Hivatalosan már elkezdődött az iskolaév. Mondjuk nekünk még nem. Novemberig Spanyolországban vagyunk és még pár hétig nem állunk neki a tanulásnak. De, már megvannak a tervek, hogy mit mikor és hogyan szeretnék a gyerekekkel csinálni. Ennek kapcsán viszont úgy érzem, egyre erősebb bennem az a felismerés, hogy egészen más szinten bár, de teljesen újra kell szerveznem magam.
Az elmúlt években sok minden történt. Nőttek a gyerekek, emiatt változott a családi dinamika. A fiaink közül többen gimis teendőik mellett munkatársként már rendszeresen részt vesznek családi vállalkozásunkban. Magam is egy ideje aktívabb szerepet töltök be a bizniszben, ehhez kötődően pedig több feladatom lett. A férjem keze alá dolgozom és a döntések meghozatalában is beleszólásom van, ehhez azonban valamennyire képben kell lennem az üzleti dolgokkal. Még abszolút nem érzem magam úgy, de lassan igazi üzletasszony leszek.Tanfolyamokat is végeztem, okj-s papírt (amikor még volt ilyen) és jogosítványt szereztem. Ezeket persze egyelőre a mindennapokban nem tudom kihasználni, de a tanulási út kitágította a látószögemet. Új perspektíva nyílt meg előttem azzal kapcsolatban, hogy hogyan gondolkozom magamról és a saját életemben betöltött szerepemről (tudom, furcsa megfogalmazás, de tényleg így van).
Változott az otthon betöltött szerepem is. A tanfolyamok elvittek kicsit otthonról, így a gyerekekre is több hárult. Utána viszont már, úgy érzem, nem tudtam teljes valómmal hazatérni. A munka és a tanulásom észrevétlenül eltávolítottak attól a szerepkörtől, amellyel évtizedek óta kizárólagosan azonosítottam magam. Vagyis az otthontanító hívő édesanya szerepkörtől. Egy olyan anya szerepétől, aki a családjának él.
Nem érzem, hogy hátat fordítottam volna ennek a szerepkörnek, hiszen jelen pillanatban is így tudnám a legjobban definiálni saját magamat, mert ezek a legnagyobb értékek az életemben (és, ameddig rajtam áll, és, ha az Úr kegyelme megtart és élünk, akkor az utolsó gyerekünk felnövekedéséig szeretnék ebben a szerepben megmaradni). Viszont mégiscsak változott ez az öndefiníció, mert már vannak más részek is ebben a történetben, amik korábban nem voltak ott.
Talán majd egyszer írok erről a folyamatról bővebben, hogy hogyan is változtam, de most a történet szempontjából annyi a fontos, hogy változtam. Az életem szerves része lett, hogy csiszoljam, fejlesszem meglévő tudásomat, készségeimet (főként a munkához kapcsolódóakat) és, hogy újakat szerezzek, amelyek nem feltétlenül kötődnek a feladataimhoz, ugyanakkor örömet és felfrissülést hoznak az életembe, ami jólesik. Igen, ez most pont úgy hangzik, mint az öngondoskodás egy általam nem ismert, új formája, és meggyőződésem, hogy az is.
A fókuszpontja az életemnek azonban mindezek miatt észrevétlenül is kissé elmozdult. Eddig nem tudtam eldönteni, hogy ez jóféle változás, az élet rendje-e, amit hagynom kell megtörténni vagy inkább egy erodáló hatás, amely lebontja a prioritásokat az életemben, hogy otthagyjon célt tévesztetten, kiüresedve. Most azonban, a gyerekek viselkedésében bizonyos negatívabb családi tendenciákat szemlélve már meg tudom fogalmazni, hogy ez nem olyan dolog, amit csak úgy hagynom kell megtörténni.
Kicsit vicces is ez, amolyan rókafogtacsuka dolog. Az a sok, számomra tökjó dolog, ami az életemben van, mind a figyelmemért kiált, és úgy érzem, lehetetlenség kialakítani egy olyan, értelmesen elfoglalt életet, melyben mindenre annyi idő jut, amennyit az adott dolog megkíván. Egyszerűen képtelen vagyok azokra a dolgokra, melyeket be szeretnék tenni az életembe, elegendő időt szánni anélkül, hogy más fontos dolgok ezt ne sínylenék meg. És, ezt jelen pillanatban igazi patthelyzetnek érzem.
Főképp a bűntudat miatt érzem ezt. Ugyanis mindenre, amit csinálok, jut két-három másik dolog, amit nem tudok megtenni. Ami aznap megint kimarad. És, most már nem csak a kihagyott tanulnivalók és a halogatott házimunkák miatt tudom emészteni magam, hanem a saját, személyes céljaim, tanulnivalóim, meg a munkához kapcsolódó feladataim miatt is.
