Én és a hetedik császár

Amit most olvasni fogsz, kedves Blogolvasó, azt még tavaly nyáron, két héttel Olivér születése után jegyeztem le magamnak. A szövegezés stílusából sejthető, hogy ez nem az a történet, ami majd felemeli és lelki magaslatokba ragadja az olvasót, inkább egy érzelmileg kevésbé túlcsorduló írás - de az én írásom. Így éltem meg a műtétet és az utána következő, kihívásokkal teli napokat.

Terveim szerint még a megírás után ki is posztoltam volna, de aztán ez elmaradt. Az eredeti írásomban voltak ugyanis olyan részek, amik túl személyesek voltak, melyeket nem szerettem volna országvilág elé kitenni (többek között orvosi dolgok). De nem tudtam átírni, hogy azok a részek kikerüljenek, mert nem akartam többször újraolvasni (és újraélni), amit leírtam.

Így végül egyáltalán nem posztoltam az írást, maradt egy évig a digitális fiókban, telefonom memóriájában. Azt hiszem, akkor nem álltam készen ennek a történetnek a megosztására veletek. Pár hete azonban, hetedik gyerkőcünk első szülinapjára készülve elhatároztam, hogy mégis foglalkozom kicsit a lelkemmel és a poszttal, és nem leszek nyuszi, hanem kiteszem ezt a megemlékezést. Megmutatom neked, Olvasóm, ezt az oldalamat is - megteszem ezt magamért.

Kérlek, úgy haladj majd a sorokon, hogy ez valakinek az egyik legszemélyesebb megtapasztalása, élete meghatározó "élménye". Köszönöm, hogy elolvasod!

***

Nehéz szüléstörténetként rátekintenem arra, ami velem megesett. Persze, egy újszülött kisbaba lett a végeredmény, de valahogy a szálak nehezen kapcsolódnak össze. Fejben persze tudom, hogy a babánk úgy lett, hogy megszületett. A születés tényében nem is kételkedem. De nem tudom szülésnek nevezni a születését és akármilyen furán hangzik, de nehezen tudok az anyukájaként tekinteni magamra. Inkább gondozójának érzem most még magam.

Talán amiatt, hogy 5 héttel korábban érkezett és erre sem lélekben, sem fizikálisan nem voltunk felkészülve. Nem csak ruhája, meg helye nem volt még otthon: a szívünk sem mostanra várta őt. De ő meg most akart érkezni. És érkezett is, így lett egy hetedik születéstörténet beleírva a szívembe. Én meg kiírtam onnan, hogy így is meg legyen örökítve.

Milyen volt, hát, a hetedik császár?


Nem volt eleje

A vajúdás minden babavárásunk befejező momentumának kezdete volt. Az első két gyereknél a szülést megindították, így a méhösszehúzódások a kórházban értek. De a többi néggyel ezek otthon, spontán kezdődtek és így rendkívül sokat segítettek a szülésre, születésre való ráhangolódásban. Órákig vajúdtam minden alkalommal, így mire végül kórházba mentünk és császár lett, a fejem már felkészült és a szívem is rá tudott hangolódni, hogy nemsokára találkozom a babával.

Most nem volt vajúdás. Nem voltak méhösszehúzódások. Bár csepegett a magzatvíz, nem volt igazi eleje a dolognak, ami ráhangoljon arra, ami következik. Sem a fejem nem volt kész, sem a szívem. Tudtam persze, hogy baba lesz, de nem voltam készen erre. Idegen volt a helyzet.


Apró dolgok

Magát a műtétet jól éltem meg. A hétből az egyik legkellemesebb műtéti élményem volt, ha lehet ilyet mondani. A személyzet maximálisan segítőkész volt. Figyeltek azokra a nüanszokra, amelyek amúgy abszolút beleégnek az ember fejébe és meghatározzák az élmény érzelmi töltetét.

Például arra, hogy ne legyen lekötvözve mindkét kezem. A jobbat elég volt bedugnom a visszahajtott kórházi hálóingembe. (Ami rajtam maradhatott. Ez is pozitívum volt.) A szabadon hagyott jobb kéz pici dolog, de nekem rettenetesen sokat számított. Úgy éreztem, hogy a kontrollom a saját testem felett, vagyis a cselekvőképességem megmaradt.

Meg például arra is figyeltek, hogy a fejem ne legyen teljesen vízszintben. Az nekem a lekötözött kezeimmel korábban elég pánikolós érzés volt. Most megemelték a fejtámaszt és bele is szólhattam, mennyire. Ez is sokat jelentett.

Aztán az óra a falon. Oldalt volt, így a paraván, amit a mellkasom fölé húztak, nem takarta el. Sosem láttam korábban az órát, pedig mindig akartam látni, mennyi az annyi, hogy haladunk. Most láthattam. Persze csak az elején figyeltem, de ahhoz jó volt. Kb. 5 perc alatt lett kint a baba. Onnantól nem figyeltem és nem is emlékszem. De az óra is pici kontrollérzetet jelentett nekem.


Körülmények, melyekre még emlékszem

A paravánt nem az elején tették fel. Ez nekem szokatlan volt, de egy ideig jól esett. Aztán bekúszott a gondolat, hogy látni fogom az egész "véres mészárszéket", amitől jól megrémültem. Kitaláltam, hogy majd nem fogok odanézni, amikor vágnak meg minden. Később mondták, hogy lesz paraván. De ez az ijedtség, hogy nekem kell nemodanézni, ha nem akarom az egészet látni, ez picit bennem maradt.

Amikor vágni kezdtek, azt éreztem. Nem fájt, de volt egy érzet, ami megijesztett. Persze rögtön mondták, hogy az érzéstelenítő úgy hat, hogy fájdalmat nem, de minden mást érzel. Ezt az egyik szobatársam is pont így fogalmazta meg az anyukája császárműtéte kapcsán, de nem hittem el, hogy ez mindenkin ilyen. Azt gondoltam, egyszeri műtéti anomáliát élt át.

Nekem ugyanis ilyen tapasztalatom sosem volt, pedig mind a hat korábbi műtétet pont ugyanilyen eljárással, gerincérzéstelenítésben végezték. Persze a legutóbbi is 6 éve volt, így lehet, hogy maga az érzéstelenítő folyadék már "fejlettebb", élettanilag kevésbé leterhelően, de jobb hatásfokkal tudja tenni a dolgát. Ezt persze nem tudom, csak találgatok.

Mindenesetre ilyenféle érzetek sosem voltak korábban. A babakiemelés közbeni húzást-rángatást, azt volt már, hogy éreztem. De ilyet, hogy a vágás feelingje, meg amúgy egyebek is megvannak, ez egészen új volt. Nem tekintem egy jó élménynek, mert az ember attól tartott, hogy mindjárt visszajön a teljes érzet és a fájdalmat is érezni fogom, az meg elég rémisztő gondolat volt.


Felsírt

Aztán kiemelték a babát. Ezt nem éreztem, hiszen nem volt olyan óriásbébi, mint a testvérei, így húzás-vonás érzést sem okozott. Onnan tudtam, hogy kiszedték, hogy elkezdett kiabálni. Nagyon édes hangja volt, megríkatott, amikor hallottam. Tudtam, hogy túlvagyunk, hogy jól van (remélem), és, hogy mostmár csak engem kell rendbetenni és jön a találkozás, az aranyóra, láthatom a férjemet is.

Vártam ezekre a dolgokra. De nem jöttek el. A babasírás és a megríkatódásom után ezegyszer nem volt felszabadulás érzés. Orvosi latin kifejezést csíptem el a diszkrét kommunikációból, melyet nyitott pocakon felett folytattak a dokik. Nyugodt hangon beszélgettek, nem volt kapkodás, így nem is igazán fogtam fel, hogy épp egy vészhelyzetbe kerültem. Nem volt bennem semmi félelem, nem éreztem pánikot, nyugodt volt a hangulat. Aztán innentől snitt van.

A következő kép, hogy tolnak ki a műtőből, integetek Olinak (és remélem, hamarosan találkozunk és aranyórázunk). Visszainteget - és megint snitt.


Az ITO (intenzív osztály)

Már kora délután van, amikor újra éber vagyok. Bejön egy mosolygós doki és tapintatosan elmondja, mi történt velem. Csillapíthatatlan vérzés indult el, nagyon sajnalja, életveszélyben voltam, elég sok vért veszítettem, de sikerült megállítani. Abban az állapotban nem igazán fogom föl, hogy mit hallottam az imént.

A doki elmegy. A fájdalom hatalmába kerít. Rettenetesen vergődöm. Percenként 8-10-szer belehasít a sajgás a hasamba, jajongok folyamatosan. Elmondják, hogy normál esetben kaphattam volna a műtét korábbi szakaszában is egy fájdalomcsillapítót, így nem fájna annyira a műtét után, de nálam ugye a sürgős beavatkozás miatt erre nem volt lehetőség, ezért fáj ennyire. Viszont kapom "csövön át" az erős fájdalomcsillapítót, meg hozzá szájon át is, de ezek ennyit bírnak.

Nagyon szenvedek. Remeg a lábam is (az szokott máskor is, amikor kimegy a gerincérzéstelenítő hatása). A jajongásom miatt bejönnek és magyarázkodni kezdenek, hogy ne haragudjak, de sajnos nem tudnak több fájdalomcsillapítót adni. Mondom nekik, hogy nem azért jajongok, hogy csináljanak valamit (tudom, hogy nem tudnak), hanem mert így könnyebb elviselni a fájdalmat. Megkérdezik, hogy pánikbeteg vagyok-e. Nem tudom, miért gondolták, hogy az vagyok, de ettől persze még szerencsétlenebbnek érzem magam.

Elhangzik az is, hogy mindig ilyen vékony szoktam lenni? Sosem voltam vékony, csak kisgyerekkoromban. Ez a gondolat összezavar. Olyanokat feltételeznek itt rólam, ami nem vagyok, sosem voltam. De miért felteteleznek ilyeneket? Talán ők látják jól? Szöget üt a fejemben, hogy mit láthatnak bennem, hogy vajon kinek az érzékelése helyesebb rólam, az övék vagy a sajátom, de ezen az úton nem akarok lemenni, úgyhogy egyszerűen elkönyvelem, hogy ők látják rosszul.

A babáról nem tudok semmit. Aztán jön egy mosolygós doki, aki elmondja, hogy jól van. Az intenzívről átkerült a koraszülött részlegre és hamarosan láthatom. Nagyon lelkesen mondja, amitől én is fellelkesedem: hamarosan láthatom! Aztán folytatódik a vergődés.


A mozgás jó

Jönnek lemosdatni. Oldalra kell hozzá fordulnom, megy, megdicsérnek. Jól esik, úgy érzem valamit meg tudok tenni. Ebbe a feelingbe belekapaszkodom. A mosdatás után jobban érzem magam. Nem a tisztaság miatt, hanem fizikálisan. Azzal magyarázom, hogy a mozgás segít jobban lenni. Innentől fogva állandóan ficergek, mocorgok a kórházi ágyamon, néha megemelem a csípőmet (sikerül), meg próbálok oldalra fordulni (nem sikerül, nagyon fáj). A mocorgás érzem, hogy segít.

Aztán egy ponton már nem segít. Este lesz, lassan kellene aludni, de nem tudok. Vergődöm, mert nem találok olyan pozíciót, amiben kényelmes lenne. Mindenhogyan valami kellemetlen, fáj és ettől persze kétségbeesem. Sírdogálok magamnak kicsit. Bejönnek, adnak egy bogyót: azt mondják fájdalomcsillapító meg enyhe nyugtató, hogy tudjak aludni. Nagyon örülök neki, mert már kétségbe voltam esve, hogy ilyen vergődés lesz az egész éjszakám. Hamar elalszom. Gyakorlatilag kiüt.


Viszlát ITO, hello poszt-op!

