BALKEZES poszt

Negyedik gyerekünk, Zeki (12) balkezes. Sem előtte, sem utána nem született eddig más balos gyerekünk és mi magunk sem vagyunk balkezesek. Kb. háromévesen vettük észre, hogy sztenderd ceruzafogással rajzol, következetesen bal kézzel. Azóta tanultunk pár dolgot a balkezességről, ezekről szeretnék most írni.


Nem egyetlen

A szűkebb családba vannak balkezesek, mint utóbb kiderült. Nagybácsi, nagynéni, egyéb emberkék. Érdekes módon, ameddig nem volt balkezes gyerekünk, ez fel sem tűnt. Még érdekesebb módon a fiam első unokatestvére, egy kislány, aki ugyanabban az évben született, is balkezes.


Kiből lehet balos gyerek?

Számomra ez a legizgalmasabb. Ugyanis kutatások bizonyították, hogy balkezes gyereke csak balkezes szülőknek lehet. Pontosabban olyanoknak, akiknek van enyhe vagy erős balkezes irányultságuk. Az erős balkezes irányultságúak a ténylegesen balkezesek. Vannak viszont olyanok is, akiknél ez nem olyan egyértelmű. Léteznek mindenféle, testi gyakorlatokra épülő tesztek, amelyekkel tapasztalatai módon meg lehet győződni róla, hogy mennyire balkezes az ember. Ezek a tesztek arra alapulnak, hogy minden ember alapvetően azon oldali testrészével végez bizonyos tevékenységeket, amelyik neki jobban "kézre áll". Így könnyen előfordulhat, hogy a magát jobbkezesnek gondoló személy bizonyos dolgokat a bal kezével végez.

Ennek persze a legtöbben nincsenek tudatában, ezért is hívják az ilyen embereket rejtett balkezesnek. Rejtett balkezes személyektől is születhet balkezes gyerek, de a teszteken notóriusan a jobb kezüket használóktól nem. Természetesen a képet jelentősen árnyalja, hogy sajnos létezik átszoktatás: egy balkezesnek vagy rejtett balkezesnek született kisgyereket módszeres szidással, büntetéssel, figyelmeztetéssel "le lehet beszélni" a számára kényelmes (és agyfélteke-huzalozás szempontjából normális) lateralitásáról. A lateralitás az egyik agyfélteke ösztönös preferálása a másikkal szemben, amikor motoros cselekvésekről (pl. labda elrúgása, söprés, távcsőbe nézés, ollóval vágás, írás) van szó. Ha megszokja a másik kéz (láb, szem) használatát, akkor azzal is ügyesen tud működni.

Már csak amiatt is, mivel a balkezesek ügyesebbek a jobb kezükkel, mint a jobbkezesek a bal kezükkel, amikor másik kézzel kell ugyanazt a feladatot elvégezni, mint amire alapesetben "kézre esne". Ezt figyelembe véve a tesztek azzal próbálják az "eredeti lateralitást" megmutatni, hogy a fent említett motoros tevékenységek végzésére adnak utasítást és arra kérik a résztvevőket, hogy ne gondolják végig előre, hogy melyik "lenne jó", hanem minél gyorsabban kezdjenek neki azzal a kézzel, lábbal, szemmel, füllel, amelyik elsőre "kézre esik". A lateralitás ugyanis nem csak a kézpreferenciában nyilvánul meg, hanem például abban is, hogy melyik lábbal kényelmesebb a labdát kapuba rúgni, vagy hogy melyik szemünket nem csukjuk be, amikor egy egyszemes távcsőbe belekukkantunk.

Rólunk mindkettőnkről kiderült a rejtett balkezesség, ahogy végeztük a teszteket, meg ahogy ezek után elkezdtük végiggondolni a mindennapi tevékenységeinket. Minket sosem szoktattak át, egyszerűen megvannak a preferenciáink - ezek azonban nem következetesen a jobb testrészünkre esnek, bizonyos dolgokban a balt preferáljuk. Az is igaz ránk, hogy könnyebben váltunk a két kezünk (lábunk, szemünk, fülünk) között. Nekem például néha jobban kézre áll a bal kezem, amikor kanállal eszem, meg néha "fordított kézben" használom a kést és a villát, amikor egyszerre kerülnek a kezembe. Ez tehát megmagyarázza, hogyan születhetett balkezes gyerekünk, amit én nagyon érdekesnek találtam.


Eszközök használata

Zekinek ezzel nem volt sosem gondja. Bár kiskorában vettünk neki balkezes ollót, meg balkezes tollat, de aztán ezek idővel elvástak és nem igényelt utánpótlást. Persze, lehet, hogy utána nem vágott annyit és ezért lehet, hogy a balkezes olló hiánya okolható, de ez nekem akkor nem tűnt fel, ő pedig nem panaszkodott. Bár csak részben tartozik ide, de a balkezes könyv elolvasása nekem sokat segített abban, hogy tudjam kicsit az ő szemszögéből nézni a dolgokat. Az eszközöknél ugyanis érdekesebbek az, amikor valami új dolgot tanítunk neki.

A squash, a foci, a kosárlabda esetén például érdemes figyelembe venni, hogy lehet, neki másik kézre vagy lábra esne, amit mutatni akarunk. Ilyenkor célszerű az ő helyzetéből, másik kézzel, másik lábbal megmutatni ugyanazt, mert lehet, neki úgy könnyebb. Egyelőre az olyan dolgok, mint balkezes gitár és balkezes egér, még nem okozott gondot, itt még nem tartunk (meg majd a vezetéstanulás is érdekes lesz, mivel neki a sebváltó nem jó oldalra esik). De számolunk ezzel, hogy figyelembe kell majd venni.


