egy kissé elcsépeltek már. Így ez egyszer szerettem volna valami igazán frappáns ötlettel előállni. Nyugi, nem kell fejet csóválni, a név egyelőre csak születésig valid. Nem ez lesz a kisgyerkőc rendes, anyakönyvezett neve.

A Bors fiúnév amúgy létezik, a Borsika lánynév is, a Borsó azonban nincs benne az aktuális névjegyzékben, így jelenleg Magyarországon utónévként nem választható. És, bár eddig sem voltunk szívbajosak a ritka nevek adásában, azért ennyire nem vagyunk elvetemültek, hogy egy ilyen nevet bevállaljunk. Persze még lehetünk azok, hehe. Na jó, csak húzlak ám. (De lehet, hogy nem. Pár hónap és kiderül.)

Borsó ötlete egyébként egy Helza lányommal kapcsolatos emlékből jött. A születése előtti időszakban ugyanis Bónak neveztem itt a blogon: mivel ő egy aranyos kis baBÓ. Ez annyira megmaradt egyik olvasómnak, hogy amikor Helza születése után egyszer találkoztunk, ő afelől érdeklődött, hogy hogyhogy végül nem Bó lett a neve?

Most, ezt továbbgondolva lett a kisgyerkőc BOrsó. Tudom, nem egy nagy magyarázat, valakinek talán borsódzik is tőle a háta, de hát, ez van. Én blogom, én fura ötleteléseim, hehe.

A család egyébként nagyon jól fogadta. Van ez a mondás nagycsaládosok körében, hogy a gyerekvállalás felvállalása a család és az ismerősök előtt a harmadik-negyedik gyereknél a legnehezebb. Mert ekkor még a környezet úgy gondolja, hogy az anya (mert csakis őt traktálják ilyenekkel) meggyőzhető, eltántorítható a még nagyobb család vállalásától, ezért ekkor még fejcsóválnak, rossz dolgokkal riogatnak, próbálnak leérvelni - olykor akár bántóan is.

Azonban valahol az ötödik-hatodik gyerek körül megszűnnek a kellemetlen kérdések, mert addigra az emberek felfogják, hogy a férjeddel együtt reménytelen eset vagytok. Így beletörődnek a helyzetbe, azaz elfogadják, hogy nálatok ez van: időnként jönnek újabb babák.

A babahírre nálunk a gyerekek visszafogott mosolyuk mögé rejtették örömüket, kivéve Domot (18) meg a kislányokat, akik láthatóan meglehetősen lelkesek voltak. Dom reagálása érthető volt: már régóta presszionált minket a tesódologgal kapcsolatban és most végre teljesült a vágya. A kislányok meg egy újabb kislánytesó reménysége felett örvendeztek olyan nagyon. Természetesen a tesók között Dom vezetésével rögtön megindult nem-ügyben az esélylatolgatás, amire már a gyerekek közül mindenki nagyon lelkes lett. Mert ugye, ha fiú lesz, akkor öten lesznek a srácok, ha meg lány, akkor hárman a lányok.

Meg azért is, mert van egy, a gyerekek körében igen népszerű családi hagyományunk, amely bizonyos jó dolgot az új baba neméhez köt. Vagyis, ha kiderül, hogy Borsó lány, akkor az egész család (még a születése előtt) moziba megy. Ha viszont az derül ki, hogy fiú, akkor étteremben költünk el egy közös vacsit. Szóval ezek miatt szelíden egymásnak feszültek a nemek, hiszen senkinek sem volt mindegy, hogy mi lesz a kistesó - meg persze a felvázolt közös program.

Mindenki ismertette a saját preferenciáit és mindenki meghallgatta a többiekét. De, mivel nem volt túl sok variációs lehetőség (hiszen vagy fiú lesz, vagy lány), elindult a hetekig tartó névvadászat... No, itt már különvonultak, mi szülők meg úgy döntöttünk, ráérünk később tudatni velük, hogy nem kívánunk segítséget igénybe venni: ha itt lesz az ideje, önállóan is el tudjuk nevezni a kicsit. Hamarosan azonban már röpködött a "Legyen Gandalf!", "Legyel Lili!" javaslatözön.

