HYPEREMESIS, a rettegett ellenség (Marathoni poszt)

 

"Tudjuk pedig, hogy azoknak,

a kik Istent szeretik,

minden javokra van, mint akik

az ő végzése szerint hivatalosak."

Római levél 8:28

Az előző posztban írtam Borsóról, most kicsit a babavárás kezdeti időszakában történt eseményekbe szeretnélek beavatni benneteket.

Borsó, ahogy az előző összes gyerkőcünk, erőteljes debütálással indított: egy mozdulattal felborította a család megszokott életét gyakorlatilag lehetetlen helyzetbe hozva édes anyukáját. Én a hatodik héttől minden gyerekkel Hyperemesis Gravidarumban, azaz terhességi vészes hányásban szenvedek, mely állapot egyáltalán nem azonos a reggeli hányingerrel. Előbbire leginkább a heteken át tartó, egész napos nagyon erős émelygés és napi min. 3-5 hányás a jellemző - szóval, ahogyan a nevében is benne van, a helyzet ilyenkor elég vészes.

Viszont nagyon kevés várandós szenved Hyperemesis Gravidarumban, mondhatni, keveseket érint, ezért sajnos nagyon kevés a használható információ is, nem beszélnek erről eleget. Ez az oka annak, hogy a legtöbb ember úgy gondolja, szegény kismamát biztos csak jobban megviseli a reggeli émelygés: azaz nyápicabb, mint a többi anyuka, hisz padlót fogás nélkül nem bír ki egy kis rosszullétet és hányást, amit pedig mások hősiesen, lábon állva és feladataikat elvégezve átvészelnek. Ez a probléma tehát el van bagatellizálva, gyakran a családtagok részéről is, ami még tovább ront a HG-vel küzdők amúgy is terhelt lelkiállapotán. Ezért aztán arra gondoltam, hogy beszélek a HG-ről és egy kicsit megmutatom, milyen is testközelből benne élni.

Ez az állapot nem csak a hétköznapi teendőket lehetetleníti el, hanem úgy általában véve téged, mint embert, így pár hét eltelte után már naponta az életedért küzdesz. Mert enni kell, hogy ne fogyjon el az erőd - de minek egyél, ha bármit eszel, esélyes, hogy kihányod? Meg inni kell, hogy ne halj szomjan - de minek, ha 3 napig bírod inni, ami még ízlik is, utána az is kijön. Megint lehet gondolkodni, mi mást (nem) tudsz még meginni.

Épp innivalót küzdök le (Helza rajza)

Minden kortyért, minden falatért megharcolsz, de hiába. Idővel megszűnik az éhségérzet: már csak azért eszel, mert muszáj. És kiszárad a bőröd, beesik az arcod, árkolt lesz a szemed alja, cserepes a szád. Hiába diktálod magadba folyamatosan a kortyokat, naponta egyszer (sem) tudsz pisilni és állandóan szomjas vagy. Ez az állandósult, nem könnyebbedő fizikális vergődés idővel kizsigereli a belső lelki tartalékokat is, és a kilátástalanságban reménytelen, sötét gondolatok sugdosását hallod a fejedben, amiről már nem tudod eldönteni, hogy a tiéd-e vagy sem, de ettől még meg kell velük küzdened.

Testileg a folyamatos folyadék-, és ásványianyag-vesztésnek köszönhetően elég gyorsan legyengülsz és már csak fekszel (meg hányni vánszorogsz). Aztán, akárhogy is próbálkozol, egy ponton már sem a kaja, sem az innivaló nem marad meg benned, és hiába a sok erőfeszítés, irány a kórház. Ami persze bizonyos értelemben megkönnyebbülés. Ott intravénásan betolnak néhány palack elektrolitot meg hányáscsillapítót, pár napot befektetnek, de aztán megint hazakerülsz. Jó esetben jobban leszel, rosszabb esetben pár nap után ott folytatod, ahol abbahagytad. Én eddig a kórháztól mindig jobban lettem és sosem kellett még egyszer ugyanannál a várandósságnál visszamenni (Borsónál persze nem így volt, de erről majd később).

Nem minden gyerekkel kerültem kórházba, de mindegyikkel nagyon rossz volt a babavárás eleje-közepe. Kábé a 20. hétig, néha tovább. Aztán egyszer csak, mintha elvágták volna, szinte egyik napról a másikra jobban leszek és beüt a csodálatos várandós időszak, amikor minden szuper.