Mi a helyzet az írással?

Nagyon hálás vagyok, hogy a balkezes gyerekünk is otthon, velem tanult meg írni, olvasni. Írásformának mi a gyerekeknél a dőlt betűset választottuk. Az elején sajnáltam őt, hogy más irányba kell írnia, mint ami neki kényelmes lenne, de hamar megtanulta. Nyilván itthon nagyon sok konfliktushelyzet fel sem merült, ami mondjuk egy suliba járó gyereknék a balkezességhez való eltérő tanítói viszonyulások miatt felmerülhetett volna. Zeki a balkezessége miatt sosem szenvedett hátrányos megkülönböztetést.

Különleges képességek?

Na, ez is egy érdekes kérdés. Persze, mondják, hogy a balosok különösen kreatívak és művésznek sem utolsók, de mi nem a tehetségben, hanem a kiváló tananyagokban, a ráfordított sok gyakorlási időben és a kiváló oktatókban hiszünk. Egy úgymond tehetséges gyerek tehetséggondozás és rengeteg gyakorlás nélkül nem lesz kiemelkedő abban, ami felé fogékonyságot mutat (vagy ami felé a szülei terelik). Viszont, ha megkapja azt a fajta gondoskodást, ami előreviszi a képességeit, akkor tud komoly eredményeket letenni az asztalra - ez azonban minden gyerekre ugyanúgy igaz.

A komoly eredmények persze ezer más faktoron is múlnak, hiszen legtöbbször egymáshoz mérik és versenyeztetik a különleges képességekkel rendelkezőket. Ott pedig már akár kevésnek is bizonyulhat a legjobbja, amit belead. Ez a fajta miliő nem tetszik nekünk: az úgymond tehetséges embereket körülvevő, ajnározó, sztároló közeg és csak a tehetség kiaknázását szem előtt tartó kemény, alázós, rabszolgahajcsár edző-mentor. Egyik sem tesz jót az önértékelésnek és a munkamorálnak. Ezért eszünk ágában sincs kidelegálni a gyerekeinket mások keze alá. Eddig mindig megtaláltuk azokat a családi erősségeket, amivel ezt meg tudtuk így tartani.

Zeki egyébként nagyon pengén rajzol. De nem "pengeséggel" született, hanem nagyon sok rajzolással jutott el idáig. Sok időt tudott ráfordítani, mivel itthon volt velünk. Az erős alapokat mi tettük le együtt egy nagyszerű online rajztanfolyammal, amit először én tanultam végig, majd a családot is végigvezettem rajta. Zeki évekkel később rákattant a témára és folytatta saját érdeklődés alapján, "önszorgalomból". Erre mondhatnám, hogy lám, balkezes és tehetséges. De ezzel a kijelentéssel teljesen elvitatnám a jó rajztanfolyam "erejét" és a fiam rengeteg beletett energiáját - egyiket sem szeretném megtenni.

Mi történik velünk mostanság

  

Hosszú hallgatás után most újra írok. Sok minden történt bennem és velünk, de a lényeges dolgok (hogy hiszünk és hogy otthontanulunk) - nem változtak. Mégis, azért kicsit részletezném a dolgokat, gondolom kíváncsi vagy ránk, ha már egyszer itt olvasgatsz nálam.

Az elmúlt két hónapunk mozgalmasabb volt, mint amilyennek terveztük. Egy családos összejövetelen elejtett kósza megjegyzésből augusztus végére egy új munkalehetőség bontakozott ki a férjemnek. Mivel őt keresték meg, volt módunk beleszólni a feltételekbe, ami részünkről annyi volt, hogy családunk számára megfelelő új otthont kell találni a környéken (ez 85km a pécsi otthonunktól). Aztán ez nehezebbnek bizonyult, mint ahogyan elsőre gondoltuk.

Számtalan házat megnéztünk, de egy sem volt megfelelő, pedig nem támasztottunk extra nagy igényeket. El is keseredtünk kicsit, és már gyakorlatilag feladtuk a keresést, kezdtünk belenyugodni abba, hogy maradni kell ott, ahol vagyunk, amikor aztán mégis akadt valami (épp az, amit korábban már megnéztünk, de akkor nem tetszett meg).

Előbbiek miatt az elmúlt 2 hónapunk meglehetősen nagy izgalmakkal telt, aztán pedig a dobozolás-zacskózás-suvickolás teendőivel. Két hete egy szombati napon pedig elköltöztünk, és most már szokjuk az új helyet (bár a holmink egy része még dobozokban/zacsikban várja a kicuccolást).

Kicsit sajnáltam 'elhagyni' Pécset, és nagyon sajnáltam, hogy így most jóval messzebbre kerültünk egy számunkra fontos barát családtól (ők is otthontanítják a gyerekeiket). A Balaton viszont így elérhető közelségbe került (mindössze 30km). Nekünk utóbbi nagy pozitívum, mert szeretjük a Balcsit, és eddig a távolság miatt minden évben csak kevésszer tudtunk oda eljutni. Másik pozitívum, hogy egy régi családi ismerősünktől az új helyünkön pár utcányira lakunk. Szóval ezek a változások vannak, a helyzet most több szempontból is új és izgalmas nekünk.

