Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hét gyerkőccel meg két kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2018. november 10., szombat

Gyertek haza a külföldi suliból! - levél egy másik otthontanító anyának



HÁTTÉR: Ez a poszt egy meggyötört, világjáró édesanya panaszára íródott válaszként. Ő a hazaköltözésük után, nem olyan régen, blogjában hosszan írt arról, mennyire értetlenül állnak a hivatal friss határozata előtt, amelyben utasították a családot, hogy a gyerekeiket magyar iskolába írassák át. A hivatal indoklása szerint a külföldi intézménybe iratkozás nem számít a tankötelezettség teljesítésének. Vagyis megítélésük szerint a család jelenleg is szabálysértésben van. Ezt az álláspontot azonban a blogíró és a családja is vitatja. A kusza helyzetre reagálva született meg a mostani írás.

_________________________________


Kedves Anita!

Megértem, hogy ennyire megvisel a helyzet, sajnálom, ami veletek történik. Együtt érzek veled, de emellett engedd meg kérlek, hogy elmondjak néhány dolgot. Ahogyan korábban már írtam neked, az egész hercehurca hátterében az áll, hogy jelenleg sem teljesítitek a tankötelezettséget a magyar állam definíciói szerint. De miért nem teszitek meg? A "meghurcoltatásotok", ahogyan nevezed, erről a szabálysértésről szól és nem másról - és szerintem ezt valahol te is pontosan tudod.

Nem indokolatlanul "üldözve" vagytok a hazátokban, hanem tudatosan olyan dolgot teszel, amely megsérti a magyar állam törvényeit, és ezen az esetleges következmények ismeretében sem szeretnél változtatni. Pedig, ha ma engem ittas vezetésen kapnának vagy ha betörnék hozzátok és emiatt eljárás indulna ellenem, akkor bizonyára te sem azt mondanád, hogy szegény Esztert nem engedi a magyar állam a saját elképzelései szerint élni és indokolatlanul bántja. Hanem inkább azt mondanád nekem, hogy az eljárás jogos: a saját hibámból kerültem a slamasztikába.

A közoktatással kapcsolatban van igazság abban, amit leírtatok. Nyilván a legtöbb oktatási intézményben a helyzet messze nem rózsás, és rendszerszinten is vannak komoly gondok. De ezek a gondok harminc éve is ott voltak. És még mindig vannak más lehetőségek, amelyek legálisan választhatóak.

Léteznek jobb sulik is, ahol nem a gyerekek lelki megnyomorítása a cél, ráadásul a magyar állam pl. elismeri a magántanulóságot. Mindezek fényében nem helytálló azt sugallni, mintha a tankötelezettséget kizárólag iskolába járva, padban görnyedve lehetne teljesíteni. A te gyerekeid is simán lehetnének magántanulók.

A törvénybeli kötelezettségek nem teljesítése melletti védőbeszédként ezért nem tud releváns lenni a rendszerkritikátok. Hiszen az iskolarendszer gagyisága nem lehet oka egy ilyen szabálysértésnek. Bármilyen is a rendszer, ebben kell teljesíteni a tankötelezettséget: rátok ugyanúgy érvényesek a magyar törvények, mint mindenki másra, aki ebben az országban él.

Az egy pozitívum az ügyetekben, hogy még nem mondtak ki súlyosabb verdiktet rátok nézve. És úgy érzem, a tűzzel játszol, amikor ebben a helyzetben, megmaradva eredeti álláspontodnál, egyáltalán nem mutatsz készséget az előírások betartására.

Úgy gondolom, valahol nagyfokú naivitás azt várni egy hatóságtól, hogy a szabálysértést majd ne szankcionálja. Muszáj neki, különben semmilyen szabálynak nincs értelme, ha soha sincs következménye a megsértésüknek. De ez meg nem azért van, mert valamely személyes meggyőződésetek alapján éppen titeket pécéztek ki, hanem azért, mert továbbra is szabálysértésben tartod magatokat.

És ha már ilyen "öko, bio" meg mindenféle szinten tudatos személyként tekintetek magatokra, akkor nektek főleg tudni kellene okosan játszani: tudni kellene, hogy egy rendszer határait nem lehet akármeddig feszegetni anélkül, hogy nektek mennének. Ha értelmes emberként ezzel nem számolsz és emiatt összetűzésbe kerültök a hatósággal, az már valahol a te felelősséged.

Ez az egész ügy ugyanis egyáltalán nem rólatok, nem a ti személyes meggyőződéseitekről szól: ilyen a rendszer természete. Meghatároz bizonyos kereteket, de aztán az egyes emberre bízza a feladatot, hogy ezeken belül megtalálja, hogyan élhet értelmes, a lehetőségekhez képest boldog életet.

Nem a rendszerből kell kilépni, hanem a rendszer korlátait tudomásul véve belülről kell hekkelni. Azzal, hogy dafke boldog leszel és élhető körülményeket teremtesz saját magad és a családod számára.

