Bonyolult az élet, de legalább szép!❤️

Itt a tavasz, szép tavaszias idővel. De mi most ezt kevésbé tudjuk napi szinten élvezni. Költözés előtt állunk, így most inkább befelé fókuszálunk, be a házba, nem ki a szabadba. Majdani otthonunk eléggé szét van még bontva, egyes részeiről túlzás nélkül állíthatom, hogy félkész állapotú, nem beköltözhető. Van persze egy tágasabb része, ami igen, de még azon is van munka bőven, ami körülményesebb lenne, ha már bent is élnénk. Így még nem élünk benne.

Ahhoz pedig, hogy a költségeken faragjunk, meg mert van nálunk a családban négy jó erőnlétnek örvendő, tetterős fiatalember, és, mert szaki végzettséggel rendelkező családtagokkal is büszkélkedhetünk... szóval több nyomós érv miatt is úgy döntöttünk, hogy a házon magunk fogjuk a munka dandárját elvégezni. Olyan lehetőség úgyis ritkán adódik egy apa életben, hogy családi projektben együtt munkálkodhat a kezeivel a közös otthonon (szinte) felnőtt fiaival. Így a fiúk egy része minden héten szakmunkásmelózik, a lányok és még pár fiú meg itthon várják, hogy a többiek hazaérkezzenek. (Persze nem csak várunk, itthon is van mit csinálni.)

A helyzetet ugyanakkor jócskán bonyolítja, hogy ehhez nem a szomszédba kell menniük a fiúknak, hanem sokkal messzebb: 300km, azaz autópályán három óra az út oda és ugyanennyi, azaz 300km vissza. Nem lehet tehát naponta ingázni, hanem minden héten muszáj napokra leutazni, a háznál tábori ágyon aludni, dolgozni az otthonunkon, aztán néhány nap után hazajönni és megpróbálni visszazökkenni, behozva a munkaelmaradást a vállalkozásban, tanulásban. Mindezt a vizsgafelkészülés közepén.

Őszintén szólva nem ez volt a terv, sőt, épp egy ilyen felállást szerettünk volna messzire elkerülni. Ahogy a helyzet jelenlegi állása mutatja, ez nyilván nem sikerült, de mostmár csak néha morgunk/sóhajtozunk a dolgok ilyetén való állása felett. Visszacsinálni úgysem lehet, de azt hiszem nem is akarnánk. Viszont, ha már így alakult, akkor menni kell, csinálni, ami előttünk van, hogy aztán alkalmas időben el is érjünk valahova.

Igaz, jó részei is vannak ennek az egész nagy mizériának, amiért meg látom a helyzetben Isten kezét és hálára indít. Valamint annak a beismerésére, hogy, ha sokkal kényelmesebben alakult volna a ház-választásunk (úgy, ahogy eredetileg terveztük, vagyis megvesszük és beköltözünk, sztorivége), akkor nem tapasztalnánk barátok, ismerősök szeretetét, nem élnénk át emberi drámák mellett segítőkészséget, meg azt az elcsépelt, de mégis nagy igazságtartalommal bíró szólamot sem, hogy több van bennünk és sokkal többet elbírunk, mint azt nyugodt, viharmentes időszakokban magunkról gondolnánk. Mert hordoznak minket, őriznek minket, szeretnek minket.

Így akármennyire is túl soknak érezzük már ezt a terhelést, be kell ismernünk, hogy jót tesz nekünk az "otthoncsinálás". Jó az apa-fia kapcsolódás miatt és a kétkezi munkában pozitív tapasztalatszerzés miatt (úgy, hogy nem ordibál mellettük senki, és szabad próbálkozni, elrontani). Másrészt, és nem elhanyagolható módon, a férjemtől való rendszeres heti távollétek, a családi dinamika változása (nincs mindig mindenki itthon), valamint néhány olyan lehetőség előtérbe kerülése, melyeket, ha bevállalnánk, alapjaiban írná át az életemet, engem sok gondolkodásra késztetnek.

Segít a kicsavart, fura helyzet is végiggondolni több hónapja feszítő dilemmákat munka, család, tanulás terén. Számot vetek az életemmel, reflektálok magamra és a többiekre, leginkább magamra. Felteszem a nagy kérdést, hogy "Jó nekem az, ahogy most élek? Boldog vagyok így?" Ha igen, lehetek ennél is boldogabb? Ha nem, hogyan tudok változtatni? Bármi is a válasz, nem ijedek meg tőle, egyfajta horgonynak érzem, ahonnan bármerre el lehet indulni, nem is tekintem véglegesnek.

A terhelés persze nem marad abba, inkább csak fokozódik: bürokratikus intéznivalók, közelgő jubileumi osztálytalálkozó mindkettőnknek, két fiunk bemerítése, költözés, másik fiunk küszöbön álló esküvője, családi betegeskedés, vállalkozós mérföldkövek, sikerek, feszkók, szervezés, agyalás, dilemmák, küzdelmek. Aggódás, morgás, konfliktus, konfliktusrendezés. Önismereti út, kapcsolati dinamikák felismerése, rácsodálkozás Isten tökéletes terveire és kegyelmére... ez az élet maga. Annyi minden...! ❤️

Tele van a szívünk, a fejünk, a naptárunk ezzel a nyüzsgéssel és már őszintén szabadulnánk ettől a szűnni nem akaró eseménydömpingtől, pedig messze a vége. De egyszer majd csak ott leszünk. Akkor meg, lehet, hiányozni fog ez az egyszerre sokfelé levés. Addig igyekszünk összekapaszkodni és napról napra élni; tervezni, de semmit nem nagyon komolyan venni, mert annyi minden változik körülöttünk, szinte hétről hétre. A házzal kapcsolatban is. Meg bennünk is.

Az ovis felmentést a hetedik gyerkőcünk végül megkapta a következő nevelési évre (ősztől nyár végéig számolják). Ezen felbuzdulva az egyéni munkarend kérelmeket is sebtiben beadtam. Már tavaly is ilyen korán elküldtem, mivel úgy gondoltam, minek várjak, meg stresszeljek júniusig, amikor előbb is tud az Oktatási Hivatal döntést hozni. Nekünk meg marad egy nyarunk kitalálni, mit tegyünk, ha valami váratlan verdiktet kapunk. Egyelőre nem kaptunk, mert ma megérkezett mindhárom engedély: ebben az évben még jók vagyunk, az otthontanulás változatlan formában mehet tovább.

A bürokrácia ezen része le van tudva, már csak 385 ezer egyéb dolog zajong a figyelmemért (tudom én is, hogy nem annyi, de annyinak érzem). Én meg ülök a halom közepén és próbálom kitalálni, hogy az aktuális tűzoltáson túl mit kezdjek mindezzel. Tanulnom kell megállni és egy kicsit örülni a kicsi előrelépéseknek. Például ezeknek az engedélyeknek. Hiszen mégiscsak különleges dolog, hogy megkaptuk, annak ellenére is, hogy a fejem jelen pillanatban is négy különféle egyéb intéznivalón és dilemmán pörög.

Mi tagadás, kicsit olybá tűnik, mintha fél éve is épp ugyanitt tartottam volna. Akkor is a zajló, élettel teli hullámok akartak nagyon elborítani, és már akkor is előrevetítettem, hogy én bizony sikeresen megtanulok azokon a hullámokon szörfözni. Pedig akkor még hol volt ház, meg nagy dilemmák, meg mindenféle olyasmi, ami most az életünkben van!

Mindegy, megyünk, megyünk tovább rendületlenül. De, mostmár tényleg beszerzek egy szörfdeszkát...

Új év, mindenféle változással

 

Alig kóstoltunk bele az idei évbe, már nyilvánvalóvá is vált, hogy ez megint egy olyan év lesz, amikor áldás, nehézség, váradalmak és nemvárt kis csodák egymásnak adják majd a kilincset minálunk (is). Emellett viszont most izgalmas újdonságok is érkeznek vele számunkra.

Helló, 2024, helló, covid - te még mindig itt vagy?

Hát, ez épp nem újdonság, hisz már ismerjük, de jaja, újra beleestünk. Biztos, ami biztos, pont az évvégén... amikor az emberek meghitten, az egészéves hajtásból megpihenve végre családi körben lazulhatnak pár nyugodt napot...

"Már úgy érted, hogy... ti is?"
- Dehogyis értem úgy. Otthontanuló család lazul az év végén?! Muhaha, szép is lenne. A többi emberről beszéltem, otthontanulósék most is mást csinálnak.

Pont a vizsgákra készülés kellős közepébe, a legnagyobb hajrába érkezett meg hozzánk a covid, pont amikor eleve kissé túl későn álltunk neki a felkészülésnek. Ráadásul már hetek óta évvége lázban égett a család: készültünk a szuper kis házi szilveszterünkre. Na, ezeket mind alaposan átírta a betegség.

Merthogy mindenkin átment (egy kivétellel, de még teljesen nem vagyunk túl rajta, úgyhogy lehet, hogy a végén ő sem marad ki). Ez a covid variáns Angliából érkezett hozzánk. Egy régóta kint élő, de karácsonyra hazalátogató ismerős adta át egy baráti összejövetel alkalmával az egyik családtagnak, egy héttel szilveszter előtt. Pont december 30-án jöttek ki a tünetek a családban, 1 nappal a nagyszerű buli előtt... pedig még vendégünk is lett volna... de, nyilván nem akartuk odaküldeni a vírusokat, úgyhogy utolsó pillanatban lemondtuk a közös programot.

Fura ez a covid, ezerarcú, ezerbajú betegség. Mindenkinél más tünetek mutatkoznak. Volt, akinek a szeme, másnak a füle fájt. Orrfojás, köhögés, torokfájás, fejfájás, izomfájdalom, gyerekeknek a takonypócság mellett hasfájás és hányás is befigyelt. Néhány nap alatt kint volt belőle egy-egy ember, de mivel a család 9 tagú... a néhány napból hetek lesznek.

Én egyenesen a családba behurcolótól kaptam el, akit egy napig gondoznom kellett, mert eléggé kivolt. Aztán átvettem tőle a stafétát és én is ágynak dőltem.

Gyenge voltam, belázasodtam és annyira dideregtem, hogy éjszakára a legvastagabb puha szőrpulcsimat húztam a hosszú ujjú hálóingemre. Alákötöttem a vastag téli sálamat, kapucni a fejemen és úgy remegtem. A dolog egyszerű amúgy a coviddal. Idd, amit tudsz, de igyál eleget. Pihenj, ne hősködj: add meg magad a betegségnek és maradj ágyban, ameddig túl nem leszel rajta. Szedd a vitamint égtelen dózisokban páróránként. Ennyi.

Ez mondjuk nagyobb gyerekekkel már messze nem akkora dráma, mint amikor totyogó csemete csapat mellől dől ki anya, bár anya kidőlése egy kicsit mindig drámás, akárhány évesek is a gyerekek. A logisztika persze más, mint amikor a gyerekfelügyeletet meg a gondozást is másnak kellene megoldani, de nincs más, mert nagyszülők távol, a férj meg dolgozik. Nálunk így ilyen szempontból most jóval könnyebb volt (egy totyogóra jutott egy csapat).

A lábadozást (mármint az enyémet) ugyanakkor bonyolította, hogy változó számú gyerekhez kellett mászkálnom, akik változatos tünetekkel szorultak segítségre. Nehéz figyelned rá, hogy mikor szedted be legutóbb a vitamint, ha mások bajai miatt aggódsz - de pontosan tudja minden anya, hogy miről beszélek.

Viszont negyvenhárom évesen már nem akarsz mártírt játszani, aki önmagát a végletekig háttérbe szorítja, hanem tudod, hogy mindenkinek az a jó, ha anya is jól van. Így mostmár a saját jóllétedért is téged terhel a felelősség, magaddal is törődnöd kell. Ami persze nem baj, de azért zavarba ejtő a nyöszörgő, síró, hányó gyerekek mellett újra meg újra betolakodó öngondoskodós kérdéseken morfondírozni (TE mikor is vetted be a vitamint legutóbb? Mikor kéne megint? Inni mikor ittál... és ...  pisilni voltál ma már?!)