És a történetnek van otthonoktatós érdekessége is. Az elmúlt poszt ugyanis arról szólt, hogy Zeki fiunk a helyi óvodában egy nevelési évre (2014. szept.-től 2015 aug.-ig) megkapta a felmentést a kötelező járás alól. Arról azonban nem szólt a fáma (mivel eddig mi sem tudtuk), hogy ez az igazolás gyakorlatilag érvényét veszíti akkor, ha a család egy új (és távoli) helyre költözik.

A dolog ugyanis úgy működik, hogy az az intézményvezető, amelyik hajlandó felmenteni az öt-hatéves gyereket, előbb állományba kell vegye őt. A felmentett gyerek után normatíva (állami támogatás) nem jár, azonban az iskolás magántanulóhoz hasonlóan az intézmény egyik csoportjába van osztva, oktatási azonosítót kap (ez egy számokat és betűket tartalmazó kód), és a névsorban is szerepel.

Amikor viszont a család másik városba költözik, akkor az ovivezető rendszerint nem tartja meg tovább állományban a gyermeket. Ha nincs állományban, akkor már nem érvényes a felmentése sem, hiába is kaptuk meg egy nevelési évre. Na most, egy városon belüli vagy egy pár kilóméterrel odébbi költözés kapcsán nem feltétlenül szőröznek ilyesmin az ovivezetők. Ha viszont jóval messzebbre kerülünk, akkor esély van arra, hogy a fenti helyzetbe beleszaladjunk.

Azért nem reménytelen a dolog, van néhány megoldási lehetőség.

Az egyik, hogy eleve nem helyi oviba kérjük a gyerekünk felmentését. Ebben az esetben a lakcímváltozás nyilván nem fog gondot okozni, mivel nem azért veszik állományba a gyereket, mert helybeliek vagyunk és körzetileg oda tartozik, hanem azért, mert szimpatikusak vagyunk és segíteni akarnak. (Ez a lehetőség azonban ritkán áll fönn, mert az emberek nem a költözésüket latolgatva indulnak neki az óvodai beiratkozásnak, ezért általában a helyit ovit szokták először megkörnyékezni és logikusan ehhez az intézményhez is folyamodnak felmentésért.)

A másik lehetőség, hogy nem jelezzük az ovi felé a költözést. Ezt a fajta lapítást végül is akár meg is lehet úszni, hiszen az óvodák nem szoktak komolyabban utánajárni annak, hogy még valóban ott lakik-e a család, ahol az év elején lakott. Viszont kellemetlen helyzet alakulhat ki, ha mégis kiderül, hogy változott a lakcímünk. Nem is helyes ilyen módon eljárni.

A harmadik lehetőség jelezni a költözést az óvodavezető felé és megkérni őt, engedje meg, hogy ebben a nevelési évben a gyerekünk náluk maradjon állományban. Az egyenesség jó dolog, de megvan az a kockázata, hogy nemleges válasz esetén további bürokratikus köröket is meg kell futnunk.

Ez konkrétan azt takarja, hogy felmentésért kell folyamodni az új lakóhely szerinti körzetes óvodához is. Ahhoz azonban előbb szükség van egy kikérő nyilatkozatra a régi oviból, amely egy hivatalos papír arról, hogy a gyermek óvodai nevelése adott intézményben adott naptól megszűnik.

Ilyenkor nagyon fontos a költözéshez közel eső időpontot 'kérni' a kikérő nyilatkozat dátumozásánál, mivel előbbi papír szerint a kiadás napjától 5 munkanapon belül új intézménybe kell iratni a gyereket. (Ha ez nem történik meg, akkor... nem tudom, hogy pontosan mi lesz, de nyilvánvalóan szabálysértést követünk el, hiszen sem a tankötelezettségét nem teljesíti a gyermek, sem érvényes felmentési papírral nem rendelkezik, mivel per pillanat egyik intézménnyel sem áll hivatalosan kapcsolatban.)

Nálunk az volt a helyzet, hogy a 'régi' ovivezető a távolságra hivatkozva sehogyan sem akarta állományban megtartani Zekit a költözésünk után. Ezért (a költözés előtt) elmentem hozzá, hogy elbúcsúzzunk és megírja a kikérő nyilatkozatot. Közben felvettem a kapcsolatot az új óvoda vezetőjével és vázoltam neki a helyzetünket. Nem zárkózott el a felmentés lehetőségétől, de szeretett volna utánajárni, hogy milyen módon kell ezt végigvinnie, ezért a dolgát megkönnyítendő előzékenyen elküldtem neki a felmentéssel kapcsolatos hatályos törvényi hivatkozást.:)

A költözés után viszonylag hamar személyesen is bementünk az új óvodába, de egyszer sem sikerült elcsípnünk a vezetőt. Pedig előre megbeszéltük a napot és az időpontot is. De aztán többedszeri látogatásunkra egy szimpatikus óvodatitkár közbenjárására (aki világjáró gyerekei révén többféle oktatási modellbe is belelátott és a magyar iskolarendszert katasztrofálisnak tartja, és jól kifaggatott az otthontanulásról) végül mégis megkaptuk az újabb felmentést.

Zeki fiunk tehát ebben az évben immár két ízben lett ovikerülő ovis és ezért nagyon hálásak vagyunk mindegyik közreműködő félnek. Elsősorban és leginkább Istennek, Akivel eljutottunk idáig, de mindenki másnak is. És megyünk úszunk tovább, szemben az árral, mint a lazacok.:)

 

Zeki felmentése

Hétfőn a helyi oviban jártunk. Célirányos utunk volt: Zeki fiunk számára folyamodtunk újabb felmentésért. Azért újabb, mert nekünk eddig mindig egy évre adták meg ezt a papírt (bár ismerünk több olyan családot is, ahol két évre kapták). A tavalyi papírunk idén augusztus 31-ig érvényes, így éppen időben sikerült elrendezni.

