Otthontanulós izgatottság

Elkészült végre... Azt hittem, fél óra alatt megleszek vele, de nem: egy egész délután kellett mókulnom rajta. Kedden ugyanis átiratkoztattuk a gyerekeket az új suliba, szerdán pedig nem éppen sebtiben, de elkészítettem a négy gyerek egyéni munkarend kérelmét. Utóbbi vett igénybe egy teljes délutánt.

Agyaltam rajta, hogy hogyan fogalmazzam meg jól a dolgokat. Azt szerettem volna, ha egyszerűen, egyenesen és teljesen igazat írok, de ugyanakkor értelmesen végig tudom vezetni a Hivatal emberét azon az érvelésen, amely végén meggyőzőnek hat az a konklúzió, hogy az egyéni munkarend a jó megoldás a gyerekeknek.

Számtalanszor újrafogalmaztam és sokat csinosítottam az írást, mire meglett az a verzió, amit tiszta lelkiismerettel és elégedett szívvel tudok útjára engedni: mert az indoklás igaz lett, de érthető is. Ha nem fogadják el, akkor is ez a legjobbam, amit meg tudtam írni.

Picit aggódom azon, hogy minden gyereknek minimális módosítással, de ugyanazt az indoklást adtuk be. De hiszen, mind a négyüknél azonos a családi életvitelbeli sajátosság, amely indokolttá teszi az egyéni munkarendet. Talán nem lesz ebből baj. Nem akartam mást írni, nem éreztem, hogy helyénvaló vagy értelmes dolog lett volna teljesen eltérő módon megfogalmaznom ugyanazt a helyzetet.

Dilemmáztam kicsit azon is, hogy hány évre kérjük az engedélyt. Ha irreálisan hosszú időre kérem, akkor már ezért is visszadobhatják, meg azt nehéz is indokolni, hogy miért annyi. Ugyanakkor nem szívesen kértem volna mindössze egy évre. Mivel több gyerekünk is érintett az egyéni munkarendben, számunkra családilag nagyobb nyugalmat ad, ha egyszer megszerezzük a papírt és az évekig "kitart". Így egyszer kell izgulni azon, hogy mindenki megkapja-e, nem pedig minden újabb tanévkezdés előtt.

A Oktatási Hivatal weboldalán az egyéni munkarendről szóló tájékoztatóban egyébként az van, hogy alapjáraton fél vagy egy tanévre célszerű kérni, de lehet hosszabb időszakra is, ha indokolt. Mi végül a 3 kisebb gyereknek 4 évre kértük, nagyfiunknak pedig 8. osztály végéig, azaz 1 tanévre. Direktben nem indokoltuk, hogy miért annyi, amennyi. Úgy gondolom, a rendes indoklásunkból kiderül, hogy életvitelünk a tervek szerint hosszú távon sem fog jelentősen változni.

A hivatalos kérelem-beadási határidőből pedig kicsúsztattuk magunkat. De azért ez okkal történt és amúgy van is rá "alibink". Az ok az volt, hogy szerettük volna bizonyos törvényadta kedvező hullámokat meglovagolva jobb helyzetbe hozni magunkat a Hivatal előtt. Július 1-jével ugyanis az Alkotmánybíróság nyomására az egyéni munkarend kérvények elbírálását is érintő törvényi módosítások léptek életbe, amelyek sokkal jobb feltételeket biztosítanak, mint amik korábban voltak. Ebbe nagyon szerettünk volna beleesni.

Június 15-e volt amúgy az egyéni munkarend kérelmek normál beadási határideje, de - így a törvény - ha olyan körülmények merülnek fel, melyek miatt a gyerek nem fog tudni suliba járni, akkor más időpontban is be lehet adni.

Mi július elsejéhez képest is meglehetősen messzire elcsúsztattuk ezt az egész egyéni munkarend kérvény beadósdit. Nem terveztünk ennyire későn lépni, de hát június vége felé váratlanul 2 hétre kórházba kerültem. Utána meg még hetekig jobbnak láttuk, ha inkább pihenek. A kórházi előzmények miatt a lehető legkésőbbi nyárközépi időpontra alkudoztuk ki az új sulis beiratkozást, hogy a közel 300 km-es utat az intézményig (meg ugyanennyit vissza) minél későbbi terhességi hétben kelljen megtenni. Sajnos ugyanis a beiratkozást a jellapot itthon kitöltve, postázva, nem lehetett megoldani - muszáj volt személyesen megjelennünk.

Most, hogy a beiratkozáson meg az egyéni munkarend kérvény összerakásán végre túlvagyunk, pénteken postára adjuk a kérvényeket és onnantól mehet az izgulás, hogy miként fogják elbírálni. Ha nem érzik szükségét annak, hogy bármilyen pontosítást kérjenek, akkor a küldemény beérkezésétől számítva 8-10 munkanapon belül meglesz a válaszunk.

Ha valamilyen pontosítást kérnek, akkor elvileg 60 napon belül kell válaszoljanak, de szerintem az inkább pár hét lenne. Az új szabály szerint tanévkezdés előtt mindenképpen le kell fusson a kérelemre adott válasz, még úgy is, ha a szülők nem értenek egyet a verdikttel és közigazgatási eljárást indítanak.

Meglátjuk, mit kapunk. És igaz, hogy egy esetleges nemleges határozatra van "B" tervünk is, de az meglehetősen elbonyolítaná az életünket, így inkább hadd ne kelljen vele élni. A helyzet mindenesetre kétesélyes, viszont nem igazán aggódunk ezen. Sőt, bizakodóak vagyunk.

