Hogy elszállt az idő...!

Blogjaim (2) pár nap különbséggel 2009-ben indultak. Még csak négy gyerekünk volt. Első fiunk akkor lett elsős, izgatottan vágtunk vele bele a legális iskolakerülésbe. Akkoriban egyáltalán nem létezett otthonoktató (oo) közösség Magyarországon. De nem voltak újságcikkek, blogok, Facebook-csoportok sem, melyekből a témáról informálódni vagy kérdezni lehetett volna.

Egyetlen oo jóbarátom volt, aki szintén négy gyerekkel volt otthon és hozzánk hasonlóan épp első gyerekével kezdte az első osztályt.

Eltelt az első év, otthontanulva és blogolva. Aztán szép sorban a többi is. Közben éltük az életünket, születtek a gyerekeink és az évek "szorgalmas" blogolása meghozta közösségi eredményét: elkezdtek megismerni azok, akiknek az otthonoktatás, és/vagy a hit már eleve ott motoszkált a szívében.

Meg persze mások is, a leírt gondolatokat vitatók vagy hevesen egyet nem értők. De bármi volt a személyes véleményük, kevés kivételtől eltekintve mind kurtúráltan szóltak hozzá a posztokhoz, emailt is ilyen stílusban írtak. Így építő és inspiráló beszélgetések születtek, nagyon kevés véleményt kellett kimoderálni.

És elkeztek szaporodni a hozzászólások (meg az emailek), páran vissza-visszajáró olvasóvá léptek elő. A blog körül hamarosan létrejött egy kisebb közösség, személyes barátságok is köttettek, melyek idővel véget értek ugyan, de nyomot hagytak azért bennünk és a gyerekeinkben is.

Volt oo konferenciánk, kettő is, melyre a blogról is toboroztunk résztvevőket. Volt több családi oo napunk, melyet mi szerveztünk. A blogok révén megismert családok ott voltak körülöttünk: egy láthatatlan háló vagy közeg, amely észrevétlenül is rengeteget tett hozzá az életünkhöz és ebben a közegben nekem jó volt létezni.

Sok minden történt azóta az utóbbi években. Sajnos ma alig vannak, akik otthon tudnak tanulni. A blogos ismerősök nagyon kevesen maradtak és aki maradt, arról se hallani valami sokat. Talán megszűnt a közeg is, de néha, jobb napokon, mint a mai is, arra gondolok, hogy talán nem így van. Talán csak mindenki a saját csigaházában tesz-vesz, talán csak a közösség még láthatatlanabb lett.

Én mégis tudom, hogy vagytok, hogy itt vagytok. És ez a tudat erőt ad, hisz akármennyire is láthatatlan, azért létezik a közösség. Valahol még...

A mostani visszaemlékezés apropóját az adta, hogy egy picit megújult a blog. A fejléc képét rendesen megszerkesztettem, az oldalsávba pedig két új, aktuális fotó is felkerült a gyerekekről a 8 évvel ezelőtti képek mellé. Remélem tetszik neked a változás. Bennem erősen nosztalgikus érzéseket keltettek a képek, hiszen emlékszem, milyen volt, amikor még olyan kicsik voltak a gyerekek, mint a cowboy-kalapos vagánykodás idején.

Mennyire más volt akkor a családi dinamika - meg minden! Mennyi öröm, izgalom, mennyi nehézség és küzdelem volt akkor még előttünk, amit ma már csak múltidőben emlegethetek! Mi alapvetően ugyanazok maradtunk, mint akik akkor voltunk, más szempontból persze változtunk, ahogyan a blog is most változott.

Amikor kitettem az új képeket, egy kicsi büszkeséggel és nagy-nagy hálával telt meg a szívem, hiszen 2014 nem tegnap volt. Akkor is már 5 éve ment a blog, meg az otthontanulás. Most pedig még további 8 (!) éven vagyunk túl. Mennyi idő...! Hova lettek az évek? A fiainknak már szinte elszállt a gyerekkora és fiatal felnőtt korba érnek... Annyi, de annyi minden történt ezek alatt az évek alatt! A fotók megpróbálják megragadni a változást, amiben napról napra élünk. Talán sikerül nekik.

Köszönöm szépen, hogy hűségesen olvasod a Matrózképzőt! Ha te nem lennél, biztos vagyok benne, hogy ez a blog sem lenne, hiszen olvasó nélkül nincs író. Nagyon örülök, hogy itt vagy.

Mi történt velünk mostanában?

Zajlik az élet mifelénk. Számunkra sok érdekes dolog történt az elmúlt időszakban, jóval több, mint amihez eddig hozzá voltunk szokva. Ezek a dolgok nemegyszer elborítottak és kora tavasztól fogva napi szinten, egymás túllicitátva követelőztek a naptáramban.

Emiatt sokszor előjött bennem a dermesztő érzés, hogy olyan mértékben túlvállaltam magam, hogy végül az egészbe bele fog törni a bicskám. Pedig a dolognak tétje volt, nem is kicsi. Valamelyik dolognak anyagilag, valamelyiknek a gyerekek boldogulása szempontjából.

Ilyen körülmények között nemigen lehetett hibázni, mégis úgy éreztem, nem rendelkezem azzal a belső erőforrással, amely jelen életem elmenedzseléségez, a kihívások sikeres kezeléséhez kell.

A rám mért heggyel sokáig nem tudtam mit kezdeni és az járt a fejemben, nem döntöttem-e rosszul a vállalásokkal kapcsolatban. De annak ellenére, hogy úgy éreztem, nem leszek képes megugrani az akadályokat, így csúfos kudarcot fogok vallani - nem ez történt velem.