Az ötleteik izgalmasak voltak, és már kicsit realisztikusabbak is, mint kisebb korukban. Most nem kerültek elő kutyanevek, mint korábban (Zeki, 12, születése előtt valamelyikük a Brúnó nevet találta ki neki, egy barát család vizslájának a neve után). Azért nem kifejezetten ezek voltak azok a nevek, melyekre szívesen igent mondtunk, bár a srácaink aranyosak voltak és méltányoltuk, hogy ennyire tevékenyen részt kívánnak venni az új családtag nevének kiötlésében.

A babahírre való reakciókra visszatérve, a nagyszülők is őszinte boldogsággal a hangjukban fogadták a dolgot. A többi ismerős, családtag pedig valószínűleg nem közvetlenül tőlünk fogja hallani a hírt, hanem mondjunk facebookon vagy más rokonoktól, így nem tudjuk majd, mi lesz az első reakciójuk. Azért, gondolom, itt-ott a vacsoraasztalnál meg fogunk jelenni beszédtémaként, de ez a rész meg nem igazán érdekel. Eddig tehát nálunk is bejött a nagycsaládos papírforma: a hetedik gyereket már mindenki jól viseli (aki meg nem, az ezt az infót nem köti az orrunkra).

Borsó egyébként őszi gyerek lesz. Érkezése szeptember közepére várható, de ez persze nem biztos. Volt itt pár dolog a várandósság első időszakában, ami miatt akár előbb is érkezhet, de erről majd egy másik posztban. Ha 2 héttel előbb jön, akkor nyári gyerek lesz. Viszont a mi gyerekeink, amikor békén hagyják őket, akkor a kiírt időpont után 1-2 héttel szoktak elindulni. Borsó tehát nyár végétől szeptember végéig bármikor érkezhet. Akármikor jön is, örülni fogunk neki, mert nagyon várjuk.

Mit jelent nekünk, amit az Alkotmánybíróság a Köznev. törvény módosításával tett?

2019 emlékezetes nyarán hatalmas drámát okozott, hogy megváltoztatták a Köznev. törvényt. A helyzetnek több társadalmi csoport is a vesztese volt, de a legsúlyosabban érintettek között az otthonoktatók is ott voltak. Minket is személyesen érintett a dolog.

Akkoriban sokan, politikusok, jogvédő szervezetek, magánemberek próbáltak jogi úton, beadványokkal (meg minden más lehetséges módon) tiltakozni a törvények hatályba léptetése ellen, de úgy tűnt, semmit sem lehet tenni. A törvénymódosítás hatályba is lépett.

Aztán eljött a múlt pénteki nap, amikor a média szűkszavúan, de lehozta a hírt, és olvashattuk, hogy valami történt az Alkotmánybíróságon, és a Köznev. törvény módosítását "elkaszálták". Mi történt pontosan, milyen törvényekről van szó és kik érintettek az ügyben? Erről szeretnék ma írni.


Mi történt pontosan?

2019 nevezetes nyarán politikusok egy csoportja összefogott és közös beadványukkal az Alkotmánybíróságon (AB) próbálták a törvénymódosítást megtámadni. Az AB alaposan kivizsgálta a beadványt, amire részükről mostanra született meg a hivatalos reagálás.

A beadvány készítői a 2019-es törvénymódosítás nagyon sok elemét részletesen, egyenként kifogásolták (ez jó volt így), sajnos azonban a kifogások egy része nem volt kellően alátámasztott. Nem felelt meg ugyanis annak a bírói követelménynek, hogy benne megjelenjen egy alkotmányjogilag elfogadható indoklás arra nézve, miért gondolja az indítványozó, hogy az Alaptörvény bizonyos részével ellentétes a kifogásolt jogszabály. Emiatt elég sok kifogásukat elutasították.