Csodanyugisan és pihentetően alszom, és reggel nagyon kellemesen ébredek. Már nem fájnak a dolgok (annyira). És mondják, hogy elengednek, hamarosan felvisznek a gyerekágyra, ahonnan majd át tudok menni a babához. Izgalmasan hangzik és örülök ennek, de tudom, hogy előtte ott lesz az első felkelés, ami viszont nyomoroncságos szokott lenni. Csak úgy, mint az első pár nap a császár után. De egyre jobb lesz, ebben bízom.

És úgy is lesz, csak még közben lesznek kellemetlen érzetek, meg miegyéb. De a gyerekágyon csak 1 napot töltök a poszt-operatív szobában (ami, hej, de pocsék). A nővérke szeméből folyton kiolvasom a megkérdőjelezést. És persze a szavaiból, hangsúlyozásából is ugyanaz erősödik meg: mit nyavajogsz, ha fáj, hát fáj, ne zavarj a kérdéseiddal, panaszaiddal, nem akarok segíteni... De már felkeltem (megy ez, főleg, mert hajt, hogy lássam a babát).


Gyerekágy rendesen

Átkerülök rendes gyerekágyas szobába. És mehetek a babához. Megyek is, azaz tolnak elsőre. Nem maradok sokat, de tele lesz a szívem, mert megfoghattam.

Másodjára már saját lábon megyek, de mivel szédelgek és nagyon sápadt vagyok, a baba megnézése, szopiztatás és némi szoptatási tanácsadós igen bizarr kiokosítás után újra kiskocsiban végzem. Nem mernek elengedni gyaloglábon. És meghagyják, hogy ne jöjjek pár óra múlva, hanem pihizzek és aztán csak. Ha jól vagyok.

Engem viszont a babával való együttlét motivál, így küzdök. De nem könnyű, mert sem enni nem nagyon tudok, sem inni nem megy le elég. És hasmenésem van, kijött az aranyerem, kettő is, és nagyon kellemetlen a pisilés. Meg a jobb kezemen a kikúrálatlan ínhüvely-gyulladásom, amely a korábbi, többhetes kórházi tartózkodás átvészelésére a családdal való hosszas csetelés hatására kialakult, újra durván beizzította magát. De kitalálom, hogyan lehet jobban csinálni. És lassan, lassan tényleg minden jobb lesz. Jobb lesz, hisz itt a baba! Idővel felfogom ezt is, de tényleg lassan megy. Viszont nemsokára túlleszünk a kórházi mizérián is és hazamehetünk.


Végre otthon

Ahol minden, minden jobb. Tudok végre megint enni. És persze az első napokban a fizikális tünetek elborítanak. És még nem érzem sem a család régi, sem a baba új ritmusát. És nem tudok elfogadni segítséget, egyedül érzem magam. Mindez számomra meglehetősen kétségbeejtő, és ez sokszor megríkat. Meg az is, hogy ezekkel együtt is végre egyre inkább le tudok ereszteni: már nem kell erősnek lennem a babáért.

Ezek mind olyan túlcsordulós lelki dolgok, amiket muszáj "kisírni", meg amikről muszáj beszélni is - és amikről jót is tesz beszélni, hát beszélünk róla a férjemmel. És kiderül, hogy ezek a lépések lesznek az elsők a lelki kiegyensúlyozottságom visszaszerzése felé, még ha nem is látszik ott még semmi sem belőle. Férjem ugyanis, amellett, hogy a srácokkal mindenről gondoskodnak, lelkileg is támaszt nyújt. Így lassan túlleszünk az otthoni mizérián is, és már nem lesz ledermedve a belsőm, az idő előrehaladtával meg már testileg sem fog itt-ott fájni.

Egy hét otthonlét után pedig tényleg mind lelkileg, mind fizikálisan sokkal könnyebb. És itt a baba. Lassan felfogom. Vagy csak megszokom. Már megszoktam. A megérkezés hirtelensége, az orvosi vészhelyzet, és úgy en bloc, a helyzet sokkja pedig fokozatosan kezd oldódni bennem, ahogy agyalok rajta, ahogy a lelkemben elindul a történések feldolgozása. És ezzel együtt a szeretet is nyiladozik már a szívemben.

Hab a tortámon, avagy Helza születése (2. rész)

Figyelmeztetés: ez egy nagyon személyes poszt mindenféle olyan részlettel, amelyek másoknak talán semmit, de nekem igen sokat jelentenek. Akiket a részletek helyett inkább csak a száraz tények érdekelnek, azok ezt a posztot nyugodtan ugorják. A végkifejlet pár szóban összefoglalva ennyi: egy ötödik császármetszés mellett egészséges baba és egészséges mama lett. Aki szeretné a részleteket is megtudni, az bátran olvasson tovább. 

Helza születésének története itt kezdődik.

Harmadik felvonás:  A kórházban
Beérünk. Nem lehet bent parkolni, fel kellene gyalogolni - na tudod mikor, akkor én inkább itt maradok... Az őr szól, hogy végül is, fel lehet menni, csak apuka jöjjön vissza a kocsival parkolni. Oké, felautózunk: F. kitesz a csomagokkal, mondja, mindjárt jön, menjek addig be. Egyedül?? Nélküle?! Azt nem - inkább megvárom őt a kórház kapujában. Itt elér még két hullám - elfordulva támasztom a falat, hogy a ki-besétálók ne lássák az arcomat. Fehér köpenyesek jönnek, mennek. Érzem, hogy ritkábban érnek már el a hullámok - talán ők tudják is, hogy a kórházban más diktál, nem ők... Végre megjön F., bemegyünk. Mondjuk, hogy jöttünk műtétre, császár lesz. "Miért?" - érdeklődik a hölgy. "Mert négy már volt" - mondom én. Ja, akkor erre kell menni.

Felmegyünk, várunk, kijönnek, kedvesek. Bemegyünk, válaszolunk a kérdésekre, válaszolnak a mi kérdéseinkre. Átöltözöm saját hálóingbe (de jó, nem személytelen!) Bevezetnek egy szobába: jó, mindenki köszön, amikor elmegy mellettem. Jó érzés, hogy embernek néznek. Dokinő jön, bemutatkozik, mondja, ő fogja a császárt végezni. Papírokat hoz, olvasgatom, elmagyaráz, aláírom (szervkereskedelem egyiken sem szerepelt, meg elköttetés sem). Apropó, elköttetés. Rákérdez: szeretném-e, mert akkor megcsinálják. Mondom nem. Mondja, ők azért javasolnák, de ha nem, hát nem.

Műtéti előkészítésre várakozom. Fekszem az ágyon, elér pár hullám, nagyon nem esik jól. Eszembe jut, hogy na, ennyi erővel otthon is lehetnék, mert még mindig nincs vége, és ez így fáj kegyetlenül... Végre jönnek az asszisztensek: tű kerül a kezembe (vagy mi), csomagjaimat elviszik. Borotválás előtt megkérdezem, nem hagyhatnánk-e ezt ki, hiszen úgysem lesz gátmetszés. Az asszisztens tréfásan megkérdezi, hogy szeretnék-e szőrszálat a műtéti hegbe. Mondom nem - na ez akkor el is van döntve...

Borotválás van, beöntés nincs, mégis jó ez a kórház. Gurulós ágyra átmászni - állj, összehúzódás jön. Állnak, várnak. Vége van: átmászok a gurulósra, mehetünk. Kitolnak a szobából, ott van F. Pár szót váltunk, nem jöhet be, de minden oké, majd beszélünk (nyugodt vagyok, úgy érzem, hogy jó kezekben vagyok). Betolnak a liftbe, onnan egy ajtó, még egy, és tágas tér középen találom magam a plafonról lógó reflektorokkal - megjöttünk a műtőbe.

Negyedik felvonás: A műtét
Páran bent vannak, asszisztensfélék. Bejön a dokinő, aztán még mások is. Az egyik orvost felismerem - vele már terhesgondozáson összefutottam - nem túl pozitív élmény, na mindegy. Közelebb jön, és érdeklődik, hogy ugye elköttetés is lesz. Mondom nem, mire ő: "és ha újra terhes lesz, mit fog vele csinálni, kihordja??!" Ez a kérdés belém hasít. Valóságos hideg zuhanyként ér, hogy ez az orvos itt egy szülés kellős közepén arra gondol, ha nem véglegesítem a dolgokat, abortusszal kellene véget vetni egy új életnek. Nem mutatom ki a döbbenetemet, csak megszeppenve annyit mondok, hogy igen. Ekkor odalibben a dokinő, és leállítja a kollégáját, "ezt mi már megbeszéltük..."

Közben észrevétlenül folynak tovább az előkészületek. A személyzet finoman sertepertél körülöttem, egymás között csendben beszélnek. A nekem célzott rövid kérdéseket, utasításokat leszámítva nem szólnak hozzám, de nem zavar. Olyan érzés, mintha csak történne itt velem valami, anélkül, hogy aktív szereplője lennék a történéseknek. De nem zavar, mert én és ők máshol vagyunk, és ahol én vagyok, oda nem tudnak behatolni - így érzem. A lelkemben távol vagyok, elszigetelve a műszerektől és a többi embertől. Mintha egy üvegfal venne körül, ami megvéd. Érzem, hogy itt és most rólam szól ez az egész: hogy én vagyok, aki szülök és ők nem tudnak hozzám férkőzni. Kívül igen, de ott belül, ahol én most igazából vagyok - a fejemben, a testemben - ott nem.

Ez egy különleges tapasztalás, számomra Isten cselekvésének nyilvánvaló bizonyítéka. Ő engedi, hogy a vajúdás természetes lelkiállapota most elkísérjen engem ebbe a közegbe. Ebbe a közegbe - ahol szülésre készülve eddig négy alkalommal hagytam a ráhangoltságot a kórházon kívül, mert 'jókislányvagyok' lelkiállapot uralkodott el rajtam. Most nem és ez is ajándék volt nekem. A műtétnél, persze már nem éreztem ezt az üvegburkot, inkább azt, hogy semmilyen befolyásom nincs - élő hús vagyok, érző, eleven tárgy - valami ilyesmi furcsa érzés. De most még nem, most még csak előkészítenek...

Kicsit visszazökkenek a gondolataimból: az asszisztensek engem kérdeznek. Nem egy bizonyos városból való vagyok? - De. Akkor ismerik a családunkat. Mondjuk, minket nem nehéz ismerni, mert a fél családom pedagógus volt a helyi sulikban. Meg hát, közel húsz éve anyukám ebben a kórházban szülte a hármasiker tesóimat, úgyhogy biztosan van mire emlékezzenek...

Lassan megérkezünk a tényleges műtéti részhez. Segítenek felülni a nagyon keskeny ágyon - olyan keskeny, hogy ekkora pocakkal egyedül nem is menne ez a malőr. Jön megint egy összehúzódás, megvárják a végét, aztán cicahát és gerincérzéstelenítés. Most le kellene feküdni, mondják - na, de hogyan, amikor még fáj?? "Nyugi, ez az utolsó méhösszehúzódás, amit érez" - végre, de jó!  A szer elsőre hat: először csak a helye sajog, de aztán már zsibbadnak is a lábaim, és nincs több méhösszehúzódás. A lábamra zöld zsák kerül, ezt még éppen érzem, aztán már fekszem is, paravánt tolnak fölém. Infúzió csöpögne, de nem csöpög - "hoppá, ez bedugult". Nyomorgatják a kézfejemben a tűt, auu. Nem folyik, hát, akkor újra kell bökni, bocsi. Semmi gond, csak már legyünk túl rajta. Bebökik, elindul a vér, hát jó, akkor mehet az infúzió, és akkor kezdik is a műtétet.