Mindegy, túlvagyunk, illetve benne vagyunk, de én már nagyjából túl. És, nagy örömömre a két és féléves is túl van nagyjából, így én is letudtam már a nagyon magas lázzal vergődő totyogó miatt éberen töltött éjszakát. Azóta szépen le is ment a láza, és visszatért a huncut mosoly a korábban még beteg csillogású szemeibe - tudok, hát, a blogírásra koncentrálni.

Viszont nem szeretném, hogy ez az újévi poszt kizárólag a covidról szólna. Ennél jóval vidámabb témák is vannak.

Például, egy újabb költözés. De, ez most más, mint a többi. Mert ez most... sajátba!❤️ Tavasszal, vagy korábban. A város adott, már kitaláltuk, hol. A konkrét házikót még keressük. De, ahogy magunkat ismerem, nem fogjuk ezt túlgondolni. Mire kettőt pislantunk, már csomagolunk.

Nem csak mi fogunk hamarosan csomagolni. Tavaly a spanyolországi kalandozásunk alatt történt egy eljegyzés. A fiatalok azóta már nagyban az esküvőt szervezik, így idén a legnagyobb fiunk önálló életet kezdve kirepül a családi fészekből. Izgalmas, majd egyszer talán írok róla. Most elég ide annyi, hogy az idő múlása feletti tavalyi szívösszeszorult lamentálásaimon túlvagyok. Elengedtem a befolyásolhatatlan befolyásolására tett törekvéseimet, és elfogadtam, hogy ez az élet rendje. Jelenleg nagyon bölcsnek érzem ezt a "rendet" és jólesik belesimulva figyelni, hogy miket tartogat még a számunkra.

Munka frontján kaptam egy új megbízást a férjemtől. Ezúttal nem rajzos munka, hanem angol. Besegítek egy projektbe, amiből tananyag lesz a családi vállalkozásunk weboldalán. Nagy izgalommal várom, kihívás lesz, hiszen ez a feladat a rajzos megbízásokkal ellentétben rendszeresen odatett időket kíván. Vagyis még jobban szerveznem kell az időbeosztásomat, hogy mindenre, amire szeretnék szánni, jusson elég időm. Most nem parálok ezen, de számomra dimenzióváltás a rendszeres munka. Eddig kampányszerűen tudtam csak odatenni időt ilyen dolgokra, de, talán már itt az ideje ennek is.

Idén lesz egy háromévesünk is, akit az állam már szívesen intézményesítene. De mi ellenállunk ennek a vágyának és legális lehetőségeinket kihasználva óvodai felmentésért fogunk folyamodni. Egyet leszámítva minden gyerekünk kapott felmentést az ovi aktuálisan felmenthető része alól annak idején (épp a kivétel gyerek házasodik idén), de egyikük idejében sem volt érvényben a jelenlegi szabályozás. Így nagyon izgalmas, hogy sikerrel járunk-e. A vizsgák után nekiugrom a kérelemnek, és fogok majd erről ide is még bővebben írni.

Hirtelen ennyi újdonság fért ebbe a posztba. Tudom, ez a blog az újévi írásokat, meg pár egyéb, kósza gondolatot leszámítva erősen elhagyatottnak tűnik, de az én fejemben nem az, így kérlek te se mondj le róla(m)! Ebben az évben is megvan az a törekvésem, hogy "visszatérjek a blog világába" és rendszeresen írjak új posztokat. És, mivel kevéssel újév után vagyunk, új reménységem is van arra nézve, hogy ezt meg fogom valósítani. De, tudom, hiszed, ha látod. Én is. Reméljük, mindketten meglátjuk.

Kedves, 2024, örülök, hogy megérkeztél és végre itt vagy! 2023 jó volt hozzánk, bízunk abban, hogy ebben te sem maradsz messze mögötte. Hozz sok kézzelfogható és még több lelki áldást olvasóim életébe! Nekünk pedig, akik az esedékes egyéni munkarendes vizsgáink miatt izgulunk, nekünk adj könnyű lépteket a felkészülésben, hogy a kétségbeesés ne érintsen meg, de a szeretet és a reménység elevenedjen meg bennünk! A nehezebb időszakokban neked is ugyanezt kívánom!

És, amúgy meg B. U. É. K.

Egzisztenciális öndefiniálás, avagy próbálom értékkel megtölteni létem kereteit

Hivatalosan már elkezdődött az iskolaév. Mondjuk nekünk még nem. Novemberig Spanyolországban vagyunk és még pár hétig nem állunk neki a tanulásnak. De, már megvannak a tervek, hogy mit mikor és hogyan szeretnék a gyerekekkel csinálni. Ennek kapcsán viszont úgy érzem, egyre erősebb bennem az a felismerés, hogy egészen más szinten bár, de teljesen újra kell szerveznem magam.

Az elmúlt években sok minden történt. Nőttek a gyerekek, emiatt változott a családi dinamika. A fiaink közül többen gimis teendőik mellett munkatársként már rendszeresen részt vesznek családi vállalkozásunkban. Magam is egy ideje aktívabb szerepet töltök be a bizniszben, ehhez kötődően pedig több feladatom lett. A férjem keze alá dolgozom és a döntések meghozatalában is beleszólásom van, ehhez azonban valamennyire képben kell lennem az üzleti dolgokkal. Még abszolút nem érzem magam úgy, de lassan igazi üzletasszony leszek.

Tanfolyamokat is végeztem, okj-s papírt (amikor még volt ilyen) és jogosítványt szereztem. Ezeket persze egyelőre a mindennapokban nem tudom kihasználni, de a tanulási út kitágította a látószögemet. Új perspektíva nyílt meg előttem azzal kapcsolatban, hogy hogyan gondolkozom magamról és a saját életemben betöltött szerepemről (tudom, furcsa megfogalmazás, de tényleg így van).

Változott az otthon betöltött szerepem is. A tanfolyamok elvittek kicsit otthonról, így a gyerekekre is több hárult. Utána viszont már, úgy érzem, nem tudtam teljes valómmal hazatérni. A munka és a tanulásom észrevétlenül eltávolítottak attól a szerepkörtől, amellyel évtizedek óta kizárólagosan azonosítottam magam. Vagyis az otthontanító hívő édesanya szerepkörtől. Egy olyan anya szerepétől, aki a családjának él.

Nem érzem, hogy hátat fordítottam volna ennek a szerepkörnek, hiszen jelen pillanatban is így tudnám a legjobban definiálni saját magamat, mert ezek a legnagyobb értékek az életemben (és, ameddig rajtam áll, és, ha az Úr kegyelme megtart és élünk, akkor az utolsó gyerekünk felnövekedéséig szeretnék ebben a szerepben megmaradni). Viszont mégiscsak változott ez az öndefiníció, mert már vannak más részek is ebben a történetben, amik korábban nem voltak ott.

Talán majd egyszer írok erről a folyamatról bővebben, hogy hogyan is változtam, de most a történet szempontjából annyi a fontos, hogy változtam. Az életem szerves része lett, hogy csiszoljam, fejlesszem meglévő tudásomat, készségeimet (főként a munkához kapcsolódóakat) és, hogy újakat szerezzek, amelyek nem feltétlenül kötődnek a feladataimhoz, ugyanakkor örömet és felfrissülést hoznak az életembe, ami jólesik. Igen, ez most pont úgy hangzik, mint az öngondoskodás egy általam nem ismert, új formája, és meggyőződésem, hogy az is.

A fókuszpontja az életemnek azonban mindezek miatt észrevétlenül is kissé elmozdult. Eddig nem tudtam eldönteni, hogy ez jóféle változás, az élet rendje-e, amit hagynom kell megtörténni vagy inkább egy erodáló hatás, amely lebontja a prioritásokat az életemben, hogy otthagyjon célt tévesztetten, kiüresedve. Most azonban, a gyerekek viselkedésében bizonyos negatívabb családi tendenciákat szemlélve már meg tudom fogalmazni, hogy ez nem olyan dolog, amit csak úgy hagynom kell megtörténni.

Kicsit vicces is ez, amolyan rókafogtacsuka dolog. Az a sok, számomra tökjó dolog, ami az életemben van, mind a figyelmemért kiált, és úgy érzem, lehetetlenség kialakítani egy olyan, értelmesen elfoglalt életet, melyben mindenre annyi idő jut, amennyit az adott dolog megkíván. Egyszerűen képtelen vagyok azokra a dolgokra, melyeket be szeretnék tenni az életembe, elegendő időt szánni anélkül, hogy más fontos dolgok ezt ne sínylenék meg. És, ezt jelen pillanatban igazi patthelyzetnek érzem.

Főképp a bűntudat miatt érzem ezt. Ugyanis mindenre, amit csinálok, jut két-három másik dolog, amit nem tudok megtenni. Ami aznap megint kimarad. És, most már nem csak a kihagyott tanulnivalók és a halogatott házimunkák miatt tudom emészteni magam, hanem a saját, személyes céljaim, tanulnivalóim, meg a munkához kapcsolódó feladataim miatt is.

Sokféleképpen próbáltam hozzáállni a helyzethez, de akármit csináltam, a bűntudat idővel mindig visszakúszott. Csökkenteni tudtam az erejét, így már nem állandóan mardosó, szigorúan vádló hang, csupán a háttérben megbújó együttérző, lemondó sóhaj, mely a nap végén azért csendesen megjegyzi, hogy "hmm, hát ma sem sikerült mindent megcsinálni..." Őt azonban nem tudom tartósan elhallgattatni. Emiatt ritkán érzem azt a magabiztosságot és boldog büszkeséget az életem jelenlegi állása felől, melyet egyébként magamat kívülről szemlélve teljesen indokolt lenne éreznem. Hogy minden "elég jó". Hogy én "elég jó" vagyok.

Hasonló ez a kéttűzközöttlevés a dolgozó nők munka-család-gyülekezet-barátok-én reménytelen sokszögének kibogarászásához. Hogyan is lesz egy embernek elég ideje mindenre, amit szeretne tenni? Mit kell feláldozzon a fontos dolgok közül, hogy megszülessen az élhető kompromisszum a muszájok és a szeretnékek között? Erre egyelőre még nem tudom a választ, de muszáj lesz kimókulnom a dolgot, mire hazamegyünk (november vége).

A szívem ebben a helyzetben azt diktálná, hogy mindent dobjak el a családért. A minden alatt azokat a dolgokat értem, amik csak rólam, az én örömömről, fejlődésemről szólnak, tehát látszólag következmények nélkül elhagyhatók. Azonban ezeket nem szeretném elhagyni. Mert, hozzátesznek a személyiségemhez, gazdagítják az életemet, világlátásomat és feltöltenek azzal az életörömmel, amellyel a hétköznapokat jórészt gépiesség nélkül, a pillanatokat megélve tudom végigcsinálni.

Nem mindig, persze. Van, amikor csak gépiesen megy, de ha mondjuk, úgy 90%-ban nem robot üzemmódban futok, azt ideálisnak érzem.

Ehhez viszont kell, hogy ne tűnjek el "én". Hogy a személyiségem ne oldódjon fel a családot szolgálva. Mindenkinek jobb, ha van személyiségem. Jobb a gyerekeknek, ha látják, hogy anyának vannak saját céljai, álmai, és ezekért tesz is. Jobb a férjemnek is, aki azért vett el feleségül, mert megszerette, aki vagyok (amit, ha elveszítek, neki sem marad túl sok belőlem).

Nekem is egyértelműen jobb, hogy magamnak ott vagyok, de alapvetően egészségesebb is az a minta, amikor anya nem a család rabszolgája, hanem időről időre el tud vonulni, fel tud töltődni és ebből a maga lelki, személyiségbeli gazdagságából tud értéket vinni a családba. Természetesen a család egy családos embernek szinte a legfontosabb, és ez rendjén van így, de fontos igazság, hogy a család nem én vagyok.

Én a része vagyok, és sok minden rajtam áll a családban, a légkört is nagyban az én lelkiállapotom, derűm (vagy annak hiánya) határozza meg, de a családom nem azonos velem. És, nekem idő volt, míg ezt megértettem. Az évek (évtizedek!) alatt a gyerekek megannyi napi szükségletére való odafigyelés, a nevelés minden nyűge-öröme, vagyis a 24 órás szolgálatom anyaként és otthontanulásban segítőként, a mindennapokban teljesen elvette a figyelmemet saját magamról, addig a pontig, míg már nem volt "magam".