Az AB határozatának összefoglalójából egyébként az derül ki, hogy a beadvány készítői a teljes törvénymódosítás visszavonását szerették volna elérni. Ehhez viszont az alkotmánybírák szerint túl általános indoklást nyújtottak be: itt is sérült a fenti bírói követelmény. Elképzelhető, hogy ha ennek a követelménynek eleget tettek volna, akkor az egész törvénymódosítást vissza lehetett volna vonatni, de nyilván erre a munkára már nem volt meg a szükséges erőforrás.

Becsületükre legyen mondva, hogy nagyon gyorsan, emlékezetem szerint talán 1 héttel a törvény elfogadása után elkészült a beadvány. És azért is hálásak lehetünk, hogy egyáltalán elkészült. Sikerült ugyanis benne pár olyan kifogással is élni, melyeket az AB megalapozottnak ítélt, és így helyt tudott nekik adni. Emiatt pedig a hétvégi híradásokban előkerülhetett a téma.


Melyek azok a törvénymódosítások, melyeket a beadvány alapján az Alkotmánybíróság is indokoltnak látott megváltoztatni és miként lettek azok megváltoztatva?

Négy ilyen van.

1. A Köznev. törvény 2019-es módosítása értelmében:

Óvodai nevelés alóli felmentés annak az évnek az aug. 31-ig napjáig kérhető, melyben a gyermek betölti a negyedik életévét.

Ezt a mondatot június 30-i hatállyal konkrétan megsemmisítette az AB, vagyis kitörölte a Köznev. törvényből. A négyéves korhatár és az aug. 31-ei időpont tehát a felmentéssel kapcsolatban nyártól már nem lesz érvényes. A nyári dátumnak az az oka, hogy mérlegelendő kérdésként az AB a jogalkotóra (állam) bízta, hogy a továbbiakban meghagyja-e így, javított formájában ezt a törvényt (engedélyezve, hogy ötéves korban is lehessen felmentéshez folyamodni), vagy visszaállítja a törvény korábbi állapotát (mely szerint ötéves korban felmentés nem adható) - ugyanis megítélése szerint mindkét verzió összeegyeztethető az Alaptörvénnyel. Egyelőre tehát nem lehet tudni, mi lesz az ötévesekkel, ez június 30-ig fog kiderülni, de idén nyártól négyéves korig mindenképp kérhető lesz felmentés.


2. A módosított Köznev. törvény alapján jelenleg az iskolakezdés halasztásának van egy meghatározott eljárása.

Az AB azonban most arra kötelezi a jogalkotót, hogy dolgozza ki, hogyan tudja garantálni, hogy ne csak azok maradhassanak vissza egy évet, akik határidőre, szabályosan beadott kérelmük alapján erre engedélyt kapnak, hanem "az óvoda javaslata alapján vagy más alkalmas módon" azok a nyilvánvalóan iskolaéretlen gyerekek is, akiknek a szülei nem adtak be halasztási kérvényt, vagy hibásan adták be. Ez azt jelenti, hogy, bár a dolog hogyanját egyelőre nem tudjuk, de az AB utasítása alapján minden hatéves iskolaéretlen gyerek számára biztosítani fogják, hogy még 1 évig oviban maradhassanak.

A garancia azt jelenti, hogy bizonyítható módon, törvénybe vagy rendeletbe foglalva kell megmutatni, hogy valóban ez meg tud valósulni. A kidolgozás határideje június 30.


3. A Köznev. törvény módosítása óta a felmentési eljárások hossza aggályokat vet föl.

Az AB most kötelezi a jogalkotót, hogy dolgozza ki annak a garanciáit, hogy az óvodai nevelés alóli felmentési eljárás akkor is lezárul az új nevelési év kezdete (szept. 1.) előtt, amikor a szülők ellenvetéssel élnek és közigazgatási eljárást kell lefolytatni. És annak a garanciáit is dolgozza ki, hogy az egyéni munkarend engedélyezésének az eljárása akkor is lezárul az új tanév kezdete (szept. 1.) előtt, ha a szülők ellenvetéssel élnek, így közigazgatási eljárást kell lefolytatni. Ez azt jelenti, hogy a felmentésért folyamodó családoknak nyártól nem kell aggódniuk: az AB határozata értelmében a hivatal még szülői ellenvetés mellett is időben végig fogja futtatni a felmentések körüli kötelező bürokratikus köröket.

