Megszületett

 
Négy nappal a kiírt időpont után, múlt hét hétfőn délelőtt megszületett első lányunk: Lados Helza. Az élmény még nagyon friss, részemről feldolgozás és ülepítés alatt, de írok majd róla. Most csak annyit, hogy jól vagyunk. Múlt csütörtökön jöttünk haza a kórházból és azóta zajlik itt az élet az öt gyerekkel. Jó ez, egyre inkább élvezem.:)

Azoknak, akiket a paraméterek érdekelnek:
Helza 4390g súllyal és 53cm hosszal született.
Neve héber/dán, jelentése: az Úrnak ajándékozott.

ÉS MINDEN DICSŐSÉG ISTENÉ!
  

Nevevan kisasszony, 40.hét

Jó ideje nem írtam, talán már el is felejtettetek... Na, de most aztán felveszem fonalat.:) Remélem, hogy ez a poszt lesz az utolsó a szülés előtt (az azt jelentené, hogy hamarosan szülök). Meglátjuk, hogyan alakul...

Két hete felhívtam telefonon az illetékest az MTA Nyelvtudományi Intézeténél - Bó nevéről van szó - és rákérdeztem, hogy hogyan áll a névkérvényünk ügye, mivel az egy hónap már letelt. A hölgy nagyon kedves volt, és azt mondta "ó, az nagyon édes név, és már rég engedélyeztük". Múlt hét keddjén végre kaptunk egy rövid hivatalos értesítést is, pár nap múlva pedig már ebben a hivatalos listában is megtaláltam a nevünket, ami igen jó érzés volt. Bó neve tehát az lesz, amit kitaláltunk, és én NAGYON boldog vagyok! Nevevan kisasszony, most már megérkezhetsz!

Ennek örömére és annak hatására, hogy időközben megérkezett a kiságyunk is - ez egy külön bizonyság most nekünk - másnap nagyon vadul elkapott a fészekrakó ösztön. Olyan természetfeletti erőt éreztem fáradság nélkül, hogy meglepő tapasztalás volt! Egy teljes napig tartott a nagy sikálhatnék, pakolhatnék, rendezgethetnék, és egész nap takarítottunk, átrendeztünk és pakoltunk is a fiúkkal. Minden dolog a helyére és olyan tisztasági állapotba került, amit terveztem. Nagyon jól esett ez a fajta aktív munka, nem éreztem semmi fáradságot közben, és a végén jól esett látni az eredményt. De este, amikor leültem, azért éreztem a derekam, meg keményedett a hasam is - bár azt hiszem, ez normális így a vége felé.

Azóta elmúlt a szép rend, amit csináltunk és újra kellene sikálni ezt-azt. Időnként még elkap a 'nagy erőnlét', de aztán pár óra múlva semmi sem marad belőle. Van teendő, ami belefér ezekbe a fellángolásokba, (több) van, ami nem, de nem vergődöm ezen, úgy érzem a picur most már porcicák közé is megérkezhet.:)

Aztán örömből bánat is lett. Nemrég ugyanis telefonon beszéltem az egyik kedves lelki barátnémmal. Nagyon megrázó dolgot mondott az egyik ismerőséről, aki kihordta végig a babáját, hogy utána a vajúdásnál kiderüljön, nem él a pici. Meg kellett szülnie... Nem első gyerek volt, és a nagyobb tesók is nagyon várták a kis jövevényt...

Nem tudom miért, de ez a történet akkor éppen nagyon elevenembe vágott: fájt és együtt éreztem a családdal. Egyébként hívők. És ilyesmiket hallva elkezdenek bennem zakatolni a kérdések: Isten miért engedte? Vajon nálunk nem akarja ugyanazt megtanítani, mint amit ennek a családnak meg kellett tanulnia a szeretett és várt kisbabájuk elvesztése miatt?

Nem tudom a válaszokat. Nálunk sincsen garancia egy tökéletes kimenetelre, Isten nem ígért nekünk ilyet. Ha őszinte akarok lenni, akkor beismerem, hogy az események kimenetele fölött szinte semmi kontrollunk sincs... Így csak és kizárólag Isten szeretetében és hűségében bízhatok: bármi fog is velünk történni, Ő mindvégig velünk lesz, és ami velünk fog történni, az az Ő jó és tökéletes terve lesz, amit szívesen elfogadunk a kezéből.