Ha átiratkoznátok magyar suliba, szerintem rögtön megszűnne az eljárás. De ha ezt nem vagy hajlandó megtenni, és emiatt úgy döntötök, hogy inkább elmentek Magyarországról, akkor annak nem a hatóság igazságtalan bánásmódja lesz az oka, hanem az, hogy nem akartok a jogszabályoknak megfelelni (pedig szerintem meg lehetne találni annak kényelmes módját).

Azért nincsenek illúzióim a magyar jogrenddel és igazságszolgáltatással kapcsolatban sem: a tájékozottság, a korrektség és az emberség olykor tényleg hiánycikk, de egy ilyen esetben, mint a tiétek, teljesen jogszerű, hogy eljárást kezdeményeznek ellenetek.

Bárkit, aki szülőként ugyanezt tenné, ugyanígy eljárás alá vonnák a hatóságok (az ezzel kapcsolatos figyelmeztetés már évek óta kering a neten és szerintem otthontanulós körökben a legtöbben tisztában is vannak vele, még ha próbálják is ignorálni).

Te meg ebben a helyzetben, ahelyett, hogy változtatnál az eredeti elgondolásokon és mégis átíratnád a gyerekeiteket, még az emberek szimpátiájára is apellálsz, mintha valamilyen rendszerbeli anomáliának a jó szándékú áldozatai lennétek, még el is várva, hogy az állam mindezt megadóan elnézze. Hosszú távon biztosan nem fogja és ezzel viszont érdemes számolnod.

Amúgy egyáltalán nem értem, hogy miért csináljátok ezt. Ha elégedetlen vagy a magyar iskolarendszerrel (megalapozott lenne egyébként), akkor a lehető legkevésbé szoros együttműködést kell velük keresni. Egy kicsit erről is szól a magántanulóság vagy pedig egy jobb alapítványi suli megkeresése (elég sokféle van belőlük itthon). Ha meg az egész rendszer, úgy ahogy van, nem tetszik, akkor lehetőséged van kivonulni belőle, vagyis elhagyni Magyarországot.

Utóbbi esetben persze azt is érdemes figyelembe venni, hogy a legtöbb európai országban 3 hónap turistáskodás után szinte automatikusan bekerülsz az ország rendszerébe és a gyerekeitekre (a külföldi sulis státuszuktól függetlenül) annak a másik országnak a közoktatási törvényei lesznek rátukmálva.

A magyar negatív oktatási közhangulat ellenére az EU-s országok nagyobb részében mostohább viszonyok között lehet otthontanulni, mint itthon, hiszen a magántanulóság kevés helyen engedélyezett olyan egyértelmű, bármikor hivatkozható rendeletekkel, mint nálunk. Ennek a fényében lehet, hogy újra kellene értékelni a rendszerrel kapcsolatos viszonyodat.

Bárhová mentek, mindenképpen a rendszerben maradtok, csak egy másik módosulásában. Természetesen minden rendszer meghekkelhető, ha összevissza utazgattok a világban, de az az életforma nem tudom, hogy hosszabb távon mennyire működik, meg anyagilag is kell azt bírni. Szóval, amint látod, vannak lehetőségek. De az, hogy itt maradtok, nem íratod át a gyerekeket, és csak várod a helyzet eszkalálódását (mert ésszerű feltételezni, hogy ez következik)... nehéz érteni, hogy miért így.

Én azt mondom, hogy 'gyertek haza' a külföldi suliból! Ez az egyetlen, hatóság előtt is jó lelkiismerettel vállalható opció, amennyiben Magyarországon maradtok. Ne válaszd tudatosan az "üldöztetést", mert választhatsz mást is! És nem két rossz közül kell választanod.

Ha olvasómként konkrétan érdekel a fent említett blogíró édesanya panasza, itt olvasható. A hivatal álláspontjával kapcsolatos véleményét pedig ebben a posztjában fejti ki.




2018. augusztus 30., csütörtök

Egy poszt így nyárutón...



Olvas még valaki...? Már szégyellem is kicsit, hogy oly ritkán jövök, de azért felelőtlen ígéret lenne a részemről, hogy eztán majd másképp lesz. Nem tudhatom (bár ez a terv), de meglátjuk, hogy sikerül.

Visszanézek az elmúlt hónapokra és öröm van bennem. Eltelt a nyár, de nagyon jó volt, közben meg rengeteg dolog történt velünk. Június elején hazaértünk a majd' egyéves Európa-túránkról. Rengeteg élménnyel és még több tervvel megpakolva jöttünk... aztán a nyár hátralévő része többek között jó sok lótifutizással telt.

Új városba is költöztünk, meglehetősen messze korábbi lakóhelyünktől: a csodás dombvidékes Dunántúlt a síkföldi Duna-Tisza-közére cseréltük. És, hogy miért épp ide költöztünk? Itt találtunk megfelelő házikót számunkra vállalható áron (egyelőre még bérlünk). Az elején nagyon idegen volt minden, mivel soha nem éltünk még ezen a környéken és tapasztalataink szerint nemcsak a táj, meg a szokatlan településnevek, de maguk az emberek is másmilyenek, mint a Duna túlpartján.