A garanciák kidolgozásának határideje június 30.


4. Ez a legfontosabb beavatkozása az Alkotmánybíróságnak, mely rögtön két dologra is vonatkozik.

Egyrészt vonatkozik a felmentési kérelmek (óvodai felmentés és egyéni munkarend) törvénymódosítás által meghatározott elbírálási gyakorlatára, melynek értelmében a szülői indoklásokat és csatolt dokumentációt nem volt szükséges figyelembe venni az eljárás során. Az AB megállapította, hogy alkotmányos követelmény az, hogy sem a szülői indoklás, sem a csatolmányok "nem hagyhatók figyelmen kívül", vagyis mindenképp validnak kell őket tekinteni. Ez azt jelenti, hogy az AB határozata a kérelmező szülőknek egyfajta jogi garancia lehet arra, hogy többet nem fogják senkinek az indoklását sem félvállról venni.

Az AB beavatkozása másrészt a felmentési kérelmek (ld. fentebb) kapcsán alkalmazott bizonyítási eljárásra vonatkozik, mely a törvénymódosítások értelmében, a felmentésért folyamodó szülőktől elvárta, hogy ők bizonyítsák be: gyermeküknek előnyös otthon maradni - mintha az már eleve bizonyított tény lenne, hogy minden gyermeknek, minden élethelyzetben az intézményes nevelés-oktatás a legideálisabb megoldás.

Az AB vitatta ezt a megközelítést és határozatban kimondta, hogy a bizonyítási eljárás során a felmentési kérelmeknek alapjáraton helyt kell adni és engedélyezni kell őket. Csak abban az esetben utasítható el a felmentési kérelem, ha bizonyítható, hogy adott gyerek mindenek felett való érdeke, hogy intézménybe járjon. Mindezt nem a szülőknek, hanem, felmentést elutasító határozat esetén, a hivatalnak kell bizonyítania és a felmentéssel kapcsolatos határozatban ezt a megalapozott bizonyítékot be is kell mutatnia.

Ez azt jelenti, hogy az AB határozata lehetőséget nyújt azoknak is egyéni munkarend vagy óvodai felmentési kérelem beadására, akik korábban azért nem tették ezt, mert az állam olyan súlyosan leszűkítette az elfogadható indokokat, hogy esélyt sem láttak pozitív elbírálásra. Ennek nyártól, úgy tűnik, vége - mindez pedig hatalmas játékelőnyt ad, amely sokak számára egészen a visszájára fordítja a Köznev. törvény módosítása által létrehozott ellehetetlenítő törvényi környezetet. Új remény...


Ez mind csodás, ugye, de hol a bukta az egészben?

Nos, a dátum, ha nem is bukta, de azért kétségtelenül szerencsétlenre sikerült: az összes AB határozat ugyanis ez év június 30-cal válik hatályossá. Június 30-án már nem lehet a hatévesek idei őszi iskolakezdésének a halasztását elintézni. Addigra már az óvodai felmentési kérelem beadási határidejéről is lecsúszik az ember. Olyankor már az egyéni munkarendet is csak különleges esetben lehet igényelni. Szóval annak ellenére, hogy az AB fontos határozata napokkal ezelőtt megjelent, a nagy többség legkorábban 2022 őszére vonatkoztatva fogja tudni jövő év első felében kihasználni azt. De legalább már tudjuk, hogy jövőre lesz mit kihasználni - és ez is valami, nem is kevés.


Mi tehát ezeknek a jogi vétóknak a jelentősége és mindezek kinek lehetnek érdekesek?

