Oviba járás alóli felmentés engedélyeztetése

Legkisebb fiókánk 2,5 éves. Egyelőre itthon van velünk, és szeretnénk, hogy ez a későbbiekben is így maradjon. Mindenféle bürokratikus ügyintézgetés nélkül viszont már csak fél évig maradhatna, de akkor már kicsúsztunk annak az elintézéséből, hogy később se kelljen oviba mennie. Úgyhogy jelen pillanatban a nem túl távoli jövőre nézve ügyintézünk.

A procedúra, ahogyan ezt tenni kell, az évek alatt fokozatosan változott, mai formájában 2021. óta működik. Mivel Olivér pont abban az évben született, értelemszerűen tehát saját tapasztalattal nem rendelkezünk a témában. Csupán elméleti ismereteink vannak arról, hogy így, meg úgy kell ennek az egész kötelező ovi alóli felmentés-dolognak a hatályos törvények szerint lefutni. A korábbi tapasztalatok viszont azt is mutatják, hogy persze sosem teljesen úgy van a valóságban, ahogy a papírforma előírja. No, de ne szaladjunk ennyire előre.

A hatályos törvények ide vonatkozó részeit ismertem, azonban, biztos, ami biztos, azért még egyszer kikerestem és elolvastam. Nem bízom magamban 100%-ig ezen téren, hiszen a köznevelési törvénnyel kapcsolatos elméleti tudásom 2021-es frissességű, ami azért nem ma volt. Meg, jelenleg sajnos nem érzem magam körül azt a közösségi hálót, melyet a többi otthontanuló család alkot. Melyben azért valakinek (általában többünknek is) rövid idő alatt szemet szúrt, ha legalitási fronton az otthontanulással, nem-oviztatással kapcsolatban valami jelentősen változott.

Egy ideje úgy érzem, megszűnt ez a közösség és mi teljesen elszigetelődtünk a többi otthontanulótól. Sőt, azt érzem, nincs is már szinte senki, aki velünk azonos úton járna, hanem családunkkal teljesen magunk vagyunk. Belül azért persze tudom, hogy ez így nem igaz: vannak mások, még ha nem is nagyon vannak a szemünk előtt. Sőt, ott van velünk az Úr Jézus is, tehát valójában nem vagyunk egyedül.❤️

Mostanában mégis nagyon hiányoznak azok az éber otthonoktató barátaink, akik régen mindig megkerestek és felhívták a figyelmünket a törvényváltozásokra, meg mi is az övéket persze. Akikkel az ember kölcsönösen meg tudta vitatni, hogy ki mit lát a jogszabályokban, ami biztosított egyfajta kollektív nyugalmat. Nekem legalábbis ilyen módon öltött testet az otthonoktatós közösségi tudáshoz való hozzáférés lehetősége.

Mindez azonban már a múlté, így ezzel a kollektív nyugalommal sem rendelkezem. Nem tudhatom, mikor változnak a dolgok a tudtomon kívül jogilag, ezért jobbnak láttam utánajárni, mit is mond a törvény. Kicsit izgultam is, hogy megtalálom-e még az ovis felmentéssel kapcsolatos rendeleteket - de örömmel láttam, hogy még ott vannak, ahol korábban voltak.

A hatályos jogszabályok értelmében abban az évben, melyben a kisgyerek augusztus 31. napjáig betölti a harmadik életévét, napi négy órában óvodai nevelésre kötelezetté válik. Kissé nehezen értelmezhető mindez, de csak annyit jelent, hogy aki adott évben augusztus 31-ig megüli harmadik születésnapját, annak ugyanabban az évben szeptember 1-jétől, hétfőtől péntekig, napi négy órában oviba kell járnia. Akinek augusztus 31. után van a szülinapja, az "nyer" egy évet és csak a következő nevelési évben, négy éves korában, válik ősszel ovikötelessé.

A mi fiunk nyár végén született, szóval, ha nem indulunk el a bürokrácia útvesztőin még most tavasszal, akkor idén ősztől neki spuri lesz az oviba - amit mi szerettünk volna elkerülni. Szóval elindultunk. Vásott 21. századi anyaként a folyamat mélyebb megismeréséhez az internethez, pontosabban a Google-höz fordultam segítségért. Meglepődtem és értetlenül álltam az előtt a minimális információ előtt, melyet a témában találtam.

Egyes intézmények, ovik honlapján ugyan feltüntették az ide idézhető jogszabályok szövegét, melyben szerepelt az április 15-ei határidő is, mely után nem nyújtható be a felmentési kérelem. Néhol formanyomtatványt is mellékeltek, melyet ilyenkor ki szoktak töltetni - de ezekkel mind tisztában voltam. Sehol semmi arról, hogy hova, konkrétan melyik hivatalhoz kell a kérelmet benyújtani. A felmentési ügyekben általában kompetens Oktatási Hivatal honlapjának a keresőjébe "óvodai felmentés", meg társai szókapcsolatokat beírva sem kaptam érdemleges választ a kérdésemre. "Mi történik már itt?! Miért nincs érdemleges infó ott, ahol lennie kéne?" - kérdeztem zavartan magamtól.

A mi helyzetünk egyébként azért is speciális, mivel két, egymástól távoli település "között" lakunk épp, vagyis még Szolnokon élünk, de tavasz végén már nem ott leszünk. Szóval ez is komoly dilemma volt, hogy akkor hova, melyik városba adja be az ember lánya a felmentési kérelmet, hogy aztán ne kelljen újra beadni és ne fusson ki az időből az ügyintézések hossza miatt.

Számomra ezzel kapcsolatban nagy kérdés volt, hogy költözés esetén hatályát veszíti-e a felmentés (hiszen akkor változik a körzetes óvoda is) vagy nem. Úgy ítéltem meg, hogy ez a legfontosabb kérdés, melyre legelőször választ kell találnom, hiszen hiába jövök rá, melyik hivatalhoz kell beadni, ha nem tisztázott, melyik városba - szóval ebben az irányba kezdtem el válaszokat keresni. És, utóbb ez bizonyult a helyes döntésnek. Mert, miután további netes kutakodás sem hozott eredményt erre a kérdésemre sem, elfogadtam, hogy nincs értelmes írott információ erről. És, jobb híján telefonálgatni kezdtem.

Előbb az Oktatási Hivatalt hívtam - ki mást? Hiszen tudomásom szerint nemcsak egyéni munkarend ügyében ők az illetékes hivatal, hanem ovis felmentéssel kapcsolatban is. Törvényileg legalábbis. Papírforma szerint. De nem tudtak segíteni, azt mondták, nem hozzájuk kell beadni, hanem a járási hivatalhoz. Járási Hivatal... okké. Felhívtam a szolnokiakat: nem hallottak ilyesmiről, fogalmuk sincs. Ez zsákutca, gondoltam, és felhívtam a másik város járási hivalához tartozó telefonszámot. Nem volt több ötletem, így csak remélni tudtam, hogy nem fogom ugyanazokat a válaszokat hallani megint.

A hang a vonal másik végén nem volt illetékes ovis felmentési ügyekben, de tudta, hogy ki az. Végre! Megadta a kért információt: Gyámhivatal és hatósági ügyosztály, XY nevű ember, ez a telószáma. Úgy örültem, hogy végre valami mozgásba lendült! A hivatal neve azért... hmm... keltett bennem némi frusztrációt. Hatóság, gyámhivatal... biztos, hogy ezzel a szervvel van nekünk dolgunk? De közel s távol ez volt az egyetlen használható információ, szóval a félelmemet háttérbe szorította az igzatottság, hogy végre halad az ügy előre... valamerre.

Aznap az illetékes hölgy már nem volt bent, de másnap tudtam vele beszélni. Barátságos volt, kérdezgetett, hogy mi okból szeretnénk a felmentést (szóba került, hogy cirkuszosok vagyunk-e, hehe), és, aztán mindent elmondott, amit fontos volt tudni. Egész konkrétan azt mondta, hogy alaposan indokoljuk meg a kérelmet, és, ha tudunk, vigyünk védőnőtől is szakvéleményt. Elmondta, hogy az ovi véleménye esetünkben nyilván nem releváns, mivel nem ismerik a gyereket ott, de a védőnőét elfogadja, akkor is, ha szolnoki a védőnő. Személyesen kell majd hozzá bemenni, anya-apa együtt, meg a kérvényt vigyük (gyereket nem kellett).

Megkönnyebbültem kicsit, de aztán már fókuszba a logisztika került.

1.Megírni a kérelmet "alaposan megindokolva" - ez kis híján kifogott rajtam, hetekig ültem rajta, mire készen lett. 2.Védőnővel egyeztetni - korábban már kipuhatoltam, hogy nem zárkózik el ettől, szívesen megírja a beleegyező véleményét, azonban pont ezidőtájt hosszabban lebetegedett, és amikor meg megírta, elég rövid, velős lett, aggódtam, hogy talán jobban ki kellett volna fejtenie a véleményét. 3.Lakcímkártya-átjelentés - bár ezt csak a tényleges átköltözés után akartuk elintézni, azt gondoltam, a kérelem szempontjából jobban védhető, ha az új lakcím szerepel már állandó lakcímként a kártyán, így van apropója a kérelemnek a jelenlegi lakóhelyünktől igencsak messze eső másik településen.

Végül minden épphogy csak, de azért időben meglett: indokolás, szakvélemény, új lakcímkártya. Elmentünk a megbeszélt időpontban. Odaadtuk a hölgynek a kérvényt. Nem lettünk kifaggatva, viszont élőben sem volt barátságtalan az ügyintéző. Persze hivatalnok volt, szóval az ember nem várt különösebb bratyizást - s most még jól is esett ez a diszkrét távolságtartás. Átfutotta a kérvényt, kissé elidőzött a csodásan összerakott indokolásomon (azonban nem elég hosszan ahhoz, hogy tényleg felfogja az egészet, láthatóan az írományom első felében mélyedt el jobban, de az is elegendő volt neki).

Elkérte lefénymásolásra a papírjainkat, meg a fiunkét is, majd a jövőre nézve elmondott pár infót - aztán olyan gyorsan túlvoltunk a felmentési procedúrán, hogy már jöttünk is kifelé. Talán, ha 10 perc volt, de inkább 6. Magamban viszont előzetesen annyira tartottam tőle, hogy majd barátságtalan vagy egyenesen goromba lesz a hölgy, és attól is, hogy ezen emészteni fogom magam később (mit mondott, miért mondta, miért azt válaszoltam a kérdésére, miért nem ezt), és ezen sikerült annyira felzaklatni magam, hogy a dolgok után nehéz volt számomra gyorsan lenyugodni, szívemmel is felfogni, hogy túlvagyunk a nehezén. De azért lassan sikerült.

Most már a hivatal térfelén pattog a labda, és, bár azt a szóbeli tájékoztatást kaptuk, hogy a kérelmet el fogják fogadni, engedélyezni fogják fiunknak, hogy ősztől ne járjon oviba, magam részéről akkor hiszem mindezt, ha látom is - ha majd ténylegesen a kezemben lesz a papír. (Volt már sajnos olyan tapasztalatunk, amikor egy hivatalnok szóbeli egyetértő véleménye ellenére végül elutasító határozatot kaptunk kézhez, szóval most még csak "óvatosan örülünk".)

A hölgy egyébként azt is elmondta, hogy jövőre újra beadhatjuk majd a kérelmet, azt is engedélyezni fogja, de a rákövetkező nevelési évben, a gyerkőc ötéves korában már nem adnak ki engedélyt (nagycsoport). A tájékoztatást korrektnek éreztem. Az ügyintézésen pedig végre túlvagyunk, meglátjuk, mit kapunk kézhez. Ha meglesz a válasz a hivataltól, akkor, hogy ne unatkozzunk, jöhet a következő bürokratikus kör a nagyobb gyerekek egyéni munkarendes felmentéseivel. És mi megint izgulhatunk, hogy merre fordul a sorsunk kereke.