Itt már jobban vagyok (Helza rajza)

Fentieket olvasva minden épeszű olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy miért. Miért vállaljuk a többedik gyereket, ha sejthető, hogy minden alkalommal ebbe a súlyos állapotba kerülök? Miért teszem ki magam ekkora nyomorúságnak?

Ennek két oka van. Az egyik, az elme működése. Az ember ugyanis az ilyenfajta nehézségek elmúlásával egészen elfelejti, milyen rosszul is volt. A súlyos rosszullét után nálam mindig egy nagyon szép időszak következik, amikor ténylegesen babát várunk, tervezgetjük, milyen is lesz a picur. Meg ott a pocak a benne mocorgó aprósággal, akinek lehet örülni - és amúgy semmi sem árnyékolja be ezeket a hónapokat. Aztán megszületik és akkor meg főleg lehet neki örülni. Az egyik ok tehát, hogy nem a teljes folyamat rettenetesen gyötrelmes, csak mondjuk a fele - mely felet viszont a babavárás másik fele és utána a megérkező új gyermek élményszinten és emlékszinten képes teljesen felülírni.

A másik ok a reménykedés. A legtöbb (4) várandósságomnál még a húszas éveimben lévő anyuka voltam, aki nem gondolta túl ezt a gyermekvállalás dolgot. Házasságunk elején egészen rábíztuk az Úrra a témát és nem gondolkoztunk olyan okokon, amik miatt ezt vissza kellett volna vonni. Nem jutott az eszünkbe a dolgokat fejben olyan módon kombinálni, hogy az jöjjön ki belőle, hogy nem kellene gyerekeket vállalnunk egy esetleges következő rosszullétet elkerülendő. Mi akkor és ott mindig egy új gyermek lehetőségét láttunk, nem a szenvedést és a maceraságot, amivel a kezdeti várandós időszak járt. És igazság szerint nem is számoltam azzal, hogy megint rosszul leszek: ezt akkor még egyszerűen nem tudhattuk, én meg úgy voltam vele, hogy hátha. Hátha legközelebb nem ilyen lesz az eleje, hiszen volt erre is esély.

A második ok tehát a kezdeti optimizmusunk volt, hogy akkoriban nem gondoltunk sem arra, hogy nekünk a kezünkbe kellene venni a gyerekek "tervezésének" a felelősségét, sem arra, hogy a babavárós rosszullétekért közvetlenül a babát okoljuk és így őt (vagy a tesóit) már ne akarjuk emiatt. A harmincas éveimbe érve azért már pár gondolat erejéig előkerült a "biztos, hogy akarunk még gyereket?"- dilemma, de nem forgattuk ezt magunkban olyan sokáig, hogy elhatározás lehetett volna belőle. És idővel aztán megérkeztek a lányaink.

Negyvenhez közeledve viszont jelentősen megfakult az optimizmusom és volt egy hosszabb időszak, amikor sem én, sem a férjem nem tudott jó szívvel igent mondani egy következő gyerekre. Olyan hosszú idő telt el a kislányok születése óta, elszoktam a babavárástól, szüléstől, szoptatástól. A körülöttük lévő mizériát hatalmasnak láttam és magamban ki is mondtam egy ponton, hogy jó úgy, ahogy most vagyok, én ezt a várandóspocakos-sokáigszoptatós-testilegmegváltozós időszakot már nem akarom újra.

Akkoriban elég őszintén kitártam Isten előtt a szívemet és elmondtam a témával kapcsolatos összes gondolatomat, érzésemet, aggályomat Neki. Azokat is, amelyek egyáltalán nem voltak kegyesek és szalonképesek - csak simán őszinték. Az Úr nem nyomatta szét a fejemet, nem moralizált, nem csapdosott igeverseket a fejemhez. Olykor előkerült itthon a téma és akkor beszélgettünk erről a férjemmel, meg magamban is foglalkoztam a témával, amennyit kellett: őrlődtem, gondolkoztam rajta. Persze pontosan tudtam, hogy ha ehhez az érzéshez ("nem tudom jó szívvel bevállalni") hosszútávon ragaszkodunk, akkor el kell az Úrtól ragadnunk a döntés jogát (hány gyerek, mikor) és, fogamzóképes korban lévén, konkrét tudatos lépéseket kell tennünk a későbbi nemszületések megvalósítására. Azt is tudtam, hogy Ő szeretetből odaadná a döntés jogát és nem kárhoztatna minket azért, mert nemet mondunk mindarra, amit még esetleg adni akarna (ha akarna).