Viszont most, pár hónap elteltével már kezdjük megszokni a miliőt. A Balaton közelségét persze igencsak hiányoljuk, viszont a lustán hömpölygő Tiszába, az emberek barátságos közvetlenségébe, városunk kellemes bringázhatóságába és sétálhatóságába, meg a sok itteni rokonszenves furcsaságba már most kicsit beleszerelmesedtünk... és nagy örömünkre még hasonlóan gondolkozókra is leltünk... jó ez a hely, bár a mindennapos komolyabb közlekedési dugókat szerintem sose fogjuk megszokni.

Vissza a lótifutizásokhoz. Nyár elején még naivan azt gondoltam, hogy két hét simán elég lesz a bürokratikus körök megfutására, hogy aztán nekiveselkedhessünk a komolyabb dolgoknak - a kalkulációmmal azonban, mint utóbb kiderült ordasul mellélőttem. Merthogy sok mindent el kellett intézni és tulajdonképpen az egész nyár erről is szólt. Albérletkeresés, bejelentkezés mindenféle hivatalokba. Azután a gyerekek intéznivalói kerültek sorra: ált. sulikeresés, gimikeresés, ovis felmentés, legifjabb sulikezdőnk beiratási procedúrája.

Minden el lett intézve vagy már folyamatban van, és bár annyit, de annyit aggódtam rajta, végül minden zökkenőmentesen történt. Isten igen kegyelmes. Legkisebbünk (3) ovis felmentését a napokban kaptuk kézhez, és sok telefonálgatás, utánajárás, reménykedés és csalódás után végül meglett a gyerekek új sulija is (köszönöm a sok beszélgetést és az információkat, T. Rita!). A beíratkozás megtörtént, már csak a szervek (GyeJó, gyámügy) hivatalos vizsgálódásának a papíralapú manifesztálódására (a környezettanulmány eredményére) várunk, ami a magántanulói státusz engedélyezése előtt egy muszájdolog, de szerintem jövő héten ez is le fogják zavaródni.

Amúgy ezen (is) eléggé izgultam, de pár hete az egyik barátunk tanácsára elébementem a dolgoknak és telefonon felkerestem mind a két szervet (ezúton is köszi a tippet, Anna!). Korrektül és barátságosan tájékoztattak, úgyhogy megnyugodtam: szerintem nem fognak akadékoskodni (aztán majd kiderül, ha megírták, amit gondolnak).

Itt egyébként az a szokás, hogy csak a gyerekjóléti szolgálat jön ki házhoz, a gyámügy meg az ő hivatalos véleményüket okézza le egy az egyben. A gyámügyesek nem rendelik be a szülőket egy elbeszélgetésre (mi korábban mindig be lettünk rendelve, mert ott, ahol akkor laktunk, ez volt a protokoll), de nem is jönnek ki házhoz. Hanem megbíznak a GyeJó véleményében és azt hitelesítik. Hiszen - mint a gyámügyes hölgy magyarázta - ők a hatóság. A GyeJó meg egy segítőszolgálat.

Ez persze azt is jelenti, hogy a két vélemény sosem fog különbözni, ami nyilván akkor lenne gond, ha mondjuk a sulink nem lenne támogató. Ismerünk is olyan családot, akiknél nem annyira támogató az intézmény, és az igazgató nem is engedélyezné a magántanulóságot, ha a szakvélemények egyöntetűen negatívak lennének (holott a hatályos jogszabályok értelmében ekkor is simán megtehetné).

Mivel náluk az egyik szerv nem támogatta az otthontanulást, a másik viszont igen, az igazgató végül engedélyezte számukra a magántanulást. Mert ők olyan helyen laknak, ahol lehet kétféle a hivatalos álláspont, és nekik ez pont így volt jó. Nekünk viszont most épp az jön jól, hogy tulajdonképpen itt egy szerv vizsgálódik csak, mert így a procedúra jelentősen lerövidül. Jó lenne már túlleni az egészen és más dolgokra fókuszálni...

Na, hát ez van velünk, köszönöm, hogy elolvastad. Nemsokára jövök majd érdekesebb témákkal is: már itt égnek a tollamban csak meg kell őket írni. Szép nyárvégét, kedves Blogolvasóm, töltsd kellemesen a következő napokat, hogy legyen miből erőt meríteni őszre!


   

2018. április 22., vasárnap

Otthontanulás 101 - vizsgakészüléses tapasztalatok kezdőknek (3/3)



Ez itt már a harmadik rész, amit egyik Matrózblog olvasó ismerősöm kérdései mentén írtam. Az első és a második részeket itt tudod elolvasni.

"Ti hogy csináltátok? Minden nap tanultatok? Vagy ez teljesen az egyeni ritmusra épül?"

A legtöbb magántanuló ismerősünk szeptember elsejével kezd el tanulni a gyerekeivel és végigtanulják a félévet. Ennek az az előnye, hogy sokkal lazábban vehetik az esetleges napi kihagyásokat (betegséget, vendégfogadást, váratlan ügyintézést), és kényelmesebb tempót diktálnak maguknak. A hátrány annyi, hogy a folyamatban nehéz meglátni a tanulás végét, így a gyerek hamarabb elveszíti tanulási motivációját (minek üljön le, ha sosem lesz ennek vége...?).