Kudarc helyett valahogy mindig kaptam annyi kegyelmet Istentől, mellyel a következő kanyarig bizonsággal, összeromlás nélkül eljutottam. És a kegyelemmel a hátam mögött, némi idő és számottevő belső küzdelem után végül fel tudtam nőni a vállalásokhoz és végig tudtam vinni a dolgokat. És aztán továbbvitt ez a kegyelem a kanyaron túlra is.

Apropó, kanyarok. Szeretnék most róluk bővebben írni.

Kezdjük a legdurvábbal. A jogsival. Családunk 3 tagja úgy döntött, hogy ugyanabban az időszakban szerzi meg a jogosítványt. Február óta ezen molyolunk - és én vagyok az egyik. A covidhoz kapcsolódó nagyszerű dolog, otthontanuló családként pedig különösen lelkesítő, hogy a gyakorlati vezetésoktatást és a vizsgákat leszámítva mindent, de tényleg mindent végig tudtunk tanulni otthonról, online!

Pozitív tapasztalatunk, hogy nagyon jól megcsinálták a tananyagot, emiatt pedig igencsak élveztük a tanulást, a rendszer által biztosított kötetlen gyakorlási időre pedig, úgy érzem, tényleg nagy szükségünk volt. Ezek miatt végül sikeresen el tudtuk sajátítani a szükséges tanulnivalót.

Különösen nagy élmény, hogy mindezt a fiaimmal együtt csináltuk végig. Párhuzamosan tanultunk számítógépeinken ugyanabban a két szobában, és ha valamiben elakadtunk, ami azért előfordult, akkor jogsival rendelkező családtagunk segítségét vettük igénybe.

A babára a másik szobában a gyerekek vigyáztak abban a pár órában, de, amikor nagy szüksége volt rám valamiért, akkor félszakítottam a tanulást, bár azért általában jól elvolt. Napi szinten ment ez ilyenformán, és máshogy nem is lehetett volna megoldani, mert ha még utazni is kellett volna ehhez, biztosan nem vállalom be, hisz a babától azért napi 3-4 órára nem szerettem volna elszakadni (februárban ő még csupán féléves anyatejes bébi volt).

Így haladtunk előre a tanulásban, aztán, amikor elkészültünk vele, együtt mentünk vizsgázni is, és elsőre meglett a kresz, meg az elsősegély vizsga is, mindhármunknak. A forgalmi persze ennél trükkösebb volt, nem is sikerült az első próbálkozásra, de nem adtam fel, így végül pár hete egy szerdai napon meglett a vizsga. A saját paráimat ismerve nagyon nagy teljesítménynek érzem, amit elértem, mivel 25 éve nem tudok felülkerekedni a vezetéssel kapcsolatos zsigeri félelmemen.

Az érzelmek széles palettáját éltem meg, mire idáig eljutottam, és túl kellett szárnyalnom a saját képességeimet, de végül győzedelmeskedtem, ami hihetetlen sikerélmény. Ettől pedig most igazán boldognak és vagány szuperhősnek érzem magam. Reményeink szerint a fiúk is egy héten belül sikeresen túllesznek ezen a megpróbáltatáson.

No, de hadd ugorjak egy kicsit visszább...

Még javában zajlott a jogosítvány megszerzésével kapcsolatos tanulásunk, amikor nekünk már a következő tanéven kellett törni a fejünket. Nevesen, ugye, az egyéni munkarend engedélyen, melyet a korábbiak szerint a gyerekek csupán egyetlen tanévre kaptak meg (ami amúgy egészen addig nem baj, míg megkapják azt az új tanévre is). Így tehát újra szükség volt kérvényt benyújtani és megvárni, hogy miként fognak ezzel összefüggésben dönteni.

Az indokolást (mely a nála sokkal jobban csengő indoklás szónak a hivatalos neve), szóval az indokolást ez alkalommal szerettük volna valamennyire módosítani minden gyerekünknél. Ennek kapcsán volt bennünk némi izgulás, hogy a megváltozott feltételekkel is megkapjuk-e majd az engedélyt, vagy az már úgy nem lesz oké a Hivatalnak, de végül megkaptuk, így nagyon boldogok voltunk.

Ősztől gyakorlatilag már csak a 3 kisebb gyerekünk lesz hivatalosan is egyéni munkarendű tanuló, mert lesz három otthontanuló gimisünk is.

Ha már magántanulóság (tudom, technikailag olyan már nincs, de az én fejemben még van és remélem egyszer még visszahozzák), szóval, ha már magántanulóság, akkor vizsgák. Az évvégi megmérettetéseken, melyek nyár elején zajlottak, sikeresen túllettünk. A sulink továbbra is támogató és megint ugyanolyan pozitív élményünk volt, mint félévkor, ami nagy megnyugvás nekünk.

Sajnos nyáron igazgató-váltás volt az intézményben, úgyhogy ezen egy kicsit most izgulunk, hogy a következő tanévekben milyen lesz az új vezető magántanulókhoz és családjaikhoz való hozzáállása, változik-e a barátságos, együttműködő viszonyulás vagy nem. Bízunk benne, hogy ugyanolyan marad minden.

Nálunk persze nem maradt minden ugyanolyan, mert a dolgok állandóan változnak, gyerekeink könyörtelenül növekszenek. Néha rámtelepszik a belső félelem, hogy mennyire nem tudom megállítani a rohanó időt. Tény, hogy fiaink egy része nem is olyan sokára kirepülős korba lép, ami biztosan fel fogja borítani az évek alatt kialakult, annyira megszokott és megszeretett családi dinamikát.

