72 óra - új családi izgalmak

No, ez az időszak zajlósabbra sikerült, mint terveztük. Az egyéni munkarend kérelem megalkotása után dolgomvégeztével csupán annyi volt a feladat, hogy türelemmel kivárjuk a hivatalos választ, akárminemű lesz is az.

Pocakbabánknak (alias Borsó) azonban kicsit elege lett a szabványlétből, meg a várakozásból, ezért úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja nyaralási terveinket és felpörgeti az eseményeket. Dacolva a születési időpontjával kapcsolatos orvosi prognózissal, nemes egyszerűséggel a kedve szerinti (elég korai) időpontban toppan be mihozzánk.

Nyugi, kedves olvasók, még nincs itt. De hamarosan itt lesz. Tegnap reggel ugyanis folydogálni kezdett a magzatvíz, úgyhogy sietősen kórházba vonultam. Az orvosi vizsgálat megerősítette, hogy ez valóban az, ami, így ennek a babának a pocakban töltött napjai a doktori verdikt után most drasztikusan lerövidülnek.

72óra - ennyit kaptunk a felkészülésre. És kaptunk magnéziumot is, hogy azért annyira mégse siessen a gyerkőc, ki tudja várni a megelőző kezelést. Ez a kezelés egyébiránt szteroidos tüdőérlelőből és biztos, ami biztos, antibiotikumból áll. Ezeket amúgy már mind megkaptam korábban, de az még akkor volt. Ha több, mint egy hónap eltelik, újra meg kell kapni. 

A méhbe felszálló fertőzéstől tart a szakigárda. És persze az is erősíti az óvatosságot, hogy ez a hetedik császárom lesz és a lepény is mélyen tapad. Szóval nem akarnak várni: ha nem produkálunk gáz tüneteket (szabálytalan babaszívhang, vérezgetés, fájások), akkor 3 nap a maximum.

Ha 3, akkor annyi. Ez azt is jelenti, hogy biztosan korababa lesz a fiunk. 34./35. héten születik, attól függ, melyik nap a 3ból. Szeptember közepe helyett augusztus elején. Nem lesz őszi baba, hanem nyári lesz, ami amúgy nem baj. Ugyanakkor vannak kockázati tényezők a koraszülötteknél. Persze bízunk abban, hogy ezek minket mind elkerülnek, de az a helyzet, hogy nem tudhatjuk, úgy lesz-e. Persze ettől függetlenül, vagyis inkább pontosan ezért kérhetjük és várhatjuk, hogy ne úgy legyen.

Én ezzel párhuzamosan fokozatosan adagolom magamnak az infókat, hasznos tippeket a koraszülöttekről, bár azért tudatosan nem szeretnék nagyon belemerülni. A mi gyerekünk ugyanis nem a többi másik korababa. Miután megszületett, miután láthattuk őt és megkapjuk az orvosi infókat, akkor fogjuk tisztán látni a dolgok mibenlétét. És akkor már fogjuk látni, hogy mit kell nekünk tenni.

Ez hát a helyzet. 72 óra maradt az egész pocakos létből, amiből már eltelt 24. Szép közhellyel élve mondhatnom, hogy milyen gyorsan elszállt. De annak ellenére, hogy a kezdeti rosszullétek órái, napjai elég lassan vánszorogtak, valójában tényleg gyorsan elszáguldott és sok benyomást, gondolatot, érzelmet megmozgatott bennem. Talán egyszer majd írok erről is. 

Majd, ha megvan a babus - vagy ha megérkeznek végre az egyéni munkarend kérelmünkre a hivatal válaszai - akkor újra jelentkezem. Addig is szívesen vesszük, ha velünk izgulsz és imádkozol a szülésért és a babánkért.

Köszönöm.

MÁJUS és JÚNIUS

Túlvagyunk egy pcr-teszelésen és párezer kilométer utazáson: hazacuccoltunk Portugáliából. Jó újra itthon lenni. Az élet pedig zajlik körülöttünk.


Borsó neme

Május végén, amikor hazaértünk, Borsó megmutatta magát ultrahangon, így mostmár azt is tudjuk, hogy ismét egy fiúcska növekszik a pocakban. Én ennek rettentően örültem, vigyorogtam a vizsgálat alatt, mint a tejbetök.

Persze a csajok is aranyosak nálunk, de most srácos kedvem támadt. Tudom, nem kívánságműsor, ezért is szerettük volna minél előbb tudni a nemét. Nekem egy kicsit hangolódni kellett volna egy kislányra.


Kórház

Múlt hét pénteken elkezdtem vérezni. Egyre jobban. Aztán már görcsölni is. Úgyhogy estefelé bementünk a kórházba. A 27. hetet töltöttem éppen, az meg még jócskán korababa lett volna, ha elindul. Valószínűleg annyira véreztem akkor már, hogy elég nagy riadalmat okoztam - láttam az arcukon, hogy ez nem játék.

Férjemet kint a folyósón tájékoztatták, hogy valószínűleg lepényleválás, és lehet, meg kell császározzanak. Nekem ilyeneket bent nem mondtak, úgyhogy szerintem én nem aggódtam a lehetséges végkifejleteken annyira, mint ők.

Befektettek. Elindult a terápia. Antibiotikum, tüdőérlelő, magnézium... felkészültek, hogy lehet, hogy műtét lesz. Éjszaka aztán sikerült elállítani a vérzést és a sűrű pocakkeményedések is nagyon megritkultak. Reméltem, hogy ezek után hamar hazaengednek, ha már ilyen jól reagáltam a terápiára - de persze nem ez történt.

Mivel a szolnoki kórház csak 32. hetesnél nagyobb korababákat tud fogadni intenzív koraszülött részlegükön és mivel akármennyire kielégítő is volt az állapotom, azért paráltak attól, hogy újra vérezni kezdek - áttranzitáltak egy olyan kórházba, ahol kisebb korababákat is el tudnak látni. Így utaztam mentővel Budapestre.

Itt vagyok már egy hete, minden oké, csak már nagyon szeretnék hazamenni. Talán a héten sikerül is. A család jól viseli magát, férjem elég profin rendezi őket, dolgozik, tartja bennem, meg a gyerekekben a lelket. Szóval nincs okom panaszra.


