Anyai gondolatok az iskolaérettség kapcsán

Korábban már írtam arról, hogy Náti fiunkkal iskolaérettségi vizsgálatra fogunk menni. Június közepén ez meg is történt.

Jó volt. Izgultam, de aztán odatettem mindent az Úr kezébe. Azután úgy voltam az egésszel, hogy fogalmam sincs, hogyan lesz: kétesélyes a dolog. Aztán meg, ahogyan láttam őt abban az ismeretlen közegben ügyeskedni, egészen megvidámultam. A végére meg kicsit megdöbbentem... Ó, de talán ne szaladjunk ennyire előre.

Péntek délelőtt 9-re hívtak be bennünket. Bár még nem jártunk ott, viszonylag hamar rátaláltunk a helyszínre. Kedvesen fogadtak és egyből betereltek minket egy szobába. Nátit elküldték játszani (ugyanannak a helyiségnek a másik részébe), amíg az anamnézist felvették. Szokásosan részletes kikérdezés volt a vele való terhességről, baba-, és kisgyermekkoráról, egészségügyi és személyiségi jellemzőiről. Aztán kezdődött a tényleges vizsgálat. Nagyon szerettem volna bent lenni, mert valahogy nekem többet mondanak a gyerekem reakciói és válaszai, mintha csak a vizsgálat végeredményét látnám egy papíron - még ha részletes szakvéleményről van is szó.

Eddig mindegyik gyerekünk iskolaérettségi vizsgálatánál bent voltam, és megfigyeltem, hogy apró, jelentéktelennek tűnő részletek mennyire számítanak a szakembereknek. Ez alapból nem lenne baj, de egy rendszeres gyerekközösség nélkül, a családjában nevelkedő gyerek esetében nem mindig előny. Könnyen előfordulhat, hogy hosszútávú következtetést vonnak le olyan dolgokból, amik egyszerűen abból adódnak, hogy a gyerek nem gyerekközösségben nevelkedett.

Ahol sablonos gondolkozást várnak el és megszokott válaszokat, ott félreértelmezhetik, elmaradásnak bélyegezhetik, ha a gyerek más logikát használva közelít egy megoldandó feladathoz (főleg, ha még más végkövetkeztetésre is jut el, mint amit elvárnának tőle).

Van olyan is, amikor egyszerűen arról van szó, hogy a feladat megfogalmazása vagy a szakember reakciói félrevezetőek a gyerek számára, aki ennek megfelelően félreértelmez valamit. És persze van, amikor a gyerek hibázik, vagy nem pontosan csinál valamit - pusztán azért, mert nem figyel, vagy mert nem elég fejlett még valamely területen. De ezeket a dolgokat sokkal jobban el lehet különíteni, ha bent vagyok és látom-hallom, hogy adott helyzetben hogyan reagál.

Nekem ezek az alkalmak mindig nagyon tanulságosak: egyrészt az adott gyerekünkről, másrészt a vele való foglalkozásomról, harmadrészt a családunkról egy visszajelzés. És mindig kapok valami személyes útravalót is - nem kifejezetten a jelenlévők által megfogalmazott szavakon keresztül, hanem ott és akkor a helyzet és a külső környezet generál bennem bizonyos belső gondolatokat, érzéseket, és olyan tapasztalatokat, amiket aztán be lehet építeni az életembe.

A falakra kitett idézetek a nevelési tanácsadókban mindig nagyon tetszenek. Gyerekekről szólnak, meg a gyerekek neveléséről, a hozzájuk való viszonyról és általános életbölcsességről. Persze van, amivel nem tudok egyetérteni, de bőven akad, amivel igen. Ezek szelíden inspirálnak is további fejlődésre. Mindig szeretném lemásolni vagy befényképezni őket, hogy megmaradjanak: hogy itthon is meglegyenek, de ez eddig még egyszer sem sikerült.

Nátira visszatérve: most először fordult elő, hogy a nevelési tanácsadós 'néni' a gyereket is megkérdezte, hogy szeretné-e, ha anya bent lenne, és ő azt mondta, hogy nem. Ezen persze rendesen meglepődtem, de végül beleegyeztem, hogy rendben, akkor kimegyek. Kint gondolkoztam: sok minden átfutott az agyamon, hogy miért történt így, de akkor és ott nem igazán találtam igazi választ. Csak sejtettem, hogy talán arról lehet szó, hogy a fiam hamar a bizalmába fogadta Erika nénit, és tetszett neki, hogy neki adták a döntés lehetőségét, s most ezzel így élt.

Aztán tovább is gondolkoztam: az utóbbi napokban hosszan készítgettem őt magára a vizsgálatra, az idő jelentős részében azt ecsetelve, hogy mikre számíthat, hogyan és hogyan ne viselkedjen. Utólag elemezve, azt hiszem, kissé túlzásba vittem az instruálást, és ezért gondolta úgy a fiam, hogy anyának kívül tágasabb.

Ahogyan ezeken gondolkoztam, az is eszembe jutott, hogy mennyire szükségtelen volt mindez. És, hogy azért éreztem mégis szükségét a túlzott instruálásnak, mert kompenzáltam valamit. Náti ugyanis a két nagyobb tesó árnyékában a maga nyugisságával sokszor figyelmen kívül maradt. Tipikus eset, hogy a gyerek jól elvan, és ezért nem ő, hanem a komolyabb nevelési helyzeteket létrehozó tesókonfliktusok vonják magukra inkább a figyelmet: akivel éppen aktuálisan nincsen probléma, azon nincsen annyira rajta anya figyelme. Ez -most már tisztán látom- egy olyan csapda, amibe nem szabad belelépnem. 

A komolyabb nevelési helyzetek kialakulása csak idő kérdése akkor, ha nem vagyok igazán jelen az adott gyerekem életében, csak testileg - ez egyébként nagyon könnyen megvalósítható itthon, de amúgy édeskevés. Ugyanakkor mégis jobb megelőzni a problémákat, mint a kezelésükkel bajlódni...