Két hete pénteken egy rövid ultrahangon voltam a szülészeten, ami egy órákig tartó procedúrában végződött. Ugyanis négy császár és a betöltött 38.hét automatikus kórházba befektetést von maga után. Legalábbis ez ott mindenki számára evidencia volt. Csak nekem nem. Hála Istennek ez alkalommal tisztában voltam a jogaimmal és éltem is velük. Így súlyos halálos riogatásokkal megsorozva, de végül saját felelősségre mégis hazaengedtek. (Érdekes belegondolni, hogy ha beadom a derekam, és megfélemülök - szép magyar szó - akkor talán már aznap megszületett volna Bó.)

Furcsa érzés ez az egész: mintha 'mindenható' lennék. Mert bizonyos értelemben abszolút rajtunk, F.-en és rajtam áll, hogy mikor születik meg Bó. Ezt azért érzem így, mert rákérdeztem a dokinál és ő nem tagadta: ha befekszem, napokon belül megcsászároznak. Nagyon nagy a félelem bennük a hegszétválástól - érthető is, hiszen orvosok, akik napról napra komplikált és súlyos esetekkel találkoznak, így alapból a veszélyekre vannak ráállva. De az én esetemben ez azt jelentené, hogy semmiképpen nem hagynák, hogy Bó magától elinduljon. Még úgy sem, hogy ha minden rendben lenne velünk és osztályos beteg lennék, ahol sokféle műszerrel tudnák napi szinten csekkolni babánk méhen belüli állapotát.

Én nem ezekben a műszerekben bízom: nekem elég, ha érzem, hogy Bó mozog és elég, hogy békesség van bennem. Hiszem, hogy ha gond van, akkor azt meg fogom érezni és Isten meg tudja mutatni, hogy mikor kell bemenni.

Tehát a velem kapcsolatos orvosi hozzáállás szerint akkortól számítva, amikor befekszem a kórházba, pár napon belül meglesz Bó. El is játszottam a gondolattal, milyen érdekes lenne nekünk eldönteni, hogy melyik nap hangzik elég jól egy születésnaphoz... de aztán, ez csak egy gondolat volt.

Én egy ideje természetes folyamatként tekintek a szülés megindulására. Olyan folyamatként, amelyikben a baba és az anya teste finom összhangban kölcsönösen együtt munkálkodik. Amikor Bó érett lesz, akkor azt jelezni fogja. Isten olyannak alkotta meg őt, hogy a szervezete képes tudatni az enyémmel, hogy most akar indulni. Hogyan is siettethetném ezt a folyamatot, amikor a gyerekem jól van, de még nem áll készen? Hogyan gondolhatom, hogy majd akkor lesz jó szülni, amikor valaki mások úgy gondolják? Valakik, akik nem ismerik a testemet, és akik figyelmen kívül hagyják azt a finomra hangolt élettani folyamatot, ami a vajúdás kezdetéhez vezet?

És aztán itt van a programozott császármetszés, ami eleve patthelyzet. Vajúdni ugyanis szükséges lenne, hiszen a babának is fontos ez, meg én is jobban regenerálódnék egy többedik császár után. A saját vajúdást azonban nem akarják kivárni, marad tehát az oxitocinos mesterséges fájáskeltés. Az viszont bizonyítottan többszörösére növeli a hegszétválást. Tehát, ha a vajúdás spontán beindulása előtt oxitocinnal vajúdnék, az veszélyes lenne. Ha vajúdás nélküli programozott császárba egyeznék bele, az pedig kedvezőtlenül érintené mind a babát, mind engem.

Egy dolog marad. Kivárni. Addig, ameddig jó, addig, ameddig kell. Napokat, vagy akár heteket. És ha magától beindul a szülés és már vajúdtam, akkor Isten vezetésére bízni a folytatást. Ha meg máshogyan alakul, akkor egy ötödik császárban megtalálni az Úr akaratát. Merthogy ez most Rajta múlik és én nyitott szeretnék maradni. Nem siettetni semmit, csak várni arra, hogy Ő elém jöjjön és cselekedjen.

Mindez kockázatos? Minden szülés az. De felelősen dönteni azt jelenti, hogy a beszerezhető legjobb információk birtokában hozok egy olyan döntést, amelyért vállalom a teljes felelősséget, akármi lesz is. Számunkra ez az a döntés, amelyet nyugodt szívvel, békességben tudtunk meghozni és úgy hiszem, nem fogjuk megbánni, ha visszanézünk.

Ez persze azzal jár, hogy az egészségügyi személyzet részéről rendszerint teljes értetlenséggel, morgolódással, fenyegetőzéssel, ördögfalrafestéssel találkozom, amikor a kórházba megyek - és ezt most már heti szinten teszem.