Sok minden változik a világban, a családunk életében is, és, bár otthontanulnak a gyerekek, mégis ijesztő az érzés, hogy mennyire behatárolt az időnk formálni a ránk bízottakat. Egyre inkább leterhel a tudat, hogy mennyi mindent nem tudnak még - hogy hónapokra meg évekre lenne szükség, megtanítani, kiformálni, felkészíteni őket. Amire talán nem is marad idő.

Olykor azon is elmerengek, hogy hova lett az a sok idő. Ahogy számot vetek magamban, szembesülnöm kell vele, hogy nem kevés ment belőle veszendőbe, olyan dolgokra, amik feleslegesek voltak - idők, melyeket sokkal jobban szeretésre, bátorításra, odafigyelésre lehetett volna fordítani, és melyeket sosem fogok tudni visszahozni...!

De, azért ilyenkor reménység is gyullad a szívemben, mert még itt vannak mind a srácaink. És van velük kapcsolatunk, tudunk velük beszélgetni, nem csapják ránk az ajtót. Lehet persze még jobban csinálni. Lehet jobban odafigyelni egymásra. Lehet még mélyebben kapcsolódni. Lehet hatékonyabban betölteni érzelmi és intellektuális szükségleteket. Jobban ott lenni az életükben. Szebben élni. Ezen szeretnék munkálkodni az életem minden hátralévő napján, mely adatik.

Ősszel pedig újra útra kelünk. A babánk arrafelé még (pocakon kívül) nem járt, ahova megyünk, de mi már többször is, és nagyon odavagyunk a helyért, az országért. Mégis izgulunk, hogy milyen lesz egyévessel a külföldözés. Kétévessel voltunk már korábban, de az egyéves, más világ: kicsit nehezebb, meg kicsit könnyebb is lehet. Viszont, hogy ez az aktuális gyerek, hogyan fogja viselni magát, meg mi őt, az egy egészen új történet, mely még csak ezután fog kibontakozni.

Előtte azonban el is kell jutni odáig. Ez pedig egy hosszabb autóvezetést jelent, melyet ketten felváltva fogunk abszolválni a zurammal. Én külföldön még sosem vezettem. És annyi órát nem is ültem még egyhuzamban volán mögött, melyet ez a malőr meg fog kívánni. Szóval ez újabb kihívás, amely izgatottsággal tölt el, de közben belül tudom, ha az Úr velünk jön, ez is megléphető lesz.

Persze, hogy növeljük a tétet, közvetlenül az indulás előtti hetekben még biztos, ami biztos, bevállaltuk családi projekt gyanánt a jelenlegi otthonunk részleges felújítását, melynek keretében élvédőket tettünk föl, kilazult kapcsolókat javítottunk meg, falat gletteltünk és fehérre festettük a szobák egy részét, a folyósót, meg a lépcsőházat.

A zuram és a nagyfiam pár éve okj szobafestő szakma büszke birtokosai, melyet most élesben is használhattak. A teljes folyamat ugyanis kizárólag az ő tervezésük, anyagkalkulációjuk, anyagbeszerzésük után, az ő vezetésükkel és felügyeletükkel valósult meg! Meghatározó élmény és megerősítő tapasztalat, hogy mi voltunk a saját szakembereink.

Úgy dolgoztunk, mint egy valódi "föstőbrigád": a nap elején családi megbeszéléssel kezdtünk, ahol önkéntes alapon kiosztottuk a munkákat. Majd a szükséges előkészítés után a család azon tagjai, melyek be tudtak kapcsolódni az aktuális feladatrészbe, spaklit, majd később festőhengert és ecsetet ragadtak, jókedvvel nekifeszülve a munkának.

Volt persze némi idegeskedés, mert azért ez egy nagycsalád. Így a sok segítő kéz mellett akadtak óvatlan praclik, szőrtengert maguk után hagyó kutyusok, elfelejtett munkafolyamatok ("ja, hogy a vizesvödörbe be kellett volna áztatni a festéktálcákat, hogy ne száradjon rájuk lesikálhatatlanul a fehér kence?!")

A felhasznált anyag sem mindig úgy működött, ahogyan a feltételezések szerint működnie kellett volna, és a kezdő "festőtanonc" családtagok sem tudták olyan maszatmentesen teríteni a festéket, meg sztenderdül használni az eszközöket, mint egy rutinos szakember. De a súrlódások ellenére a feladat prímán el lett végezve, és az eredmény mesés és nagyszerű lett, ami nagy büszkeséggel tölt el mindegyikünket.

Örülünk annak, hogy a gyerekek beható tapasztalatot szerezhettek a kétkezi munka értelmét és mibenlétét illetően. Hisszük, hogy ezek a gyakorlati morzsácskák elkísérik majd őket az életben, már csak amiatt is, mert mindegyikünk számára együtt megélt családi élménnyé változott az esemény.

És tegnap végre elvégeztük az utolsó simításokat is a falakon, így nincs más hátra, mint a festő-projekt miatt eddig elmaradt teendőkkel beérni magunkat és készülődni az utazásra: némi családi ügyintézés, nekem egy gyökérkezelt fog tömése, két gyerek forgalmi vizsgája, végül pedig a becsomagolás idegileg megviselő, de azért mégis előremutató feladata.

Szerda délután aztán összenyalábolja családunkat egy ezüstszínű kisbusz, hogy végigrepítsen minket Európa pár országán, egészen odáig, ahova menni szeretnénk.

Nekünk ilyen volt ez az időszak. Neked milyen volt? Érjen téged bárhol a posztom, egyik aktuális kedvenc dalommal kívánok neked csodás őszt és a tanévkezdéshez sok erőt, jókedvet, Isten kegyelmét!