A legtöbb magántanulónak szeptember elsején még irreálisan távolinak tűnik a féléves vizsga, és az együtt tanulás kezdeti szárnyaló lelkesedése az első tanulós hónapok után kényszeredett muszájdologgá degradálódik, amit sem a gyerek, sem a szülő nem szeret és nehezen is visel. Egy idő után ez a helyzet a gyerek részéről érthető módon makacskodásba szokott torkollni. Ami meg azt eredményezheti, hogy a szülő a gyerekkel való, tanulás feletti rendszeres összeütközések miatt hamarabb kiég az otthontanulásban.

Mi nem így tanulunk. Mikor már magántanuló lett az aktuális gyerekünk és elkezdünk ténylegesen (vizsgákra készülve) tanulni, akkor mi tömbösítve szeretjük venni a tanulnivalókat. Matekot, írástanulást napi szinten elővesszük néhány hónapig (eddig sosem kezdtünk szeptemberben, hanem sokkal később). Környezetet meg egyebeket kampányszerűen tanulunk, néhány hét alatt kivégezve a tanulnivalókat. A felsőbb évfolyamokon is ugyanígy szervezem meg a tanulást.

A munkafüzetek kitöltését (a matekot leszámítva) minden évfolyamon igyekszünk messze elkerülni. Az a tapasztalatunk, hogy annyit nem mélyít az ismereteken, viszont igen keservessé teszi a gyereknek a haladást: kezdetben az íráskészség nehézkessége miatt, mivel viszonylag hamar elfárad a kezük, később ezért, mert a munkafüzeletés nagyon elaprózza a tananyagot és a gyerek nem látja a végét. Mi inkább szóban megbeszéljük a munkafüzetek tartalmát, de gyakran még erre sincs szükség (a tankönyv elegendő).

Ahogyan tanulunk, annak számunkra az az előnye, hogy a gyerekeknek (és nekem is) könnyebb így motiváltnak maradni. Mivel nem a tanulásról szól az egész félévünk, tudunk egy csomó időt szabadon tevékenykedni, anélkül, hogy a napi tanulást le kellene tudni. Szóval rengeteg idő jut játszani, olvasni, rajzolni, kint futkosni, heverészni, gondolkozni, beszélgetni. Ezért a gyerekek nem is akarják a tanulási időket komolyabban szabotálni. Tudják, hogy akkor ülünk le tanulni, amikor már azért eléggé közelednek a vizsgák, ezért könnyen belátják, hogy most már muszáj nekiülni. Amikor tanulunk, akkor nincs lötyögés: akkor tényleg tanulunk. Sokkal koncentráltabban, nagyobb falatokban, tömbösítve - akkor tényleg hajtás van.

Ez a hajtás azonban érdekes módon nem okoz hosszantartó, kezelhetetlen stresszt a számunkra. Mi ezeket az időszakokat is szeretjük, mert máshogyan vagyunk együtt. Nagyon élvezem a memoriterek együtt tanulását, meg azt, amikor különböző feladatokat segítek értelmezni. Meg az is jó, amikor a megtanulandók kapcsán érdekes témákról indul beszélgetés: költők, írók, történelmi személyek tettei, művei... egy matekpélda vagy kémiai infó is generálhat ilyet és a kisebb tesók is 'képzettségtől függetlenül' be szoktak (mert be tudnak) ebbe kapcsolódni. És nem ritkán kiderül, hogy a kicsi nem feltétlenül tájékozatlanabb: néha ő tud többet a témában.

Persze van, amikor már kínunkban röhögünk a tananyagon, meg veszekszünk és kiborulunk egymáson, de a jellemzőbb az, hogy mindenki segít a másiknak, és egymást bátorítjuk. Mindennap új erőt merítünk a tényből, hogy már nem tart soká. Emiatt persze izgulás is van, hogy mi minden áll még előttünk, amin át kell magunkat rágni - de én csak hajtom, tolom őket előre (hajcsárkodom), és ők is, én is komolyan dolgozunk.

Egy ponton persze mindig eljutunk a határainkig, amikor minden szétesik. Amikor már úgy látom, a tananyagból semmit sem tudnak a gyerekek és nagyon sanszos, hogy kudarcot fogunk vallani - ami nyilván elsősorban és leginkább az én személyes kudarcom lenne. Aztán, hála az Úrnak, sosem ez történik. Mindig túllendülünk a holtpontokon, a gyerekek bátorítanak, én meg egyszer csak elengedem az egészet és belenyugszom, hogy idén ennyire voltunk képesek, és ez vagy elég lesz, vagy... de eddig még mindig elég volt. És a jövővel kapcsolatosan is maximálisan Isten irgalmába burkolózunk.

Ez a hajtás egyébként a hátránya is annak, amit csinálunk. Nem minden családnak jön be az ilyen túltolása a készülésnek. És igaz, ami igaz: talán nem is tudunk olyan alaposságra szert tenni, mint amire mindennapos tanulással lehetne. Mondjuk nekünk az alaposság, a minden részletre kiterjedő tankönyvízű 'ötösfelelet' tudás nem is annyira fontos. Valakinek persze az, és neki, ahogyan mi csináljuk, biztos nem is lenne vállalható.

