Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hét gyerkőccel meg két kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2009. október 30., péntek

Üveggolyók


Nagyon tetszenek az üveggolyók. Különösen arra a klasszikusra gondolok, amely kívülről áttetsző üveg, belül több színben csavart anyag (amiről nem tudom, hogy micsoda). Egyszerűen elbűvölnek a kisebbek és a nagyobbak is! És szeretném, ha sok lenne belőle csak nekem, szeretném birtokolni őket, de tudom, hogy nem lehet. Illetve, lehet, de nincsen értelme. Mert ha az enyém lenne is egy nagy csomó belőle, felnőttként szerintem akkor sem lehetne vele sok mindent kezdeni. De még így is úgy szeretem az üveggolyókat!

Ilyennek, üveggolyónak élem most meg az életemet is, amit nagyon szeretek, de amit erőfeszítéseim ellenére képtelen vagyok megszelídíteni, hatalmamban tartani vagy akár birtokolni. Mindenestül ilyennek élem meg, egyben mindazzal, ami benne van: az Úrral, otthonoktatással, barátokkal, akiket szeretek, és másokkal, akiket kicsit nehezebb szeretni. Gondolatokkal családról, házasságról, gyülekezetről, időjárásról. Szeretetről, Isten dolgairól, házimunkáról, napirendről.


Annnnyi, de annyi pici kis molekulája van egy ember életének- az enyémnek is! És azt hiszem nem volt még olyan időszak az életemben, mint a mostani, amikor napról napra tanulok valami újat magamról, és másokról- emberekről és más fontos dolgokról. Van, hogy napjában többször is megfordul a világom: külső események és belső történések hatására feladok, újraértékelek, megértek dolgokat. Isten tanít engem, és fogalmam sincs, hogy miért éppen most és miért ilyen intenzíven. Nem is tudom, hogy mi fog kisülni ebből.

Egyszer béke van belül, a következő percben szétvet az ideg, aztán úgy érzem, mindennek vége, széthullik az életem, pár perc múlva meg azt mondom, 'jól vagyok'- és úgy is gondolom. Nem tudom, hogy mi történik velem! Egyszerűen FURCSA az életem. Komolyan mondom, már az a gondolat is kerülget, hogy nem vagyok magam a testemben, hanem van valaki odabent és a babás hormonok okozzák ezt a felfordulást bennem... na jó, ez inkább csak kósza ábránd.


Főként azért, mert csak részben érzelmiek a folyamatok, amiket megélek- javarészt és leginkább gondolkodásbeliek, azok meg pont hogy nem hormon-vezéreltek, pláne nem kóbor várandós-hormonok által. Úgyhogy nem szívesen vennék gratulációkat, éppen azon vagyok, hogy az efféle nagyjából alaptalan gondolatokat ne engedjem megtelepedni az elmémben. (Mert könnyen befészkelődnek ám...)

Olyan ez, mintha most nőnék fel, most válnék éretté, mindenesetre teljesen értelmezhetetlen az életem ettől a percről percre ingadozástól. Remélem, hamarosan megértem, hogy mi folyik itt bennem, körülöttem, mert néha már nehéz úgy élnem, hogy nincsenek támpontjaim, hogy az eddigi életem bölcsessége abszolút használhatatlan, hogy minden változik bennem (körülöttem azért nem annyira, de azon a fronton is van néhány megrengető dolog).

Jó, hogy vannak üveggolyók- változhatatlan szépségek, amikbe bele tud csodálkozni az ember és megszépül tőle ő maga is. Azt hiszem az Úr az én üveggolyóm, változhatatlan Szépségem most...

Ennek a képnek pedig az a címe, hogy, nagyon tetszik,
Isten üveggolyói.




2009. október 18., vasárnap

Felmentési kínok...




Arról van szó, hogy úgy tűnik, a sétagaloppnak induló ovis felmentés (Rafié) kissé túlpörgött. Az elmúlt hetekben az óvodavezető talált még néhány kitételt a törvényben, aminek meg kell felelnünk. (sajnos nem egyszerre találta meg, ezért több lépcsőben szembesültünk...)