Én és a hetedik császár

Amit most olvasni fogsz, kedves Blogolvasó, azt még tavaly nyáron, két héttel Olivér születése után jegyeztem le magamnak. A szövegezés stílusából sejthető, hogy ez nem az a történet, ami majd felemeli és lelki magaslatokba ragadja az olvasót, inkább egy érzelmileg kevésbé túlcsorduló írás - de az én írásom. Így éltem meg a műtétet és az utána következő, kihívásokkal teli napokat.

Terveim szerint még a megírás után ki is posztoltam volna, de aztán ez elmaradt. Az eredeti írásomban voltak ugyanis olyan részek, amik túl személyesek voltak, melyeket nem szerettem volna országvilág elé kitenni (többek között orvosi dolgok). De nem tudtam átírni, hogy azok a részek kikerüljenek, mert nem akartam többször újraolvasni (és újraélni), amit leírtam.

Így végül egyáltalán nem posztoltam az írást, maradt egy évig a digitális fiókban, telefonom memóriájában. Azt hiszem, akkor nem álltam készen ennek a történetnek a megosztására veletek. Pár hete azonban, hetedik gyerkőcünk első szülinapjára készülve elhatároztam, hogy mégis foglalkozom kicsit a lelkemmel és a poszttal, és nem leszek nyuszi, hanem kiteszem ezt a megemlékezést. Megmutatom neked, Olvasóm, ezt az oldalamat is - megteszem ezt magamért.

Kérlek, úgy haladj majd a sorokon, hogy ez valakinek az egyik legszemélyesebb megtapasztalása, élete meghatározó "élménye". Köszönöm, hogy elolvasod!

***

Nehéz szüléstörténetként rátekintenem arra, ami velem megesett. Persze, egy újszülött kisbaba lett a végeredmény, de valahogy a szálak nehezen kapcsolódnak össze. Fejben persze tudom, hogy a babánk úgy lett, hogy megszületett. A születés tényében nem is kételkedem. De nem tudom szülésnek nevezni a születését és akármilyen furán hangzik, de nehezen tudok az anyukájaként tekinteni magamra. Inkább gondozójának érzem most még magam.

Talán amiatt, hogy 5 héttel korábban érkezett és erre sem lélekben, sem fizikálisan nem voltunk felkészülve. Nem csak ruhája, meg helye nem volt még otthon: a szívünk sem mostanra várta őt. De ő meg most akart érkezni. És érkezett is, így lett egy hetedik születéstörténet beleírva a szívembe. Én meg kiírtam onnan, hogy így is meg legyen örökítve.

Milyen volt, hát, a hetedik császár?


Nem volt eleje

A vajúdás minden babavárásunk befejező momentumának kezdete volt. Az első két gyereknél a szülést megindították, így a méhösszehúzódások a kórházban értek. De a többi néggyel ezek otthon, spontán kezdődtek és így rendkívül sokat segítettek a szülésre, születésre való ráhangolódásban. Órákig vajúdtam minden alkalommal, így mire végül kórházba mentünk és császár lett, a fejem már felkészült és a szívem is rá tudott hangolódni, hogy nemsokára találkozom a babával.

Most nem volt vajúdás. Nem voltak méhösszehúzódások. Bár csepegett a magzatvíz, nem volt igazi eleje a dolognak, ami ráhangoljon arra, ami következik. Sem a fejem nem volt kész, sem a szívem. Tudtam persze, hogy baba lesz, de nem voltam készen erre. Idegen volt a helyzet.


Apró dolgok

Magát a műtétet jól éltem meg. A hétből az egyik legkellemesebb műtéti élményem volt, ha lehet ilyet mondani. A személyzet maximálisan segítőkész volt. Figyeltek azokra a nüanszokra, amelyek amúgy abszolút beleégnek az ember fejébe és meghatározzák az élmény érzelmi töltetét.

Például arra, hogy ne legyen lekötvözve mindkét kezem. A jobbat elég volt bedugnom a visszahajtott kórházi hálóingembe. (Ami rajtam maradhatott. Ez is pozitívum volt.) A szabadon hagyott jobb kéz pici dolog, de nekem rettenetesen sokat számított. Úgy éreztem, hogy a kontrollom a saját testem felett, vagyis a cselekvőképességem megmaradt.

Meg például arra is figyeltek, hogy a fejem ne legyen teljesen vízszintben. Az nekem a lekötözött kezeimmel korábban elég pánikolós érzés volt. Most megemelték a fejtámaszt és bele is szólhattam, mennyire. Ez is sokat jelentett.

Aztán az óra a falon. Oldalt volt, így a paraván, amit a mellkasom fölé húztak, nem takarta el. Sosem láttam korábban az órát, pedig mindig akartam látni, mennyi az annyi, hogy haladunk. Most láthattam. Persze csak az elején figyeltem, de ahhoz jó volt. Kb. 5 perc alatt lett kint a baba. Onnantól nem figyeltem és nem is emlékszem. De az óra is pici kontrollérzetet jelentett nekem.


Körülmények, melyekre még emlékszem

A paravánt nem az elején tették fel. Ez nekem szokatlan volt, de egy ideig jól esett. Aztán bekúszott a gondolat, hogy látni fogom az egész "véres mészárszéket", amitől jól megrémültem. Kitaláltam, hogy majd nem fogok odanézni, amikor vágnak meg minden. Később mondták, hogy lesz paraván. De ez az ijedtség, hogy nekem kell nemodanézni, ha nem akarom az egészet látni, ez picit bennem maradt.

Amikor vágni kezdtek, azt éreztem. Nem fájt, de volt egy érzet, ami megijesztett. Persze rögtön mondták, hogy az érzéstelenítő úgy hat, hogy fájdalmat nem, de minden mást érzel. Ezt az egyik szobatársam is pont így fogalmazta meg az anyukája császárműtéte kapcsán, de nem hittem el, hogy ez mindenkin ilyen. Azt gondoltam, egyszeri műtéti anomáliát élt át.

