Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hét gyerkőccel meg két kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2014. november 16., vasárnap

Szitában a tengeren át?!



Nemrég hallottam egy gyerekdalt, ami azóta a család kedvence lett. A gyerekek azért szeretik, mert olyan vicces-bolondos képtelenségekről van benne szó, aminek a kibontása a sokszori meghallgatás után is élvezetes számukra. Én azért szeretem, mert úgy érzem, hogy a mi történetünket meséli el.

Mások így írnak erről a dalról:

"A történet a bátorságra buzdít, ami az Ismeretlenbe való kilépéshez kell. Önfeledten nekivágni egy veszélyekkel teli útnak, ahol legyen bár vihar a hatalmas óceánon - a pillanat öröme viszi tovább a Kormányost." (Forrás)

Sok a hasonlóság köztünk és a történetben szereplő kék-fejű, lila-kezű dzsömblik között, akik úgy döntenek, hogy útra kelnek a nagy tengeren. És ehhez egy szőrszitát használnak közlekedőeszközként. Mint tudjuk, a szita egyáltalán nem alkalmas tengeri utazásra, de a dzsömbliket ez nem érdekli: ők útra akarnak kelni és ezt meg is teszik. A szeretteik persze jajgatnak, hogy nem lesz ennek jó vége, de ők csak mennek, nem tágítva a céljuktól.

Aztán mindenféle kalandba keverednek, és részben igazuk lesz a szeretteiknek, hogy aggódtak, de csak részben. Amikor pedig sok év után visszatérnek az idegenből, akkor körülrajongják őket, mindenki irigykedik és mondogatják, hogy mi is elmegyünk szitában a tengeren.

Ó, mennyire ismerős is ez nekem! Egészen pontosan az otthontanítás analógiáját látom benne. A fura kinézetű dzsömblik a hóbortos ötleteikkel (otthontanítás), akiket az ismerőseik elsiratnak, mert nyilvánvaló, hogy amit terveznek, abba úgyis belebuknak majd. És tényleg meggondolatlannak, kivitelezhetetlennek tűnik az ötletük (éppúgy, mint otthontanítani a gyerekeket). És egy ponton úgy is tűnik, hogy tényleg belebuknak vakmerőségükbe, de aztán mégsem.

És van nagy káosz meg jaj meg hejehuja (mint az életünkben!), de amikor hosszú idő után visszatérnek, akkor sok-sok kalanddal, legyűrt nehézséggel, boldog és emlékezetes pillanattal gazdagabban érkeznek. És ezeket a kalandokat és az átéléseik boldogságát nem cserélnék el semmire! Mások pedig igencsak fellelkesülnek e kalandok hallatán és megindultan követnék őket - persze inkább csodálat és irigység ez, mint valódi tettrekészség. Mert azért szitával a tengeren át...?!

Pedig valahol, ezek vagyunk, így cselekszünk mi is. Ez az életünk és napról napra benne vagyunk abban a kalandban, amit a szitában való tengerjárás jelent. És furák vagyunk és vakmerőeknek tűnünk és van nehézség és jaj és hejehuja, de közben az utazás minden percét - minden percét, még a nehezeket is - szeretve dédelgetjük és nem cserélnénk el semmi pénzért. Mert, amiben vagyunk, az a mi életünk. És a mi életünk is egy életre szóló kaland: mert emlékeket gyártunk, együtt sírunk és együtt nevetünk. A dzsömblik - úgy tűnik - tényleg mi vagyunk...




Szőrszálszitában indultak bizony,
(Szitában a tengeren át!)
Már édes barátaik sírtak mind,
Téli hajnal volt, s nagy szél odakint.
(Szitában a tengeren át!)

S akik látták, hogy forogtak szél szerint,
 Felsírtak: "Ó, jaj, kiborulnak mind!
Jaj, az ég sötét és hosszú az út,
Ez nem vezet jóra, ez mind bajba jut!"
(Szitában a tengeren át...)

Refr.:
Messze kék, messze kék,
dzsömblik országa, a boldog vidék!
 A fejük zöld, a kezük lila,
S a csónakuk - szőrszita.

A víz bejött elég hamar, bizony.
(A víz bizony bejött, a víz bizony!)
S mert áztak,
Egy rózsaszín
Gyönyörű papírba bebújtak,
S egy gömböstű összefogta
Bokájuk fölött.

Egy cserépbödönben e vad éjszakán
Boldogok voltak ők igazán!
S mikor felkelt a nap,
Egy rézgong visszhangzott, rezegett
A bronzhegyek árnya alatt:

"Ó, bimballó, milyen boldogság! 
Bödönben töltöttük az éjszakát!
S egész éjszaka,
Ahogy sápad a Hold,
Kis vitorlánk csak egy borsózöld folt
A bronzhegyek árnya alatt!"

Refr.:
Messze kék, messze kék
dzsömblik országa, a boldog vidék!
 A fejük zöld, a kezük lila,
S a csónakuk - szőrszita.

A nyugati tengeren át, bizony,
Ott egy csupafa ország lehet!
Egy baglyot vettek,
S egy erős kocsit,
Egy ribizli tortát,
Meg egy font rizst.

Egy kasban ezüst méheket,
Egy malacot, két zöld papagájt,
Egy nagy mancsú majmot, aki kiabált,
És negyven üveg ringbórít,
Egy hosszú rudat - az sajt lehetett, 
(Az a végtelen sildoncheese.)

Húsz év után visszajöttek mind
(Húsz év vagy több után!)
És mindenki mondta:
"Hogy megnőttek ezek!
Ja, a Krokodil-tavak, s a Veszett-hegyek!
A Csentlibort látták, az ám!"

Éltették őket a díszlakomán.
Jól éltek habtortán, lúdkocsonyán.
S mondták nekik:
"Majd mi is megyünk,
Majd mi is szitában tengerre kelünk!
(A Csentliborhoz? Az ám!)

Refr.:
Messze kék, messze kék
dzsömblik országa, a boldog vidék!
 A fejük zöld, a kezük lila 
S a csónakuk - szőrszita.

 Messze kék, messze kék
dzsömblik országa, a boldog vidék
(Boldog vidék!)
 A fejük zöld (zöld!), a kezük lila (lila!) 
S a csónakuk - szőrszita.




   

2014. november 11., kedd

Mi történik velünk mostanság

  

Hosszú hallgatás után most újra írok. Sok minden történt bennem és velünk, de a lényeges dolgok (hogy hiszünk és hogy otthontanulunk) - nem változtak. Mégis, azért kicsit részletezném a dolgokat, gondolom kíváncsi vagy ránk, ha már egyszer itt olvasgatsz nálam.

Az elmúlt két hónapunk mozgalmasabb volt, mint amilyennek terveztük. Egy családos összejövetelen elejtett kósza megjegyzésből augusztus végére egy új munkalehetőség bontakozott ki a férjemnek. Mivel őt keresték meg, volt módunk beleszólni a feltételekbe, ami részünkről annyi volt, hogy családunk számára megfelelő új otthont kell találni a környéken (ez 85km a pécsi otthonunktól). Aztán ez nehezebbnek bizonyult, mint ahogyan elsőre gondoltuk.

Számtalan házat megnéztünk, de egy sem volt megfelelő, pedig nem támasztottunk extra nagy igényeket. El is keseredtünk kicsit, és már gyakorlatilag feladtuk a keresést, kezdtünk belenyugodni abba, hogy maradni kell ott, ahol vagyunk, amikor aztán mégis akadt valami (épp az, amit korábban már megnéztünk, de akkor nem tetszett meg).

Előbbiek miatt az elmúlt 2 hónapunk meglehetősen nagy izgalmakkal telt, aztán pedig a dobozolás-zacskózás-suvickolás teendőivel. Két hete egy szombati napon pedig elköltöztünk, és most már szokjuk az új helyet (bár a holmink egy része még dobozokban/zacsikban várja a kicuccolást).

Kicsit sajnáltam 'elhagyni' Pécset, és nagyon sajnáltam, hogy így most jóval messzebbre kerültünk egy számunkra fontos barát családtól (ők is otthontanítják a gyerekeiket). A Balaton viszont így elérhető közelségbe került (mindössze 30km). Nekünk utóbbi nagy pozitívum, mert szeretjük a Balcsit, és eddig a távolság miatt minden évben csak kevésszer tudtunk oda eljutni. Másik pozitívum, hogy egy régi családi ismerősünktől az új helyünkön pár utcányira lakunk. Szóval ezek a változások vannak, a helyzet most több szempontból is új és izgalmas nekünk.

És a történetnek van otthonoktatós érdekessége is. Az elmúlt poszt ugyanis arról szólt, hogy Zeki fiunk a helyi óvodában egy nevelési évre (2014. szept.-től 2015 aug.-ig) megkapta a felmentést a kötelező járás alól. Arról azonban nem szólt a fáma (mivel eddig mi sem tudtuk), hogy ez az igazolás gyakorlatilag érvényét veszíti akkor, ha a család egy új (és távoli) helyre költözik.

A dolog ugyanis úgy működik, hogy az az intézményvezető, amelyik hajlandó felmenteni az öt-hatéves gyereket, előbb állományba kell vegye őt. A felmentett gyerek után normatíva (állami támogatás) nem jár, azonban az iskolás magántanulóhoz hasonlóan az intézmény egyik csoportjába van osztva, oktatási azonosítót kap (ez egy számokat és betűket tartalmazó kód), és a névsorban is szerepel.

Amikor viszont a család másik városba költözik, akkor az ovivezető rendszerint nem tartja meg tovább állományban a gyermeket. Ha nincs állományban, akkor már nem érvényes a felmentése sem, hiába is kaptuk meg egy nevelési évre. Na most, egy városon belüli vagy egy pár kilóméterrel odébbi költözés kapcsán nem feltétlenül szőröznek ilyesmin az ovivezetők. Ha viszont jóval messzebbre kerülünk, akkor esély van arra, hogy a fenti helyzetbe beleszaladjunk.

Azért nem reménytelen a dolog, van néhány megoldási lehetőség.

Az egyik, hogy eleve nem helyi oviba kérjük a gyerekünk felmentését. Ebben az esetben a lakcímváltozás nyilván nem fog gondot okozni, mivel nem azért veszik állományba a gyereket, mert helybeliek vagyunk és körzetileg oda tartozik, hanem azért, mert szimpatikusak vagyunk és segíteni akarnak. (Ez a lehetőség azonban ritkán áll fönn, mert az emberek nem a költözésüket latolgatva indulnak neki az óvodai beiratkozásnak, ezért általában a helyit ovit szokták először megkörnyékezni és logikusan ehhez az intézményhez is folyamodnak felmentésért.)

A másik lehetőség, hogy nem jelezzük az ovi felé a költözést. Ezt a fajta lapítást végül is akár meg is lehet úszni, hiszen az óvodák nem szoktak komolyabban utánajárni annak, hogy még valóban ott lakik-e a család, ahol az év elején lakott. Viszont kellemetlen helyzet alakulhat ki, ha mégis kiderül, hogy változott a lakcímünk. Nem is helyes ilyen módon eljárni.

A harmadik lehetőség jelezni a költözést az óvodavezető felé és megkérni őt, engedje meg, hogy ebben a nevelési évben a gyerekünk náluk maradjon állományban. Az egyenesség jó dolog, de megvan az a kockázata, hogy nemleges válasz esetén további bürokratikus köröket is meg kell futnunk.

Ez konkrétan azt takarja, hogy felmentésért kell folyamodni az új lakóhely szerinti körzetes óvodához is. Ahhoz azonban előbb szükség van egy kikérő nyilatkozatra a régi oviból, amely egy hivatalos papír arról, hogy a gyermek óvodai nevelése adott intézményben adott naptól megszűnik.