Mivel zajlanak a napok, hajlamos vagyok egyszerűen a teendőkkel foglalkozni és a gyerekeket nevelni - és emellett valahogy elsikkadnak maguk a gyerekek, meg az az élet, amit beléjük feledkezve, velük közösségben, kapcsolatokat építve, szeretve kellene élni. Ez az elsikkadás az oviskorú gyerekeinknél még nem annyira jellemző, ők ugyanis mindennek örülnek, amiben a szülő szeretetét megérzik: meseolvasás, beszélgetés, konyhai segítés, akármi. Ők nem igénylik a mélylélektani beszélgetéseket a felnőttel és nem foglalkoztatja őket, hogy az anyjuk hogyan éli meg a nehezebb helyzeteket.

Egy nagyobb gyerekkel való kapcsolatépítés már nem mindig megy olyan ösztönösen és könnyen, mint egy oviskorúval: a nagyobb ugyanis mélyebben is részt akar venni az életemben. Őt nem lehet mindig elküldeni vagy lepattintani, amikor éppen nem vagyok ráhangolódva a kapcsolatápolásra, hanem az egész életemet nyitott könyvként eléélve, számára elérhetőnek kell lenni az idő nagyobb részben - így lehet hatékonyan megélni az életközösséget. A velük való kapcsolatépítés arról szól, hogy ragadjam meg a lehetőséget, vonjam be őt a saját dolgaimba és kísérjem érdeklődéssel az ő dolgait időt szánva rá.

Ez most nekem komoly kihívás, mert elmélyülősebb időszakom van. Vagy lehet, hogy ez már nem is időszak, hanem ilyenné formálódtam...:) Mindenesetre nagyon szeretek itthon lenni és magamnak megmaradva, a gondolataimba merülve végezni a dolgomat. Egy ideje felismertem, hogy nem szívesen engedem be a nagyobb gyerekeimet az életembe, a félelmeimbe, a harcaimba, a gondolataimba. Pedig van, amelyiküknek elemi igénye van erre.

A főzés és a többi munka egy ideje terápiás nálam: szeretek elcsendesedni és hagyni, hogy csak úgy maguktól jöjjenek a gondolatok. Ez akkor is megtörténik, ha történetesen négy gyerkőc játszik élénken hallótávolságon belül. Hozzáaklimatizálódtam ehhez, és nemhogy nem zavar, hanem kellemes háttérzaj is. Nem zökkent ki az sem, ha időnként egyikük-másikuk érdeklődően megszemléli a munkámat, ilyen-olyan kérdésekkel talál meg, vagy tesóperes ügyben kell bíráskodnom.

Egyetlen dolog van, ami tökéletesen kimozdít ebből a kellemes, magamba forduló, az Úrral gondolkozó csendes tevékenykedésből. Ez pedig az, amikor egy gyerek megjelenik és nem csupán száraz információra vágyik, hanem rám kíváncsi: az én belsőmet akarja kutatni. Amikor arra vágyik, hogy megosszam vele a dolgaimat.

Ha nem engem, hanem belőlem akar, az nagyon megzavarja a nyugodt kis gondolataimat. És nem akarok adni magamból, mert az sérülékennyé tesz: megnyílni egy kilencévesnek... de muszáj. Muszáj, mert ha nem teszem, más társaság után fog nézni, és 5-6 év múlva sajnálni fogom, hogy elszalasztottam a magukat kellető alkalmakat, amik arra lettek volna, hogy a gyerekem szívéhez közel kerülhessek. Nekem nagyot kell ehhez lépnem: nem maradhatok benn az olyan kényelmes csigaházban.

Nagy kihívás - de miért ne vállalnám be, amikor nem vagyok ebben egyedül? Isten fokozatosan terhel és napról napra vár el tőlem apró dolgokat, amikben adott pillanatban engedelmeskednem kell. Nem egyszerre zúdít rám mindent. És ha kudarcot vallok is, holnap talán lesz egy új nap kegyelemből - és akkor sokkal jobban akarom csinálni. Jobban, mint ma, egyre jobban. Amikor sikerül, az nagyon jó érzés...

Nátihoz visszatérve: amikor odakerültünk, hogy iskolaérettség, akkor vele kapcsolatban nagyon bizonytalan voltam. Fogalmam sem volt, hogy érett-e vagy nem. Azért volt ez a bizonytalanság, mert nem sikerült megismernem őt eléggé. Vicces, nem? - itthon vagyunk és nem ismerem eléggé... de ezt éreztem és ebből következett a bizonytalanságom vele kapcsolatban. Aztán, ahogyan teltek a készülődős hetek és időt töltöttünk együtt a felkészülésben, úgy egyre inkább megláttam, milyen is ő.

Azt hiszem, a kelleténél jobban stresszeltem, és ezt Náti is érezte. Ezért is gondolta úgy, hogy ha választhat, anya inkább maradjon kint.

Már egy fél órája sétálgattam 'kívül', amikor egy rövid szünetet tartottak. Akkor odajött hozzám a folyosóra a nevelési tanácsadós néni, és azt mondta, hogy Náti szeretné, ha a 'második felvonáson' én is bent lennék. Ez nagyon jól esett: úgy éreztem, jól döntöttem, hogy engedtem őt dönteni. Mivel nem ragaszkodtam a bent maradáshoz, a gyerekem újra bizalmat szavazott nekem. Érdemes volt feladni bizonyos váradalmakat, és háttérbe szorítani azt a határozott igényemet, hogy tudni szeretném, mi történik bent, mert így nyertem valami jobbat ezáltal.

A vizsgálat végén Erika néni elmondta, hogy ő mit látott, mit tapasztalt Nátinál. Azt mondta, hogy a képességeit tekintve kellően érett, DE bizonyos okok* miatt mégis azt a javaslatot teszi, hogy idén ne kezdjen neki az iskolának. Megkérdezte, mit gondolok erről, belegyezek-e a javaslatába. Most először komoly fenntartásaim voltak a szakvéleménnyel kapcsolatban, aminek hangot is adtam.

Elmondtam, hogy elfogadom, amit szakemberként lát, és valóban, azok a bizonyos okok egy iskolai helyzetben nehézséget okoznának. DE Náti csalódott lenne, ha nem kezdhetne idén, mert nagyon várja már, és ha érett, akkor én inkább engedném, hogy menjen.