Úgy értettem meg, hogy nincs kényszer. Isten nem fog az emberi akaratunkon átlépni: ha kimondom, hogy itt a vége, akkor ennek tényleg itt lesz a vége. Szabadságom van, megtehetem, hogy itt a vége. Akkor az Ő jó tervének egy részére nemet mondok ugyan, de ezért nem fogok ítélet alá esni és ettől még ugyanannyira szeretni fog, nem leszek engedetlen a szemében. Szóval úgy éreztem, tényleges döntési lehetőséget kaptunk. És éltünk is vele. Ahogy a dolgot átrágtam és engedtem, hogy Isten formálja a szívemet/véleményemet ebben a kérdésben, Ő meg is tette (nem csak velem). Végül elhatározásra jutottunk: igent mondtunk a jó tervére és kicsit másként, de teljesen Istennel együttműködve vállaltuk Borsót. Akartuk őt, terveztük őt és így lett Borsó - én pedig így lettem megint rosszul.

Borsóval a várandósság eleje nem egészen a megszokott módon telt és a dolgokat több tényező is bonyolította. Egyrészt, hogy covid van. Másrészt, hogy épp Eu.-körutunk utolsó állomásán, Portugáliában vagyunk.

Covid miatt a "besasszézom a legelső állami kórházba egy kis intravénás állapotjobbítóért" című történet ki volt csukva. Ebben az időszakban az állami kórház az a hely, amit pont el akartunk kerülni. Akkoriban itt is mentek fölfelé a fertőzésszámok és mi nem akartuk egy idegen országban elkapni a koronavírust (amúgy otthon sem). Amikor Borsóval első alkalommal nem tudtam már inni sem (akkor már 1 hete kizárólag izotóniás zselét ettem és sokjégkockás izotóniás italt ittam, ami tele van cukorral, de legalább egy ideig le tudtam gyűrni - aztán később már azt is kihánytam), életünkben először magánkórházat kerestünk.

Az ugye 20 km-re esik tőlünk és fizetős, de, ha már kórház, adjuk meg a sanszot, hogy ne kapjuk el a koronavírust. Magánban kétségtelenül jobbak a feltételek, kisebb a zsúfoltság, mint az államiban. Főleg, ha be kell feküdni, ami azért ilyenkor elég esélyes. Elmentünk hát, megvizsgáltak, csináltak uh-t, néztek vérképet, kaptam intravénásat. Biztosak voltunk benne, hogy bent fognak tartani, mert Magyarországon is néhány napot vagy egy hetet mindig befektettek. Ilyenkor ugyanis nem csak a folyadékot kell pótolni, hanem azt is meg kell oldani, hogy nem tudok semmit sem enni, mivel amit megeszek, azt ki is hányom. De itt nem így volt, mert a mindencucc után hazaengedtek - lehet, hogy pont azért mert magánkórház volt.

A portugál magánkórházban

Végre folyik az IV-m...

6 órát várakozott rám a férjem a váróban, hogy ha kell, elbúcsúzhasson tőlem és odaadhassa a táskám a törcsivel, fogkefével, papuccsal, pizsamával. De csak ki kellett fizetnünk a cehhet és mehettünk haza. Az IV után sokkal jobban lettem, aztán, ahogy otthon beléptünk az ajtón, mentem hányni. A férjem elég dühös volt (jogosan), hogy ennyi pénzt elköltöttünk és látszólag nem változott semmi. Reménytelennek és tehetetlennek érezte magát, mert nem tudott rajtam segíteni - és mert a kórház sem tudott. De én azért éreztem, hogy kicsit jobban lettem, és számomra hatalmas fellélegzés volt a tudat, hogy, ha pár órára is, de nem éreztem a folyamatosan tartó rosszullétet: megint visszatért a remény.