Ilyenkor nagyon fontos a költözéshez közel eső időpontot 'kérni' a kikérő nyilatkozat dátumozásánál, mivel előbbi papír szerint a kiadás napjától 5 munkanapon belül új intézménybe kell iratni a gyereket. (Ha ez nem történik meg, akkor... nem tudom, hogy pontosan mi lesz, de nyilvánvalóan szabálysértést követünk el, hiszen sem a tankötelezettségét nem teljesíti a gyermek, sem érvényes felmentési papírral nem rendelkezik, mivel per pillanat egyik intézménnyel sem áll hivatalosan kapcsolatban.)

Nálunk az volt a helyzet, hogy a 'régi' ovivezető a távolságra hivatkozva sehogyan sem akarta állományban megtartani Zekit a költözésünk után. Ezért (a költözés előtt) elmentem hozzá, hogy elbúcsúzzunk és megírja a kikérő nyilatkozatot. Közben felvettem a kapcsolatot az új óvoda vezetőjével és vázoltam neki a helyzetünket. Nem zárkózott el a felmentés lehetőségétől, de szeretett volna utánajárni, hogy milyen módon kell ezt végigvinnie, ezért a dolgát megkönnyítendő előzékenyen elküldtem neki a felmentéssel kapcsolatos hatályos törvényi hivatkozást.:)

A költözés után viszonylag hamar személyesen is bementünk az új óvodába, de egyszer sem sikerült elcsípnünk a vezetőt. Pedig előre megbeszéltük a napot és az időpontot is. De aztán többedszeri látogatásunkra egy szimpatikus óvodatitkár közbenjárására (aki világjáró gyerekei révén többféle oktatási modellbe is belelátott és a magyar iskolarendszert katasztrofálisnak tartja, és jól kifaggatott az otthontanulásról) végül mégis megkaptuk az újabb felmentést.

Zeki fiunk tehát ebben az évben immár két ízben lett ovikerülő ovis és ezért nagyon hálásak vagyunk mindegyik közreműködő félnek. Elsősorban és leginkább Istennek, Akivel eljutottunk idáig, de mindenki másnak is. És megyünk úszunk tovább, szemben az árral, mint a lazacok.:)



 

2014. augusztus 27., szerda

Zeki felmentése



Hétfőn a helyi oviban jártunk. Célirányos utunk volt: Zeki fiunk számára folyamodtunk újabb felmentésért. Azért újabb, mert nekünk eddig mindig egy évre adták meg ezt a papírt (bár ismerünk több olyan családot is, ahol két évre kapták). A tavalyi papírunk idén augusztus 31-ig érvényes, így éppen időben sikerült elrendezni.

Volt benne kis izgalom, mit fognak szólni, hiszen múlt héten a fiunk már a hatot töltötte. Ezzel önmagában nincsen semmi gond: eddig is mindegyik fiunk inkább a héthez közelített, amikor beírattuk a suliba. Viszont az elmúlt évek törvényváltoztatásai meglehetősen nagy kavarodást okoztak az oktatási berkekben és ez hatványozottan kihatott az olyan, határmezsgyén mozgó delikvensek ügyintézéseire, mint a nemoviztató, nemsuliztató családok.

Gyakorlatilag alig lehetett találni olyan óvodapedagógust vagy más szakembert, aki utánaolvasás nélkül is elsőre jól tudta, hogy melyik rendelet meddig van érvényben és aktuálisan kinek mi a teendője. Ez a helyzet pl. akkor okoz gondot, amikor vinné az ember felmentetni a gyerekét, és a felmentés kiadásában kompetens szakember sem vágja, hogy ő a felmentés kiadásában kompetens szakember. Ilyenkor jön a tili-toli, vagy az akadékoskodás. Magunk részéről most nem futottunk bele ilyesmibe, de több ismerős mesélte idei évének nehézségeit, akinek pl. a háromévesét idéntől napi négy órában ovilátogatásra akarták kötelezni, holott az a törvény csak jövő szeptembertől lesz érvényes. Vagy, akit elhajtott az ovivezető, hogy a felmentés megadása nem az ő hatásköre (pedig, de).

A történethez visszakanyarodva, meglett tehát a papírunk és ennek nagyon örültünk. Így végre az is kiderült, hogy az elkövetkező tanévben is három gyerekünk fog itthontanulni, nem négy. Persze Zekivel is fogok foglalkozni, mert szeretne tanulni, de azért jelentősen lezuhan a stresszfaktor, ha vele kapcsolatban nem szorítanak vizsgahatáridők. A jövő év viszont így is érdekes lesz, mert akkor kerül Doda mumus-hetedikbe, ami azért mumus, mert az eddig természetismeret név alatt futó egyetlen tantárgy négyfelé osztódik majd: lesz belőle fizika, biológia, kémia és földrajz, és ez így egy izgalmas kihívás lesz majd. Rafi jövőre felsős lesz, Náti negyedikes, és Zeki is ekkor fog nekiindulni a sulinak. Szóval érdekes lesz, meglátjuk, hogyan boldogulunk, egyelőre viszont igyekszem nem előreszaladni, mert az a tanév nem ez a tanév.

A végére, úgy gondoltam, hasznos lehet összefoglalni, hogy a törvények miről is rendelkeznek a kötelező óvodai időszakkal és a felmentéssel kapcsolatban.


2014. szeptember 1-jétől

Gyermekünk attól a nevelési évtől, amelyben betölti az ötödik életévét, napi négy órában óvodai nevelésre kötelezett. Ez azt jelenti, hogy muszáj oviba járnia, ha nem kaptunk felmentést. A nevelési év szeptember 1-jével indul és következő év augusztus 31-ig tart. Vagyis hiába nem lesz még ötéves, amikor indul a nevelési év - akkor is oviba kell mennie, ha nincsen felmentése. (Máshogyan fogalmazva: ha nem szeretnénk, hogy az ötévesünket szeptembertől ovira kötelezzék, akkor a nevelési év kezdete előtt el kell intézni a felmentetését.)

Nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni: a 2014. szeptember elejétől 2015. augusztus végéig tartó nevelési évben nincsen a három és a négyéveseknek óvodakötelezettsége! Ha erről mást mond egy óvónő, védőnő, jegyző vagy oktatási szakember, akkor nem jól tudja az ide vonatkozó rendeletet. Ha viszont a rendelkezéstől eltérően nyilatkozik, akkor nem kell figyelembe venni, amit erről mond.

Az ovis felmentést ebben a nevelési évben még az adott óvoda vezetője adja ki. Nem a jegyző és nem más szakember! Persze a gyakorlat helyenként eltérhet, mivel az ovivezető könnyen hiheti, hogy az új törvény van életben, amelyben a jegyző adja meg a felmentést, és így továbbirányíthatja a gyanútlan szülőket. Ha a jegyző sem eléggé tájékozott, akkor magára fogja venni a felmentési kérelem elbírálásának hivatali jogát, és így még az is elképzelhető, hogy a törvényi rendelkezésekkel szemben valaki a jegyzőjétől fogja megkapni a felmentést. Mégis: a törvény erről másként rendelkezik és ezt fontos tudnunk, hogy a hivatalok ne tudjanak egymás között ide-odalökdösni.

A nevelési tanácsadót és a gyermekjóléti szolgálatot a felmentés kiállításába nem kell bevonni, mindazonáltal, egyes intézmények vezetői a maguk megnyugtatására kikérik a gyerekjóléti környezettanulmányát (ez általában egy rövidebb hivatalos elbeszélgetés a család otthonában, vagy a gyerekjóléti épületében).

Az ovis felmentést egy vagy két évre adják ki. Az eljárás, ahogyan a felmentést megadják, általában oviról ovira változik. Van, ahol egyből kiállítja az ovivezető, van, ahol kérvényt kér be és hosszasan vizsgálódik. Joga van egyébként ahhoz is, hogy visszautasítsa a kérelmet és ne adja ki a felmentést. Ilyenkor viszont a családnak is joga van más intézményt választania, ügyelve arra, hogy a felmentés rendezésének az idejére a gyermek ne érje el az ötéves kort, mert ekkortól érvényes a tankötelezettség. Ez azt jelenti, hogy ötéves gyermekünknek vagy napi 4 órában oviba kell járnia, vagy érvényes felmentéssel kell rendelkeznie, máskülönben a szülő szabálysértést követ el, ami a jegyző eljárását vonhatja maga után.


Változások 2015-ben

Szeptember 1-jével a tankötelezettség életkorát leszállítják. Így tehát jövő ősztől azoknak a gyerekeknek, akik aug. 31-ig betöltik a harmadik életévüket, már muszáj lesz oviba járni (szemben a 2014-ben érvényes ötéves kori ovikötelezettséggel). A szülőknek így már a három-négyévesek számára is felmentéshez kell folyamodniuk, amennyiben nem szeretnék, hogy a gyerekük oviba járjon.

Szeptember 1-jével változik a felmentési eljárás protokollja is (már, ha lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni, amikor annyiféle verzió van a gyakorlatban...) Ekkortól ténylegesen a jegyző lesz, aki a felmentés kiadásával kapcsolatban hivatali kompetenciával rendelkezik. Változás lesz még, hogy a jegyző nem önmagában, hanem a védőnő és az óvodavezető hozzájárulásával adhatja ki a felmentést. Ez nagyjából annyit fog jelenteni, hogy másik két szervet is be kell vonni a döntési folyamatba, az ő véleményüket is ki kell kérni, talán írásbeli hozzájárulás formájában.

Kérdés, hogy a gyakorlatban ezt hogyan fogják alkalmazni, mint ahogyan az is, hogy mi lesz azokkal a családokkal, akik nincsenek jóban a körzeti védőnőjükkel. Szabad oviválasztás van ugyanis, vagyis nem vagyunk kötelesek a körzetünkbe tartozó intézménybe íratni a gyerekünket, bár felvételi kötelezettsége a körzeti intézménynek van csak (vagyis a körzeti intézmény nem, más intézmény viszont bármikor visszautasíthatja a gyermek óvodai felvételét). Szabad oviválasztás van, szabad védőnőválasztás azonban nincsen: tehát adott esetben egy megromlott anya-védőnő kapcsolat gondot okozhat, amennyiben neki is nyilatkoznia kell az ügyben.

Van még egy változás, ez pedig az, hogy a felmentés jövő ősztől csak ötéves korig adható ki. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a háromévest és a négyévest még felmentik, de ötéves kortól nem adnak ki ilyen papírt. Sokan gondolkozunk, hogy milyen lehetőség marad így azok számára, akik nem szeretnék öt-hatéves gyermeküket egy vagy két évig óvodai nevelésben részesíteni, de egyelőre nem sok lehetőséget látunk.

Akiknek a gyermeke jövő évben ötéves lesz, érintve van. Egyelőre az intézményi rugalmasságban látunk lehetőséget, vagyis abban, hogy a helyi ovik ugyanolyan túlterheltek és eszközhiányosak, mint ahogyan eddig is voltak. Elképzelhető, hogy az ember talál olyan intézményt, amelyik nyitott egy kölcsönösen kedvező megoldás kiötölésében, amely nem jár azzal, hogy még egy kisgyerek 'terheli a rendszerüket'.

Ez viszont nem a ma problémája: a törvény hatályra emelkedéséig még majd' egy év van és az hosszú idő. Az is igaz, hogy nem vagyunk egyedül: hisszük, hogy Isten az, Aki velünk jár és egyénileg ad bölcsességet az aktuális helyzetekre. Nem kell aggódnunk, ha Ő vezet.




2014. július 26., szombat

Otthontanul a gyermek - de hol és hogyan? (2. rész)



A háromrészes otthontanítós sorozat második részét olvashatod. Ebben két további oo ideológiával, valamint egy otthontanuláshoz kapcsolódó gyakori hozzáállással ismerkedünk meg. Ideológia alatt itt most az otthontanulás formáját és célját meghatározó, személyes világnézeti és pedagógiai elköteleződést értem (szép ziccer volt ez a mondat, remélem meg lehetett azért érteni, mit szerettem volna közölni). Akkor hát, vágjunk is bele.