Kellemes csevej, jé az egyik doki külföldi? Angolul beszél a másikhoz. Aki válaszol, az pongyola angolságú magyar doki. A párbeszédbe bevonnak engem is, amikor megtudják, hogy régen angolt tanítottam. "Mi a harántfutó varrat angolul?"- kérdezi a pongyolás doki. Fogalmam sincs. A varrat még csak-csak meglenne, de a többi? Na mindegy, elszórakoztat, ahogyan hallgatom a párbeszédet.

A műtét folyik tovább. Úgy tűnik, most nem pánikolok be, mint legutóbb. Vagy mégis... Kezeim lekötve, fogy a levegőm, jaj, mi ez? Szólok, erre bekötnek valamit vénásan. Jobban leszek egy idő után. Csevegés folytatódik, nem érzem magam egy tárgynak, csak egy kicsit. Aztán, mintha a szívemet összeszorítanák, baj van! Szólok. Ja, nem, az nem a szíve, hanem a gyomra, csak ott fötörnek, azt érzi. Aha.

Megint rosszul  vagyok, rosszul vagyok, segítsenek, mindjárt végem van! Mondom - de látják is - hát, akkor megint jön valami szer. Mindjárt jobban lesz, mondják, pedig egy örökkévalóságnak tűnik, mire kitisztul a fejem. Szörcsögést hallok, de nem érzem, pedig tudom, hogy engem szipolyoznak valamivel. Aztán kiemelik őt - nem érzem ezt, de hallom a hangjaikból, hogy másik szakaszba ért a műtét. Látom, ahogyan elviszik és... fel is sír! Nem nyávog, hanem üvölt, jaj, de édes, hozzák ide, hadd lássam! Nem sírok, de majdnem, a nevét kérdezik, mondom, hogy LadosHelza. Helga? Nem, Helza, zé-vel. Nahát, nem is hallottak még ilyen nevet. Nem is hallhattak, mert most lett csak engedélyeztetve...

Úgy érzem, hosszúú idő telik el - megint egy örökkévalóság - mire kihozzák. Nyakig pólyába van bugyolálva csak a kis pofija látszik. Odatartják az arcomhoz, a szemüveg ez egyszer rajtam van, végre látom is, nem csak a körvonalát, mint Zekinél. Itt van, jaj, de édes, és szép, és tetszik és az enyém. Pedig nem én szültem, de mégis az enyém... Nem sírok, de majdnem, csak könnyezem - belül meg majd szétreped a szívem az örömtől!

Elviszik őt tőlem - ne vigyék el! Lecsatolnak a szerekről, lekerül a lábzsák, áttesznek egy másik gurulósra, megint jön kicsit a nagydarabhúsvagyokcsupán érzés. De már ismerem korábbról, ezért nem akaszt ki. Kigurítanak a műtőből (ez a császáros kitolási szak), F. is ott van. Ajtó egy, kettő, lift, szoba. Van egy szobatársam is, akkor még nem tudom, de ő is császáros, pár órával 'szült' korábban, mint én. Nem nézem meg őt jobban, mert vergődöm. Ezt a részt sosem szerettem: az érzéstelenítő hatása elmúlik, homokzsák a hasra, óránként jönnek, nézik a vérzést, infúzió csöpög, hasamat nyomkodják, fáj nagyon... na, de ez már a mellékzönge és minden nappal egyre jobb lesz. És végre végre végre itt van Helza, a kislányunk, aki nagyon kislány!

A lányos anyukák most biztosan megmosolyognak a szentimentalizmusomért, a fiúsak meg talán a fejüket csóválják erre, pedig tényleg ilyen intenzív döbbenéssel éltem meg az első pár hetet. Új érzés ez, hogy lányunk van és nagy a rajongásom. Nagyon aranyos, jó fej gyerkőc ő, és ilyen csodaszépet én még nem láttam. Érzelmeim húrjait napról napra erőteljesen megmozgatja: csak gyönyörködünk benne, azóta is folyamatosan. És újra le kell írnom, mert az egész történés nem jöhetett volna létre, ha nincs Ő:

Minden dicsőség egyedül Istené!!

 


 

Hab a tortámon, avagy Helza születése (1.rész)

Figyelmeztetés: ez egy viszonylag hosszú poszt mindenféle olyan részlettel, amelyek másoknak talán semmit, de nekem igen sokat jelentenek. Akiket a részletek helyett inkább csak a száraz tények érdekelnek, azok ezt a posztot nyugodtan ugorják. A végkifejlet pár szóban összefoglalva ennyi: egy ötödik császármetszés mellett egészséges baba és egészséges mama lett. Aki szeretné a részleteket is megtudni, az bátran olvasson tovább.:)

Olyan, mintha évekkel ezelőtt történt volna az, ami közel három hónapja történt. Annyi sok benyomás és érzés kapcsolódik Helza baba születéséhez - még mindig felkavar, pedig azt hittem, nem fog már. Igyekszem sorrendbe visszaemlékezni, de a fejemben csapongva van jelen az egész... hogy is volt?

Előzmények
A várandósság közepén több héten át faltam a jóféle terhesirodalmat. Olyat, ami a háborítatlanságról, a saját testemben való bízásról, a folyamatokra hangolódásról szólt. Megerősödött bennem, hogy a testem négy császár után is képes lesz szülni és tudtam, hogy én ezt szeretném. Aztán elteltek a hetek, és én minden napot a maga hangulata szerint éltem meg: hol jobban vártam, hogy már induljon a dolog, hol kevésbé.

Lelki előzmények
Ez a várandósság egy nagyon Istenre hangolt állapotban ért, aminek következtében minden értelmet felülhaladó békesség töltött el az orvosi para ellenére is. Nagyon jó volt, hogy ki tudtam állni magunkért, amikor arra került a sor, és emiatt nem éreztem az orvosi protokoll tehetetlen bábjának magam. Hanem felelős személynek, aki kompetens a saját életével kapcsolatos dolgokban, és e kompetenciával a törvényes jogaimat gyakorolva visszautasíthatok vizsgálatokat és orvosi javallatokat. Ez egyfajta szabadságérzést adott, még azzal együtt is, hogy azért időnként nyomasztott, hogy mi mindent tehetnek velem, ha egyszer bekerülök a rendszerükbe...

Az Úrhoz való mostani hálásabb viszonyulásban úgy éreztem, hogy megszabadultam attól, hogy Vele szemben elvárásaim legyenek, ami a szülés módját és körülményeit illeti. Tudtam, hogy Ő jót tervez velünk, és meg voltam győződve, hogy bármi lesz is az, el fogom tudni békességgel és hálaadással fogadni. Nagyon felüdítő volt a jelenlétében élni minden napomat. Nagyon jó volt, hogy még a kiírt időpont közeledtével sem vett rajtam erőt a türelmetlenség és nem zuhantam apátiába sem. Ajándéknak éltem meg ezt a lelkiállapotot, és ehhez még hozzájött a terhesség végére jellemző nehézkesség és vergődés elmaradása - így valóságos áldást tapasztaltam meg ebben az áldott állapotban minden teherrel együtt is!

Csütörtök
Korábban a jóslófájásokon kívül nem voltak komoly terhességvégi tüneteim, hamis riasztásaim pedig egyáltalán nem. Szeptember 13-án viszont, pontban a 40. héten hajnalban elment a nyákdugó. Igaz, hogy más nem történt, de én már akkor minden pisilésnél vártam, hogy majd most elfolyik a magzatvíz - ez persze nem történt meg.

Péntek
Eseménytelen nap volt, kivéve, hogy továbbra is minden pisilésnél azt vártam, hogy majd most...:)

Szombat
Délelőtt aztán kevés átlátszó folyás is volt. Más tünet, semmi. Ekkor már a hétfőre gondoltam, nem kis gyötrődéssel, hogy vajon elindul-e Bó addig. Nagyon nem vártam a hétfőt - azt hiszem ez a nap okozta a legnagyobb frusztrációt ebben a babavárásban. Hétfőn ugyanis az amúgy nagyon kooperatív dokinőmmel volt találkozóm. Ő a korábbi találkozásunkkor megmondta, hogy ez az utolsó határidő: ha hétfőig nem szülünk, akkor beparancsol a kórházba. Már így is nagy 'kegy' volt a részéről, hogy eddig várt ezzel, hiszen más kórházi orvosok már két héttel korábban be akartak fektetni császárra. Ezt én akkor visszautasítottam, és a dokinő tudott erről és tudomásul is vette a döntésemet. (Nem egészségügyi rossz leletek miatt akartak befektetni, hiszen mindent rendben találtak, hanem azért, mert féltek, hogy egyszer csak szétválik a heg, minek kockáztatni - jobb előbb, mint később császározni.)

Bár nagyon értékeltem, hogy a dokinő végig együttműködő és kedves volt a várandósság alatt, mégsem tudtam elfogadni, hogy a szülés megindulásáról ő döntsön, ne a gyerekem - úgy, hogy orvosilag nincsen megalapozható indoka arra, amire kötelezni szeretne. Nagyon gyötrődtem, hogy mit tegyek és ezért nem vártam a hétfőt: nem akartam megbántani az amúgy együttműködő dokinőt, de nem akartam beadni sem a derekamat ennek a nyomásnak.

Vasárnap
Különleges nap volt, a tesóm a születésnapját ünnepelte Londonban és kedve támadt azzal frusztrálni sms-ben, hogy nem-e indult még el a picur. Mert, ha igen, akkor lehetne közös születésnap a továbbiakban. Ez a gondolat valami miatt annyira kizökkentett a türelmes várakozásomból, hogy nagyon. Mindenesetre elkezdtem kérni az Urat, hogy adja meg azt az ajándékot Ádám öcsémnek, hogy az unokahugija az ő szülinapján indul el. Komolyan a szívemen volt ez a kérés és biztos voltam benne, hogy Isten meghallgatja az imámat és megindítja a szülést - kizárólag Ádám miatt (én még bírtam volna várni akár több napot is).

Aztán eltelt a vasárnap, és ahogyan este lett, és rájöttem, hogy nem történt meg, amit kértem, mert Isten nem hallgatta meg az imádságom, hihetetlen frusztráltság vett rajtam erőt. Ez szokatlan volt tőlem, nem szoktam így kiakadni ilyesmiken. Most azonban ez a kiakadás arra késztetett, hogy teljes kétségbeeséssel kiáltsak fel a szívemben az Úrhoz, hogy adja meg, hogy Bó még aznap éjjel elinduljon!! A többit odabíztam, és elkezdtem csendesen készülődni az estére.

Lefekvés előtt aztán újra eszembe jutott a hétfő, a maga közelgő parájával: a dokinős találkozással. Úgy éreztem, hogy most már tényleg döntésre kell jutnom, hogy mit is szeretnék. Egyre inkább úgy láttam, hogy az Úr nem fog megőrizni ettől a meccstől - pedig korábban azt gondoltam, hogy igen. Hajnal lett, mire eldöntöttem, hogy mit akarok, és ezt be is írtam a telefonomba (ilyet sem gyakran teszek), hogy mindenképpen emlékezzek rá:

"2012/09/17 Hétfő 00:15

MOTTÓ HÉTFŐRE

Senki sem kényszeríthet rám semmit, amit nem akarok."

Tudom, triviális egy mondat, de nekem nagyon sokat jelentett. Azt, hogy úgy megyek el a találkozóra, hogy nem félek attól, mit fognak szólni, ha visszautasítom az orvosi javaslatot. Mert szabad vagyok dönteni, és nem a fejem felett mások, hanem én fogok dönteni. Az volt a tervem, hogy a vizsgálati eredménytől és a dokinő érveitől teszem függővé, hogy hogyan fogok reagálni, de nem fogok beleegyezni akármibe, hiszen nem kényszeríthetik rám az akaratukat. Ez a gondolat akkor nagy békességgel töltött el, és így nyugodtan tértem aludni. (A 'mottó'-t egyébként a mai napig őrzöm a telefonomban. Időnként még használom, ha emlékeztetnem kell magam a döntési szabadságomra.)