Elvesztettem. Nem voltak saját céljaim (csak a család boldogulása). Nem tudtam, mit szeretnék én (azon kívül, ami a többieknek jó). Nem tudtam, mi érdekel, a családon kívül. Persze lehet, hogy terem sem lett volna akkoriban a szárnyaimat próbálgatni, hiszen a gyerekek jóval kisebbek voltak, de mindegy, mert nem is akartam. Akkoriban még. Aztán szép lassan visszaszereztem, ami elveszett és most már újra van "saját akaratom". Így most eggyel több szempont, amit figyelembe kell venni, amikor tervezem a heteimet, az életemet.

Szóval, most ez az, ami birizgál, ez foglalkoztat. Hogy hogyan lehet megvalósítani azt az összhangot, amely a szükséges, de még vállalható kompromisszumok és a saját definíció szerinti elég jó élet közötti egyensúlyból fakad. Hogy miként tud egy anya, az ő sokrétű feladatai között folyamatos bűntudat és állandó veszteségérzés nélkül megelégedett és hálás életet élni.

Hisz mindennap annyi ok van a hálára is, az elégedettségre is! Kérem Istentől, hogy nyíljon szemem mindarra, amit Ő lát bennem, az életemben, hogy ne csak azt lássam, ami "nincs", meg amit "ma sem tudtam megtenni", hanem észre tudjam venni az egyenlet másik oldalát. Ahol a reménység tanyázik, mely arra sarkall, hogy ne adjam fel, mert az Úrnál van értelme annak, amit csinálok. És, ahol Isten végtelen kegyelme is lakik, mely erős arra, hogy minden helyzetben megtartson. Erre a mennyei perspektívára vágyom most.

Egyéni munkarend kérelmeink sorsa és ennek kapcsán gondolatok az otthontanulásról

A kezdeti közönyösebb hozzáállásom után, amikor férjem a postaládából behozta és a kezembe nyomta a három borítékot, elég izgatott lettem. Mégiscsak a következő tanév sorsa dől el ezeken a postai küldeményeken! Kicsit furának találtam, hogy csak úgy bedobták a levelet, mert eddig mindig értesítőt kaptunk róla és a postán lehetett átvenni. De nem gondolkoztam ezen sokat, feltéptem a borítékot.

Az első küldemény felbontása után gyorsan végigfutottam a hivatalos szöveget. A szemem egyre azt a tényleges döntést jelző, pár vastag betűs szót kereste, mely határozott választ ad arra a kérdése, hogy "megkaptuk vagy nem?" Ilyet azonban, bárhogy meresztettem is a szemem, nem találtam.

Helyette egy érdekes fogalom, a "tényállást tisztázó végzés" szerepelt vastag betűvel a dokumentumban, néhány pontosító mondat kíséretében. Ezekben arra kértek minket, hogy a gyerekek tavalyi és idei évvégi bizonyítványának a másolatát 30 napon belül juttassuk el hozzájuk. Ha nem tesszük ezt meg az említett határidőn belül, akkor a hivatal ennek hiányában hozza meg végleges határozatát.

Miért pont a bizonyítványok?

Arra a köznevelési törvénycikkelyre hivatkoztak, amelyben az egyéni munkarendű tanuló számára a "státuszban maradásnak" a feltétele, hogy a vizsgákon részt vegyen és sikeresen lezárja őket. Vagyis kérvényeink létjogosultságát akkor látták bizonyítottnak, ha a gyerekek bizonyítványával igazoljuk, hogy nem buktak meg kétszer egyéni munkarendben.

A törvény szövegét tekintetbe véve ez az érvelés amúgy helytálló. Amennyiben az egyéni munkarendű tanuló két alkalommal alapos ok nélkül hiányzik a vizsgáról, vagy pedig megbukik, akkor nem maradhat egyéni munkarendben, hanem suliba kell járnia.

Ugyanakkor ehhez az érveléshez három gondolat azért eszembe jutott. Az egyik, hogy a gyerekek bizonyítványainak nem túl sok köze van a kérvényünk indokolásához. Korábbi tapasztalatok szerint másoknál, de nálunk is a hivatal mindig ahhoz keresett további "garanciákat", amit a kérelem indokában a család az életviteléről állított. Vagyis a kérelemben megfogalmazott indokot kellett alámasztani, ha a hivatal ezt kérte, nem azt, hogy teljesül-e a törvényben lévő minimumfeltétel (hogy a tanuló otthoni tanulmányai közben ne bukjon meg).

A második gondolat, hogy ez a szankció ezmiez? Miként fogják iskolai bejárásra kötelezni azokat, akiknek amúgy már egyszer megadták az engedélyt, ergo a hivatal is elismeri, hogy alapos indokkal nem járnak suliba, de mondjuk elégtelenre vizsgáznak? Külföldön élő tanuló. Versenysportoló. Tanyasi család, aki messze lakik mindentől. Nekik hirtelen megváltoznak az életkörülményeik, csak mert 2x sikertelenül vizsgáztak? Nem túráztatom ezen magam tovább, hisz nyilván nem fognak tudni bejárni.

Viszont megértem a hivatalt is. Azért folyamodnak ilyen elrettentő húzáshoz, mivel a kétszeri bukás, az már jelezheti azt, hogy a gyerekkel nem foglalkozik felnőtt, magára van hagyva a vizsga felkészülésében - akkor meg esetében eleve nem működik az egyéni munkarend (fiatalabb gyerekről beszélek, bár mi időnként a gimiseinknek is be kell a tanulásban segítsünk, mert néha igénylik ezt).

A harmadik gondolatom, - és ez az előbbihez is kapcsolódik, és fontosnak látom kihangsúlyozni, mert nekem is elkerülte a figyelmemet. Bár a törvény szövegéből arra a következtetésre lehet jutni, hogy az egyéni munkarendű tanuló a törvényváltozás (2019/20) óta nem bukhat meg osztályozó vizsgán, valójában ez nem teljesen helytálló gondolat így.

Sikertelen tanévhez, azaz évfolyamismétléshez három vagy annál több tantárgyból kell elégtelenre vizsgázni. (Ilyen esetben automatikus évismétlés van). Ha háromnál kevesebb tantárgyból bukik valaki, akkor rendszerint kap lehetőséget pótvizsgázni, vagyis egy későbbi időpontban, de még az új tanév kezdete előtt ismételt osztályozó vizsgát tenni.

Ilyenkor a végső érdemjegy a két vizsga átlaga lesz, melyből az egyik már egyes, úgyhogy pótvizsgákon ügyeskedni kell. Tehát a lényeg, hogy a kétszeri bukás nem egyes tantárgyakra vonatkozik, nem is a félévi számonkérésre, hanem szigorúan a sikertelen vizsgák miatti évfolyamismétlést értik ez alatt. Pontosabban, kétszeri évfolyamismétlést.

Ennek ismeretében azt gondolom, hogy, bár sok otthontanuló család tanulmányi szempontból a végletekig maximalista, talán mégsem dől össze a világ, ha becsúszik egy elégtelen vizsga év végén (értsd: nem vonják vissza emiatt automatikusan az egyéni munkarend engedélyt). De, figyeljetek arra, hogy sikertelen vizsgák miatt évfolyamot ne kelljen ismételnie a gyereknek.

No, de vissza a tényállást tisztázó határozathoz. Ilyet egyébként még sosem olvastam korábban a Hivataltól. Tavaly semmit, tavalyelőtt pedig csak hiánypótlást kértek tőlünk. De mindegy, nekiveselkedtem gyorsan előkotorni a kért érdemjegyeket igazoló dokumentumot (a bizi a suliban van, így a vizsgák eredményéről tájékoztató emaileket kellett felkutatnom).

Akadt ezzel némi problémánk, telefonálnom is kellett miatta a pokosoknak (POK - pedagógiai oktatási központ: helyi szinten ők állnak kapcsolatban a sulikkal és ők bírálják el az Okt.Hivatalnak küldött egyéni munkarend engedélyeket, vagyis technikailag ők a helyi Okt.Hiv.).

Ezzel a hölggyel korábban, kis Olivér születése előtt a kórházból már beszéltem, akkor segítőkész és együttműködő volt. Ez alkalommal is, így végül meglett az információ, és aztán a tényállást tisztázó határozathoz az igazoló emailünk is elkészült. Elküldtük és vártunk.

Nagyon gyorsan lezongorázták, mert pénteken már meghozta a postás a... nem, nem a leveleket, csak az értesítőt (így működik, megszoktuk). Amint lehetett, szaladtunk a postára.

Nos, az első levélben egy beleegyező határozat lapult.

Nosza, essünk neki a többinek! Nem csigázlak tovább, a második borítékból is egy engedély került elő, így rövid böngészés után azt is félretettem. Jött a harmadik levél. Feltéptem azt is és előkandikált a szöveg. Az előző két levél alapján már tudtam, melyik részén kell a legfontosabb információt megtalálnom és egy gyors pásztázás után meg is lett. Megkaptuk a harmadik igent is.

Mit jelent ez?

Hogy mehet minden úgy, mint eddig. Hogy zöldutunk van a folytatáshoz. Egy újabb tanévre. Juhhé.

Ettől most eléggé megkönnyebbültem. Valami viszont napokig nem hagyott nyugodni. Annyira készítettem magam érzelmileg arra, hogy akár vissza is utasíthatják a kérelmeket, hogy ez volt az, amire nem tudatosan, de ráhangolódtam. Annak a lehetőségnek a pozitívumait kezdtem el számba venni, latolgattam, hogyan lépnénk, ha ilyen választ kapnánk. És, hozzászoktattam magam a gondolathoz. Talán túlságosan is.

Aztán az OH verdikjei után be is kúszott a fejembe, hogy jobb lett volna nem-engedélyező végzést kapni. Mert, ha nem kaptunk volna engedélyeket, azzal egy másik útra kényszerítettek volna bennünket. Egy új, izgalmas útra, amely talán még inkább illeszkedne a családunkhoz, mint az eddigi út. Persze nehezebb út lenne, mégis erőteljesen vonzott a kihívás, hogy vajon abban az esetben sikerülne-e olyan otthontanulós megoldást találnunk, ami legális is, meg a család életvitele és preferenciái maximális figyelembe vételével, számunkra működőképes is.

Ezeket a gondolataimat a féléventevizsgázós-éventeújengedélyértnyuszorgó jelenlegi életünkhöz való mély ragaszkodásommal együtt sem érzem ellentmondásnak. Ugyanis nagyon szeretem az otthontanulós életünket, de a félévenkénti vizsgakészülésben meg-megfáradok. Egyre nehezebben veszem rá magam, hogy időben elkezdjük és teljesen beletegyem magam. Egyre tovább halogatom a kezdését, mert egyre később érkezik meg az a fajta belső motiváltság, melynek hatására aztán erőlködés nélkül durálkodom neki a tanulás megszervezésének és a megvalósításnak: amikor nem nyögvenyelősen, hanem derűsen nyargalunk végig a tananyagon a gyerekekkel.

Persze, eddig minden tanévben egyszer csak megérkezett ez a fajta belső motiváltság. Én ezt mindig ki is vártam, mert a hiányában nem tudunk értelmes munkát végezni. Azért mindig megpróbáljuk, de mindig olyan rozsdásan indul az egész, mintha nem is akarna elindulni. Olyankor mindig eszembe jut, hogy a hátam közepére sem kívánom ezt a muszájságot. Kitör belőlem a szabadságvágy és nem akarom az előttem álló heteket, hónapokat végigcsinálni. Mint a viccben, amikor a lány sulikezdéskor az ágy alá bújik, hogy ő márpedig nem akar iskolába menni - aztán később kiderül, hogy ő a tanárnő.

Ugyanakkor itt le is szögezném, hogy nem, nem a tanulással magával van bajom. Amikor végre megérkezik a belső motiváltság, akkor összekapjuk magunkat és napok alatt teljesen megváltozott dinamikával kezdünk el működni. Az akkor úgy már nem csak hatékony, hanem élvezetes is. De mielőtt oda jutnánk, részemről mindig van egy ilyen ágyalábújós, menekülniakarós része a történetnek. Akkor mindig úgy érzem, hogy én ezt már nem is akarom csinálni. Hogy, talán abba kellene már hagyni, mert nyűg nekem az együttanulás. Aztán elindul a dolog és a kezdeti tiltakozó gondolataimra fittyet hányva belefordít minket az idő ebbe a kitaposott útba.