Nekem ugyanis ilyen tapasztalatom sosem volt, pedig mind a hat korábbi műtétet pont ugyanilyen eljárással, gerincérzéstelenítésben végezték. Persze a legutóbbi is 6 éve volt, így lehet, hogy maga az érzéstelenítő folyadék már "fejlettebb", élettanilag kevésbé leterhelően, de jobb hatásfokkal tudja tenni a dolgát. Ezt persze nem tudom, csak találgatok.

Mindenesetre ilyenféle érzetek sosem voltak korábban. A babakiemelés közbeni húzást-rángatást, azt volt már, hogy éreztem. De ilyet, hogy a vágás feelingje, meg amúgy egyebek is megvannak, ez egészen új volt. Nem tekintem egy jó élménynek, mert az ember attól tartott, hogy mindjárt visszajön a teljes érzet és a fájdalmat is érezni fogom, az meg elég rémisztő gondolat volt.


Felsírt

Aztán kiemelték a babát. Ezt nem éreztem, hiszen nem volt olyan óriásbébi, mint a testvérei, így húzás-vonás érzést sem okozott. Onnan tudtam, hogy kiszedték, hogy elkezdett kiabálni. Nagyon édes hangja volt, megríkatott, amikor hallottam. Tudtam, hogy túlvagyunk, hogy jól van (remélem), és, hogy mostmár csak engem kell rendbetenni és jön a találkozás, az aranyóra, láthatom a férjemet is.

Vártam ezekre a dolgokra. De nem jöttek el. A babasírás és a megríkatódásom után ezegyszer nem volt felszabadulás érzés. Orvosi latin kifejezést csíptem el a diszkrét kommunikációból, melyet nyitott pocakon felett folytattak a dokik. Nyugodt hangon beszélgettek, nem volt kapkodás, így nem is igazán fogtam fel, hogy épp egy vészhelyzetbe kerültem. Nem volt bennem semmi félelem, nem éreztem pánikot, nyugodt volt a hangulat. Aztán innentől snitt van.

A következő kép, hogy tolnak ki a műtőből, integetek Olinak (és remélem, hamarosan találkozunk és aranyórázunk). Visszainteget - és megint snitt.


Az ITO (intenzív osztály)

Már kora délután van, amikor újra éber vagyok. Bejön egy mosolygós doki és tapintatosan elmondja, mi történt velem. Csillapíthatatlan vérzés indult el, nagyon sajnalja, életveszélyben voltam, elég sok vért veszítettem, de sikerült megállítani. Abban az állapotban nem igazán fogom föl, hogy mit hallottam az imént.

A doki elmegy. A fájdalom hatalmába kerít. Rettenetesen vergődöm. Percenként 8-10-szer belehasít a sajgás a hasamba, jajongok folyamatosan. Elmondják, hogy normál esetben kaphattam volna a műtét korábbi szakaszában is egy fájdalomcsillapítót, így nem fájna annyira a műtét után, de nálam ugye a sürgős beavatkozás miatt erre nem volt lehetőség, ezért fáj ennyire. Viszont kapom "csövön át" az erős fájdalomcsillapítót, meg hozzá szájon át is, de ezek ennyit bírnak.

Nagyon szenvedek. Remeg a lábam is (az szokott máskor is, amikor kimegy a gerincérzéstelenítő hatása). A jajongásom miatt bejönnek és magyarázkodni kezdenek, hogy ne haragudjak, de sajnos nem tudnak több fájdalomcsillapítót adni. Mondom nekik, hogy nem azért jajongok, hogy csináljanak valamit (tudom, hogy nem tudnak), hanem mert így könnyebb elviselni a fájdalmat. Megkérdezik, hogy pánikbeteg vagyok-e. Nem tudom, miért gondolták, hogy az vagyok, de ettől persze még szerencsétlenebbnek érzem magam.

Elhangzik az is, hogy mindig ilyen vékony szoktam lenni? Sosem voltam vékony, csak kisgyerekkoromban. Ez a gondolat összezavar. Olyanokat feltételeznek itt rólam, ami nem vagyok, sosem voltam. De miért felteteleznek ilyeneket? Talán ők látják jól? Szöget üt a fejemben, hogy mit láthatnak bennem, hogy vajon kinek az érzékelése helyesebb rólam, az övék vagy a sajátom, de ezen az úton nem akarok lemenni, úgyhogy egyszerűen elkönyvelem, hogy ők látják rosszul.

A babáról nem tudok semmit. Aztán jön egy mosolygós doki, aki elmondja, hogy jól van. Az intenzívről átkerült a koraszülött részlegre és hamarosan láthatom. Nagyon lelkesen mondja, amitől én is fellelkesedem: hamarosan láthatom! Aztán folytatódik a vergődés.


A mozgás jó

Jönnek lemosdatni. Oldalra kell hozzá fordulnom, megy, megdicsérnek. Jól esik, úgy érzem valamit meg tudok tenni. Ebbe a feelingbe belekapaszkodom. A mosdatás után jobban érzem magam. Nem a tisztaság miatt, hanem fizikálisan. Azzal magyarázom, hogy a mozgás segít jobban lenni. Innentől fogva állandóan ficergek, mocorgok a kórházi ágyamon, néha megemelem a csípőmet (sikerül), meg próbálok oldalra fordulni (nem sikerül, nagyon fáj). A mocorgás érzem, hogy segít.