Volt benne kis izgalom, mit fognak szólni, hiszen múlt héten a fiunk már a hatot töltötte. Ezzel önmagában nincsen semmi gond: eddig is mindegyik fiunk inkább a héthez közelített, amikor beírattuk a suliba. Viszont az elmúlt évek törvényváltoztatásai meglehetősen nagy kavarodást okoztak az oktatási berkekben és ez hatványozottan kihatott az olyan, határmezsgyén mozgó delikvensek ügyintézéseire, mint a nemoviztató, nemsuliztató családok.

Gyakorlatilag alig lehetett találni olyan óvodapedagógust vagy más szakembert, aki utánaolvasás nélkül is elsőre jól tudta, hogy melyik rendelet meddig van érvényben és aktuálisan kinek mi a teendője. Ez a helyzet pl. akkor okoz gondot, amikor vinné az ember felmentetni a gyerekét, és a felmentés kiadásában kompetens szakember sem vágja, hogy ő a felmentés kiadásában kompetens szakember. Ilyenkor jön a tili-toli, vagy az akadékoskodás. Magunk részéről most nem futottunk bele ilyesmibe, de több ismerős mesélte idei évének nehézségeit, akinek pl. a háromévesét idéntől napi négy órában ovilátogatásra akarták kötelezni, holott az a törvény csak jövő szeptembertől lesz érvényes. Vagy, akit elhajtott az ovivezető, hogy a felmentés megadása nem az ő hatásköre (pedig, de).

A történethez visszakanyarodva, meglett tehát a papírunk és ennek nagyon örültünk. Így végre az is kiderült, hogy az elkövetkező tanévben is három gyerekünk fog itthontanulni, nem négy. Persze Zekivel is fogok foglalkozni, mert szeretne tanulni, de azért jelentősen lezuhan a stresszfaktor, ha vele kapcsolatban nem szorítanak vizsgahatáridők. A jövő év viszont így is érdekes lesz, mert akkor kerül Doda mumus-hetedikbe, ami azért mumus, mert az eddig természetismeret név alatt futó egyetlen tantárgy négyfelé osztódik majd: lesz belőle fizika, biológia, kémia és földrajz, és ez így egy izgalmas kihívás lesz majd. Rafi jövőre felsős lesz, Náti negyedikes, és Zeki is ekkor fog nekiindulni a sulinak. Szóval érdekes lesz, meglátjuk, hogyan boldogulunk, egyelőre viszont igyekszem nem előreszaladni, mert az a tanév nem ez a tanév.

A végére, úgy gondoltam, hasznos lehet összefoglalni, hogy a törvények miről is rendelkeznek a kötelező óvodai időszakkal és a felmentéssel kapcsolatban.

2014. szeptember 1-jétől

Gyermekünk attól a nevelési évtől, amelyben betölti az ötödik életévét, napi négy órában óvodai nevelésre kötelezett. Ez azt jelenti, hogy muszáj oviba járnia, ha nem kaptunk felmentést. A nevelési év szeptember 1-jével indul és következő év augusztus 31-ig tart. Vagyis hiába nem lesz még ötéves, amikor indul a nevelési év - akkor is oviba kell mennie, ha nincsen felmentése. (Máshogyan fogalmazva: ha nem szeretnénk, hogy az ötévesünket szeptembertől ovira kötelezzék, akkor a nevelési év kezdete előtt el kell intézni a felmentetését.)

Nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni: a 2014. szeptember elejétől 2015. augusztus végéig tartó nevelési évben nincsen a három és a négyéveseknek óvodakötelezettsége! Ha erről mást mond egy óvónő, védőnő, jegyző vagy oktatási szakember, akkor nem jól tudja az ide vonatkozó rendeletet. Ha viszont a rendelkezéstől eltérően nyilatkozik, akkor nem kell figyelembe venni, amit erről mond.

Az ovis felmentést ebben a nevelési évben még az adott óvoda vezetője adja ki. Nem a jegyző és nem más szakember! Persze a gyakorlat helyenként eltérhet, mivel az ovivezető könnyen hiheti, hogy az új törvény van életben, amelyben a jegyző adja meg a felmentést, és így továbbirányíthatja a gyanútlan szülőket. Ha a jegyző sem eléggé tájékozott, akkor magára fogja venni a felmentési kérelem elbírálásának hivatali jogát, és így még az is elképzelhető, hogy a törvényi rendelkezésekkel szemben valaki a jegyzőjétől fogja megkapni a felmentést. Mégis: a törvény erről másként rendelkezik és ezt fontos tudnunk, hogy a hivatalok ne tudjanak egymás között ide-odalökdösni.

A nevelési tanácsadót és a gyermekjóléti szolgálatot a felmentés kiállításába nem kell bevonni, mindazonáltal, egyes intézmények vezetői a maguk megnyugtatására kikérik a gyerekjóléti környezettanulmányát (ez általában egy rövidebb hivatalos elbeszélgetés a család otthonában, vagy a gyerekjóléti épületében).