És hétfőn végre elindult...
Hajnali háromkor egy vad jóslófájásra ébredtem. Egyből éber lettem tőle, és azon gondolkoztam, ez az-e már. Aztán visszafeküdtem, elszunyókáltam (azzal a gondolattal, hogy ha az, akkor úgysem fogom tudni átaludni, ha nem az, akkor minek virrasszak). Kábé fél óra múlva jött még egy ilyen durva méhösszehúzódás. Ekkor már sejtettem, hogy ez már az, a harmadiknál pedig biztos voltam benne. Morogtam is ezen magamban, mert hogy miért éjjel kezdődik, így kialvatlan leszek és nem lesz elég erőm... Csak utólag jöttem rá, hogy ez így volt tökéletes több szempontból is. Egyrészt a gyerekek aludtak a vajúdás alatt és így jó ideig háborítatlan voltam; másrészt jó is volt éjszaka és hajnalban vajúdni; harmadrészt az ügyeletes dokit nem álmából vertük föl, amikor bementünk; negyedrészt, végül is, én ezt korábban éppígy képzeltem el! Pár összehúzódást még kivártam, mire felkeltettem F.-et. Nem drámáztam, annyit mondtam neki, hogy szülünk, ne aggódjon, aludjon csak, még elvagyok magam. Aludt is tovább.

Első felvonás: Otthon vajúdunk

Pár méhösszehúzódás múlva már nem voltam ennyire jól el. Sűrűsödni kezdtek és nagyon erősek voltak, de tiszta volt a tudatom, és így együtt tudtam működni a testemmel - hagytam, hogy tegye a dolgát, nem gondoltam semmire. Aztán szomjas lettem, és úgy láttam, a teakészítés most nem fog nekem menni. Nem esett jól a gondolat, hogy a konyhában állva érne el a fájdalom, úgy éreztem, úgy sokkal jobban fájna. Ezért  felébresztettem F.-et. Megkértem, hogy készítsen nekem teát, meg ha már ott van, a muskotályzsályás borogatást is rittyentse be, mert az talán enyhülést fog hozni.

Sűrűn és erősen jelentkeztek az összehúzódások - mindnek nagyon egyértelmű volt a kezdete, a csúcsa, a vége. Találtam egy jó pózt: az egyik puha fotelünkbe ültem bele és az összehúzódás idején félig lecsúszva, a lábamat a közeli ágyunknak nekifeszítve mélylélegeztem. Száj ellazít, mert az segít, hogy lent is el legyek lazulva - ennyi bölcsesség jött csak elém. Ösztönösen minden fájást a maga idejében éltem meg, nem siettettem a folyamatot, és ez elviselhetővé tette a fájdalmat.

Így telt el egy óra, kettő, három. Hatkor már nagyon durva volt az egész, elkezdtem pánikolni. Nem is igazi pánik volt, hanem inkább olyan nemakarom, nemakarom, elégvolt, köszitöbbetnemkérekebből érzés. Menekülni akartam, úgy éreztem, most már nincsen ehhez kedvem. A méhösszehúzódásokat egyenként nagyszerűen el tudtam viselni, de megint beleestem abba a hibába (mint Zeki születésekor), hogy előrenéztem. Mikor lesz vége? - nem tudni. És ez most fáj, kegyetlenül...

Ebben az állapotban belémhasított a gondolat: úgyis császár lesz - minek harcolni? Bár eredetileg 6-8 órányi fájást kértem az Úrtól, hogy ennyi idő alatt szülessen meg Bó, és még messze nem tartottunk ott, de engem már ez sem érdekelt. Mit akarok bizonyítani, miért nem megyek? Bemenni... igen, úgyis kiszedik...

F. a muskotályzsályát sűrűn cserélgette rajtam: hozta-vitte a lábast a forró vízzel, nagyon forró volt neki, nekem meg csodás és mééég kellett és forró kellett! Amikor nem a muskotályzsályával volt elfoglalva, akkor csendben távolról figyelte a szenvedésemet és egyszer odajött, és ennyit mondott nyugodt hangján: "talán be kellene már menni". Ennyit mondott - és abban a pillanatban nagyon egyet tudtam vele érteni! Sőt, valahol belül felszabadulás volt nekem, hogy kimondta. Felszabadított engem, hogy a kórházra, mint egy elfogadható alternatívára gondoljak. Igaz, hogy arra számítottam, biztatni fog, hogy bírjam még, hiszen így beszéltük meg, de ott, akkor mégsem bántam, hogy nem azt mondja.

Hét óra, nyolc. Telefon a pár utcával odébb élő apósoméknak. Jöjjenek gyerekvigyázni, mert megyünk szülni. Nyolc körül.

Zuhanyzik F., zuhanyzom én is utána. Elkap egy összehúzódás a zuhany alatt, kemény, de bírom. Van már kiút a szemem előtt: hamarosan bemegyünk és vége lesz.

Ezen a ponton persze rendre elfelejtem, hogy a kórházi "vége lesz" előtt még van vizsgálat, előkészítés, aláírás, érzéstelenítés - ezek mind úgy, hogy közben rendszeresen jönnek az összehúzódások. És akkor már senki sem hagy felpattanni az ágyról és egy alkalmas pózt keresni, így a fájdalom nagyon gyötrő. És fázom, és kényelmetlen az ágy, és vízszintben vagyok, és ég a lámpa, és már nem hagynak befelé lenni - nem is próbálok már befelé lenni... Ezek miatt a tűrőképességem lecsökken, a fájdalomérzet viszont megsokszorozódik, és így már az egész szinte elviselhetetlen lesz. De ezt a részt mindig elfelejtem...

Második felvonás: Indulunk a kórházba
Megérkezik apósom, valahogy összekanalazom magam. Humorizálni próbál, de már nem veszem - ő most nem érzi, hogy ez tényleg, nagyon f á j. Díszmagyarban várom az indulást és elvonulok a másik szobába, míg F. és apósom a gyerekekkel kapcsolatos fontos dolgokat megbeszélik. Úgy érzem, ez már nem az én témám... Így állva is elér pár hullám, ami nagyon kényelmetlen. A partnak csap a hullám, ejnye, mennyire kontrollálhatatlanok ezek az összehúzódások. Pedig már ki vagyok zökkenve, akkor miért nem szelídül, miért nem ritkul?

Amikor bejött a fejembe a kórház gondolata, onnantól megszűnt a fájdalommal való együttműködő képességem. Nem akarom elviselni tovább a fájdalmat, csak a kórházig akarom kibírni. Igaz, egyszer átfut az agyamon, hogy ha máshogyan lenne, ha mégsem mennénk sehova, ha muszáj lenne - akkor tudnék kooperálni az összehúzódásokkal, akkor menne. De nincsen 'muszáj', és így megfutamodok a fájdalom elől, a természetes folyamat elől.

Autóban ülök, anyósülésen. Ülés hátradöntve, mert máshogyan nem jó. Lábamat nekifeszítem a padlónak, mert minden kis bucka, minden kanyar hihetetlen erős fájdalommal jár, amikor összehúzódás van. És vannak még. A húszperces úton F. többször mea culpázik, hogy nem simábbak az utak. Siet, hogy beérjünk, belefékez a pirosba - auu...

Folyt köv. Hamarosan.

 

Nevevan kisasszony, 40.hét

Jó ideje nem írtam, talán már el is felejtettetek... Na, de most aztán felveszem fonalat.:) Remélem, hogy ez a poszt lesz az utolsó a szülés előtt (az azt jelentené, hogy hamarosan szülök). Meglátjuk, hogyan alakul...

Két hete felhívtam telefonon az illetékest az MTA Nyelvtudományi Intézeténél - Bó nevéről van szó - és rákérdeztem, hogy hogyan áll a névkérvényünk ügye, mivel az egy hónap már letelt. A hölgy nagyon kedves volt, és azt mondta "ó, az nagyon édes név, és már rég engedélyeztük". Múlt hét keddjén végre kaptunk egy rövid hivatalos értesítést is, pár nap múlva pedig már ebben a hivatalos listában is megtaláltam a nevünket, ami igen jó érzés volt. Bó neve tehát az lesz, amit kitaláltunk, és én NAGYON boldog vagyok! Nevevan kisasszony, most már megérkezhetsz!

Ennek örömére és annak hatására, hogy időközben megérkezett a kiságyunk is - ez egy külön bizonyság most nekünk - másnap nagyon vadul elkapott a fészekrakó ösztön. Olyan természetfeletti erőt éreztem fáradság nélkül, hogy meglepő tapasztalás volt! Egy teljes napig tartott a nagy sikálhatnék, pakolhatnék, rendezgethetnék, és egész nap takarítottunk, átrendeztünk és pakoltunk is a fiúkkal. Minden dolog a helyére és olyan tisztasági állapotba került, amit terveztem. Nagyon jól esett ez a fajta aktív munka, nem éreztem semmi fáradságot közben, és a végén jól esett látni az eredményt. De este, amikor leültem, azért éreztem a derekam, meg keményedett a hasam is - bár azt hiszem, ez normális így a vége felé.

Azóta elmúlt a szép rend, amit csináltunk és újra kellene sikálni ezt-azt. Időnként még elkap a 'nagy erőnlét', de aztán pár óra múlva semmi sem marad belőle. Van teendő, ami belefér ezekbe a fellángolásokba, (több) van, ami nem, de nem vergődöm ezen, úgy érzem a picur most már porcicák közé is megérkezhet.:)

Aztán örömből bánat is lett. Nemrég ugyanis telefonon beszéltem az egyik kedves lelki barátnémmal. Nagyon megrázó dolgot mondott az egyik ismerőséről, aki kihordta végig a babáját, hogy utána a vajúdásnál kiderüljön, nem él a pici. Meg kellett szülnie... Nem első gyerek volt, és a nagyobb tesók is nagyon várták a kis jövevényt...

Nem tudom miért, de ez a történet akkor éppen nagyon elevenembe vágott: fájt és együtt éreztem a családdal. Egyébként hívők. És ilyesmiket hallva elkezdenek bennem zakatolni a kérdések: Isten miért engedte? Vajon nálunk nem akarja ugyanazt megtanítani, mint amit ennek a családnak meg kellett tanulnia a szeretett és várt kisbabájuk elvesztése miatt?

Nem tudom a válaszokat. Nálunk sincsen garancia egy tökéletes kimenetelre, Isten nem ígért nekünk ilyet. Ha őszinte akarok lenni, akkor beismerem, hogy az események kimenetele fölött szinte semmi kontrollunk sincs... Így csak és kizárólag Isten szeretetében és hűségében bízhatok: bármi fog is velünk történni, Ő mindvégig velünk lesz, és ami velünk fog történni, az az Ő jó és tökéletes terve lesz, amit szívesen elfogadunk a kezéből.

Két hete pénteken egy rövid ultrahangon voltam a szülészeten, ami egy órákig tartó procedúrában végződött. Ugyanis négy császár és a betöltött 38.hét automatikus kórházba befektetést von maga után. Legalábbis ez ott mindenki számára evidencia volt. Csak nekem nem. Hála Istennek ez alkalommal tisztában voltam a jogaimmal és éltem is velük. Így súlyos halálos riogatásokkal megsorozva, de végül saját felelősségre mégis hazaengedtek. (Érdekes belegondolni, hogy ha beadom a derekam, és megfélemülök - szép magyar szó - akkor talán már aznap megszületett volna Bó.)

Furcsa érzés ez az egész: mintha 'mindenható' lennék. Mert bizonyos értelemben abszolút rajtunk, F.-en és rajtam áll, hogy mikor születik meg Bó. Ezt azért érzem így, mert rákérdeztem a dokinál és ő nem tagadta: ha befekszem, napokon belül megcsászároznak. Nagyon nagy a félelem bennük a hegszétválástól - érthető is, hiszen orvosok, akik napról napra komplikált és súlyos esetekkel találkoznak, így alapból a veszélyekre vannak ráállva. De az én esetemben ez azt jelentené, hogy semmiképpen nem hagynák, hogy Bó magától elinduljon. Még úgy sem, hogy ha minden rendben lenne velünk és osztályos beteg lennék, ahol sokféle műszerrel tudnák napi szinten csekkolni babánk méhen belüli állapotát.