Egyéni munkarend kérelmeink sorsa és ennek kapcsán gondolatok az otthontanulásról

A kezdeti közönyösebb hozzáállásom után, amikor férjem a postaládából behozta és a kezembe nyomta a három borítékot, elég izgatott lettem. Mégiscsak a következő tanév sorsa dől el ezeken a postai küldeményeken! Kicsit furának találtam, hogy csak úgy bedobták a levelet, mert eddig mindig értesítőt kaptunk róla és a postán lehetett átvenni. De nem gondolkoztam ezen sokat, feltéptem a borítékot.

Az első küldemény felbontása után gyorsan végigfutottam a hivatalos szöveget. A szemem egyre azt a tényleges döntést jelző, pár vastag betűs szót kereste, mely határozott választ ad arra a kérdése, hogy "megkaptuk vagy nem?" Ilyet azonban, bárhogy meresztettem is a szemem, nem találtam.

Helyette egy érdekes fogalom, a "tényállást tisztázó végzés" szerepelt vastag betűvel a dokumentumban, néhány pontosító mondat kíséretében. Ezekben arra kértek minket, hogy a gyerekek tavalyi és idei évvégi bizonyítványának a másolatát 30 napon belül juttassuk el hozzájuk. Ha nem tesszük ezt meg az említett határidőn belül, akkor a hivatal ennek hiányában hozza meg végleges határozatát.

Miért pont a bizonyítványok?

Arra a köznevelési törvénycikkelyre hivatkoztak, amelyben az egyéni munkarendű tanuló számára a "státuszban maradásnak" a feltétele, hogy a vizsgákon részt vegyen és sikeresen lezárja őket. Vagyis kérvényeink létjogosultságát akkor látták bizonyítottnak, ha a gyerekek bizonyítványával igazoljuk, hogy nem buktak meg kétszer egyéni munkarendben.

A törvény szövegét tekintetbe véve ez az érvelés amúgy helytálló. Amennyiben az egyéni munkarendű tanuló két alkalommal alapos ok nélkül hiányzik a vizsgáról, vagy pedig megbukik, akkor nem maradhat egyéni munkarendben, hanem suliba kell járnia.

Ugyanakkor ehhez az érveléshez három gondolat azért eszembe jutott. Az egyik, hogy a gyerekek bizonyítványainak nem túl sok köze van a kérvényünk indokolásához. Korábbi tapasztalatok szerint másoknál, de nálunk is a hivatal mindig ahhoz keresett további "garanciákat", amit a kérelem indokában a család az életviteléről állított. Vagyis a kérelemben megfogalmazott indokot kellett alámasztani, ha a hivatal ezt kérte, nem azt, hogy teljesül-e a törvényben lévő minimumfeltétel (hogy a tanuló otthoni tanulmányai közben ne bukjon meg).

A második gondolat, hogy ez a szankció ezmiez? Miként fogják iskolai bejárásra kötelezni azokat, akiknek amúgy már egyszer megadták az engedélyt, ergo a hivatal is elismeri, hogy alapos indokkal nem járnak suliba, de mondjuk elégtelenre vizsgáznak? Külföldön élő tanuló. Versenysportoló. Tanyasi család, aki messze lakik mindentől. Nekik hirtelen megváltoznak az életkörülményeik, csak mert 2x sikertelenül vizsgáztak? Nem túráztatom ezen magam tovább, hisz nyilván nem fognak tudni bejárni.

Viszont megértem a hivatalt is. Azért folyamodnak ilyen elrettentő húzáshoz, mivel a kétszeri bukás, az már jelezheti azt, hogy a gyerekkel nem foglalkozik felnőtt, magára van hagyva a vizsga felkészülésében - akkor meg esetében eleve nem működik az egyéni munkarend (fiatalabb gyerekről beszélek, bár mi időnként a gimiseinknek is be kell a tanulásban segítsünk, mert néha igénylik ezt).

A harmadik gondolatom, - és ez az előbbihez is kapcsolódik, és fontosnak látom kihangsúlyozni, mert nekem is elkerülte a figyelmemet. Bár a törvény szövegéből arra a következtetésre lehet jutni, hogy az egyéni munkarendű tanuló a törvényváltozás (2019/20) óta nem bukhat meg osztályozó vizsgán, valójában ez nem teljesen helytálló gondolat így.

Sikertelen tanévhez, azaz évfolyamismétléshez három vagy annál több tantárgyból kell elégtelenre vizsgázni. (Ilyen esetben automatikus évismétlés van). Ha háromnál kevesebb tantárgyból bukik valaki, akkor rendszerint kap lehetőséget pótvizsgázni, vagyis egy későbbi időpontban, de még az új tanév kezdete előtt ismételt osztályozó vizsgát tenni.

Ilyenkor a végső érdemjegy a két vizsga átlaga lesz, melyből az egyik már egyes, úgyhogy pótvizsgákon ügyeskedni kell. Tehát a lényeg, hogy a kétszeri bukás nem egyes tantárgyakra vonatkozik, nem is a félévi számonkérésre, hanem szigorúan a sikertelen vizsgák miatti évfolyamismétlést értik ez alatt. Pontosabban, kétszeri évfolyamismétlést.

Ennek ismeretében azt gondolom, hogy, bár sok otthontanuló család tanulmányi szempontból a végletekig maximalista, talán mégsem dől össze a világ, ha becsúszik egy elégtelen vizsga év végén (értsd: nem vonják vissza emiatt automatikusan az egyéni munkarend engedélyt). De, figyeljetek arra, hogy sikertelen vizsgák miatt évfolyamot ne kelljen ismételnie a gyereknek.

No, de vissza a tényállást tisztázó határozathoz. Ilyet egyébként még sosem olvastam korábban a Hivataltól. Tavaly semmit, tavalyelőtt pedig csak hiánypótlást kértek tőlünk. De mindegy, nekiveselkedtem gyorsan előkotorni a kért érdemjegyeket igazoló dokumentumot (a bizi a suliban van, így a vizsgák eredményéről tájékoztató emaileket kellett felkutatnom).

Akadt ezzel némi problémánk, telefonálnom is kellett miatta a pokosoknak (POK - pedagógiai oktatási központ: helyi szinten ők állnak kapcsolatban a sulikkal és ők bírálják el az Okt.Hivatalnak küldött egyéni munkarend engedélyeket, vagyis technikailag ők a helyi Okt.Hiv.).

Ezzel a hölggyel korábban, kis Olivér születése előtt a kórházból már beszéltem, akkor segítőkész és együttműködő volt. Ez alkalommal is, így végül meglett az információ, és aztán a tényállást tisztázó határozathoz az igazoló emailünk is elkészült. Elküldtük és vártunk.

Nagyon gyorsan lezongorázták, mert pénteken már meghozta a postás a... nem, nem a leveleket, csak az értesítőt (így működik, megszoktuk). Amint lehetett, szaladtunk a postára.

Nos, az első levélben egy beleegyező határozat lapult.

Nosza, essünk neki a többinek! Nem csigázlak tovább, a második borítékból is egy engedély került elő, így rövid böngészés után azt is félretettem. Jött a harmadik levél. Feltéptem azt is és előkandikált a szöveg. Az előző két levél alapján már tudtam, melyik részén kell a legfontosabb információt megtalálnom és egy gyors pásztázás után meg is lett. Megkaptuk a harmadik igent is.

Mit jelent ez?

Hogy mehet minden úgy, mint eddig. Hogy zöldutunk van a folytatáshoz. Egy újabb tanévre. Juhhé.

Ettől most eléggé megkönnyebbültem. Valami viszont napokig nem hagyott nyugodni. Annyira készítettem magam érzelmileg arra, hogy akár vissza is utasíthatják a kérelmeket, hogy ez volt az, amire nem tudatosan, de ráhangolódtam. Annak a lehetőségnek a pozitívumait kezdtem el számba venni, latolgattam, hogyan lépnénk, ha ilyen választ kapnánk. És, hozzászoktattam magam a gondolathoz. Talán túlságosan is.

Aztán az OH verdikjei után be is kúszott a fejembe, hogy jobb lett volna nem-engedélyező végzést kapni. Mert, ha nem kaptunk volna engedélyeket, azzal egy másik útra kényszerítettek volna bennünket. Egy új, izgalmas útra, amely talán még inkább illeszkedne a családunkhoz, mint az eddigi út. Persze nehezebb út lenne, mégis erőteljesen vonzott a kihívás, hogy vajon abban az esetben sikerülne-e olyan otthontanulós megoldást találnunk, ami legális is, meg a család életvitele és preferenciái maximális figyelembe vételével, számunkra működőképes is.

Ezeket a gondolataimat a féléventevizsgázós-éventeújengedélyértnyuszorgó jelenlegi életünkhöz való mély ragaszkodásommal együtt sem érzem ellentmondásnak. Ugyanis nagyon szeretem az otthontanulós életünket, de a félévenkénti vizsgakészülésben meg-megfáradok. Egyre nehezebben veszem rá magam, hogy időben elkezdjük és teljesen beletegyem magam. Egyre tovább halogatom a kezdését, mert egyre később érkezik meg az a fajta belső motiváltság, melynek hatására aztán erőlködés nélkül durálkodom neki a tanulás megszervezésének és a megvalósításnak: amikor nem nyögvenyelősen, hanem derűsen nyargalunk végig a tananyagon a gyerekekkel.

Persze, eddig minden tanévben egyszer csak megérkezett ez a fajta belső motiváltság. Én ezt mindig ki is vártam, mert a hiányában nem tudunk értelmes munkát végezni. Azért mindig megpróbáljuk, de mindig olyan rozsdásan indul az egész, mintha nem is akarna elindulni. Olyankor mindig eszembe jut, hogy a hátam közepére sem kívánom ezt a muszájságot. Kitör belőlem a szabadságvágy és nem akarom az előttem álló heteket, hónapokat végigcsinálni. Mint a viccben, amikor a lány sulikezdéskor az ágy alá bújik, hogy ő márpedig nem akar iskolába menni - aztán később kiderül, hogy ő a tanárnő.

Ugyanakkor itt le is szögezném, hogy nem, nem a tanulással magával van bajom. Amikor végre megérkezik a belső motiváltság, akkor összekapjuk magunkat és napok alatt teljesen megváltozott dinamikával kezdünk el működni. Az akkor úgy már nem csak hatékony, hanem élvezetes is. De mielőtt oda jutnánk, részemről mindig van egy ilyen ágyalábújós, menekülniakarós része a történetnek. Akkor mindig úgy érzem, hogy én ezt már nem is akarom csinálni. Hogy, talán abba kellene már hagyni, mert nyűg nekem az együttanulás. Aztán elindul a dolog és a kezdeti tiltakozó gondolataimra fittyet hányva belefordít minket az idő ebbe a kitaposott útba.

És, elkezdünk készülni a vizsgákra - immár sokadszor. És, megérkezik a motiváció is. A rengeteg együtttanulással, együtt töltött idővel pedig újra összecsiszolódunk, jó csapattá kovácsolódunk a gyerekekkel. Én mondom, merre, ők meg, hol lelkesen, hol fogösszeszorítva, de jönnek utánam. És, mire a felkészülés végére érünk, közvetlenül a megmérettetések előtt, az éppen adott vizsgaidőszakban aktuális tanulásos és hozzáállásbeli kihívásokat elsimogatva, az ember-kontra-ember és az ember-kontra-önmaga adta helyzeteket bajnokian (vagy néha csúfos leszerepeléssel, de ezért mégis csak) lemeccsezve érkezünk meg otthontanulós életünk csúcseseményéhez, a vizsgákhoz.

Mire megérkezünk, már eleget okosodtunk, de nem csak a tananyagból - egymásból is. Ez az időszak ugyanis arra a legjobb, hogy érezhetően megerősödjön a szülő-gyerek kapcsolat, hogy a vizsgára szinte bajtársakká váljunk.