Az egyik ilyen kitétel egy felmentési kérelem megírása, indoklással- ennek eleget tettünk pár héttel ezelőtt. Az újabb fordulat- röhögni fogtok- GYEREKJÓLÉTI. Igen, már megint. Most nem szabálysértésileg, hála Istennek, hanem azért, mert a fent említett óvodavezető félreértelmezett egy törvényrendeletet. Így most pár hétig malmozunk, amíg kitalálják, hogy akarnak-e környezettanulmányt csinálni, vagy csak menjünk be beszélgetni, vagy az sem kell (Dodával volt szerencsénk hozzájuk, kedvesek voltak, és a 'környezettanulmány' akkor azt jelentette, hogy berendeltek egy negyedórás kötetlen beszélgetésre.) Bízom, hogy nem durvulnak el a dolgok. Ha kell, készek vagyunk jogilag vérre menni, de nem hiszem, hogy kelleni fog.

Ezt leszámítva jó fej az ovivezető: levédett a jegyzőnél , mert ugye itt vagyunk felmentés nélkül október közepén, és a gyerekem nem is szagol az ovi közelébe (nem is fog). Felhívta a jegyző meghatalmazottját, hogy minden ok, Rafi felmentése folyamatban van. Még egy igazolást is írt nekem erről. (Megkértem.) Azért a szándékaival még mindig nem vagyok tisztában: néha úgy tűnik nekem, mintha szándékosan hátráltatná a dolgok menetét. Mindazonáltal, nem aggódom. Meggyőződésem, hogy senki kezébe nem eshetünk Isten tudta nélkül. Ezenkívül igyekszem szelíd lenni, mint a galamb és okos, is mint a kígyó.


És hogy mire jó ez az egész hercehurca? Egyrészt megedzi az ember szívét a bürokrácia. Megerősödsz abban, amit hiszel, hiszen mire éles helyzetbe kerülsz a hivatali személyekkel, százszor végigpörgeted magadban az észérveidet. Azokat, amivel megkísérled elmagyarázni a meggyőződésedet olyan személyeknek, akiknek nyilván nem ez a meggyőződése, hiszen ha ez lenne, akkor ők is ott lennének, ahol te vagy, és nem a hivatalban...

Ezek a szorongatósabb helyzetek az Úrral való kapcsolatomat is átmossák: vajon tudok-e vakon bízni Benne akkor, amikor semmit sem látok abból, ami rám következik. Vajon tudok-e úgy bízni a szeretetében, hűségében és igazságában, mint Ábrahám, amikor az Úr Izsák feláldozását kérte tőle? Vajon az Úr áldását várom, vagy titkon neheztelek Rá azért, mert mást adott, mint vártam?

Igaz, ami igaz: nem az lett, amit én akartam. A 'szempillantás alatt felmentik' mítosza lassan, de biztosan szertefoszlott az utóbbi hetek huzavonájában. Nem bízom az óvodavezetőben, sem a jegyzőben, még a gyerekjólétiben sem, de bízom a Hatalmas Istenben, aki mindent a kezében tart. Ahogy Jób barátja, Elihu mondta:

Ímé, mily fenséges az Isten
az ő erejében;
kicsoda az,
aki úgy tanítson, mint ő?
Kicsoda szabta meg az ő útjait,
vagy ki mondhatja:
igazságtalanul cselekedtél?
Legyen rá gondod,
hogy magasztaljad az ő cselekedetét,
amelyről énekelnek az emberek!
Minden ember azt szemléli;
a halandó távolról is látja.
Ímé, az Isten fenséges,
mi nem ismerhetjük őt!
esztendeinek száma sem
nyomozható ki.

(Jób 36:22-26)


2009. október 13., kedd

Ami fontos...



Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, hogy elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él. Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát.

-Nos, mit gondolsz erről az útról?
-Nagyon jó volt apa!
-Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?
-Igen.
-És mit láttál meg mindebből?
-Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig, amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te viszont, és Anyu egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket.

Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:
-Köszönöm Apa, hogy megmutattad, hogy milyen gazdagok is lehetnénk!!!