Én nem ezekben a műszerekben bízom: nekem elég, ha érzem, hogy Bó mozog és elég, hogy békesség van bennem. Hiszem, hogy ha gond van, akkor azt meg fogom érezni és Isten meg tudja mutatni, hogy mikor kell bemenni.

Tehát a velem kapcsolatos orvosi hozzáállás szerint akkortól számítva, amikor befekszem a kórházba, pár napon belül meglesz Bó. El is játszottam a gondolattal, milyen érdekes lenne nekünk eldönteni, hogy melyik nap hangzik elég jól egy születésnaphoz... de aztán, ez csak egy gondolat volt.

Én egy ideje természetes folyamatként tekintek a szülés megindulására. Olyan folyamatként, amelyikben a baba és az anya teste finom összhangban kölcsönösen együtt munkálkodik. Amikor Bó érett lesz, akkor azt jelezni fogja. Isten olyannak alkotta meg őt, hogy a szervezete képes tudatni az enyémmel, hogy most akar indulni. Hogyan is siettethetném ezt a folyamatot, amikor a gyerekem jól van, de még nem áll készen? Hogyan gondolhatom, hogy majd akkor lesz jó szülni, amikor valaki mások úgy gondolják? Valakik, akik nem ismerik a testemet, és akik figyelmen kívül hagyják azt a finomra hangolt élettani folyamatot, ami a vajúdás kezdetéhez vezet?

És aztán itt van a programozott császármetszés, ami eleve patthelyzet. Vajúdni ugyanis szükséges lenne, hiszen a babának is fontos ez, meg én is jobban regenerálódnék egy többedik császár után. A saját vajúdást azonban nem akarják kivárni, marad tehát az oxitocinos mesterséges fájáskeltés. Az viszont bizonyítottan többszörösére növeli a hegszétválást. Tehát, ha a vajúdás spontán beindulása előtt oxitocinnal vajúdnék, az veszélyes lenne. Ha vajúdás nélküli programozott császárba egyeznék bele, az pedig kedvezőtlenül érintené mind a babát, mind engem.

Egy dolog marad. Kivárni. Addig, ameddig jó, addig, ameddig kell. Napokat, vagy akár heteket. És ha magától beindul a szülés és már vajúdtam, akkor Isten vezetésére bízni a folytatást. Ha meg máshogyan alakul, akkor egy ötödik császárban megtalálni az Úr akaratát. Merthogy ez most Rajta múlik és én nyitott szeretnék maradni. Nem siettetni semmit, csak várni arra, hogy Ő elém jöjjön és cselekedjen.

Mindez kockázatos? Minden szülés az. De felelősen dönteni azt jelenti, hogy a beszerezhető legjobb információk birtokában hozok egy olyan döntést, amelyért vállalom a teljes felelősséget, akármi lesz is. Számunkra ez az a döntés, amelyet nyugodt szívvel, békességben tudtunk meghozni és úgy hiszem, nem fogjuk megbánni, ha visszanézünk.

Ez persze azzal jár, hogy az egészségügyi személyzet részéről rendszerint teljes értetlenséggel, morgolódással, fenyegetőzéssel, ördögfalrafestéssel találkozom, amikor a kórházba megyek - és ezt most már heti szinten teszem.

Megértem őket, hiszen megnehezítem a munkájukat. Most én vagyok a homokszem a jól működő gépezetükben: a renegát páciens, a nem-engedelmes beteg. Nem vagyok 100%-ig együttműködő, hanem kérdezek, mérlegelek, és adott esetben visszautasítok, ezért próbálnak a 'józan eszemre hatni', próbálnak halállal meg hasonlókkal riogatni, de ez nálam most nem működik. Tudom, hogy azt teszem, ami a lelkiismeretemmel (és az ismereteimmel) nem ellenkezik. Hiszem, hogy Isten nem másként, hanem így vezetett most bennünket.

Jó lenne, ha más lehetőségeim lennének, de nincsenek. Isten az Ő tökéletes bölcsességében ennyit adott, ezért a meglévő lehetőségeimben keresem a megelégedést. És igyekszem kihozni belőlük a legjobbat, úgy, hogy megmaradjon a békesség bennem. Nem hamis biztonságérzet reménységére gondolok, hanem arra a békességre, ami Isten vezetésére és az általam ismert tényekre alapozódik. Muszáj valahogyan dönteni: és én nem akarok utólag sajnálni semmit. Akkor sem, ha félremennek is a dolgok - bár én nem erre készülök.

Két hete megcsászároztak volna, de nem akartam. Még mindig jól vagyok és a vizsgálatok szerint a baba is.

Hivatalosan ma töltöm a negyvenedik hetet. A mai nap orvosilag egy választóvonal, de nem úgy tűnik, mintha ez Bót különösebben izgatná. Az ő időszámításával úgy látszik nem kompatibilis ez a kalkuláció. Megvárjuk őt, biztosan van még bent valami dolga, bár ez egyre nagyobb nyomást helyez rám, mert a 'szakemberek' előtt nekem kell tartani a hátam kettőnkért.

Néha olyan könnyű lenne feladni és egyszerűen besétálni a kórházba, hogy "itt vagyok, felvághattok"... Az tervezhető lenne. Azt mondani: szüljünk ma vagy hétfőn. Várakozni néha nehezebb, de most nem annyira a várakozás érzelmi terhe miatt, hanem a nem-tervezhetőség ténye miatt. Reggel úgy kelni, hogy akár ma is szülhetünk, de lehet, hogy még egy hétig nem fogunk. Akár holnap is jöhet, de ne tervezzek vele, mert nem biztos. Nem mindig kellemes csak várni és "nem tervezni vele".

Ha szigorúan orvosilag nézzük, akkor nagyon szorít az idő. De ha a testem és a gyerekem szempontjából nézzük, akkor időnk annyi, amennyi kell. Szeretnék Istenre nézni, és minden kétellyel-teljes pillanatban Rábízni magam. Eszembe jutott egy kedves ének, amit régen tanultunk a gyerekekkel:

"Őrá bízom magamat,

Úgy a vihar tombolhat,

Hitem bár kicsiny, gyenge,

Jézus él a szívembe'"

Szeretnék nem arra gondolni, hogy mások szerint nekem mikor kellene megszülnöm ezt a babát (illetve mikor kellene kivenniük belőlem), hanem arra, hogy mikor indítja Isten útnak őt. Az Igében Pál apostol írja:

 Mindenütt nyomorgattatunk,

de meg nem szoríttatunk;

kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe;

üldöztetünk, de el nem hagyatunk;

tiportatunk, de el nem veszünk;

mindenkor testünkben hordozzuk

az Úr Jézus halálát,

hogy a Jézusnak élete is

látható legyen a mi testünkben.

(2Kor. 4:10)

Kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe - vagyis nem tudjuk, mi és hogyan fog velünk történni, de tudjuk biztosan, hogy Isten, Aki mindenható és minden fölött áll, tart a kezében mindent, ami a velünk történik. Isten nem kívül van az életemen, az események nem csak úgy ad hoc történnek velem, hanem egy bölcs Tervező terve valósul meg az ilyenféle kontrollálhatatlan eseményeken keresztül (is). Ő tart a kezében és onnan soha nem eshetek ki. Ezzel bátorítom magam, és várok türelmesen - na, és néha meg már igen türelmetlenül...

Az előző posztban emlegetett hab a tortámon is már egyre többször jut az eszembe. Vajon milyen lesz az a hab?...

  

Gondolatok, érzések...

Az utóbbi hetekben sebezhetővé váltam. Ez abból adódik, hogy látom, hogy hol vagyok, és hol nem vagyok még, pedig lehetnék. Rám terhelődött, hogy Isten talán többet vár el tőlem a gyerekek nevelésének területén, s az utóbbi hetekben szemem is nyílt arra, hogy konkrétan milyen hozzáállás és jellemvonás területén kell változás, nekik is, nekem is.

Kegyelemnek érzem ezt, és hálás vagyok az Úrnak, hogy foglalkozik velem. Belül tudom, hogy jobb helyen nem lehetek, mert a legjobb kéz formál. Mégis: mássá válni, mint ami eddig voltam, csendben és alázatban megadni magam az Úrnak... ez nem kedvez az egónak, ez küzdelem.

Emellett, hiszem, hogy nem véletlenül, az utóbbi hetekben/hónapokban több olyan hozzáállású keresztény testvéremmel beszélgettem virtuálban, aki minden bizonnyal tudatlanul, de megsebzett a nagy öntudatosságával. Azzal, ahogyan a kijelentéseivel sugallta, vagy nyíltan közölte, hogy mennyire könnyű, és áldott szülése volt, vagy mennyire szuper az élete, vagy milyen bölcsességgel foglalkozik otthon a gyerekeivel. Ez a büszke tudatosság, több embertől megkapva kemény szellemi tükröt tartott nekem.

Talán, ha jobban az Úrról szóltak volna azok a gondolatok, mint az ember dicséretéről... de nem így volt, s ez arra tanít, hogy nekem is jobban kell figyelnem arra, hogy kinek a dicsőségét keresem, amikor a sikereimről teszek bizonyságot...

Vajon szívemben nem a saját egómat fényezem, mások elismerését keresve? Vajon tényleg úgy fogalmazom meg a velem történteket, hogy abból az Úr neve dicsőül meg? Vajon a nagy öntudatosság, amivel a véleményemet olykor megvédem nem puszta önigazság az Úr igazsága helyett? Vajon mikor kell több empátia a másokkal való beszélgetésben, és mikor kell több Isten igazságából?

Most én vagyok a másik oldalon, a mások által letudatosított oldalon... saját kis életem kétségeivel, erőtlenségével... s ez komoly gondolkozásra és számvetésre késztet. A mérce, amihez igazodni kell elég egyértelmű: minden időben tudni, hogy ki vagyok az Úr nélkül, s mivé lettem az Úrban, és csakis Őbenne. Helyesen látni magam, éppen úgy ahogyan Ő lát engem: nem kevésbé értékesnek, mint amilyen Számára vagyok, de nem is többnek, mint amennyit magamról gondolnom kell.

Az Ige világosan elmondja, hogy mit kell magunkról gondolnunk:

És a világ nemteleneit és megvetettjeit
választotta ki magának az Isten,
és a semmiket,
hogy a valamiket megsemmisítse:
Hogy ne dicsekedjék ő előtte
egy test sem.
Tőle vagytok pedig
ti a Krisztus Jézusban,
ki bölcsességül lőn nékünk Istentől,
és igazságul,
szentségül és váltságul:
Hogy amint meg van írva:
Aki dicsekedik,
az Úrban dicsekedjék.
(1Korinthus 1:28-31)

Sohasem szabadna megkisebbítenünk a nagyságát, hiszen Őt illeti minden dicsőség...

Az előbbi beszélgetések kapcsán szembe kellett néznem az életem eddigi alakulásával, s a folytatás lehetőségeivel, ami a szülést illeti. A frázis, mely szerint minden nő tud szülni, nálam négy ízben is szégyenteljesen hamisnak bizonyult- legalábbis mostanáig. S ez elevenembe vág, hiszen mindenki máshoz hasonlóan én is olyan szülést szerettem volna, amilyet elképzeltem magamnak. Meg azért is, mert van, akinek pikkpakk minden ment a maga természetes útján, s emiatt különlegesen áldottnak érzi magát. Amikor ezt nyíltan kimondja, valahogy mintha a szellemi szintjével is kapcsolatba hozná ezt az áldottságot: hogy azért ment minden szépen, mert őt Isten különlegesen megáldotta, mert Őt szereti...