Nekünk (nagycsaládunkban) viszont az otthontanulás fenntarthatósága múlik azon, hogy mennyire tudjuk élhetővé és élvezhetővé tenni az életünket itthon (jó lenne hosszú távon így maradni). Élhető és élvezhető számunkra úgy tud maradni, ha az elmélyült, szabad tevékenységre sok-sok-sok idő juthat. És nem a tanulás mellett, hanem helyette... Vagyis általánosságban sokat lazulunk és aztán meg ezerrel hajtunk, amikor hajtani kell. Ez a családi káoszos rend nekünk nagyon bejön és ezt nem is szívesen áldoznánk be.

Persze az ismeretek is fontosak. Hiszünk az általános műveltségben, bármit is jelentsen adott időszakban. És tiszteletben tartjuk a társadalom azon igényét, hogy a magántanuló gyerek is rendelkezzen ezzel. De minek szánjunk az ismeretek bebiflázására háromszor annyi időt, mint amit most rájuk szánunk? Minek vegyünk el a gyerekeink gyerekkorából ennél sokkal többet, amikor a bebiflázott ismeretek legnagyobb része úgyis kiesik? Nekem is kiesett, és szerintem azoknak a magántanulóknak is ki fog, akik háromszor annyi időt töltenek a tankönyvek fölé görnyedve, mint mi. Nekem is csak az maradt meg, amit anno intenzív öröm, sikerélmény, vagy felismerések közepette tanultam (az meg elég kevés dolog).

A sok-sok szabad tevékenység viszont tapasztalataink szerint hihetetlenül jó hatással van a gyerekek munkamoráljára, általános műveltségére és életminőségére (vagyis, hogy mennyire érzik jól magukat az otthontanulásban). A különbség (ha van egyáltalán) valójában nem olyan drasztikus az egész félévet pedánsan végigtanuló gyerkőcök és a mieink között. A sok-sok ráfordított idő nem hoz annyival nagyobb gyakorlati tudást, a fél éven át nyúzott gyerekeknél viszont esélyesebb, hogy idővel megutálják a közös tanulást - vagyis ez nem térül meg.

Ráadásul, ahogy látom, a fő aggódás mindenképp megmarad az otthonoktató családokban: akármennyit tanulnak is, mindig félnek, hogy nem lesz elég az idő, és nem fognak tudni mindent megtanulni a gyerekek (illetve, hogy kvázi megbuknak). Ez az aggódás a vizsgák közeledésével nálunk is megjelenik - de megvan azoknál a családoknál is, akik az egész félévet szorgosan végigtanulják. Pedig régebben azt gondoltam, hogy ez csak engem sujt. Azt hittem, mert nem tanulunk ennél sokkal többet, ezért aggódom. És örlődtem, hogy rosszul csináljuk. Aztán hallottam, hogy mások is ugyanígy aggódnak, és egy ideje már nem aggódom az aggódásomon.

A sorozatnak itt van vége, de kérdezni mindig lehet.
Neked is vannak otthontanulós kérdéseid? Elő velük!


   

2018. április 11., szerda

Otthontanulás 101 - a tanulás hogyanjáról kezdőknek (2/3)



Egyik Matrózblog olvasó ismerősöm kérdései mentén írtam egy sorozatot kezdő otthonoktató családoknak. Ez a második rész, az elsőt ezen a linken találod.

"Lehet nem várnék szeptemberig, mert már igényli a tanulást."

Mit jelent, hogy igényli a tanulást? Hogyan viselkedik, miből érzed azt, hogy tanulni szeretne? Azért kérdezem, mert a legtöbb kisgyerek egész nap tanul. Persze nem úgy, mint a suliban - annál érdekesebben és hatékonyabban. Az ötéves gyerek már akár hosszabb időt is leül mesekönyvet lapozgatni, mesét hallgatni, mondókázni az anyukájával (vagy az apukájával). Már naponta lehet vele feladatozni is (színezőre, összekötős, formafelismerős, számlálós feladatokra gondolok).

Ha a szülő nem tolja túl a foglalkozást, a gyerek természetes érdeklődése és tanulási hajlandósága sokáig megmarad. Persze felmerülhet a kérdés, hogy kell-e egyáltalán leülni feladatozni. Szerintem, ha külső körülmény nem sürget, akkor nem kell. Az otthontanulás kezdetben úgyis egyfajta irányított feladatozásról fog szólni...

Rendszerint az otthontanítást tervező szülő szokta igényelni a gyerekkel való tanulós foglalkozást, mert úgy érzi, ezzel gyakorolhatja kicsit, milyen lesz majd élesben otthontanulni (nem olyan lesz). A gyerekek általában elvannak magukban: ha intellektuális igényeik ki vannak elégítve (vagyis, ha adott pillanatban felmerülő kérdéseikre válaszol a szülő), akkor nem kifejezetten igénylik az irányított tanulást. Hanem a szülővel való beszélgetést, játékot, bújózást igénylik. Más szavakkal a közös időt igénylik, amikor birtokolhatják (mert adjuk nekik) az osztatlan figyelmünket.