És, hogy mi is történt valójában?

Bár kiderült, hogy a lepény teljesen ép, vagyis nem lepényleválás okozta a vérzést, az is kiderült, hogy nagyon alul tapad. Az orvosok bizonytalankodtak, hogy rálóg-e a méhszájra vagy sem, meg abban is, hogy a korábbi császáros hegbe bele van-e tapadva a lepény vagy sem. Nyilván esélyes, hogy mind a kettő igen.

Ezek egyébként majd a szülésnél fognak a szakszemélyzettől kicsit több körültekintést igényelni. Meg valamivel nagyobb a szülés közbeni vérzés kockázata, de nagyon sok minden függ attól, hogy ebben a konkrét esetben milyen helyzetet találnak bent, amikor odakerülök. Lehet, hogy semmi gáz nem lesz. Lehet, hogy kell majd vészhelyzetet elhárítaniuk. Meglátjuk.

Ahogy én próbáltam visszafejteni az eseményeket, valószínűleg a mélyen tapadt méhlepény okozta a ramazurit. Ugyanis az alapból is hajlamosabb vérezgetni. Volt is ilyen korábban, de magnézium, c-vitamin és pár órás fekvés eddig mindig megoldotta a dolgot.

Csakhogy most egy okj vizsgára készülünk férjemmel, mely pár hét múlva lesz. Nekünk még rajzokat kell a vizsga portfolióhoz készíteni, és ennek neki is álltunk 2 hete. Ez napi több órás rajzolást jelentett, amit én ülve, sokszor pocakomra görnyedve abszolváltam. Mivel nagyon élveztem a tevékenységet és jól éreztem magam, nem fájt semmim, így csak akkor feküdtem le kicsit pihenni, ha elfáradtam a pózban.

Az előregörnyedő póz azonban, mint kesőbb utánaolvastam, egyáltalán nem javallt előlfekvő méhlepénynél. Sőt, még tartósan ülcsörögni sem, mivel a baba lepréselődik a méhszájhoz és a lepény helyzete miatt ez okozhat vérzést.

Én ezt persze nem tudtam. Engem nem tájékoztatott senki, hogy ilyenkor vannak kerülendő pózok. Pedig a lepény helyzete, tapadása már hetekkel korábban kiderült egy nagyon alapos ultrahangvizsgálaton, de akkor is csak a szüléssel kapcsolatban mondtak egy-két dolgot, életmód szóba sem került.

Így én nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, azt gondoltam, hogy ezek a diagnózisok csupán a szülésre vannak kihatással, a hétköznapjaimra nem. Nyilván ez nem volt helytálló következtetés, ennek ellenére ez volt a gondolatom és ennek megfelelően is rendeztem be az életem. Mivel tehát órákig ebben az előregörnyedt pózban tevékenykedtem, biztosan emiatt kellett végül kórházba vonulni.


Új suli

Sulit kell váltanunk. És az egyéni munkarendet is meg kell kérvényeznünk 4 gyereknek. Meglátjuk, hogy alakul, de ez most nekünk duplán izgalmas. A kérvények elbírálása és az új suli fogadtatása miatt is. Az új rendszerben amúgy, amióta a törvényeket megváltoztatták és aztán a megváltoztatást felülbírálták és módosították, még sosem adtunk be kérvényt. Reméljük minden rendben fog menni.

Ha már suli, akkor az új otthontanulós tanév új babával is izgalmasnak ígérkezik. 3 általános iskolásunk lesz, meg 1 gimisünk, logisztikába biztos bele kell majd tenni magunkat, de nem vagyunk egy túlpörgős család, úgyhogy szerintem nem lesz semmi gond - a szokásos döccenőkön, összeszokós új tanéven, nevelési helyzeteken túl nem számítunk extrém nehézségekre. De majd úgyis kiderül, mi lesz.


Gimi

Már két otthontanulós gyerekünk is lezárta általános iskolai tanulmányait. Legnagyobb nagyfiunk ősszel a 11.-et kezdi, gimis. Másodszülöttünk ugyanott 9-10.-ben indulna (ebben a suliban egy év alatt csinálják meg az első két évfolyamot) - de idén még nem fog. Megbeszéltük vele, és bevárja a kisebb tesót, akinek a nyolcadikot le kell még zárnia. És akkor tudnak együtt menni, amit ők is, mi is jó ötletnek gondolunk. Másodszülöttünk csuszka éve a tervek szerint a nyelvtanulásról fog szólni.


Okj

A férjemmel együtt csinálunk egy okj tanfolyamot, amit majd a családi vállalkozásunkban szeretnénk hasznosítani (ehhez kellett a rajzos portfolió). Remélem, addig kiengednek a kórházból és le tudjuk zárni, mert a jövő hét végén már vizsga lesz és ilyen képzést a törvényváltoztatás miatt már nem fognak tudni csinálni.

Legnagyobb nagyfiam az apukájával vesz részt egy másik okj tanfolyamon. Szobafestő-mázoló szakmát tanulják, hogy itthon a saját portánkon meg tudjanak csinálni kisebb javításokat, festéseket. Szerettük volna, ha a kisebb gyerekeink is mind tudtak volna választani és végigcsinálni egy vagy két okj-s képzést. Nálunk a vállalkozásba is be fognak tudni dolgozni, de nem baj, ha értenek kétkezi dolgokhoz is.

Sajnos ez most jelentősen megnehezedett, mivel idéntől kinyírnak sok olyan okj-t, ami felnőttek számára rugalmas, heti, kétheti konzultációs alkalmakkal 1 vagy másfél év alatt lehetővé tette az oklevél megszerzését. De, hát, most ez van, alkalmazkodunk a helyzethez. Aztán, ha lesz változás e téren, vagy valamilyen lehetőség, akkor majd megragadjuk.

