Múlt hét elején hazajöttem a kórházból. Pár apróbb panaszt leszámítva egészen jól vagyok - a pár apróbb panasz meg így a 30.hét táján normálisnak is tekinthető. Bár nem kaptam kifejezett kórházi utasítást erre, de már tudom, hogy a méhlepény elhelyezkedése miatt a testhelyzeteim megválasztása kicsit több körültekintést igényel, mint ha nem arrafelé lenne, ahol van.
Tehát önkéntes ágynyugalmon vagyok: sokat fekszem, pihenek, ritkán ülök. Azért nem tartom szigorúan, de tudomásul vettem, hogy ez alkalommal a várandósságban messze nem leszek annnyira pörgős, energikus, mindenmegcsinálós, mint a korábbiakban voltam. Ez az időszak mindig a legélvezetesebb és a legaktívabb szokott lenni, egészen a szülésig. Most viszont ott leng a vérzés, kórházbakerülés, koraszülés damoklészi kardja a fejem fölött, és ez befolyásolja az életemet.
Szóval nincs bringázás, hajolgatás. Pakolászás csak limitáltan. Általában véve fekve teszem, amit egyáltalán lehet, így a családban most kevésbé tudok tevékenyen szerepet vállalni. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez is Isten egyik bölcs döntésének bizonyult, amiből nagyszerű dolgok születnek - és itt most nem (csak) Borsóra gondolok, hanem a családi kapcsolatok formálódására, amely annak ellenére is örvendetes, hogy kivételesen tőlem egészen független.
Milyen ez a formálódás?
Nagyon jó látni, hogy így is, nélkülem is megszervezték és megoldják az életet. És nem a férjem szakad meg a mindencsinálásba, hanem bevonja a srácokat, lányokat is, így mindig van, aki készségesen a keze alá dolgozik - ez (is) a nagycsalád egyik vitathatatlan előnye. És nem csak a hétköznapi dolgokban működik jól együtt a csapat, ahol előre megállapodott, leosztott napi feladatai vannak mindenkinek: hanem, most épp egy kisebb lakásátrendezést is végigvisznek.
A kislányok kiköltöznek a szobánkból és átköltöznek a fiúkhoz (nálunk a srácok eddig egy szobában aludtak). 2 fiú pedig egy másik szobába hurcolkodik. Abból a másik szobából pedig az addig ott lévő, kvázi videóstúdióként funkcionáló eszközpark (férjem munkafőhadiszállása) vonul át az alsó szinti, eddig jobbára tárolásra szolgáló kihasználatlan nappaliba. Ez folyik most is, hogy e sorokat gépelem: épp a frissen beszerzett emeletes ágyat szerelik össze.
A kórházból kijövetelemet követő napon, vagyis most kedden volt a modulzáró házivizsgánk, mely a beugró volt a rendes okj vizsgához. Túllettünk rajta, jól is sikerült, bár rendesen elfáradtam, mivel muszájból sokat kellett ülni (ami meg tudjuk, hogy most nem a kedvenc pózom). Pénteken meg az okj vizsgánk volt, hála az Úrnak, az is meglett. Nagyon örülünk mindennek, hiszen egy központilag kiadott adminisztrációs változtatás miatt hónapokig kétesélyes volt, hogy egyáltalán mehetünk-e vizsgázni.
Az elmúlt hetekben meg a kórházolásom miatt volt bizonytalan, hogy el tudunk-e menni, meg, hogy fel tudunk-e készülni a vizsgára (meg aztán az is izgalmas volt, hogy bírni fogom-e a terhelést, vagy rögtön visszakerülök a kórházba). Végül az összes akadály elhárult és minden aggályos helyzet elrendeződött. Rettentő jó érzés, hogy együtt csináltuk végig férjemmel, így közös volt az élmény, a munka terhe és a tapasztalat is, ami közelebb vitt minket egymáshoz. És persze nagy fellélegzés végre a hátunk mögött tudni az egészet. Előre nézhetünk, a további feladatokra, teendőkre.