Az ovis felmentést egy vagy két évre adják ki. Az eljárás, ahogyan a felmentést megadják, általában oviról ovira változik. Van, ahol egyből kiállítja az ovivezető, van, ahol kérvényt kér be és hosszasan vizsgálódik. Joga van egyébként ahhoz is, hogy visszautasítsa a kérelmet és ne adja ki a felmentést. Ilyenkor viszont a családnak is joga van más intézményt választania, ügyelve arra, hogy a felmentés rendezésének az idejére a gyermek ne érje el az ötéves kort, mert ekkortól érvényes a tankötelezettség. Ez azt jelenti, hogy ötéves gyermekünknek vagy napi 4 órában oviba kell járnia, vagy érvényes felmentéssel kell rendelkeznie, máskülönben a szülő szabálysértést követ el, ami a jegyző eljárását vonhatja maga után.

Változások 2015-ben

Szeptember 1-jével a tankötelezettség életkorát leszállítják. Így tehát jövő ősztől azoknak a gyerekeknek, akik aug. 31-ig betöltik a harmadik életévüket, már muszáj lesz oviba járni (szemben a 2014-ben érvényes ötéves kori ovikötelezettséggel). A szülőknek így már a három-négyévesek számára is felmentéshez kell folyamodniuk, amennyiben nem szeretnék, hogy a gyerekük oviba járjon.

Szeptember 1-jével változik a felmentési eljárás protokollja is (már, ha lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni, amikor annyiféle verzió van a gyakorlatban...) Ekkortól ténylegesen a jegyző lesz, aki a felmentés kiadásával kapcsolatban hivatali kompetenciával rendelkezik. Változás lesz még, hogy a jegyző nem önmagában, hanem a védőnő és az óvodavezető hozzájárulásával adhatja ki a felmentést. Ez nagyjából annyit fog jelenteni, hogy másik két szervet is be kell vonni a döntési folyamatba, az ő véleményüket is ki kell kérni, talán írásbeli hozzájárulás formájában.

Kérdés, hogy a gyakorlatban ezt hogyan fogják alkalmazni, mint ahogyan az is, hogy mi lesz azokkal a családokkal, akik nincsenek jóban a körzeti védőnőjükkel. Szabad oviválasztás van ugyanis, vagyis nem vagyunk kötelesek a körzetünkbe tartozó intézménybe íratni a gyerekünket, bár felvételi kötelezettsége a körzeti intézménynek van csak (vagyis a körzeti intézmény nem, más intézmény viszont bármikor visszautasíthatja a gyermek óvodai felvételét). Szabad oviválasztás van, szabad védőnőválasztás azonban nincsen: tehát adott esetben egy megromlott anya-védőnő kapcsolat gondot okozhat, amennyiben neki is nyilatkoznia kell az ügyben.

Van még egy változás, ez pedig az, hogy a felmentés jövő ősztől csak ötéves korig adható ki. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a háromévest és a négyévest még felmentik, de ötéves kortól nem adnak ki ilyen papírt. Sokan gondolkozunk, hogy milyen lehetőség marad így azok számára, akik nem szeretnék öt-hatéves gyermeküket egy vagy két évig óvodai nevelésben részesíteni, de egyelőre nem sok lehetőséget látunk.

Akiknek a gyermeke jövő évben ötéves lesz, érintve van. Egyelőre az intézményi rugalmasságban látunk lehetőséget, vagyis abban, hogy a helyi ovik ugyanolyan túlterheltek és eszközhiányosak, mint ahogyan eddig is voltak. Elképzelhető, hogy az ember talál olyan intézményt, amelyik nyitott egy kölcsönösen kedvező megoldás kiötölésében, amely nem jár azzal, hogy még egy kisgyerek 'terheli a rendszerüket'.

Ez viszont nem a ma problémája: a törvény hatályra emelkedéséig még majd' egy év van és az hosszú idő. Az is igaz, hogy nem vagyunk egyedül: hisszük, hogy Isten az, Aki velünk jár és egyénileg ad bölcsességet az aktuális helyzetekre. Nem kell aggódnunk, ha Ő vezet.

Élünk, fejlődünk, tanulunk, avagy jóóóhossszúú poszt

Nagyot hallgattam az elmúlt hetekben. Sok minden történt. Leginkább belül, de kívül is. Inkább a látható fejleményekről szeretnék írni, de azt hiszem nehéz lesz elválasztani attól, hogy milyen úton és mivé formálódom.

Két hét vizsga utáni pihiszünet után ezen a héten újra belevágtunk a napi leülős foglalkozásokba Dodával és Rafival. Náti is csatlakozott és határozottan feladatot kért, úgyhogy egyszer volt kis feladatlapozás neki is. Azóta nem kérte, én meg nem mondom neki: majd jön, ha már kevés lesz neki az egyéb tevékenység.

A fiúk rákaptak a színezésre. Kora délután maguktól leülnek, elő a színest, és buzgón jár a kezük a papíron. Sokáig csak így ülnek, és beszélgetnek: lelkesen mesélik egymásnak, hogy mi van a rajzukon (néha muszáj kiegészíteniük az előrerajzolt képeket...) Zeki is odatelepszik az asztalhoz időnként, ami néha frusztráló a többieknek, mert őt még nem annyira köti le a saját lapra firkálgatás, viszont előszeretettel 'alkot' bele a nagyok műveibe, amire a sértett többnyire harsányan kiborul. Nem baj, meg kell tanulniuk elviselni és kezelni egymást, de ez most még leginkább segítséggel megy.