Az AB határozata, bár idén nem fogjuk "az erejét" érezni, valahogy mégis visszaadja a jogba és igazságosságba, meg az emberekbe vetett hitet. 2019 nyarát rengeteg család igazságtalan jogi döntések sorozataként élte meg és azt éreztük sokan, hogy a magyar állam a szülők véleményét, meg a társadalmi szükségleteket ignorálva, a gyerekek nevelésével, oktatásával kapcsolatos döntési lehetőségtől teljesen megfosztja a magyar családokat, arra sem méltatva őket, hogy értelmes magyarázatot adjon tettére.

Sokak számára jogi igazságtalanság, társadalmi trauma történt, de ezt eddig "föntről" semmilyen formában nem ismerték el. Az AB határozata ebből a szempontból gesztusértékű kimondása annak, hogy valóban tartalmazott alkotmányellenes elemeket a törvénymódosítás. Emellett elismerése annak is, hogy a családok autonóm egységek a társadalmon belül saját döntési körrel, és, hogy a gyerek nem az államé, hanem a családé, így érdekeinek védelme is alapesetben sosem az állam, hanem a szülők feladata és felelőssége. (És ők ezt az esetek többségében meg is teszik.)

Ahogy mindjárt látni fogjuk, a legutolsó mondat egyáltalán nem evidencia alkotmánybíráink között: láthatóan az a kérdés képezte a leghevesebb vitát a beadvánnyal kapcsolatban, hogy a szülőnek vagy az államnak van-e erősebb döntési pozíciója a gyermek nevelését, taníttatását illetően.

14 alkotmánybíránk közül mindössze 7 között volt egyetértés abban, ami végül a határozat főszövegébe ténylegesen bekerült - hogy természetesen a szülőnek. 7 bíra komolyan vitatta ezt az állam javára akarván eldönteni a kérdést és a meggyőződésüknek különvélemény formában a határozat végén hangot is adtak (valójában csak 3 adott neki hangot, a többiek egymondatos "mi is így gondoljuk" nyilatkozattal csatlakoztak hozzájuk).

Vajon miért épp annak a 7 bírának a szakmai véleménye alapján készült a határozat főszövege, aki az Alaptörvény, a Gyerekvédelmi Charta és a bírói gyakorlat ismeretében a szülői jogokat és kompetenciákat helyesen értékelte? 50-50% volt az egyetértők és a vétózók aránya, ilyenkor pedig szabály szerint az AB elnökének kell kimondani a döntő szót - és ő azok mellé állt, akiknek a szakmai ítélőképességét nem homályosította el szülőket letevő, az állam szerepét túlhangsúlyozó saját meggyőződés. Érzitek, mennyire kevésen múlt, hogy ilyen ítélet született és nem más?

Végezetül pár lelkesítő, meg felzaklató gondolat az AB határozatának érveléséből, valamint a különvéleményekből. Egy külön posztban írtam meg, linkjét alább találod.

Inspiráló, meg felmorcantó idézetek az egyetértő bírák érveléséből és a különvéleményekből

Inspiráló, illetve felmorcantó idézetek az Alkotmánybíróság határozatának érvelése alapján

Megjegyzés 1: Ez a poszt nem önmagában áll, hanem, mintegy mellékletként született ehhez az íráshoz - vagyis érdemesebb utóbbival kezdeni az olvasást, azután visszatérni ide.

Megjegyzés 2: A könnyebb olvashatóság érdekében a pontos jogi hivatkozásokat, paragrafusok számát elhagytam, csupán a hivatkozott dokumentum jellegét tartottam meg, pl. Alaptörvény. A kék vastag betűs kiemelések tőlem származnak, azokat a lényeges kijelentések megerősítésére, illetve azon olvasóknak szántam, akik csak felületesen szeretnék átfutni ezt a posztot. Az egyes bekezdések végén [kapcsos zárójelben] található számokat változtatás nélkül közlöm, a határozat eredeti szövegében is így vannak megjelenítve, gondolom a hivatkozás megkönnyítése miatt. Ez alól kivétel a két különvélemény, melyeknél az eredeti dokumentumtól eltérően, több számot összevonva tüntetek fel az olvashatóság érdekében