Pontosan emiatt a folyamat miatt vagyok nagyon hálás. A tanulásos időszakok megváltozott tudatállapotáért, meg az egész tapasztalatért. A haragért, a drámáért, a sírásért, a kiborulásért. Az összeomlásért és az összeölelkezésért. Az őszinteségért, hogy azok lehetünk, akik vagyunk és nem kell sem szégyellni, sem elnyomni magunkban, ami nem tökéletes. Viszont azáltal, hogy megmutatkozik a tökéletlen, a felnőtt és a gyerek is el tud kezdeni változni.

Nem azért változik, mert mások kikényszerítik, elvárják, kierőszakolják belőle. Nem, mert muszáj, mert anya nem fogja szeretni vagy nem kap jó jegyet, ha nem teszi. Hanem, mert benne, személyesen benne érik meg, hogy lehetne jobb hozzáállással, mások felé nagyobb odafigyeléssel és kevesebb önszabotálással sikeresebben megugrani azt az akadályt. Persze, ehhez a rengeteg együtt töltött idő mellett rengeteg beszélgetés is szükséges.

Nagy igazság, hogy az életben akárhol is vagy, mindig tanulsz valamit, mert tanít neked az élet valamit másokról meg magadról. Otthontanulva is ezt tapasztaljuk: mindenki tanulja önmagát és a többieket jobban megérteni, miközben próbálja befogadni a tananyagot. Kiszálazhatatlan keveréke ez számunkra a nehéznek és a gyönyörűnek, és ez engem minden alkalommal annyira lenyűgöz, hogy időnként csak megrendülten és hálatelten állok miatta.

Mert ez a féléventevizsgázós-éventeújengedélyértnyuszorgós formája az otthontanulásnak olyan mélyen formál minket és annyira megindít engem, ahogyan látom a gyerekeimet ismeretben, de főleg jellemben változni, feljődni, hogy nem akarom ezt másként csinálni, csak így. És, magamban mindig konstatálom, hogy lám, még mindig, még idén is ez a legjobb terve Istennek az életünkre nézve. Számunkra ebben a muszájosegyüttformálódós élethelyzetben van kimaxolva minden, amit emberi kapcsolatainkban kimaxolni érdemes.

Nem mondom, hogy máshogy nem lehet formálódni. Dehogynem. Istent nem lehet bekorlátozni, mások máshogyan változnak, mert másokat más eszközökkel változtatja meg. Nálunk, úgy tapasztaltuk, hogy az otthontanulás az eszöze, amit használ. Minket Isten legmélyebben ezen keresztül formál. Mi így változunk.

Egyéni munkarend kérelmek

Itt vannak, ni, mind: beadtuk őket múlt kedden az Oktatási Hivatalnak címezve. Érdemben nem módosítottam a tavalyi dokumentumon, így gyakorlatilag változatlan formában került postára a 3 levél. Azért három, mert a legkisebbet nem érinti még semmi ilyesmi (az ovis felmentés jövőre lesz neki esedékes). A három nagyobb gyerek gimije meg olyan suli, mely nem kötelezi a tanulókat óralátogatásra (felnőttoktatás kategóriába tartozó intézmény), így nekik nem kell egyéni munkarend engedély az otthontanuláshoz.

Visszakanyarodva, meglátjuk, mit kezd az indokolásunkkal a hivatal. Ahhoz, hogy minden rendben legyen, mindhárom gyerek meg kell kapja az engedélyt. Ha már egynek nem engedélyezik, akkor senki sem fog élni ezzel a "lehetőséggel", mivel kollektív megoldásban szeretnénk gondolkozni. Mint a három pillangó a mesében "... akkor inkább én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mint, hogy elhagyjuk egymást."

Magamban naponta latolgatom, hogy mennyi esély van rá, hogy megkapjuk, de persze fogalmam sincs. Az "új rendszerben" 2020 óta már két ízben engedélyezték számunkra az otthontanulást, de ez minden egyes évben új bizonytalanság, nincs garancia a tutira. Mondanám, hogy izgalmas a helyzet, és kicsit az is, de, mivel a következő tanévünket nagy mértékben befolyásolja ez a döntés, inkább az információt szeretném végre birtokolni, amivel aztán már lehet dolgozni.

Miért nem parálok ezen az egészen? Egyrészt, mert van B verziónk. Másrészt, mert pont abban az időszakban kell az engedélyezést lezavarni, amikor vizsgahajrában vagyunk. A következő évvel kapcsolatos jövőbeli helyzet pedig, akármennyire is fontos, nem tudja a vizsga miatti általános parát, bűntudatot, feszült, intenzív időszakot háttérbe szorítani. Vagyis akármi is lesz jövőre, nekünk most kell felkészülnünk, most kell helytállnunk, most kell ügyesen odatenni magunkat a vizsgákig. Ez most fontosabb, mint az, hogy mi lesz jövőre.

De, persze, azért kiváncsi vagyok rá, mi lesz jövőre, érdekel az OH verdiktje, nagyonis. Mindez elvileg, ha nem kérnek hiánypótlást, mely hetekkel elnyújtaná a folyamatot, megkönnyebbülésünkre napokon belül kiderül.

Otthontanulós izgatottság

Elkészült végre... Azt hittem, fél óra alatt megleszek vele, de nem: egy egész délután kellett mókulnom rajta. Kedden ugyanis átiratkoztattuk a gyerekeket az új suliba, szerdán pedig nem éppen sebtiben, de elkészítettem a négy gyerek egyéni munkarend kérelmét. Utóbbi vett igénybe egy teljes délutánt.

Agyaltam rajta, hogy hogyan fogalmazzam meg jól a dolgokat. Azt szerettem volna, ha egyszerűen, egyenesen és teljesen igazat írok, de ugyanakkor értelmesen végig tudom vezetni a Hivatal emberét azon az érvelésen, amely végén meggyőzőnek hat az a konklúzió, hogy az egyéni munkarend a jó megoldás a gyerekeknek.

Számtalanszor újrafogalmaztam és sokat csinosítottam az írást, mire meglett az a verzió, amit tiszta lelkiismerettel és elégedett szívvel tudok útjára engedni: mert az indoklás igaz lett, de érthető is. Ha nem fogadják el, akkor is ez a legjobbam, amit meg tudtam írni.

Picit aggódom azon, hogy minden gyereknek minimális módosítással, de ugyanazt az indoklást adtuk be. De hiszen, mind a négyüknél azonos a családi életvitelbeli sajátosság, amely indokolttá teszi az egyéni munkarendet. Talán nem lesz ebből baj. Nem akartam mást írni, nem éreztem, hogy helyénvaló vagy értelmes dolog lett volna teljesen eltérő módon megfogalmaznom ugyanazt a helyzetet.

Dilemmáztam kicsit azon is, hogy hány évre kérjük az engedélyt. Ha irreálisan hosszú időre kérem, akkor már ezért is visszadobhatják, meg azt nehéz is indokolni, hogy miért annyi. Ugyanakkor nem szívesen kértem volna mindössze egy évre. Mivel több gyerekünk is érintett az egyéni munkarendben, számunkra családilag nagyobb nyugalmat ad, ha egyszer megszerezzük a papírt és az évekig "kitart". Így egyszer kell izgulni azon, hogy mindenki megkapja-e, nem pedig minden újabb tanévkezdés előtt.

A Oktatási Hivatal weboldalán az egyéni munkarendről szóló tájékoztatóban egyébként az van, hogy alapjáraton fél vagy egy tanévre célszerű kérni, de lehet hosszabb időszakra is, ha indokolt. Mi végül a 3 kisebb gyereknek 4 évre kértük, nagyfiunknak pedig 8. osztály végéig, azaz 1 tanévre. Direktben nem indokoltuk, hogy miért annyi, amennyi. Úgy gondolom, a rendes indoklásunkból kiderül, hogy életvitelünk a tervek szerint hosszú távon sem fog jelentősen változni.

A hivatalos kérelem-beadási határidőből pedig kicsúsztattuk magunkat. De azért ez okkal történt és amúgy van is rá "alibink". Az ok az volt, hogy szerettük volna bizonyos törvényadta kedvező hullámokat meglovagolva jobb helyzetbe hozni magunkat a Hivatal előtt. Július 1-jével ugyanis az Alkotmánybíróság nyomására az egyéni munkarend kérvények elbírálását is érintő törvényi módosítások léptek életbe, amelyek sokkal jobb feltételeket biztosítanak, mint amik korábban voltak. Ebbe nagyon szerettünk volna beleesni.

Június 15-e volt amúgy az egyéni munkarend kérelmek normál beadási határideje, de - így a törvény - ha olyan körülmények merülnek fel, melyek miatt a gyerek nem fog tudni suliba járni, akkor más időpontban is be lehet adni.

Mi július elsejéhez képest is meglehetősen messzire elcsúsztattuk ezt az egész egyéni munkarend kérvény beadósdit. Nem terveztünk ennyire későn lépni, de hát június vége felé váratlanul 2 hétre kórházba kerültem. Utána meg még hetekig jobbnak láttuk, ha inkább pihenek. A kórházi előzmények miatt a lehető legkésőbbi nyárközépi időpontra alkudoztuk ki az új sulis beiratkozást, hogy a közel 300 km-es utat az intézményig (meg ugyanennyit vissza) minél későbbi terhességi hétben kelljen megtenni. Sajnos ugyanis a beiratkozást a jellapot itthon kitöltve, postázva, nem lehetett megoldani - muszáj volt személyesen megjelennünk.

Most, hogy a beiratkozáson meg az egyéni munkarend kérvény összerakásán végre túlvagyunk, pénteken postára adjuk a kérvényeket és onnantól mehet az izgulás, hogy miként fogják elbírálni. Ha nem érzik szükségét annak, hogy bármilyen pontosítást kérjenek, akkor a küldemény beérkezésétől számítva 8-10 munkanapon belül meglesz a válaszunk.

Ha valamilyen pontosítást kérnek, akkor elvileg 60 napon belül kell válaszoljanak, de szerintem az inkább pár hét lenne. Az új szabály szerint tanévkezdés előtt mindenképpen le kell fusson a kérelemre adott válasz, még úgy is, ha a szülők nem értenek egyet a verdikttel és közigazgatási eljárást indítanak.

Meglátjuk, mit kapunk. És igaz, hogy egy esetleges nemleges határozatra van "B" tervünk is, de az meglehetősen elbonyolítaná az életünket, így inkább hadd ne kelljen vele élni. A helyzet mindenesetre kétesélyes, viszont nem igazán aggódunk ezen. Sőt, bizakodóak vagyunk.

Bizakodásunk alapja persze nem a kérelem-indoklásunk szuper bebiztosítottsága, vagy a Hivatal elfogulatlan jóindulatába vetett megingathatatlan reménység. Az Úrra bíztuk magunkat. Tudjuk, hogy az Ő kezében van a Hivatal döntése, a kérelmünk sorsa, a mi sorsunk is - és Nála mind a három jó kezekben van.

Így.tehát.most.várunk.meg.azért.izgulunk.is.mert.végülis.nem.tudjuk.mit.kapunk.

Egy poszt így nyárutón...

Olvas még valaki...? Már szégyellem is kicsit, hogy oly ritkán jövök, de azért felelőtlen ígéret lenne a részemről, hogy eztán majd másképp lesz. Nem tudhatom (bár ez a terv), de meglátjuk, hogy sikerül.

Visszanézek az elmúlt hónapokra és öröm van bennem. Eltelt a nyár, de nagyon jó volt, közben meg rengeteg dolog történt velünk. Június elején hazaértünk a majd' egyéves Európa-túránkról. Rengeteg élménnyel és még több tervvel megpakolva jöttünk... aztán a nyár hátralévő része többek között jó sok lótifutizással telt.