Nagyon igaznak érzem az előbbi sorokat. Az elmúlt napokban nagyon felértékelődött számomra a családunk. Semmi különös nem történt, csak olvastam egy ismerős blogját, aki olyan gyerekekről ír, akiknek nincsenek szüleik. Akiket örökbe kellene fogadni. Arról írt, hogy mennyire sok az olyan gyerek, akinek szüksége lenne apára meg anyára. És hogy csak néhányan szánják oda magukat arra, hogy befogadjanak egy kicsit a családjukba. A legtöbben úgy gondolják, hogy ez nem az ő dolguk. Hogy Isten nem vár tőlük ilyesmit, pedig valójában sohasem kérdezték meg Őt erről.

Aztán próbákról is írt. Egy kisbaba elvesztéséről, és egy örökbefogadás harcairól. Én egyiket sem éltem át, mégis, valami különös módon azonosultam az olvasottakkal, és mély nyomot hagyott bennem az a néhány gondolat, ami elém került. És most itt forognak bennem...

Mi a dolgom? Mit kellene tennem ezeknek a gondolatoknak a fényében? Mit vár el tőlem Isten most? És vajon megrázná-e a hitemet egy családi tragédia? Elveszíteném a reménységemet, ha búcsút kellene vennem bárkitől a családból??? Egyáltalán túl lehet egy ilyet élni?


Nagyon hálás vagyok, mert van családom, mert van férjem és mert vannak gyerekeim. Mindegyikükért hálás vagyok. Sohasem szeretnék egyetlen egyet sem elveszíteni. De az életem értelmet csak Jézus Krisztusban nyert. Nem tudom elképzelni, hogyan élnék, ha nem lenne családom. De amitől elmondhatatlanul rosszabb lenne az életem, az ha reménység nélkül, az Úr Jézus nélkül élnék... milyen élet lenne az, merre vezetne és mi adna értelmet neki??? Így azt kell mondjam, hogy hálás vagyok, először is Jézusért, azért, mert Ő fölemelt és körülzárt engem: tágas téren állhatok, és mégis, el vagyok rejtve Őbenne. Másodszor pedig hálás vagyok a családomért. Nélkülük nem élnék kivirágzó életet...

A család nagyon gazdaggá teszi az ember életét, a család viszont csak akkor marad család, hogyha időt áldozunk rá. Ma nagyon sokan nem áldoznak rá annyi időt, ami fenn tudja tartani a családot, és ma ezért van ennyi széthullott család. Úgy hiszem, hogy habár ezt nem szoktuk beismerni, de minden embernek van ideje, mint a tenger- ennek bizonyítéka, hogy hiábavaló dolgokra mindig jut belőle- csak sokszor nincs elegendő bölcsességünk jól beosztani azt. A Biblia felszólít, hogy akinek nincsen bölcsessége, az kérjen Istentől- ő szemrehányás nélkül ad mindenkinek- és meg is kapja. :)

Családunk felértékelése, úgy hiszem, az otthonoktatással kapcsolatos döntésünkben is kifejezésre jutott. Ma leltem rá és elolvastam Sally Thomas: Iskola otthon című írását. Egy katolikus otthonoktató család néhány magvas gondolata életről és otthonoktatásról 4 oldalban. (Azért emeltem ki, hogy katolikus, mert nekünk, akik nem vagyunk azok, zavaró lehet a cikkben a csodálat, amivel ők a szentekről és a szerzetesekről beszélnek.) Jó látni, hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell: itthon, együtt. Sokat jelent nekem, hogy habár ezzel az asszonnyal személyesen nem ismerjük egymást, mégis ugyanazt megfogalmazza (csak jobban), ami az én szívemben is van: ugyanazok az érvei, ugyanaz a hozzáállása, gondolom azért mert ugyanaz az utunk otthonoktatás szempontjából.


2009. október 4., vasárnap

Elszakadt a cérna...