Megértem őket, hiszen megnehezítem a munkájukat. Most én vagyok a homokszem a jól működő gépezetükben: a renegát páciens, a nem-engedelmes beteg. Nem vagyok 100%-ig együttműködő, hanem kérdezek, mérlegelek, és adott esetben visszautasítok, ezért próbálnak a 'józan eszemre hatni', próbálnak halállal meg hasonlókkal riogatni, de ez nálam most nem működik. Tudom, hogy azt teszem, ami a lelkiismeretemmel (és az ismereteimmel) nem ellenkezik. Hiszem, hogy Isten nem másként, hanem így vezetett most bennünket.

Jó lenne, ha más lehetőségeim lennének, de nincsenek. Isten az Ő tökéletes bölcsességében ennyit adott, ezért a meglévő lehetőségeimben keresem a megelégedést. És igyekszem kihozni belőlük a legjobbat, úgy, hogy megmaradjon a békesség bennem. Nem hamis biztonságérzet reménységére gondolok, hanem arra a békességre, ami Isten vezetésére és az általam ismert tényekre alapozódik. Muszáj valahogyan dönteni: és én nem akarok utólag sajnálni semmit. Akkor sem, ha félremennek is a dolgok - bár én nem erre készülök.

Két hete megcsászároztak volna, de nem akartam. Még mindig jól vagyok és a vizsgálatok szerint a baba is.

Hivatalosan ma töltöm a negyvenedik hetet. A mai nap orvosilag egy választóvonal, de nem úgy tűnik, mintha ez Bót különösebben izgatná. Az ő időszámításával úgy látszik nem kompatibilis ez a kalkuláció. Megvárjuk őt, biztosan van még bent valami dolga, bár ez egyre nagyobb nyomást helyez rám, mert a 'szakemberek' előtt nekem kell tartani a hátam kettőnkért.

Néha olyan könnyű lenne feladni és egyszerűen besétálni a kórházba, hogy "itt vagyok, felvághattok"... Az tervezhető lenne. Azt mondani: szüljünk ma vagy hétfőn. Várakozni néha nehezebb, de most nem annyira a várakozás érzelmi terhe miatt, hanem a nem-tervezhetőség ténye miatt. Reggel úgy kelni, hogy akár ma is szülhetünk, de lehet, hogy még egy hétig nem fogunk. Akár holnap is jöhet, de ne tervezzek vele, mert nem biztos. Nem mindig kellemes csak várni és "nem tervezni vele".

Ha szigorúan orvosilag nézzük, akkor nagyon szorít az idő. De ha a testem és a gyerekem szempontjából nézzük, akkor időnk annyi, amennyi kell. Szeretnék Istenre nézni, és minden kétellyel-teljes pillanatban Rábízni magam. Eszembe jutott egy kedves ének, amit régen tanultunk a gyerekekkel:

"Őrá bízom magamat,

Úgy a vihar tombolhat,

Hitem bár kicsiny, gyenge,

Jézus él a szívembe'"

Szeretnék nem arra gondolni, hogy mások szerint nekem mikor kellene megszülnöm ezt a babát (illetve mikor kellene kivenniük belőlem), hanem arra, hogy mikor indítja Isten útnak őt. Az Igében Pál apostol írja:

 Mindenütt nyomorgattatunk,

de meg nem szoríttatunk;

kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe;

üldöztetünk, de el nem hagyatunk;

tiportatunk, de el nem veszünk;

mindenkor testünkben hordozzuk

az Úr Jézus halálát,

hogy a Jézusnak élete is

látható legyen a mi testünkben.

(2Kor. 4:10)

Kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe - vagyis nem tudjuk, mi és hogyan fog velünk történni, de tudjuk biztosan, hogy Isten, Aki mindenható és minden fölött áll, tart a kezében mindent, ami a velünk történik. Isten nem kívül van az életemen, az események nem csak úgy ad hoc történnek velem, hanem egy bölcs Tervező terve valósul meg az ilyenféle kontrollálhatatlan eseményeken keresztül (is). Ő tart a kezében és onnan soha nem eshetek ki. Ezzel bátorítom magam, és várok türelmesen - na, és néha meg már igen türelmetlenül...

Az előző posztban emlegetett hab a tortámon is már egyre többször jut az eszembe. Vajon milyen lesz az a hab?...

  

Várandós gondolatok...