Inspiráló idézetek, avagy az egyetértő alkotmánybírák gondolatai

A szülők nevelési jogának tartamát az Alkotmánybíróság AB határozatban akként határozta meg, hogy "a szülők maguk döntenek arról, hogy hagyományaik, családi szokásaik, társadalmi helyzetük, vallási és erkölcsi meggyőződésük, anyagi lehetőségeik szerint miként választják meg a gyermek nevelését, oktatását biztosító intézményt, módszert, eszközöket. Ebbe külső hatalom, a családon kívülálló személy nem avatkozhat be." [59]

Miközben tehát az Alaptörvény maga is rögzíti a szülők neveléshez való jogát, egyben azt is elismeri, hogy a gyermek nevelésének nem csupán egyetlen helyes módja létezik, hanem a több, adott esetben egyaránt helyes nevelési módszer közül kell a gyermekére tekintettel választania. Ezen választási szabadság általános és abszolút korlátja ugyanakkor a gyermek taníttatásának a kötelezettsége, mely vonatkozásban az Alaptörvény nem biztosítja a szülők számára a választás lehetőségét a tanköteles, azaz a törvényben meghatározott életkort elért és iskolaérett gyermekek esetében. A tankötelezettség teljesítésének módja tekintetében azonban a szülők neveléshez való joga ugyancsak érvényesül: így különösen (a jogszabályi kereteken belül) megválaszthatják a gyermekük számára legjobbnak tartott oktatási intézményt, választhatnak az etika és a hit- és erkölcstan oktatása között, vagy akár egyéni munkarendet kérelmezhetnek gyermekük számára. [60]

Mindezekkel összhangban az Alkotmánybíróság arra is utal, hogy az Alaptörvény normaszöveg-javaslatának indokolása maga is kifejezetten elismeri a gyermek nevelése során a szülő jogainak elsődlegességét. Az AB határozat mindezt akként rögzítette, hogy "ha a gyermeknek nincs vagy a szülői kötelességeket nem teljesítő szülője van, akkor helyettük az államnak kell helytállnia. Ez ad a jogalkotó államnak lehetőséget a törvényes beavatkozásra, és kötelezi az államot helytállásra" Mindez tehát azt jelenti, hogy az állam szerepe a gyermek nevelésére vonatkozó döntések meghozatalában csupán másodlagos jellegű: egyrészt az Alaptörvény alapján köteles a szülőket segíteni a gyermek nevelése során, másrészt köteles a gyermek neveléséhez szükséges megfelelő intézményrendszert és ellátórendszert működtetni (melyek közül maga az Alaptörvény nevesíti a kötelező általános iskolai oktatást), harmadrészt pedig az állam fellépése konkrét, egyedi esetekben csak a szülők gyermek érdekeivel nyilvánvalóan ellentétes döntéseinek korrekciójára, illetőleg a gyermek nevelése szempontjából elengedhetetlenül fontos, a szülő részéről elmaradó döntések pótlására szorítkozhat. [61]

A szubszidiaritás elve értelmében az állam az egyén személyes autonómiájába tartozó kérdésekben a döntés lehetőségét nem vonhatja el az egyéntől. A gyermeknevelés feladata és felelőssége tehát elsődlegesen a szülőket terheli, az állam feladata a szubszidiaritás elvének megfelelően részben a szülők támogatása-segítése, részben pedig a szülők nevelési tevékenységének korrekciója azokban az egyedi esetekben, ha az a gyermek legjobb érdekével ellentétes eredményre vezet. Miközben a szubszidiaritás elve (és az Alaptörvény egyes, idézett rendelkezései) nem csupán felhatalmazzák, hanem kifejezetten kötelezik is az államot arra, hogy segítse a szülőket a gyermekük nevelése során, ezen állami szerepvállalás sem generálisan, sem pedig egyedi esetekben nem veheti át a szülőktől a nevelés jogát és felelősségét akkor, ha a szülők azt egyébként a gyermek legjobb érdekének megfelelően, az Alaptörvénnyel összhangban gyakorolják. [62]