Elmondtam, hogy figyelembe kell venni, hogy nekünk speciális a helyzetünk: otthon megvan minden lehetőségünk teljesen a gyerekünkhöz igazítani a tanulást. Amennyiben még nem látjuk késznek egy adott dolog megtanulására, akkor itthon meg tudjuk várni, ameddig beérik. Az iskolánk is nagyon normálisan áll az otthontanulókhoz, és ők korábban is hangsúlyozták, hogy az első két évfolyam egy oktatási egységnek számít: ez azt jelenti, hogy ha még nem kész a gyerek, akkor nem fogják erőltetni, hogy pl. első osztály végére folyékonyan írjon-olvasson a vizsgán. Elég, ha második végére eljut egy megfelelő szintre. (Persze elvárják, hogy amennyire tőle telik, felkészüljön, de amire még nem áll készen, az nincsen erőltetve.) Ezek miatt az okok miatt én a szívem szerint inkább engedném őt idén menni.

Meglepetésemre erre azt mondta Erika néni, hogy az érveim meggyőzték és ezért -bár ő ilyet még sosem tett, de- megváltoztatja a (szak)véleményét. Náti mehet iskolába idén szeptembertől. Persze a testvéreihez hasonlóan ő sem fog suliba járni, de hivatalosan iskolás lesz, aminek nagyon örülünk.:)

Még pár benyomásom így a végére:

Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy velünk volt. Amikor aznap reggel imádkoztam, akkor konkrétan bölcsességet kértem a szóláshoz. Erősen megtapasztaltuk, hogy Isten ezt az imádságomat kétségkívül meghallgatta. Egyedül Övé a dicsőség, hogy azt és úgy mondtam, ami kedvező reakciót váltott ki.

Annak is örültem, hogy értelmesen tudtunk beszélgetni, mert Erika néni tiszteletben tartotta a családi meggyőződéseinket. Bár többször is hangot adott annak, hogy elkötelezetten gyermekközösség-párti, de mégsem kellett indulatosan összekülönböznünk ezen - kellemes hangulatban tudtunk egyet nem érteni.:) Ez nekem sokat számított és felüdített.

Azért azt érdekesnek tartottam, hogy egy pszichológiában és pedagógiában jártas szakember, aki annyi sok problémás esettel találkozik nap mint nap, ennyire hisz a gyermekközösség jellemformáló, konfliktus-megoldás elsajátításában nélkülözhetetlen életre nevelő hatásában, és ennek a közösségnek a hiányát burokban tartásnak gondolja. Éppen neki kellene látnia, hogy mennyire a fordítottja igaz.

Érdekes, hogy annak ellenére így gondolja, hogy Náti értékelésénél fel sem merült, hogy 'burokban tartott' gyerekemen negatív értelemben mély nyomot hagyott volna a teljesen ovimentes életünkből adódó gyerekközösségtől való megfosztottság. A gyerek normálisan tud kommunikálni, véleményt tud alkotni és értelmesen meg tud nyilvánulni egy számára teljesen ismeretlen közegben. Persze elképzelhető, hogy Erika néni úgy gondolta, hogy Nátin majd később fognak kijönni az 'elvonási tünetek', hacsak nem találunk neki valami iskolai gyerekközösség pótlékául szolgáló szakkört vagy foglalkozást. (Amit nem keresünk.)

Az iskolaérettségi vizsgálatról a papír alapú szakvéleményt pár hete kaptuk kézhez. Kicsit izgultam is emiatt, mert úgy íratták alá velem a papírokat, hogy csak szóban mondták el, hogy mi fog majd a szakvéleményben állni (kitöltetlen lap volt). Bíztam abban, hogy szavatartó az Erika néni, és valóban az lesz a szakvélemény végső javaslata, amit nekem szóban is elmondott: vagyis, hogy Náti 1. osztályt kezdhet, de bevallom, volt bennem némi gyanakvás. Ez viszont mára elszállt, hiszen megkaptuk a papírt és egy apró dolgot leszámítva ugyanazt olvashattam, amit nekem is elmondott.

Most már az iskolai beiratkozásunk is folyamatban van, viszont ez is adott okot némi izgulnivalóra. Ugyanis nemrég tudtam meg, hogy a sulink magántanulói létszámkerete erősen betelőben van. Korábban úgy terveztem, hogy majd a kézhezkapott szakvéleménnyel együtt fogunk bejelentkezni a beiratkozásra, de így már előbb informálódtam, attól tartva, hogy betelik a létszám és lemaradunk. Végül kiderült, hogy utolsó előttiként még tudnak minket fogadni, és ez is egy olyan dolog, ami miatt nagyon megkönnyebbültem az elmúlt napokban.

Most, hogy az előbb említett izgalmakon túlvagyunk, végre teljesen a nyár örömeire, a babavárásra és három otthontanított iskolásunkra irányíthatom a figyelmemet. Készülődöm a lányunk érkezésére, próbálom türelmesen viselni a nagy meleget az egyre nagyobb pocakkal párosítva és emellett nagyobb újítást is tervezek, ami a tanulásunkat illeti. Bizonyos szempontból ez is egy igazán izgalmas időszak, de már nem olyan gyötrő módon, mint az előző időszakban.

Áldott és csodás nyarat
kívánok mindenkinek:

maradt még belőle pár hét,
élvezzétek ki!

Még jelentkezem.

 

* bizonyos okok: konkrétan hármat említett Erika néni. Első: Náti az emberrajz helyett felfegyverzett katonát rajzolt, és az egyik történetet színesebben mondta el, mint ahogyan volt - bizonyos következtetéseket levont, pedig csak magát a sztorit kellett volna visszaadnia. Ezek őszerinte a gyerekünk játékosságát mutatják, ami azt jelenti, hogy még nem érett a komoly munkára, még játszana. Második: a fogváltás még nem indult meg nála és a testalkata is inkább ovis még, nem iskolás. Ez is azt mutatja (szerinte), hogy Náti még nem áll készen. Harmadik: a ceruzafogása nem sztenderd háromujjas, hanem speciális. A gyűrűsujján támasztja a ceruzát. Persze már évek óta így van nála. Régebben megpróbáltam őt az eredeti fogáshoz szoktatni, de úgy éreztem, hogy nem jó erőltetni: Náti állítja, hogy neki nem kényelmes a rendes fogás, viszont a speciális fogás egyáltalán nem akadályozza őt a normális rajzolásban. Utóbb Erika néni is elismerte, hogy egyes felnőttek nagyon furcsán tartják a ceruzát, de nekik úgy jó.