Ha elég nekik a színezés, akkor jönnek, hogy feladatozni szeretnének. Inkább mostanában így hívom, hogy feladatozás, nem tanulás. Bár néha még megfeledkezem magamról és azt mondom, "Doda, ma még tanulnod is kell!", ami önmagában nem igaz, hiszen szinte egész nap tanul- ha nem is a tankönyvből, de máshonnan. Egyik nap hozta a csillagászati lexikonunkat, hogy olvassak neki és jót beszélgettünk üvegházhatásról, tejútrendszerről, galaxisokról. Másik nap a teremtésről szóló tudományos előadást kérte, hogy hadd nézhesse meg (gépen van). Egyik nap gyufát meggyújtani tanultunk, másik nap a szakadt plüssállatokat varrtuk meg, amiben ő is tevőleges szerepet vállalt, s kedvet kapott ehhez a tevékenységhez. (Azóta buzgón ajánlgatja a szolgálatait e téren.) Persze nem mindennap ennyire kézzelfogható a fejlődés: vannak sokkal semmilyenebb napok is- de azt hiszem ez így jó.

Ezeket nem is dicsekvésképpen írom: tudom, hogy nagyon sok otthonban hasonlóan érdeklődő, okos és tevékeny gyerekek vannak. Azért írtam le, hogy meg legyen írva magamnak, mert nekem ezek tényleg mérföldkövek: többek között azért, mert mostanában kezdem felfedezni, hogy nem csak az a tanulás, amit az iskolában annak hívtunk. És ezt azt is jelenti a számomra, hogy áttolódik a hangsúly: csökken a jelentősége a feladatozós időszakoknak, bár azért még mindig fontosak. És ezzel együtt felértékelődnek hétköznapi életünk általános tevékenységei: mindaz, ami az iskolai tanulmányok szemszögéből kicsit sem tanulás, de valójában nagyon is az, és ezért nagyon fontos!

Ezt persze eddig is tudtam, de leginkább csak fejben: most kezdem megérezni, hogy mennyire valóságos és működőképes ez gyerekeknél. És hogy a mi családunkban is működik. Hogy nem kell külön szervezni a tanulást: nem kell megkövetelni, meg szigorral ellenőrizni. Nem kell megszerettetni vagy elősegíteni. Hiszen a gyerekekben minden kódolva van ahhoz, hogy a tanulás magától létrejöjjön: a természetes érdeklődés, a tudni akarás, a vágy a felnőttel lenni, azonosulni, utánozni, önállóan is megtenni- minden be van kódolva, Isten beléjük ültette, csak hagyni kell, hadd jöjjön: hadd LEGYEN tanulás!

A 'feladatozást' viszont szervezni kell, mert az nem feltétlenül olyanfajta, ami közel áll hozzájuk. Az iskolai mateknak például semmi értelmét nem látja a fiam, vagyis ez számára olyan tanulás, amit nem tud azonnal alkalmazni- így neki fölösleges tevékenység. Tudja, érti, megcsinálja, de MOST nem tudja a dolgaihoz kötni, ezért ez számára most céltalan tanulás. A céltalan tanulásnak meg semmi értelme: felnőttként szinte sohasem tanulunk csak azért, hogy tanuljunk. Mindig valamit szeretnénk elérni, és a célunkhoz annak a dolognak az elsajátítása az eszköz. A kisgyerekeknél is így működik a tanulás- egyedül az iskolában nincs így.

A kicsik pl. nem magáért a járásért tanulnak meg járni, hanem azért, hogy hatékonyabban közlekedjenek, mintha másznának. A tanulás tehát eszköz valami máshoz, nem maga a cél, mint az iskolában. Persze a tanulás maga is örömforrás, de mindig túlmutat magán a tanulási folyamaton. Legalábbis a való életben. Az iskolában nem értettük meg, hogy mi a tanulásunk célja: nem tudtuk, hogy miért azt és akkor tanuljuk, fogalmunk sem volt az egyes tantárgyak gyakorlati alkalmazhatóságáról, és az esetek nagyobb részében a megtanultaknak semmi köze nem lett semmihez, amit később csináltunk (ha mégis lett, akkor újra kellett tanulni, mert az akkor 'használhatatlan' tudást az agyunk már kiszelektálta és mélyre temette.)

Normális esetben a tanulás spontán jön létre a nap folyamán szinte feltartóztathatatlanul: ha engedem, ha nem szalasztom el, hogy megtörténjen. Én még csak most tanulom, hogy a spontán tanulás ugyanolyan fontos, mint a leülősen, irányítottan, feladatmegoldósan tanulós tanulás- ha nem fontosabb. Mert belém nem ez lett elültetve, és habár az iskolai tanulmányaim befejeztével, illetve a végével párhuzamosan megtapasztaltam a valódi, érdeklődés-vezette tanulást a saját életemben, és most is ezt tapasztalom, de a régi dolgok jól befészkelték magukat, ami eddig észrevétlenül kihatott a Doda tanulásához való hozzáállásomra.

Valahogy nekem azt sugallták még az iskolás évek alatt, hogy amikor nem izzadsz vért, és nem küszködsz, akkor az már nem lehet igazi tanulás. Mintha az örömteli, spontán módon, szinte észrevétlenül zajló tanulás valamiféle tiltott öröm, vagy a való élet szempontjából haszontalan hiábavalóság lenne, amivel nem lehet fontos dolgokat magunkévá tenni. Amikor elkezdtünk Dodával itthon tanulni, akkor is leginkább arra fordítottam figyelmet, hogy leülősen tanuljunk. Hogy az meglegyen. A spontánra nem figyeltem, nem is tartottam lényegesnek, mert úgy voltam vele, hogy azt nem fogják számon kérni, ezért nem arra kell gyúrni. Pedig az az igazság, hogy a spontán tanulás szárnyakat ad, és erőt a feladatozós, olykor értelmetlennek tűnő iskolai dolgok elvégzéséhez. Szabad hagynom a spontán tanulást, mert hasznos és a való életre készíti fel a gyerekeimet.