Most várakozunk. A Bó nevével kapcsolatos 'ítéletre' is, meg magára Bóra is. Már csak 3 hét (mármint Bó). Persze, ha ő is olyan nyugisan készülődő lesz, mint a bátyjai, akkor lehet az még 4-5 hét is. Meglátjuk.

Szeretem ezt az időszakot. A napok szép nyugodtan telnek, a fészekrakó ösztönöm egyelőre ki van iktatva, úgyhogy semmi rohangálás, rendezkedés - csak szimplán élek és örülök ezeknek a napoknak. Van azért még pár elintézendő a picur érkezéséig, de most valahogy az sem fontos. Rákalibráltam magam, hogy még sokára fogok szülni, és így nem türelmetlenkedem. Pedig Zekinél ilyenkor már tűkön ültem, hogy meddig leszek még ilyen nagyon terhes...

Most nem érzek így. Most hagyom, hogy elsodorjon a pillanatokból napokká formálódó idő a várandósságnak ezekben az utolsó heteiben. Érdekes érzés. Jó érzés ez.

"Míg állni látszék az idő, bár a szekér szaladt."

Olyan időtlennek érzem magam: nem akarok sietni, nem akarok túl lenni, sőt, nem zavarna, ha örökre így maradna minden. És emiatt mintha az időn kívül lennék, mintha nem hatna rám a sodrása. Közben pedig még mindig növekszik a pocakom és telnek a heteim. És az idő is telik - anélkül, hogy türelmetlenül, erőszakosan, kétségbeesetten siettetném.

Derűs napok, nyugodt napok, szép napok...

Tudom, és néha eljátszom a gondolattal: hamarosan új időszak következik, új kihívásokkal. Az is szép lesz, de most jó ez is. Persze tegnapelőtt éppen arról beszéltem Bóval, hogy jöjjön ki azonnal, mert majd megkukultam a melegben és elegem volt mindenből. És éjjel rendszerint kétszer-háromszor kelek pisilni, és akkor is keményedik a pocakom és alig tudok kikászálódni az ágyból és majdnem ülve alszom, és... de még mindig jókat alszom és jókat eszem, és főzni is tudok, és nem érzem azt, hogy elfoglaltak és birtokba vettek és nem akarom már... És tudom, hogy amikor megszületik, akkor más helyzetek jönnek, más testi érzetek lesznek, amik máshogyan fognak kihívások elé állítani - nincs tehát mit siettetnem, mert akkor majd más lesz 'nehéz'. Szóval jól vagyok: még ha nem is állandóan, de leginkább. És ez meglep, de kellemesen.

Az is nagyon jó most, hogy az életünknek egyáltalán nem része az ovi, és hogy az új iskolai tanév közeledésével sem kell kiemelten foglalkoznom. A három iskolásunk okozhatna némi frusztrációt, de valahogy egyáltalán nem okoz. Úgy érzem, nem a ma gondja az, hogyan lesz a tanévünk - nálunk úgyis addig lesz nyár, ameddig úgy látjuk jónak. Ez a gondolat enged arra hangolódni, ami most fontos: Bó érkezésére, a lelkem állapotára, a gyerekeimre és Istenre.

Időnként persze elkap az a jófajta bizsergető várakozás-érzés, amit a közelgő hetek eseményei generálnak, de közben tudom, hogy bár nem tudom, pontosan hogyan fognak alakulni a dolgok, minden jó lesz, mert jó kéz vezet és jó kézben vagyunk. Ami Bót illeti, még mindig inkább várandós vagyok vele, mint terhes.

Ha mérleget akarok vonni, úgy érzem, Isten jóval felette ajándékozott meg ebben a várandósságban, mint ahogy kértem vagy vártam volna. Rosszabbra számítottam, a régi tapasztalataim pedig (amelyek nem voltak kifejezetten rosszak, csupán átlagosak) felülíródtak, és ez abszolút kegyelem, meg nem érdemelt kegyelem - áldott ötödik várandósság!:)

Nem értem, hogy miért, most lett így, de nagyon úgy érzem: túlcsordul a poharam. És szeretnék most pár cseppet listázni, mert sokat jelentenek nekem. A kezdeti rosszullétek hetei pl. jelentősen lerövidültek, és csuda jó könyveket falhattam be, amelyek segítségével a múlt négyféle szülős tapasztalata és élménye, de bizonyos értelemben az egész életem átértékelődött. Istenre is jobban szomjaztam most és többet is kaptam Belőle, mint eddig bármikor. Jobban is tudtam Rá figyelni, de ez egy olyan terület, amiben van még hova növekednem. Aztán, az Úr kegyelmesen felkészített arra, hogy lányunk lesz, és így nem sokkolt olyan szinten, hogy hitválság lett volna belőle (én ugyanis minden egyes babánkat nagyon fiúnak reméltem, és erre voltam hangolódva most is). És még az egészségügyi személyzettel, akikkel a terhesgondozás során kapcsolatba kerültem is igazán pozitív tapasztalatokat szereztem, pedig nagyon másra számítottam (Zekivel a pocakba sok gorombaságot és negatív élményt éltünk át velük).