   

Náti és az iskolaérettség

Náti fiunk 6 és fél éves. Múlt héten erőt vettem magamon, és felhívtam a helyi nevelési tanácsadót. Június közepére kaptunk időpontot az iskolaérettségi vizsgálatra*.

Azért halogattam, mert 'csodára' vártam. Az előző két gyerekünket ugyanis ugyanaz a nev.tan-os néni mérte föl. Ő már ismeri a családunkat és nem kell neki magyarázkodnom sem a nem-ovizós múltunkról, sem az otthonoktatásról (Doda vizsgálatakor végigbeszéltük a dolgokat és megértette a motivációinkat, elfogadta a döntésünket). Szerettem volna, ha Nátit is ő méri fel, őszintén szólva nagyon örültem volna, ha így alakul. Olyan megnyugtató lett volna nekem 'rutinosan' menni valakihez, aki már valamennyire ismer és elfogad minket, mint család.

Az Angliából való hazaérkezésünk után azonban egy költözéssel várost és megyét is váltottunk. Ez pedig sajnos a nevelési tanácsadós dolgainkra is kihatással van. Mert, amennyire én tudom, nem vihetem a gyereket akárhová iskolaérettségi vizsgálatra, hanem a lakcím szerint illetékes város nevelési tanácsadójába kell menni. Persze, ideiglenesen átjelenthetném magunkat lakcímileg a másik városba (abba, ahonnan elköltöztünk), de ez nem valódi alternatíva, hiszen csalás lenne...

Ezért halogattam a hívást - titokban arra vártam, hogy a helyzet majd magától megoldódik és valami módon mégis sikerül elérni, hogy a 'régi' nev.tanos nénink csinálja meg ezt a vizsgálatot. De az Úr nem erősített meg abban, hogy azt a vasat komolyabban kellene ütni, így aztán abban maradtam magammal, hogy teszek egy kísérletet, és megpróbálkozom az 'új' nevelési tanácsadóval. Kértem az Urat, hogy rendezze úgy, hogy együttműködő emberekkel legyen dolgunk és úgy is lett. Dicsőség Neki! Örülök, hogy megtettem ezt, az elején nem-szeretem dolognak tűnő lépést: nagy megerősítés az Úrtól, hogy a kezdetektől együttműködést tapasztalunk és egyelőre úgy látjuk, hogy normálisan állnak hozzánk.

Van még pár hetünk, szép lazán készülgetünk Nátival. Nincsen a dolognak 'komoly' tétje, hiszen, ha úgy ítélik meg, hogy még nem iskolaérett, akkor augusztus végén felmentetjük még egy évre a nagycsoport alól, és akkor jövőre újrajátsszuk ezt a vizsgálatot. Ebben az esetben a gyerkőcünk 7 és fél évesen kezdené a sulit, ami ellen nincs különösebb kifogásom. Ha a mostani vizsgálaton iskolaérettnek tartják őt, akkor idén szeptembertől három otthonoktatottunk lesz - meg egy babánk. Már várom, akárhogyan is lesz! És izgulok is, mintha nekem lenne megmérettetésem...

Bár nincs bajom azzal sem, ha Náti egy évvel később kezdi a sulit, azért mégis inkább az van bennem, hogy idén lenne jó ez. Mert szerintem ő már iskolaérett. Az anyai érzéseim határozottan azt mondják, hogy már készen áll a rendszeres feladatozós tanulásra, és emiatt úgy érzem, hogy jó lenne, ha idén nekikezdhetne a sulinak. Családilag nagy kihívás lesz, de úgy érzem, az Úr elrendezi a részleteket és ad majd erőt ahhoz, hogy kivitelezzük ezt a helyzetet is. Ez most egy olyan kihívás, amit szeretnék felvállalni idéntől. Pár hét múlva meglátjuk, mit gondolnak erről a szakemberek.:)

Azért is érdekel, hogy mi lesz az eredmény, mert ez egy visszajelzés nekem arról, hogy mennyire pontosak az anyai érzéseim. Meg alapból is érdekel, hogy Náti fiam mit fog produkálni ebben a kétórás, kitartó figyelmet igénylő stresszhelyzetben. Gondolom ő maga nem fogja stresszként megélni, csak anyukája.:)

* Iskolaértettségi vizsgálat: ez egy vizsgálat, amelyben a gyerekek fejlettségét mérik fel azokon a területeken, amelyek az iskolai munkához fontosak lesznek. A vizsgálatot nevelési tanácsadós szakember végzi el. Óvodába járó gyerekek esetében mindezt az intézmény szervezi és bonyolítja le egy csoportfoglalkozás keretében. Az eredményről kiértesítik a szülőt. Oviba nem járó gyerekek esetében, a szülőknek kell felvenniük a kapcsolatot a nevelési tanácsadóval és kérni, hogy mérjék fel a gyermeket. A vizsgálat eredményét iskolai beiratkozásnál kérhetik - sőt, eddig úgy tudtam, hogy a beiratkozás feltétele az iskolaérettséget igazoló nevelési tanácsadós szakvélemény. A mostani telefonbeszélgetésből viszont úgy tűnt, mintha nem lenne kötelező bemutatni ezt a hivatalos papírt. Ennek még utána fogok járni.

Nyárvégi beszámoló rólunk, így, ősz elején...:)

Augusztus 20-án végre hazaérkeztünk. Újra Magyarország. Most egyelőre Pécsett vagyunk, rokonoknál, ameddig meg nem találjuk otthonunkat. Mert még keressük.

Hosszú volt ez a nyár, és jól telezsúfoltuk emlékekkel. Volt nagyon sok szép is közte, meg volt azért néhány szomorú-fájdalmas is. Mindegyikből tanultam, tanultunk valamit az emberekről, és valamit Istenről is. És ez így volt jó, mindenestül. Nem csinálnám vissza ezt az egy évet, mert azokat a tapasztalatokat Istentől kaptuk, és nagyon meggazdagodtunk általuk. Kicsit más ember is lettem, de ez az Úr munkája: Övé minden dicsőség mindenért, ami az életünkben van.

Szóval újra itthon vagyunk, és az első hetek sokfelé-rohangálós hivatalos intéznivalói után most már van időm kicsit értékelni a történéseket.

Visszanézve. Meg előre tervezgetve.

Meglehetősen sok intéznivalón vagyunk túl, és néhány várva várt nagy eseményen is.