Mi ötéves kor után valamikor elkezdünk kicsit tanulósan is foglalkozni az aktuális gyerkőccel. Elsősorban nem azért, mert nem tud a gyerek ellenni közös tanulás nelkül, hanem az iskolaérettségi vizsgálat miatt. Azoknak a gyerekeknek, akik egyáltalán nem járnak oviba, egy hosszú, kb. kétórás vizsgálaton kell részt venni a helyi Nevelési Tanácsadóban. Ez alapján nyilvánítják iskolaérettnek őket, ami a kezdő lépés, hogy iskolába írathassuk.

Ehhez Csabay Katalin Lexi c. könyvét vettem mindegyikükkel végig. Ez egy diszlexia-megelőző mesetankönyv, de mi nem ezért szeretjük. Hanem, mert olyan feladatok vannak benne, melyek jól megalapozzák az olvasás és az írás megtanulásánál fontos részkészségeket (nem-diszlexiásoknak is jó, a mieink sem azok, de mindegyikük szerette az "együtt-Lexizést"). Aztán a Lexi betűországban I. és II. könyvekkel folytatjuk. Ezek az előbbi könyv folytatásai, ugyanolyan szemlélettel, de már olvasni tanítják meg a gyereket. Ennyit csinálunk a suliba kerülés előtt.

Emellett az iskolaérettségi vizsgálat közeledtével rendszeresen beszélgetünk az általános ismeretekről, amiket a korosztálynak az oviban is megtanítanak (lakóhely neve, szülei, testvérei neve, napszakok, évszakok nevei, számok, színek, formák nevei - ezeket igyekszünk begyakorolni).

Amit még csinálunk: együtt megoldunk olyan feladatokat, amik az iskolaérettségi vizsgálaton is elő szoktak kerülni (alaputasítások, úgy mint egészítsd ki, keresd a párját, keresd a kakukktojást, számláld meg stb.). Utóbbiakat csak az iskolaérettségi vizsgálat miatt csináljuk, mert arra azért valamennyire fel kell készülni. Ha a lányod jár oviba, akkor ez a vizsgálat fél órás és a gyerekeknek mindenben segít az óvónéni, tehát nem érdemes sokat foglalkozni ezzel (szükségtelen az előbb leírtak szerint felkészülni).

"Projekt módszert nem használtál?"

Nem. Rengeteg meló van az előkészítéssel, és ilyen módon lehetetlen lefedni a teljes tananyagot. Több évfolyamon tanuló több gyerek esetén meg még lehetetlenebb.:) Az érdekesebb projekt témáknak ráadásul általában csak kevés köze van a tananyaghoz.

Még az is bajom a projekt módszerrel, hogy az ilyenfajta tananyag-feldolgozás teljesen eltér a természetes tanulástól. Az embert adott időpillanatban mindig csak a kirakó egy kicsiny darabkája érdekli - mondjuk az, hogy a gombák hogyan szaporodnak, vagy, hogy a cápa emlős-e. Az embert nem érdekli egyszerre az egész kép - nem így tanulunk hatékonyan. Sosem vagyunk az összes dologra kíváncsiak, ami egy adott témában tudható. Mindig egy konkrét kérdés (illetve az arra adható válasz megtalálása) tartja fenn az érdeklődést.

Nem tudni, hogy akkor és ott miért kezd el egy kérdés motoszkálni a gyerekben (és miért nem egy másik), de érdemes meglovagolni ezt a hullámot. Érdemes engedni, hogy a spontán felmerülő kérdések határozzák meg a gyereknek való ismeretátadást. Ő alapesetben rendelkezik a belső vezérléssel, mellyel sokféle ismeretre szert tudnak tenni. Persze ez így túlságosan random lenne. Ezért is nem baj, hogy van általános műveltség, amely nagy vonalakban meghatároz egy normát és ezzel keretet ad a megtanulandó ismereteknek.

A projekt módszer viszont azt az illúziót kelti, mintha a hagyományos, tankönyvből olvasós tanulásnál gyermekközelibb, érdekesebb és hatékonyabb lenne, pedig szerintem ez nem igazán helytálló. Egy projekt-összeállítás élvezetes lehet a tanárnak, a projektekfeladatokkal együttjáró csapatmunka meg élvezetes lehet a gyereknek - de a hatékonyságot nem is tudom, hogyan mérik.

Ráadásul az előbbi dolgokat otthontanulva nehezen tudom értelmezni. Otthon a követelmény adott (ugyanaz, mint a suliba járóknak), a tankönyvek, egyéb kiegészítő anyagok rendelkezésre állnak. Nem érzem elég energiatakarékos megoldásnak, hogy ezek mellett saját magam állítsak össze projekteket, amikor a vizsgán úgyis az iskolai dolgokat iskolás felosztásban fogják kérni. A gyerekekhez a saját kérdések mentén zajló ismeretszerzés áll a legközelebb. Ezért hagyunk sok időt erre a tanulás mellett.