El bizony. Talán amiatt, hogy túl sok otthonoktatást ellenző jött szembe velem a neten. Talán amiatt, hogy elhittem: én vagyok a kulcsfigura, és ezért muszáj meggyőznöm őket, hogy megértsék, és elfogadják, hogy az otthonoktatás működhet és nem hibbant gyerekkínzó aki belevág. Talán, mert engedtem, hogy körbefonjon az a hazugság, hogy egymagam vagyok az árral szemben. Talán, mert túl sok gondolatot szenteltem azoknak, akik lehúztak, lenyomtak, megkérdőjeleztek és túl keveset azoknak, akik értékeltek, megerősítettek, inspiráltak. Talán, mert kimondatlanul is megéreztem az ún. 'ellentábor' mélybe rántó, lebénító erejét. Most már mindegy, hogy mi miatt, de megtörtént. És megint eggyel okosabb lettem. És azt hiszem kicsit bölcsebb is talán. Látom már, hogy vannak határaim, és nem én vagyok az Úr utolsó bástyája, akin áll vagy bukik más emberek élete, olyanoké, aki nem nyitottak a változásra. Aki elfogad, az előtt nyíltan állok. Aki meg nem: nos, annak a szemében úgysincs hitelem, úgyhogy hiába is próbálnám meggyőzni.

Sokfelé jártam az elmúlt napokban blogilag. Sok új hír másokról: egy szereteljes (Tigris mondta a Micimackóban) blogbarátnővel való személyes találkozás friss és szívet melengető lehetősége, aztán költözés, aztán gondolatok otthonszülésről, komoly döntések oviról, és kisbabák is fogantak, nem is egy. Az élet szép és zajlik. A cérnaszakadáshoz visszakanyarodva: Orsi blogján jó ideje nem jártam, így erre is sort kerítettem a mostani net-körutamon. Ráakadtam a hetekkel ezelőtti, ovi és suli és otthonoktatás körüli dilemmázós posztjára. Jó volt olvasni a gondolatait, épített engem. Viszont a fentiek mellett a nála olvasott hozzászólások közül néhány lett a cérnaszakítóm...


Amit alább közlök, az a cérnaszakadás után egy terjedelmes kommentnek készült Orsi imént említett posztjához. Aztán nem küldtem el- nem akartam rossz színben feltüntetni az otthonoktatókat: ne higgyenek már teljesen antiszociálisnak és vadnak minket. :) Itt viszont közzéteszem, mert aki engem olvas, az azt hiszem elég edzett már a mindenféle tőlem jövő írás megemésztésére. Bocsánat, ha valakinél mégis túllövök a célon ezzel...

*** *** ***

Furcsa, hogy nagyon sokunknak van panasza a mai társadalom erkölcsi nívója, és befolyásolhatósága, birka-mentalitásra való hajlama ellen, mégis, csak igen kevesen ismerik fel az összefüggést a jelenlegi helyzet, meg az intézményes oktatás között. A befolyásolhatóság- hatalom. Ha az állam visszaadná a családoknak a gyerekek nevelését, abban a pillanatban megszűnne a többség feletti befolyása. Ezt ők nagyon jól tudják, ezért van ma propagandája, és a fejekben bebetonozott státusza az ovinak, meg az iskolának- annak ellenére, hogy a rendszer a benne lévők szerint is rozoga és düledező.


Sokunk belső szenzora jelez, hogy nem jó az anyának elszakadni a gyerekétől. Az ösztönünk azt súgja, hogy "vigyázz rá és tartsd magad mellett!". Mint ahogy azt is súgja, hogy "te értesz a világon a legjobban a gyerekedhez!" Jobban, mint a pedagógusok, jobban, mint az óvónők. Hiszem, hogy az anyákba bele van kódolva, hogy képesek kompetenssé válni, ha a gyerekükről van szó. Hiszen mi vagyunk az édesanyjuk, nem mások!! Nem érzem magam mindig alkalmasnak. Sokszor merengek, hogy komolyan gondolta-e ezt velem meg a 4 fiammal az Úr- de úgy tűnik igen...:) Belül mégis tudom, még ha olykor el is bizonytalanodom, hogy mi anyák képesek vagyunk megadni nekik, amire szükségük van a fejlődésükhöz, a boldogulásukhoz, sőt a tanulásukat is képesek vagyunk segíteni. De túl nagy félelempropagandát csinálnak a szocializációból. Jaj, mi lesz, ha nem lesz szocializált! Jaj, mi lesz, ha nem tud majd beilleszkedni a társadalomba! Vajon ma hány 'intézményben nevelkedett' antiszociális gyerek van? Úgy a harmada biztosan az, és a számuk folyamatosan nő. De persze ezért a család a hibás, nem az iskola- és bizonyos értelemben igaz ez is, hiszen a család önként mond le a gyermeke jellemfejlődése szempontjából olyan lényeges kisgyerekes és tinédzser évek fölötti kizárólagos kontrollról.