Ezekkel a kijelentésekkel viszont a másik oldalon lévőket, a 'neméppenszépszülésselmegáldottakat' átlöki a 'kevésbé áldott, kevésbé szellemi' kategóriába- talán nem is tudatosan. Jézus nem eszerint mér, és nekünk sem kellene: mégis folyton hasonlítjuk az életünket a többi hívőével, s ez nem helyénvaló.

Ez az egész 'ki áldott és ki nem' kérdés újra, meg újra feltör bennem mások szülése kapcsán. És újra le kell tennem az Úr kezébe, ma is. Fogalmam sincs, mi jöhet még az életembe, de az bizonyos, hogy a múlt úgy volt jó, ahogyan volt. Nem azért, mert nem látom, hogy mennyivel szebb s jobb lehetett volna, ha máshogyan alakul. Hanem mert azok az események sok mindent elindítottak, és Isten ezek miatt több helytelen hozzáállást is átformált bennem, amiket ezek a szülésélmények indukáltak. Ez tehát Isten jó terve volt a formálásomra, azért, mert ez volt a leghatékonyabb eszköz az Úr kezében, amivel akkor meg tudott mozdítani...

Az áldásra visszatérve: amikor arról beszélünk, hogy ki áldott, vagy kinek a szülése áldott, akkor magát a szót gyakran nem értelmezzük biblikusan. A keresztény közgondolkozásban akkor vagyok "áldott", ha úgy mennek a dolgaim, ahogyan én szeretném: ha sikerülnek a terveim (az Úr megáldja?), ha olyan dolgok történnek velem, amiket értek, és amiket jónak érzek. Pedig, ha jobban megnézzük, azt látjuk, hogy nem biztos, hogy áldásnak nevezhető ez. Hiszen nem az Úr hatalmáról szól, hanem énrólam: az én elvárásaim beteljesüléséről. Ha pedig az én elvárásaimról van szó, akkor ott már megint csak én vagyok a király az életem trónján, és nem az Úr. Ez pedig inkább egy kényelmi zónához hasonlít, amiből nem az jön le, hogy én vagyok a szolga, aki szolgálom az Uramat...

Isten teljesen máshogy gondolkozik az áldásról. Ha helytelen úton vagy, akkor a fenyítés áldás, pedig egyáltalán nem esik jól. Vagy amikor Isten továbbvisz a hitben, akkor először kimozdít a bebetonozott hozzáállásokból: a 'megszoktammárígy'-ből és a 'nekemezígykényelmes'-ből. És megszabadít az önigazságtól, az egónkat tápláló gondolatoktól. Ez a kimozdítás fáj, meg a megszabadítás is fáj. Nem esik jól, de ettől még az Úrtól van. Sőt, adott esetben éppen a fájdalom jelzi, hogy valami történik, hogy Isten munkája folyik. Örülj, ha fáj, ha a fájdalmat az Úr formáló keze okozza... mert ez ÁLDÁS.

Az előbb említett testvérnők kapcsán az is mozog bennem, hogy vajon képes leszek-e a rám mért feladat véghezvitelére: az Úr szeretetében bölcsességgel felnevelni ezeket a kisembereket. A jó válasz az, amit nemrégen egy keresztyén blogon olvastam: hogy NEM.

Nem leszek rá képes egymagam. De ennek éppen ez a lényege! Az Úr kegyelme nélkül lehetek hiperszervezett és hipertudatos, és lehet hiperjó az otthonoktatásunk, és lehetnek hiperengedelmesek a gyerekeink- AZ ÚR KEGYELME NÉLKÜL MÉGSEM LESZ ELÉG. Nekem ezt egészen mostanáig nehéz volt elfogadnom. Úgy hittem, hogy minden egyedül rajtam múlik. Azt gondoltam, hogy a szupertudatosság, a szuperszervezettség, és az Úrtól kapott kreativitás segítségével MINDEN helyzet megoldható.

Abban a tévhitben ringattam magamat, hogy én ELEGENDŐ LESZEK minden felmerülő helyzet megoldására, ha jól csinálom. Tehát arra kell törekedni, hogy jól csináljam, és akkor minden rendben lesz. De ez nem így van. Most már tisztán látom ezt. Isten kegyelme nélkül nem ér az egész fabatkát sem. Nem vagyok mindenható, és ha mindent remekül meg is oldok, de Isten kimarad az egészből, vagy az Ő dicsősége meg van kisebbítve a szuperszervezettségem, és szupertudatosságom miatt, akkor nem lesz áldás a családomon!

Isten kegyelme és áldó keze nélkül pedig szűkölködni fogunk szellemileg, érzelmileg és emberileg is. Isten áldása nélkül nem tudom betölteni a küldetésemet, mint hívő feleség, mint hívő anya, mint hívő otthonoktató, mint keresztény. A boldogulásunkhoz erre az áldásra és erre a kegyelemre naponként szükségem van!

És ha már otthonoktatás: Úgy érzem, hogy most elsősorban nem az irányított tanulásnak van itt az ideje. Most a jellemre, a gyerekek hozzáállására, a kérdéseik megválaszolására, az élet mély megélésére kell jobban koncentrálnunk: nem annyira a fejre és a szívre, inkább a szívre ÉS a fejre. Kapcsolatot építünk egymással- azt hiszem, ez egy hosszabb folyamat lesz, mert ezen van min változtatni.

Elsősorban az én, és a gyerekek hitével, szellemi életével, emberi kapcsolataival, jellemével kapcsolatos gyenge pontok feltérképezése folyik: nem én analizálok, hanem az Úr világít rá, én csak befogadom az igazságokat, és bölcsességet kérek a változásokhoz, változtatáshoz.

Ahogyan megélem a napokat, az most nagyon tudatos, de befelé tudatos- tudatos az Úrral. Valahogy most jobban oda tudok figyelni a hangjára, és engedem ŐT BESZÉLNI. Külsőleg és belsőleg is megszabadultunk egy nagy csomó kacattól, és ehhez még hozzá kell nőni, és alkalmazni, élni is meg kell tanulni mindazt, amire ezeken a történéseken keresztül tanít az Úr.

... még jobban az Úrba vetni a bizalmat, bármi jön: ha emberi mérce szerint minden széthullik is körülöttem, vagy ha kívül látszólag békesség és szélcsend van is, akkor is- mindkettőt tanulni kell. És a gyerekeknél finomhangoljuk a szülői tisztelet és engedelmesség, a testvérkapcsolat és a helyes munkamorál kivitelezését. Ha van rá szemem, ami szintén kegyelem, akkor akad munka bőven...

Most nagyon befelé élek, és nem is igazán tudok még kijönni, és elmondani. Napról napra változik amit érzek, és amit gondolok. Az Úr itt van velem, nagyon közel engedett magához, és így egyre jobban értem, érzem, azt, aminek régen nem annyira volt jelentősége számomra: hogy tényleg minden kegyelem!

A költözés kapcsán persze lehetne mesélni, de most a belső dolgok jobban nyomnak a latba nálam, mint a külső, illetve a külső történések valahogy kivetülései a belsőnek: nagyon máshol vagyunk helyileg, és lelkileg is. De jó helyen vagyunk... és változunk. Később még írok majd a külső dolgokról is. Most csak annyit, hogy egy héttel ezelőtt Londonba költöztünk a családdal, nem véglegesen, de hosszabb időre.

Mindenért, ami az életünkben van, és azért is, ami még nincs benne, egyedül Istent illeti a magasztalás.

A szülés Ura

Szülés. Én ezt így látom. Vannak külső és belső körülmények, amik eleve befolyásolják egy szülés kimenetelét. Ha biztonságban érzed magad, ha el tudod engedni magad, ha biológiailag minden oké veled meg a gyerkőccel is, ha a doki nem interferál a testedben zajló folyamatokkal, akkor természetszerűen minden simán fog menni és szépen fog megszületni az a gyerkőc. Ha nem érzed magad biztonságban ott, ahol vajúdsz, ha nem bízol az emberekben, akik körülvesznek, ha fenyegetve, megalázva, megzavarva, leuralva érzed magad, ill. ha belül békétlenség vagy félelem van benned, akkor természetszerűen nagyon rossz élményként fog beleégni a tudatodba a gyereked születése.

Tehát természeti szinten el kell fogadnunk, hogy vannak szép és vannak rossz szülésélmények. És ez mind azoktól a tényezőktől függ, amik habár látszólag csupán a szülés hátterét adják, de amik szükségszerűen determinálják a szülést magát egyik vagy másik végkifejletre. Tehát ha minden oké benned és kívül is, akkor nem meglepő, ha szép lesz a szülésed, mert számítani lehet erre. Ha gáz van benned és/vagy kívül, akkor nem meglepő, ha nem lesz szép a szülésed emléke, mert számítani lehet erre. Azért írom így hogy emléke, mert a valós szülés gyakran nem ugyanaz, mint amit a szülő nő átél. De amit átél, számára az a legvalóságosabb valóság- sokkal inkább, mint amit mások kívülről látnak.

Ezért nagyon káros egy traumatikusan megélt szülés után lekicsinyelni az asszony fájdalmát és elvitatni a dolog jelentőségét, arra hivatkozván, hogy más is átélt már hasonlót, és hamar túltette magát, ill. hogy maga az út, ahogyan a kisbaba megérkezett, nem számít, csak az a lényeg, hogy most már itt van, egészségesen. Ez egyáltalán nem igaz. Ez éppen olyan, mintha valakit megerőszakolnak, és valaki más úgy reagál, hogy lépjél túl és örülj, hogy nem lettél terhes... Valahol olvastam, hogy azok, a traumatikus szülésen átesett asszonyok hasonló tüneteket mutatnak lélektanilag, mint azok, akiket megerőszakoltak. Elgondolkodtató...

Szóval egyáltalán nem mindegy maga az élmény. Mert a szép szülés és a rossz élmény is elkísér, és csendesen meghatározza az életünket és a nőiségünket évekre vagy évtizedekre. Most lehet, hogy ez nagyon megkérdőjelezhető állításnak tűnik, de gondolj csak azokra a gyermekekre, akiket Isten szeretne egy családban tenni, de akik sohasem fognak megszületni egy következő trauma miatti védekezésből. Néha nem a gyerek ellen védekeznek, hanem a rossz élmény, a kiszolgáltatottság, az újabb trauma ellen...

Vagy gondolj arra, hogy hány másik asszonyt fog ez az asszony a saját fel nem dolgozott szülésével riogatni, és hányszor fogja lekicsinyelni a szülés, az anyaság, a női mivolt szépségét amiatt az elemi trauma miatt, ami őt belülről szinte megcsonkította...

Lehet, hogy a sokgyerekesek sem azért vállalnak sok gyereket, mert ők minden szülésüket szupernek élték meg, hanem mert a hitük, vagy a következő gyerek utáni vágyuk rákényszerítette őket, hogy foglalkozzanak a traumáikkal, hogy vigyék oda Istenhez és tegyék le. Talán ők időt adtak maguknak, hogy feldolgozzák, amit átéltek. Rászánták magukat, hogy utánajárnak, és megértik, hogy mi miért történt a szülésüknél úgy, ahogy. Rajta voltak az ügyön, hogy megértsék a saját érzéseiket. Nem eltemették az élményt bejegelve, de mélyre nyomva a fájdalmat, hanem addig dolgoztak, míg a fájdalom enyhült vagy el is tűnt. Talán csak ennyi a titok, semmi több. Talán.

Ezeken kívül persze van még egy tényező, ami sokkal fontosabb, mint az első kettő (mint a külső és a belső körülmény): ott van az egész fölött Isten. A biológia, az ember, a lelki háttér és a természetszerűség fölött. És Ő adott esetben ezen körülmények ellenére cselekszik, azért, hogy valamit tanítson.