Persze nem mindennap megy ilyenformán, mint amit az elején írtam. Tegnap például Doda azt mondta, hogy szabadnapot szeretne kivenni: nem volt kedve a feladatozós tanuláshoz. Mondjuk meg tudom érteni. Ugyanakkor mindig van valami: fejlődik és ez elég. Persze az év végi vizsgán nem a tejútrendszerről kell majd beszélni, de úgy vagyok vele, hogy amennyire a keretek engedik, a szabad, önvezérelt tanulásnak szeretnék teret adni, és ezt bátorítani.

A szabadnap-kivételnek talán az is az oka volt, hogy az írás most nem annyira megy neki. Alapból is lassan csináljuk, de az utóbbi napokban mintha kicsit meg is torpant volna, vagy pedig figyelmetlen. Sokszor kell radírozni, és emiatt sikertelennek érezheti. Ezért hagyom kicsit, hogy lazuljon, aztán jövő héten bele fogunk és kicsit jobban fogok ráhatni ebben- ha látom, hogy nyitott erre. Végül is annyira nem sietünk, de azért év végére muszáj lesz megtanulnia írni. Talán még idő kell neki, még több idő. Az van még valamennyi. Ha rákattan, akkor úgysem lesz megállj. Addig meg elviseli a tevékenységet, megcsinálja, ha kérem rá, de nem mozgatja a dolog felettébb. Nyomtatottan szokott írni, többre még nincs igénye. Majd lesz.

Rafi minimáldizájnon fut, ami a feladatozást illeti. Neki most esedékes a Lexi könyv megvétele, mert olvasni már valamennyire tud, de azért a részképesség-fejlesztés nem árt- főleg a feladattartás miatt, ami ugye követelmény az iskolaérettségi vizsgálaton. Ez azt jelenti, hogy kell tudnia bizonyos ideig ugyanazzal a feladattal foglalatoskodni. Neki most nyílt ki nagyon az értelme, és kérdez, kérdez, kérdez: hol tőlem, hol Dodától, hol apájától. Logikázik, és rendszerezi a meglévő tudását- pont olyan, mint Doda volt ennyi idősen, még jól emlékszem. Érzelmileg is kinyílt, és kezdi kifejezni, mit szeretne, mi esne neki jól aktuálisan, mi zavarja. Tudja a családi szabályokat és olykor kétségbeesetten jön hozzám a szabálysértésekkel kapcsolatban, leginkább persze akkor, amikor mások sértik meg a szabályokat.

Ugyanakkor látom, hogy néha sikerül közel vonnom őt, és kezd készségesen engedelmeskedni és hallgatni rám, ami nagy lépés, mert ő mindig is kis lázadó és nehezen megközelíthető volt. Nagyon örülök, hogy nem kellett oviba mennie, mert nagyon nem tett volna neki jót: elrontotta volna ezt a kedves naivitását és az énképének sem tett volna jót. Azt hiszem, hogy vele kapcsolatban beérnek az imák, meg a beszélgetések... azért még mindig duzzogós, de sokkal kezelhetőbb és rövidebb ideig haragszik, mint akár fél évvel ezelőtt. Volt, amikor azt hittem, hogy mindig olyan marad, és hálás vagyok az Úrnak a változásokért. Van azért még teendő, meg imádkozni való, de most jó kicsit megállni, és megköszönni az eddigieket. (Köszönöm Uram, a munkádat a családunk életében!)

Van egy új dolog, amit pár hete vezettünk be, mégpedig a peer-rendszer. Nem tudom, van-e magyar neve, azt sem tudom, hogy ez-e a normális neve angolul, mindenesetre arról van szó, hogy mindegyik nagyhoz hozzárendeltünk egy kicsit, akiért felelősséggel tartozik. Ez nem jelent nagyon komoly dolgot, csak olyan egyszerűbbeket, mint segíteni villanyt kapcsolni, ha nem éri el, vagy levenni a székről, ha nem tud egyedül lejönni. Esetleg kicsit jobban odafigyelni rá. Nem állt szándékomban szigorúan betartatni ezt a rendszert, de a gyerekek elkezdték komolyan venni. Doda Zekiért felelős, Rafi meg Nátiért. Ott tart a dolog, hogy ha másik gyereket kérek meg, mint aki felel érte, akkor szóvá teszik, hogy "de hát anya, én vagyok felelős Zekiért, nem Rafi!".:) Tehát egyelőre működik. És mivel nem erőszakkal működik, hanem szinte spontán adaptálódott, megtartjuk.

Egyébként ezt a rendszert a Duggar családtól lestem el. Aki nem ismerné őket, ők 19 saját gyereküket nevelő amerikai keresztény otthonoktató család, akik sok évvel ezelőtt hitből Istenre bízták a családjuk méretét: vagyis semmilyen módon nem korlátozzák az Urat abban, hogy megáldja őket további gyerekekkel. A történetük kihívás elé állítja az ember hitét. Náluk is úgy van, hogy egy nagyobb gyerek van hozzárendelve egy kisebbhez, aki a cipőkötésben, utazásnál és a tanulásban is segít neki. Ez a rendszer praktikus, és mindkét gyereknek a javára válik.