Lehetne még tovább sorolni a cseppeket, de most nem teszem.

Úgy érzem, hogy ebben a mostani, nemvárt áldásokkal túlcsorduló várandósságban Bó világrahozatala lesz a hab a tortán. Nem azért érzem így, mert extra élményre számítok, hanem azért, mert ebben a várandósságban sikerült a leginkább az Úr jelenlétében maradni és így igazán a kezébe tudtam tenni az elkövetkező helyzetet és magunkat is. Persze, vannak reményeim, de most ott vagyok, hogy az Ő szeretete annyira jelenvaló és becses a számomra, hogy valahogy jelentéktelennek tűnik az, hogy pontosan hogyan lesz minden. Olyan kicsinek tűnnek az álmaim, olyan lényegtelennek az elvárásaim (??), hogy nem is gondolkozom rajtuk. Mert már nem ez a fontos. Persze, hogy azért nagyon fontos, hogy mi lesz, de ezerszer fontosabb, hogy az Úr velem lesz - és a többi csak részlet.

Ez a tapasztalat nekem azért jelent sokat, mert az eddigi várandósságok idején annyit, de annyit küzdöttem az áldásért. Mint Jákób, nem eresztettem el Őt: fogösszeszorítva ragaszkodtam Hozzá, akkor is, amikor nagyon fájt az élet, de az áldás mégsem jött - így éreztem. Most már látom, hogy jött az áldás, de én nem arra néztem, hanem másokra, és emiatt a magam áldását nem láttam, nem értékeltem. Mást vártam és amit vártam, azt nem kaptam, pedig jó dolog után áhítoztam. Kaptam viszont olyat, amit nem vártam, ami nehéz és súlyos teher volt rajtam. És ez a helyzet, ez az áldástalanság-érzés nagyon fájt.

Ebben az időszakban igazi Jákób voltam. "Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz!" Nem engedtem el, de az áldásra nagyon sokáig vártam. Most érkezett meg: mély belső békesség, amit Isten szeretetét tanulva és megérezve Tőle kaptam. Nem tudom, miért most kaptam, de ez Isten tökéletes időzítése - most már képes vagyok azt igazán értékelni, és hálás vagyok minden cseppjéért, amit rám áraszt.

A küzdelem önmagammal és az Úrral megtanított pár leckét a fontos dolgokról. Most olyan, mintha bizonyos értelemben révbe értem volna. Pedig nem változott semmi, csak én változtam, mert engedtem, hogy Ő megváltoztasson a jelenlétében. Miért nem engedtem eddig? Túl sok volt a sebem és az elvárásom, azokat védtem Tőle. És most? Olyan egyszerűnek tűnik bölcsnek lennem, most, hogy látom, mit kellett volna 'akkor és ott' tennem. De akkor és ott nem tudtam, mert nem voltam kész megtenni, nem értettem Isten útjairól eleget vagy... nem szerettem Őt eléggé? Nem tudom...

Nagyon hosszú és nehéz volt az út idáig. És most örülök, és nem értem, hogy miért éppen most jön a túlcsorduló áldás, és miért kellett annyit gyötrődnöm annyi éven át, amikor azt hittem, elvet engem, nem szeret eléggé, nem vagyok fontos Neki, mert ha fontos lennék, akkor azt megérezném abból, ahogyan velem bánik. Mennyire sok mindent rosszul láttam akkor! De nem láthattam máshogyan, csak a veszteségeim szemüvegén keresztül, mások áldását felnagyítva, kívánva azt, amit én nem kaptam, más meg igen. Mennyi keserves vergődés volt az Úr előtt, mire idáig eljutottam!

És hol vagyok most? Még sehol. Még biztosan sok minden vár rám. De már ez is elég. Meglátni és megérezni a jóságát, a kegyelmét a szeretetét. Amikor enged belepillantani, hogy mennyit várt rám, és még ma is mennyi türelemmel, szeretettel és bölcsességgel formál. Olyan jó hozzám és én? Mi vagyok én?? Isten olyan jó és olyan jó az is, hogy kapcsolatban lehetek Vele, hogy az Uram Ő, és az országában helyet készít nekem. Formál, nem mond le rólam, pedig megtehette volna, megtehetné ma is. De nem teszi, mert az Övé vagyok. Csodás kegyelem!