Ezen felbuzdulva elhatároztam hát, hogy nem érdekel a kaja, az úgyis kijön, rágyúrok inkább az ivásra. Attól megmaradok. Már, ha bent tudom tartani a folyadékot. De mit tudok meginni? Jégkása. Férjem hígított ananászléből egy, izotóniás sportitalból meg egy másik adag jégkását készített. Mindennap többször. Mellette a fiaim is törték a jeget hozzá, mert az italt a mélyhűtőben fagyasztották kockára, azt kellett késsel kásásítani. Jegesen, müzlistálból, kiskanállal "faltam" az italt: minden korty csodásan jólesett.

A jégkása és a kiskanál

Egy idő után azonban a nyelvem a sok jégtől már akkor is bizsergett, amikor épp nem ettem jégkását (fagyási tünet). Ráadásul amikor számolgatni kezdtem, kiderült, hogy hiába eszek egy tálnyi jégkását mininum négyszer egy nap, 1 liter a max. folyadékbevitel amit el tudok vele érni. Bár ezen a pontom világossá vált számomra, miért voltam eddig a jégkásázás ellenére is mindig szomjas, ettől az információtól megint elszállt minden reményem. A jégkása-diétát egyébként egy hétig bírta a szervezetem, utána megint kórházba kellett menni. Ugyanaz a kör volt: uh, IV, fizettünk, megint hazaengedtek. Férjem 7 órát várakozott, de már nem morgott rajta.

Felesleges mindent lejegyeznem, ami ebben az időszakban történt, a lényeg, hogy még kétszer voltam kórházban. Egyszer, mert nagyon elkezdtem vérezni, másodszor, mert megint mindent kihánytam. Bár a vérzésnél pár hetes szigorú ágynyugalomra fogtak, azt otthon tölthettem, így mindkettő esetben (megint csak) aznap hazaengedtek.

Sógornőm tanácsára férjem beszerzett egy speciális, teljes értékű étkezésnek megfelelő, joghurtszerű proteinkészítményt, melyet olyan végstádiumú rákos betegeknek szoktak adni, akik már nem tudnak enni - hogy ne haljanak meg. Úgy van a szer kitalálva, hogy nagyon hamar fölszívódjon és kevesebb, mint 1,5 deciben minden benne legyen, amire naponta szüksége van, ha semmit nem tud enni. Bár sógornőm Magyarországon él, az általa ajánlott szer Portugáliában is kapható volt, és ez végül nekem is bevált, nem hánytam ki. Reggelire azóta is rendszeresen ezt iszom még.

Utolsó kórházi látogatásomkor 2 elég bika gyógyszerrel láttak el. Naponta kell szednem őket és mióta teszem (2 hete), egészen jól érzem magam. Nagyon ritkán hányok és tudok enni rendes kajákat, bár egyelőre csak a krumpli, hagyma, tojás hármast variálom. Viszont nemrég olvastam az általam szedett gyógyszerek mellékhatásainak elég ijesztő listáját, úgyhogy minél előbb szeretnék szabadulni tőlük. De nem olyan egyszerű, mert honnan tudhatom, hogy mikor hagyhatom el? Ha előbb állok le róluk, mint ahogy a szervezetem kikerül a hyperemesis-ből és mondjuk újra elkezdek mindent kihányni, vajon vissza tudok rájuk térni, vagy akkor már nem fog reagálni a szervezetem?

Ezen a ponton persze aggódhatnék a saját egészségemért, meg Borsó jóllétéért, meg a családomért, meg minden akármicsodáért - de minek tegyem? Itt már rég nem én irányítok ebben a dologban. Én már többször is úgy sejtettem, hogy szegény Borsónak tutira vége van, aztán pedig minden alkalommal ott "integetett" az ultrahangon.

Az elmúlt 3 hónap alatt annyit sírtam, meg annyira rosszul voltam, meg annyira véreztem, meg olyan sokszor voltam kétségbeesett - de Istennek meg van egy terve, amiben benne vagyok én, meg benne van Borsó is, így a dolgoknak máshogyan kellett alakulni, mint ahogy azt a körülményeket látva gondoltam. Persze nem vagyok értelem nélküli: használom a fejem és pontosan tudom, hogy nincs garancia arra, hogy mindig minden csodálatos fényesen fog alakulni akár Borsóval, akár velem. De Istent ismerve meg jó reménységgel letehetem magunkat az Ő kezébe és elhihetem, hogy akik Őt szeretik, azoknak tényleg minden a javukra szolgál.