Bemutatkozik: BORSÓ

Szeretnénk hírt adni legújabb családtagunkról. Ő Borsó, aki nemkutya. Nem kutya, hanem egy kisember, aki itt fejlődik a pocakomban. A hetedik gyerkőcünk ő, akinek az érkezése nekem nagy öröm, a többieknek meg... no, ezt majd később mesélem el. Míg a hírt emésztgeted magadban (7 ! gyerek), gondolom kíváncsi vagy, hogy miért és honnan jött ez a név. Röviden: valami kellett. Hosszabban: szerettem volna őpocakságát valahogyan hívni, amikor családon belül róla beszélgetünk.

A baba, babóca, pocaklakó, bár aranyos elnevezések, így hetedszerre nekem egy kissé elcsépeltek már. Így ez egyszer szerettem volna valami igazán frappáns ötlettel előállni. Nyugi, nem kell fejet csóválni, a név egyelőre csak születésig valid. Nem ez lesz a kisgyerkőc rendes, anyakönyvezett neve.

A Bors fiúnév amúgy létezik, a Borsika lánynév is, a Borsó azonban nincs benne az aktuális névjegyzékben, így jelenleg Magyarországon utónévként nem választható. És, bár eddig sem voltunk szívbajosak a ritka nevek adásában, azért ennyire nem vagyunk elvetemültek, hogy egy ilyen nevet bevállaljunk. Persze még lehetünk azok, hehe. Na jó, csak húzlak ám. (De lehet, hogy nem. Pár hónap és kiderül.)

Borsó ötlete egyébként egy Helza lányommal kapcsolatos emlékből jött. A születése előtti időszakban ugyanis Bónak neveztem itt a blogon: mivel ő egy aranyos kis baBÓ. Ez annyira megmaradt egyik olvasómnak, hogy amikor Helza születése után egyszer találkoztunk, ő afelől érdeklődött, hogy hogyhogy végül nem Bó lett a neve?

Most, ezt továbbgondolva lett a kisgyerkőc BOrsó. Tudom, nem egy nagy magyarázat, valakinek talán borsódzik is tőle a háta, de hát, ez van. Én blogom, én fura ötleteléseim, hehe.

A család egyébként nagyon jól fogadta. Van ez a mondás nagycsaládosok körében, hogy a gyerekvállalás felvállalása a család és az ismerősök előtt a harmadik-negyedik gyereknél a legnehezebb. Mert ekkor még a környezet úgy gondolja, hogy az anya (mert csakis őt traktálják ilyenekkel) meggyőzhető, eltántorítható a még nagyobb család vállalásától, ezért ekkor még fejcsóválnak, rossz dolgokkal riogatnak, próbálnak leérvelni - olykor akár bántóan is.

Azonban valahol az ötödik-hatodik gyerek körül megszűnnek a kellemetlen kérdések, mert addigra az emberek felfogják, hogy a férjeddel együtt reménytelen eset vagytok. Így beletörődnek a helyzetbe, azaz elfogadják, hogy nálatok ez van: időnként jönnek újabb babák.

A babahírre nálunk a gyerekek visszafogott mosolyuk mögé rejtették örömüket, kivéve Domot (18) meg a kislányokat, akik láthatóan meglehetősen lelkesek voltak. Dom reagálása érthető volt: már régóta presszionált minket a tesódologgal kapcsolatban és most végre teljesült a vágya. A kislányok meg egy újabb kislánytesó reménysége felett örvendeztek olyan nagyon. Természetesen a tesók között Dom vezetésével rögtön megindult nem-ügyben az esélylatolgatás, amire már a gyerekek közül mindenki nagyon lelkes lett. Mert ugye, ha fiú lesz, akkor öten lesznek a srácok, ha meg lány, akkor hárman a lányok.

Meg azért is, mert van egy, a gyerekek körében igen népszerű családi hagyományunk, amely bizonyos jó dolgot az új baba neméhez köt. Vagyis, ha kiderül, hogy Borsó lány, akkor az egész család (még a születése előtt) moziba megy. Ha viszont az derül ki, hogy fiú, akkor étteremben költünk el egy közös vacsit. Szóval ezek miatt szelíden egymásnak feszültek a nemek, hiszen senkinek sem volt mindegy, hogy mi lesz a kistesó - meg persze a felvázolt közös program.

Mindenki ismertette a saját preferenciáit és mindenki meghallgatta a többiekét. De, mivel nem volt túl sok variációs lehetőség (hiszen vagy fiú lesz, vagy lány), elindult a hetekig tartó névvadászat... No, itt már különvonultak, mi szülők meg úgy döntöttünk, ráérünk később tudatni velük, hogy nem kívánunk segítséget igénybe venni: ha itt lesz az ideje, önállóan is el tudjuk nevezni a kicsit. Hamarosan azonban már röpködött a "Legyen Gandalf!", "Legyel Lili!" javaslatözön.

Az ötleteik izgalmasak voltak, és már kicsit realisztikusabbak is, mint kisebb korukban. Most nem kerültek elő kutyanevek, mint korábban (Zeki, 12, születése előtt valamelyikük a Brúnó nevet találta ki neki, egy barát család vizslájának a neve után). Azért nem kifejezetten ezek voltak azok a nevek, melyekre szívesen igent mondtunk, bár a srácaink aranyosak voltak és méltányoltuk, hogy ennyire tevékenyen részt kívánnak venni az új családtag nevének kiötlésében.

A babahírre való reakciókra visszatérve, a nagyszülők is őszinte boldogsággal a hangjukban fogadták a dolgot. A többi ismerős, családtag pedig valószínűleg nem közvetlenül tőlünk fogja hallani a hírt, hanem mondjunk facebookon vagy más rokonoktól, így nem tudjuk majd, mi lesz az első reakciójuk. Azért, gondolom, itt-ott a vacsoraasztalnál meg fogunk jelenni beszédtémaként, de ez a rész meg nem igazán érdekel. Eddig tehát nálunk is bejött a nagycsaládos papírforma: a hetedik gyereket már mindenki jól viseli (aki meg nem, az ezt az infót nem köti az orrunkra).