Úgy érzem, ez a lelkiállapot is az Úr kegyelme, nem én munkáltam ki önmagamban. Békesség? Az hát. Minden értelmet felülhaladó! És valahogy úgy vagyok, hogy még az élethez sem ragaszkodom annyira, hogy az fontosabb legyen, mint az, hogy Ő itt van velem. Az Élet Ura többet ér az életnél.

Nem akarok meghalni, csak megértettem, hogy ha Ő van nekem, akkor minden adott, ami kell. A többi: a férjem, a négy szeretetreméltó kissrácunk, az otthonunk, Bó, a nagyszerű várandósság, a közeli rokonok kedvessége, a belső békesség - minden, MINDEN ami körülvesz és amit tapasztalok - csak ráadás. Remélem, hogy megmaradok ebben az állapotban, ebben a tudásban, és akkor -vagy így vagy úgy- a hab biztosan rákerül a tortára.

  

Bó neve...

Férjemmel úgy gondoltuk, hogy az ötödik gyermekünknek is megjár egy különleges, szép hangzású, Istennel kapcsolatos jelentésű név (meglehetősen elfogult vagyok, tudom). Nem volt könnyű ilyet találni. Az Istennel kapcsolatos jelentést, amit eddig a névválasztásoknál fontosnak tartottam, már-már kezdtem is feladni, de végül mégis megtaláltuk azt, ami megfelelt a kritériumoknak és mindkettőnknek tetszett. Ezt a nevet nem fogom most még elárulni, de hamarosan úgyis kiderül.:) 

Egyelőre azért sem árulom még el, mert nem biztos, hogy az lesz a neve. Történt ugyanis, hogy pár héttel a névválasztás után egyszer csak átsuhant rajtam a halvány sejtés, hogy talán a nevünkkel valami probléma van. Egy gyors net-keresés után ki is derült: amit választottunk, azt nem lehet anyakönyveztetni. Igaz ugyanis, hogy a wikipédiában benne van, és több babaneves oldalon is megtalálható (eredettel, jelentéssel és névnappal együtt), de nem szerepel a Mo.-on 'hivatalosan' adható keresztnevek listájában. Enélkül pedig nem engedik használni a nevet.

Nem tudom, hogyan nem figyeltem erre, a hírek mindenesetre eléggé rosszul érintettek, mivel sok gondolkozás előzte meg a választást. Ráadásul már mindketten megszerettük a nevet, sőt a legközelebbi rokonokkal már meg is osztottuk, hogy fogják hívni Bót, amikor már nem Bó lesz.

F. velem ellentétben nem tört össze az előbbi hírek hallatán, csupán higgadtan ennyit mondott: "majd megkérvényezzük".

És így is lett.

Az ötletnek volt azért némi előzménye, ugyanis hónapokkal korábban, amikor még Bó nem is létezett, találtam egy másik lánynevet, amely szintén nem anyakönyveztethető (de erre is csak később jöttem rá). Mivel az a név (is) mindkettőnknek tetszett, megbeszéltük, hogy ha majd egyszer lányunk lesz, végigvisszük az engedélyeztetését. Ennek kapcsán akkoriban valamennyire utánanéztem mivel is jár ez, de nem kaptam egyértelmű válaszokat. Úgy egyeztünk meg, hogy ha aktuális lesz a babatéma, és főleg ha kiderül, hogy lány lesz, akkor majd visszatérünk erre, és megérdeklődjük a konkrétumokat bürokrácia szempontból.

Nemrég ez az idő is eljött, és bár a választott nevünk végül nem az lett, amire hónapokkal ezelőtt rábólintottunk (BÓ-lintottunk, hehe), végül valóban utánajártam és megkérvényeztük az új nevet. Tettük ezt annak ellenére, hogy korábban úgy gondoltam, csak a sznob anyukák kérvényezgetnek ilyen-olyan neveket...:)

Mindez (vagyis maga a kérvényezés) július végén történt. Nekünk akkor azt mondták, hogy a döntésre kb. egy hónap átfutást kell számolni, úgyhogy most már talán napokon belül meglesz a válasz. Reméljük, nem utasítják el a kérvényt. Emiatt izgulok is kicsit, de olyan jófajta izgalommal: jó lenne és nagyon örülnék, ha a legelső lányunk a legelső ilyen nevű lány lenne az országban.