Rafi iskolaérettségi vizsgálata

Aug. 23-án volt a Nevelési Tanácsadóban, ugyanannál a hölgynél, akinél Doda is volt kétszer. (hosszú történet, hogy miért kétszer) Az eredmény: Rafi iskolaérett és kivételesen jól teljesített. Ez nemcsak azért nagy hír nekünk, mert így most már két iskoláskorú gyerkőcünk van, akinek az előrehaladása tőlünk, szülőktől függ. Hanem azért is, mert Rafi itthon igencsak minimális fejlesztést kapott. Nem volt elhanyagolva, hanem engedve lett, hogy önmagát fejlessze. Meg vagyok győződve, és most már erről a tézisről van két lábon járó tanúbizonyságom is, hogy Isten úgy alkotta meg a gyerekeket, hogy születésüktől fogva önfejlesztők.

Nem kell őket stimulálni, nem kell tudatosan fejleszteni, nem kell színes ceruzát, gyurmát nyomni a kezükbe. Nem kell nekik sem színeket, sem számokat, sem idegen nyelvet tanítani direktben. És leginkább nem kell azon aggódni, hogy miért nem tart még ott a fejlődésben, ahol a szomszéd gyerek. Meggyőződésem és tapasztalatom is, hogy a gyerekek úgy lettek megalkotva, hogy egy szerető-gondoskodó családi (!) közegben maguktól képesek a maximumot kihozni magukból.

Úgy hiszem, ez is Isten bölcsessége és engem lenyűgöz az a tudatosság, ahogyan Ő formált bennünket, embereket!

Persze a 'maximum' fogalma más egy korai fejlesztő gondolkozású anyánál, mint nálam, aki nem vagyok híve az irányított fejlesztésnek. Talán ez a téma is megérne egy külön posztot egyszer, de annyi más téma is van még a fejemben...:)

Nem mondom, hogy ne legyen otthon gyurma, meg színes ceruza, mert azért azt fontosnak tartom, hogy legyen miből választania a gyereknek. De ne nyomjuk semmilyen irányba, ne fejlesszünk tudatosan, beosztva, kipipálva, előkészítve. Se nagyobb korban feladatlapozva. Nem kell ez. Helyette viszont örüljünk neki, tanuljuk őt, és neveljük helyesen. Azt hiszem, a kisgyerekkor erről kell, hogy szóljon.

A gyerek képes önmagától fejlődni és meg is teszi ezt, ha nem szoktatjuk rá 'mesterséges táplálásra' a foglalkoztatás területén. Ha viszont rászoktatjuk, akkor könnyen lehet, hogy nehezen fogja föltalálni magát otthon, és mindig szórakoztatásra szorul majd: másképpen látványosan unatkozni fog, amikor nem határozunk meg alternatívákat számára, amivel foglalkozhat. Nem mondom, hogy ez egy abszolút bölcsesség, de most nekem mindenképpen nagyon fontos felismerés.

Visszakanyarodva: Rafi iskolaérett, és ezért hálásak vagyunk az Úrnak.
 

Doda vizsgája

Két félév anyagából vizsgáztunk igazgatói engedéllyel. Még nem tudunk minden eredményt, de elkönyveltük, hogy jól sikerült.:) Minden szépen meglett és mivel a tanári gárda szempontjából rohanósabb napra rendeltek be minket, így elég gyorsan rövidre is zárták az egész procedúrát: reggel 9-re mentünk, és délután 1-kor már túl voltunk az éneken meg a tesin is. Nem hoztuk semmiből a 100%-ot az én mércém szerint, de ez bele volt kalkulálva a rendszerbe, hiszen elég zaklatott időszakban voltunk, ami az utolsó nagy hajrát illette a felkészülésben.

Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy a lehetőségeinkhez képest, meg egy kis lazulást is bekalkulálva, ez volt a 100%, ami adott esetben tőlünk telt. Persze rögtön a vizsga után levontam a személyes konklúziókat, hogy kicsit többet, meg kicsit előrelátóbban tanulunk majd a következő tanévben, de... azért ezt még át kell gondolnom, mennyire és miként. Mert azt is érzem, hogy ez így volt jó, ahogyan történt, nem másként.

Azt biztosan tudom, hogy otthonoktatva minden év más, mint az előző, és így tudom, hogy a következő sem lesz olyan, mint a mostani volt.:)

Mindenesetre örülök, hogy túl vagyunk. Eredményekkel később még lehet, hogy jelentkezem. Most 'tanulásilag' nekünk őszi pihi következik. Jellemfejlesztés és közösségépítés folyik most aktívan a családunkban: ezen van a hangsúly, mert erre van most szükség. A londoni egy évünk nevelésileg hagyott némi kidolgoznivalót az életünkben, leginkább a gyerekek jellemében. Úgy hiszem, ez most az, amivel foglalkoznom kell.

Majd, amikor átköltözünk oda, amit most még nem tudunk, hogy hol van, akkor nekiállok megszervezni a Két Iskolás Meg Két Kicsi Együtt Élős És Tanulós napjainkat.

Addig meg gyűjtöm az impulzusokat és igyekszem az Úrra figyelni. Gondolom, hogy erre a tanévre is van egy egészen konkrét terve számunkra. Vele lesz jó ez az évünk is, ha az Ő lábnyomán haladunk...


Náti ovis felmentése

Némiképp aggódtam ezen, mert a két idősebb fiunk felmentése eléggé döcögős volt, így ez alkalommal sem számítottam másra.

Ha már otthonoktatás, akkor én ezt a procedúrát tartom nehezebbnek bürokratikusan, nem a magántanulóvá válást...

Mindenesetre imádságos szívvel, az Úrban reménykedve indultunk neki a két kisebbel és F.-el azon a bizonyos augusztus végi napon. Előző este azt kértem az Úrtól, hogy innen ne kelljen továbbmenni: hogy elsőre adják meg nekünk a felmentést. Isten irgalmas volt hozzánk és meghallgatta az imádságomat. Sőt, feljebb megáldott, minthogy kértük vagy elgondoltuk volna...