Új városba is költöztünk, meglehetősen messze korábbi lakóhelyünktől: a csodás dombvidékes Dunántúlt a síkföldi Duna-Tisza-közére cseréltük. És, hogy miért épp ide költöztünk? Itt találtunk megfelelő házikót számunkra vállalható áron (egyelőre még bérlünk). Az elején nagyon idegen volt minden, mivel soha nem éltünk még ezen a környéken és tapasztalataink szerint nemcsak a táj, meg a szokatlan településnevek, de maguk az emberek is másmilyenek, mint a Duna túlpartján.

Viszont most, pár hónap elteltével már kezdjük megszokni a miliőt. A Balaton közelségét persze igencsak hiányoljuk, viszont a lustán hömpölygő Tiszába, az emberek barátságos közvetlenségébe, városunk kellemes bringázhatóságába és sétálhatóságába, meg a sok itteni rokonszenves furcsaságba már most kicsit beleszerelmesedtünk... és nagy örömünkre még hasonlóan gondolkozókra is leltünk... jó ez a hely, bár a mindennapos komolyabb közlekedési dugókat szerintem sose fogjuk megszokni.

Vissza a lótifutizásokhoz. Nyár elején még naivan azt gondoltam, hogy két hét simán elég lesz a bürokratikus körök megfutására, hogy aztán nekiveselkedhessünk a komolyabb dolgoknak - a kalkulációmmal azonban, mint utóbb kiderült ordasul mellélőttem. Merthogy sok mindent el kellett intézni és tulajdonképpen az egész nyár erről is szólt. Albérletkeresés, bejelentkezés mindenféle hivatalokba. Azután a gyerekek intéznivalói kerültek sorra: ált. sulikeresés, gimikeresés, ovis felmentés, legifjabb sulikezdőnk beiratási procedúrája.

Minden el lett intézve vagy már folyamatban van, és bár annyit, de annyit aggódtam rajta, végül minden zökkenőmentesen történt. Isten igen kegyelmes. Legkisebbünk (3) ovis felmentését a napokban kaptuk kézhez, és sok telefonálgatás, utánajárás, reménykedés és csalódás után végül meglett a gyerekek új sulija is (köszönöm a sok beszélgetést és az információkat, T. Rita!). A beíratkozás megtörtént, már csak a szervek (GyeJó, gyámügy) hivatalos vizsgálódásának a papíralapú manifesztálódására (a környezettanulmány eredményére) várunk, ami a magántanulói státusz engedélyezése előtt egy muszájdolog, de szerintem jövő héten ez is le fogják zavaródni.

Amúgy ezen (is) eléggé izgultam, de pár hete az egyik barátunk tanácsára elébementem a dolgoknak és telefonon felkerestem mind a két szervet (ezúton is köszi a tippet, Anna!). Korrektül és barátságosan tájékoztattak, úgyhogy megnyugodtam: szerintem nem fognak akadékoskodni (aztán majd kiderül, ha megírták, amit gondolnak).

Itt egyébként az a szokás, hogy csak a gyerekjóléti szolgálat jön ki házhoz, a gyámügy meg az ő hivatalos véleményüket okézza le egy az egyben. A gyámügyesek nem rendelik be a szülőket egy elbeszélgetésre (mi korábban mindig be lettünk rendelve, mert ott, ahol akkor laktunk, ez volt a protokoll), de nem is jönnek ki házhoz. Hanem megbíznak a GyeJó véleményében és azt hitelesítik. Hiszen - mint a gyámügyes hölgy magyarázta - ők a hatóság. A GyeJó meg egy segítőszolgálat.

Ez persze azt is jelenti, hogy a két vélemény sosem fog különbözni, ami nyilván akkor lenne gond, ha mondjuk a sulink nem lenne támogató. Ismerünk is olyan családot, akiknél nem annyira támogató az intézmény, és az igazgató nem is engedélyezné a magántanulóságot, ha a szakvélemények egyöntetűen negatívak lennének (holott a hatályos jogszabályok értelmében ekkor is simán megtehetné).

Mivel náluk az egyik szerv nem támogatta az otthontanulást, a másik viszont igen, az igazgató végül engedélyezte számukra a magántanulást. Mert ők olyan helyen laknak, ahol lehet kétféle a hivatalos álláspont, és nekik ez pont így volt jó. Nekünk viszont most épp az jön jól, hogy tulajdonképpen itt egy szerv vizsgálódik csak, mert így a procedúra jelentősen lerövidül. Jó lenne már túlleni az egészen és más dolgokra fókuszálni...

Na, hát ez van velünk, köszönöm, hogy elolvastad. Nemsokára jövök majd érdekesebb témákkal is: már itt égnek a tollamban csak meg kell őket írni. Szép nyárvégét, kedves Blogolvasóm, töltsd kellemesen a következő napokat, hogy legyen miből erőt meríteni őszre!

   

Otthontanulás 101 - a tanulás hogyanjáról kezdőknek (2/3)

Egyik Matrózblog olvasó ismerősöm kérdései mentén írtam egy sorozatot kezdő otthonoktató családoknak. Ez a második rész, az elsőt ezen a linken találod.

"Lehet nem várnék szeptemberig, mert már igényli a tanulást."

Mit jelent, hogy igényli a tanulást? Hogyan viselkedik, miből érzed azt, hogy tanulni szeretne? Azért kérdezem, mert a legtöbb kisgyerek egész nap tanul. Persze nem úgy, mint a suliban - annál érdekesebben és hatékonyabban. Az ötéves gyerek már akár hosszabb időt is leül mesekönyvet lapozgatni, mesét hallgatni, mondókázni az anyukájával (vagy az apukájával). Már naponta lehet vele feladatozni is (színezőre, összekötős, formafelismerős, számlálós feladatokra gondolok).

Ha a szülő nem tolja túl a foglalkozást, a gyerek természetes érdeklődése és tanulási hajlandósága sokáig megmarad. Persze felmerülhet a kérdés, hogy kell-e egyáltalán leülni feladatozni. Szerintem, ha külső körülmény nem sürget, akkor nem kell. Az otthontanulás kezdetben úgyis egyfajta irányított feladatozásról fog szólni...

Rendszerint az otthontanítást tervező szülő szokta igényelni a gyerekkel való tanulós foglalkozást, mert úgy érzi, ezzel gyakorolhatja kicsit, milyen lesz majd élesben otthontanulni (nem olyan lesz). A gyerekek általában elvannak magukban: ha intellektuális igényeik ki vannak elégítve (vagyis, ha adott pillanatban felmerülő kérdéseikre válaszol a szülő), akkor nem kifejezetten igénylik az irányított tanulást. Hanem a szülővel való beszélgetést, játékot, bújózást igénylik. Más szavakkal a közös időt igénylik, amikor birtokolhatják (mert adjuk nekik) az osztatlan figyelmünket.

Mi ötéves kor után valamikor elkezdünk kicsit tanulósan is foglalkozni az aktuális gyerkőccel. Elsősorban nem azért, mert nem tud a gyerek ellenni közös tanulás nelkül, hanem az iskolaérettségi vizsgálat miatt. Azoknak a gyerekeknek, akik egyáltalán nem járnak oviba, egy hosszú, kb. kétórás vizsgálaton kell részt venni a helyi Nevelési Tanácsadóban. Ez alapján nyilvánítják iskolaérettnek őket, ami a kezdő lépés, hogy iskolába írathassuk.

Ehhez Csabay Katalin Lexi c. könyvét vettem mindegyikükkel végig. Ez egy diszlexia-megelőző mesetankönyv, de mi nem ezért szeretjük. Hanem, mert olyan feladatok vannak benne, melyek jól megalapozzák az olvasás és az írás megtanulásánál fontos részkészségeket (nem-diszlexiásoknak is jó, a mieink sem azok, de mindegyikük szerette az "együtt-Lexizést"). Aztán a Lexi betűországban I. és II. könyvekkel folytatjuk. Ezek az előbbi könyv folytatásai, ugyanolyan szemlélettel, de már olvasni tanítják meg a gyereket. Ennyit csinálunk a suliba kerülés előtt.

Emellett az iskolaérettségi vizsgálat közeledtével rendszeresen beszélgetünk az általános ismeretekről, amiket a korosztálynak az oviban is megtanítanak (lakóhely neve, szülei, testvérei neve, napszakok, évszakok nevei, számok, színek, formák nevei - ezeket igyekszünk begyakorolni).

Amit még csinálunk: együtt megoldunk olyan feladatokat, amik az iskolaérettségi vizsgálaton is elő szoktak kerülni (alaputasítások, úgy mint egészítsd ki, keresd a párját, keresd a kakukktojást, számláld meg stb.). Utóbbiakat csak az iskolaérettségi vizsgálat miatt csináljuk, mert arra azért valamennyire fel kell készülni. Ha a lányod jár oviba, akkor ez a vizsgálat fél órás és a gyerekeknek mindenben segít az óvónéni, tehát nem érdemes sokat foglalkozni ezzel (szükségtelen az előbb leírtak szerint felkészülni).

"Projekt módszert nem használtál?"

Nem. Rengeteg meló van az előkészítéssel, és ilyen módon lehetetlen lefedni a teljes tananyagot. Több évfolyamon tanuló több gyerek esetén meg még lehetetlenebb.:) Az érdekesebb projekt témáknak ráadásul általában csak kevés köze van a tananyaghoz.

Még az is bajom a projekt módszerrel, hogy az ilyenfajta tananyag-feldolgozás teljesen eltér a természetes tanulástól. Az embert adott időpillanatban mindig csak a kirakó egy kicsiny darabkája érdekli - mondjuk az, hogy a gombák hogyan szaporodnak, vagy, hogy a cápa emlős-e. Az embert nem érdekli egyszerre az egész kép - nem így tanulunk hatékonyan. Sosem vagyunk az összes dologra kíváncsiak, ami egy adott témában tudható. Mindig egy konkrét kérdés (illetve az arra adható válasz megtalálása) tartja fenn az érdeklődést.

Nem tudni, hogy akkor és ott miért kezd el egy kérdés motoszkálni a gyerekben (és miért nem egy másik), de érdemes meglovagolni ezt a hullámot. Érdemes engedni, hogy a spontán felmerülő kérdések határozzák meg a gyereknek való ismeretátadást. Ő alapesetben rendelkezik a belső vezérléssel, mellyel sokféle ismeretre szert tudnak tenni. Persze ez így túlságosan random lenne. Ezért is nem baj, hogy van általános műveltség, amely nagy vonalakban meghatároz egy normát és ezzel keretet ad a megtanulandó ismereteknek.

A projekt módszer viszont azt az illúziót kelti, mintha a hagyományos, tankönyvből olvasós tanulásnál gyermekközelibb, érdekesebb és hatékonyabb lenne, pedig szerintem ez nem igazán helytálló. Egy projekt-összeállítás élvezetes lehet a tanárnak, a projektekfeladatokkal együttjáró csapatmunka meg élvezetes lehet a gyereknek - de a hatékonyságot nem is tudom, hogyan mérik.

Ráadásul az előbbi dolgokat otthontanulva nehezen tudom értelmezni. Otthon a követelmény adott (ugyanaz, mint a suliba járóknak), a tankönyvek, egyéb kiegészítő anyagok rendelkezésre állnak. Nem érzem elég energiatakarékos megoldásnak, hogy ezek mellett saját magam állítsak össze projekteket, amikor a vizsgán úgyis az iskolai dolgokat iskolás felosztásban fogják kérni. A gyerekekhez a saját kérdések mentén zajló ismeretszerzés áll a legközelebb. Ezért hagyunk sok időt erre a tanulás mellett.