Van, amikor a baljós körülmények ellenére a logikus végkifejlettől csodálatos módon megment és egy szép szülésélménnyel ajándékoz meg. Ezt azért teszi, mert szeret, és mert tudja, hogy ha most nem őrizne meg, abban nem lennél képes meglátni az Ő kezét. Talán nem ez a legmegfelelőbb eszköz, amivel magához tud téged vonni, talán még nem vagy elég érett egy ilyen lecke megértéséhez, talán romboló folyamatokat indítana el egy ilyen trauma, amivel nem tudnál megbirkózni. Azért ad szebbet a várhatnál, mert szeret és mert tudja, hogy számodra ez így lesz most a legjobb.

Viszont olyan is van, amikor a pozitívnak látszó körülmények és minden előzetes imádkozás ellenére egy nagyon traumatikus szülést enged meg Isten. Hogy miért? Én azt hiszem, úgy látom, hogy jellemformálás a végső motivációja Istennek. Amikor várunk valami pozitívat, mert minden arra utal, hogy jó lesz minden, akkor lehet, hogy az Úrnak meg kell mutatnia, hogy Ő az Úr a szülésünk fölött, ami azt jelenti, hogy joga van megpróbálni a szeretetünket. Azt a szeretet, ahogyan úgy hisszük, hogy Őt szeretjük. Vagy mégsem?

Amikor nem azt kapom, amit várok, amire számítok, nem azt, amit 'imában elkértem', akkor derül ki az igazi motivációm, s Isten lerántja a leplet a szívemről. Ha Isten nem úgy cselekszik, ahogy szerintem nekem jó, akkor konfliktusba kerül az én akaratom az Övével. Akkor most ki az Úr háznál: én vagy Ő?

Ha csak addig tudom teli torokból áldani Őt, ameddig minden imámat meghallgatja, és minden szülésem könnyű és gyors és minden a kívánságaim szerint alakul az életemben és minden lelki élményem a magasba repít, akkor nem az Istent, hanem a saját kívánságaimat szolgálom, és a testem az uram, nem Isten. Ha a nehézségekben nem tudom könnyek között is áldani Őt, ha az első nem-várt isteni formálásra felháborodom és a szívemben megbotránkozom az én Istenemben, akkor ki is az én istenem? Nem lehet kétfelé sántikálni, bár mindig bepróbálozunk... Ha Isten az Urad, akkor fogadd el, hogy azt tesz veled, ami Neki jólesik. És ne zúgolódj, hogy nem az van, amit te akarsz, mert amíg Istent szolgálod, addig mindig az lesz, amit Ő akar. (Ha ebben élsz.)

De persze ott a másik oldal is: Isten a szeretet, ami azt jelenti, hogy Ő végtelenül nagyon-nagyon szeret téged. Annyira, hogy amíg itt a földön élünk, nem igazán tudjuk sem felfogni, sem teljesen megérezni az Ő szeretetének egész dimenzióját. Ez a hatalmas szeretet a mozgatórugója minden veled kapcsolatos cselekedetének.

Amikor tudatosan hagy téged megtanulni valamit a szellemi világ működéséből azáltal, hogy engedi megtapasztalnod az elemi fájdalmat és a nehézségeket, amikbe azért kerülsz, mert nem azt tetted, ami helyes lett volna- az az Ő szeretete.

Amikor utánad nyúl, és te elfordulsz tőle, amikor sok mindent Őelé teszel az életedben, amikor az életed a legkevésbé sem Róla szól, hanem minden másról, ami téged előbbre visz a magad sikerének és vélt boldogulásának az útján, s ennek ellenére nem pusztít el, mert nem imádod Őt, hanem vár rád, megalázva magát, mint Isten, vár rád, az emberre- az az Ő szeretete.

Amikor nem számítasz rá, és már azt hiszed, széthullik az életed, és minden reménytelen, s a csendes hangja a semmiből egyszer csak nagyon közel hozzád szólal meg és vigasztal és új reménnyel tölt el- az az Ő szeretete.

Amikor megfedd, mert tudja, hogy később meg fogod érteni, hogy miért teszi, és ezzel vissza tud vinni arra az útra, amiről letévedt a lábad- az az Ő szeretete.

Szeresd az Istent szíved minden szeretetével. Isten felé a szeretetet engedelmességnek betűzik, és alázatnak. Ha megteszed, amit Igéje mond és amire a Szentszellem indít, akkor szereted Őt igazán. Ha Őt helyezed magad elé, és Őt dicsőíted az életeddel és a száddal nyíltan, akkor szereted Őt igazán.

Sok gyerek?

Mostanában sok mindenen gondolkozom. Újabban nagyon szeretem a csendet, pl. a gyerekek ébredése előtti órát, amikor az ágyban fekve gondolkozom az aznapról és lényeges vagy éppen lényegtelen kérdésekről. Meg az éjjelt, amikor mindenki bent szuszog az ágyában, és mi is nyugovóra térünk. Amikor sötét lesz, és még csak kerülget az álom. Akkor jó a csend, a gondolatok, az emlékfoszlányok, benyomások, amik az elmúlt napból visszacsengenek.

Nekem csend van a fürdőben is, mert a zuhanyrózsa zenéje csupán hátterét biztosítja a gondolataimnak, imáimnak. Szeretek ott lenni, csukott ajtók mögött, és már amolyan pavlovi reflexként, ha belépek és behúzom magam mögött az ajtót, rögtön megrohannak a gondolatok, és rögtön az Urat kezdi szólítgatni a szívem.

Mostanában kevés a zene körülöttem. És nem zavar, nem hiányzik, hanem úgy érzem, ez most termékeny közeg a gondolataimnak, termékeny közeg formálódni, változni, érni. Mert annyi dolog van napról napra, amihez kell az agyam, gondolkozni, tervezni, rájönni, megérteni. Mostanában erről szólnak a napjaim, és be kell valljam, hogy szeretem ezeket a napokat.

Kevés a zaj is körülöttem, legalábbis így élem meg, bármennyire is furcsán hangzik. Mert a gyerekek hangja nem zaj, hanem része az életemnek, olyan, mint a lélegzés: megy magától, és nem zavar, hogy megy, de azt azonnal észreveszem, ha megszűnik. (Nem, nem a teli torkú ordítozásukról írtam ezt, az más ügy. :D) Amikor nagy ritkán gyerekek nélkül magunk maradunk, az nagyon furcsa. Zavaró, bántó. Nem is csak a hiányuk rossz: hanem az a közeg, amiben együtt vagyunk, az megszűnik, és ennek olyan hatása van rám kicsit, mintha légüres térben sétálnék- túl nagy a mozgástér, túl életidegen ez a közeg...

A napokban a gyerekvállalásról gondolkoztam. No, nem annyira a miénkről, sokkal inkább általánosságban. Arról, hogy miért vállalnak és miért nem vállalnak gyerekeket, vagy sok gyereket az emberek. Meg hogy ez jó-e, és hogy van-e értelme.

Sokan sokféle módon pirongatnak minket, többgyerekeseket. Hogy felelőtlenek vagyunk. Hogy értelmes ember nem szül többedik gyereket erre a vad világra. Hogy nem csak megszülni, de felnevelni is kell. Hogy szegény gyerek, őt senki sem kérdezi, hogy jó-e neki, hogy ennyi testvér között elvész, mint individuum. Hogy úgysem lehet mindnek megadni a szükséges figyelmet, érzelmi és anyagi gondoskodást, és így borítékolni lehet, hogy hátrányt fognak szenvedni.

Nem semmi vádak. És a legtöbb esetben az ember csak áll bambán, és mindenféle értelmetlen érvek jutnak csak ilyenkor az eszébe, mert ezzel a tömény rosszindulattal nem tudunk mit kezdeni, lefegyverez, béklyóba ver, megbénít.

Én már elég régen szembesültem ezzel utoljára, mert utóbbi időben ritkán mászkálok kint akkor, amikor mások ráérősen beszólhatnának. Boltba is a párom megy, egyrészt, mert csak neki van jogsija, másrészt, mert. De Gabka barátnémnak és Orsinak az elmúlt hetekben kijutott a csípősebb megjegyzésekből. Ezek a történetek elgondolkodtattak nagyon. És ezeket a benyomásaimat írom most.

Tehát a tömény rosszindulatnál tartottam. Ez a rosszindulat majdnem mindig aggódó szavakba van csomagolva, hogy úgy tűnjön, mintha az a másik éppen a mi érdekünkben tenne építő észrevételt. Pedig erről szó sincs. Nem a mi kis családunkat, pénztárcánkat félti. Nem is gyerekeink mentálhigiénéjéért (hmm, szép szó) aggódik. Hanem gyerekfóbiás. Abban a társadalmi közmegegyezésben hisz, miszerint a gyerek egy olyan tényező az ember életében, amely akadályokat gördít a normálisan élvezhető élet útjába. Azt mondja, hogy kis gyerek-kis gond, nagy gyerek-nagy gond. És azt is, hogy kevés gyerek-kevés gond, sok gyerek-sok gond.

Ami engem a leginkább bosszant, az az, hogy ez az egész alapvetően nem is a gyerekvállalás kérdése, hanem sokkal inkább a gyereknevelésé, de ezt nagyon sokan nem látják be, és nem értik meg. Mert ha egy gyerek jól van nevelve: ha képes engedelmeskedni, amikor az tőle elvárható, és tevékeny része a családnak a maga szintjén segítve, akkor azzal a gyerekkel élhető az élet. És ha tíz jól nevelt gyereke van, akkor ugyanúgy élhető lesz az ember élete.

Viszont ennek az ellenkezője is igaz. Ha van egy vagy kettő neveletlen, illetve bocsánat, neveletlen gyerek nem létezik, mert mindenkit nevelnek valahogy. Szóval ha egy vagy kettő helytelenül nevelt gyereke van valakinek, olyan, akit végeláthatatlan kiszolgálással tiszteletlen kis akarnokká tett, liberális nevelési elvei miatt pedig korlátlanul garázdálkodó agresszorrá, akkor az tényleg siralmas élettel számolhat. És nyilván, ha ezt fölszorozzuk, akkor tíz helytelenül nevelt gyerekkel az élet már valóban valamiféle földi pokollal is felér.

Felmerül a kérdés, hogy akkor vajon az a megoldás, hogy ne szüljünk többet, ha már helytelenül nevelt gyerekeink vannak?

Sőt, lépten-nyomon tanácsoljuk másoknak is azt, hogy ők is tartózkodjanak az ún. gyermekáldástól, csak azért, mert az a mi esetünkben is inkább átok?

Nem az lenne a megoldás, hogy inkább megneveljük a meglévő csemetéinket? Hiszen hiába nem szülünk többet, attól még lesz egy, kettő, vagy akárhány már létező gyerekünk, akik továbbra is megkeserítik majd az életünket, ha ez így marad. És ezt látom én nagy gondnak: hogy az emberek megkeserednek. És a keserűségüket kiöntik azokra, akik boldognak látszanak a gyerekeik között. Mert ők nem boldogok, és nehogy már más az legyen.

A másik ide kapcsolódó dolog, a szülés. Meggyőződésem, hogy az anyák egy jelentős része saját tervei ellenére azért nem vállal több gyereket, mert átélt néhány traumatikus szülésélményt, és úgy érzi, hogy többet nem tudna és nem is akar végigkínlódni. Ezek azok az édesanyák, akik nem tudták földolgozni a traumát, és ezért másokat riogatnak szörnyű szüléstörténetekkel. Azt is a kötelességüknek érzik, hogy letörjék az ember optimizmusát és mindenképpen tragikus, de minimum traumatikus véget fessenek föl szegény érdeklődő várandósoknak, akik a hálójukba akadnak. Nem szeretném elpoénkodni, nagyon komoly ez a helyzet is, csakúgy, mint az előző.

De mi a megoldás?

Vajon segít-e valamit az, ha megpróbáljuk elfelejteni azokat a borzalmas órákat, amiket egy csoda, a gyerekünk születése jelentett a számunkra?