Sokféleképpen próbáltam hozzáállni a helyzethez, de akármit csináltam, a bűntudat idővel mindig visszakúszott. Csökkenteni tudtam az erejét, így már nem állandóan mardosó, szigorúan vádló hang, csupán a háttérben megbújó együttérző, lemondó sóhaj, mely a nap végén azért csendesen megjegyzi, hogy "hmm, hát ma sem sikerült mindent megcsinálni..." Őt azonban nem tudom tartósan elhallgattatni. Emiatt ritkán érzem azt a magabiztosságot és boldog büszkeséget az életem jelenlegi állása felől, melyet egyébként magamat kívülről szemlélve teljesen indokolt lenne éreznem. Hogy minden "elég jó". Hogy én "elég jó" vagyok.
Hasonló ez a kéttűzközöttlevés a dolgozó nők munka-család-gyülekezet-barátok-én reménytelen sokszögének kibogarászásához. Hogyan is lesz egy embernek elég ideje mindenre, amit szeretne tenni? Mit kell feláldozzon a fontos dolgok közül, hogy megszülessen az élhető kompromisszum a muszájok és a szeretnékek között? Erre egyelőre még nem tudom a választ, de muszáj lesz kimókulnom a dolgot, mire hazamegyünk (november vége).
A szívem ebben a helyzetben azt diktálná, hogy mindent dobjak el a családért. A minden alatt azokat a dolgokat értem, amik csak rólam, az én örömömről, fejlődésemről szólnak, tehát látszólag következmények nélkül elhagyhatók. Azonban ezeket nem szeretném elhagyni. Mert, hozzátesznek a személyiségemhez, gazdagítják az életemet, világlátásomat és feltöltenek azzal az életörömmel, amellyel a hétköznapokat jórészt gépiesség nélkül, a pillanatokat megélve tudom végigcsinálni.
Nem mindig, persze. Van, amikor csak gépiesen megy, de ha mondjuk, úgy 90%-ban nem robot üzemmódban futok, azt ideálisnak érzem.
Ehhez viszont kell, hogy ne tűnjek el "én". Hogy a személyiségem ne oldódjon fel a családot szolgálva. Mindenkinek jobb, ha van személyiségem. Jobb a gyerekeknek, ha látják, hogy anyának vannak saját céljai, álmai, és ezekért tesz is. Jobb a férjemnek is, aki azért vett el feleségül, mert megszerette, aki vagyok (amit, ha elveszítek, neki sem marad túl sok belőlem).
Nekem is egyértelműen jobb, hogy magamnak ott vagyok, de alapvetően egészségesebb is az a minta, amikor anya nem a család rabszolgája, hanem időről időre el tud vonulni, fel tud töltődni és ebből a maga lelki, személyiségbeli gazdagságából tud értéket vinni a családba. Természetesen a család egy családos embernek szinte a legfontosabb, és ez rendjén van így, de fontos igazság, hogy a család nem én vagyok.
Én a része vagyok, és sok minden rajtam áll a családban, a légkört is nagyban az én lelkiállapotom, derűm (vagy annak hiánya) határozza meg, de a családom nem azonos velem. És, nekem idő volt, míg ezt megértettem. Az évek (évtizedek!) alatt a gyerekek megannyi napi szükségletére való odafigyelés, a nevelés minden nyűge-öröme, vagyis a 24 órás szolgálatom anyaként és otthontanulásban segítőként, a mindennapokban teljesen elvette a figyelmemet saját magamról, addig a pontig, míg már nem volt "magam".
Elvesztettem. Nem voltak saját céljaim (csak a család boldogulása). Nem tudtam, mit szeretnék én (azon kívül, ami a többieknek jó). Nem tudtam, mi érdekel, a családon kívül. Persze lehet, hogy terem sem lett volna akkoriban a szárnyaimat próbálgatni, hiszen a gyerekek jóval kisebbek voltak, de mindegy, mert nem is akartam. Akkoriban még. Aztán szép lassan visszaszereztem, ami elveszett és most már újra van "saját akaratom". Így most eggyel több szempont, amit figyelembe kell venni, amikor tervezem a heteimet, az életemet.
Szóval, most ez az, ami birizgál, ez foglalkoztat. Hogy hogyan lehet megvalósítani azt az összhangot, amely a szükséges, de még vállalható kompromisszumok és a saját definíció szerinti elég jó élet közötti egyensúlyból fakad. Hogy miként tud egy anya, az ő sokrétű feladatai között folyamatos bűntudat és állandó veszteségérzés nélkül megelégedett és hálás életet élni.
Hisz mindennap annyi ok van a hálára is, az elégedettségre is! Kérem Istentől, hogy nyíljon szemem mindarra, amit Ő lát bennem, az életemben, hogy ne csak azt lássam, ami "nincs", meg amit "ma sem tudtam megtenni", hanem észre tudjam venni az egyenlet másik oldalát. Ahol a reménység tanyázik, mely arra sarkall, hogy ne adjam fel, mert az Úrnál van értelme annak, amit csinálok. És, ahol Isten végtelen kegyelme is lakik, mely erős arra, hogy minden helyzetben megtartson. Erre a mennyei perspektívára vágyom most.