Az Alkotmánybíróság a gyermek legjobb érdekével, illetőleg a szülők neveléshez való jogával, valamint az állam szerepvállalási terjedelmével kapcsolatosan utal a német irányadó bírósági és alkotmánybírósági gyakorlatra is. (...) Az irányadó német alkotmánybírósági gyakorlat szerint a törvény bekezdéséből fakadóan a gyermek gondozása és nevelése a szülők természetes joga, azaz akik a gyermeknek életet adtak, természetszerűleg készek és kötelesek arra, hogy a gyermek ellátásáért és neveléséért felelősséget vállaljanak. (...) A bajor szövetségi alkotmánybíróság a bajor alkotmány bekezdése alapján pedig úgy foglal állást, hogy bár a német szülők számára alanyi jogon biztosított az óvodai férőhely a gyermekük számára, azonban a szülők neveléshez való jogának elsőbbsége kizárja, hogy az állam óvodakötelezettséget vezessen be. Az óvoda ugyanis nem kötelezettség, hanem a szülők nevelési kötelezettségeit támogató intézményrendszernek minősül. [66]

Az Alkotmánybíróság megjegyzi: az Alaptörvény bekezdése a szülői kötelezettségek között nevesíti a gyermek taníttatásáról való gondoskodást, azonban nem tartalmaz semmilyen előírást az óvodai nevelésre vonatkozóan. A kötelező óvodai nevelésre, illetve az ez alóli felmentések és kivételek rendszerére vonatkozó szabályozás teljes egészében törvényi alapokon nyugszik. Mindez önmagában is megerősíti (jelen határozatban tett megállapításokkal, így különösen a szubszidiaritás elvével összhangban), hogy a tankötelezettség kezdetét megelőzően az államnak legfeljebb arra lehet joga, hogy kivételesen és kizárólag a gyermek legjobb érdekének biztosítása érdekében korlátozza a szülő neveléshez való jogát, akkor, ha a szülő döntése és a gyermek legjobb érdeke egymással ellentétben állnak. [78]

A korlátozás arányosságának vizsgálatakor (az Alkotmánybíróság Határozatainak megállapításaival egyezően) fokozottan figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy az Alaptörvény és a jogrendszer egésze rendkívül hangsúlyos szerepet biztosít a családnak. Ha a szülő elsődleges hivatásának tekinti a gyermek nevelését, és szeretné, hogy a gyermek fejlődésének első időszakában teljes egészében a családban nevelkedjék, az erre vonatkozó joga csak erős alkotmányjogi indokkal korlátozható. [80]


Felmorcantó idézetek, avagy gondolatok a különvéleményekből

Részletek Dr. Salamon László alkotmánybíró különvéleményéből:

Álláspontom szerint az iskolakezdés (iskolaérettség) időpontjával, illetve a vitás esetekben lefolytatandó szakhatósági eljárással kapcsolatos szabályozás kapcsán az Alaptörvény bekezdésében rögzített gyermeki jogoknak, a gyermek legjobb érdekének, nem pedig a bekezdésben foglalt - a gyermeknek adandó nevelés megválasztásával összefüggő - szülői jogoknak van szerepe. 

A szülőknek az Alaptörvény alapján joguk van megválasztani a gyermeküknek adandó nevelést. Az Alaptörvény cikkének ezt rögzítő bekezdése nagyfokú döntési szabadságot biztosít a szülők számára az általános nevelési irány megválasztását illetően, többek között, hogy gyermekük milyen típusú iskolai és - amennyiben az legalább részben kötelező - óvodai nevelésben részesüljön (...).