Ami érdekel, az kizárólag azért érdekel, mert Isten mindegyikünknek adott ismeretszerző képességet. Az aktuálisan bennem zsongó kérdés pedig azért van ott, hogy az alapján a saját magam kirakóját fejben tovább tudjam rendezgetni. Ez azt is jelenti, hogy engem az összes többi, témában vágó ismeret nem foglalkoztat, mivel az engem foglalkoztató kérdések fényében nem relevánsak.

A korábbi példákhoz visszatérve, ha a gombák szaporodása érdekel, akkor nem feltétlen érdekel, hogy milyen gombás közmondásokat ismerünk, vagy hogy milyen gombás ételek léteznek a magyar konyhában. Ha a cápa állattani besorolása érdekel, akkor nem érdekel, hogy milyen cápafajták léteznek a világon. Márpedig, ami egy témából nem érdekel, azt nem fogom megjegyezni. Bár a projekt módszer abból a feltevésből indul ki, hogy igen, de szerintem nem.

A második résznek itt van vége (de folytatás következik).
Neked is van kérdésed az otthontanulásról? Elő vele!



2018. április 3., kedd

Otthontanulás 101 - a kezdésről, kezdőknek (1/3)



Nemrég emailben megkeresett egyik Matrózblog olvasó kedves ismerősöm. Timi ősztől otthon szeretné majd tanítani a lányát és most volt pár jó kérdése. Engedélyével készítettem belőlük egy háromrészes sorozatot, melynek az első részét itt olvashatod.

 "Azt szeretném kérdezni, hogy van tanácsod, sémád, anyagok, ötletek, hogyan kezdjük el majd?"

Először is egy másik kérdés. A lányodat valóban otthon szeretnétek tanítani vagy tanulócsoportba fog járni? Ha ugyanis te fogod őt tanítani, akkor mások a válaszok a kérdésedre, mint ha tanulócsoportos lesz. Leírom mindkettőt, aztán majd kimazsolázod, ami közelebb áll hozzátok.

Ha tanulócsoport mellett döntötök, akkor úgy gondolom, nem érdemes tanulásra 'pazarolni' a közös időt. Ebből a közös időből sokkal kevesebb lesz szeptembertől, így én ezt a pár hónapnyi szabadságot most dédelgetném és könnyed közös tevékenységekre fordítanám, nem tanulásra. A tanulócsoport el fog majd vinni annyi időt, mint egy átlagos iskola, ezért szeptembertől sem érdemes más dolgot tanulás szempontjából felvállalni, mint kísérni, segíteni az ott zajló munkát (házi feladat, kijelölt tanulnivalók). 

Viszont ha otthontanítás terveztek, akkor máshogyan készülhetsz erre. Ebben az esetben a tananyag másodlagos - a közös idő a lényeges. Ha a lányod korábban is otthon volt (vagyis ha nem járt oviba), akkor valószínűleg már adottak nálatok az otthontanulás feltételei. A gyermeked mostanra már feltehetően hozzászokott ahhoz, hogy nem szórakoztatják őt állandóan kortársak és te is többé-kevésbé kiismerted őt, így talán már azt is kimókultad, hogyan lehet őt szófogadásra bírni (mindkét dolog fontos lesz, ha otthon fogtok tanulni).

Együtt tanulásra a fogékony időszakokat érdemes kihasználni: késő délelőtt vagy kora délután, a család napirendjétől függően. Ahogy nektek jó, úgy csinálj mindent. Ahogy nektek jó, úgy kanyarints ki a hétköznapokból tanulós szeletkéket (fél, egy vagy másfél órát) és ezeket szabd a lányodra. Ha majd úgy látod, többet is bírna, terheld egy kicsit jobban. Ha meg túl sok a tanulás egyszerre, akkor lazíts a tempón. Otthon ti vagytok az urak, és Isten megsúgja majd anyai szívednek, hogy mikor mit tegyél, hogy a jó legyen. 

Ha a gyereked eddig sem járt napi szinten köznevelési intézménybe, akkor neki az otthontanulás teljesen természetes lesz. Hisz nincs hasonlítási alapja, eddig is te szabtad meg, hogy mikor mit csináljon. Te vagy a referenciaszemély az életében: te vagy a fontos ember, akitől ismereteket szerez a világról. A gyerekednek a világ legtermészetesebb dolga, hogy otthon tanul (hisz eddig is leginkább otthon, veled töltötte az idejét) - neked viszont ez nem lesz természetes.

Az otthontanulás a szülőnek mindenképpen egy új helyzet: ezt majd neked is szoknod kell. Otthontanítani nem olyan, mint egy álomszakma. Itt teljesen hiányoznak azok a pozitív visszajelzések, amelyek mondjuk egy munkahelyi munkánál egy felnőtt embert motiválnak, vagy amik támpontul szolgálhatnak azzal kapcsolatban, hogy mennyire 'végzed jól' az otthontanítást. Itt minden tőletek függ, és a teljes felelősséget a tanításért te hordozod. Külső visszajelzés viszont kezdetben alig lesz, sőt, az otthontanítás miatt mindenhol fura madár leszel - ezt a dolgot még a hittesók sem mindig nézik jó szemmel.