Egyébként pedig: mi van akkor, ha nem lesz szociálisan fejlett?! Ha nem fog tudni beilleszkedni a társadalom egészébe?! Hiszen ez nem egy egészséges társadalom- miért lenne baj, ha nem illeszkedne be? A nagy művészek közül is sok antiszociális volt, ami nem jelentett egyebet, minthogy furcsa és visszahúzódó volt, amit az úgynevezett 'jól szocializált' társadalom nem akart tolerálni. De ettől még voltak barátaik, és nem gondolnám, hogy annyira boldogtalan emberek lettek volna. (Ha néhányan közülük boldogtalanok voltak is, egész biztosan nem a rossz szocializációjuk miatt keseregtek...)

Sajnos megtanultuk a óvodai-iskolai rendszerben eltöltött sok év alatt az asszimilálódást: hogy nem szabad a megérzéseinket követni, nem szabad másmilyennek lenni, mint a többiek, nem szabad kitűnni, nem szabad gondolkodni. Miért? Mert akkor nem fognak minket elfogadni, akkor kiközösítenek, jön a 'karhatalom' és gúnyolódás tárgya leszünk. Mert a rendszer így torolja meg a másságot. Ezzel kényszerít rá, hogy azt tegyük, amit mondanak, amiről azt mondják, hogy - kérdezés és vizsgálódás nélkül, s féljünk mást hinni, mást tenni, akkor is, ha tudjuk és érezzük, hogy amit hiszünk, amit teszünk, az helyes. Vajon hány féligazság szerint éljük az életünket nap, mint nap- olyanok szerint, amik valóságalapjának sohasem jártunk utána, de 'mindenki ezt mondja' és 'ez a normális'?? Otthonszülés, hordozás, késői elválasztás, nem oviztatás- ezek mind károsak a közgondolkozás szerint. És lehetne folytatni a sort hosszan.

Ugyanez a helyzet az otthonoktatással kapcsolatban is. Az emberek legendákra, meg előítéletekre hagyatkoznak, és minden alapot nélkülöző feltételezéseket hangoztatnak. Tőlem elvárják, hogy legyenek bizonyítékaim a döntésem alátámasztására, mert az "úgy érzem, hogy így helyes" annyira tudománytalan... Pedig vajon ők tudományos alapon döntöttek az intézményi oktatás/nevelés igénybevételéről? És van alapja az ítélettételüknek? Vajon hány otthonoktatást helytelenítő ember elemzett a szocializáció valós mibenlétével kapcsolatosan akárcsak egyetlen tanulmányt is, vagy erre vonatkozó statisztikát? Hányan olvastak olyan szakirodalmat, ami a gyerek fejlődéséhez szükséges nélkülözhetetlen közegként említené az óvodát és az iskolát? Mégis szinte mindenki tényként kezeli, hogy az óvoda és az iskola a szocializáció egyetlen és ideális közege, nélküle a gyerekem képtelen lesz az emberek között feltalálni magát!

A mai társadalom nagyobb része minimum 12, de inkább 20 évet töltött az Egyetlen és Ideális Szocializációs Közegben és nevelődött olyanná, amilyenné. Szociálisan fejletté? - Nem igazán... Alkalmassá tett bennünket nyílt és kötetlen kapcsolat-felvételre bárkivel? Vagy sikeresen elsajátítottuk a másik ember tiszteletét és a gyengébbek segítésének képességét? A társadalommal baj van, nagy baj. És IGEN, ebben a családok széthullása mellett tevőleges szerepe van elsősorban a jelenlegi intézményi oktatási rendszernek! És IGEN, ez az egyik ok, amiért nem viszem oda a gyerekeimet...

Szívesen olvastátok