Ami érdekel, az kizárólag azért érdekel, mert Isten mindegyikünknek adott ismeretszerző képességet. Az aktuálisan bennem zsongó kérdés pedig azért van ott, hogy az alapján a saját magam kirakóját fejben tovább tudjam rendezgetni. Ez azt is jelenti, hogy engem az összes többi, témában vágó ismeret nem foglalkoztat, mivel az engem foglalkoztató kérdések fényében nem relevánsak.

A korábbi példákhoz visszatérve, ha a gombák szaporodása érdekel, akkor nem feltétlen érdekel, hogy milyen gombás közmondásokat ismerünk, vagy hogy milyen gombás ételek léteznek a magyar konyhában. Ha a cápa állattani besorolása érdekel, akkor nem érdekel, hogy milyen cápafajták léteznek a világon. Márpedig, ami egy témából nem érdekel, azt nem fogom megjegyezni. Bár a projekt módszer abból a feltevésből indul ki, hogy igen, de szerintem nem.

A második résznek itt van vége (de folytatás következik).

Neked is van kérdésed az otthontanulásról? Elő vele!

Otthontanulás 101 - a kezdésről, kezdőknek (1/3)

Nemrég emailben megkeresett egyik Matrózblog olvasó kedves ismerősöm. Timi ősztől otthon szeretné majd tanítani a lányát és most volt pár jó kérdése. Engedélyével készítettem belőlük egy háromrészes sorozatot, melynek az első részét itt olvashatod.

 "Azt szeretném kérdezni, hogy van tanácsod, sémád, anyagok, ötletek, hogyan kezdjük el majd?"

Először is egy másik kérdés. A lányodat valóban otthon szeretnétek tanítani vagy tanulócsoportba fog járni? Ha ugyanis te fogod őt tanítani, akkor mások a válaszok a kérdésedre, mint ha tanulócsoportos lesz. Leírom mindkettőt, aztán majd kimazsolázod, ami közelebb áll hozzátok.

Ha tanulócsoport mellett döntötök, akkor úgy gondolom, nem érdemes tanulásra 'pazarolni' a közös időt. Ebből a közös időből sokkal kevesebb lesz szeptembertől, így én ezt a pár hónapnyi szabadságot most dédelgetném és könnyed közös tevékenységekre fordítanám, nem tanulásra. A tanulócsoport el fog majd vinni annyi időt, mint egy átlagos iskola, ezért szeptembertől sem érdemes más dolgot tanulás szempontjából felvállalni, mint kísérni, segíteni az ott zajló munkát (házi feladat, kijelölt tanulnivalók). 

Viszont ha otthontanítás terveztek, akkor máshogyan készülhetsz erre. Ebben az esetben a tananyag másodlagos - a közös idő a lényeges. Ha a lányod korábban is otthon volt (vagyis ha nem járt oviba), akkor valószínűleg már adottak nálatok az otthontanulás feltételei. A gyermeked mostanra már feltehetően hozzászokott ahhoz, hogy nem szórakoztatják őt állandóan kortársak és te is többé-kevésbé kiismerted őt, így talán már azt is kimókultad, hogyan lehet őt szófogadásra bírni (mindkét dolog fontos lesz, ha otthon fogtok tanulni).

Együtt tanulásra a fogékony időszakokat érdemes kihasználni: késő délelőtt vagy kora délután, a család napirendjétől függően. Ahogy nektek jó, úgy csinálj mindent. Ahogy nektek jó, úgy kanyarints ki a hétköznapokból tanulós szeletkéket (fél, egy vagy másfél órát) és ezeket szabd a lányodra. Ha majd úgy látod, többet is bírna, terheld egy kicsit jobban. Ha meg túl sok a tanulás egyszerre, akkor lazíts a tempón. Otthon ti vagytok az urak, és Isten megsúgja majd anyai szívednek, hogy mikor mit tegyél, hogy a jó legyen. 

Ha a gyereked eddig sem járt napi szinten köznevelési intézménybe, akkor neki az otthontanulás teljesen természetes lesz. Hisz nincs hasonlítási alapja, eddig is te szabtad meg, hogy mikor mit csináljon. Te vagy a referenciaszemély az életében: te vagy a fontos ember, akitől ismereteket szerez a világról. A gyerekednek a világ legtermészetesebb dolga, hogy otthon tanul (hisz eddig is leginkább otthon, veled töltötte az idejét) - neked viszont ez nem lesz természetes.

Az otthontanulás a szülőnek mindenképpen egy új helyzet: ezt majd neked is szoknod kell. Otthontanítani nem olyan, mint egy álomszakma. Itt teljesen hiányoznak azok a pozitív visszajelzések, amelyek mondjuk egy munkahelyi munkánál egy felnőtt embert motiválnak, vagy amik támpontul szolgálhatnak azzal kapcsolatban, hogy mennyire 'végzed jól' az otthontanítást. Itt minden tőletek függ, és a teljes felelősséget a tanításért te hordozod. Külső visszajelzés viszont kezdetben alig lesz, sőt, az otthontanítás miatt mindenhol fura madár leszel - ezt a dolgot még a hittesók sem mindig nézik jó szemmel.

Szóval kezdetben elég nagy ellenállással kell szembemenni - de jó így menni, hiszen nem vagyunk egyedül. Valaki velünk jön. Valaki megőriz minket. Valaki adja a kegyelmét és a bölcsességét, hogy ne valljunk kudarcot. Hogy felállhassunk, ha el is estünk. Kétségtelen, hogy Istennel megyünk ezen az úton: az Ő hívásának engedve mozdultunk az otthontanítás irányába. Az Úr Jézussal való közösség, amit az otthontanulásban is hétről hétre, napról napra megtapasztalunk, erősíti a lábunkat az úton. Ezért megéri menni. Ezért éri meg menni.

Ha a gyerkőcöd korábban ovis volt, akkor lesz egy olyan szakasza az otthonléteteknek, amikor mindkettőtöknek ki kell jönni az ovis környezetben megszokott rendekből. Te otthon nem tudod őt úgy motiválni, mint ahogyan az oviban tették - máshogyan kell. Otthon nem működik az ajándék matrica, sem a " na, ki a legügyesebb/leggyorsabb/legszófogadóbb?" motiváló szólam, hisz otthon nincs gyerekcsoport, amelyből a gyereked kitűnhetne. Ez persze nem baj, de jó tudni, számolni kell vele.

Ha korábban oviba járt a lányod, akkor az otthontanulás elején hiányozhatnak neki a gyerekek is, és ezt valahogyan meg kell oldani. Persze nem úgy, hogy gyorsan keresel neki egy másik gyerekcsoportot, vagy játszócsoportot, ahova mostantól rendszeresen elviszed. Hanem segíteni kell neki túllenni a gyerekcsoporton és megtanulni felhőtlenül élvezni a lakás csendjét, az 'anyával töltött napok' bizonságos, életteli felnőtt közegét. Van egy összeszokási idő, mert az óvodában másként volt beosztva a nap, más dolgokat csináltak, másként neveltek, mint ahogyan egy anya otthon teszi: és a gyerek hozzászokott ahhoz.

Ezekre a dolgokra, vagyis az egymással összeszokásra, és az otthonléthez hozzászokásra időt kell hagyni. Ezt akár már most is el lehet kezdeni. Ha időt hagysz erre, felkészültebben ugorhattok neki az otthontanulásnak, mintha főképp a tanulásra tolnád át a fókuszt. A tanulás nem olyan fontos, és nem is olyan trükkös. Ha szerettek és jól tudtok együtt lenni, akkor nem lesz baj az otthontanulással. Ha ezen még kell dolgozni, azt most érdemes megtenni.

Az első résznek itt van vége (de folytatás következik).

Neked is van kérdésed az otthontanulásról? Elő vele!

  

Mi történik velünk mostanság

  

Hosszú hallgatás után most újra írok. Sok minden történt bennem és velünk, de a lényeges dolgok (hogy hiszünk és hogy otthontanulunk) - nem változtak. Mégis, azért kicsit részletezném a dolgokat, gondolom kíváncsi vagy ránk, ha már egyszer itt olvasgatsz nálam.

Az elmúlt két hónapunk mozgalmasabb volt, mint amilyennek terveztük. Egy családos összejövetelen elejtett kósza megjegyzésből augusztus végére egy új munkalehetőség bontakozott ki a férjemnek. Mivel őt keresték meg, volt módunk beleszólni a feltételekbe, ami részünkről annyi volt, hogy családunk számára megfelelő új otthont kell találni a környéken (ez 85km a pécsi otthonunktól). Aztán ez nehezebbnek bizonyult, mint ahogyan elsőre gondoltuk.

Számtalan házat megnéztünk, de egy sem volt megfelelő, pedig nem támasztottunk extra nagy igényeket. El is keseredtünk kicsit, és már gyakorlatilag feladtuk a keresést, kezdtünk belenyugodni abba, hogy maradni kell ott, ahol vagyunk, amikor aztán mégis akadt valami (épp az, amit korábban már megnéztünk, de akkor nem tetszett meg).

Előbbiek miatt az elmúlt 2 hónapunk meglehetősen nagy izgalmakkal telt, aztán pedig a dobozolás-zacskózás-suvickolás teendőivel. Két hete egy szombati napon pedig elköltöztünk, és most már szokjuk az új helyet (bár a holmink egy része még dobozokban/zacsikban várja a kicuccolást).

Kicsit sajnáltam 'elhagyni' Pécset, és nagyon sajnáltam, hogy így most jóval messzebbre kerültünk egy számunkra fontos barát családtól (ők is otthontanítják a gyerekeiket). A Balaton viszont így elérhető közelségbe került (mindössze 30km). Nekünk utóbbi nagy pozitívum, mert szeretjük a Balcsit, és eddig a távolság miatt minden évben csak kevésszer tudtunk oda eljutni. Másik pozitívum, hogy egy régi családi ismerősünktől az új helyünkön pár utcányira lakunk. Szóval ezek a változások vannak, a helyzet most több szempontból is új és izgalmas nekünk.

És a történetnek van otthonoktatós érdekessége is. Az elmúlt poszt ugyanis arról szólt, hogy Zeki fiunk a helyi óvodában egy nevelési évre (2014. szept.-től 2015 aug.-ig) megkapta a felmentést a kötelező járás alól. Arról azonban nem szólt a fáma (mivel eddig mi sem tudtuk), hogy ez az igazolás gyakorlatilag érvényét veszíti akkor, ha a család egy új (és távoli) helyre költözik.

A dolog ugyanis úgy működik, hogy az az intézményvezető, amelyik hajlandó felmenteni az öt-hatéves gyereket, előbb állományba kell vegye őt. A felmentett gyerek után normatíva (állami támogatás) nem jár, azonban az iskolás magántanulóhoz hasonlóan az intézmény egyik csoportjába van osztva, oktatási azonosítót kap (ez egy számokat és betűket tartalmazó kód), és a névsorban is szerepel.

Amikor viszont a család másik városba költözik, akkor az ovivezető rendszerint nem tartja meg tovább állományban a gyermeket. Ha nincs állományban, akkor már nem érvényes a felmentése sem, hiába is kaptuk meg egy nevelési évre. Na most, egy városon belüli vagy egy pár kilóméterrel odébbi költözés kapcsán nem feltétlenül szőröznek ilyesmin az ovivezetők. Ha viszont jóval messzebbre kerülünk, akkor esély van arra, hogy a fenti helyzetbe beleszaladjunk.

Azért nem reménytelen a dolog, van néhány megoldási lehetőség.

Az egyik, hogy eleve nem helyi oviba kérjük a gyerekünk felmentését. Ebben az esetben a lakcímváltozás nyilván nem fog gondot okozni, mivel nem azért veszik állományba a gyereket, mert helybeliek vagyunk és körzetileg oda tartozik, hanem azért, mert szimpatikusak vagyunk és segíteni akarnak. (Ez a lehetőség azonban ritkán áll fönn, mert az emberek nem a költözésüket latolgatva indulnak neki az óvodai beiratkozásnak, ezért általában a helyit ovit szokták először megkörnyékezni és logikusan ehhez az intézményhez is folyamodnak felmentésért.)