És, elkezdünk készülni a vizsgákra - immár sokadszor. És, megérkezik a motiváció is. A rengeteg együtttanulással, együtt töltött idővel pedig újra összecsiszolódunk, jó csapattá kovácsolódunk a gyerekekkel. Én mondom, merre, ők meg, hol lelkesen, hol fogösszeszorítva, de jönnek utánam. És, mire a felkészülés végére érünk, közvetlenül a megmérettetések előtt, az éppen adott vizsgaidőszakban aktuális tanulásos és hozzáállásbeli kihívásokat elsimogatva, az ember-kontra-ember és az ember-kontra-önmaga adta helyzeteket bajnokian (vagy néha csúfos leszerepeléssel, de ezért mégis csak) lemeccsezve érkezünk meg otthontanulós életünk csúcseseményéhez, a vizsgákhoz.

Mire megérkezünk, már eleget okosodtunk, de nem csak a tananyagból - egymásból is. Ez az időszak ugyanis arra a legjobb, hogy érezhetően megerősödjön a szülő-gyerek kapcsolat, hogy a vizsgára szinte bajtársakká váljunk.

Pontosan emiatt a folyamat miatt vagyok nagyon hálás. A tanulásos időszakok megváltozott tudatállapotáért, meg az egész tapasztalatért. A haragért, a drámáért, a sírásért, a kiborulásért. Az összeomlásért és az összeölelkezésért. Az őszinteségért, hogy azok lehetünk, akik vagyunk és nem kell sem szégyellni, sem elnyomni magunkban, ami nem tökéletes. Viszont azáltal, hogy megmutatkozik a tökéletlen, a felnőtt és a gyerek is el tud kezdeni változni.

Nem azért változik, mert mások kikényszerítik, elvárják, kierőszakolják belőle. Nem, mert muszáj, mert anya nem fogja szeretni vagy nem kap jó jegyet, ha nem teszi. Hanem, mert benne, személyesen benne érik meg, hogy lehetne jobb hozzáállással, mások felé nagyobb odafigyeléssel és kevesebb önszabotálással sikeresebben megugrani azt az akadályt. Persze, ehhez a rengeteg együtt töltött idő mellett rengeteg beszélgetés is szükséges.

Nagy igazság, hogy az életben akárhol is vagy, mindig tanulsz valamit, mert tanít neked az élet valamit másokról meg magadról. Otthontanulva is ezt tapasztaljuk: mindenki tanulja önmagát és a többieket jobban megérteni, miközben próbálja befogadni a tananyagot. Kiszálazhatatlan keveréke ez számunkra a nehéznek és a gyönyörűnek, és ez engem minden alkalommal annyira lenyűgöz, hogy időnként csak megrendülten és hálatelten állok miatta.

Mert ez a féléventevizsgázós-éventeújengedélyértnyuszorgós formája az otthontanulásnak olyan mélyen formál minket és annyira megindít engem, ahogyan látom a gyerekeimet ismeretben, de főleg jellemben változni, feljődni, hogy nem akarom ezt másként csinálni, csak így. És, magamban mindig konstatálom, hogy lám, még mindig, még idén is ez a legjobb terve Istennek az életünkre nézve. Számunkra ebben a muszájosegyüttformálódós élethelyzetben van kimaxolva minden, amit emberi kapcsolatainkban kimaxolni érdemes.

Nem mondom, hogy máshogy nem lehet formálódni. Dehogynem. Istent nem lehet bekorlátozni, mások máshogyan változnak, mert másokat más eszközökkel változtatja meg. Nálunk, úgy tapasztaltuk, hogy az otthontanulás az eszöze, amit használ. Minket Isten legmélyebben ezen keresztül formál. Mi így változunk.

Új év, új lendület... vagymi (marathoni poszt)

Rengeteg teendő, izgalom, terv, vágyak - egyelőre ennyi 2023 nekünk. Egy hete benne vagyunk már ebben az évben, és a hétköznapok nyüzsgése betölti a ... a... szóval a hétköznapokat. (Milyen mondat már ez?! Mindegy, így sikerült.) De azért most szeretnék írni erről a nyüzsiről.

A tavalyi év zárása fergetegesre sikeredett. Családi szilveszterezés volt itthon, és egy ilyen esemény nálunk a társaság mérete miatt már egy rendes "rendezvény" (pedig csak a szűk család volt jelen). Komolyabb volt a programszervezés is: kamaszokkal nem lehet már csak úgy, ablakból tüzijátéknézősen lötyögni. Ahhoz túl ritkán van szilveszter, és ahhoz túlzottan szeretjük a vidámságot és egymás társaságát, hogy kihagyjuk ezt a lehetőséget egy teljesebb mókázásra. Igénylik, és talán mi is igényeljük, hogy értelmesen, de nagy röhögések közepette teljen az évvége. És, úgy is telt.

Most kivételesen jobban előre készültem az év végére, nem csak programokkal, hanem másként is. Határidőnaplót kaptak a nagyok és a kicsik is. Magamnak is szereztem egy szépséges darabot, ami persze a beltartalom miatt érdekes, de nem csak. Régen nem így volt, de életem ezen szakaszában számít, hogy mibe írok, így most a külsejét is minden kinyitásnál megcsodálhatom.

Határidők. Tervezés. Szervezés. Hétköznapok. Tanulás. Családi események. Önfejlesztés. Munka. Muszájteendők. Kedves időtöltések a gyerekekkel. És a káosz, ami elkerülhetetlenül együttjár a nagycsaláddal, meg azzal, hogy élünk: átszervezett programok és újra meg újra átírt tervek. Halogatott dolgok, meg az élet, ami közbeszól. Meg utat tör. Mikor, mi.

Úgy érzem, ez az év is különleges lesz. Persze, nekem minden év különleges, hiszen mind megismételhetetlen a maga nemében. Sosem lesznek pont akkorák a gyerekek, mint akkor voltak. Az a kicsink, aki akkor volt aprócska, soha többet nem lesz olyan kicsi, mint abban az évben volt. Sosem lesznek ugyanazok a kihívások. Sem a megszerzett élettapasztalatok, lelki megtapasztalások. Sosem lesz ugyanolyan a vizsgakészülés, sem az utazásaink adott évben. Még Istennek az arcát sem fogjuk ugyanolyannak látni legközelebb. Épp ettől olyan különleges minden év.

Talán az aktuális életszakasz teszi, amiben vagyok, talán az a sajátos helyzet, hogy egyidőben sokféle korú gyerekünk van itthon, nem tudom, de egy ideje egyre tudatosabban tudom az évek múlásának egyediségét megélni. Életemben az idő ilyen-olyan módokon állandóan az orrom alá dörgöli magát, ami nem nagy baj, bár azért szó, mi szó, időnként rendesen belesajdul a szívem.

Az, hogy az ember lányának otthonélő fiatal felnőtt gyereke is van, meg nagykamaszai, meg kiskamasza, meg kisgyerekei, meg egy édes totyogója, és az, hogy minden gyereke otthontanul, így egészen közelről láthatja, milyenek is ők, nos, ez azért erőteljesebb perspektívába helyezi a rendelkezésre álló idő korlátozottságát. (Szép mondat, mi?)

Amikor ránézek azokra a fess fiatalemberekre, akiket céltudatos határozottságuk és az előttük álló önálló, szabad, felnőtt élet ígérete von előre utukon... amikor rájuk nézek és látom a tetterő mellett a bizonytalanságot is, a felnőtt élet minden felelősségének a terhét, melytől ugyan egyáltalán nem riadnak vissza, de azért olykor bizonytalanná, óvatossá is teszi a léptüket... amikor rájuk nézek, nem tudom nem észrevenni, hogy mennyire elszállt az idő.

(Mondom az előbb F.-nek, hogy írtam egy új posztot a blogra. "Miről szól?" - érdeklődik kiváncsian, és amikor elmondom, röviden megjegyzi: "De, hát a múltkor is erről írtál...". Nem tudom, hogyan emlékszik ő erre, nekem ez teljesen kiesett, de tényleg igaza van. Pedig négy hónap nagy idő - na, már megint ez a téma! -, de úgy tűnik nem volt elég rá, hogy a legutóbbi posztom óta átlépjek ezeken a gondolkodnivalókon. De, vissza az idő múlásához.)

Én még halványan emlékszem, amikor pocakcsikizésre feltört a kacaj a másféléves babócából - aki a héten épp tizenhét éves lesz. Még látom a mosolyában a régi kisfiús huncutságot, de tudom, hogy ő már nem az a kisgyerek, aki évekkel ezelőtt volt. Más világ már. A minap meg a kezembe akadt egy mozdonyos könyv és eszembe jutott, hogy a tizennyolc évesünk mennyire rajongott a mozdonyokért kb. 15 évvel ezelőtt. Mikor telt el 15 év? A szívembe örökre beíródtak kicsi koruk közös emlékei. Amit tudnék sorolni napestig, de... nem keserítem a szívemet.

Egyelőre csak elérzékenyülve figyelem, ahogyan keresik az útjukat, de a szívem már tudja, hogy nincs messze az idő, amikor megtalálják. Akkor majd nekifeszülnek a végtelennek, és én könnyes zsebkendőmmel integethetek utánuk, mint a régi mesékben a jámbor öreganyó, akinek az egyetlen fia útrakelt. És várhatom, hogy hírt adnak magukról (remélhetőleg gyakrabban, mint amilyen gyakran én hírt adok magunkról a mi szüleinknek).

El fognak tőlünk menni. Tudom, hogy így lesz, és, bár a szívem nem akarja ezt elfogadni, az eszem tudja jól, hogy pontosan ez az élet rendje. Jó, ha saját családot alapítanak. Jó, ha nem maradnak a nyakunkon, de a szívem iszonyodik az időtől, amikor ez beteljesedik.

Szeretek abban élni, ami most van. A cserfes totyogó összemosolyog a húszévessel, aki az asztal másik végéről incselkedik vele. Később kimerülten a tizennyolcéves karjában szenderedik el, aki fáradhatatlanul sétálgat vele, ameddig a dolgom után járok. A tizenhét éves srác búval bélelt tízéves kishuga vállára teszi a kezét és bátorítólag megsimogatja a fejét, mire ő ettől minden baját elfelejti. A hétéves lánykának derűs lesz a napja, mert szócsata és bunyópartnere lett ma is a húszéves nagytesója.

Az utazásaink. Amikor lehúzott ablaknál kicsitől a nagyig mind teli torokból énekeljük az épp aktuális kedvenc dalainkat. "Sajtból van a hooo-ooold...!" A pizzériás pizzázások, amikor össze kell tolni miattunk két asztalt, mert nincsenek felkészülve egy családi vacsira. A "vonulásaink", amikor kirándulni megyünk, vagy csak sétálni a Tisza-partra. Hogy előttem és mögöttem is a családom megy, hogy a jelenlétünkkel körülöleljük egymást. Itthon is. A közös filmnézések. Felolvasás. A vacsoraasztal, amit kilenc személy ül körbe minden este. A beszélgetések, viccelődések. A drámák.

Ezeknek egyszer mind vége lesz. És én azt érzem, hogy amikor elkezdenek kireppenni a sasfiókák, akkor az anyamadárnak meg fog hasadni a szíve. Négyszer egymás után. És, később még többször. De nem a meghasadástól félek, hanem az üres asztaltól. Az üres szobától. Az üres autótól. Hogy kiscsalád leszünk. És az ma, most nekem egy nagyon nem akart állapot. Mert nagyon fog hiányozni, aki elmegy. És, mire hozzászokunk a hiányához, elindul majd a következő is. És, mire azt megszokjuk, elmegy mégegy.

És, amit felépítettünk. Az a rengeteg óra, amit beszélgetésbe, olvasásba, nevelésbe, szeretésbe, értük való imádkozásba és egy élhető családi élet kialakításába fektettünk. Nem kis meló. Annak ellenére sem, hogy amivé a családunk vált, amivé egymás számára formálódtunk, mint család, ez a miliő, amiben ma szeretünk élni, ez csak kisebb részben a mi melónk. A kegyelem, Isten kegyelme mely minden helyzetet, minden elhibázott döntést, minden elhamarkodottan kimondott bántó szót, minden ki nem mondott, oda nem adott szeretetmegnyilvánulást átfogott.