Bizakodásunk alapja persze nem a kérelem-indoklásunk szuper bebiztosítottsága, vagy a Hivatal elfogulatlan jóindulatába vetett megingathatatlan reménység. Az Úrra bíztuk magunkat. Tudjuk, hogy az Ő kezében van a Hivatal döntése, a kérelmünk sorsa, a mi sorsunk is - és Nála mind a három jó kezekben van.

Így.tehát.most.várunk.meg.azért.izgulunk.is.mert.végülis.nem.tudjuk.mit.kapunk.

JÚLIUSUNK

Tombol a nyár, a család itthon kukul a nagy melegben (hol máshol). De persze mindenki élvezi az udvart és a lazulást. Megy a bringázás, kutyasétáltatás, olvasás, rajzolás, hangszergyakorlás, apának számítógépes munkáiba való besegítés. Így élünk, így virulunk.

Múlt hét elején hazajöttem a kórházból. Pár apróbb panaszt leszámítva egészen jól vagyok - a pár apróbb panasz meg így a 30.hét táján normálisnak is tekinthető. Bár nem kaptam kifejezett kórházi utasítást erre, de már tudom, hogy a méhlepény elhelyezkedése miatt a testhelyzeteim megválasztása kicsit több körültekintést igényel, mint ha nem arrafelé lenne, ahol van.

Tehát önkéntes ágynyugalmon vagyok: sokat fekszem, pihenek, ritkán ülök. Azért nem tartom szigorúan, de tudomásul vettem, hogy ez alkalommal a várandósságban messze nem leszek annnyira pörgős, energikus, mindenmegcsinálós, mint a korábbiakban voltam. Ez az időszak mindig a legélvezetesebb és a legaktívabb szokott lenni, egészen a szülésig. Most viszont ott leng a vérzés, kórházbakerülés, koraszülés damoklészi kardja a fejem fölött, és ez befolyásolja az életemet.

Szóval nincs bringázás, hajolgatás. Pakolászás csak limitáltan. Általában véve fekve teszem, amit egyáltalán lehet, így a családban most kevésbé tudok tevékenyen szerepet vállalni. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez is Isten egyik bölcs döntésének bizonyult, amiből nagyszerű dolgok születnek - és itt most nem (csak) Borsóra gondolok, hanem a családi kapcsolatok formálódására, amely annak ellenére is örvendetes, hogy kivételesen tőlem egészen független.

Milyen ez a formálódás?

Nagyon jó látni, hogy így is, nélkülem is megszervezték és megoldják az életet. És nem a férjem szakad meg a mindencsinálásba, hanem bevonja a srácokat, lányokat is, így mindig van, aki készségesen a keze alá dolgozik - ez (is) a nagycsalád egyik vitathatatlan előnye. És nem csak a hétköznapi dolgokban működik jól együtt a csapat, ahol előre megállapodott, leosztott napi feladatai vannak mindenkinek: hanem, most épp egy kisebb lakásátrendezést is végigvisznek.

A kislányok kiköltöznek a szobánkból és átköltöznek a fiúkhoz (nálunk a srácok eddig egy szobában aludtak). 2 fiú pedig egy másik szobába hurcolkodik. Abból a másik szobából pedig az addig ott lévő, kvázi videóstúdióként funkcionáló eszközpark (férjem munkafőhadiszállása) vonul át az alsó szinti, eddig jobbára tárolásra szolgáló kihasználatlan nappaliba. Ez folyik most is, hogy e sorokat gépelem: épp a frissen beszerzett emeletes ágyat szerelik össze.

A kórházból kijövetelemet követő napon, vagyis most kedden volt a modulzáró házivizsgánk, mely a beugró volt a rendes okj vizsgához. Túllettünk rajta, jól is sikerült, bár rendesen elfáradtam, mivel muszájból sokat kellett ülni (ami meg tudjuk, hogy most nem a kedvenc pózom). Pénteken meg az okj vizsgánk volt, hála az Úrnak, az is meglett. Nagyon örülünk mindennek, hiszen egy központilag kiadott adminisztrációs változtatás miatt hónapokig kétesélyes volt, hogy egyáltalán mehetünk-e vizsgázni.

Az elmúlt hetekben meg a kórházolásom miatt volt bizonytalan, hogy el tudunk-e menni, meg, hogy fel tudunk-e készülni a vizsgára (meg aztán az is izgalmas volt, hogy bírni fogom-e a terhelést, vagy rögtön visszakerülök a kórházba). Végül az összes akadály elhárult és minden aggályos helyzet elrendeződött. Rettentő jó érzés, hogy együtt csináltuk végig férjemmel, így közös volt az élmény, a munka terhe és a tapasztalat is, ami közelebb vitt minket egymáshoz. És persze nagy fellélegzés végre a hátunk mögött tudni az egészet. Előre nézhetünk, a további feladatokra, teendőkre.

Ha már teendők. Az iskolai beiratkozások és az egyéni munkarend igénylés még előttünk van. Ahogy még pár hivatalos okmány intéznivaló, vizsgálat, egészségügyi ellenőrzés is nekem, pár gyerkőcünknek, meg a két kutyának. Ha minden jól alakul, egy egyhetes családi nyaralás is vár még ránk a Balcsinál, amit igencsak várunk. A nyárnak tehát korántsincs vége - újabb izgalmaknak nézünk még elébe. Mi azonban elsősorban annak örülünk, hogy 2hét után végre ismét együtt lehet a teljes család, még ha ilyen nem szokványosan (aparendeziagyerekeket, anyaegésznappihizik), sokfelé kavargósan zajlik is az életünk ebben a júliusban.