Borsó egyébként őszi gyerek lesz. Érkezése szeptember közepére várható, de ez persze nem biztos. Volt itt pár dolog a várandósság első időszakában, ami miatt akár előbb is érkezhet, de erről majd egy másik posztban. Ha 2 héttel előbb jön, akkor nyári gyerek lesz. Viszont a mi gyerekeink, amikor békén hagyják őket, akkor a kiírt időpont után 1-2 héttel szoktak elindulni. Borsó tehát nyár végétől szeptember végéig bármikor érkezhet. Akármikor jön is, örülni fogunk neki, mert nagyon várjuk.

Megszületett

Két és fél héttel ezelőtt egy pénteki reggelen megérkezett várva-várt babócánk: Lados Seli (a nevét pont úgy kell ejteni, ahogyan le van írva). Születéskori paraméterei: 4230g és 56cm. Neve héber eredetű, jelentése: 'kicsoda olyan, mint Isten?'.

Seli baba születéséről később talán írok majd egy bővebb posztot, most csak annyit rólunk, hogy jól vagyunk, éljük a napjainkat és gyönyörködünk a picurunkban. Lehet, hogy még az ilyenkor jellemző hormon-túlpörgés okozza nálam, de a nap egy-egy percében mélyen meg tud hatni, amikor szabályosan rám terhelődik az érzés, hogy mennyire hihetetlen nagy áldásban is élünk, ami maga a családunk - apaanya hat gyermekkel, növekedéssel, életzajlással. Magával a puszta létezésünkkel, mint áldással.

AZ ÉLET MÚLANDÓ, DE JÓ AZ ÚR...

és mi Neki vagyunk hálásak mindenért!

   

Egy kis helyzetjelentés

Elteltek a heteink, hónapjaink tartalmasan, nyugalmasan. Sokszor eszembe jutott, hogy mennyi mindenről kellene írni, de aztán nem tudtam úgy leülni a gép elé, hogy valami komolyabba belefogjak. Pedig tényleg sokféle téma időszerű már bennem és körülöttem, és ezért van, amiről biztosan írok majd valamikor, de most még nem. Viszont egy helyzetjelentést, úgy gondoltam, azért összehozok, hogy legyen valami életjel, mely jelzi: "hahó, még itt vagyok ám!":) Jöjjön akkor pár dolog, rólam, rólunk.


Még egyben - de már nem sokáig

A 38. hét végén járok: ez már bizony izgalmas, várakozós. Nagyon jól érzem magam, viszont fészekrakó ösztönöm még sehol. Pedig lehetne pakolni mindenfélét. Még a babaruhák is a garázsban bezacskózva pihennek, de nem sietem el, várom a nagy ihletet. Lehet, hogy hiába várom és nem is lesz ilyenem: nem emlékszem, hogy engem annyira nagyon el szokott volna kapni a takarítós-rendrakós mizéria. Maximum egy-egy napra, de akkor aztán sírásig elfáradok. Meglátjuk mi lesz.

Érzéseim ez alkalommal is kicsit mások, mint korábban ilyentájt, mondhatni érdekesek. Egyrészt, minden pisilésnél számítok rá, hogy most mindjárt szülünk. Másrészt próbálom magam más irányba terelni, hogy ne legyen olyasmi, hogy apátiába zuhanok, mert elfogy a türelmem és besokallok attól, hogy még nem szülök.

Tény, hogy a mi gyerekeink nem siették el a világra érkezést és mindegyikük, aki kapott arra lehetőséget, kicsit vagy jócskán, de mindenképpen a kiírt időpont után született meg. Előbbiek ismeretében mi a magunk részéről nem fogjuk siettetni ezt a babácskát sem. És mivel a tavalyi költözésünk után most abban a sajátságos helyzetben vagyok, hogy helyben nincsen szülészet, dokit nem választottam, ugyanakkor egy nagyon kedves és együttműködő védőnénivel áldattunk meg, így most senki sem nyomat, hogy menjek már be és idő előtt vágassam föl a pocakom, mert ha nem, akkor jaj lesz. Ez olyan nagyon jó most, olyan békés, stresszmentes és természetes.

Helzával a vége stresszes volt, mert folytonosan alkudozni kellett, hogy még ne kelljen befeküdnöm, és ez nem volt jó benne. Most annyira jó, de persze van benne kihívás is. Mivel nem vizsgálgatnak, kérdezgetnek, macerálnak folyamatosan és nem kapok dokis helyzetjelentést, haladékot vagy ítéletet sem, egyedül a babamozgás, a pocakkeményedések és az egyéb testi érzeteim vannak. Így saját magam kell kidolgoznom magamból a várakozás-okozta feszültséget és a szülésre hangolódást, meg az érzelmi csapongást is.

Mindenféle gondolataim vannak, sokat merítek korábbi hetek vagy évek kedves ismerősökkel lefolytatott beszélgetéseiből - ez most új dolog. Helzával inkább akkoriban olvasott, szüléssel, születéssel kapcsolatos olvasmányaim visszhangoztak bennem. Most nem olvastam könyveket, most más dolgok járnak a fejemben, de készülődök, ahogyan a testem is készülődik - saját magunk ritmusában, senkitől sem siettetve. Jó így: békés burokban, Isten jelenlétében, itthon, a család körében.


Vizsgák

Túl vagyunk ezen a megmérettetésen. Azt mondhatom, hogy ez a félév és vizsgaszezon volt a legszebb, leginspirálóbb emlék eddig az összes többi közül.

Egészen merész, új dolgokat is kipróbáltunk a tanulásban és nagyon bejött a dolog. Matekból a két kisebbel félretettük a tankönyvet és az internetről szedtem nekik olyan feladatsorokat, amelyek lefedték a harmadikos-negyedikes anyagot. Együtt ültünk asztalhoz és naponta közösen csináltuk meg a feladatsorokat, egyet, kettőt vagy hármat. Aztán másik napon ugyanazt csinálták meg újra, egyedül. Majd napokkal később még egyszer újra egyedül, ha szükséges volt.

Én persze végig ott ültem velük, tehát nem voltak annyira egyedül. Kellett is nekik itt-ott segíteni, igényelték is, nekem meg igazán jól esett közvetlenül tetten érni sajátos gondolatmenetüket, attitűdjüket, reakcióikat sikerre, kudarcra. Nagyon érdekes és inspiráló tapasztalat volt ez a 'sokszor ugyanazon végigmegyünk'-módszer is és maga a különböző évfolyamokat párosító közös tanulás is. Pont most, pont így.