Úgy hiszem, hogy sem a passzivitás, sem az elkerülő mechanizmusok nem képesek végleges lelki gyógyulást hozni egy szülési traumából. Nem segít az sem, ha lépten-nyomon másokat riogatunk. Csak egy dolog segít: hajlandónak kell lennünk tenni a gyógyulás érdekében. Ez először is azt jelenti, hogy készek vagyunk szembenézni a valós helyzetünkkel, és megbocsátani azoknak, akik vétkeztek ellenünk. Hogy lépésről lépésre objektíven végigelemezzük, hogy mi történt valójában, és megpróbáljuk megérteni a jelenlévők reakcióit, döntéseiket és megpróbáljuk rekonstruálni a saját érzéseinket. Ebben a helyzetben el kell jutnunk oda, hogy már nem akarunk elmenekülni és felejteni, hanem föl akarjuk dolgozni. Ez a trauma súlyosságától függően lehet akár nagyon fájdalmas is.

Sajnos az anyák egy része inkább a menekülést választja, semmint a szembenézést. A menekülés viszont álmok összetörésével jár, és tervezett kisbabák meg nem születésével. Megkockáztatom, esemény utáni tablettákkal és abortuszokkal is. Mert ha az ember nem egészséges érzelmileg, akkor nem tud teljesen józan döntéseket hozni. Mert akkor arra törekszik, hogy minimalizálja a fájdalmat, és hogy ne kelljen emlékezni. Egy növekvő pocak a benne mocorgó kis élettel pedig nagyon is emlékeztet...

Meg kell értenünk, hogy egy szülési trauma, az egy ugyanolyan sérült lelkiállapot, mint amikor valakit megerőszakolnak, vagy súlyos baleset éri: onnantól fogva már nem vagy teljes egész érzelmileg. Nem szabad félvállról venni, és abban ringatnunk magunkat, hogy majd az idő mindent begyógyít- mert nem fog. Tenni kell érte. És ennek a legjobb módja, ha nyitott marad az ember egy következő gyermekre is. Ne fosszad meg a létezési lehetőségtől azt a kisbabát, aki jönne- pusztán azért, mert nem vagy hajlandó szembenézni a fájdalmas múlttal.

Egy élet mennyivel több, mint az a pár óra, amit a világrahozatalakor szenvedünk?

Elismerem, hogy nagyon nehéz kérdések ezek, de muszáj ezt az aspektust is fölvetnem.

Gondolkozz el valamin. Tegyük fel, hogy jól neveled a gyerekeidet. És tegyük fel, hogy csodálatos, szép szülésemléked van. Ha valaki garantálná, hogy ez a két dolog a hátralévő életedre nézve mindig igaz lesz: nos, akkor vajon hány gyereket vállalnál? Vajon képes lenne-e valaki lebeszélni téged egy többedikről, amikor sikertörténet számodra minden, ami a gyerekeidről szól?

Ha kiégett vagy, az nem a gyerekeid miatt van, hanem amiatt, hogy eddig nem neveltél helyesen- de ezt még meg lehet változtatni.

Ha összeszorul a gyomrod vagy a torkod a szülőszoba kifejezésre, az nem amiatt van, hogy nem vagy képes méltósággal, szépen szülni, hanem amiatt, hogy nem voltak ideálisak a körülmények, és a jelenlevő személyek hozzáállása (többek között a tiéd) nem volt megfelelő. A saját hozzáállásodon tudsz változtatni, a tőled független dolgokat pedig megtanulhatod jobban elfogadni.

Én tehát úgy látom, hogy azok, akik másokat erőszakosan igyekeznek lerombolni azzal, hogy a sokgyerekesség létjogosultságát elvitatják: nos, úgy tűnik, ők olyan emberek, akiknek bőven van mit sepregetni a házuk táján. Azt hiszem ez az, amire bátoríthatjuk őket, mi, többgyerekesek a sokgyerekesekkel, és azokkal együtt, akiknek még nincsen sok gyereke, de majd lesz. Bátoríthatjuk őket arra, hogy kezdjenek el sepregetni, és az jobbá fogja tenni az ő életüket is. (Velük együtt pedig a miénket is.)

És ha már ők nem tudnak kilépni a saját falaik közül, akkor legalább mi forduljunk megértéssel és szeretettel feléjük, még akkor is, ha nem várhatunk viszonzást érte... A szeretet nagyvonalú és előzékeny. Nem gerjed haragra, mindent remél... Azt hiszem, nekünk is van még mit tanulni.

Cenzúrázatlan poszt császármetszésről, dokikról, nőkről...

Vigyázat! Ez tényleg egy cenzúrázatlan poszt! Őszinte és kitárulkozó. Légyszi mindenki csak a saját felelősségére olvassa.

Egyik olvasóm megkérdezte, hogy 4 császár után vajon engednek-e majd engem természetesen szülni a dokik, hogyha újabb szülésre kerül a sor. Ez a kérdés sok mindent kavargatott meg bennem. Leírom, megosztom.

Valahogy így néz ki a képlet:

Az 1. császár után kétesélyes a dolog: hagynak vajúdni, próbálkozhatsz, főleg akkor, hogyha van már természetes-szüléses tapasztalatod is.

A 2. császár után már igencsak kicsi a sansz, hogy hagynak- azért elvétve lehet olyan dokit találni, aki tartja a hátát egy ilyen malőrhöz.
(A közvélekedéssel ellentétben nem az ember saját dokija dönti azt el, hogy szabad-e neki természetes szülést bevállalni, hanem az osztályvezető főorvos, aki simán megvétózhatja a saját doki döntését, még ha az rá is bólintott a dologra eredetileg... Az osztályvezető főorvost a kórházi protokoll köti. A kórházi protokollt az Orvosi Kamara ajánlásai alapján állítják össze...)

A 3. császár után az esélyeid gyakorlatilag a nullával egyenlőek, már ami a természetes szülést illeti. Nincs ma Mo.-on olyan intézmény, amelyik engedne ilyesmit, akár csak megpróbálásos szinten is. Nincsen még esély-latolgatás sem, riogatás meg fenyegetőzés viszont van dögivel.

(A felirat: "Legalább van egy egészséges babád.")

És ne felejtsük el azt sem, hogy a harmadik császárnál a műtét előtt protokollból felajánlják, hogy el is kötnek: 2in1- elven a két műtétet egy kalap alatt. A negyedik császár előtt, amikor előkészítettek a műtétre, már igen erőszakosan sorolta nekem a doki az elköttetés melletti riogatásnak is beillő érveit (MIUTÁN mondtam, hogy nem akarom magamat elköttetni). Meg is volt sértődve a döntésemen, hogy nem akartam a nagylelkű felajánlást elfogadni. Tartottam is attól, hogy a sértett önérzetű doki tudtomon kívül 'bosszúból' mégis elkötött. Egy kicsit ezért is várom, hogy legyen majd valamikor ötödikünk, hogy bebizonyosodjon, hogy ugye nem... :)

Többek között emiatt lett otthonszülésnek tervezve a harmadik gyerekünk... meg a negyedik is. Mert nekem már azonnali császár az ítélet, kórházi besorolás szerint tuti műtét-várományos vagyok.

Nekem viszont van egy olyan makacs gondolatom, ami nem akar kimenni a fejemből: hogy minden nő tud szülni, illetve, hogy ha megtalálom az utamat, ahogy a legbiztonságosabban érzem magam (ami biztosan nem a kórház), akkor majd én is meg tudom szülni a babámat. Szóval nem fogom föladni, nem érzem, hogy bele kellene nyugodnom abba a helyzetbe, amit a 'szívbéli' ismerőseim mondanak: vagyis, hogy felejtsem el a rendes szülést, én már úgyis mindig csak császárral fogok szülni. Dehogyis, én ezt nem így látom! Számomra csak az a kérdés, hogy ki fog róla tudni és majd kik lesznek jelen akkor... ;)

Olvastam az amerikai helyzetről. Régen náluk is ugyanaz volt a helyzet, mint itt: második vagy többedik császár után senkit nem engedtek vajúdni, se szülni próbálni (vicces egy kifejezés), hanem automatikusan egy újabb császárba lettek belekényszerítve a nők. Ez náluk azt eredményezte, hogy azok, akik nagyon akartak szülni, otthon szültek, mivel nem volt más lehetőségük a természetes szülés megtapasztalásához. Volt, aki orvosi segítő nélkül szült otthon, csak szülhessen...

Nagyon sokan szültek így, és az amerikai orvosi kamara (nem tudom a hivatalos nevét) bepánikolt, mert felismerte, hogy a nők annyira vágynak császár után is a hüvelyi szülésre, hogy akár veszélybe is sodorják magukat. Miután ezt felismerte, hamar reagált: bevezette a VBAC, vagyis a 'vaginal birth after cesarean' fogalmát, ami császármetszés utáni hüvelyi szülést jelent. A kamara elrendelte, hogy engedjék a nőket megpróbálni természetesen szülni a kórházakban, hogyha azok úgy kívánják. És úgy kívánták... Akár többedik császármetszés után is. Így sokan visszatértek a kórházakba, és Amcsiban ma tényleg azok szülnek otthon, akik ott szeretnének, nem kényszerből.

Ehhez persze kellett az amerikai nők kétségbeesett vágya és annak otthonszülésben való kifejeződése. Sajnos ma Mo.-on orvos-diktatúra van, vagyis az orvosok döntenek a nőkről, és a nők a legtöbb esetben komolyabb utánajárás, mérlegelés nélkül elhiszik a hallottakat, s engedelmesen megteszik, amit nekik mondanak. Aki nem, az ellen hadjárat indul orvoskörökben. És ezt nagyon kevesen kockáztatják meg.

Sokan elhiszik az orvosuknak azt a féligazságot, hogy ők már úgysem tudnának normálisan szülni. És hogy a császár utáni hüvelyi szülés halálosan veszélyes, sokkal inkább, mint egy újabb nagyhasi műtét. Pedig nem. Ezen az oldalon, meg ezen, meg számos másikon is sok bizonyítékra lehet lelni, ami utóbbi állítást támasztja alá...

A magyar nők nem lázadnak, csupán csöndben benyelnek minden útmutatást, amit az orvosuk 'lenyom a torkukon', azért, nehogy magukra haragítsák az óriást... Nagyon sokan inkább elköttetik magukat, ha a 'mindenható orvosuk' úgy látja jónak, semmint hogy megkérdőjelezzék annak a szavát, akiről úgy hiszik, hogy élet és halál van a kezében.

Pedig az orvos nem Isten, bár szerintem ezt ők is és mi is gyakran elfelejtjük. Mi magunk vagyunk felelősek ezért a helyzetért. Mert mi magunk felelünk a saját testünkért. És képesek vagyunk felelős döntést hozni magunkkal és a gyerekeinkkel kapcsolatban, orvosi diploma nélkül is.

Nem haragszom az orvosokra- tudom, hogy keményen dolgoznak és sok felelőtlenséggel, durva esetekkel, sokkoló példákkal találkoztak már, talán ezért is olyan hiper-óvatosak. De túlzottan sok a kórházi szülések körüli betegjogi visszaélés, amelyek jó részéből sohasem lesz jogorvoslat, még ügy sem, csupán szomorúsággal továbbmondott szívszorító történet. Az orvosoknak a szülőszoba ajtaját csak kívülről szabadna őrizniük, ha nem patológiás esetű nő szül. Akkor talán én is bemerészkednék a saját lábamon, nem csak úgy, ha betolnak oda...

Bárcsak a szülészdokik a szülő nők körüli kavarás helyett azzal foglalkoznának, amihez a legjobban értenek: a beteg emberek meggyógyításával, és nem az egészséges nők természetes élettani folyamatainak a megzavarásával...

Mindenkitől elnézést kérek, akinek a lelkébe valami módon belegázoltam: kibújt belőlem a forradalmár...:( Bocsánat.