Ez a sok meló, ez a felépített áldássziget, a kegyelem, ami átfonja családi életünket - ezt a felépítményt fogom elveszíteni. Kisétálnak majd az ajtón és ottmaradunk F. meg én a családi életünk emlékeivel. Tudom, hogy lesz folytatás. Hogy a dolgok vége az tulajdonképpen egy csodás új kezdet. De nekem most ez az életem, ebben vagyok otthon, és nem kívánom a változást, még ha tudom is, hogy az úgy egészséges és úgy kell lennie.

"Örökké nem tarthatod magad mellett őket!" - figyelmeztetett egy kritikus hang az otthontanulásunk kezdetén. "Nem is akarom" - válaszoltam erre, és valóban nem volt akkor sem, ma sem célom magamhoz láncolni a gyerekeimet. A szoros együttélés és az otthontanulás miatt viszont a szeretetkötelék, ami kialakult köztünk erős lett, a szívem pedig ezt az állapotot, ezt a közelséget konzerválná. Persze, nem lehet.

És, miközben ezen merengek, itt szuszog mellettem a totyogónk. A vele való foglalkozást is ezek a gondolatok szövik át, így amikor belefeledkezem a szeretgetésébe és bájos gyermeki viselkedésének a figyelésébe, akkor azért gyakran bekúszik a gondolat, hogy ez nem lesz mindig így, hamarosan ez a kislegény is felnő... látod, nagyobb gyermekekkel élve az idő múlására való rácsodálkozás még a kicsivel való tevékenységek közben is jelen van, és a szilveszter-újév tengelyéből kilépve a háttérben megbúvva napi szinten kizökkenti a gondolataimat. Ez már szinte nem is kizökkenés, nálam ez az új normális.

Amikor ez eszembe jut, akkor fel szoktam tenni magamnak a kérdést, hogy vajon jobb volt-e akkor, amikor a nagyok voltak kicsik és a kicsik még nem voltak, jobb volt-e, hogy még nem foglalkoztatott az idő ilyetén múlása, gyakorlatilag egyáltalán nem gondoltam vele? 

Akkoriban teljesen lekötött az egyszerre több kicsi gyerekről, meg a háztartásról való gondoskodás. (Meg a blogírás - hogy én mennyi időt találtam az írásra, milyen sok poszt született akkortájt...) Ebben a kisgyerekes létben éltem, ebben voltam boldog. És, talán azért nem szembesültem az idő múlásával, mert így élve egyik nap tényleg olyan volt, mint a másik: a gyermeki fejlődés, a növekedés intenzitása a mindennapos peluscsere, szennyesedény-halom, nevelés és a kérdéseikre adott válaszok sorában javarészt észrevétlen maradt.

Mondták persze azok, akiknek már felnőtt gyerekei vannak, hogy egy pillanat alatt elszáll a kisgyermekkor, de, mikor sorban születnek a gyerekek és nem áll meg a babakedv három után, akkor az a "pillanat" látszólag sokkkkkkal tovább tart: egy sokgyerekes anya szemével a kicsikor az élet legszilárdabb állandójának tűnik, ami talán sosem változik.

Most meg, az új év kapcsán gyakran azon kapom magam, hogy az "utolsók" járnak a fejemben. Tudod, mint amikor pár napra elmész egy szép helyre, ahol nagyon jól érzed magad, és az utolsó előtti nap elindul az ember fejében a lemez: "Ez volt az utolsó strandolás (sóhaj). Ez volt az utolsó vacsi itt (sóhaj). Utolsó esti séta (sóhaj, sóhaj). Utolsó éjszakánk ebben a házban (sóóóhaaaaj)". Most úgy érzem, hogy ez az év lehet az utolsó közös évünk, aztán a legnagyobbunk kirepül. Persze, talán nem eszik olyan forrón a kását, de az én fejemben már beindult az "utolsós" lemez.

Talán emiatt, talán csak, mert most eleve jobban ráfigyelek az idő múlására, mindenesetre ezt az évet egy újabb különleges és megismételhetetlen évnek érzem lenni. Búék neked, kedves Olvasóm. Köszönöm, hogy hűségesen fel-felbukkansz és ritkán kitett posztjaimat is becsülettel elolvasod.

Legyen csodaszép éved! Isten kegyelme és szeretete öleljen át téged és családodat! Tegye erőfeszítéseidet maradandóvá 2023-ban!

Hogy elszállt az idő...!

Blogjaim (2) pár nap különbséggel 2009-ben indultak. Még csak négy gyerekünk volt. Első fiunk akkor lett elsős, izgatottan vágtunk vele bele a legális iskolakerülésbe. Akkoriban egyáltalán nem létezett otthonoktató (oo) közösség Magyarországon. De nem voltak újságcikkek, blogok, Facebook-csoportok sem, melyekből a témáról informálódni vagy kérdezni lehetett volna.

Egyetlen oo jóbarátom volt, aki szintén négy gyerekkel volt otthon és hozzánk hasonlóan épp első gyerekével kezdte az első osztályt.

Eltelt az első év, otthontanulva és blogolva. Aztán szép sorban a többi is. Közben éltük az életünket, születtek a gyerekeink és az évek "szorgalmas" blogolása meghozta közösségi eredményét: elkezdtek megismerni azok, akiknek az otthonoktatás, és/vagy a hit már eleve ott motoszkált a szívében.

Meg persze mások is, a leírt gondolatokat vitatók vagy hevesen egyet nem értők. De bármi volt a személyes véleményük, kevés kivételtől eltekintve mind kurtúráltan szóltak hozzá a posztokhoz, emailt is ilyen stílusban írtak. Így építő és inspiráló beszélgetések születtek, nagyon kevés véleményt kellett kimoderálni.

És elkeztek szaporodni a hozzászólások (meg az emailek), páran vissza-visszajáró olvasóvá léptek elő. A blog körül hamarosan létrejött egy kisebb közösség, személyes barátságok is köttettek, melyek idővel véget értek ugyan, de nyomot hagytak azért bennünk és a gyerekeinkben is.

Volt oo konferenciánk, kettő is, melyre a blogról is toboroztunk résztvevőket. Volt több családi oo napunk, melyet mi szerveztünk. A blogok révén megismert családok ott voltak körülöttünk: egy láthatatlan háló vagy közeg, amely észrevétlenül is rengeteget tett hozzá az életünkhöz és ebben a közegben nekem jó volt létezni.

Sok minden történt azóta az utóbbi években. Sajnos ma alig vannak, akik otthon tudnak tanulni. A blogos ismerősök nagyon kevesen maradtak és aki maradt, arról se hallani valami sokat. Talán megszűnt a közeg is, de néha, jobb napokon, mint a mai is, arra gondolok, hogy talán nem így van. Talán csak mindenki a saját csigaházában tesz-vesz, talán csak a közösség még láthatatlanabb lett.

Én mégis tudom, hogy vagytok, hogy itt vagytok. És ez a tudat erőt ad, hisz akármennyire is láthatatlan, azért létezik a közösség. Valahol még...

A mostani visszaemlékezés apropóját az adta, hogy egy picit megújult a blog. A fejléc képét rendesen megszerkesztettem, az oldalsávba pedig két új, aktuális fotó is felkerült a gyerekekről a 8 évvel ezelőtti képek mellé. Remélem tetszik neked a változás. Bennem erősen nosztalgikus érzéseket keltettek a képek, hiszen emlékszem, milyen volt, amikor még olyan kicsik voltak a gyerekek, mint a cowboy-kalapos vagánykodás idején.

Mennyire más volt akkor a családi dinamika - meg minden! Mennyi öröm, izgalom, mennyi nehézség és küzdelem volt akkor még előttünk, amit ma már csak múltidőben emlegethetek! Mi alapvetően ugyanazok maradtunk, mint akik akkor voltunk, más szempontból persze változtunk, ahogyan a blog is most változott.

Amikor kitettem az új képeket, egy kicsi büszkeséggel és nagy-nagy hálával telt meg a szívem, hiszen 2014 nem tegnap volt. Akkor is már 5 éve ment a blog, meg az otthontanulás. Most pedig még további 8 (!) éven vagyunk túl. Mennyi idő...! Hova lettek az évek? A fiainknak már szinte elszállt a gyerekkora és fiatal felnőtt korba érnek... Annyi, de annyi minden történt ezek alatt az évek alatt! A fotók megpróbálják megragadni a változást, amiben napról napra élünk. Talán sikerül nekik.

Köszönöm szépen, hogy hűségesen olvasod a Matrózképzőt! Ha te nem lennél, biztos vagyok benne, hogy ez a blog sem lenne, hiszen olvasó nélkül nincs író. Nagyon örülök, hogy itt vagy.

Mi történt velünk mostanában?

Zajlik az élet mifelénk. Számunkra sok érdekes dolog történt az elmúlt időszakban, jóval több, mint amihez eddig hozzá voltunk szokva. Ezek a dolgok nemegyszer elborítottak és kora tavasztól fogva napi szinten, egymás túllicitátva követelőztek a naptáramban.

Emiatt sokszor előjött bennem a dermesztő érzés, hogy olyan mértékben túlvállaltam magam, hogy végül az egészbe bele fog törni a bicskám. Pedig a dolognak tétje volt, nem is kicsi. Valamelyik dolognak anyagilag, valamelyiknek a gyerekek boldogulása szempontjából.

Ilyen körülmények között nemigen lehetett hibázni, mégis úgy éreztem, nem rendelkezem azzal a belső erőforrással, amely jelen életem elmenedzseléségez, a kihívások sikeres kezeléséhez kell.

A rám mért heggyel sokáig nem tudtam mit kezdeni és az járt a fejemben, nem döntöttem-e rosszul a vállalásokkal kapcsolatban. De annak ellenére, hogy úgy éreztem, nem leszek képes megugrani az akadályokat, így csúfos kudarcot fogok vallani - nem ez történt velem.

Kudarc helyett valahogy mindig kaptam annyi kegyelmet Istentől, mellyel a következő kanyarig bizonsággal, összeromlás nélkül eljutottam. És a kegyelemmel a hátam mögött, némi idő és számottevő belső küzdelem után végül fel tudtam nőni a vállalásokhoz és végig tudtam vinni a dolgokat. És aztán továbbvitt ez a kegyelem a kanyaron túlra is.

Apropó, kanyarok. Szeretnék most róluk bővebben írni.

Kezdjük a legdurvábbal. A jogsival. Családunk 3 tagja úgy döntött, hogy ugyanabban az időszakban szerzi meg a jogosítványt. Február óta ezen molyolunk - és én vagyok az egyik. A covidhoz kapcsolódó nagyszerű dolog, otthontanuló családként pedig különösen lelkesítő, hogy a gyakorlati vezetésoktatást és a vizsgákat leszámítva mindent, de tényleg mindent végig tudtunk tanulni otthonról, online!

Pozitív tapasztalatunk, hogy nagyon jól megcsinálták a tananyagot, emiatt pedig igencsak élveztük a tanulást, a rendszer által biztosított kötetlen gyakorlási időre pedig, úgy érzem, tényleg nagy szükségünk volt. Ezek miatt végül sikeresen el tudtuk sajátítani a szükséges tanulnivalót.

Különösen nagy élmény, hogy mindezt a fiaimmal együtt csináltuk végig. Párhuzamosan tanultunk számítógépeinken ugyanabban a két szobában, és ha valamiben elakadtunk, ami azért előfordult, akkor jogsival rendelkező családtagunk segítségét vettük igénybe.

A babára a másik szobában a gyerekek vigyáztak abban a pár órában, de, amikor nagy szüksége volt rám valamiért, akkor félszakítottam a tanulást, bár azért általában jól elvolt. Napi szinten ment ez ilyenformán, és máshogy nem is lehetett volna megoldani, mert ha még utazni is kellett volna ehhez, biztosan nem vállalom be, hisz a babától azért napi 3-4 órára nem szerettem volna elszakadni (februárban ő még csupán féléves anyatejes bébi volt).

Így haladtunk előre a tanulásban, aztán, amikor elkészültünk vele, együtt mentünk vizsgázni is, és elsőre meglett a kresz, meg az elsősegély vizsga is, mindhármunknak. A forgalmi persze ennél trükkösebb volt, nem is sikerült az első próbálkozásra, de nem adtam fel, így végül pár hete egy szerdai napon meglett a vizsga. A saját paráimat ismerve nagyon nagy teljesítménynek érzem, amit elértem, mivel 25 éve nem tudok felülkerekedni a vezetéssel kapcsolatos zsigeri félelmemen.

Az érzelmek széles palettáját éltem meg, mire idáig eljutottam, és túl kellett szárnyalnom a saját képességeimet, de végül győzedelmeskedtem, ami hihetetlen sikerélmény. Ettől pedig most igazán boldognak és vagány szuperhősnek érzem magam. Reményeink szerint a fiúk is egy héten belül sikeresen túllesznek ezen a megpróbáltatáson.

No, de hadd ugorjak egy kicsit visszább...

Még javában zajlott a jogosítvány megszerzésével kapcsolatos tanulásunk, amikor nekünk már a következő tanéven kellett törni a fejünket. Nevesen, ugye, az egyéni munkarend engedélyen, melyet a korábbiak szerint a gyerekek csupán egyetlen tanévre kaptak meg (ami amúgy egészen addig nem baj, míg megkapják azt az új tanévre is). Így tehát újra szükség volt kérvényt benyújtani és megvárni, hogy miként fognak ezzel összefüggésben dönteni.

Az indokolást (mely a nála sokkal jobban csengő indoklás szónak a hivatalos neve), szóval az indokolást ez alkalommal szerettük volna valamennyire módosítani minden gyerekünknél. Ennek kapcsán volt bennünk némi izgulás, hogy a megváltozott feltételekkel is megkapjuk-e majd az engedélyt, vagy az már úgy nem lesz oké a Hivatalnak, de végül megkaptuk, így nagyon boldogok voltunk.

Ősztől gyakorlatilag már csak a 3 kisebb gyerekünk lesz hivatalosan is egyéni munkarendű tanuló, mert lesz három otthontanuló gimisünk is.

Ha már magántanulóság (tudom, technikailag olyan már nincs, de az én fejemben még van és remélem egyszer még visszahozzák), szóval, ha már magántanulóság, akkor vizsgák. Az évvégi megmérettetéseken, melyek nyár elején zajlottak, sikeresen túllettünk. A sulink továbbra is támogató és megint ugyanolyan pozitív élményünk volt, mint félévkor, ami nagy megnyugvás nekünk.

Sajnos nyáron igazgató-váltás volt az intézményben, úgyhogy ezen egy kicsit most izgulunk, hogy a következő tanévekben milyen lesz az új vezető magántanulókhoz és családjaikhoz való hozzáállása, változik-e a barátságos, együttműködő viszonyulás vagy nem. Bízunk benne, hogy ugyanolyan marad minden.

Nálunk persze nem maradt minden ugyanolyan, mert a dolgok állandóan változnak, gyerekeink könyörtelenül növekszenek. Néha rámtelepszik a belső félelem, hogy mennyire nem tudom megállítani a rohanó időt. Tény, hogy fiaink egy része nem is olyan sokára kirepülős korba lép, ami biztosan fel fogja borítani az évek alatt kialakult, annyira megszokott és megszeretett családi dinamikát.

Sok minden változik a világban, a családunk életében is, és, bár otthontanulnak a gyerekek, mégis ijesztő az érzés, hogy mennyire behatárolt az időnk formálni a ránk bízottakat. Egyre inkább leterhel a tudat, hogy mennyi mindent nem tudnak még - hogy hónapokra meg évekre lenne szükség, megtanítani, kiformálni, felkészíteni őket. Amire talán nem is marad idő.

Olykor azon is elmerengek, hogy hova lett az a sok idő. Ahogy számot vetek magamban, szembesülnöm kell vele, hogy nem kevés ment belőle veszendőbe, olyan dolgokra, amik feleslegesek voltak - idők, melyeket sokkal jobban szeretésre, bátorításra, odafigyelésre lehetett volna fordítani, és melyeket sosem fogok tudni visszahozni...!

De, azért ilyenkor reménység is gyullad a szívemben, mert még itt vannak mind a srácaink. És van velük kapcsolatunk, tudunk velük beszélgetni, nem csapják ránk az ajtót. Lehet persze még jobban csinálni. Lehet jobban odafigyelni egymásra. Lehet még mélyebben kapcsolódni. Lehet hatékonyabban betölteni érzelmi és intellektuális szükségleteket. Jobban ott lenni az életükben. Szebben élni. Ezen szeretnék munkálkodni az életem minden hátralévő napján, mely adatik.

Ősszel pedig újra útra kelünk. A babánk arrafelé még (pocakon kívül) nem járt, ahova megyünk, de mi már többször is, és nagyon odavagyunk a helyért, az országért. Mégis izgulunk, hogy milyen lesz egyévessel a külföldözés. Kétévessel voltunk már korábban, de az egyéves, más világ: kicsit nehezebb, meg kicsit könnyebb is lehet. Viszont, hogy ez az aktuális gyerek, hogyan fogja viselni magát, meg mi őt, az egy egészen új történet, mely még csak ezután fog kibontakozni.

Előtte azonban el is kell jutni odáig. Ez pedig egy hosszabb autóvezetést jelent, melyet ketten felváltva fogunk abszolválni a zurammal. Én külföldön még sosem vezettem. És annyi órát nem is ültem még egyhuzamban volán mögött, melyet ez a malőr meg fog kívánni. Szóval ez újabb kihívás, amely izgatottsággal tölt el, de közben belül tudom, ha az Úr velünk jön, ez is megléphető lesz.

Persze, hogy növeljük a tétet, közvetlenül az indulás előtti hetekben még biztos, ami biztos, bevállaltuk családi projekt gyanánt a jelenlegi otthonunk részleges felújítását, melynek keretében élvédőket tettünk föl, kilazult kapcsolókat javítottunk meg, falat gletteltünk és fehérre festettük a szobák egy részét, a folyósót, meg a lépcsőházat.

A zuram és a nagyfiam pár éve okj szobafestő szakma büszke birtokosai, melyet most élesben is használhattak. A teljes folyamat ugyanis kizárólag az ő tervezésük, anyagkalkulációjuk, anyagbeszerzésük után, az ő vezetésükkel és felügyeletükkel valósult meg! Meghatározó élmény és megerősítő tapasztalat, hogy mi voltunk a saját szakembereink.

Úgy dolgoztunk, mint egy valódi "föstőbrigád": a nap elején családi megbeszéléssel kezdtünk, ahol önkéntes alapon kiosztottuk a munkákat. Majd a szükséges előkészítés után a család azon tagjai, melyek be tudtak kapcsolódni az aktuális feladatrészbe, spaklit, majd később festőhengert és ecsetet ragadtak, jókedvvel nekifeszülve a munkának.

Volt persze némi idegeskedés, mert azért ez egy nagycsalád. Így a sok segítő kéz mellett akadtak óvatlan praclik, szőrtengert maguk után hagyó kutyusok, elfelejtett munkafolyamatok ("ja, hogy a vizesvödörbe be kellett volna áztatni a festéktálcákat, hogy ne száradjon rájuk lesikálhatatlanul a fehér kence?!")

A felhasznált anyag sem mindig úgy működött, ahogyan a feltételezések szerint működnie kellett volna, és a kezdő "festőtanonc" családtagok sem tudták olyan maszatmentesen teríteni a festéket, meg sztenderdül használni az eszközöket, mint egy rutinos szakember. De a súrlódások ellenére a feladat prímán el lett végezve, és az eredmény mesés és nagyszerű lett, ami nagy büszkeséggel tölt el mindegyikünket.

Örülünk annak, hogy a gyerekek beható tapasztalatot szerezhettek a kétkezi munka értelmét és mibenlétét illetően. Hisszük, hogy ezek a gyakorlati morzsácskák elkísérik majd őket az életben, már csak amiatt is, mert mindegyikünk számára együtt megélt családi élménnyé változott az esemény.

És tegnap végre elvégeztük az utolsó simításokat is a falakon, így nincs más hátra, mint a festő-projekt miatt eddig elmaradt teendőkkel beérni magunkat és készülődni az utazásra: némi családi ügyintézés, nekem egy gyökérkezelt fog tömése, két gyerek forgalmi vizsgája, végül pedig a becsomagolás idegileg megviselő, de azért mégis előremutató feladata.

Szerda délután aztán összenyalábolja családunkat egy ezüstszínű kisbusz, hogy végigrepítsen minket Európa pár országán, egészen odáig, ahova menni szeretnénk.

Nekünk ilyen volt ez az időszak. Neked milyen volt? Érjen téged bárhol a posztom, egyik aktuális kedvenc dalommal kívánok neked csodás őszt és a tanévkezdéshez sok erőt, jókedvet, Isten kegyelmét!

Én és a hetedik császár

Amit most olvasni fogsz, kedves Blogolvasó, azt még tavaly nyáron, két héttel Olivér születése után jegyeztem le magamnak. A szövegezés stílusából sejthető, hogy ez nem az a történet, ami majd felemeli és lelki magaslatokba ragadja az olvasót, inkább egy érzelmileg kevésbé túlcsorduló írás - de az én írásom. Így éltem meg a műtétet és az utána következő, kihívásokkal teli napokat.

Terveim szerint még a megírás után ki is posztoltam volna, de aztán ez elmaradt. Az eredeti írásomban voltak ugyanis olyan részek, amik túl személyesek voltak, melyeket nem szerettem volna országvilág elé kitenni (többek között orvosi dolgok). De nem tudtam átírni, hogy azok a részek kikerüljenek, mert nem akartam többször újraolvasni (és újraélni), amit leírtam.

Így végül egyáltalán nem posztoltam az írást, maradt egy évig a digitális fiókban, telefonom memóriájában. Azt hiszem, akkor nem álltam készen ennek a történetnek a megosztására veletek. Pár hete azonban, hetedik gyerkőcünk első szülinapjára készülve elhatároztam, hogy mégis foglalkozom kicsit a lelkemmel és a poszttal, és nem leszek nyuszi, hanem kiteszem ezt a megemlékezést. Megmutatom neked, Olvasóm, ezt az oldalamat is - megteszem ezt magamért.

Kérlek, úgy haladj majd a sorokon, hogy ez valakinek az egyik legszemélyesebb megtapasztalása, élete meghatározó "élménye". Köszönöm, hogy elolvasod!

***

Nehéz szüléstörténetként rátekintenem arra, ami velem megesett. Persze, egy újszülött kisbaba lett a végeredmény, de valahogy a szálak nehezen kapcsolódnak össze. Fejben persze tudom, hogy a babánk úgy lett, hogy megszületett. A születés tényében nem is kételkedem. De nem tudom szülésnek nevezni a születését és akármilyen furán hangzik, de nehezen tudok az anyukájaként tekinteni magamra. Inkább gondozójának érzem most még magam.

Talán amiatt, hogy 5 héttel korábban érkezett és erre sem lélekben, sem fizikálisan nem voltunk felkészülve. Nem csak ruhája, meg helye nem volt még otthon: a szívünk sem mostanra várta őt. De ő meg most akart érkezni. És érkezett is, így lett egy hetedik születéstörténet beleírva a szívembe. Én meg kiírtam onnan, hogy így is meg legyen örökítve.

Milyen volt, hát, a hetedik császár?


Nem volt eleje

A vajúdás minden babavárásunk befejező momentumának kezdete volt. Az első két gyereknél a szülést megindították, így a méhösszehúzódások a kórházban értek. De a többi néggyel ezek otthon, spontán kezdődtek és így rendkívül sokat segítettek a szülésre, születésre való ráhangolódásban. Órákig vajúdtam minden alkalommal, így mire végül kórházba mentünk és császár lett, a fejem már felkészült és a szívem is rá tudott hangolódni, hogy nemsokára találkozom a babával.

Most nem volt vajúdás. Nem voltak méhösszehúzódások. Bár csepegett a magzatvíz, nem volt igazi eleje a dolognak, ami ráhangoljon arra, ami következik. Sem a fejem nem volt kész, sem a szívem. Tudtam persze, hogy baba lesz, de nem voltam készen erre. Idegen volt a helyzet.


Apró dolgok

Magát a műtétet jól éltem meg. A hétből az egyik legkellemesebb műtéti élményem volt, ha lehet ilyet mondani. A személyzet maximálisan segítőkész volt. Figyeltek azokra a nüanszokra, amelyek amúgy abszolút beleégnek az ember fejébe és meghatározzák az élmény érzelmi töltetét.

Például arra, hogy ne legyen lekötvözve mindkét kezem. A jobbat elég volt bedugnom a visszahajtott kórházi hálóingembe. (Ami rajtam maradhatott. Ez is pozitívum volt.) A szabadon hagyott jobb kéz pici dolog, de nekem rettenetesen sokat számított. Úgy éreztem, hogy a kontrollom a saját testem felett, vagyis a cselekvőképességem megmaradt.

Meg például arra is figyeltek, hogy a fejem ne legyen teljesen vízszintben. Az nekem a lekötözött kezeimmel korábban elég pánikolós érzés volt. Most megemelték a fejtámaszt és bele is szólhattam, mennyire. Ez is sokat jelentett.

Aztán az óra a falon. Oldalt volt, így a paraván, amit a mellkasom fölé húztak, nem takarta el. Sosem láttam korábban az órát, pedig mindig akartam látni, mennyi az annyi, hogy haladunk. Most láthattam. Persze csak az elején figyeltem, de ahhoz jó volt. Kb. 5 perc alatt lett kint a baba. Onnantól nem figyeltem és nem is emlékszem. De az óra is pici kontrollérzetet jelentett nekem.


Körülmények, melyekre még emlékszem

A paravánt nem az elején tették fel. Ez nekem szokatlan volt, de egy ideig jól esett. Aztán bekúszott a gondolat, hogy látni fogom az egész "véres mészárszéket", amitől jól megrémültem. Kitaláltam, hogy majd nem fogok odanézni, amikor vágnak meg minden. Később mondták, hogy lesz paraván. De ez az ijedtség, hogy nekem kell nemodanézni, ha nem akarom az egészet látni, ez picit bennem maradt.

Amikor vágni kezdtek, azt éreztem. Nem fájt, de volt egy érzet, ami megijesztett. Persze rögtön mondták, hogy az érzéstelenítő úgy hat, hogy fájdalmat nem, de minden mást érzel. Ezt az egyik szobatársam is pont így fogalmazta meg az anyukája császárműtéte kapcsán, de nem hittem el, hogy ez mindenkin ilyen. Azt gondoltam, egyszeri műtéti anomáliát élt át.

Nekem ugyanis ilyen tapasztalatom sosem volt, pedig mind a hat korábbi műtétet pont ugyanilyen eljárással, gerincérzéstelenítésben végezték. Persze a legutóbbi is 6 éve volt, így lehet, hogy maga az érzéstelenítő folyadék már "fejlettebb", élettanilag kevésbé leterhelően, de jobb hatásfokkal tudja tenni a dolgát. Ezt persze nem tudom, csak találgatok.

Mindenesetre ilyenféle érzetek sosem voltak korábban. A babakiemelés közbeni húzást-rángatást, azt volt már, hogy éreztem. De ilyet, hogy a vágás feelingje, meg amúgy egyebek is megvannak, ez egészen új volt. Nem tekintem egy jó élménynek, mert az ember attól tartott, hogy mindjárt visszajön a teljes érzet és a fájdalmat is érezni fogom, az meg elég rémisztő gondolat volt.


Felsírt

Aztán kiemelték a babát. Ezt nem éreztem, hiszen nem volt olyan óriásbébi, mint a testvérei, így húzás-vonás érzést sem okozott. Onnan tudtam, hogy kiszedték, hogy elkezdett kiabálni. Nagyon édes hangja volt, megríkatott, amikor hallottam. Tudtam, hogy túlvagyunk, hogy jól van (remélem), és, hogy mostmár csak engem kell rendbetenni és jön a találkozás, az aranyóra, láthatom a férjemet is.

Vártam ezekre a dolgokra. De nem jöttek el. A babasírás és a megríkatódásom után ezegyszer nem volt felszabadulás érzés. Orvosi latin kifejezést csíptem el a diszkrét kommunikációból, melyet nyitott pocakon felett folytattak a dokik. Nyugodt hangon beszélgettek, nem volt kapkodás, így nem is igazán fogtam fel, hogy épp egy vészhelyzetbe kerültem. Nem volt bennem semmi félelem, nem éreztem pánikot, nyugodt volt a hangulat. Aztán innentől snitt van.

A következő kép, hogy tolnak ki a műtőből, integetek Olinak (és remélem, hamarosan találkozunk és aranyórázunk). Visszainteget - és megint snitt.


Az ITO (intenzív osztály)

Már kora délután van, amikor újra éber vagyok. Bejön egy mosolygós doki és tapintatosan elmondja, mi történt velem. Csillapíthatatlan vérzés indult el, nagyon sajnalja, életveszélyben voltam, elég sok vért veszítettem, de sikerült megállítani. Abban az állapotban nem igazán fogom föl, hogy mit hallottam az imént.

A doki elmegy. A fájdalom hatalmába kerít. Rettenetesen vergődöm. Percenként 8-10-szer belehasít a sajgás a hasamba, jajongok folyamatosan. Elmondják, hogy normál esetben kaphattam volna a műtét korábbi szakaszában is egy fájdalomcsillapítót, így nem fájna annyira a műtét után, de nálam ugye a sürgős beavatkozás miatt erre nem volt lehetőség, ezért fáj ennyire. Viszont kapom "csövön át" az erős fájdalomcsillapítót, meg hozzá szájon át is, de ezek ennyit bírnak.

Nagyon szenvedek. Remeg a lábam is (az szokott máskor is, amikor kimegy a gerincérzéstelenítő hatása). A jajongásom miatt bejönnek és magyarázkodni kezdenek, hogy ne haragudjak, de sajnos nem tudnak több fájdalomcsillapítót adni. Mondom nekik, hogy nem azért jajongok, hogy csináljanak valamit (tudom, hogy nem tudnak), hanem mert így könnyebb elviselni a fájdalmat. Megkérdezik, hogy pánikbeteg vagyok-e. Nem tudom, miért gondolták, hogy az vagyok, de ettől persze még szerencsétlenebbnek érzem magam.

Elhangzik az is, hogy mindig ilyen vékony szoktam lenni? Sosem voltam vékony, csak kisgyerekkoromban. Ez a gondolat összezavar. Olyanokat feltételeznek itt rólam, ami nem vagyok, sosem voltam. De miért felteteleznek ilyeneket? Talán ők látják jól? Szöget üt a fejemben, hogy mit láthatnak bennem, hogy vajon kinek az érzékelése helyesebb rólam, az övék vagy a sajátom, de ezen az úton nem akarok lemenni, úgyhogy egyszerűen elkönyvelem, hogy ők látják rosszul.

A babáról nem tudok semmit. Aztán jön egy mosolygós doki, aki elmondja, hogy jól van. Az intenzívről átkerült a koraszülött részlegre és hamarosan láthatom. Nagyon lelkesen mondja, amitől én is fellelkesedem: hamarosan láthatom! Aztán folytatódik a vergődés.


A mozgás jó

Jönnek lemosdatni. Oldalra kell hozzá fordulnom, megy, megdicsérnek. Jól esik, úgy érzem valamit meg tudok tenni. Ebbe a feelingbe belekapaszkodom. A mosdatás után jobban érzem magam. Nem a tisztaság miatt, hanem fizikálisan. Azzal magyarázom, hogy a mozgás segít jobban lenni. Innentől fogva állandóan ficergek, mocorgok a kórházi ágyamon, néha megemelem a csípőmet (sikerül), meg próbálok oldalra fordulni (nem sikerül, nagyon fáj). A mocorgás érzem, hogy segít.

Aztán egy ponton már nem segít. Este lesz, lassan kellene aludni, de nem tudok. Vergődöm, mert nem találok olyan pozíciót, amiben kényelmes lenne. Mindenhogyan valami kellemetlen, fáj és ettől persze kétségbeesem. Sírdogálok magamnak kicsit. Bejönnek, adnak egy bogyót: azt mondják fájdalomcsillapító meg enyhe nyugtató, hogy tudjak aludni. Nagyon örülök neki, mert már kétségbe voltam esve, hogy ilyen vergődés lesz az egész éjszakám. Hamar elalszom. Gyakorlatilag kiüt.


Viszlát ITO, hello poszt-op!

Csodanyugisan és pihentetően alszom, és reggel nagyon kellemesen ébredek. Már nem fájnak a dolgok (annyira). És mondják, hogy elengednek, hamarosan felvisznek a gyerekágyra, ahonnan majd át tudok menni a babához. Izgalmasan hangzik és örülök ennek, de tudom, hogy előtte ott lesz az első felkelés, ami viszont nyomoroncságos szokott lenni. Csak úgy, mint az első pár nap a császár után. De egyre jobb lesz, ebben bízom.

És úgy is lesz, csak még közben lesznek kellemetlen érzetek, meg miegyéb. De a gyerekágyon csak 1 napot töltök a poszt-operatív szobában (ami, hej, de pocsék). A nővérke szeméből folyton kiolvasom a megkérdőjelezést. És persze a szavaiból, hangsúlyozásából is ugyanaz erősödik meg: mit nyavajogsz, ha fáj, hát fáj, ne zavarj a kérdéseiddal, panaszaiddal, nem akarok segíteni... De már felkeltem (megy ez, főleg, mert hajt, hogy lássam a babát).


Gyerekágy rendesen

Átkerülök rendes gyerekágyas szobába. És mehetek a babához. Megyek is, azaz tolnak elsőre. Nem maradok sokat, de tele lesz a szívem, mert megfoghattam.

Másodjára már saját lábon megyek, de mivel szédelgek és nagyon sápadt vagyok, a baba megnézése, szopiztatás és némi szoptatási tanácsadós igen bizarr kiokosítás után újra kiskocsiban végzem. Nem mernek elengedni gyaloglábon. És meghagyják, hogy ne jöjjek pár óra múlva, hanem pihizzek és aztán csak. Ha jól vagyok.

Engem viszont a babával való együttlét motivál, így küzdök. De nem könnyű, mert sem enni nem nagyon tudok, sem inni nem megy le elég. És hasmenésem van, kijött az aranyerem, kettő is, és nagyon kellemetlen a pisilés. Meg a jobb kezemen a kikúrálatlan ínhüvely-gyulladásom, amely a korábbi, többhetes kórházi tartózkodás átvészelésére a családdal való hosszas csetelés hatására kialakult, újra durván beizzította magát. De kitalálom, hogyan lehet jobban csinálni. És lassan, lassan tényleg minden jobb lesz. Jobb lesz, hisz itt a baba! Idővel felfogom ezt is, de tényleg lassan megy. Viszont nemsokára túlleszünk a kórházi mizérián is és hazamehetünk.


Végre otthon

Ahol minden, minden jobb. Tudok végre megint enni. És persze az első napokban a fizikális tünetek elborítanak. És még nem érzem sem a család régi, sem a baba új ritmusát. És nem tudok elfogadni segítséget, egyedül érzem magam. Mindez számomra meglehetősen kétségbeejtő, és ez sokszor megríkat. Meg az is, hogy ezekkel együtt is végre egyre inkább le tudok ereszteni: már nem kell erősnek lennem a babáért.

Ezek mind olyan túlcsordulós lelki dolgok, amiket muszáj "kisírni", meg amikről muszáj beszélni is - és amikről jót is tesz beszélni, hát beszélünk róla a férjemmel. És kiderül, hogy ezek a lépések lesznek az elsők a lelki kiegyensúlyozottságom visszaszerzése felé, még ha nem is látszik ott még semmi sem belőle. Férjem ugyanis, amellett, hogy a srácokkal mindenről gondoskodnak, lelkileg is támaszt nyújt. Így lassan túlleszünk az otthoni mizérián is, és már nem lesz ledermedve a belsőm, az idő előrehaladtával meg már testileg sem fog itt-ott fájni.

Egy hét otthonlét után pedig tényleg mind lelkileg, mind fizikálisan sokkal könnyebb. És itt a baba. Lassan felfogom. Vagy csak megszokom. Már megszoktam. A megérkezés hirtelensége, az orvosi vészhelyzet, és úgy en bloc, a helyzet sokkja pedig fokozatosan kezd oldódni bennem, ahogy agyalok rajta, ahogy a lelkemben elindul a történések feldolgozása. És ezzel együtt a szeretet is nyiladozik már a szívemben.

Egyéves lettél, Édes Kisember

Egy évvel ezelőtt egy szép délelőtti órában megláttad a napvilágot. Egészséges voltál, de olyan pici, amilyen picit még nem láttam. A koraszülött részlegen megengedték, hogy a kezembe fogjalak. 50centis emberkeforma. A tappancsodon vékony kábel volt rögzítve: valami életfunkcióról adott hírt a nővérkéknek. Nekem csak egy póráznak tűnt, ami az inkubátorhoz köt, de nem időztem sokat a gondolaton, másra irányult a figyelmem.

Hiszen itt voltál te, a magad tökéletességében. Apró emberke. Mikor ölbe vettelek, ott, akkor tudtam, hogy van benned életerő a küzdéshez. Azt is tudtam, hogy az enyém vagy és meg foglak minden bajtól védeni.

A piros takarót, amelybe megkaptalak, széthajtogattam: látnom kellett, hogy megvan mindened. Meztelen testtel, egy szál pelusban pihegtél: pici mellkas, ütemes, zihálásnak ható levegővétel. Aprócskák voltak a lábaid és a kezeden a picurka ujjak, mint egy kismadár lábai. Ropiujjak, ez jutott róla az eszembe. Sosem volt ilyen gyerekünk.

És eltelt egy hosszú év, megannyi küzdéssel, kifáradással, reménnyel teljes, izgalmas év. Zajlott az életünk a maga sodrában, közben te, mint egy óceáni elrejtett szigeten, a magad ütemében fejlődtél.

Kezdetben zavart téged az érintés. Apa megsimogatta kis bucifejed és kiült az arcodra a rémület. El is húzódtál. Sokáig, nagyon sokáig nem tudtunk simizéssel megnyugtatni. Utáltad. Megrémített téged és rettentően kényelmetlennek tartottad. Ezt egyáltalán nem értettük: sosem volt ilyen gyerekünk.

Egy hónap kellett, míg egyszer csak bederengett a határozott felismerés: az érkezésed körüli dolgok azok, amik rányomták a bélyegüket az érintéshez való viszonyulásodra. 5 héttel korábban jöttél. Amikor megszülettél, nem az újszülöttek átlagos traumái értek téged (magzatvíz-leszívás orrból, fürdetés, mérés, mindez refletorfényben) - te korán jöttél és ezért aggódtak érted.

Több rutinvizsgálat, több böködés, több zavarás, több vérvétel. És nem volt testi közelség. Neked sajnos erről szólt a "békés" kezdet az első napjaidon, melyek nemhogy zavartalanok nem voltak, de bizonyára sok fájdalmat éreztél. És beleégett a kicsi buksidba, hogy az érintés rossz, mert fájdalom követi.

Amikor erre rájöttem, majd meghasadt a szívem. De te nem ragadtál le a múltnál, így szép lassan, sok-sok óvatos közeledésen keresztül engedted felülíródni az érintésről kialakult véleményedet. És eljött a pillanat, amikor egy-egy kósza simi után kis mancsoddal megragadtad a téged érintő kezet és visszahúztad a fejedhez vagy a pocakodra, hogy "kérek még egy kicsit".

Ez az év nem ment el gyorsan. A hónapok lassan vánszorogtak, és mi csendben szemléltünk téged, ahogy megtanultál aludni, mosolyogni, átfordulni, kacagni, kúszni, mászni, ülni, kapaszkodva állni. Akaratod lett és ki is tudtad fejezni, már az elején. Korán felvetted velünk a kapcsolatot. Nagyon értelmes voltál: világosan kommunikáltál hozzánk. Jelezted, mit nem akarsz és azt is, ami jólesett. Szemkontaktus. Aztán odaérintetted a kezed a kezünkhöz. Vagy elhúztad. Később mókáztál is apával ezen sokat.

Minden nagyobb növekedési ugrást az előírtnál 1 hónappal később csináltál. A hónap elején lassabban fejlődtél, de aztán fölzárkóztál. Én állandóan aggódtam, hogy valamit nem időben csinálsz, és az mit jelez, hogy túl kicsi a fejed, hogy nem tartod a szemkontaktust, hogy egyik oldalra teszed csak le a fejed, hogy nem tartod még a fejed. Mindig aggódtam - de apukád nem aggódott. Ő bízott benned az elejétől, láttam a szemében, ahogy rádnézett. Meg el is mondta, amikor aggódó kérdéseimmel hozzá fordultam. "Minden rendben lesz vele" - mondta ilyenkor, és az élet végül őt igazolta.

Én végig féltem. Talán magamat féltettem. Úgy éreztem, annyit "dolgoztam" érted, nehéz volt ez a várandósság, kicsit még inkább, mint a többi. Nem akartam, hogy kiderüljön, mégsem vagy egészséges és ezzel együtt kelljen élnem. Nem voltam rossz hírekre felkészülve, mégis állandóan ott lebegett a fejem fölött, hogy mi van, ha. Mi van, ha nem vettük észre, hogy valami bajod van. Mi van, ha súlyos.

Éppen ezek miatt is, ha a fejlődésedre gondolok, ebből az évből leginkább a küzdelmet és a fáradtságot tudom felidézni. Téged viszont nem zavartak a nehézségek: te csak élni akartál, enni, biztonságban és kényelemben lenni.

Tegnap egyéves lettél. Hihetetlen utat tettünk meg idáig! Igazából te tetted meg: mi csak kísértünk és csodáltuk az elszántságod, életigenlésed, a fesztelenséget, ahogyan élted közöttünk az életedet és sosem zavart, hogy mennyit kell miattad fáradnunk. Nem voltál másokra belátással és ezzel elérted, hogy mindig maradéktalanul figyelembe vegyük az igényeidet - ez pedig rettentő szimpatikus volt benned, még ha rengetegszer idegesített is.

Mert, ha kicsit csendesebben sírnál... ha nem nyűgösködnél a semmisejó-érzés világfájdalmával percekig az elalvás előtt... ha nem a legdrágább kütyünkre/legveszélyesebb eszközökre startolnál rá... ha nem borulnál ki keserves sírással, masszív lelkiismeret-furdalást keltve bennünk, amikor végre sikerül a kis mancsodból kioperálni a cuccot... akkor mennyivel könnyebb lenne. De nem. Ezt nem teszed meg értünk. Mi alkalmazkodjunk, elvégre te vagy a gyerek.

Korábban, 6 alkalommal kevésbé kellett alkalmazkodni, a gyerekeket alkalmazkodtattam az életünkhöz, elvárásainkhoz, és a dolog nálunk remekül működött. Te viszont nem így működsz. Ez is új tapasztalat. Jóféle tapasztalat.

Boldog születésnapot, édes kisfiam: gombócfej, méregzsák, okos-bújós tornászbabácska. Ne változz meg, legyén mindig önmagad. Jó az Úr, hogy odaadott nekünk.

Mondtam már, hogy sosem volt ilyen gyerekünk?

Sulis vizsgáink

Az elsőssel, a másodikossal, az ötödikessel és a nyolcadikossal túllettünk a féléves vizsgákon az új suliban. Azt kell mondjam, hogy nagyszerű élmény volt. Persze, rohangáltunk, mint pók a falon, meg szokás szerint én szétizgultam magam a gyerekek helyett is - és nem csak azért, hogy hogyan fognak majd teljesíteni a vizsgán, hanem, hogy a pedagógusok hogyan fognak velük viselkedni -, de ez így volt jó.

Korábbi sulijainkban anno tapasztaltunk egy 's mást: kedvességet, meg közönyt, meg nagyon barátságosan és segítőkészen induló, ám a vizsgán egy tanárhoz méltatlan, megdöbbentően rosszindulatú viszonyulást is.

Utóbbi volt a frissebb élmény, emiatt pedig nem voltam biztos benne, hogy az új suliban a félév során tapasztalt kedves és kooperatív hozzáállás nem csak újabb szájhuszárkodás-e, mely majd egy negatív vizsgaélményben foszlik szerte.

Hát, nem az volt. Ennek pedig nagyon örülök. És elmondhatatlanul hálás is vagyok az élményért, mivel tényleg maradéktalanul pozitív volt. Egy ilyenfajta jó megtapasztalás kétségkívül új életkedvet és erőt önt az ember vizsgadrukkban megfáradt lányába, aztán meg már nem is érti, hogyan mehetett át ennél negatívabb töltetű megtapasztalásokon, hogyan viselte és fogadta el eddig olyan beletörődősen azokat.

Nem azt mondom, hogy annyira rossz volt nekünk az előző sulikban: igazából néhány kirívóan gáz esetet leszámítva normális élményeink voltak. A normális azonban nem kiemelkedő, hanem átlagos. Az átlagos pedig sem nem motivál, sem nem inspirál a jövő tekintetében.

És valóban így volt: eddig érzelmileg mindig csupán "túlestünk" a vizsgákon. Azaz, bár rendszeresen volt kellemes tapasztalás is a tanárokkal kapcsolatban, de kellemetlen is. Legtöbbször persze egyik sem volt annyira kiemelkedő, hogy teljesen felülírta volna a másikat.

Ennek az lett a következménye, hogy amolyan vegyesvágottként éltük meg a helyzetet, és így tettük el emlékeinkbe is: a szívmelengetően pozitívat a gyomorszorítós részekkel együtt. A jó mellé tehát mindig makacsul beugrott a nem annyira jó is, ezért összességében nem szívesen emlékeztünk a vizsgákra.

De eztán már máshogyan lesz. Most, hogy belekóstoltunk: lehet ez annál is jobb, mint amit addig tapasztaltunk, nem akarjuk beérni kevesebbel. Hiszen a bőrünkön éreztük, mennyire kevés kell ahhoz, hogy egy vizsga különlegesen szép élmény legyen: emberség, gyerekre odafigyelés, világos kommunikáció, tisztelet, kósza dicséret, együttműködés - csupán ennyi.

Alapdolgok, alap emberi viselkedés. És mégis: ezt a hozzáállást otthontanulós családként egy vizsgahelyzetben, iskolai tanárok részéről hibátlanul tapasztalni, alsóban és felsőben is - ezidáig sajnos ritka madár volt. De úgy látszik, ezek a madarak a mostani sulink közelében fészkelnek. És ez tényleg a világot jelenti a gyerekeimnek, amikor vizsgáznak.

Szememben az utóbbi időben pontosan emiatt értékelődött föl a jelentősége a pedagógusok személyiségének és az egész iskolai légkörnek. Ugyanis a suli alakítja ki azt a barátságos légkört, melyben egyenrangú partnernek érezzük magunkat, és emellett még teljes mértékben a tanáron is múlik a vizsga hangulata.

A gyerekeinknek a számonkérés abban az értelemben mindenképpen meghatározó élmény, hogy tartósan megmarad emlékeikben, hogyan bántak velük: a kirívóan pozitív és negatív tapasztalatok hosszú évekre, vagy annál is tovább felidézhetőek. Elsősorban és főképp NEM az marad meg nekik, hogy adott tárgyból hányast kaptak, hanem, hogy vizsga közben kedves vagy lekezelő volt-e velük a tanáruk.

Lehet, hogy a gyerek feje felett elmegy pár megjegyzés, de pontosan érzi, hogy a tanár neki szurkol-e vagy nem. Kihallja a kérdésekből a tiszteletet és segítőkészséget és értékeli ezt - vagy ennek hiányát is.

A mi mostani vizsgaélményünkkel kapcsolatban számomra az a tanulság, hogy sosem késő váltani. Mert lehet többet akarni. És jó dolog kilépni abból, ami nem működik és lépéseket tenni valami új felé, ami áldásosabb dolgokkal kecsegtet. Nekünk mindenképp.

Lehetett volna persze az is, hogy nem jól lépünk és befürdünk a választásunkkal, de nem így lett. Mertünk lépni és a kegyelem megtartott. És ez így most nagyon felszabadító érzés. Isten jó és végre béke van. Túlvagyunk tehát: beizzíthatjuk a megérdemelt nagy pihit, meg a máscsinálást. És.megyünk.tovább.