Ha az első részt nem olvastad, de érdekel, miről írtam benne, ezen a linken megtalálod.


Hagyományos otthontanítás

A gyermek a család otthonában a szüleivel (és ha vannak, akkor a testvéreivel) együtt él és velük tanul. Ez egyébként a legkézenfekvőbb, legoptimálisabb, leginkább ismert, de talán a legnehezebb módja az otthontanításnak.

A hagyományosan otthontanító család nem azért dönt emellett az életmód mellett, mert ne tudna az otthoninál színesebb programkínálattal rendelkező intézményt, nála tehetségesebb, jobb pedagógust találni a gyermekeknek. Tudna, de nem akar - mivel elsősorban nem a tanulás miatt otthonoktató, hanem az otthon miatt és a család miatt. Úgy hiszi ugyanis, hogy a gyermekeknek leginkább otthonra és családra (nyugodt környezetre, szülőkre és ha vannak, akkor testvérekre) van szükségük ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan fejlődhessenek, hogy érett és jóravaló felnőttekké válhassanak.

Az ilyen ideológiai hátterű szülők nem szívesen bontják meg a családjuk egységét, hiszen szeretnek együtt lenni és úgy érzik: annak előnyei, hogy gyermekeiket más felnőttek felügyeletére bízzák, nincsenek arányban a hátrányokkal (utóbbiból van több).

Így gondolják, még ha jó szándékú és gyermekszerető 'kompetens' felnőttek felügyeletéről lenne is szó. Abban ugyanis nem hisznek, hogy mások nagyobb kompetenciával rendelkeznek gyermekeik nevelésében és tanításában, mint ők - akárkik legyenek is azok a mások.

Ezt sokan félreértelmezik és gőgnek, arroganciának vélik. Úgy ítélik meg, hogy a hagyományosan otthontanító szülő azért nem hajlandó másoknak (pl. szakértő felnőtteknek) átadni a gyerekeivel való rendszeres foglalkozás lehetőségét, mert lenéz másokat maga körül és önmagáról túl sokat gondol - pedig általában nem erről van szó. Nem gondolnak sokat magukról, sőt élesen látják a gyengeségeiket, önmagukban alkalmatlan voltukat. De emellett látják a kompetenciájukat is, amellyel kapcsolatban meg vannak győződve, hogy nekik van olyan.

Kompetencia alatt nem a gyermekekről megszerzett általános pedagógiai információt vagy különböző tanulási módszerek ismeretét értik, és nem is azt a képességet, hogy valaki 'jól ért a gyerekek nyelvén' - ezek tekintetében lehet valaki náluk tehetségesebb. Hanem azt a tulajdonságot értik kompetencia alatt, hogy az adott gyermekhez valaki képes kapcsolódni, őt képes megismerni és a szükségleteit meg tudja érteni, ki tudja elégíteni. Ezeknek a kompetenciáknak a fejlődését az adott gyermek iránti mély szeretet hívja elő - ezért sem tud másokban kialakulni, csak azokban, akik nagyon sok időt töltenek el vele és szerető odafigyeléssel gondoskodnak róla.

Ezek a szülők úgy gondolják, hogy Az, aki személyesen az ő gondjaikra bízta a gyermekeket, az idő múlásával majd nekik adja meg a gondozásukhoz, nevelésükhöz, tanításukhoz szükséges kompetenciákat is - mindig éppen azt és annyit, amennyire szükség van.

Nem a szakembereké tehát a kompetencia, nem is az övék a felelősség a gyermekekért. Isten őket a szüleinek adta, ezért azok tartoznak értük felelősséggel. Ezt a felelősséget közelből gyakorolni a legkézenfekvőbb, vagyis úgy, hogy a rájuk bízottak velük maradnak szoros kapcsolatban. Szerintük távolból nem lehetséges hatékonyan gyakorolni a felelősséget.

Ők tehát a gyermeket meg a családot érzik nagyon fontosnak és nem hajlandóak tartósan lemondani róluk semmiféle oktatási célzatú tevékenység kedvéért. Ezzel természetesen azt reszkírozzák, hogy az esetleges hozzá nem értésük miatt károkat okoznak a családjukban, azonban ennek a felelősségét teljes mértékben felvállalják. Az az érvük, hogy a családban a kegyelem és szeretet a működő erő, így otthon a szülő is képes együtt formálódni, fejlődni a gyermekkel, ami mindkettőjük számára élmény és közös tapasztalat, amely erősíti a kapcsolatukat. Ezt a tapasztalatot nem cserélnék el.

Komolyabb érv még ennek az ideológiának a kontextusában maga Isten és az Ő Igéje is. A hagyományosan otthontanító családok közül nem mind, de sok pontosan azért él így, mert úgy gondolja, hogy ezzel Istennek tetsző dolgot tesz. A bibliai útmutatás ugyanis a gyermekek nevelésével kapcsolatban megkívánja, hogy azok a szülővel éljenek mindennapi életközösségben, ne másokkal. Egyedül ilyen módon hathatnak a szülők a kívánatos mértékben gyermekeik jellemére. Személyiségük formálásában így a család lesz a mérvadó, nem bármely más csoport.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

A gyakorlati megvalósulás magántanulóként működik. Magyar iskolába íratva félévente osztályozó vizsgákra kell felkészülni. Ez igen egyszerűen hangzik és a kivitelezés sem túl bonyolult, amit egyébként jellemzően az otthonmaradó szülő (vagyis az anya) old meg.

Részben a vizsgakészülésre fordított idő és a beletett energia az, ami miatt ennek az ideológiának a megvalósítása kihívást jelent a mindennapokban. Ha több gyermek van a családban, akkor az együttanulást az egyéni szükségleteket figyelembe véve kell megszervezni.

Mivel az anya az, aki a gyermek(ek)kel együtt tanul, az időt bölcsen kell beosztania, hogy a többi fontos dologra (a férjére, a házimunkára és a saját lelke ápolására) is elegendő ideje és figyelme jusson. Ez a hagyományosan otthontanító ideológiával együttjáró kihívás másik része.


Pár kérdés a hagyományos otthontanulásról:

Minden esetben megoldható, hogy az édesanya a tanulmányaik teljes ideje alatt otthon maradjon a gyerekekkel?

A család képes-e felvállalni az ezzel a döntéssel együttjáró anyagi és lelki terhet? (Mi a helyzet az otthonmaradó szülő bevételkiesésével és azzal az esetleges többletköltséggel, amit a tandíj jelent egy együttműködő iskolában? Képesek-e családként felvállalni a gyerekekkel való folytonos együttlétnek és magának az otthontanításnak a lelki terhét?)

A sokféle pozitívum mellett, amit ez az életforma biztosít, vállalható-e teljes mértékben az a rizikó is, hogy egyetlen ember (ti. az édesanya) érzelmi-lelki jólétén múljon a családban lévő gyermekek lelki jóléte, valamint a tanulmányokkal való optimális haladásuk? Mi van a kiégéssel? Mi van akkor, ha egy édesanya alkalmatlannak érzi magát az otthontanításra?


Korai fejlesztésen alapuló megközelítés

Az utóbbi évek agykutatásainak eredményeire alapozva szeretné a szülő megadni gyermekének a lehetőséget a minél szerteágazóbb tudásanyag megszerzésére. A korai időszak fogékonyságát tudatosan kihasználja és játszva tanít, segít, kóstoltat - a gyermek pedig rendszerint meglepően nyitottan reagál és gyorsan rákap az adagolt kedvcsinálókra. Tulajdonképpen ez nem otthontanulási ideológia, de azért tettem mégis ide, mivel van egy jelenség, amely azzal is kapcsolatos.

A kisgyerekes szülők egy része ugyanis annyira belelkesedik az otthontanuláson, amikor először hall róla, hogy azonnal eldönti: ők is ezt fogják csinálni. Otthonoktatónak kezdi mondani és érezni magát, csatlakozik hasonló érdeklődésű csoportokhoz és többé nem elégíti meg a tényleges tanulásra való évekig tartó várakozás (az iskolai évek elérkezése). Elkezd, hát, rendszeresen foglalkozni páréves gyermekével mindenféle korai fejlesztésbe bonyolódva, mivel türelmetlen és úgy gondolja, hogy az otthontanítás azt jelenti: gyermekeit minél korábban megtanítani olvasni, számolni, idegen nyelveket beszélni.

A probléma azzal van, hogy ezek a lelkes családok az otthontanulásban a tanulást fogják meg, mint fontos dolgot, nem pedig az otthont. A tanulást azért 'gyakorolják' idejekorán, mert úgy érzik, hogy az otthontanítás létjogosultságát az otthontanulás adja. Ha nem történik szervezett tanítás, akkor nem hatékony az otthonlét.

Szerintük egy otthonoktatónak fontos idejekorán aktív szülői foglalkoztatást igénylő rendszeres 'oktatásban' részesítenie a kisgyermekeit. Minél kiterjedtebb az oktatás, amelyet biztosít; minél kreatívabban készül és foglalkozik a minél kisebb gyermekekkel; minél inkább a korosztálya előtt képes olvasni, számolni, idegen nyelvet beszélni vagy egyéb készségeket felmutatni a gyermeke, annál büszkébb - annál inkább úgy érzi, hogy ő az igazán belevaló otthonoktató szülő. Arról pedig, aki 'elhanyagolja' ennek a korosztálynak a foglalkoztatását, azt gondolja, hogy gondatlan szülő, aki nem használja ki az otthonoktatásban rejlő hatalmas pedagógiai lehetőséget - talán nem is igazán érti, hogy az oo miről szól.

Ez a hozzáállás azzal a vággyal van összefüggésben, hogy a szülő szeretné többnek érezni magát, mint egyszerű szülő. Nem akar csupán szerető gondviselőként funkcionálni, ezért egészíti ki nem túl érdekes (talán nem eléggé méltatottnak érzett) szülőszerepét a (maga szemében) jóval imponálóbb pedagógus-szereppel. Hamar el is kapja a gépszíj, mivel megtapasztalja, hogy tényleg képes megtanítani a gyermekét mindenfélére. A sikereken felbuzdulva továbbhalad ebbe az irányba, így lassan egész családi életük aköré szerveződik, hogy aznap hogyan foglalkozik majd a kicsivel és milyen új dolgot tud átadni neki.

Bár mindezt az az őszinte szülői törekvés motiválja, hogy a gyermekét maga tanítsa, mégsem a megfelelő irány ez. Nem, mivel a felszíni nyüzsgés (vagyis a folytonos tevékenykedni akarás) mögött olyan hozzáállás van, amely túlértékeli a gyermek tanítását/tanulását és ezzel szükségszerűen alulértékeli magát a családi közeget. Így viszont éppen az ellentéte áll fenn annak, amiért az ember szabad akaratából az otthontanítást választja, tudniillik a család légkörének, szerepének a nagyra értékelése miatt.

A szülő elsősorban nem azért van otthon, hogy pedagógus legyen a saját gyermekével, hanem azért, mert azt szeretné, hogy a család együtt legyen, és hogy a gyermekek otthon legyenek otthon. Ebben a kontextusban az a kívánatos, ha a szülő szülő marad, a gyermek pedig gyermek lehet.

A tapasztalat is azt mutatja, hogy éppen a 'belevaló otthonoktató' hozzáállás az, amivel akarva-akaratlanul is a saját későbbi helyzetét nehezíti meg a szülő. A rendszeres irányított foglalkozásokra szánt idő és az erre való készülés (anyagok keresése, előállítása, vásárlása) ugyanis az évek alatt felőrlik a kezdeti lelkesedést. Az a gondolat, hogy "mi már évek óta otthontanulunk", elveszi a tényleges kezdés erejét és a későbbiekben megtépázza az otthonoktatással kapcsolatos első elköteleződést is.