Ha nem úgy lesz, akkor van azért B névverziónk is, de remélem, érzem, hiszem, hogy nem véletlenül botlottunk ebbe a névbe és nem véletlenül alakult úgy, hogy azt éreztük, hogy meg kell kérvényezni.

Hamarosan jövök az 'ítélettel'. Bármi is lesz, bizonyára tanulságos lesz, de azért a szívem mélyén én egyfélét remélek...

  

Bó titka - nem titok már

Ötödik gyermekünk nagyon kedvesen megmutatta magát a legutóbbi ultrahangon. Nagyon örültünk, nagyon örültem: annak is, hogy végre tudjuk, meg annak is, amit megtudtunk. És hogy kinek a találgatásai valósultak meg? Bó...


.
.
.


... kislány!:) Szerettem volna egy képet is feltenni a kisasszonyról, de egyelőre a technika nem adja magát olyan könnyen. Remélem, hamarosan azért sikerül.

És hogy milyen érzés lett végül? A hír hallatán nem sírtam el magam, de percekig csak feküdtem ott az ágyon hüledezve... Olyan bénító érzés volt, csalódással vegyes szomorúság. Ez pár percig tartott. A doki egy szót sem szólt (éppen az ultrahangos gépen bütykölt valamit), és ez így volt jó, mert nagyon kellett az a pár perc a néma csöndben.

Aztán egyszer csak átkattant az agyam, és akkor már örültem és vigyorogtam és a lelkem tele volt és elkezdtek forogni a gondoltaim: "lány... DE JÓ!!"

Kegyelem volt, áldás és ajándék Istentől, hogy akkor és ott átkattant az agyam és örömmel megbékélve tudtam fogadni az eredeti elvárásaimmal ellentétes híreket. Szerintem magamtól nem tudtam volna egykönnyen túllenni a fiúváráson - talán nem is csoda, négy nagyon fiúnak várt fiú után...

Néha azért még előjön ábrándként, hogy egy fiúnak is annyira tudnék most örülni (mármint, ha kiderülne, hogy mégsem lányunk van). De valahogy a lányban is meg vagyok nyugodva tökéletesen. Kíváncsi vagyok, milyen jellem lesz, hogyan fog kinézni, mit fog belőlem/belőlünk kihozni és mit fog a családunkhoz hozzátenni ez a kis csajszi.

Szoktam ezen gondolkozni, de igazából nem tudom, hogy a gyakorlatban mit jelent, hogy lányunk lesz. Úgy érzem, teljesen ismeretlen terepen járunk... Nem frusztrál, de érdekes ez az érzés, izgalmas. Jó, hogy mindent megtudunk majd hamarosan, hiszen már lényegesen kevesebb van hátra, mint amennyi eltelt.

Egyelőre tehát nem leszünk ötfiasok: a 'négy-fiú-és-egy-kislány' formáció a tökéletes terv számunkra az Úrtól. És ez így jó!:)

 

   

Bó titka...

Ma kora délután voltam ultrahangon. Szépen mindent megnéztek. Minden nagyon rendben van; Bó édesen mozgatta a lábait, de mivel szép párhuzamosan tartotta őket és hátat fordított, nem láthattunk semmi olyat, ami pedig annyira nagyon érdekelt volna. Remélem, majd legközelebb (pár hét múlva) fény derül Bó titkára.

Türelem, emberek - ó, inkább magamnak mondom!:)

  

Bó-ságok

Eddig még ennyi gyötrelmet nem okozott a várakozás. Nagyon szeretném már tudni, hogy fiú vagy lány csücsül-e odabent. A család többi tagja éppígy van ezzel: a vad latolgatáson már túlvagyunk, de Doda, Rafi, Náti, Zeki, meg apája is azt várja izgatottan, hogy vajon az ő tippje lett-e a helytálló. Ebben a kérdésben most először megoszlik a család. Az előző testvérek születésekor ugyanis túl kicsik voltak még a 'nagyok', ahhoz hogy komolyabban érdeklődjenek: Zeki születésekor Doda 5,5, Rafi 4, Náti pedig 2,5 éves volt. Meg mind a négyszer viszonylag korán kiderült, hogy fiú érkezik, így esélyünk sem volt hosszan latolgatni. Az igazat megvallva nem is nagyon latolgattam én sem semmit: fiú jöjjön megint és kész!:)

Eddig legalábbis így voltam. Zekinél egy kicsit megrendültem szilárdságomban: már majdnem lányt akartam. De amikor az ultrahangos doki kimondta, hogy fiú, olyan mosolyra szaladt a szám, hogy egyértelmű volt: ez a lányakarás csak "majdnem" volt.