Szóval kezdetben elég nagy ellenállással kell szembemenni - de jó így menni, hiszen nem vagyunk egyedül. Valaki velünk jön. Valaki megőriz minket. Valaki adja a kegyelmét és a bölcsességét, hogy ne valljunk kudarcot. Hogy felállhassunk, ha el is estünk. Kétségtelen, hogy Istennel megyünk ezen az úton: az Ő hívásának engedve mozdultunk az otthontanítás irányába. Az Úr Jézussal való közösség, amit az otthontanulásban is hétről hétre, napról napra megtapasztalunk, erősíti a lábunkat az úton. Ezért megéri menni. Ezért éri meg menni.

Ha a gyerkőcöd korábban ovis volt, akkor lesz egy olyan szakasza az otthonléteteknek, amikor mindkettőtöknek ki kell jönni az ovis környezetben megszokott rendekből. Te otthon nem tudod őt úgy motiválni, mint ahogyan az oviban tették - máshogyan kell. Otthon nem működik az ajándék matrica, sem a " na, ki a legügyesebb/leggyorsabb/legszófogadóbb?" motiváló szólam, hisz otthon nincs gyerekcsoport, amelyből a gyereked kitűnhetne. Ez persze nem baj, de jó tudni, számolni kell vele.

Ha korábban oviba járt a lányod, akkor az otthontanulás elején hiányozhatnak neki a gyerekek is, és ezt valahogyan meg kell oldani. Persze nem úgy, hogy gyorsan keresel neki egy másik gyerekcsoportot, vagy játszócsoportot, ahova mostantól rendszeresen elviszed. Hanem segíteni kell neki túllenni a gyerekcsoporton és megtanulni felhőtlenül élvezni a lakás csendjét, az 'anyával töltött napok' bizonságos, életteli felnőtt közegét. Van egy összeszokási idő, mert az óvodában másként volt beosztva a nap, más dolgokat csináltak, másként neveltek, mint ahogyan egy anya otthon teszi: és a gyerek hozzászokott ahhoz.

Ezekre a dolgokra, vagyis az egymással összeszokásra, és az otthonléthez hozzászokásra időt kell hagyni. Ezt akár már most is el lehet kezdeni. Ha időt hagysz erre, felkészültebben ugorhattok neki az otthontanulásnak, mintha főképp a tanulásra tolnád át a fókuszt. A tanulás nem olyan fontos, és nem is olyan trükkös. Ha szerettek és jól tudtok együtt lenni, akkor nem lesz baj az otthontanulással. Ha ezen még kell dolgozni, azt most érdemes megtenni.

Az első résznek itt van vége (de folytatás következik).
Neked is van kérdésed az otthontanulásról? Elő vele!


  

2018. március 24., szombat

Üdv, Portugáliából!



Zajlik itt az élet minálunk és tele van életszagú élettel, bolondozással, aggódással, vitatkozással és sirással-nevetéssel. Még mindig jó együtt itthon. És még mindig nem Magyarország az itthon-otthon. Hanem most épp Portugália. Előtte Spanyolország volt, előtte meg Olaszország. Utána Anglia jön. És mindjárt vége az egésznek, de most jó így, jó itt. Alig tesszük ki otthonról a lábunkat, mégis csudi jól szórakozunk együtt. Sokat pihenünk, valamennyit dolgozunk is (internetesen) és mindenféle olyasmiket csinálunk együtt a gyerekekkel, amikre eddig nem volt időnk, lehetőségünk.

Például billiárdozunk, nyilazunk, maratoni sorozatnézésbe merülünk (már vége), valamint nyelvet és rajzolni tanulunk. Meg olyasmit is csinálunk, amit otthon is tettünk, de nem volt rá ennyi idő. Közös regényolvasás, közös bibliaolvasás, éneklés, mesélés, beszélgetés. Jókat is eszünk, de már beütött kicsit a honvágy. Már vágyunk haza, még ha jó is itt. És konkrétan sóvárgunk a jó magyar húsleves, a túrós palacsinta, a gulyásleves, a hazai házi kolbász és a minőségi magyar méz után...

Hó egyáltalán nem volt itt, viszont az elmúlt három hétben folyamatosan zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna. Errefelé persze mindig vad szelek fújnak (főleg itt a dombtetőn, ahol a szállásunk van), az pedig gyorsan fel is szárítja a talajt, szóval sosem tocsogunk sárban. És bár tavasz van, de már komoly ereje van a napnak, amikor megmutatja magát. Ennyit a helyről, meg rólunk. Már jár az agyunk azon, hogy mi lesz, amikor hazamegyünk: hol legyen az otthonunk és hogyan legyenek a gyerekek tanulmányai (gimikezdés, és másik ált. suli-választás elé nézünk, jó reménység szerint lesz új elsősünk is, és kell majd egy ovis felmentés a háromévesnek). Még jó, hogy mindez odébb van.


Szívesen olvastátok