A megbeszélt időben érkeztünk az oviba és nagyon kellemesen meglepődtünk. Soha ennyire gyorsan, ennyire gördülékenyen, ennyire jó légkörben nem zajlott még felmentésünk. Nem kellett gyanakvó keresztkérdésekre válaszolnunk, nem kellett okos érvekkel védenünk a meggyőződésünket, mert nem volt rosszindulat, sem szkepticizmus. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy mi is jót akarunk a gyerekeinknek... Nehéz elmondani, hogy ezt a hozzáállást milyen jól esett tapasztalni egy ovivezető részéről. NAGYON jól esett.

Az ott töltött pár óra után - számomra még most is fura, hogy ez tényleg megtörtént velünk- azzal a bizonyos Hőn Áhított Okmánnyal együtt távoztunk. Náti tehát erre a tanévre hivatalosan felmentett nagycsoportos, és ezért egyedül Istené a dicsőség!

Röviden, most ennyi. Jó újra itthon lenni Magyarországon.:)

Néha azért frusztrál az érzés, hogy még nem ott vagyunk, amit majd otthonnak fogunk hívni: hogy bár már otthon vagyunk, ami az országot illeti, de még nem vagyunk otthon itthon. Majd annak is eljön az ideje. A türelmet is tanuljuk ebben az időszakban...

  

Élünk, fejlődünk, tanulunk, avagy jóóóhossszúú poszt

Nagyot hallgattam az elmúlt hetekben. Sok minden történt. Leginkább belül, de kívül is. Inkább a látható fejleményekről szeretnék írni, de azt hiszem nehéz lesz elválasztani attól, hogy milyen úton és mivé formálódom.

Két hét vizsga utáni pihiszünet után ezen a héten újra belevágtunk a napi leülős foglalkozásokba Dodával és Rafival. Náti is csatlakozott és határozottan feladatot kért, úgyhogy egyszer volt kis feladatlapozás neki is. Azóta nem kérte, én meg nem mondom neki: majd jön, ha már kevés lesz neki az egyéb tevékenység.

A fiúk rákaptak a színezésre. Kora délután maguktól leülnek, elő a színest, és buzgón jár a kezük a papíron. Sokáig csak így ülnek, és beszélgetnek: lelkesen mesélik egymásnak, hogy mi van a rajzukon (néha muszáj kiegészíteniük az előrerajzolt képeket...) Zeki is odatelepszik az asztalhoz időnként, ami néha frusztráló a többieknek, mert őt még nem annyira köti le a saját lapra firkálgatás, viszont előszeretettel 'alkot' bele a nagyok műveibe, amire a sértett többnyire harsányan kiborul. Nem baj, meg kell tanulniuk elviselni és kezelni egymást, de ez most még leginkább segítséggel megy.

Ha elég nekik a színezés, akkor jönnek, hogy feladatozni szeretnének. Inkább mostanában így hívom, hogy feladatozás, nem tanulás. Bár néha még megfeledkezem magamról és azt mondom, "Doda, ma még tanulnod is kell!", ami önmagában nem igaz, hiszen szinte egész nap tanul- ha nem is a tankönyvből, de máshonnan. Egyik nap hozta a csillagászati lexikonunkat, hogy olvassak neki és jót beszélgettünk üvegházhatásról, tejútrendszerről, galaxisokról. Másik nap a teremtésről szóló tudományos előadást kérte, hogy hadd nézhesse meg (gépen van). Egyik nap gyufát meggyújtani tanultunk, másik nap a szakadt plüssállatokat varrtuk meg, amiben ő is tevőleges szerepet vállalt, s kedvet kapott ehhez a tevékenységhez. (Azóta buzgón ajánlgatja a szolgálatait e téren.) Persze nem mindennap ennyire kézzelfogható a fejlődés: vannak sokkal semmilyenebb napok is- de azt hiszem ez így jó.

Ezeket nem is dicsekvésképpen írom: tudom, hogy nagyon sok otthonban hasonlóan érdeklődő, okos és tevékeny gyerekek vannak. Azért írtam le, hogy meg legyen írva magamnak, mert nekem ezek tényleg mérföldkövek: többek között azért, mert mostanában kezdem felfedezni, hogy nem csak az a tanulás, amit az iskolában annak hívtunk. És ezt azt is jelenti a számomra, hogy áttolódik a hangsúly: csökken a jelentősége a feladatozós időszakoknak, bár azért még mindig fontosak. És ezzel együtt felértékelődnek hétköznapi életünk általános tevékenységei: mindaz, ami az iskolai tanulmányok szemszögéből kicsit sem tanulás, de valójában nagyon is az, és ezért nagyon fontos!

Ezt persze eddig is tudtam, de leginkább csak fejben: most kezdem megérezni, hogy mennyire valóságos és működőképes ez gyerekeknél. És hogy a mi családunkban is működik. Hogy nem kell külön szervezni a tanulást: nem kell megkövetelni, meg szigorral ellenőrizni. Nem kell megszerettetni vagy elősegíteni. Hiszen a gyerekekben minden kódolva van ahhoz, hogy a tanulás magától létrejöjjön: a természetes érdeklődés, a tudni akarás, a vágy a felnőttel lenni, azonosulni, utánozni, önállóan is megtenni- minden be van kódolva, Isten beléjük ültette, csak hagyni kell, hadd jöjjön: hadd LEGYEN tanulás!

A 'feladatozást' viszont szervezni kell, mert az nem feltétlenül olyanfajta, ami közel áll hozzájuk. Az iskolai mateknak például semmi értelmét nem látja a fiam, vagyis ez számára olyan tanulás, amit nem tud azonnal alkalmazni- így neki fölösleges tevékenység. Tudja, érti, megcsinálja, de MOST nem tudja a dolgaihoz kötni, ezért ez számára most céltalan tanulás. A céltalan tanulásnak meg semmi értelme: felnőttként szinte sohasem tanulunk csak azért, hogy tanuljunk. Mindig valamit szeretnénk elérni, és a célunkhoz annak a dolognak az elsajátítása az eszköz. A kisgyerekeknél is így működik a tanulás- egyedül az iskolában nincs így.

A kicsik pl. nem magáért a járásért tanulnak meg járni, hanem azért, hogy hatékonyabban közlekedjenek, mintha másznának. A tanulás tehát eszköz valami máshoz, nem maga a cél, mint az iskolában. Persze a tanulás maga is örömforrás, de mindig túlmutat magán a tanulási folyamaton. Legalábbis a való életben. Az iskolában nem értettük meg, hogy mi a tanulásunk célja: nem tudtuk, hogy miért azt és akkor tanuljuk, fogalmunk sem volt az egyes tantárgyak gyakorlati alkalmazhatóságáról, és az esetek nagyobb részében a megtanultaknak semmi köze nem lett semmihez, amit később csináltunk (ha mégis lett, akkor újra kellett tanulni, mert az akkor 'használhatatlan' tudást az agyunk már kiszelektálta és mélyre temette.)

Normális esetben a tanulás spontán jön létre a nap folyamán szinte feltartóztathatatlanul: ha engedem, ha nem szalasztom el, hogy megtörténjen. Én még csak most tanulom, hogy a spontán tanulás ugyanolyan fontos, mint a leülősen, irányítottan, feladatmegoldósan tanulós tanulás- ha nem fontosabb. Mert belém nem ez lett elültetve, és habár az iskolai tanulmányaim befejeztével, illetve a végével párhuzamosan megtapasztaltam a valódi, érdeklődés-vezette tanulást a saját életemben, és most is ezt tapasztalom, de a régi dolgok jól befészkelték magukat, ami eddig észrevétlenül kihatott a Doda tanulásához való hozzáállásomra.

Valahogy nekem azt sugallták még az iskolás évek alatt, hogy amikor nem izzadsz vért, és nem küszködsz, akkor az már nem lehet igazi tanulás. Mintha az örömteli, spontán módon, szinte észrevétlenül zajló tanulás valamiféle tiltott öröm, vagy a való élet szempontjából haszontalan hiábavalóság lenne, amivel nem lehet fontos dolgokat magunkévá tenni. Amikor elkezdtünk Dodával itthon tanulni, akkor is leginkább arra fordítottam figyelmet, hogy leülősen tanuljunk. Hogy az meglegyen. A spontánra nem figyeltem, nem is tartottam lényegesnek, mert úgy voltam vele, hogy azt nem fogják számon kérni, ezért nem arra kell gyúrni. Pedig az az igazság, hogy a spontán tanulás szárnyakat ad, és erőt a feladatozós, olykor értelmetlennek tűnő iskolai dolgok elvégzéséhez. Szabad hagynom a spontán tanulást, mert hasznos és a való életre készíti fel a gyerekeimet.

Persze nem mindennap megy ilyenformán, mint amit az elején írtam. Tegnap például Doda azt mondta, hogy szabadnapot szeretne kivenni: nem volt kedve a feladatozós tanuláshoz. Mondjuk meg tudom érteni. Ugyanakkor mindig van valami: fejlődik és ez elég. Persze az év végi vizsgán nem a tejútrendszerről kell majd beszélni, de úgy vagyok vele, hogy amennyire a keretek engedik, a szabad, önvezérelt tanulásnak szeretnék teret adni, és ezt bátorítani.

A szabadnap-kivételnek talán az is az oka volt, hogy az írás most nem annyira megy neki. Alapból is lassan csináljuk, de az utóbbi napokban mintha kicsit meg is torpant volna, vagy pedig figyelmetlen. Sokszor kell radírozni, és emiatt sikertelennek érezheti. Ezért hagyom kicsit, hogy lazuljon, aztán jövő héten bele fogunk és kicsit jobban fogok ráhatni ebben- ha látom, hogy nyitott erre. Végül is annyira nem sietünk, de azért év végére muszáj lesz megtanulnia írni. Talán még idő kell neki, még több idő. Az van még valamennyi. Ha rákattan, akkor úgysem lesz megállj. Addig meg elviseli a tevékenységet, megcsinálja, ha kérem rá, de nem mozgatja a dolog felettébb. Nyomtatottan szokott írni, többre még nincs igénye. Majd lesz.

Rafi minimáldizájnon fut, ami a feladatozást illeti. Neki most esedékes a Lexi könyv megvétele, mert olvasni már valamennyire tud, de azért a részképesség-fejlesztés nem árt- főleg a feladattartás miatt, ami ugye követelmény az iskolaérettségi vizsgálaton. Ez azt jelenti, hogy kell tudnia bizonyos ideig ugyanazzal a feladattal foglalatoskodni. Neki most nyílt ki nagyon az értelme, és kérdez, kérdez, kérdez: hol tőlem, hol Dodától, hol apájától. Logikázik, és rendszerezi a meglévő tudását- pont olyan, mint Doda volt ennyi idősen, még jól emlékszem. Érzelmileg is kinyílt, és kezdi kifejezni, mit szeretne, mi esne neki jól aktuálisan, mi zavarja. Tudja a családi szabályokat és olykor kétségbeesetten jön hozzám a szabálysértésekkel kapcsolatban, leginkább persze akkor, amikor mások sértik meg a szabályokat.

Ugyanakkor látom, hogy néha sikerül közel vonnom őt, és kezd készségesen engedelmeskedni és hallgatni rám, ami nagy lépés, mert ő mindig is kis lázadó és nehezen megközelíthető volt. Nagyon örülök, hogy nem kellett oviba mennie, mert nagyon nem tett volna neki jót: elrontotta volna ezt a kedves naivitását és az énképének sem tett volna jót. Azt hiszem, hogy vele kapcsolatban beérnek az imák, meg a beszélgetések... azért még mindig duzzogós, de sokkal kezelhetőbb és rövidebb ideig haragszik, mint akár fél évvel ezelőtt. Volt, amikor azt hittem, hogy mindig olyan marad, és hálás vagyok az Úrnak a változásokért. Van azért még teendő, meg imádkozni való, de most jó kicsit megállni, és megköszönni az eddigieket. (Köszönöm Uram, a munkádat a családunk életében!)

Van egy új dolog, amit pár hete vezettünk be, mégpedig a peer-rendszer. Nem tudom, van-e magyar neve, azt sem tudom, hogy ez-e a normális neve angolul, mindenesetre arról van szó, hogy mindegyik nagyhoz hozzárendeltünk egy kicsit, akiért felelősséggel tartozik. Ez nem jelent nagyon komoly dolgot, csak olyan egyszerűbbeket, mint segíteni villanyt kapcsolni, ha nem éri el, vagy levenni a székről, ha nem tud egyedül lejönni. Esetleg kicsit jobban odafigyelni rá. Nem állt szándékomban szigorúan betartatni ezt a rendszert, de a gyerekek elkezdték komolyan venni. Doda Zekiért felelős, Rafi meg Nátiért. Ott tart a dolog, hogy ha másik gyereket kérek meg, mint aki felel érte, akkor szóvá teszik, hogy "de hát anya, én vagyok felelős Zekiért, nem Rafi!".:) Tehát egyelőre működik. És mivel nem erőszakkal működik, hanem szinte spontán adaptálódott, megtartjuk.

Egyébként ezt a rendszert a Duggar családtól lestem el. Aki nem ismerné őket, ők 19 saját gyereküket nevelő amerikai keresztény otthonoktató család, akik sok évvel ezelőtt hitből Istenre bízták a családjuk méretét: vagyis semmilyen módon nem korlátozzák az Urat abban, hogy megáldja őket további gyerekekkel. A történetük kihívás elé állítja az ember hitét. Náluk is úgy van, hogy egy nagyobb gyerek van hozzárendelve egy kisebbhez, aki a cipőkötésben, utazásnál és a tanulásban is segít neki. Ez a rendszer praktikus, és mindkét gyereknek a javára válik.

Rafira visszatérve: a hétfő egy fontos nap, mert az oviban nagycsoportos felmérő lesz, amin neki is részt kell vennie. Ez lesz az első komolyabb megmérettetése: fogalmam sincs, hogy hogyan fog reagálni. Nem tudom, milyen jellegű feladatok lesznek, többek között ezért sem gyúrtunk semmire külön. Azért úgy sejtem, nem lesz gond. Már most hangolódom arra, hogy ne tulajdonítsak nagy jelentőséget ennek a felmérőnek, akármi lesz is az eredmény, de ez nem is olyan könnyű.

Első vizsgánk

Végre megvan, túlvagyunk. Sokkal jobb volt, mint vártam. Élményileg és amúgy is. Bár terjengős esetleírással szerettem volna megörökíteni itt a blogban az egész vizsganapot a történésekkel, de az az igazság, hogy ez nem fog összejönni. Annyi élmény, és oly sok benyomás ért, és nagyobb részüket nehéz szavakba öntve megfogalmazni. Csak azt éreztem aznap, és azt érzem azóta is, hogy jó helyen vagyunk, kedves emberek között, akiket jó lenne közelebbről megismerni. Doda osztálytársainak szüleiben, vagyis a többi otthonoktató anyában és apában értékes embereket ismertem meg, akik bár sok mindenben nagyon mások, mint mi, mégis ugyanazokkal az érvekkel rendelkeznek az otthonoktató döntésüket illetően, ugyanazt az értetlenséget tapasztalják az ismerőseik, és a környezetük részéről, és ugyanazokkal a helyzetekkel szembesülnek, mint mi. Nem lehet igazán elmondani, hogy milyen érzés, de minél többet gondolkozom rajta, annál jobban lelkesít. Na, ennyi benyomás után, most jöjjenek a tények, mert gondolom az jobban érdekel benneteket.:)

Minden vizsgánk jól sikerült, de nem tudok hivatalosabb adatokat, mivel még várjuk a suliból azt az e-mailt, amiben a tanítók tantárgyankénti írásbeli értékelését olvashatjuk.

A vizsga egyébként elég fárasztó volt a gyerekeknek: tantárgyanként több teremben, forgó rendszerben lehetett bemenni- ahol végeztél, onnan kijöttél, és mentél a következőre. Mi, szülők bent lehettünk. Dodával F. többet volt bent, mint én, mert a többieket is rendezgetni kellett. Nem volt várakozóhelynek kijelölt tanterem, hanem a folyosón vackolt be az a jó pár otthonoktató család, aki vizsgázni jött. Az elején kicsit zavaró volt ez, de a gyerekek szépen eljátszottak, könyvet lapozgattak, üldögéltek: a mieink is, meg a többieké is, így nem volt gond, annak ellenére, hogy elég szorosan voltunk.

Doda nagyon élvezte a vizsgákat, ügyes is volt, és jól elfáradt. Most lelkes, és örömmel meséli a rokonoknak, hogy megdicsérte a tanítónéni.:) Rafi is részt vett a tesivizsgán, emelgette a karját, csinálta a felüléseket, meg nagyokat duzzogott közben, de nem volt túl zavaró (másoknak legalábbis nem). Náti is igyekezett a nyomában maradni, de neki a bordásfal jött be a legjobban, ahova F. fölengedte, ameddig a többiek gyakorlatoztak. Zeki a vizsgák vége felé beálmosodott, úgyhogy 'felkendőztem' őt. Egy ideje már félretéve leledzett a kendő, mert mostanság nem nagyon jártunk kint, így alig hittem, hogy még belefér a gyerkőcöm. De belefért, és jól elaludt benne- én meg tudtam egy jót beszélgetni az anyukákkal, amíg ő rajtam durmolt.

Jó volt, hogy F. volt bent Dodával, mert így látta, hogy az elsőszülött fia mit tud, és a tanári pozitív visszajelzésekből az ő számára is még inkább tudatosodott, hogy a gyerkőc fejlődik. Jó volt hazafelé úton, meg itthon beszélgetni vele arról, amit ott tapasztaltunk. Azt hiszem az apáknak is nagyon jó, hogy van vizsga, mert így ők is látják, hogy az anyák mit csináltak fél évig a gyerekekkel. Mert igaz, hogy időnként referáltam neki arról, hogy most hol tartunk, vagy melyik helyzet okoz fejtörést otthonoktatás szempontjából, de az mégsem ugyanaz, mint testközelből tapasztalni, hogy rendben mennek a dolgok, és a gyerek csinálja, mondja vagyis tud.

Dodával is beszélgettünk a vizsgával kapcsolatos benyomásairól. Csak napokkal később mondta el, hogy azért izgult egy kicsit. Attól tartott, hogy a többiekhez képest nem fogja tudni jól csinálni, de végül minden sikerült, és ennek most örül.:) Folyt. köv. fél év múlva.

A következő megmérettetése Rafinak lesz kb. 3 hét múlva: az oviban felmérés lesz, amit ő is meg fog írni. Ez nem iskolaérettségi, hanem még előtte egy amolyan 'tájékozódási vizsga', hogy lássák, ki hol tart. (Ehhez nem is kéne vizsga: én tudom, hogy a gyerekem, hol tart, :D)