Az oktatási 'láz' miatt a szülő sajnos könnyen elsiklik a korai évek egyszerű együttléteinek fontossága felett. Pedig ebben az időszakban nem a tanulási célzatú közös foglalkozásokat kellene megragadni, hanem a spontán életet, az együtt megélt közös pillanatokat. Azt, ami egyáltalán nem a tanulásról szól, hanem rólunk. Elsősorban tehát a gyermeket magát, nem az intellektusát kellene élvezni, 'dédelgetni'. Rendszerint viszont a szülőnek annyira fontossá válik gyermekével való aktív foglalkozása, hogy mindenféle együtt töltött időben a készségfejlesztés és az ismeretátadás lehetőségeit keresi, mintha az adna jelentőséget a közös tevékenységeknek, hogy adott pillanatban folyik-e tanulás vagy sem.

Ez a megközelítés évek alatt bosszulja meg magát túlzottan intenzívvé téve a korai időszakot. Így történhet meg, hogy az azelőtt erős meggyőződéssel rendelkező szülő - még mielőtt iskoláskorú gyermekével ténylegesen együttanulhatna - beleun ebbe a helyzetbe. Ha végül egyéb nehézségek is felmerülnek (márpedig azok fel szoktak merülni: támadás a rokonok és ismerősök részéről; a gyerek nyaggatása, hogy oviba/suliba akar menni; lelki vagy anyagi bizonytalanság; az önbizalom hiánya), szóval, ha még nehézségek is adódnak, feladja és végül nem válik otthonoktatóvá. Esetleg azzá válik, de a kezdeti évek döcögése után abbahagyja, mint olyat, amely nem neki való.

Itt fontos megjegyezni, hogy a gyakorlati otthontanulás nagyon más, mint a korai játékos foglalkozás. Nem lehetséges ilyesféle foglalkozásokkal előre gyakorolni, milyen is lesz majd iskolás gyermekkel otthontanulni, mivel egyáltalán nem olyan lesz, mint kisgyermeket foglalkoztatni!

Az a szülő, aki arra tréningezi magát és a gyermekét, hogy majd az általa előregyártott feladatokkal játékosan, vagy 'amerikai módon' szabad tanulással, vagy projekteken keresztül fogja megtanítani az iskolás tananyagot is - csalódni fog. Az iskolás otthontanulás nem hasonlít a korai fejlesztésre. Előbbi a magyar rendszer kötöttségei miatt nagyrészt a tankönyvekhez való igazodásban merül ki. Nem lehet tehát hosszútávon megvalósítani azt a fajta, szülő által elképzelt tanulást, amit tőlünk nyugatabbra meg lehet. Ebből következően tehát nem marad le semmiről az a magyar szülő, aki nem 'gyakorolja' előre az otthontanítást.

A korai fejlesztés nagy hátránya, hogy a kezdeti éveket foglalkozás-központúvá teszi. Pedig ötéves korig csak arra lenne szükség, hogy a szülők szeressék a gyermeket, és megszokják, hogy együtt élik a mindennapjaikat éjjel és nappal. Az kell, hogy megtanuljanak felhőtlenül örülni egymásnak megelégülést találva az együtt eltöltött, 'semmit tudatosan nem fejlesztős' időben. Már önmagában ez is egy kihívás lehet, hiszen örökmozgó kis apróságokkal való egész napos létről van itt szó.

Ha nem folyton fejleszteni szeretnénk; ha nem azért vagyunk a gyermekünkkel, hogy valamit taníthassunk neki; ha csak együtt élünk vele és szeretettel neveljük, miközben nyitottak vagyunk mind jobban megismerni őt - ha ezeket megtesszük, akkor megtettük azt, amit a kezdeti években meg kellett. Nem kell előremenni, nem kell elsietni az otthontanulást, mert vissza nem hozható értékes időket tékozlunk el olyasmire, ami nem mozdítja előre az életünket. Nem biztos, hogy végig megmarad az elköteleződés, ha a kezdeti éveket korai fejlesztésre pazaroljuk el.


Mi a helyzet az ilyen otthontanítással a gyakorlatban?

A korai fejlesztő ideológia lendületes kezdést biztosít a tényleges első otthontanulós év elején, mivel a gyermeknek nem kell belemelegednie a szülővel való közös foglalkozásba, hiszen eddig is ezt csinálták. Nem kell összecsiszolódniuk sem, mert ez valószínűleg már korábban megtörtént. A folytatás azonban gyakran gyors megtorpanás, elbizonytalanodás - pontosan a korábbi 'otthontanulás' miatt. A rendszeresen foglalkoztatott gyermek ugyanis ahhoz van hozzászokva, hogy kedve szerinti játékos tanulásban vegyen részt, amelyben a tevékenysége mindig sikerélményt, örömérzést ad számára. Az iskolai felkészülés azonban nem ilyen.

A gyermek a kezdeti újdonság-érzés után nagyot csalódik, mivel már nem azt csinálhatja a tanulási időben, ami neki tetszik. Nem is ad mindig instant sikerélményt a munkája, ráadásul a tanulásra fordított idő is jelentősen emelkedik. Ebben a helyzetben a 'tanulási belázadás' időszaka hamar elérkezik. A gyerek egyre nehezebben vehető rá, hogy leüljön és megcsinálja a feladatait. Makacskodásához panaszszavak is társulnak és ez a kombó már hidegzuhanyként éri a szülőt. Azonnal kételyek is kezdik gyötörni azzal kapcsolatban, hogy jól tette-e, hogy az otthontanulást választotta.

Ha sikerül túllendülni a kezdeti nehézségen (amit egyébként maga a korai fejlesztői hozzáállás hozott magával), akkor folytathatják otthontanuló útjukat: a szülő és a gyermek. Ha azonban nem tud a család felülkerekedni a gyermek makacskodásán, akkor más megoldást fognak találni erre a helyzetre, ami adott esetben kompromisszum vállalását vagy akár a közös tanulás végét is jelentheti.


Pár kérdés a korai fejlesztésen alapuló megközelítésről:

A korai fejlesztés inkább a gyermekem szükségleteiről vagy inkább rólam, a szülőéről szól?

Mi a korai fejlesztés mozgatórugója: mély meggyőződés, hogy a gyermeknek erre van szüksége, vagy a vágy, hogy taníthassam őt?

Miért maradok otthon a gyermekemmel: azért, hogy a pedagógiai képességeimet csillogtassam őrajta vagy azért, hogy vele legyek és őt jobban megismerjem?


Skype-tanulás

Otthontanulás - de mégsem teljesen. Ebben a modellben a gyermekkel való tanulás 'terhe' megoszlik az intézmény és a szülő között. Jellemzően sokkal szorosabb a kapcsolatuk és lényegesen több a személyes találkozás az iskola és a család között, mint pl. hagyományosan otthontanítva. A gyermek persze ebben az esetben is javarészt otthon, a család körében van, a tanulás idejére azonban virtuálisan rendszeresen más társaságba kerül.

Az otthontanulásnak ez a formája némileg homályos törvényi alapon áll.

A részlegesen felmentett státusz ugyanis egy a hivatalos magántanulói státusztól különböző, de a törvényben nem említett lehetőség. Magántanulók esetében a törvény úgy rendelkezik, hogy a tanulót az összes tanóra látogatása alól fel kell menteni és tudásáról, előrehaladásáról a tantestület által meghatározott időpontban és módon kell számot adnia (ez rendszerint féléves osztályozó vizsgát jelent). A részleges felmentés ugyanakkor nincs feltüntetve a törvényben, mint választható lehetőség, mégis több intézmény is alkalmazza otthontanuló gyerekek esetében a magántanulói státusz alternatívájaként.

A skype-tanulás mögötti ideológia az, hogy bár a szülőnek törvény szerint megadható a lehetőség, hogy a gyerekeivel együtt legyen, de tanulási szempontból nem alkalmas a teljes felkészítésükre: mégiscsak pedagógus-kezekben vannak megnyugtató helyen az otthontanuló gyermekek is. Ez tulajdonképpen az otthontanítást nem támogató intézményi hozzáállás egyik formája. Ugyanis itt a bizalom hiányáról van szó: az intézmény nem bízik a szülő kompetenciáiban, ami a tanulással kapcsolatos dolgokat illeti.

A jelenség azért érdekes, mert a megvont bizalom eredménye- képpen a szülő maga is a kezdetektől elhiszi, hogy jogos a ki nem mondott aggály: valóban nem boldogulnának szaktanári segítség és a gyerekek haladásának szoros pedagógusi felügyelete nélkül. Tehát, valahol maguk a szülők sem bíznak igazán magukban - vagy nem bíznak Istenben, Aki őket is képessé tudja tenni arra, hogy a gyerekeikkel együtt tanuljanak?

Pedig, ha bátran megadnák önmaguknak és a gyermeküknek a bizalmat, hogy ez működhet, és egy lehetőséget, hogy próbát tegyenek - minden bizonnyal tényleg működne. A jelenlegi hozzáállással viszont megfosztják magukat és gyermekeiket attól a tapasztalattól, hogy ténylegesen ők szervezzék meg, ők ütemezzék be a tanulásukat és együtt készüljenek fel a vizsgákra.

Térjünk most kicsit az előnyök-hátrányok vizsgálatára.

Nagy előny a skype-tanulásban, hogy elsősorban nem a szülőnek kell bajlódnia a gyermek felkészítésével. Így tanulva egyes intézményekben a féléves vizsga is elkerülhető, ami nagy könnyebbséget jelent. Előny még az is, hogy az éppen 'tanórán lévő' gyermek/gyermekek mellett egyéb házon belüli tevékenység is zavartalanul végezhető, ami jó pár szabad órát biztosít a szülőnek.

Hátrány viszont, hogy automatikusan más emberek tekintélye alá kell helyeznie a gyermekeit azzal, hogy nem ő tanítja otthon őket. Ha ráadásul nem követi óráról órára gyermekei tanóráit (ami nem is olyan egyszerű, ha a családból egy időben több iskoláskorú is tanul skype-on), a tanulásuk utánkövetése meglehetősen nehézkessé válik. A szülő így nem tudhatja biztosan, hogy a gyereke végig tudta-e követni mindazt, ami az órán elhangzott, és nincs belelátása abba sem, hogy hogyan magyarázta el az adott anyagrészt a tanár. Pedig ezekre a részletekre azért szükség lenne, mivel a skype-os tanulási forma nem teszi lehetővé az oktatással kapcsolatos teljes felelősség átvételét a szülőtől. Vagyis kell együtt is tanulni, a skype azt nem tudja kiváltani.

Még meg kell említeni negatívumként, hogy a skype-os és személyes találkozások által biztosított folyamatos tanári monitorizálás miatt gyakorlatilag lehetetlen más tempóban haladni, mint amit az adott osztály haladási üteme diktál. (Ez hasonló ahhoz a helyzethez, amikor a magántanulót a nagyobb számonkérések idejére berendelik a helyben lévő választott iskolába, hogy az 'osztályával' egy időben írja meg a dolgozatokat ezzel is megkönnyítve a tanár szervezési teendőit.) Így viszont nem lehetséges otthon tantárgyakat tömbösíteni, sem igény szerint gyorsítani vagy lassítani a tanulásban, anélkül, hogy mindez a skype-órán azonnal ki ne derülne, kellemetlen helyzetbe hozva ezzel az otthontanuló gyermeket ("ti ezt a témát még nem vettétek otthon?" vagy: "nem szabad előretanulni!"). Vagyis a tanulás rugalmasságát muszáj beáldoznia annak, aki ilyen módon szeretné megoldani a felkészülést.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

Az egész a gyakorlatban úgy néz ki, hogy az iskola kötelező vagy választható módon a mindennap bejáró osztályok tanóráiba mintegy bekapcsolja az otthon lévő tanulót az interneten keresztül működő ingyenes skype-szolgáltatás segítségével. A kamera és hangkapcsolat miatt virtuálisan jelenlévő diákokat ugyanúgy felszólítják (akár feleltethetik is), mint a többieket. Vagyis jegyeket kapnak, szemben a magántanulókkal, akiknek nincsenek év közbeni jegyeik, hanem csak vizsgajegyük. Viszont a részlegesen felmentett tanulóknak a skype-kapcsolat mellett még vizsgázniuk is kell a tananyagból.

Egyes helyeken a skype-tanulást kiegészítik azzal az elvárással, hogy az otthontanuló gyermek havonta néhány napot személyesen is vegyen részt a tanórákon, hogy a pedagógusok így még inkább figyelemmel követhessék a haladását. Ez azért is kedvező számukra (mármint a pedagógusok számára), mert amellett, hogy jobban megismerhetik, a dolgozatokat is megírathatják az otthontanuló gyermekkel, ami újabb jegyeket jelent. Így a mindennapos skype-tanulással együtt a tanárok osztályozó vizsga nélkül is le tudják őket zárni.


Pár kérdés a skype-tanulásról:

Mennyire megvalósítható ez a modell egy nagycsaládban, hogyha minden egyes gyerek esetében külön helyiséget és külön számítógépet igényel a skype-tanórán való részvétel, mivel azok azonos időpontban vannak?

Nem lehetne hatékonyabban felhasználni azokat az órákat, amikor a gyerek a skype előtt ül és egy osztálynyi gyerekkel együtt hallgatja a tanári magyarázatokat?

Megélhető-e igazán az otthontanulás sokféle előnye - különösen kiemelve az egyéni adottságokhoz igazított tanulási tempót -, ha a gyermek haladási üteme osztálynyi gyermekéhez van szabva, és ha ő maga hosszú órákra a monitorhoz vannak kötve?


Ennyi fért bele most, de az érdekességek még folytatódnak. A végére hagytam ugyanis az otthontanító családokat is erősen megosztó nem-suliztató ideológiát, az unschooling-ot, ezenkívül szó lesz még többféle tanulócsoportról is. A harmadik rész elkészültéig szívesen veszem a hozzászólásaitokat.

A harmadik rész itt elolvasható.




   

2014. július 18., péntek

Otthontanul a gyermek - de hol és hogyan?



Érdekes dolog figyelni a változásokat. Öt évvel ezelőtt, amikor az otthontanítást elkezdtük, még egyetlen, hasonló úton járó magyar családnak sem volt személyes blogja. Nem volt külön facebook csoport, hozzáférhető levelezőlista, sem infó-dömping, amikor az ember győzi kiválogatni a kevés hasznost a sok, kevésbé hasznostól.

Mivel akkoriban minden információt (jogi háttérről, egyéni lehetőségekről) magunknak kellett megszerezni, mindaz, amit a témában találtunk, igen értékes volt a szemünkben. A helyzetből adódóan pedig fel sem merült a komolyabb szerveződés gondolata: nem volt kivel és talán nem is akartuk igazán. Hiszen már az is rettentő lázba hozott bennünket, ha egyetlen másik otthontanító családra bukkantunk az ország másik szegletében, akivel e-mailben le tudtuk konzultálni, hogy mikor és hogyan tudunk személyes találkozásra időt szakítani. Ha megtaláltuk azt az egyet, már boldogok voltunk.

'Abban az időben' az internet magyar felületén szó sem volt otthon is bevethető oktatási módszerekről, tanulást könnyítő elérhető segédanyagokról, más oo anyáknak bevált tippekről, ötletekről, rendszeres csoporttalálkozókról. Csak tettük, amit tenni kellett: egyszerűen, gyakorlatiasan, Isten segítségével, saját kútfőből, pedagógiai terheltség nélkül, napról napra formálódva (hol kínlódva, hol szárnyalva) otthontanultunk a gyerekeinkkel. Virtuális vagy lokális háttérbázis nélkül, egyedül a családi erőforrásainkra építve.

Kicsit nosztalgikusnak tűnik ez a merengés és valóban úgy gondolom, hogy volt egyfajta szépsége annak az időszaknak, ami ma már ilyen formában nem jellemző. Ma viszont más dolgok a jellemzőek, és úgy gondolom, akik érintve vagyunk, azok közül legtöbbünkre igaz, hogy ez a változás nem hagy minket hidegen. (Rám mindenképp.)

Érthető módon évekkel ezelőtt semmilyen módon nem volt tetten érhető az a fajta sokszínűség az otthontanításban, ami ma megfigyelhető. És - bár a kezdetekre igen jó érzéssel emlékezem -, a mostani változások is érdekesek, ezért gondoltam, hogy erről fogok ma bővebben írni.

Azt hiszem, lassan már közhellyé válik, de mégis igaz, hogy minden otthontanító család másmilyen. Más a családi berendezkedés, az életvitel, a gyerekszám, a szokások; más a szülők képzettsége, a vérmérséklet, a napirend. Mindez a 'másság' egészen egyedi megoldásokat hozhat, amikor a gyakorlati otthontanulásra kerül a sor. Viszont nemcsak amiatt más az otthontanítás, mert a családok különbözőek. Amiatt is, hogy más okból kifolyólag lettek otthonoktatók és más célból maradnak azok. Utóbbit úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy más az egyes családok ideológiai háttere.

Ideológiai háttér alatt a világnézet és a személyes oktatási megközelítés keverékét értem, ami - bár dinamikusan változik és egyenként jellemző minden családra - mégis mutat némi hasonlóságot más otthonoktatókkal.

Az előbb említett ideológiai háttérről még az is elmondható, hogy rendszerint nem nevezhető meg az otthontanítás első napján, de később azért már igen. Ha nem hagyják félbe az oo-t, idővel mindegyik családnál körvonalazódik, sőt, általában konkrétan megfogalmazásra is kerül egy érettebb, az idő próbáját kiállt nézet arról, hogy mit hisznek az életről, hogyan viszonyulnak a világhoz, mit gondolnak a(z) (otthon)tanulásról, hogyan szeretnének kiegyensúlyozott és boldog gyerek(ek)et nevelni otthon.

Évekkel ezelőtt tehát ez a jelenség nem létezett, ma azonban ténylegesen beszélhetünk ideológiai sokszínűségről: vagyis egymástól a szemléletükben eltérő, és emiatt jól elkülöníthető otthonoktató ideológiákról. Sőt, az ideológiák szerinti polarizálódás is kialakulóban van a magyar otthonoktató közösségen belül, ami abból adódik, hogy ezek az ideológiák nemhogy nem közelednek egymáshoz, hanem inkább távolodnak.

Mindenesetre az utóbbi időben megfigyelhető, hogy az egyes csoportok (ideológiák) egyre jobban elkülönülnek és önszerveződve formálják meg a maguk jellemző közösségét, amely a választott ideológiát tükrözi. Úgy gondolom, előbb-utóbb minden érintett megtalálja a maga helyét ebben a viszonylag új helyzetben.

Kétségtelen, hogy az otthontanítás mögötti ideológiák merőben eltérnek egymástól. Bár a legtöbbel nem tudok azonosulni, mégis fontosnak érzem bemutatni mindet, mert léteznek és mert ilyen vagy olyan módon hatással vannak az otthonoktató társadalom egészére, hisz annak a részét képezik. Nézzük meg tehát, merre tart a magyar otthonoktatás és milyen ideológiai sajátosságok figyelhetők ma meg az oo-közösségen belül!


Természet életiskola

A mottó az, hogy vissza a természetbe - de szó szerint. A cél pedig: rátalálni önmagunkra azáltal, hogy a gyökereinkhez visszanyúlunk.

Azok az otthontanító családok, amelyek ezt az ideológiát képviselik gyakran már az öltözködésükben is elkülönülnek a többiektől. Ők ugyanis az ősmagyarságot mélyen tisztelik és saját életük berendezéséhez elsősorban abból merítenek. Ennek a tényleges megvalósításához szükség van arra, hogy elszakadjanak a mai civilizációs életstílustól. És ezt meg is teszik, mivel úgy gondolják, hogy az életükben lévő diszharmónia oka éppen maga a rohanó, zajos, kényelmes városi életforma.

Hátat fordítva a társadalomnak 'visszatérnek' hát a természetbe. De nem egyszerűen csak falura költöznek, hanem annál radikálisabb az elgondolásuk: gyerekeikkel együtt alacsony komfortfokozatú vályogházba, mindenkitől távol eső tanyára, saját maguk által összeállított jurtába mennek lakni. A falusi-városi kényelemtől és nyüzsgéstől tudatos döntés alapján eltávolodva egyszerűbb életet élnek, lépésről lépésre tanulva az önfenntartó gazdálkodást. Ezáltal úgy érzik, hogy maguk is a természet részévé válhatnak. Amikor igazán megtalálják a helyünket benne, akkor hitük szerint harmóniába kerülnek önmagunkkal is és így igazán pozitív nyomot hagyhatnak a világban.

Bevallom, nekem elsőre nagyon szimpatikus volt a világtól ilyen módon való elvonulás gondolata. Teljesen lenyűgözött, ahogyan ezek a családok élnek, hiszen akkoriban mi is pont erre vágytunk: teljes természetközeliségre és egyszerűbb életre. Azonban, minél többet olvastam és gondolkoztam a témáról, annál inkább elriasztott a teljes kép. Egyre több kérdésbe (kételybe) ütköztem ugyanis, amelyek a hosszú távon megvalósíthatósággal és a mögöttes világnézettel voltak kapcsolatosak.

Úgy gondolom, hogy az elvonulás nem jó, nem is igei megoldás, hiszen Isten nem véletlenül helyezett minket ebbe a korba, ilyen társadalmi viszonyok közé.

A társadalom a mi terepünk, ez a kirendelt életterünk, nem a magányos vadon: mivel itt vannak az emberek, akikhez küld minket Isten, hogy megosszuk velük az evangéliumot. Persze, nem rossz az, ha az ember a természethez közel él, de ha ezzel mindentől elszakad, ami a társadalomhoz köti, az nem az az út, amit Isten az embernek rendelt.

Alapvető problémánk (bajaink okozója) nem maga a városias, 'civilizált' életforma, hanem a bűn: a sajátunk és a másoké. Erre viszont sem a társadalomból való kivonulás, sem a természetközeliség nem ad megfelelő választ, mivel egyik sem tudja megszabadítani az embert a belső romlottságától.

Bár a közvélekedés a szerény egyszerűségben töltött életet és az önkéntesen választott magányt mindig a megtisztulással, belső elmélyüléssel, Istennel való találkozással és a szellemi kiteljesedéssel azonosítja, a valóságban ez nem mindig van így. Az egyszerűség, az életvitelszerű elvonulás nem hoz szükségszerűen szellemi előrelépést, magasabb szintet, mint a városi életforma - abban ugyanis (mármint az előrelépésben) egyedül az Istennel való kapcsolat a mérvadó. Valahol ezen a ponton tévednek az apácák és a szerzetesek is.

Nem egyszerűségre, magányra és a természetközel(ebb)iségre van nagy szükségünk, hanem egy természetfeletti személyes találkozásra. Nem kell helyet változtatni ahhoz, hogy ennek a találkozásnak a részesei legyünk, ugyanis bárhol - még a legnagyobb városi kavalkádban is - találkozhatunk megmentő szeretetével! Ha megértjük valódi szellemi helyzetünket (hogy elveszett bűnös emberek vagyunk, akik méltók a kárhozatra) és megtapasztaljuk, hogy Jézus Krisztus áldozatáért Isten személyesen a mi bűneinket megbocsátja, akkor kerülünk valódi, élő kapcsolatba az élő Istennel. Ebben a kapcsolatban a szívünk békéje nem függ többé külső dolgoktól. Sem emberektől, sem helyektől, sem zajszinttől.

Nem úgy van tehát, hogy aki kivonul a társadalomból, az automatikusan Istennel találkozik. Ha a kivonulás mellett keleti vallásos módszerekkel, meditálva, jógázva, mantrázva vagy ősmagyar hagyományokat tisztelve, az azokhoz kötődő pogány rítusok gyakorlásával keresi valaki a természetfeletti találkozás lehetőségét, akkor amit talál majd, az biztosan nem Ő lesz. Nagyon vékony jégen jár az, aki ennek ellenére mégis megpróbálja összeegyeztetni az össze nem egyeztethetőt: vagyis szeretne úgy élni a magyarság teljes örökségével (hagyományait, szertartásait komolyan megtartva), hogy ezáltal az Istennel való kapcsolatot is meglelje.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

A természet életiskola otthontanítás szempontjából nagyon sajátos pengeélen táncolás. Elsőre úgy tűnik, hogy amit ők csinálnak, az az abszolút unschooling (ld. később), pedig nem így van. Ezeknél a családoknál ugyanis az unschooling-os hozzáállástól eltérően folyik irányított tanulás - bár amit tanítanak, az lényegesen különbözik attól az ismerettől, amit más ideológiájú családok átadnak.

Különbözik, mivel az életiskolázó családok számára a természet körforgása, az élet körforgása, a hagyományos magyar rítusok, szertartások és úgy általában a régi magyarok által élt élet a követendő minta, amely szerint élni szeretnének. Meg is teremtik maguknak egy ilyen élet feltételeit, és a kétkezi munka becsülete mellett ezt adják át értékként a gyermekeiknek is. Ezzel együtt azonban a társadalomhoz köthető, a természettel összefüggésbe nem hozható műveltség megszerzése fölösleges információ megtanulását jelenti gyermekeik számára, amelyet nem támogatnak.

Az iskolai követelményeknek való megfelelés tehát nagyon kevéssé izgatja őket - a gyerekeiket nem is készítik célzottan az osztályozó vizsgákra. Számukra egyáltalán nem fontos, hogy tudják-e mindazt, amit az intézmény tőlük elvár: ugyanis a követelmények elsajátítását nem tartják egy gyermek későbbi boldogulása szempontjából mérvadónak.

Bizonyos tekintetben igazuk van, hiszen a suliban megtanulandó tények és adatok egy része tényleg csak arra jó, hogy aztán szépen elfelejtse őket az ember. Ráadásul tudjuk, hogy magas fokú szakképzettség nélkül is lehet teljes életet élni, ezeknek a családoknak a gyerekei pedig láthatóan jól elboldogulnak abban a közegben, amelyben felnőnek. Sőt, a gyerekek a kétkezi munkához tartozó készségeik és a természethez kapcsolódó ismereteik terén százszor ügyesebbek, 'tanultabbak' lehetnek így élve, mint falusi-városi társaik.

Mivel azonban a szülőknek nincsen igénye változatos műveltséggel megismertetni a gyerekeket - hiszen leginkább arra szorítkoznak, ami az egyszerű életükhöz szükséges (ami önmagában nem kevés ismeret, de nagyon másféle, mint amit a társadalom többi tagja szerez) - emiatt könnyen válhat ez a megközelítés egy béklyóvá, amely erősen behatárolja, determinálja az ilyen ideológiai hátterű családban élő gyerekek jövőjét.


Pár kérdés a természeti megközelítésről:

Meg lehet-e ma valósítani ezt az életstílust legálisan? Lehet-e 'törvényesen' elvonulni a társadalomtól gyerekekkel? (Mi a helyzet a vezetékes vízzel, az anyagiakkal, a lakhatási engedéllyel, a gyermekjóléti szolgálattal?)

Hogyan valósul meg a gyakorlatban az, hogy nem készülünk a vizsgákra, mert azok nem fontosak? (Mi a helyzet a felsőbb osztályokkal, a háttérintézmény együttműködésével, a vizsgák sikerességével, a továbbtanulással?)

Ha a társadalomból kivonulva nő fel a gyermek, akkor hogyan fog szakmát szerezni, hogyan lesz családja? Elegendő lesz-e a sokféle, természethez kapcsolódó ismeret a felnőtt életéhez, ha ő például nem szeretne majd a világtól elvonultan élni?


Demokratikus tanulóközösség
(Summerhill suli, Egri Kavalkád)

Ez valójában nem otthonoktatás, hiszen nem otthon és nem a család által történik. De azért ide veszem, mivel rendszerint magántanulóként regisztrált gyerekek veszik igénybe a lehetőséget.

A mottójuk talán az lehetne, hogy adjuk meg a tanulás szabadságát. (Ez is úgy hangzik elsőre, mint az unschooling, de ez sem az.) A demokratikus közösség olyan sajátos tanulócsoport, ahol a tanuló szabad kezet kap a tanulása megszervezésében. Más szavakkal szólva: itt szabad nem-tanulni és szabad csak azt tanulni, ami érdekli a gyereket, mivel ő maga határozza meg a tanulnivalóit. A jelenlévő felnőttek (szülők és oktatók) azért vannak, hogy őt segítsék az általa kitűzött célok elérésében.

Nem csak a tanulásuk megszervezésében, hanem a csoportot érintő legtöbb kérdésben is 'felnőttnek' (=döntésképesnek és felelősséggel felruházhatónak) tekintik a gyerekeket és úgy is állnak hozzájuk, hogy ők valóban egyenrangúak a felnőttekkel. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a gyerekek ugyanúgy tehetnek konstruktív javaslatot, mint az idősebbek, felemelhetik a hangjukat valami mellett vagy ellen és közösen szavaznak a javaslatok elfogadásáról - innen a neve, hogy demokratikus.

Erőssége ennek a közösségi és oktatási formának, hogy a gyerekeket/fiatalokat megajándékozza azzal a felnőtt bizalommal (egyenrangúsággal, partnerséggel), amelyre úgy vágynak. A demokratikus tanulóközösségben a gyerekeket tényleg fontos személynek tekintik: itt ők a szó legkomolyabb értelmében véve 'valakik'. Nem személytelen nevek egy osztálynaplóban, nem az oktatás tehetetlen tárgyai, akiken a szakemberek 'elvégzik' a szükséges oktatási munkát, amelybe nekik semmi beleszólásuk nincs.

Ebben a közösségben nem infantilizálják őket, hanem elhiszik róluk, hogy képesek: képesek dönteni, képesek tanulni, képesek jók lenni valamiben, képesek felelősséget vállalni, képesek jó ötleteket kitalálni, képesek a céljaikat elérni, képesek másoknak segíteni és képesek egy közösséget jobbá tenni.

Ez a légkör a közösségen belül együttjár azzal a tanulási és életszervezési szabadsággal, amelyben ideálisak a feltételek a valódi intellektuális felnövekedésre. Amikor a magunk boldogulásáért, boldogságáért teljes felelősséget vállalunk és elhisszük, hogy mindez rajtunk múlik, amikor ráadásul meg is tudjuk tenni, amit meg kell - olyan lecke ez, amit még sok felnőtt sem tanult meg.

A demokratikus tanulóközösség nagyon szimpatikus mindazért, amit képvisel, hiszen a tanulók méltósága és döntési szabadsága fontos dolgok. Egy ilyen közösségben tényleg jó dolgokat tanul meg a gyermek. Nem is azzal van a baj, ami jó dolgokat megtanul, hanem azzal, amit egy ilyen közösség nem tud megadni. Az otthon ugyanis nem iskola, de nem is demokratikus tanulóközösség.

Az otthon az otthon: ahol a család van együtt, ahol az egész életünket osztjuk meg egymással, ahol a szeretteinkkel való szoros kapcsolatokon keresztül formálunk és formálódunk, ahol a közösen sírós-nevetős emlékek gyűjtése folyik. Ahol megtanulhatjuk, miként válhatunk azzá az emberré, akivé Isten a fogantatásunk előtt minket tervezett. Ezeket a dolgokat otthon éljük át, otthon tanuljuk meg.

A tanulóközösség a maga nagyszerű és méltányolható kezdeményezései ellenére is hasonlít az iskolához abban, hogy kiveszi az otthonból a gyerekeket.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

Legálisan kétféle módon oldják meg a csoportba való tartozást. Az egyik, egy külföldi fizetős iskola (a Clonlara), amelyik elég vaskos összegért cserébe ernyőszervezetévé válik bármilyen hasonló otthonoktató kezdeményezésnek.

Olyan ez, mintha külföldi iskolába lenne beíratva a magyar gyermek, aki így az állam számára láthatatlanná, ellenőrizhetetlenné válik oktatási szempontból. Ennek előnye, hogy a magyar rendszerhez képest nagyon rugalmasak a számonkérések, a tanulónak igen nagy szabadsága van meghatározni az irányt, amelyet a felkészülésben föl szeretne venni. Hátrány az ár mellett az, hogy az így kapott bizonyítványt egy-az-egyben nem fogadják el Magyarországon, csak honosíttatás után.

A másik mód, hogy magántanulóvá válik a gyermek egy magyar iskolába iratkozva. Ebben az esetben viszont a hazai rendszerben marad, így az osztályozó vizsgákra félévente fel kell készülnie (amiben persze segíti őt a tanulóközösség). A magántanulóvá válás ugyanakkor jelentősen behatárolja a mozgásteret a tanulmányok szabad kiválasztásában - de még így is tágabbak a keretek, mintha hagyományos módon, iskolába járva tanulna a gyermek.


Pár kérdés a demokratikus tanulóközösségről:

A magyar törvényi viszonyok között mennyire lehet szabad a szabad tanulás? (Mit szól ehhez a háttérintézmény? Hogyan értékelik a gyerekek tanulmányait?)

Milyen módon biztosítható, hogy a család legyen a legnagyobb hatással a gyermek életére, jellemének formálására, ha a jelentékeny tanulási időt nem otthon tölti?

Nem kerül a gyermek cseberből vederbe azzal, ha egy oktatási intézmény gyermekközösségéből egy újabb, túlnyomó részt gyerekekből álló csoportba kerül?


Itt most befejezem, de még korántsem értünk a végére. Nemsokára jövök a 2. résszel, abban további három otthontanítási ideológiát mutatok be. Lesznek itt még érdekességek. Addig is szívesen veszem a véleményedet, ha van.

A második részt itt olvashatod.




 

2014. június 8., vasárnap

Megvannak a vizsgák, indulhat a nyááár!:)



Igen, valóban kicsit euforikus hangulatban vagyok. Boldog, felszabadult, meg minden, ami ilyenkor kell. Többféle gondolat és érzés kavarog még bennem a vizsgáink kapcsán, de ezek nagyon mások, mint az előző félévben megélt dolgok. Nehezemre is esik tárgyilagosan beszámolni, de azért megpróbálom.

A mostani vizsgáink előzménye a februári iskolaváltásunk. Sajnáltam, hogy el kellett jönni, és - bár tudom, hogy ez volt a helyes döntés - a félévben sokszor kaptam magam visszavágyakozáson. Hiányzott a régi sulink épülete, a megszokott arcok a vizsgákon. Hiányoztak azok a családok is, akiket hátrahagytunk - akikkel nem fogunk a gyerekek megmérettetésein találkozni. Hiányzott a 'megszokott' rutin is, ugyanis az új helyünkön más elvárásokat kifejező tanárok, más szokások, más adminisztratív teendők fogadtak minket.

A követelmények változtak. Kiderült például, hogy ebben az intézményben készségtárgyakból nem kell vizsgázni (hurrá!). Viszont az alsósok is tanulnak nyelvet, amiből van számonkérés (a régi suliban is tanultak, de negyedikben volt belőle először vizsga). Dodának az informatika lett az új tárgy, amivel nem terveztem idén foglalkozni, mivel a régi suliban hatodiktól jött volna be, itt viszont ötödiktől. Ennek nem túlzottan örültem, de ennyi kis döcögés azért még simán belefér.

Volt tehát ez-az, amit magamban le kellett rendezni. Utóbb kiderült, hogy a bizonytalanság viselt meg leginkább, vagyis az az idegesítő érzés, hogy új helyzet előtt állunk és én nem tudom, mit fogunk tapasztalni. Sokáig (hetekig) ugrásra készen álltam, hogy a legkisebb fenyegető jelre elkezdjem gyors tempóban megszervezni a továbbállásunkat (ebből a suliból is). Ez a hozzáállás gyanakvóvá és kétségeskedővé tett.

Tartottam attól, hogy csalódni fognak bennünk és hogy mi is csalódni fogunk ebben az intézményben. Féltem, hogy bántani fognak és hogy újra megkapjuk majd azokat a szavakat és azt a bánásmódot, ami januárban úgy megsebzett és földbe döngölt, hogy már-már elhittem: tökéletesen befuccsoltam, mint a gyerekem anyja és felkészítő mentora. Pedig az új tanárok kezdettől fogva nagyon megközelíthetőek, barátságosak, segítőkészek és rugalmasak voltak. Kimondott szavaikból és ki nem mondott megnyilvánulásaikból egyértelműen az jött le, hogy kompetens személynek és egyenrangú partnernek gondolnak, akire evidens, hogy rábízható a gyerekei felkészítése.

Hihetetlen erőt adó, jó érzés volt ezzel a hozzáállással találkozni, főleg a januári élményeink tükrében. De én továbbra is bizalmatlan voltam. Nem tudtam, hogy ezek az emberek milyenek igazából, sem, hogy hogyan viszonyulnak majd a gyerekekhez a vizsgán. Maga a vizsga lebonyolítása is izgalmat keltett, mert más módon szervezték meg ezt is, mint a régi suliban.

A félévünk az előbb ecsetelt érzelmi hullámvasút ellenére békésen telt. Megint belefutottunk abba a helyzetbe, hogy viszonylag későn álltunk neki tanulni és akkor sem ültünk asztalhoz napi pár óránál többet. Ennek következtében nem hajszoltuk teljesen szét magunkat, így a mikor-lesz-már-vége-úútáloooom-elegem-van napokig tartó érzése idén elkerült engem. Volt azért makacskodás a gyerekek, dráma az én részemről, de nem ez volt a jellemző. A légkörön ez nagyon sokat dobott, mondhatni reménykeltő volt.

A tanulási rutinunk is lényegesen változott, mégpedig előnyünkre az előző félévhez képest. Azt hiszem, az is szerepet játszott ebben, hogy kezdünk beleszokni a felsőbe. Leginkább viszont az segített, hogy reggel sikerült a gyerekek előtt felkelnem, és így volt lehetőségem hosszan időzni Istennel és a Bibliámmal. Volt egyfajta el nem vehető békesség és helyzetfelismerő bölcsesség, amit kaptam ezáltal - ami nélkül aznap máshogyan éreztem volna magam és másként reagáltam volna. Nagyon jó volt, hogy a kétségbeejtő napokon is tudtam emlékezni arra, hogy amit most érzek, az csak egy múlandó érzés. Isten jelen van az életemben, Ő munkálkodik a családunkban, holnap új nap lesz és a felhők közül talán kibújik a nap is.:)

Ebben a félévben is voltak strapás időszakok: többször éreztem, hogy kifejezetten nehéz otthontanulni. Nem fizikálisan nehéz - azt a fáradtságot ki lehet pihenni -, hanem úgy, hogy komolyan igénybe vesz érzelmileg és intellektuálisan. Szívvel-lélekkel kell jelen lennem a gyerekek életében és ez teljes embert kíván. És amikor nem vagyok olyan állapotban, hogy ilyen módon jelen tudjak lenni, akkor nehéznek érzem a helyzetet. Olyankor nehéz elviselni a gyerekeket, nehéz ötpercenként újrakezdeni, nehéz folyamatosan megbocsátani, nevelni, békíteni, meghallgatni, igazságot szolgáltatni, szeretni, gondoskodni. Az együttanulás néha engem is kimerít, s alkalmanként reményeveszetté, apatikusan magam elé bámulóvá tesz. De, hát ez egy ilyen időszak. Tudom, hogy mindez abszolút a sulis felkészülésnek tudható be. Már csak ezért sem vagyok hajlandó az egész félévet 'szorgalmasan' végigtanulni.:)

Hogy továbblépjünk a témában: ebben a félévben a gyerekeknek sikerült kicsit önállóbbá válniuk a tanulásban. Nem csak az ötödikesnek. Úgy érzem, hogy ez még csak egy hosszabb folyamat első, jelentősebb kis állomása, de kétségtelenül egy állomás, aminek szabad örülnöm. A másik, számomra jelentőségteljes dolog az, hogy sikerült egyben látnom a közös tanulást. Előző félévben említettem, hogy nehézséget okoz hatékonyan összehangolni ezt, mert nem tudom olyan módon komplexen szemlélni a tantárgyakat és az évfolyamokat, ahogyan arra egy ilyen szervezésben szükség lenne. Úgy érzem, az elmúlt pár hónapban ebben is előreléptünk. A vicces az, hogy én semmit sem tettem ezért: egyszerűen csak megtalált engem ez a készség (a közös tanulást egyben látó 'készség'). Talán megértem már rá - mindenesetre Isten elkészítette ezt és megadta akkor, amikor kellett.

Emlékszem, a 2010-es otthonoktató konferencia kapcsán Leslie (Simonfalvi László, egy budapesti nyelviskola és tanárképző intézmény vezetője) a vele készített interjúban említette azt, hogy a családban otthontanuló gyerekeket egy csoportnak lehet tekinteni és így a tesók együtt haladhatnak bizonyos tananyagokon. Szerinte ez az egyik hatékony módja, hogy több gyermek otthontanulását menedzselje az ember.

Én akkor, amikor ezt hallottam 2010-ben, morogtam rajta egyet. Úgy gondoltam, hogy rosszul tudja Leslie, mert ilyen Mo.-on nem működhet. Hiszen nem én döntöm el, hogy adott tanévben milyen dolgokat szeretnék végigvenni a gyerekekkel, mondjuk term.ismeretből (akkor lehetne ugyanazt tanulni különböző évfolyamokon), hanem központilag határozzák meg, hogy melyik korosztálynak mit 'kell' tudni. Nincsen akkora átfedés az egyes évfolyamok követelménye között, hogy ezt a dolgot működőképesen meg lehessen valósítani.

Pedig Leslie-nek igaza volt. A dolog megvalósítható. De nem a követelmények átfedése miatt, ahogy eredetileg gondoltam, hanem a gyerekek különbözősége miatt. Utóbbiból adódik ugyanis, hogy a haladásuk sem szorosan követi az előre meghatározott mértéket. Valamelyikük gyorsabb, de hebrencs, valamelyikük lassabb, de alapos tanuló. Egyik természetéből fakadóan szépen halad egyedül is, másikukkal minden nap egy küzdelem. És ezekre lehet alapozni akkor, amikor a közös tanulás hogyanjáról gondolkozom.

A különbözőségük nagyon jól adja ki magát, ha képes vagyok csoportnak tekinteni az együttanuló gyerekeimet. Így például megláthatok olyan összefüggéseket, minthogy a másodikos simán együtt gyakorolhatja a szorzótáblát a harmadikossal, meg az ötödikessel, akikre bőven ráfér az ismétlés. (Arról nem is beszélve, hogy ezáltal az 5 és féléves is idejekorán megértheti a szorzást, mint koncepciót). Vagy az ötödikes versét megtanulhatja mindenki, így kicsit előregondolunk. És persze lehet összetettebb példákat is hozni, de ezt most nem fejtem ki bővebben.

Úgy érzem, Isten itt megmutatott valamit. Azok a dolgok ugyanis, hogy kinek mi megy jobban, mely tárgy tanulására fogékonyabb, miben igényel szorosabb jelenlétet, segítséget - ezek mind-mind Nála vannak elrejtve! Nem véletlen a születési sorrend, a tanulási fogékonyság, a természetes vonzódás bizonyos témák iránt. Még a vérmérsékletből adódó súrlódások kezelésére 'pazarolt' idő sem véletlen: nem hiba történt, egyszerűen ez az élet, és az élet így kerek egész.

Mennyire gyakran felejtem el, hogy Isten formálta az egyik gyermeket ilyenné, a másikat meg olyanná - és az "ilyen" meg az "olyan", az nem egy probléma, hanem egy tökéletes terv része!

Az Úr úgy tervezte, hogy az ilyen meg az olyan gyermekek a családban nagyon szépen kiegészítsék egymást. Mi, szülők, viszont engedjük őket a koruk szerint külön csoportokba szedni, s ezzel megakadályozzuk, hogy a testvéreikkel összehangolódva formálódjanak egymés jellemén otthon. Hányszor hasonlítjuk az egyiket a másikhoz, magunkban keseregve, hogy az a másik miért nem lett olyan, mint az egyik! Ahelyett, hogy engednénk egymással lenni őket. Elfogadásunk által szeretettel kellene ösztönözni őket örömmel és hálával fogadni a saját különbözőségüket, hiszen az egyben a Mester kézjegye is rajtuk.

Isten arra bátorított, hogy értsem meg: bár a dolgok nem mindig jönnek maguktól és időnként nem könnyű az itthonlét, de Ő ott áll az egész mögött. Ő szervezi összehangolt csapattá a családban a gyerekeket: életünk minden részlete áldó kezében formálódik egy jó szándékú, bölcs tervnek megfelelően. Minden a tervek szerint alakul... Nem kell tehát megszakadni, belehalni, felőrlődni, csak oda kell figyelni arra, ahogyan Isten munkálkodik. Ő finomhangolja az otthonunkat, a tanulásunkat, család-csapatunkat, egész életünket, ha megengedjük Neki, hogy Úr legyen azokon.

Isten ad bölcsességet, hogy az ember meglássa, merre kell kanyarítani a dolgot úgy, hogy az működjön. Nem nekem kell kimókulni, hogy mi is legyen az adott félévben, hanem meg kell érteni, mit akar az Úr, hogy hogyan legyen. El kell kérnem imádságban a válaszokat az aktuális kérdésekre és az Úr kegyelmesen a rendelkezésemre bocsátja a szükséges belelátást az adott félév szerveznivalóiba. Nem látom a jövő évet, de a következő lépést megmutatja. Ez erős megtapasztalásunk minden évben.

A vizsgákról kezdtem el írni, hát akkor így a végén erre is kitérnék. Az ötödikesünk miatt három nap alatt zajlott volna le a számonkérés, de nekünk, meg egy másik távolabbról érkező családnak két napba belesűrítették, hogy ne kelljen háromszor utaznunk. Nem aludtunk ugyanis ott - bár felajánlották - mivel F. (aki a Férjem) mindkét nap este még dolgozott itthon.

Mindenki ugyanazon a kedd-szerda-csütörtöki napon vizsgázott (ezen a héten), egy helyszínen, egy időben. Tanítási időben a könyvtárban írták a gyerekek az írásbeliket. Nem tették külön terembe őket évfolyamok szerint, hanem egy-egy asztal köré szerveztek egy-egy évfolyamot. Ez nekem nagy élmény volt: látni a huszonpár gyereket együtt ülni, mind magántanuló. Így a tesók egy helyiségben voltak, láthatták is egymást.

Az alsósoknak csak írásbeli vizsgájuk volt, felsőben viszont volt szóbeli is. A tanárok és a 'felügyelő' szülők folyamatosan járkáltak az asztalok körül, és ahol szükséges volt, ott rendelkezésre álltak. Az írásbelinél bent lehetett lenni, a szóbelibe is bele lehetett hallgatni, ami megnyugtató volt. Mivel néhány családtól eltekintve mindegyik magántanuló helyi lakos, így a vizsga alatt nem sok szülővel tudtam beszélgetni. Legtöbben ugyanis nem maradtak a suliban, hanem csak letették a gyerekeket és mentek a dolgukra. Viszont a vizsga utánra közös ebédet szerveztek mind a két napra, amin volt lehetőségünk ismerkedni.

A mi sulinkban vizsgázó magántanulók többsége mindennapos tanulócsoportban tanul együtt (nem a suli épületében, hanem egy másik helyszínen) - ők így oldják meg a felkészülést. A tanulócsoportban szülők és más pedagógusok tanítanak. Mivel már évek óta tanulnak így, jól összeszokott kis csapatot alkotnak, ezért nekik nem szokatlan a közös étkezés. Múlt héten az alsós tanító néni kérésére mi is lementünk egy fél napra megismerkedni a tanulócsoporttal, így azért nem voltunk teljesen idegenek. Akkor viszont csak a tanárokkal konzultáltunk, meg a gyerekeink pár 'órára' beültek a közös tanulásra. Szülőkkel viszont csak futva tudtunk néhány szót váltani. Ezért is volt jó, hogy a vizsgák utáni közös ebédnél többekkel volt lehetőség hosszabban beszélgetni.

Vizsgáink ebben a félévben kivételesen jól sikerültek. Nekünk a megmérettetés mindkét napja nagyon pozitív élmény volt. A vizsgáztató tanárok teljesen korrektek és kedvesek voltak, a gyerekeink kaptak dicséretet is. Most már újra elhisszük, hogy képesek vagyunk ügyesen teljesíteni. Mert persze azt eddig is tudtuk, hogy nem kell jó jegy ahhoz a reménységhez, hogy a folytatás működni fog itthon, viszont fájdalmas tapasztalatunk, hogy a kevésbé szép jegyek nem megfelelő vizsgalégkörrel párosulva elhitethetik velünk, hogy nem vagyunk alkalmasak, és az itthontanulásunk kudarcra van ítélve.

Összességében elégedett vagyok. Sőt, euforikus. Nem az eredmény miatt (bár annak is örülök), hanem leginkább azért, mert úgy érzem, az új sulink és a tanulócsoport jóvoltából kaptunk egy olyan inspirálóan jó tapasztalatot útravalóul, amelyből meríthetünk a következő időszakban. Visszaállt otthon a nyugodt légkört, amiben zavartalanul készülhetünk majd ősszel és ez nagy áldás a családunk számára. És persze nem emberekben, intézményekben, élményekben bízunk, hanem Istenben. A szeretetünk Iránta nem attól függ, hogy teljesíti-e a kívánságainkat, megadja-e a kéréseinket, vagy nem. Most mégis úgy érzem, hogy tele van a szívem ezzel a jófajta élménnyel, ami számunkra hangosan hirdeti az Úr kegyelmét és jóvoltát, mert megmutatta Magát abban is, hogy az életünknek ezt a részét ilyen szépen elrendezte.



 

2014. március 2., vasárnap

Üdítő gondolatok evolúcióról, teremtésről



Mindig indulatokat kavar ez a téma a teremtéssel és az evolúcióval. Talán nem véletlen, hogy az egyik leginkább olvasott (és hozzászólt) poszt itt a blogon évek óta az, amelyikben morgok a tananyagon az evolúciós ködösítés miatt, ami abban szerepel. Akkor szárnyat növesztő madarakról és pandák időközben kinőtt hatodik ujjáról írtam, meg arról, hogy hogyan forralt az ősember (na ja) leveshez való vizet egy földbe vájt agyagfalú üregben egy forró kő segítségével (beledobta és attól fölforrt a víz). Ezeket továbbra is tudományosan alaptalan, kitalált mesének tartom és vakmerő dolognak gondolom, hogy bele merik tenni tankönyvekbe, még ha nincs is semmi bizonyíték arra, hogy mindez úgy történt volna, ahogyan leírták. Tankönyvekbe, amik állítólag tudomány ismertetése céljából íródnak.

Bosszant az a gyakran tapasztalt arrogancia is, amivel az evolúcióban hívő emberek viszonyulnak a másik oldal érveihez és azokhoz a személyekhez, akik meg merik kérdőjelezni a megkérdőjelezhetetlennek hitt evolúciót. Persze, nem mindenki viszonyul így: van, akivel lehet kifejezetten értelmesen beszélgetni erről a témáról, de ők kevesen vannak sajnos. Akivel viszont nem lehet, az egyből képes sötétnek, tájékozatlan agymosottnak beállítani azt, aki nem hiszi el, hogy egy nagy bumm után a földön kavargó őslevesből alakultunk "fejlett" emberré millió évek alatt.

Még, ha a tudomány az ő oldalukon állna is (ami azért nem annyira bizonyos), akkor sem mond ez semmit a más véleményen lévő vitapartner személyéről, sem értelmi képességeiről. Tényt tényhez szoktunk mérni, ez így tudományos. Az 'ad hominem', vagyis az evolúcióban kételkedő (vagy bármely más) ember személye elleni támadás nem áll meg a logikus érvelés alapjain. Lehet az az ember bármilyen, attól még mondhat igaz tényeket. A tények ugyanis az ember személyétől függetlenül igazak vagy nem igazak. A tényeket kell megvizsgálni és azokat kell megítélni, nem pedig a tényt állító embert hitelteleníteni, mintha az valami módon az általa állítottakat is hitelteleníthetné. (Persze, lehet az embert is megvizsgálni, de ez már nem a teremtés vagy evolúció vita része - legalábbis nem kellene, hogy az legyen.)

Az igazsághoz hozzátartozik a teremtéshívő oldal kifogásolható viselkedése is, ahogyan a személyeskedésre és gorombaságra gyakran a pokol tűzét 'dobálva' reagál. Ez sem túl rokonszenves hozzáállás, és a magam részéről szeretnék is elhatárolódni az ilyen megnyilvánulásoktól.

Mindenesetre, érdekes dolgok ezek, lenne róluk mit beszélni. És a téma azóta is aktuális, továbbra is fontos. Most viszont nem szeretném továbbszőni a gondolataimat, mert ez a poszt nem erről akart szólni. Hanem Anett gondolatairól, melyeket az előbb említett régi, evolúción morgó posztomhoz írt pár nappal ezelőtt. Nem száraz tényeket vezet fel, hanem józan paraszti eszet használ: saját tapasztalatokat és gondolatokat oszt meg. Teszi ezt úgy, hogy szelíd formában bár, de mégiscsak megkapargatja a lényeget. Nekem nagyon tetszett és igaznak is érzem, amit írt, sőt, még fel is üdültem tőle. Úgy gondoltam, hát, hogy megosztom veletek is. Köszönöm, Anett, hogy leírtad!


Kérdezni kell. Nem szabad tényként elfogadni azt, amit mások (legyen az tudós ember is) mondanak.
Tény és vélemény nem ugyanaz.
"Találtunk egy csontot" - ez tény.
"Ez azt jelenti, hogy..." - innentől vélemény, és fel kell tenni a kérdést, hogy mi alapján mondja ezt.

Voltál már Vértesszőlősön?
Én voltam, 5.-es koromban. Azt hittem valami nagy szám lesz - hát, nagy csalódás volt. Egy régi Magyarország-térkép formájú lapos csontdarab... ebből építettek fel egy embert...

Merj kérdezni!
Ki mondta?
Miért?
Mit hisz?
Mik a tények?
Mi a vélemény?
Mi az értelmezés az állításon belül?

Egyetemi tankönyvek már óvatosabban fogalmaznak:
"X professzor állítása szerint", "az egyetem kutatásai szerint..." Gyerekeknek szóló irodalmakban egyszerűen elhagyják ezeket a felvezető mondatrészeket, és tényként közlik a véleményt és az értelmezést.

Ha angolul tudsz olvasni, nagyon ajánlom:
www.creation.com

Én nagyon szeretem a "tudomány mai állása szerint" kezdetű mondatokat. Ezután el lehet magyarázni a gyereknek a tudomány tegnapi állását, jól elnevetgélünk a lapos földön, Hippokratész megkérdőjelezhetetlenségén, stb. és ezzel helyére is van téve a dolog a gyerek fejében.

Én szeretném, ha már nőne a szárnyam, de valahogy nem nő, pedig olyan szükségem is lenne rá, és már 5 éves koromban gyakoroltam a repülést a szekrény elejéről egy matracra. Sikerült is a levegőben maradni -  határozottan éreztem - legalább egy másodpercig, de minden erőfeszítésem nem volt elég arra, hogy végre tudjak repülni.

Na, ha már a szárnynövesztés nem megy, azzal is megelégednék, ha kicsit tovább tudnék víz alatt maradni, de hiába minden erőfeszítésem, hát levegőt kell vennem egy perc után, és ezzel a gyerekem is így van. De már ezzel is ki lennék békülve - legalább azt tudná megcsinálni a szervezetem (ami állítólag ugyebár folyamatosan jobb mint az elődeimé), hát, legalább a lyukas fogaim lennének képesek begyógyulni!

Azt se látom, hogy a következő nemzedék mindig fejlettebb és erősebb lenne, mint az előző. Nem látom, akárhogy meresztem a szememet. Viszont látom, hogy elég egy pici genetikai hiba, és fogyatékos lesz az illető, ha meg nem hal.

Én azt látom, hogy meg van itt tervezve minden, profi módon. Még a sivatagi bogárnak a szárnya is, hogy a homokvihar nem csiszolja le a kis vékony szárnyát... Ahogyan az élő dolgok összekapcsolód- nak, működnek, fenntartják magukat és másokat, ahogy a tudósok a sivatagi bogárhoz mennek ellesni a titkát, hogy sivatagi autóknak kopásálló bevonatot tudjanak készíteni.

A halakról mintázott hajófenekek, az áramvonalas cápa... vagy, ahogy az emberi szervezet működik: milyen összehangoltan, hogy a szoptatás megindulása segíti a méhösszehúzódást, meg ilyen apróságok. És, hogy ez így, mindez csak akkor működik, ha már minden megvan, minden a helyén van és minden tökéletesen működik. Képzeljük el a zsiráfot, kialakulatlan szivaccsal az agyában. Egyszer hajol le vizet inni - nem lesz utóda, akinek szivacs nő az agya fölött, hogy felfogja a hirtelen odatóduló vért.

Csak ámulok és bámulok.

Szerintem ott vétettük el (pártíz évvel ezelőtt), amikor megijedvén az evolúciótól, meg a kommunizmustól (no persze érthető is, hány nagypapát bevittek a hite miatt...), megtiltották nekünk, hogy kérdezzünk. Jobb ötlet híján azt mondták, hogy "csak higgy" - hát el lehet így lenni egy darabig.

És persze nincs mindenre magyarázat, de van, amire van, és egyre több van, és ne féljünk kérdezni, mert az Isten megvédi magát.

Én szeretem az Isten humorát - nézd meg a majmokat :-D

Ez még nagyon tanulságos, és ráadásul magyar a szerzője. Bámulatos, hogy milyen tisztán énekelnek a madarak: le lehet kottázni, újra lehet énekelni, fel lehet gyorsítani, és akkor madárdalra hasonlít :-D






   

Szívesen olvastátok