Korábban egyébként komolyan tartottam attól, hogy ha összevonom a két fiunk vizsgára készülős tanulását, akkor a vérmérséklet-különbségük miatt majd durva rivalizálás lesz közöttük és ezért nem fog sok jó kisülni a dologból. Náti ugyanis ügyesen haladt eddig a matekkal, Rafinak viszont ez a tárgy a mumus. Rafi ráadásul nehezen viseli a versenyhelyzetet (ő a tesóval való együttanulást így szokta értelmezni), Náti viszont nagyon komótos, túlságosan is - ebből a helyzetből ugyanakkor nem egy türelmetlenül morgós nagytesó fogja kihozni...

Aztán a körülmények érdekes alakulása folytán végül mégis nekiugrottunk a két gyerekkel közös anyagon tanulásnak. Ebből az alaphelyzetből voltak konfliktusok: volt sírás, meg morgás, meg duzzogás a gyerekek részéről, volt kiborulás és sok lelkizés az én részemről. És aztán elcsitultak az indulatok és nagyon jól lehetett velük együttdolgozni. És ennek az élménynek a lecsapódása az, hogy: ó, ilyet szeretnék még máskor is!!

Dodával is megváltoztak a dolgok. Egy ponton a felkészülésben rájöttem, hogy nem lehet csak úgy magára hagyni, és nem lehet az a cél, hogy mindent önállóan csináljon meg. Azért nem, mert a tanulnivaló anyagok ezt a fajta önnállóságot nem támogatják: a kísérleti tankönyvek egy része (amiből tanulnunk kellett az idén) meglehetősen kusza munka. Ráadásul a bennük leckénként található összefoglaló kérdések is mindenre jók, csak a lecke tartalmát összefoglalni nem. Kellek tehát, hogy segítsek kibogarászni, hogy ki van kivel, meg az összefoglalásnál is szükség van arra, hogy együtt vegyük a dolgokat végig.

Még amiatt sem működik nálunk a nagy önállósítás, mert tény, hogy Doda szeret velem tanulni és én is szeretek vele - és ezt a helyzetet már miért akarnánk megváltoztatni? Miért akarnám lepattintani a gyereket, amikor számára a vizsgakészülős tanulás úgy élvezhető, ha nincsen benne magára hagyva? Már tapasztaltuk, hogy ez is milyen jó alkalom a közös emlékek gyűjtésére meg a kapcsolatunk építésére. Ahogy Doda egyre inkább benne van a tizenéves korban, egyre jobban felértékelődnek a vele tölthető idők, amelyekből megismerhetem őt és kicsit együtt szórakozhatunk tanulás címszó alatt...:)

Volt azért több tanulnivaló, amin egyedül ment végig. Szóval önállósul, de máskor többet szeretnék vele együtt tanulni, mert úgy látom, ez még szükséges. A következő tanév szerintem bőven fog erre alkalmat kínálni, a hetedik osztály ugyanis több vadiúj tantárgyat is hoz nekünk, amelyekkel, úgy hiszem, együtt fogunk tudni igazán hatékonyan megbirkózni.


Kulcsosházas csillagtúra

Életünk első nomádulós élményét gyűjtöttük be az idén: 4 napot és 3 éjszakát töltöttünk el egy erdei kulcsosházban családi körben, távol mindentől és mindenkitől. És ezt szó szerint kell érteni: az autót is 40 perces (erdei ösvényen) gyaloglásnyira kellett letennünk, és a kulcsosházunkban nem volt se internet, se áram, se víz. Volt viszont a közelben forrás, ahonnan kannával kellett vizet hozni (nem mindennap). És persze, amikor besötétedett, elemlámpával világítottunk. Hogy ne unatkozzunk, vittünk magunkkal egy többszáz oldalas izgalmas könyvet, amit esténként felolvastunk a gyerekeknek az elemlámpa fényénél. Kicsik és nagyok számára is ez lett a nap 'fénypontja'...

A fílinghez hozzátartozik még a tágas tisztás is az erdő közepén, ahol a kulcsosház állt. Itt a kora reggel szépségével engem örvendeztetett meg*, a nap többi részében pedig a gyerekek bázisaként funkcionált, ahol az esőmentes napokon felfedeztek, kergetőztek, játszottak. Az előbb említett fíling része volt még, hogy tábori emeletes vaságyakon aludtunk, pottyantósba intéztük a dolgainkat (amit persze minden egyes alkalommal reflexből le akartam húzni), és a jancsikályha is, amivel fűtöttünk. Utóbbinak az a története, hogy a négyből két nap zuhogó esőben kellett megjárni az utat a kocsihoz, majd vissza a házhoz is, melynek következtében jócskán eláztunk, s mind a holminknak, mind nekünk jól esett a rittyentős meleg.

A tábori fíling mellett szuper volt a net, facebook és mindenféle szokványos tevékenység nélküli lét is, aminek maradéktalan élvezetéhez azért az is kellett, hogy maga az épület (bár egyszerű berendezésű, de) nagyon szépen karbantartott kis kuckó volt. A gyerekek, a kutya és mi felnőttek is nagyon élveztük az ottlétet. Persze más ilyen helyen élni, mint kiszakadni valamiből, ahova aztán vissza tudsz térni...

A főzésre például nem volt gondunk, mert találtunk egy olcsó vendéglőt, ahol mindennap letudtuk a főétkezést (emiatt kellett naponta 40 percet erdeigyalogolni a kocsihoz, mellyel aztán 10 perc alatt átértünk arra a településre, ahol az előbb említett vendéglő volt). A többi étkezést a kulcsosháznál intéztük. Tény, hogy ha főznöm is kellett volna, akkor azért jóval körülményesebb lett volna megoldani a dolgot, de talán az sem lett volna lehetetlen.

Összességében, ez a pár napunk igen jól sikerült, meg azért kalandos is volt. Volt ugyanis gyerekelveszés is abban a széles nagy erdőben (a mi gyerekünk veszett el), és variálás is programok és egyebek témában. De nem bántam meg, hogy bevállaltuk a családi nyaralásnak ezt a formáját. Bár az elején kicsit aggódtam, hogy talán nem volt annyira jó ötlet pocakbabával meg hároméves Helzával ilyen merényletbe bonyolódni, de egyáltalán nem bizonyult rossz döntésnek, hiszen nagyon szép élményekkel gazdagodtunk, olyanokkal, amikre jó visszagondolni. És, amit akár minden évben ismételnénk...


Beiratkozás és magántanulói kérelmek hosszabbítása

Zeki ősztől első osztályt kezd, a fiúk pedig továbbra is itthon tanulnak. Így duplán szembesültünk a januártól a magántanulókra vonatkozó új procedúrával: nevesen azzal, hogy az igazgató most már nem adhat ki magántanulói státuszt a gyerekjóléti és a gyámhivatal szakvéleménye nélkül.

Nálunk nem vonták össze Zeki magántanulóvá válásának eljárását a már otthontanuló gyerekeink magántanulói státusz-hosszabbításával**, hanem két különálló ügyként kezelték. Ez annyit jelentett, hogy a gyerekjóléti például kétszer járt nálunk. A gyámhivatalhoz viszont csak egyszer kellett bemenni, mert ők szemfülesek voltak, és a nagyobb gyerekeink adatait is elkérték akkor, amikor Zeki ügyében mentünk meghallgatásra. Végig- mentünk tehát ezeken a bürokratikus lépcsőkőn és hálával a szívünkben elmondhatjuk, hogy az egész eljárás túlélhető.

Volt persze bennem nem kevés félelem meg aggódás és mindenféle érzés az alatt az idő alatt, amikor a procedúrában benne voltunk. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy mi lesz akkor, ha egyik vagy akár mindkét szerv negatív szakvéleményt fogalmaz meg. Nem tudtuk, mi a protokollja egy ilyen helyzetnek, nem tudtuk, mi a tétje, ha kimondják, hogy nem javasolják a magántanulóságot. Frusztráló is volt ez az egész, mivel hat otthontanulós évünk alatt sohasem volt dolgunk egyikükkel sem. Nem voltak tapasztalataink velük kapcsolatban, viszont azt tudtuk, hogy bárhogyan is fognak viszonyulni, jövőre újra fel kell vegyék velünk a kapcsolatot, mert minden újabb év új vizsgálatot jelent.

A lelki fentek és lentek mellett végül minden normálisan zajlott. Kedvesek, együttműködőek voltak velünk. Persze voltak keresztkérdéseik, érdeklődtek a miértekről, a hogyanról, a meddig még-ről. És ugye, kifejezték aggályaikat a szocializációval kapcsolatban... ez az örök pojén, hehe. De nem voltak sem ellenségesek, sem lealacsonyítóak: értelmes emberként kezeltek, ami pozitív megtapasztalás volt. A bizonytalanságban telt sok izgalmas hét vége az lett, hogy mind a négy iskolásunk magántanulóként kezdheti majd az őszt. Ezért egyedül Istené a hála, hiszen Ő készítette el a helyzetet a számunkra és Ő végezte a szakember-válogatást is.:)


Huzavona Pocakbaba neve körül

Na, ez még egy szép történet. A pocakban csücsülő kisleányunk nevének kiválasztása körül megint belefutottunk abba a helyzetbe, mint Helzával is. Tény, hogy nekünk nagyon nehéz megfelelő lánynevet választani. Fiút még csak-csak, de a lánynál mindig megakadunk, akármennyit agyalunk is rajta. Talán túl sok a kritérium, nem tudom, de nekem minden egyes tényező fontos. Hogy mi alapján szelektálunk?

1. Istennel kapcsolatos legyen a nevének jelentése (vagyis legyen benne Isten, mint szó és ha lehet, akkor valamely tulajdonságáról szóljon)
2. mindkettőnknek (férjnek és nekem is) tetsszen
3. legyen ritka név
3. legyen héber eredetű
4. legyen két szótagú

Az első kettőhöz ragaszkodom, a másik háromból akár engednék is. De nagyon-nagyon nehéz olyan női nevet találni, amelyre igaz az első feltétel - gyakorlatilag itt akad el az egész névkeresés. Van persze néhány, ami megfelel ennek a kritériumnak, de az vagy ismerős gyerekének a neve; vagy egyikünknek sem tetszik; vagy olyan bibliai szereplőnek a neve, aki nem pozitív példa, hanem valami gonosztevő.

Szóval ez van, így a mostani várandósságnál is viszonylag hamar eljutottunk ahhoz a döntéshez, hogy újra folyamodjunk a névengedélyeztetéshez, mint megoldáshoz. Meg is volt az ideális név: én beleszerettem, férjnek is megtetszett, ráadásul mind a négy feltételt kimerítette, így minden szempontból ideálisnak bizonyult. Beadtuk a kérvényt, elindult a procedúra és csak vártunk, vártunk. Sok hét múlva kiderült, hogy a dolgok nem fognak olyan simán menni, mint az első alkalommal...

Amikor megkaptuk a választ, azt olvastuk benne, hogy zsigerből elvetették az általunk választott nevet. Az anyakönyvvezető ráadásul elmondta, hogy fellebbezésnek helye nincs. Morgo- lódtunk ezen valamennyit, aztán úgy döntöttünk, hogy a dolgot nem hagyjuk annyiban. Már csak azért sem, mivel az érvek, amellyel a név elvetését indokolták, nem voltak helytállóak: egy félreértésen alapultak, ugyanis rosszul értelmezték magának a névnek a kiejtését.

Továbbmentünk hát, ami nem is bizonyult olyan egyszerűnek, mivel hiába érdeklődtünk, meg kerestünk erre-arra, nem kaptunk egyértelmű információt azzal kapcsolatban, hogy hova is lehetne fordulni a kérdéseinkkel. Végül a net segített, megtaláltuk az illetékes e-mailcímét, amelyre megírtuk a levelünket.

Néhány levélfordulás után telefonbeszélgetést is sikerült megeszközölni, amely kellemesre sikeredett és némi fejlemény is lett belőle. Az egyértelműen kiderült, hogy a nevünk engedélyezéséhez nem fognak tudni hozzájárulni, mivel az bizonyos szempontoknak nem felel meg, amelyeknek pedig meg kellene. Viszont a beszélgetésben a nyelvész asszony megígérte, hogy utánajár néhány olyan névnek, amelyek hasonlóak az általunk választotthoz, de amelyek gond nélkül átmennének az engedélyezési eljáráson.

Még aznap meg is írta emailben azt a pár nevet, amit talált - és volt olyan köztük, ami megtetszett! A gond az, hogy a férj vonakodik, mert a név elég furcsi. Neki egy másik név tetszik jobban (korábban azt is én vetettem föl, de az új név ismeretében nekem ma már nem tetszik annyira).

Most megy a dilemma, hogy melyik legyen, aztán meg lehet, hogy egy harmadik lesz.  Mindenesetre elindítottuk a procedúrát az új név engedélyeztetéséről, hogy tudjuk azt választani, ha szeretnénk. Nagyon a végére csúszott ez a dolog, nem így terveztük, de nem baj: egy kis izgalomtól csak még érdekesebb az utolsó hetek várakozása.

Hát, ennyit rólam, rólunk. Terveim szerint még a szülés előtt jelentkezem egy-két írással. Meglátjuk - talán még belefér a heteinkbe ez is, mert Nevenincs Pocakkislány sem indul meg korábban, mint a tesói.

__________________

* Nem vagyunk egy korán kelős család, sőt, de mostanság a pocak miatt hajnalban muszáj kikászálódnom az ágyból pisilés okán. A kulcsosházban sem könyörült a pocak, ami azért volt jó, mert én egyedül lehettem tanúja a festőiesre alkotott hajnali égboltnak a csodás madárfüttyös tisztáson, ami nekem szépséges volt, emlékeimbe égett és azóta is eszembe jut.

**Az intézményvezető hivatalosan csak egy évre adhat magántanulói státuszt. Ez azt jelenti, hogy minden évben újra kell folyamodni hozzá kérelemmel, neki pedig minden évben újra kell engedélyeznie.

Csajos poszt

Nem azért, mert kell egy ilyen írás is, hanem, mert ez nekünk családilag nagy hír most: a hét, de inkább a hónap híre. Még nem is szoktam meg igazán a gondolatot... Most már ugyanis igen bizonyos (már amennyire tudható), hogy leány van a pocakban.:)

Ezzel a 'hírrel' kapcsolatban nagyon érdekes érzések kavarognak bennem: teljesen mások, mint Helzával. Nála a négy fiú után az ismeretlenbe ugrottunk ezzel a lány-dologgal. Most már viszont valamivel pontosabban tudjuk, mit is jelent egy nem-fiú nemű csemete itthon és ennek a tudatában másfajta érzéseket hoz ki belőlem a mostani helyzet.

Tesó-dolog is ez. Emiatt pedig öröm, mert Helzának lesz majd egy lány társa is, egy barátnője. Úgy hiszem, Isten pont ezért (is) adta őt most, annak ellenére, hogy én bizony fiúra készültem, fiút is éreztem odabenn (igen, hát ennyit a pontos anyai megérzéseimről).

Ehhez kapcsolódva fiú-lány gondolatok is kavarognak bennem... ismerőseim ugyanis, akik elég őszinték ahhoz, hogy bevallják, rendre a fiúk javára döntik el a kérdést, amikor felmerül, melyik a nevelhetőbb, melyikkel könnyebb.

És magam is így érzek. Helza nagyon sok érzelmet hozott az életünkbe: az apukájáéba is, a tesókéba is, meg az enyémbe is. Nagyon más ő, mint egy kissrác, és az ő másfajta jelenléte nagyon meggazdagította a családunkat. Anyu mondta is, már akkor, amikor Helza megszületett, hogy szerinte egyensúlyt fog hozni az életünkbe, és igen, pontosan ezt tette (pedig előtte nem éreztük, hogy ne lett volna egyensúly).

Ugyanakkor a kislány egy vad forgószél is, aki mindnyájunk türelmét próbára teszi. Szeretjük őt is nagyon, de amit művel néha... ehh... Persze lehet, hogy valakinél a kisfiú az ugyanilyen forgószél, de nálunk a fiúkkal nem volt ilyen probléma (vagy csak kiszelektálódott a memóriámból?)

Persze, szeretni és nevelni kell mindet és ez engem is erősen gyúr, de Helza nem olyan egyszerű ügy, mint a fiúk - legalábbis most így érzem.

Az ő kis lelke másféle anyagból van szőve, mint a fiainké, és ez kihívások elé állít. Olyan, mintha mélyebben kapcsolódna hozzánk, sokkal személyesebb módon, mint ahogyan a fiúk kapcsolódtak ennyi idősen. Néha olyan ő, mintha nem is két és féléves kisgyerek lenne, hanem teljes értékű nőszemély, barátnő... fura érzés. Ugyanakkor sokkal jobban képes az ember idegein játszani és a nevelési határozottságom is odalett azzal, hogy sokkal érzékenyebb, mint a fiúk. Persze, néha meg vadóc, de még abban is lányos.

És ott van az agyjátszás, meg a nyávogás... ezeket igyekszem is leépíteni nála, mert pontosan ilyesmik miatt örültem mindig nagyon, hogy fiaink vannak és nem lányaink. Most már nagyon örülök a lánynak is, de tény, hogy ezzel kapcsolatban annak is örülök, hogy csak kettő a lány...

Gyakran eszembe jut, mennyire jó nekünk úgy, hogy az első négy gyerekünk fiú lett és így most nincs sok-sok kislány a családunkban. Úgy érzem, nehezen viselném el azt a lányos érzelmi intenzitást, meg hangulatot, amit egy sor kislánnyal való egész napos együttlét hoz. Én tehát úgy tűnik, fejben megmaradtam fias anyuka és mint ilyen, abban örvendek, hogy jóval többen vannak ők a családunkban, mint a lyányok. (A több-lányos anyukák meg most bizonyára azt nem értik, hogyan lehet négy fiút elviselni otthon...)

Most azért eggyel több lesz a lány, és ezzel kapcsolatban van bennem egy nagy adag 'jaaaajmileszittmég'-érzés. De van az is, hogy 'nagyonjóhogylány', és 'jóhogyőlettnekünk', meg, hogy vajon milyen arcú, milyen személyiségű lesz?

Na, hát ezen a ponton már nem szeretnék senkit terhelni, csak magamban szövöm majd a folytatást, így a csajos posztnak ezennel vége is van.

 

Kicsi gyermekünk

Már 5 hónapja velünk él, a család mégis keveset tud Róla. De tudjuk, hogy létezik és szeretjük, várjuk őt. Nem láttuk még, nem tudjuk, hogy milyen lesz. A nemét is csak én sejtem. (És persze simán lehet, hogy a megérzéseim becsapnak és éppen más, mint amit 'érzek'.)

Aki évek óta olvasgat itt nálam, az tudja, hogy Helzát magzatkorában Bónak hívtam itt a blogon. Ennek a kisembernek viszont egyelőre nincsen ilyen neve. Pedig gondolkoztam rajta, mi lehetne, de hozzá nem illik semmi hasonló név. Ő más mint Helza, ebből a szempontból is.

Viszont a testvéreihez hasonlóan az ő jelenléte is fenekestől felforgatta a családunk életét. Én megint igen hamar kiestem mindenből, ami a dolgom volt (háztartás, gyerekekkel foglalkozás). A kisember okozott nálam napi többszöri hányást, egy idő után gyakorlatilag enni-inni sem engedett, és emiatt januárban a kórházi létet is egy hétig 'kettesben' élvezhettük, mert annyira leromlott az állapotom. Ott a már egy ideje sejtett diagnózis lett megerősítve: hyperemesis gravidarum, vagyis terhességi vészes hányás. A picur persze virult odabenn: pedig azt hittem, ilyen 'zord körülményeket' nem él túl, de bizony túlélte.

Amint írtam, ez nem az első eset, amikor így alakul a helyzet. Az előző öt babánk is nagyon megnyomorgatott a várandósság elején-közepén (hasonló tünetek, csak hivatalos diagnózis nemigen volt, mivel kórházba csak a harmadikkal kerültem). De velük is csak én voltam rosszul - ők köszönték, jól elvoltak, élvezték a PocakSzálló kényelmét.

Számomra ez alkalommal is nagyon húzós volt a kezdés. Mondhatná bárki, hogy biztos megszoktam már, hogy mindig így van, és megvan a stratégiám a nehéz részeket túlélni, hiszen minden várandósságomban voltak nagyon nehéz hónapok: de én ezt nemigen tudom megszokni.

Mindig reménykedem, hogy talán most nem leszek rosszul, de eddig nem sikerült megúsznom. És a hosszú hetek vergődései között mindig elérkezik a mélypont, a totális kétségbeesés és az azt követő apátia, amikor a fizikai nehézségeket nem tudom már jó lelkülettel szemlélni/végigélni, elfogy a reménységem és a türelmem. Már nem tudok Istenbe kapaszkodni és a helyzetet hálával túlélni, és nem segít az a gondolat sem, hogy egyszer majd ennek az állapotnak is vége lesz.

Ekkor üt be a kiborulás: a sírás, az elégvoltebből, a nemakaromeztazegészet, valakiszabadítsonkiatestemből, meg ilyenek. Aztán túlleszek a rosszabb, lelkileg viseltesebb napokon és újra meglátom, hogy a nehézségek közepette is mennyi kegyelemben volt/van részem! Minden nap kegyelem, mindennap ott van velem az Úr az Ő csendes jelenlétével és érzem, tudom, hogy nem enged többet, mint amit Vele elviselnék.

Még akkor is ott van Ő, amikor feladom a reményt és nem nézek Rá, mert olyan szinten feszegeti a határaimat a nehézség. Ő nem csak ott van, hanem gyakorlatilag Ő hordoz. Továbbvisz minden órán és napon, hogy ne veszítsem el a hitemet akkor, amikor úgy érzem, annak utolsó szikrája is kiveszett belőlem; amikor már akarás sincs bennem semmire, csak túl akarok lenni ezen az egész mizérián - vagy belehalni. Ez alkalommal ezt különösen megtapasztaltam.

És bár megviselt testileg, lelkileg és érzelmileg is a babavárás eleje-közepe, de nagyon hálás vagyok Istennek azokért, akik ebben a helyzetben jelen voltak az életünkben a szeretetükkel. Akár egy aggódó ránkcsörgéssel, akár segítség szívből jövő felajánlásával, akár egy családunknyi mennyiségű finom étellel, egy bátorító szóval, vagy csak a tudattal, hogy hordoznak imában és így 'velem ülnek a porban' a bajomban.

Jó érzés, hogy nem feledkeznek el rólam. A családom pedig egyenesen szuper volt: nem csak, hogy elviselt és támogatott, hanem át is vállalta azt, amit én nem tudtam megtenni (gyakorlatilag mindent, plusz engem is). Nekik sem volt könnyű, egyáltalán nem.

Mindezek előtt, fölött és leginkább viszont Istennek vagyok nagyon hálás, mert átvitt engem - átvitt minket, mint család - ezeken a hónapokon. Most már jó reménység szerint magam mögött tudhatom a nehezét.

A kisember érezhető mocorgásaival pár hete új korszakba léptünk: az 'ő ficánkázik, én meg örülök' korszakba. Most nem vagyok terhes, mert nem teher az, hogy ő van - illetve terhes vagyok, de csak abban a régi, szép értelemben*, amit ez a szó eredetileg jelent. Van tehát egy hatodik csodabogarunk, a családunk ismét gyarapszik. Ezt viszont a nehézségek ellenére sem bánjuk. Nagyon boldog vagyok.:)


* A terhes szó eredetéről: "Kazinczy nyelvújítása a tereh ősi magyar szónak, melynek jelentése: térben-időben kiterjedő gyönyörűség pl: “még nézni is tereh..”. Így a terhes nő jelentése: térben-időben kiteljesedő gyönyörűségben lévő." Innen.