Aztán egy ponton már nem segít. Este lesz, lassan kellene aludni, de nem tudok. Vergődöm, mert nem találok olyan pozíciót, amiben kényelmes lenne. Mindenhogyan valami kellemetlen, fáj és ettől persze kétségbeesem. Sírdogálok magamnak kicsit. Bejönnek, adnak egy bogyót: azt mondják fájdalomcsillapító meg enyhe nyugtató, hogy tudjak aludni. Nagyon örülök neki, mert már kétségbe voltam esve, hogy ilyen vergődés lesz az egész éjszakám. Hamar elalszom. Gyakorlatilag kiüt.


Viszlát ITO, hello poszt-op!

Csodanyugisan és pihentetően alszom, és reggel nagyon kellemesen ébredek. Már nem fájnak a dolgok (annyira). És mondják, hogy elengednek, hamarosan felvisznek a gyerekágyra, ahonnan majd át tudok menni a babához. Izgalmasan hangzik és örülök ennek, de tudom, hogy előtte ott lesz az első felkelés, ami viszont nyomoroncságos szokott lenni. Csak úgy, mint az első pár nap a császár után. De egyre jobb lesz, ebben bízom.

És úgy is lesz, csak még közben lesznek kellemetlen érzetek, meg miegyéb. De a gyerekágyon csak 1 napot töltök a poszt-operatív szobában (ami, hej, de pocsék). A nővérke szeméből folyton kiolvasom a megkérdőjelezést. És persze a szavaiból, hangsúlyozásából is ugyanaz erősödik meg: mit nyavajogsz, ha fáj, hát fáj, ne zavarj a kérdéseiddal, panaszaiddal, nem akarok segíteni... De már felkeltem (megy ez, főleg, mert hajt, hogy lássam a babát).


Gyerekágy rendesen

Átkerülök rendes gyerekágyas szobába. És mehetek a babához. Megyek is, azaz tolnak elsőre. Nem maradok sokat, de tele lesz a szívem, mert megfoghattam.

Másodjára már saját lábon megyek, de mivel szédelgek és nagyon sápadt vagyok, a baba megnézése, szopiztatás és némi szoptatási tanácsadós igen bizarr kiokosítás után újra kiskocsiban végzem. Nem mernek elengedni gyaloglábon. És meghagyják, hogy ne jöjjek pár óra múlva, hanem pihizzek és aztán csak. Ha jól vagyok.

Engem viszont a babával való együttlét motivál, így küzdök. De nem könnyű, mert sem enni nem nagyon tudok, sem inni nem megy le elég. És hasmenésem van, kijött az aranyerem, kettő is, és nagyon kellemetlen a pisilés. Meg a jobb kezemen a kikúrálatlan ínhüvely-gyulladásom, amely a korábbi, többhetes kórházi tartózkodás átvészelésére a családdal való hosszas csetelés hatására kialakult, újra durván beizzította magát. De kitalálom, hogyan lehet jobban csinálni. És lassan, lassan tényleg minden jobb lesz. Jobb lesz, hisz itt a baba! Idővel felfogom ezt is, de tényleg lassan megy. Viszont nemsokára túlleszünk a kórházi mizérián is és hazamehetünk.


Végre otthon

Ahol minden, minden jobb. Tudok végre megint enni. És persze az első napokban a fizikális tünetek elborítanak. És még nem érzem sem a család régi, sem a baba új ritmusát. És nem tudok elfogadni segítséget, egyedül érzem magam. Mindez számomra meglehetősen kétségbeejtő, és ez sokszor megríkat. Meg az is, hogy ezekkel együtt is végre egyre inkább le tudok ereszteni: már nem kell erősnek lennem a babáért.

Ezek mind olyan túlcsordulós lelki dolgok, amiket muszáj "kisírni", meg amikről muszáj beszélni is - és amikről jót is tesz beszélni, hát beszélünk róla a férjemmel. És kiderül, hogy ezek a lépések lesznek az elsők a lelki kiegyensúlyozottságom visszaszerzése felé, még ha nem is látszik ott még semmi sem belőle. Férjem ugyanis, amellett, hogy a srácokkal mindenről gondoskodnak, lelkileg is támaszt nyújt. Így lassan túlleszünk az otthoni mizérián is, és már nem lesz ledermedve a belsőm, az idő előrehaladtával meg már testileg sem fog itt-ott fájni.

Egy hét otthonlét után pedig tényleg mind lelkileg, mind fizikálisan sokkal könnyebb. És itt a baba. Lassan felfogom. Vagy csak megszokom. Már megszoktam. A megérkezés hirtelensége, az orvosi vészhelyzet, és úgy en bloc, a helyzet sokkja pedig fokozatosan kezd oldódni bennem, ahogy agyalok rajta, ahogy a lelkemben elindul a történések feldolgozása. És ezzel együtt a szeretet is nyiladozik már a szívemben.

Egyéves lettél, Édes Kisember

Egy évvel ezelőtt egy szép délelőtti órában megláttad a napvilágot. Egészséges voltál, de olyan pici, amilyen picit még nem láttam. A koraszülött részlegen megengedték, hogy a kezembe fogjalak. 50centis emberkeforma. A tappancsodon vékony kábel volt rögzítve: valami életfunkcióról adott hírt a nővérkéknek. Nekem csak egy póráznak tűnt, ami az inkubátorhoz köt, de nem időztem sokat a gondolaton, másra irányult a figyelmem.

Hiszen itt voltál te, a magad tökéletességében. Apró emberke. Mikor ölbe vettelek, ott, akkor tudtam, hogy van benned életerő a küzdéshez. Azt is tudtam, hogy az enyém vagy és meg foglak minden bajtól védeni.