Ha már teendők. Az iskolai beiratkozások és az egyéni munkarend igénylés még előttünk van. Ahogy még pár hivatalos okmány intéznivaló, vizsgálat, egészségügyi ellenőrzés is nekem, pár gyerkőcünknek, meg a két kutyának. Ha minden jól alakul, egy egyhetes családi nyaralás is vár még ránk a Balcsinál, amit igencsak várunk. A nyárnak tehát korántsincs vége - újabb izgalmaknak nézünk még elébe. Mi azonban elsősorban annak örülünk, hogy 2hét után végre ismét együtt lehet a teljes család, még ha ilyen nem szokványosan (aparendeziagyerekeket, anyaegésznappihizik), sokfelé kavargósan zajlik is az életünk ebben a júliusban.
Nagyon jó látni, hogy így is, nélkülem is megszervezték és megoldják az életet. És nem a férjem szakad meg a mindencsinálásba, hanem bevonja a srácokat, lányokat is, így mindig van, aki készségesen a keze alá dolgozik - ez (is) a nagycsalád egyik vitathatatlan előnye. És nem csak a hétköznapi dolgokban működik jól együtt a csapat, ahol előre megállapodott, leosztott napi feladatai vannak mindenkinek: hanem, most épp egy kisebb lakásátrendezést is végigvisznek.
A kislányok kiköltöznek a szobánkból és átköltöznek a fiúkhoz (nálunk a srácok eddig egy szobában aludtak). 2 fiú pedig egy másik szobába hurcolkodik. Abból a másik szobából pedig az addig ott lévő, kvázi videóstúdióként funkcionáló eszközpark (férjem munkafőhadiszállása) vonul át az alsó szinti, eddig jobbára tárolásra szolgáló kihasználatlan nappaliba. Ez folyik most is, hogy e sorokat gépelem: épp a frissen beszerzett emeletes ágyat szerelik össze.
A kórházból kijövetelemet követő napon, vagyis most kedden volt a modulzáró házivizsgánk, mely a beugró volt a rendes okj vizsgához. Túllettünk rajta, jól is sikerült, bár rendesen elfáradtam, mivel muszájból sokat kellett ülni (ami meg tudjuk, hogy most nem a kedvenc pózom). Pénteken meg az okj vizsgánk volt, hála az Úrnak, az is meglett. Nagyon örülünk mindennek, hiszen egy központilag kiadott adminisztrációs változtatás miatt hónapokig kétesélyes volt, hogy egyáltalán mehetünk-e vizsgázni.
Az elmúlt hetekben meg a kórházolásom miatt volt bizonytalan, hogy el tudunk-e menni, meg, hogy fel tudunk-e készülni a vizsgára (meg aztán az is izgalmas volt, hogy bírni fogom-e a terhelést, vagy rögtön visszakerülök a kórházba). Végül az összes akadály elhárult és minden aggályos helyzet elrendeződött. Rettentő jó érzés, hogy együtt csináltuk végig férjemmel, így közös volt az élmény, a munka terhe és a tapasztalat is, ami közelebb vitt minket egymáshoz. És persze nagy fellélegzés végre a hátunk mögött tudni az egészet. Előre nézhetünk, a további feladatokra, teendőkre.
Ha már teendők. Az iskolai beiratkozások és az egyéni munkarend igénylés még előttünk van. Ahogy még pár hivatalos okmány intéznivaló, vizsgálat, egészségügyi ellenőrzés is nekem, pár gyerkőcünknek, meg a két kutyának. Ha minden jól alakul, egy egyhetes családi nyaralás is vár még ránk a Balcsinál, amit igencsak várunk. A nyárnak tehát korántsincs vége - újabb izgalmaknak nézünk még elébe. Mi azonban elsősorban annak örülünk, hogy 2hét után végre ismét együtt lehet a teljes család, még ha ilyen nem szokványosan (aparendeziagyerekeket, anyaegésznappihizik), sokfelé kavargósan zajlik is az életünk ebben a júliusban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése