Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hét gyerkőccel meg két kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2012. június 29., péntek

Bó titka - nem titok már



Ötödik gyermekünk nagyon kedvesen megmutatta magát a legutóbbi ultrahangon. Nagyon örültünk, nagyon örültem: annak is, hogy végre tudjuk, meg annak is, amit megtudtunk. És hogy kinek a találgatásai valósultak meg? Bó...


.
.
.


... kislány!:) Szerettem volna egy képet is feltenni a kisasszonyról, de egyelőre a technika nem adja magát olyan könnyen. Remélem, hamarosan azért sikerül.

És hogy milyen érzés lett végül? A hír hallatán nem sírtam el magam, de percekig csak feküdtem ott az ágyon hüledezve... Olyan bénító érzés volt, csalódással vegyes szomorúság. Ez pár percig tartott. A doki egy szót sem szólt (éppen az ultrahangos gépen bütykölt valamit), és ez így volt jó, mert nagyon kellett az a pár perc a néma csöndben.

Aztán egyszer csak átkattant az agyam, és akkor már örültem és vigyorogtam és a lelkem tele volt és elkezdtek forogni a gondoltaim: "lány... DE JÓ!!"

Kegyelem volt, áldás és ajándék Istentől, hogy akkor és ott átkattant az agyam és örömmel megbékélve tudtam fogadni az eredeti elvárásaimmal ellentétes híreket. Szerintem magamtól nem tudtam volna egykönnyen túllenni a fiúváráson - talán nem is csoda, négy nagyon fiúnak várt fiú után...

Néha azért még előjön ábrándként, hogy egy fiúnak is annyira tudnék most örülni (mármint, ha kiderülne, hogy mégsem lányunk van). De valahogy a lányban is meg vagyok nyugodva tökéletesen. Kíváncsi vagyok, milyen jellem lesz, hogyan fog kinézni, mit fog belőlem/belőlünk kihozni és mit fog a családunkhoz hozzátenni ez a kis csajszi.

Szoktam ezen gondolkozni, de igazából nem tudom, hogy a gyakorlatban mit jelent, hogy lányunk lesz. Úgy érzem, teljesen ismeretlen terepen járunk... Nem frusztrál, de érdekes ez az érzés, izgalmas. Jó, hogy mindent megtudunk majd hamarosan, hiszen már lényegesen kevesebb van hátra, mint amennyi eltelt.

Egyelőre tehát nem leszünk ötfiasok: a 'négy-fiú-és-egy-kislány' formáció a tökéletes terv számunkra az Úrtól. És ez így jó!:)



 

   

2012. június 14., csütörtök

Gondolatok, dilemmák


 

Nehéz ez... Itt vagyok én, bizonyos meggyőződésekkel nemoviztatásról, teljesidejűanyaságról, otthonoktatásról, meg más dolgokról, amikről már sokat írtam itt a blogon. És aztán vannak mások más életfelfogással, más döntésekkel - talán más meggyőződésekkel is. És el kellene egymást fogadni egymás életébe való belemászás nélkül, a megváltoztatás szándéka nélkül. Vagy mégsem...?

Nehéz ez... Másoknak talán azért megy könnyebben az ilyen szintű elfogadás (vagy tolerancia?), mert meggyőződésük javarészt a saját életükre vonatkozik. Azért tudnak másokkal toleránsak lenni, mert azt gondolják, hogy nem muszáj mindenkinek ugyanazokra a következtetésekre eljutni, és egy adott helyzetben nem kell mindenkinek ugyanúgy dönteni. Sőt, éppen az a jó, hogy a másik máshogyan él, máshogyan dönt az élethelyzeteiben, mint ahogyan mi tettük/tennénk. Ezáltal tanulhatunk sokat egymástól, és így formálhatjuk jól egymást.

Nem vitatom, hogy ez valószínűleg így is van az esetek nagyobb részében. De nem mindegyikben. Bizonyos esetekben ez a hozzáállás abszolút nem alkalmazható - én legalábbis így látom. Nálam éppen itt hibádzik a dolog: a 'bizonyos eseteknél'...

Bizonyos esetek alatt pl. a hívők életének egyes meghatározó döntéseit értem. Nem tudom elfogadni, nem tudom elképzelni, hogy azonos alapokon nyugvó életek teljesen más meggyőződésekre juthatnak az azonos alapjaikkal teljes összhangban, és hogy ez így normális.

Nehéz ez... Hiszen nyilvánvaló, hogy valamire alapozzuk a döntéseinket, és ez jó esetben Isten Igéje, ami nem változik. Viszont a referenciáink időközben megváltozhatnak...

Sok 'bizonyos esetben' megtörténik ez. Ekkor mondjuk azt, hogy "az élet mást hozott". Ami azt jelenti, hogy el kellett vetni bizonyos gondolatokat, meggyőződéseket, amikhez előtte foggal-körömmel ragaszkodtunk, és be kellett fogadni, magunkévá kellett tenni valami újat - olyat, amivel régen eszünk ágában sem lett volna azonosulni. Ilyenkor az embernek kitágul a világ és úgy érzi, hogy most már képes kevésbé kizárólagosan, szemellenző nélkül szemlélni mindazokat, akiknek a döntéseit eddig zsigerből elutasította, és akikhez emiatt nagyon nehéz volt kapcsolódnia.

Ha olyan témában jutunk el egy kevésbé kizárólagos gondolkozásra, amelyben tényleg az a kívánatos, hogy elfogadjuk a sokféleséget, akkor az egy hasznos dolog. Akkor is hasznunkra válik ez, ha egy nem megfelelő referenciát (pl. az igeitől eltérő gondolkozásmódot) cserélünk fel igeire. De nem mindig erről van szó.

Nehéz ez... Mert én továbbra is úgy látom, hogy amikor két ember referenciája azonos, akkor a döntéseik nem lehetnek teljesen mások. Szerintem nem lehet pl. igei alapon és Isten vezetésére hivatkozva oviba meg iskolába adni a gyerekeinket. Nem azt mondom, hogy hívőként nem lehet ezekbe az intézményekbe beadni a gyerekeinket, mert be lehet. Meg is teszik ezt sokan. De nem mondhatjuk, hogy ezt Isten személyes vezetése és az Ige útmutatása alapján tesszük.

Ugyanarra a dilemmára a Biblia nem adhat kétféle útmutatást. Az egyik törvényszerűen hibádzik: valaki valamit félreértett vagy kiforgatott az Igében, és igazán fontos, hogy megértsük, hogy az a valaki mi vagyunk-e, vagy éppen az, aki más döntésre jutott.

A legtöbb komoly élethelyzetünk nem 'engem így vezet az Úr, téged meg máshogyan' szituáció. Igével a kézben, ugyanabban a döntési helyzetben nem mehetünk kétfelé, úgy, hogy mind a két irány igeileg megalapozott és Isten szerinti.

Azt elfogadom, hogy egy ponton az ember elveti, amit vallott, de azt nem tudom elfogadni, hogy mindkettő Istentől jött és helyes volt. Elfogadom, hogy van, amikor nem látunk más kiutat, mint kompromittálni az igazságot, amit előtte teljes szívvel elfogadtunk - de nem fogadom el, hogy a kompromittálást Isten látószög-kiszélesítésének tituláljuk.

Elfogadom, hogy vannak nagyon-nagyon nehéz élethelyzetek és olykor az Isten szerinti egyetlen jó döntés kivitelezése képtelenségnek, sőt esztelenségnek, emberi felelőtlenségnek tűnik. De nem fogadom el, hogy erre a 'képtelenségre' úgy hivatkozzunk, mint annak bizonyítéka, hogy Isten minket más irányba vezet - mintha az Úr tetszésével találkozna a meghátrálásunk.

Mindegyikünk követhet és követ is el hibát. Hibázni szabad. De nagy hiba egy-egy ilyen hibát Isten egyéni vezetésének vagy az Úrtól jövő kívánatos lelki átformálásnak értelmeznünk.

Nehéz ez... Mert, ami felől személy szerint meg vagyok győződve, az nem olyanfajta meggyőződés, amiben "engem így vezetett az Úr", hanem olyan, ami szerintem általános érvényű - az alapok ugyanis általános érvényűek. És itt kezdődik a konfliktus vagy dilemma. Ha ugyanis ragaszkodom ahhoz, amit gondolok, ami felől meg vagyok győződve (vagyis ahhoz, hogy bizonyos döntések helyesek és jók, mások helytelenek és rosszak, és ez nem attól függ, hogy kit hogyan "vezet az Úr", vagy, hogy kinek mit hoz az élet, hanem attól, hogy nekünk, hívőknek, mi a mi szilárd és mozdíthatatlan alapunk), szóval, ha ehhez a gondolathoz ragaszkodom, akkor intoleráns, elvakult, és megmondóember leszek mások szemében. Olyan ember, aki kéretlenül beleavatkozik mások életébe és szeretetlen. Pedig nem így van. Csak nem akarok kétféle mércével mérni: nem akarom kompromittálni a hitemet.

Ha úgy teszek, mintha ami felől meg lennék győződve, azt kizárólag magamra tartanám érvényesnek, elfogadva, hogy ezekben a témákban nincsenek abszolút referenciák, tehát másokat máshogyan is vezethet Isten és ez teljesen rendben van így - akkor kompromittálom a saját meggyőződésemet, hiszen az arról is szól, hogy abszolút alapokon állva hoztam döntést.

Azonos alapon nem lehet kétféle helyes döntést hozni. Ha a referenciánk Isten Igéje, akkor egyféle válasz születik adott kérdésekre. Lehet, hogy adott pillanatban nehéz ezt elfogadni, vagy nem akarom ehhez igazítani az életemet, de attól még van egy abszol-út, ami ha nem aszerint cselekszem, sem változik.

Ezzel együtt azonban az utóbbi időben nagyon hangsúlyossá vált számomra megkülönböztetni pár dolgot, amit gyakran egybemosunk. Az ugyanis, amit gondolok, egy dolog. A másokhoz való hozzáállásom, egy másik. Az a mód, ahogyan velük viselkedem, egy harmadik.

Nem mondom, hogy nincsen összefüggés a három között, de nem egyenesen következnek egymásból.

A gondolkozásom nem tesz engem automatikusan élhetetlen, goromba vagy agresszív emberré. Maximum kategorikussá: ami, bár a mai hipertoleráns világban nem erény, azért messze nem annyira barátságtalan jellemvonás, mint az előző kettő.:)

Tehát, arra akarok kilyukadni, hogy az, amit gondolok, még nem determinálja azt, ahogyan másokhoz viszonyulok. Azért, mert úgy vélekedek, ahogyan leírtam, még nem jelenti, hogy bárkit elítélnék, lebecsülnék, vagy le akarnék dorongolni, aki azonos alapon más döntésekre jut el, mint én, és az Úrra hivatkozik. Volt idő, amikor máshogyan reagáltam, de ma már nem ez a meghatározó.

Ha elmondanád a történetedet, úgy hiszem, nem dogmatikus elhatárolódással találkoznál, még ha nem is mindenben értenék veled egyet. A kategorikusság nem feltétlenül jelenti a másik ember megértésének a hiányát. Hívő szempontból vizsgálódva pedig biztosan elgondolkozom az érveiden, ha igei megalapozottsággal és/vagy logikus érveléssel mondod, amit gondolsz.

Talán nem is annyira nehéz ez. Csak... más...





2012. június 7., csütörtök

Hangyaságok



Ez most egy régebbi történet lesz, de ígértem, hogy megosztom veletek. Így most a hangyafarmunkról fogok írni.

Régi tervem volt, hogy F.-el építtetek egy igazi hangyafarmot (két üveglap közé töltött földdel). Ez a projekt azonban elfelejtődött. De arra egyáltalán nem számítottam, hogy évekkel később az idei tél kellős közepén mégis állattartásba fogunk majd...

Történt egy napon, jó pár hónappal ezelőtt, a nagy hidegek idején, hogy a konyhánkat elérte egy hangyatámadás. Nem voltak több százan, de módszeresen felderítették a szemetest, a tűzhelyet, a munkapultot és előszeretettel gyülekeztek a teáskannánkon. (Páran bele is fúltak, amivel nem volt túl szívderítő szembesülni...)

A problémát orvosolandó, kaptunk egy tippet: sütőporral kell beszórni a lyukjaik környékét, meg a vonulási útvonalakat. Megtettük, de a dolog csak pár napig működött: utána újra jelentkeztek. Így jött az ötletem, hogy vadul összefogdosom őket egy befőttesüvegbe és kényszermunkára fogom őket: mesterséges környezetben, figyelő tekintetek előtti munkára, és meglátjuk, építenek-e járatokat a gyerekek szeme láttára.

Egy háromliteres befőttes üveget harmadrészig töltöttem az udvarból származó földdel. Némi rothadó avart és zöld füvet is markoltam vele. Ezután beledobáltam áldozataimat. Nagyon hamar kiderült, hogy ezek az állatkák a befőttesüveg falán lazán sétálgatnak, tehát nem működik a szabadon levegőztetés gondolata: muszáj befedni valamivel az üveg száját. Okozott némi fejtörést, hogy mi legyen ez a fedőanyag, de végül két réteg folpack mellett döntöttem. Ez rossz döntésnek bizonyult, a hangyák ugyanis szervezetten és módszeresen estek neki és - kirágták. Nem gondoltam volna, de ez lett.

Ekkor kicseréltem a folpack-ot és könyvet tettem a tetejére, de így is kirágták (mármint a kicserélt folpackot, ami a könyv alatt volt). Végül négy rétegbe hajtott folpack-kal próbálkoztam, ami egy tömeges merényletet segített elő: a hangyák ugyanis szokás szerint nekiláttak kirágni az első réteget és amikor sikerült, bemásztak a nyíláson. Szerintem nem találtak vissza és ott fulladtak meg: reggel ugyanis az állományunk jó részét halva találtuk.

Tudnék még mesélni a hangyás kalandokról, de ezek a történetek lehet, hogy csak nekünk érdekesek. Később egyébként átfutott egy nagy fekete pók a nappalin, és hirtelen ötlettől vezérelve őt is betettem a befőttesüvegbe. A hangyák azonnal elkezdték támadni, de végül mégis sikerült nyugodt együttélést kialakítaniuk: leginkább úgy, hogy a pók a létszámfölénytől tartva messze elkerülte a hangyákat.

A nagy fekete pókban az volt a jó, hogy ő a hangyákkal ellentétben képtelen volt az üveg falán mászkálni, ráadásul sokkal nyugodtabbnak bizonyult, és a mérete miatt könnyű volt észrevenni hol van (rendszerint mindig ugyanott volt). Vártuk, hogy majd hálót sző, de végül nem tette: vagy nem voltak adottak a körülmények, vagy lyukban élő pók volt - a gyerekek utóbbira tippeltek.

Egy jó szándékú mentési akcióm közben az első napon elvesztette az egyik lábát, majd később valami ismeretlen ok miatt egy másikat is - így egészen karakteres jószág lett belőle: négylábú pók. Meglepetésemre nem nagyon zavartatta magát ezen a tényen, pedig azt gondoltam, hogy már az első láb elvesztését sem fogja túlélni...

Egy idő után már nem volt olyan érdekes a pókkal spékelt hangyafarm a gyerekeknek. Csak én voltam, aki gyakrabban rájuk néztem - érdekelt is, hogy mi van velük, meg a 'gondoskodás' is rám hárult. De élveztem ezt. Ugyanakkor elgondolkoztam a gyerekek érdeklődésének hullámzásán, és nagyon örültem, hogy eddig semmiféle kisállattal kapcsolatban nem adtuk be a derekunkat. Gyanítom, hogy nincs olyan lakásban tartható hobbiállat, még ha egzotikus is, ami pár hétnél/hónapnál tovább is érdekes lehet. Ez alól talán a nagytestű papagájok, meg a kutya képeznek kivételt. Ezek tartása egyébként nem áll távol tőlünk, de jelenleg nem gondolkozunk ilyesmin.

A kisállatokra visszatérve: ha megunja a gyerek, akkor csak nyűg lesz a gondozás. És akkor vagy hagyom őt éveken át nyűglődni a maga választotta helyzetben, vagy átveszem a stafétát a gondozásban, vagy rövidre zárjuk az ügyet és megválunk attól az állattól. Egyik megoldást sem tartom ideálisnak...

A körültekintő őrzés mellett hangyáink egyébként azóta megszöktek (bár Rafi teljes meggyőződéssel állítja, hogy nem ez történt, hanem a pók nyírta ki szegényeket - még a hangyatetemeket is látni vélte az üvegben). Én gyanítom, hogy valamelyik kisebbünk akarta felülnézetből megnézni a helyüket, és nem sikerült a könyvzárat úgy visszatenni, hogy teljesen lefedje az üveget, s így a kis résen át egyszerűen meglógtak. Már sosem tudjuk meg.:)

Amíg nálunk voltak a hangyák, tényleg 'ástak' járatokat. A pók pedig egy távol eső ágon találta meg a helyét (amit én tettem be neki, amikor attól tartottam, hogy a hangyák vacsinak gondolják őt).

És ha már ennivaló: próbálkoztam kenyérdarabkával, de mivel a nedves föld és a zöld levelek párologtattak, megpenészedett, mielőtt megehették volna (talán nem is akarták megenni).

Kaptak néha vizet, amit csak úgy becsepegtettem nekik. Nem díjazták különösebben, de nem is panaszkodtak... Ami viszont elnyerte a tetszésüket, az a méz volt, amit időnként belülről rákentem az üveg oldalára. Ahogy felfedezték többen is odagyűltek és ittak belőle (láttam, hogyan mozog az üvegen a szájuk, sosem láttam ilyet, érdekes volt). Aztán később már érdektelenek lettek a méz iránt is, szóval lehet, hogy változatosabban kellett volna táplálni őket.

A pók nem tudjuk, min élt -szerintem levegőn- mert neki semmiféle kosztot nem juttattam be. A gyerekek szerint a hangyákat fogyasztotta, de én nem gondolom, hogy így volt. Viszont nem tudok rájönni, hogy mit ehetett akkor... A hangyák kiszökése után egyébként még hetekig ott gubbasztott magába az ágon és köszönte jól volt - amíg el nem tűnt. Valószínűleg elszökött vagy kimúlt, de már ez sem fog kiderülni.:)

Az még érdekes, hogy azt gondoltam, a királynő kontrollálja a dolgozókat kémiai jelekkel (így láttam egy természetfilmben, bár ott két afrikai hangyafajtáról volt szó). A mi befőttes farmunkon nem volt királynő, hiszen az nem mászkált a konyhánkban, így nem is tudtam foglyul ejteni. Ennek ellenére mégis volt szerveződés: mindenki tudta és -számomra lenyűgöző módon- mindenki tette is a dolgát. Volt, hogy egymásnak is segítettek, de rendszerint mindenki a maga területén dolgozott önállóan: egyesek közülük rögökkel bajlódtak, elcipelték azokat az útból, meg kitolták őket a már meglévő járatokból, míg mások a felszínen tevékenykedtek, a járatok bejáratánál. Volt, aki táplálkozott, mások füveket rágtak.

Tanulságos és meglepő volt ezt látni: milyen aprók és mind teszi a dolgát; nem zavartatja magát, hogy hol van, csak teszi, amire elkészítették. Isten oly nagyszerűen alkotta meg ezeket az apró teremtményeket is! Jó volt kicsit belelátni a világukba. Úgy érzem, ez a tapasztalás is megértetett valamit Isten tökéletes bölcsességéből.

Eredj a hangyához, te rest,
nézd meg az ő útait,
és légy bölcs!
Akinek nincs vezére,
igazgatója vagy ura,
nyárban szerzi meg az ő kenyerét,
aratáskor gyűjti eledelét.
(Példabeszédek 6:6-8)



Szívesen olvastátok