A piros takarót, amelybe megkaptalak, széthajtogattam: látnom kellett, hogy megvan mindened. Meztelen testtel, egy szál pelusban pihegtél: pici mellkas, ütemes, zihálásnak ható levegővétel. Aprócskák voltak a lábaid és a kezeden a picurka ujjak, mint egy kismadár lábai. Ropiujjak, ez jutott róla az eszembe. Sosem volt ilyen gyerekünk.

És eltelt egy hosszú év, megannyi küzdéssel, kifáradással, reménnyel teljes, izgalmas év. Zajlott az életünk a maga sodrában, közben te, mint egy óceáni elrejtett szigeten, a magad ütemében fejlődtél.

Kezdetben zavart téged az érintés. Apa megsimogatta kis bucifejed és kiült az arcodra a rémület. El is húzódtál. Sokáig, nagyon sokáig nem tudtunk simizéssel megnyugtatni. Utáltad. Megrémített téged és rettentően kényelmetlennek tartottad. Ezt egyáltalán nem értettük: sosem volt ilyen gyerekünk.

Egy hónap kellett, míg egyszer csak bederengett a határozott felismerés: az érkezésed körüli dolgok azok, amik rányomták a bélyegüket az érintéshez való viszonyulásodra. 5 héttel korábban jöttél. Amikor megszülettél, nem az újszülöttek átlagos traumái értek téged (magzatvíz-leszívás orrból, fürdetés, mérés, mindez refletorfényben) - te korán jöttél és ezért aggódtak érted.

Több rutinvizsgálat, több böködés, több zavarás, több vérvétel. És nem volt testi közelség. Neked sajnos erről szólt a "békés" kezdet az első napjaidon, melyek nemhogy zavartalanok nem voltak, de bizonyára sok fájdalmat éreztél. És beleégett a kicsi buksidba, hogy az érintés rossz, mert fájdalom követi.

Amikor erre rájöttem, majd meghasadt a szívem. De te nem ragadtál le a múltnál, így szép lassan, sok-sok óvatos közeledésen keresztül engedted felülíródni az érintésről kialakult véleményedet. És eljött a pillanat, amikor egy-egy kósza simi után kis mancsoddal megragadtad a téged érintő kezet és visszahúztad a fejedhez vagy a pocakodra, hogy "kérek még egy kicsit".

Ez az év nem ment el gyorsan. A hónapok lassan vánszorogtak, és mi csendben szemléltünk téged, ahogy megtanultál aludni, mosolyogni, átfordulni, kacagni, kúszni, mászni, ülni, kapaszkodva állni. Akaratod lett és ki is tudtad fejezni, már az elején. Korán felvetted velünk a kapcsolatot. Nagyon értelmes voltál: világosan kommunikáltál hozzánk. Jelezted, mit nem akarsz és azt is, ami jólesett. Szemkontaktus. Aztán odaérintetted a kezed a kezünkhöz. Vagy elhúztad. Később mókáztál is apával ezen sokat.

Minden nagyobb növekedési ugrást az előírtnál 1 hónappal később csináltál. A hónap elején lassabban fejlődtél, de aztán fölzárkóztál. Én állandóan aggódtam, hogy valamit nem időben csinálsz, és az mit jelez, hogy túl kicsi a fejed, hogy nem tartod a szemkontaktust, hogy egyik oldalra teszed csak le a fejed, hogy nem tartod még a fejed. Mindig aggódtam - de apukád nem aggódott. Ő bízott benned az elejétől, láttam a szemében, ahogy rádnézett. Meg el is mondta, amikor aggódó kérdéseimmel hozzá fordultam. "Minden rendben lesz vele" - mondta ilyenkor, és az élet végül őt igazolta.

Én végig féltem. Talán magamat féltettem. Úgy éreztem, annyit "dolgoztam" érted, nehéz volt ez a várandósság, kicsit még inkább, mint a többi. Nem akartam, hogy kiderüljön, mégsem vagy egészséges és ezzel együtt kelljen élnem. Nem voltam rossz hírekre felkészülve, mégis állandóan ott lebegett a fejem fölött, hogy mi van, ha. Mi van, ha nem vettük észre, hogy valami bajod van. Mi van, ha súlyos.

Éppen ezek miatt is, ha a fejlődésedre gondolok, ebből az évből leginkább a küzdelmet és a fáradtságot tudom felidézni. Téged viszont nem zavartak a nehézségek: te csak élni akartál, enni, biztonságban és kényelemben lenni.

Tegnap egyéves lettél. Hihetetlen utat tettünk meg idáig! Igazából te tetted meg: mi csak kísértünk és csodáltuk az elszántságod, életigenlésed, a fesztelenséget, ahogyan élted közöttünk az életedet és sosem zavart, hogy mennyit kell miattad fáradnunk. Nem voltál másokra belátással és ezzel elérted, hogy mindig maradéktalanul figyelembe vegyük az igényeidet - ez pedig rettentő szimpatikus volt benned, még ha rengetegszer idegesített is.

Mert, ha kicsit csendesebben sírnál... ha nem nyűgösködnél a semmisejó-érzés világfájdalmával percekig az elalvás előtt... ha nem a legdrágább kütyünkre/legveszélyesebb eszközökre startolnál rá... ha nem borulnál ki keserves sírással, masszív lelkiismeret-furdalást keltve bennünk, amikor végre sikerül a kis mancsodból kioperálni a cuccot... akkor mennyivel könnyebb lenne. De nem. Ezt nem teszed meg értünk. Mi alkalmazkodjunk, elvégre te vagy a gyerek.

Korábban, 6 alkalommal kevésbé kellett alkalmazkodni, a gyerekeket alkalmazkodtattam az életünkhöz, elvárásainkhoz, és a dolog nálunk remekül működött. Te viszont nem így működsz. Ez is új tapasztalat. Jóféle tapasztalat.