Rafira visszatérve: a hétfő egy fontos nap, mert az oviban nagycsoportos felmérő lesz, amin neki is részt kell vennie. Ez lesz az első komolyabb megmérettetése: fogalmam sincs, hogy hogyan fog reagálni. Nem tudom, milyen jellegű feladatok lesznek, többek között ezért sem gyúrtunk semmire külön. Azért úgy sejtem, nem lesz gond. Már most hangolódom arra, hogy ne tulajdonítsak nagy jelentőséget ennek a felmérőnek, akármi lesz is az eredmény, de ez nem is olyan könnyű.

Első vizsgánk

Végre megvan, túlvagyunk. Sokkal jobb volt, mint vártam. Élményileg és amúgy is. Bár terjengős esetleírással szerettem volna megörökíteni itt a blogban az egész vizsganapot a történésekkel, de az az igazság, hogy ez nem fog összejönni. Annyi élmény, és oly sok benyomás ért, és nagyobb részüket nehéz szavakba öntve megfogalmazni. Csak azt éreztem aznap, és azt érzem azóta is, hogy jó helyen vagyunk, kedves emberek között, akiket jó lenne közelebbről megismerni. Doda osztálytársainak szüleiben, vagyis a többi otthonoktató anyában és apában értékes embereket ismertem meg, akik bár sok mindenben nagyon mások, mint mi, mégis ugyanazokkal az érvekkel rendelkeznek az otthonoktató döntésüket illetően, ugyanazt az értetlenséget tapasztalják az ismerőseik, és a környezetük részéről, és ugyanazokkal a helyzetekkel szembesülnek, mint mi. Nem lehet igazán elmondani, hogy milyen érzés, de minél többet gondolkozom rajta, annál jobban lelkesít. Na, ennyi benyomás után, most jöjjenek a tények, mert gondolom az jobban érdekel benneteket.:)

Minden vizsgánk jól sikerült, de nem tudok hivatalosabb adatokat, mivel még várjuk a suliból azt az e-mailt, amiben a tanítók tantárgyankénti írásbeli értékelését olvashatjuk.

A vizsga egyébként elég fárasztó volt a gyerekeknek: tantárgyanként több teremben, forgó rendszerben lehetett bemenni- ahol végeztél, onnan kijöttél, és mentél a következőre. Mi, szülők bent lehettünk. Dodával F. többet volt bent, mint én, mert a többieket is rendezgetni kellett. Nem volt várakozóhelynek kijelölt tanterem, hanem a folyosón vackolt be az a jó pár otthonoktató család, aki vizsgázni jött. Az elején kicsit zavaró volt ez, de a gyerekek szépen eljátszottak, könyvet lapozgattak, üldögéltek: a mieink is, meg a többieké is, így nem volt gond, annak ellenére, hogy elég szorosan voltunk.

Doda nagyon élvezte a vizsgákat, ügyes is volt, és jól elfáradt. Most lelkes, és örömmel meséli a rokonoknak, hogy megdicsérte a tanítónéni.:) Rafi is részt vett a tesivizsgán, emelgette a karját, csinálta a felüléseket, meg nagyokat duzzogott közben, de nem volt túl zavaró (másoknak legalábbis nem). Náti is igyekezett a nyomában maradni, de neki a bordásfal jött be a legjobban, ahova F. fölengedte, ameddig a többiek gyakorlatoztak. Zeki a vizsgák vége felé beálmosodott, úgyhogy 'felkendőztem' őt. Egy ideje már félretéve leledzett a kendő, mert mostanság nem nagyon jártunk kint, így alig hittem, hogy még belefér a gyerkőcöm. De belefért, és jól elaludt benne- én meg tudtam egy jót beszélgetni az anyukákkal, amíg ő rajtam durmolt.

Jó volt, hogy F. volt bent Dodával, mert így látta, hogy az elsőszülött fia mit tud, és a tanári pozitív visszajelzésekből az ő számára is még inkább tudatosodott, hogy a gyerkőc fejlődik. Jó volt hazafelé úton, meg itthon beszélgetni vele arról, amit ott tapasztaltunk. Azt hiszem az apáknak is nagyon jó, hogy van vizsga, mert így ők is látják, hogy az anyák mit csináltak fél évig a gyerekekkel. Mert igaz, hogy időnként referáltam neki arról, hogy most hol tartunk, vagy melyik helyzet okoz fejtörést otthonoktatás szempontjából, de az mégsem ugyanaz, mint testközelből tapasztalni, hogy rendben mennek a dolgok, és a gyerek csinálja, mondja vagyis tud.

Dodával is beszélgettünk a vizsgával kapcsolatos benyomásairól. Csak napokkal később mondta el, hogy azért izgult egy kicsit. Attól tartott, hogy a többiekhez képest nem fogja tudni jól csinálni, de végül minden sikerült, és ennek most örül.:) Folyt. köv. fél év múlva.

A következő megmérettetése Rafinak lesz kb. 3 hét múlva: az oviban felmérés lesz, amit ő is meg fog írni. Ez nem iskolaérettségi, hanem még előtte egy amolyan 'tájékozódási vizsga', hogy lássák, ki hol tart. (Ehhez nem is kéne vizsga: én tudom, hogy a gyerekem, hol tart, :D)

Egy rövid poszt Zekiről

Zeki négykézláb rugódzik előre-hátra!!! Ez valami mászás-kezdemény nála. Már azt hittem, hogy mindig tartogatnom kell majd a fenekét- de nem!:) Sajnos fotó még nincs róla, de a napokban egész biztosan 'lekapom' ezt a mérföldkövet.


Olyan nehéz elhinni, hogy kb. egy évvel ezelőtt még csak ennyit ismertünk belőle:



Most meg már 5,5 hónapos a kis aranyos.:) Megy az idő. Igen gyorsan.