A másik lehetőség, hogy nem jelezzük az ovi felé a költözést. Ezt a fajta lapítást végül is akár meg is lehet úszni, hiszen az óvodák nem szoktak komolyabban utánajárni annak, hogy még valóban ott lakik-e a család, ahol az év elején lakott. Viszont kellemetlen helyzet alakulhat ki, ha mégis kiderül, hogy változott a lakcímünk. Nem is helyes ilyen módon eljárni.

A harmadik lehetőség jelezni a költözést az óvodavezető felé és megkérni őt, engedje meg, hogy ebben a nevelési évben a gyerekünk náluk maradjon állományban. Az egyenesség jó dolog, de megvan az a kockázata, hogy nemleges válasz esetén további bürokratikus köröket is meg kell futnunk.

Ez konkrétan azt takarja, hogy felmentésért kell folyamodni az új lakóhely szerinti körzetes óvodához is. Ahhoz azonban előbb szükség van egy kikérő nyilatkozatra a régi oviból, amely egy hivatalos papír arról, hogy a gyermek óvodai nevelése adott intézményben adott naptól megszűnik.

Ilyenkor nagyon fontos a költözéshez közel eső időpontot 'kérni' a kikérő nyilatkozat dátumozásánál, mivel előbbi papír szerint a kiadás napjától 5 munkanapon belül új intézménybe kell iratni a gyereket. (Ha ez nem történik meg, akkor... nem tudom, hogy pontosan mi lesz, de nyilvánvalóan szabálysértést követünk el, hiszen sem a tankötelezettségét nem teljesíti a gyermek, sem érvényes felmentési papírral nem rendelkezik, mivel per pillanat egyik intézménnyel sem áll hivatalosan kapcsolatban.)

Nálunk az volt a helyzet, hogy a 'régi' ovivezető a távolságra hivatkozva sehogyan sem akarta állományban megtartani Zekit a költözésünk után. Ezért (a költözés előtt) elmentem hozzá, hogy elbúcsúzzunk és megírja a kikérő nyilatkozatot. Közben felvettem a kapcsolatot az új óvoda vezetőjével és vázoltam neki a helyzetünket. Nem zárkózott el a felmentés lehetőségétől, de szeretett volna utánajárni, hogy milyen módon kell ezt végigvinnie, ezért a dolgát megkönnyítendő előzékenyen elküldtem neki a felmentéssel kapcsolatos hatályos törvényi hivatkozást.:)

A költözés után viszonylag hamar személyesen is bementünk az új óvodába, de egyszer sem sikerült elcsípnünk a vezetőt. Pedig előre megbeszéltük a napot és az időpontot is. De aztán többedszeri látogatásunkra egy szimpatikus óvodatitkár közbenjárására (aki világjáró gyerekei révén többféle oktatási modellbe is belelátott és a magyar iskolarendszert katasztrofálisnak tartja, és jól kifaggatott az otthontanulásról) végül mégis megkaptuk az újabb felmentést.

Zeki fiunk tehát ebben az évben immár két ízben lett ovikerülő ovis és ezért nagyon hálásak vagyunk mindegyik közreműködő félnek. Elsősorban és leginkább Istennek, Akivel eljutottunk idáig, de mindenki másnak is. És megyünk úszunk tovább, szemben az árral, mint a lazacok.:)

 

Anyai gondolatok az iskolaérettség kapcsán

Korábban már írtam arról, hogy Náti fiunkkal iskolaérettségi vizsgálatra fogunk menni. Június közepén ez meg is történt.

Jó volt. Izgultam, de aztán odatettem mindent az Úr kezébe. Azután úgy voltam az egésszel, hogy fogalmam sincs, hogyan lesz: kétesélyes a dolog. Aztán meg, ahogyan láttam őt abban az ismeretlen közegben ügyeskedni, egészen megvidámultam. A végére meg kicsit megdöbbentem... Ó, de talán ne szaladjunk ennyire előre.

Péntek délelőtt 9-re hívtak be bennünket. Bár még nem jártunk ott, viszonylag hamar rátaláltunk a helyszínre. Kedvesen fogadtak és egyből betereltek minket egy szobába. Nátit elküldték játszani (ugyanannak a helyiségnek a másik részébe), amíg az anamnézist felvették. Szokásosan részletes kikérdezés volt a vele való terhességről, baba-, és kisgyermekkoráról, egészségügyi és személyiségi jellemzőiről. Aztán kezdődött a tényleges vizsgálat. Nagyon szerettem volna bent lenni, mert valahogy nekem többet mondanak a gyerekem reakciói és válaszai, mintha csak a vizsgálat végeredményét látnám egy papíron - még ha részletes szakvéleményről van is szó.

Eddig mindegyik gyerekünk iskolaérettségi vizsgálatánál bent voltam, és megfigyeltem, hogy apró, jelentéktelennek tűnő részletek mennyire számítanak a szakembereknek. Ez alapból nem lenne baj, de egy rendszeres gyerekközösség nélkül, a családjában nevelkedő gyerek esetében nem mindig előny. Könnyen előfordulhat, hogy hosszútávú következtetést vonnak le olyan dolgokból, amik egyszerűen abból adódnak, hogy a gyerek nem gyerekközösségben nevelkedett.

Ahol sablonos gondolkozást várnak el és megszokott válaszokat, ott félreértelmezhetik, elmaradásnak bélyegezhetik, ha a gyerek más logikát használva közelít egy megoldandó feladathoz (főleg, ha még más végkövetkeztetésre is jut el, mint amit elvárnának tőle).

Van olyan is, amikor egyszerűen arról van szó, hogy a feladat megfogalmazása vagy a szakember reakciói félrevezetőek a gyerek számára, aki ennek megfelelően félreértelmez valamit. És persze van, amikor a gyerek hibázik, vagy nem pontosan csinál valamit - pusztán azért, mert nem figyel, vagy mert nem elég fejlett még valamely területen. De ezeket a dolgokat sokkal jobban el lehet különíteni, ha bent vagyok és látom-hallom, hogy adott helyzetben hogyan reagál.

Nekem ezek az alkalmak mindig nagyon tanulságosak: egyrészt az adott gyerekünkről, másrészt a vele való foglalkozásomról, harmadrészt a családunkról egy visszajelzés. És mindig kapok valami személyes útravalót is - nem kifejezetten a jelenlévők által megfogalmazott szavakon keresztül, hanem ott és akkor a helyzet és a külső környezet generál bennem bizonyos belső gondolatokat, érzéseket, és olyan tapasztalatokat, amiket aztán be lehet építeni az életembe.

A falakra kitett idézetek a nevelési tanácsadókban mindig nagyon tetszenek. Gyerekekről szólnak, meg a gyerekek neveléséről, a hozzájuk való viszonyról és általános életbölcsességről. Persze van, amivel nem tudok egyetérteni, de bőven akad, amivel igen. Ezek szelíden inspirálnak is további fejlődésre. Mindig szeretném lemásolni vagy befényképezni őket, hogy megmaradjanak: hogy itthon is meglegyenek, de ez eddig még egyszer sem sikerült.

Nátira visszatérve: most először fordult elő, hogy a nevelési tanácsadós 'néni' a gyereket is megkérdezte, hogy szeretné-e, ha anya bent lenne, és ő azt mondta, hogy nem. Ezen persze rendesen meglepődtem, de végül beleegyeztem, hogy rendben, akkor kimegyek. Kint gondolkoztam: sok minden átfutott az agyamon, hogy miért történt így, de akkor és ott nem igazán találtam igazi választ. Csak sejtettem, hogy talán arról lehet szó, hogy a fiam hamar a bizalmába fogadta Erika nénit, és tetszett neki, hogy neki adták a döntés lehetőségét, s most ezzel így élt.

Aztán tovább is gondolkoztam: az utóbbi napokban hosszan készítgettem őt magára a vizsgálatra, az idő jelentős részében azt ecsetelve, hogy mikre számíthat, hogyan és hogyan ne viselkedjen. Utólag elemezve, azt hiszem, kissé túlzásba vittem az instruálást, és ezért gondolta úgy a fiam, hogy anyának kívül tágasabb.

Ahogyan ezeken gondolkoztam, az is eszembe jutott, hogy mennyire szükségtelen volt mindez. És, hogy azért éreztem mégis szükségét a túlzott instruálásnak, mert kompenzáltam valamit. Náti ugyanis a két nagyobb tesó árnyékában a maga nyugisságával sokszor figyelmen kívül maradt. Tipikus eset, hogy a gyerek jól elvan, és ezért nem ő, hanem a komolyabb nevelési helyzeteket létrehozó tesókonfliktusok vonják magukra inkább a figyelmet: akivel éppen aktuálisan nincsen probléma, azon nincsen annyira rajta anya figyelme. Ez -most már tisztán látom- egy olyan csapda, amibe nem szabad belelépnem. 

A komolyabb nevelési helyzetek kialakulása csak idő kérdése akkor, ha nem vagyok igazán jelen az adott gyerekem életében, csak testileg - ez egyébként nagyon könnyen megvalósítható itthon, de amúgy édeskevés. Ugyanakkor mégis jobb megelőzni a problémákat, mint a kezelésükkel bajlódni...

Mivel zajlanak a napok, hajlamos vagyok egyszerűen a teendőkkel foglalkozni és a gyerekeket nevelni - és emellett valahogy elsikkadnak maguk a gyerekek, meg az az élet, amit beléjük feledkezve, velük közösségben, kapcsolatokat építve, szeretve kellene élni. Ez az elsikkadás az oviskorú gyerekeinknél még nem annyira jellemző, ők ugyanis mindennek örülnek, amiben a szülő szeretetét megérzik: meseolvasás, beszélgetés, konyhai segítés, akármi. Ők nem igénylik a mélylélektani beszélgetéseket a felnőttel és nem foglalkoztatja őket, hogy az anyjuk hogyan éli meg a nehezebb helyzeteket.

Egy nagyobb gyerekkel való kapcsolatépítés már nem mindig megy olyan ösztönösen és könnyen, mint egy oviskorúval: a nagyobb ugyanis mélyebben is részt akar venni az életemben. Őt nem lehet mindig elküldeni vagy lepattintani, amikor éppen nem vagyok ráhangolódva a kapcsolatápolásra, hanem az egész életemet nyitott könyvként eléélve, számára elérhetőnek kell lenni az idő nagyobb részben - így lehet hatékonyan megélni az életközösséget. A velük való kapcsolatépítés arról szól, hogy ragadjam meg a lehetőséget, vonjam be őt a saját dolgaimba és kísérjem érdeklődéssel az ő dolgait időt szánva rá.

Ez most nekem komoly kihívás, mert elmélyülősebb időszakom van. Vagy lehet, hogy ez már nem is időszak, hanem ilyenné formálódtam...:) Mindenesetre nagyon szeretek itthon lenni és magamnak megmaradva, a gondolataimba merülve végezni a dolgomat. Egy ideje felismertem, hogy nem szívesen engedem be a nagyobb gyerekeimet az életembe, a félelmeimbe, a harcaimba, a gondolataimba. Pedig van, amelyiküknek elemi igénye van erre.

A főzés és a többi munka egy ideje terápiás nálam: szeretek elcsendesedni és hagyni, hogy csak úgy maguktól jöjjenek a gondolatok. Ez akkor is megtörténik, ha történetesen négy gyerkőc játszik élénken hallótávolságon belül. Hozzáaklimatizálódtam ehhez, és nemhogy nem zavar, hanem kellemes háttérzaj is. Nem zökkent ki az sem, ha időnként egyikük-másikuk érdeklődően megszemléli a munkámat, ilyen-olyan kérdésekkel talál meg, vagy tesóperes ügyben kell bíráskodnom.