Boldog születésnapot, édes kisfiam: gombócfej, méregzsák, okos-bújós tornászbabácska. Ne változz meg, legyén mindig önmagad. Jó az Úr, hogy odaadott nekünk.

Mondtam már, hogy sosem volt ilyen gyerekünk?

Sulis vizsgáink

Az elsőssel, a másodikossal, az ötödikessel és a nyolcadikossal túllettünk a féléves vizsgákon az új suliban. Azt kell mondjam, hogy nagyszerű élmény volt. Persze, rohangáltunk, mint pók a falon, meg szokás szerint én szétizgultam magam a gyerekek helyett is - és nem csak azért, hogy hogyan fognak majd teljesíteni a vizsgán, hanem, hogy a pedagógusok hogyan fognak velük viselkedni -, de ez így volt jó.

Korábbi sulijainkban anno tapasztaltunk egy 's mást: kedvességet, meg közönyt, meg nagyon barátságosan és segítőkészen induló, ám a vizsgán egy tanárhoz méltatlan, megdöbbentően rosszindulatú viszonyulást is.

Utóbbi volt a frissebb élmény, emiatt pedig nem voltam biztos benne, hogy az új suliban a félév során tapasztalt kedves és kooperatív hozzáállás nem csak újabb szájhuszárkodás-e, mely majd egy negatív vizsgaélményben foszlik szerte.

Hát, nem az volt. Ennek pedig nagyon örülök. És elmondhatatlanul hálás is vagyok az élményért, mivel tényleg maradéktalanul pozitív volt. Egy ilyenfajta jó megtapasztalás kétségkívül új életkedvet és erőt önt az ember vizsgadrukkban megfáradt lányába, aztán meg már nem is érti, hogyan mehetett át ennél negatívabb töltetű megtapasztalásokon, hogyan viselte és fogadta el eddig olyan beletörődősen azokat.

Nem azt mondom, hogy annyira rossz volt nekünk az előző sulikban: igazából néhány kirívóan gáz esetet leszámítva normális élményeink voltak. A normális azonban nem kiemelkedő, hanem átlagos. Az átlagos pedig sem nem motivál, sem nem inspirál a jövő tekintetében.

És valóban így volt: eddig érzelmileg mindig csupán "túlestünk" a vizsgákon. Azaz, bár rendszeresen volt kellemes tapasztalás is a tanárokkal kapcsolatban, de kellemetlen is. Legtöbbször persze egyik sem volt annyira kiemelkedő, hogy teljesen felülírta volna a másikat.

Ennek az lett a következménye, hogy amolyan vegyesvágottként éltük meg a helyzetet, és így tettük el emlékeinkbe is: a szívmelengetően pozitívat a gyomorszorítós részekkel együtt. A jó mellé tehát mindig makacsul beugrott a nem annyira jó is, ezért összességében nem szívesen emlékeztünk a vizsgákra.

De eztán már máshogyan lesz. Most, hogy belekóstoltunk: lehet ez annál is jobb, mint amit addig tapasztaltunk, nem akarjuk beérni kevesebbel. Hiszen a bőrünkön éreztük, mennyire kevés kell ahhoz, hogy egy vizsga különlegesen szép élmény legyen: emberség, gyerekre odafigyelés, világos kommunikáció, tisztelet, kósza dicséret, együttműködés - csupán ennyi.

Alapdolgok, alap emberi viselkedés. És mégis: ezt a hozzáállást otthontanulós családként egy vizsgahelyzetben, iskolai tanárok részéről hibátlanul tapasztalni, alsóban és felsőben is - ezidáig sajnos ritka madár volt. De úgy látszik, ezek a madarak a mostani sulink közelében fészkelnek. És ez tényleg a világot jelenti a gyerekeimnek, amikor vizsgáznak.

Szememben az utóbbi időben pontosan emiatt értékelődött föl a jelentősége a pedagógusok személyiségének és az egész iskolai légkörnek. Ugyanis a suli alakítja ki azt a barátságos légkört, melyben egyenrangú partnernek érezzük magunkat, és emellett még teljes mértékben a tanáron is múlik a vizsga hangulata.

A gyerekeinknek a számonkérés abban az értelemben mindenképpen meghatározó élmény, hogy tartósan megmarad emlékeikben, hogyan bántak velük: a kirívóan pozitív és negatív tapasztalatok hosszú évekre, vagy annál is tovább felidézhetőek. Elsősorban és főképp NEM az marad meg nekik, hogy adott tárgyból hányast kaptak, hanem, hogy vizsga közben kedves vagy lekezelő volt-e velük a tanáruk.

Lehet, hogy a gyerek feje felett elmegy pár megjegyzés, de pontosan érzi, hogy a tanár neki szurkol-e vagy nem. Kihallja a kérdésekből a tiszteletet és segítőkészséget és értékeli ezt - vagy ennek hiányát is.

A mi mostani vizsgaélményünkkel kapcsolatban számomra az a tanulság, hogy sosem késő váltani. Mert lehet többet akarni. És jó dolog kilépni abból, ami nem működik és lépéseket tenni valami új felé, ami áldásosabb dolgokkal kecsegtet. Nekünk mindenképp.

Lehetett volna persze az is, hogy nem jól lépünk és befürdünk a választásunkkal, de nem így lett. Mertünk lépni és a kegyelem megtartott. És ez így most nagyon felszabadító érzés. Isten jó és végre béke van. Túlvagyunk tehát: beizzíthatjuk a megérdemelt nagy pihit, meg a máscsinálást. És.megyünk.tovább.