Ez a szabadság azonban nem terjed ki arra, hogy a szülők a gyermekük iskolaérettségének kapcsán olyan (valódi) döntési pozícióban legyenek, amely a saját, szükségképpen nem feltétlenül elfogulatlan és tárgyilagos szubjektív álláspontjuk feltétlen érvényesülését eredményezi. Ilyen - alaptörvényi szinten is rögzített - döntési jogosultság az Alaptörvény cikkének bekezdéséből nézetem szerint nem vezethető le. [226-228]


Részletek Dr. Szívós Mária alkotmánybíró különvéleményéből:

Az Óvodai nevelés országos alapprogramjáról szóló Korm. rendelet mellékletében a következőkben határozza meg az óvodai nevelés pedagógiai elveit. Ennek megfelelően a gyermeket - mint fejlődő személyiséget - szeretetteljes gondoskodás és különleges védelem illeti meg; a gyermek nevelése elsősorban a család joga és kötelessége, s ebben az óvodák kiegészítő, esetenként hátránycsökkentő szerepet töltenek be; az óvodai nevelésnek a gyermeki személyiség teljes kibontakozásának elősegítésére kell irányulnia, az emberi jogok és a gyermeket megillető jogok tiszteletben tartásával; oly módon, hogy minden gyermek egyenlő eséllyel részesülhessen színvonalas nevelésben.

Az alapelvekből is következik, hogy az óvodának alapvető feladata - azon túl, hogy a gyermek saját életkori korcsoportjában érezze jól magát -, hogy segítse a gyermek testi és szellemi fejlődését, továbbá elősegítse az iskolai követelményhez való alkalmazkodást, valamint a gyermekek között fennálló bármely hátrány kiküszöbölését. (...) Az óvodában ennek érdekében számos olyan lehetőséghez jut a gyermek, melyhez abban az esetben, ha kizárólag otthon nevelkedik, nem. Hiszen a leggondosabb szülő sem feltétlenül észleli vagy ismeri fel esetlegesen, hogy gyermeke bármely okból, akár azért, mert beilleszkedési nehézséggel küzd, akár azért, mert figyelemzavaros, esetleg beszédében mutatkoznak problémák, ezért fejlesztésre szorul, míg az óvoda erre is alkalmas. Sőt, a problémák felismerésén túl a megoldásban is segítséget nyújt, képességfejlesztő pedagógusok, csoportok közreműködésével, logopédus vagy más szakemberek bevonásával.

A fentieknek megfelelően álláspontom szerint (...) (a gyermek óvodai felmentési kérelme felső korhatárának eltörlése, vagyis - a szerk.) a megsemmisítés folytán tehát lehetnek és bizonyosan lesznek is olyan gyerekek, akik nem kerülnek óvodába, így a jogalkotó által célzott és meggyőződésem szerint a gyermek érdekét is legjobban szolgáló (különösen a hasonló korú gyermekek társaságában realizálódó) szocializáció elmarad. [241-243]

A többségi határozat rendelkező részében alkotmányos követelményt is megfogalmaz a Nemzeti Köznevelési Törvény bekezdéseivel (óvodai nevelés alóli felmentés iránti kérelem és egyéni munkarendre vonatkozó kérelem) összefüggésben, eszerint a jogszabályoknak megfelelően előterjesztett kérelem csak akkor utasítható el, ha megállapítható, hogy a kérelem elutasítása szolgálja a gyermek mindenek felett álló érdekét.

Az alkotmányos követelmény megállapításával sem értek egyet:

egyrészt meggyőződésem, hogy a felmentést engedélyező szerv az alkotmányos követelmény nélkül is kellő körültekintéssel, a gyermek érdekét mérlegelve jár el illetőleg - a rá irányadó jogszabályi rendelkezésekben megfogalmazott kötelezettségeiből kifolyólag - kell, hogy eljárjon.

Másrészt - bírósági gyakorlat hiányában - nem látom kellően igazolva azt, hogy a felmentést engedélyező szerv ne venné figyelembe a szülői nyilatkozatot és a szülő által csatolt dokumentumokat. [258-261]