Egyetlen dolog van, ami tökéletesen kimozdít ebből a kellemes, magamba forduló, az Úrral gondolkozó csendes tevékenykedésből. Ez pedig az, amikor egy gyerek megjelenik és nem csupán száraz információra vágyik, hanem rám kíváncsi: az én belsőmet akarja kutatni. Amikor arra vágyik, hogy megosszam vele a dolgaimat.

Ha nem engem, hanem belőlem akar, az nagyon megzavarja a nyugodt kis gondolataimat. És nem akarok adni magamból, mert az sérülékennyé tesz: megnyílni egy kilencévesnek... de muszáj. Muszáj, mert ha nem teszem, más társaság után fog nézni, és 5-6 év múlva sajnálni fogom, hogy elszalasztottam a magukat kellető alkalmakat, amik arra lettek volna, hogy a gyerekem szívéhez közel kerülhessek. Nekem nagyot kell ehhez lépnem: nem maradhatok benn az olyan kényelmes csigaházban.

Nagy kihívás - de miért ne vállalnám be, amikor nem vagyok ebben egyedül? Isten fokozatosan terhel és napról napra vár el tőlem apró dolgokat, amikben adott pillanatban engedelmeskednem kell. Nem egyszerre zúdít rám mindent. És ha kudarcot vallok is, holnap talán lesz egy új nap kegyelemből - és akkor sokkal jobban akarom csinálni. Jobban, mint ma, egyre jobban. Amikor sikerül, az nagyon jó érzés...

Nátihoz visszatérve: amikor odakerültünk, hogy iskolaérettség, akkor vele kapcsolatban nagyon bizonytalan voltam. Fogalmam sem volt, hogy érett-e vagy nem. Azért volt ez a bizonytalanság, mert nem sikerült megismernem őt eléggé. Vicces, nem? - itthon vagyunk és nem ismerem eléggé... de ezt éreztem és ebből következett a bizonytalanságom vele kapcsolatban. Aztán, ahogyan teltek a készülődős hetek és időt töltöttünk együtt a felkészülésben, úgy egyre inkább megláttam, milyen is ő.

Azt hiszem, a kelleténél jobban stresszeltem, és ezt Náti is érezte. Ezért is gondolta úgy, hogy ha választhat, anya inkább maradjon kint.

Már egy fél órája sétálgattam 'kívül', amikor egy rövid szünetet tartottak. Akkor odajött hozzám a folyosóra a nevelési tanácsadós néni, és azt mondta, hogy Náti szeretné, ha a 'második felvonáson' én is bent lennék. Ez nagyon jól esett: úgy éreztem, jól döntöttem, hogy engedtem őt dönteni. Mivel nem ragaszkodtam a bent maradáshoz, a gyerekem újra bizalmat szavazott nekem. Érdemes volt feladni bizonyos váradalmakat, és háttérbe szorítani azt a határozott igényemet, hogy tudni szeretném, mi történik bent, mert így nyertem valami jobbat ezáltal.

A vizsgálat végén Erika néni elmondta, hogy ő mit látott, mit tapasztalt Nátinál. Azt mondta, hogy a képességeit tekintve kellően érett, DE bizonyos okok* miatt mégis azt a javaslatot teszi, hogy idén ne kezdjen neki az iskolának. Megkérdezte, mit gondolok erről, belegyezek-e a javaslatába. Most először komoly fenntartásaim voltak a szakvéleménnyel kapcsolatban, aminek hangot is adtam.

Elmondtam, hogy elfogadom, amit szakemberként lát, és valóban, azok a bizonyos okok egy iskolai helyzetben nehézséget okoznának. DE Náti csalódott lenne, ha nem kezdhetne idén, mert nagyon várja már, és ha érett, akkor én inkább engedném, hogy menjen.

Elmondtam, hogy figyelembe kell venni, hogy nekünk speciális a helyzetünk: otthon megvan minden lehetőségünk teljesen a gyerekünkhöz igazítani a tanulást. Amennyiben még nem látjuk késznek egy adott dolog megtanulására, akkor itthon meg tudjuk várni, ameddig beérik. Az iskolánk is nagyon normálisan áll az otthontanulókhoz, és ők korábban is hangsúlyozták, hogy az első két évfolyam egy oktatási egységnek számít: ez azt jelenti, hogy ha még nem kész a gyerek, akkor nem fogják erőltetni, hogy pl. első osztály végére folyékonyan írjon-olvasson a vizsgán. Elég, ha második végére eljut egy megfelelő szintre. (Persze elvárják, hogy amennyire tőle telik, felkészüljön, de amire még nem áll készen, az nincsen erőltetve.) Ezek miatt az okok miatt én a szívem szerint inkább engedném őt idén menni.

Meglepetésemre erre azt mondta Erika néni, hogy az érveim meggyőzték és ezért -bár ő ilyet még sosem tett, de- megváltoztatja a (szak)véleményét. Náti mehet iskolába idén szeptembertől. Persze a testvéreihez hasonlóan ő sem fog suliba járni, de hivatalosan iskolás lesz, aminek nagyon örülünk.:)

Még pár benyomásom így a végére:

Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy velünk volt. Amikor aznap reggel imádkoztam, akkor konkrétan bölcsességet kértem a szóláshoz. Erősen megtapasztaltuk, hogy Isten ezt az imádságomat kétségkívül meghallgatta. Egyedül Övé a dicsőség, hogy azt és úgy mondtam, ami kedvező reakciót váltott ki.

Annak is örültem, hogy értelmesen tudtunk beszélgetni, mert Erika néni tiszteletben tartotta a családi meggyőződéseinket. Bár többször is hangot adott annak, hogy elkötelezetten gyermekközösség-párti, de mégsem kellett indulatosan összekülönböznünk ezen - kellemes hangulatban tudtunk egyet nem érteni.:) Ez nekem sokat számított és felüdített.

Azért azt érdekesnek tartottam, hogy egy pszichológiában és pedagógiában jártas szakember, aki annyi sok problémás esettel találkozik nap mint nap, ennyire hisz a gyermekközösség jellemformáló, konfliktus-megoldás elsajátításában nélkülözhetetlen életre nevelő hatásában, és ennek a közösségnek a hiányát burokban tartásnak gondolja. Éppen neki kellene látnia, hogy mennyire a fordítottja igaz.

Érdekes, hogy annak ellenére így gondolja, hogy Náti értékelésénél fel sem merült, hogy 'burokban tartott' gyerekemen negatív értelemben mély nyomot hagyott volna a teljesen ovimentes életünkből adódó gyerekközösségtől való megfosztottság. A gyerek normálisan tud kommunikálni, véleményt tud alkotni és értelmesen meg tud nyilvánulni egy számára teljesen ismeretlen közegben. Persze elképzelhető, hogy Erika néni úgy gondolta, hogy Nátin majd később fognak kijönni az 'elvonási tünetek', hacsak nem találunk neki valami iskolai gyerekközösség pótlékául szolgáló szakkört vagy foglalkozást. (Amit nem keresünk.)

Az iskolaérettségi vizsgálatról a papír alapú szakvéleményt pár hete kaptuk kézhez. Kicsit izgultam is emiatt, mert úgy íratták alá velem a papírokat, hogy csak szóban mondták el, hogy mi fog majd a szakvéleményben állni (kitöltetlen lap volt). Bíztam abban, hogy szavatartó az Erika néni, és valóban az lesz a szakvélemény végső javaslata, amit nekem szóban is elmondott: vagyis, hogy Náti 1. osztályt kezdhet, de bevallom, volt bennem némi gyanakvás. Ez viszont mára elszállt, hiszen megkaptuk a papírt és egy apró dolgot leszámítva ugyanazt olvashattam, amit nekem is elmondott.

Most már az iskolai beiratkozásunk is folyamatban van, viszont ez is adott okot némi izgulnivalóra. Ugyanis nemrég tudtam meg, hogy a sulink magántanulói létszámkerete erősen betelőben van. Korábban úgy terveztem, hogy majd a kézhezkapott szakvéleménnyel együtt fogunk bejelentkezni a beiratkozásra, de így már előbb informálódtam, attól tartva, hogy betelik a létszám és lemaradunk. Végül kiderült, hogy utolsó előttiként még tudnak minket fogadni, és ez is egy olyan dolog, ami miatt nagyon megkönnyebbültem az elmúlt napokban.

Most, hogy az előbb említett izgalmakon túlvagyunk, végre teljesen a nyár örömeire, a babavárásra és három otthontanított iskolásunkra irányíthatom a figyelmemet. Készülődöm a lányunk érkezésére, próbálom türelmesen viselni a nagy meleget az egyre nagyobb pocakkal párosítva és emellett nagyobb újítást is tervezek, ami a tanulásunkat illeti. Bizonyos szempontból ez is egy igazán izgalmas időszak, de már nem olyan gyötrő módon, mint az előző időszakban.

Áldott és csodás nyarat
kívánok mindenkinek:

maradt még belőle pár hét,
élvezzétek ki!

Még jelentkezem.

 

* bizonyos okok: konkrétan hármat említett Erika néni. Első: Náti az emberrajz helyett felfegyverzett katonát rajzolt, és az egyik történetet színesebben mondta el, mint ahogyan volt - bizonyos következtetéseket levont, pedig csak magát a sztorit kellett volna visszaadnia. Ezek őszerinte a gyerekünk játékosságát mutatják, ami azt jelenti, hogy még nem érett a komoly munkára, még játszana. Második: a fogváltás még nem indult meg nála és a testalkata is inkább ovis még, nem iskolás. Ez is azt mutatja (szerinte), hogy Náti még nem áll készen. Harmadik: a ceruzafogása nem sztenderd háromujjas, hanem speciális. A gyűrűsujján támasztja a ceruzát. Persze már évek óta így van nála. Régebben megpróbáltam őt az eredeti fogáshoz szoktatni, de úgy éreztem, hogy nem jó erőltetni: Náti állítja, hogy neki nem kényelmes a rendes fogás, viszont a speciális fogás egyáltalán nem akadályozza őt a normális rajzolásban. Utóbb Erika néni is elismerte, hogy egyes felnőttek nagyon furcsán tartják a ceruzát, de nekik úgy jó.


   

Náti és az iskolaérettség

Náti fiunk 6 és fél éves. Múlt héten erőt vettem magamon, és felhívtam a helyi nevelési tanácsadót. Június közepére kaptunk időpontot az iskolaérettségi vizsgálatra*.

Azért halogattam, mert 'csodára' vártam. Az előző két gyerekünket ugyanis ugyanaz a nev.tan-os néni mérte föl. Ő már ismeri a családunkat és nem kell neki magyarázkodnom sem a nem-ovizós múltunkról, sem az otthonoktatásról (Doda vizsgálatakor végigbeszéltük a dolgokat és megértette a motivációinkat, elfogadta a döntésünket). Szerettem volna, ha Nátit is ő méri fel, őszintén szólva nagyon örültem volna, ha így alakul. Olyan megnyugtató lett volna nekem 'rutinosan' menni valakihez, aki már valamennyire ismer és elfogad minket, mint család.

Az Angliából való hazaérkezésünk után azonban egy költözéssel várost és megyét is váltottunk. Ez pedig sajnos a nevelési tanácsadós dolgainkra is kihatással van. Mert, amennyire én tudom, nem vihetem a gyereket akárhová iskolaérettségi vizsgálatra, hanem a lakcím szerint illetékes város nevelési tanácsadójába kell menni. Persze, ideiglenesen átjelenthetném magunkat lakcímileg a másik városba (abba, ahonnan elköltöztünk), de ez nem valódi alternatíva, hiszen csalás lenne...