Most más a helyzet. Más volt eddig ez a terhesség, mint a többi. Eléggé más. És másfajta érzéseim vannak, testileg és lelkileg is. Meg álmodtam is: a szülésről is és babásat is. Ilyeneket eddig sosem álmodtam sem terhesen, sem máskor (amúgy sem álmodom valami gyakran, de babavárás alatt meg főleg nem). Az egyik mostani álmomban beláttam a pocakba, mert átlátszó volt. Lányunk volt odabent, és neve is volt, de az nem a legjobb név, szóval nem egy isteni ihletésnek fogtam föl.

Amúgy sem tulajdonítok nagy jelentőséget az ilyen dolgoknak. Persze, álomban is üzenhet az Úr, de szerintem ez nem az volt. Nem erősödött meg bennünk az ihletettség. A lányság viszont elgondolkodtatott. Ő maga nagyon szép volt az álomban: hosszú volt a haja, és nagyon tetszett, amilyen volt.

Eddig nagyon rá voltam állva, hogy most biztosan lányunk lesz. F. azt mondta, hogy ez alkalommal ő is el tudna képzelni egy kislányt. Pár hete azonban tökéletesen elbizonytalanodtam: megint fiús kedvem van, de nagyon.

Ebben a pillanatban éppen nem hajlok semerre sem, hanem úgy érzem, hogy akár fiú lesz, akár lány, nagyon fogok neki örülni, és olyan jó, jó dolog egy életet hordani a testemben és mééég sokszor szeretném átélni, mert annyira áldás ez! A szeretős-hormonok már bizonyára működnek, azért érzem most így.:)

Ez a nemekkel kapcsolatos határozatlanság viszont nem jellemző az eddigi babavárásokra. Lehet, hogy ez is azt fémjelzi, hogy lányunk lesz és próbál áthangolódni az érzelmi világom a totálfiússágból egy kicsit máshová? Vagy csak egy tréfás kedvű fiúcska ugrat engem? Talán hamarosan kiderül.

Ezen a héten pénteken ugyanis - ha Isten akarja és élünk- részletes ultrahangra megyek, ahol nagyon remélem, hogy kiderül Bóról néhány intim részlet. Addig viszont szeretnélek titeket is bevonni a találgatásba, hogy ötfias család leszünk-e vagy a négyesfogatunk most egy kislánnyal gazdagodik.

TE MIT GONDOLSZ/KÍVÁNSZ/ÉRZEL VELÜNK KAPCSOLATBAN?
(Persze, persze, tudom, hogy már a fogantatáskor eldőlt, de addig lehet találgatni, ameddig ki nem derül, nem?)

 

Megjöttünk...

Na jó, el se mentem, de itt a blogon nem voltam túl aktív mostanság, az írásban meg jó ideje már egyáltalán nem. De most újra vagyok... illetve vagyunk. A királyi többes a legkisebb családtagunknak szól. Róla valószínűleg még nem hallottatok: én egyelőre csak Bó-nak hívom, mivel ő pocakban lévő baBó. Ő az ötödik nagyon szeretett, nagyon várt gyermekünk: az ötödik áldás, akit Istentől sáfárságra kaptunk és akinek családilag is örülünk. Jó az Úr!

Nagyon rosszul voltam vele az elmúlt hetekben (a tesói a pocakságuk idején ugyanilyen szétesést okoztak nálam): rókák, éhség, rókák, rókák, éhség... aki átélte a pocakoslétnek ezeket a mélységeit, az úgyis pontosan tudja, a többiek meg örüljenek, hogy nem tudják, miről beszélek. Most jobban vagyok. Már hetek óta várom az alkalmat, hogy bejelentkezhessek és elújságolhassam nektek is a hírt, de ezidáig nem volt erőm ezt megtenni. Hát, most már tudjátok és bízom benne hogy velünk örültök ti is.

Bó örömhírén kívül is sok dolog történt velünk azóta, hogy nem írtam: voltak vizsgáink, meg hangyáink, meg mindenféle más. Bizonyos gondolatokra eljutottam az otthonoktatással és más dolgokkal kapcsolatban is. Az előbbi témákról a posztok egy része készen, a többi folyamatban van. Hamarosan jövök!:)