Ezért halogattam a hívást - titokban arra vártam, hogy a helyzet majd magától megoldódik és valami módon mégis sikerül elérni, hogy a 'régi' nev.tanos nénink csinálja meg ezt a vizsgálatot. De az Úr nem erősített meg abban, hogy azt a vasat komolyabban kellene ütni, így aztán abban maradtam magammal, hogy teszek egy kísérletet, és megpróbálkozom az 'új' nevelési tanácsadóval. Kértem az Urat, hogy rendezze úgy, hogy együttműködő emberekkel legyen dolgunk és úgy is lett. Dicsőség Neki! Örülök, hogy megtettem ezt, az elején nem-szeretem dolognak tűnő lépést: nagy megerősítés az Úrtól, hogy a kezdetektől együttműködést tapasztalunk és egyelőre úgy látjuk, hogy normálisan állnak hozzánk.

Van még pár hetünk, szép lazán készülgetünk Nátival. Nincsen a dolognak 'komoly' tétje, hiszen, ha úgy ítélik meg, hogy még nem iskolaérett, akkor augusztus végén felmentetjük még egy évre a nagycsoport alól, és akkor jövőre újrajátsszuk ezt a vizsgálatot. Ebben az esetben a gyerkőcünk 7 és fél évesen kezdené a sulit, ami ellen nincs különösebb kifogásom. Ha a mostani vizsgálaton iskolaérettnek tartják őt, akkor idén szeptembertől három otthonoktatottunk lesz - meg egy babánk. Már várom, akárhogyan is lesz! És izgulok is, mintha nekem lenne megmérettetésem...

Bár nincs bajom azzal sem, ha Náti egy évvel később kezdi a sulit, azért mégis inkább az van bennem, hogy idén lenne jó ez. Mert szerintem ő már iskolaérett. Az anyai érzéseim határozottan azt mondják, hogy már készen áll a rendszeres feladatozós tanulásra, és emiatt úgy érzem, hogy jó lenne, ha idén nekikezdhetne a sulinak. Családilag nagy kihívás lesz, de úgy érzem, az Úr elrendezi a részleteket és ad majd erőt ahhoz, hogy kivitelezzük ezt a helyzetet is. Ez most egy olyan kihívás, amit szeretnék felvállalni idéntől. Pár hét múlva meglátjuk, mit gondolnak erről a szakemberek.:)

Azért is érdekel, hogy mi lesz az eredmény, mert ez egy visszajelzés nekem arról, hogy mennyire pontosak az anyai érzéseim. Meg alapból is érdekel, hogy Náti fiam mit fog produkálni ebben a kétórás, kitartó figyelmet igénylő stresszhelyzetben. Gondolom ő maga nem fogja stresszként megélni, csak anyukája.:)

* Iskolaértettségi vizsgálat: ez egy vizsgálat, amelyben a gyerekek fejlettségét mérik fel azokon a területeken, amelyek az iskolai munkához fontosak lesznek. A vizsgálatot nevelési tanácsadós szakember végzi el. Óvodába járó gyerekek esetében mindezt az intézmény szervezi és bonyolítja le egy csoportfoglalkozás keretében. Az eredményről kiértesítik a szülőt. Oviba nem járó gyerekek esetében, a szülőknek kell felvenniük a kapcsolatot a nevelési tanácsadóval és kérni, hogy mérjék fel a gyermeket. A vizsgálat eredményét iskolai beiratkozásnál kérhetik - sőt, eddig úgy tudtam, hogy a beiratkozás feltétele az iskolaérettséget igazoló nevelési tanácsadós szakvélemény. A mostani telefonbeszélgetésből viszont úgy tűnt, mintha nem lenne kötelező bemutatni ezt a hivatalos papírt. Ennek még utána fogok járni.

Nyárvégi beszámoló rólunk, így, ősz elején...:)

Augusztus 20-án végre hazaérkeztünk. Újra Magyarország. Most egyelőre Pécsett vagyunk, rokonoknál, ameddig meg nem találjuk otthonunkat. Mert még keressük.

Hosszú volt ez a nyár, és jól telezsúfoltuk emlékekkel. Volt nagyon sok szép is közte, meg volt azért néhány szomorú-fájdalmas is. Mindegyikből tanultam, tanultunk valamit az emberekről, és valamit Istenről is. És ez így volt jó, mindenestül. Nem csinálnám vissza ezt az egy évet, mert azokat a tapasztalatokat Istentől kaptuk, és nagyon meggazdagodtunk általuk. Kicsit más ember is lettem, de ez az Úr munkája: Övé minden dicsőség mindenért, ami az életünkben van.

Szóval újra itthon vagyunk, és az első hetek sokfelé-rohangálós hivatalos intéznivalói után most már van időm kicsit értékelni a történéseket.

Visszanézve. Meg előre tervezgetve.

Meglehetősen sok intéznivalón vagyunk túl, és néhány várva várt nagy eseményen is.


Rafi iskolaérettségi vizsgálata

Aug. 23-án volt a Nevelési Tanácsadóban, ugyanannál a hölgynél, akinél Doda is volt kétszer. (hosszú történet, hogy miért kétszer) Az eredmény: Rafi iskolaérett és kivételesen jól teljesített. Ez nemcsak azért nagy hír nekünk, mert így most már két iskoláskorú gyerkőcünk van, akinek az előrehaladása tőlünk, szülőktől függ. Hanem azért is, mert Rafi itthon igencsak minimális fejlesztést kapott. Nem volt elhanyagolva, hanem engedve lett, hogy önmagát fejlessze. Meg vagyok győződve, és most már erről a tézisről van két lábon járó tanúbizonyságom is, hogy Isten úgy alkotta meg a gyerekeket, hogy születésüktől fogva önfejlesztők.

Nem kell őket stimulálni, nem kell tudatosan fejleszteni, nem kell színes ceruzát, gyurmát nyomni a kezükbe. Nem kell nekik sem színeket, sem számokat, sem idegen nyelvet tanítani direktben. És leginkább nem kell azon aggódni, hogy miért nem tart még ott a fejlődésben, ahol a szomszéd gyerek. Meggyőződésem és tapasztalatom is, hogy a gyerekek úgy lettek megalkotva, hogy egy szerető-gondoskodó családi (!) közegben maguktól képesek a maximumot kihozni magukból.

Úgy hiszem, ez is Isten bölcsessége és engem lenyűgöz az a tudatosság, ahogyan Ő formált bennünket, embereket!

Persze a 'maximum' fogalma más egy korai fejlesztő gondolkozású anyánál, mint nálam, aki nem vagyok híve az irányított fejlesztésnek. Talán ez a téma is megérne egy külön posztot egyszer, de annyi más téma is van még a fejemben...:)

Nem mondom, hogy ne legyen otthon gyurma, meg színes ceruza, mert azért azt fontosnak tartom, hogy legyen miből választania a gyereknek. De ne nyomjuk semmilyen irányba, ne fejlesszünk tudatosan, beosztva, kipipálva, előkészítve. Se nagyobb korban feladatlapozva. Nem kell ez. Helyette viszont örüljünk neki, tanuljuk őt, és neveljük helyesen. Azt hiszem, a kisgyerekkor erről kell, hogy szóljon.

A gyerek képes önmagától fejlődni és meg is teszi ezt, ha nem szoktatjuk rá 'mesterséges táplálásra' a foglalkoztatás területén. Ha viszont rászoktatjuk, akkor könnyen lehet, hogy nehezen fogja föltalálni magát otthon, és mindig szórakoztatásra szorul majd: másképpen látványosan unatkozni fog, amikor nem határozunk meg alternatívákat számára, amivel foglalkozhat. Nem mondom, hogy ez egy abszolút bölcsesség, de most nekem mindenképpen nagyon fontos felismerés.

Visszakanyarodva: Rafi iskolaérett, és ezért hálásak vagyunk az Úrnak.
 

Doda vizsgája

Két félév anyagából vizsgáztunk igazgatói engedéllyel. Még nem tudunk minden eredményt, de elkönyveltük, hogy jól sikerült.:) Minden szépen meglett és mivel a tanári gárda szempontjából rohanósabb napra rendeltek be minket, így elég gyorsan rövidre is zárták az egész procedúrát: reggel 9-re mentünk, és délután 1-kor már túl voltunk az éneken meg a tesin is. Nem hoztuk semmiből a 100%-ot az én mércém szerint, de ez bele volt kalkulálva a rendszerbe, hiszen elég zaklatott időszakban voltunk, ami az utolsó nagy hajrát illette a felkészülésben.

Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy a lehetőségeinkhez képest, meg egy kis lazulást is bekalkulálva, ez volt a 100%, ami adott esetben tőlünk telt. Persze rögtön a vizsga után levontam a személyes konklúziókat, hogy kicsit többet, meg kicsit előrelátóbban tanulunk majd a következő tanévben, de... azért ezt még át kell gondolnom, mennyire és miként. Mert azt is érzem, hogy ez így volt jó, ahogyan történt, nem másként.

Azt biztosan tudom, hogy otthonoktatva minden év más, mint az előző, és így tudom, hogy a következő sem lesz olyan, mint a mostani volt.:)

Mindenesetre örülök, hogy túl vagyunk. Eredményekkel később még lehet, hogy jelentkezem. Most 'tanulásilag' nekünk őszi pihi következik. Jellemfejlesztés és közösségépítés folyik most aktívan a családunkban: ezen van a hangsúly, mert erre van most szükség. A londoni egy évünk nevelésileg hagyott némi kidolgoznivalót az életünkben, leginkább a gyerekek jellemében. Úgy hiszem, ez most az, amivel foglalkoznom kell.

Majd, amikor átköltözünk oda, amit most még nem tudunk, hogy hol van, akkor nekiállok megszervezni a Két Iskolás Meg Két Kicsi Együtt Élős És Tanulós napjainkat.

Addig meg gyűjtöm az impulzusokat és igyekszem az Úrra figyelni. Gondolom, hogy erre a tanévre is van egy egészen konkrét terve számunkra. Vele lesz jó ez az évünk is, ha az Ő lábnyomán haladunk...


Náti ovis felmentése

Némiképp aggódtam ezen, mert a két idősebb fiunk felmentése eléggé döcögős volt, így ez alkalommal sem számítottam másra.

Ha már otthonoktatás, akkor én ezt a procedúrát tartom nehezebbnek bürokratikusan, nem a magántanulóvá válást...

Mindenesetre imádságos szívvel, az Úrban reménykedve indultunk neki a két kisebbel és F.-el azon a bizonyos augusztus végi napon. Előző este azt kértem az Úrtól, hogy innen ne kelljen továbbmenni: hogy elsőre adják meg nekünk a felmentést. Isten irgalmas volt hozzánk és meghallgatta az imádságomat. Sőt, feljebb megáldott, minthogy kértük vagy elgondoltuk volna...

A megbeszélt időben érkeztünk az oviba és nagyon kellemesen meglepődtünk. Soha ennyire gyorsan, ennyire gördülékenyen, ennyire jó légkörben nem zajlott még felmentésünk. Nem kellett gyanakvó keresztkérdésekre válaszolnunk, nem kellett okos érvekkel védenünk a meggyőződésünket, mert nem volt rosszindulat, sem szkepticizmus. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy mi is jót akarunk a gyerekeinknek... Nehéz elmondani, hogy ezt a hozzáállást milyen jól esett tapasztalni egy ovivezető részéről. NAGYON jól esett.

Az ott töltött pár óra után - számomra még most is fura, hogy ez tényleg megtörtént velünk- azzal a bizonyos Hőn Áhított Okmánnyal együtt távoztunk. Náti tehát erre a tanévre hivatalosan felmentett nagycsoportos, és ezért egyedül Istené a dicsőség!

Röviden, most ennyi. Jó újra itthon lenni Magyarországon.:)

Néha azért frusztrál az érzés, hogy még nem ott vagyunk, amit majd otthonnak fogunk hívni: hogy bár már otthon vagyunk, ami az országot illeti, de még nem vagyunk otthon itthon. Majd annak is eljön az ideje. A türelmet is tanuljuk ebben az időszakban...