Egzisztenciális öndefiniálás, avagy próbálom értékkel megtölteni létem kereteit

Hivatalosan már elkezdődött az iskolaév. Mondjuk nekünk még nem. Novemberig Spanyolországban vagyunk és még pár hétig nem állunk neki a tanulásnak. De, már megvannak a tervek, hogy mit mikor és hogyan szeretnék a gyerekekkel csinálni. Ennek kapcsán viszont úgy érzem, egyre erősebb bennem az a felismerés, hogy egészen más szinten bár, de teljesen újra kell szerveznem magam.

Az elmúlt években sok minden történt. Nőttek a gyerekek, emiatt változott a családi dinamika. A fiaink közül többen gimis teendőik mellett munkatársként már rendszeresen részt vesznek családi vállalkozásunkban. Magam is egy ideje aktívabb szerepet töltök be a bizniszben, ehhez kötődően pedig több feladatom lett. A férjem keze alá dolgozom és a döntések meghozatalában is beleszólásom van, ehhez azonban valamennyire képben kell lennem az üzleti dolgokkal. Még abszolút nem érzem magam úgy, de lassan igazi üzletasszony leszek.

Tanfolyamokat is végeztem, okj-s papírt (amikor még volt ilyen) és jogosítványt szereztem. Ezeket persze egyelőre a mindennapokban nem tudom kihasználni, de a tanulási út kitágította a látószögemet. Új perspektíva nyílt meg előttem azzal kapcsolatban, hogy hogyan gondolkozom magamról és a saját életemben betöltött szerepemről (tudom, furcsa megfogalmazás, de tényleg így van).

Változott az otthon betöltött szerepem is. A tanfolyamok elvittek kicsit otthonról, így a gyerekekre is több hárult. Utána viszont már, úgy érzem, nem tudtam teljes valómmal hazatérni. A munka és a tanulásom észrevétlenül eltávolítottak attól a szerepkörtől, amellyel évtizedek óta kizárólagosan azonosítottam magam. Vagyis az otthontanító hívő édesanya szerepkörtől. Egy olyan anya szerepétől, aki a családjának él.

Nem érzem, hogy hátat fordítottam volna ennek a szerepkörnek, hiszen jelen pillanatban is így tudnám a legjobban definiálni saját magamat, mert ezek a legnagyobb értékek az életemben (és, ameddig rajtam áll, és, ha az Úr kegyelme megtart és élünk, akkor az utolsó gyerekünk felnövekedéséig szeretnék ebben a szerepben megmaradni). Viszont mégiscsak változott ez az öndefiníció, mert már vannak más részek is ebben a történetben, amik korábban nem voltak ott.

Talán majd egyszer írok erről a folyamatról bővebben, hogy hogyan is változtam, de most a történet szempontjából annyi a fontos, hogy változtam. Az életem szerves része lett, hogy csiszoljam, fejlesszem meglévő tudásomat, készségeimet (főként a munkához kapcsolódóakat) és, hogy újakat szerezzek, amelyek nem feltétlenül kötődnek a feladataimhoz, ugyanakkor örömet és felfrissülést hoznak az életembe, ami jólesik. Igen, ez most pont úgy hangzik, mint az öngondoskodás egy általam nem ismert, új formája, és meggyőződésem, hogy az is.

A fókuszpontja az életemnek azonban mindezek miatt észrevétlenül is kissé elmozdult. Eddig nem tudtam eldönteni, hogy ez jóféle változás, az élet rendje-e, amit hagynom kell megtörténni vagy inkább egy erodáló hatás, amely lebontja a prioritásokat az életemben, hogy otthagyjon célt tévesztetten, kiüresedve. Most azonban, a gyerekek viselkedésében bizonyos negatívabb családi tendenciákat szemlélve már meg tudom fogalmazni, hogy ez nem olyan dolog, amit csak úgy hagynom kell megtörténni.

Kicsit vicces is ez, amolyan rókafogtacsuka dolog. Az a sok, számomra tökjó dolog, ami az életemben van, mind a figyelmemért kiált, és úgy érzem, lehetetlenség kialakítani egy olyan, értelmesen elfoglalt életet, melyben mindenre annyi idő jut, amennyit az adott dolog megkíván. Egyszerűen képtelen vagyok azokra a dolgokra, melyeket be szeretnék tenni az életembe, elegendő időt szánni anélkül, hogy más fontos dolgok ezt ne sínylenék meg. És, ezt jelen pillanatban igazi patthelyzetnek érzem.

Főképp a bűntudat miatt érzem ezt. Ugyanis mindenre, amit csinálok, jut két-három másik dolog, amit nem tudok megtenni. Ami aznap megint kimarad. És, most már nem csak a kihagyott tanulnivalók és a halogatott házimunkák miatt tudom emészteni magam, hanem a saját, személyes céljaim, tanulnivalóim, meg a munkához kapcsolódó feladataim miatt is.

Sokféleképpen próbáltam hozzáállni a helyzethez, de akármit csináltam, a bűntudat idővel mindig visszakúszott. Csökkenteni tudtam az erejét, így már nem állandóan mardosó, szigorúan vádló hang, csupán a háttérben megbújó együttérző, lemondó sóhaj, mely a nap végén azért csendesen megjegyzi, hogy "hmm, hát ma sem sikerült mindent megcsinálni..." Őt azonban nem tudom tartósan elhallgattatni. Emiatt ritkán érzem azt a magabiztosságot és boldog büszkeséget az életem jelenlegi állása felől, melyet egyébként magamat kívülről szemlélve teljesen indokolt lenne éreznem. Hogy minden "elég jó". Hogy én "elég jó" vagyok.

Hasonló ez a kéttűzközöttlevés a dolgozó nők munka-család-gyülekezet-barátok-én reménytelen sokszögének kibogarászásához. Hogyan is lesz egy embernek elég ideje mindenre, amit szeretne tenni? Mit kell feláldozzon a fontos dolgok közül, hogy megszülessen az élhető kompromisszum a muszájok és a szeretnékek között? Erre egyelőre még nem tudom a választ, de muszáj lesz kimókulnom a dolgot, mire hazamegyünk (november vége).

A szívem ebben a helyzetben azt diktálná, hogy mindent dobjak el a családért. A minden alatt azokat a dolgokat értem, amik csak rólam, az én örömömről, fejlődésemről szólnak, tehát látszólag következmények nélkül elhagyhatók. Azonban ezeket nem szeretném elhagyni. Mert, hozzátesznek a személyiségemhez, gazdagítják az életemet, világlátásomat és feltöltenek azzal az életörömmel, amellyel a hétköznapokat jórészt gépiesség nélkül, a pillanatokat megélve tudom végigcsinálni.

Nem mindig, persze. Van, amikor csak gépiesen megy, de ha mondjuk, úgy 90%-ban nem robot üzemmódban futok, azt ideálisnak érzem.

Ehhez viszont kell, hogy ne tűnjek el "én". Hogy a személyiségem ne oldódjon fel a családot szolgálva. Mindenkinek jobb, ha van személyiségem. Jobb a gyerekeknek, ha látják, hogy anyának vannak saját céljai, álmai, és ezekért tesz is. Jobb a férjemnek is, aki azért vett el feleségül, mert megszerette, aki vagyok (amit, ha elveszítek, neki sem marad túl sok belőlem).

Nekem is egyértelműen jobb, hogy magamnak ott vagyok, de alapvetően egészségesebb is az a minta, amikor anya nem a család rabszolgája, hanem időről időre el tud vonulni, fel tud töltődni és ebből a maga lelki, személyiségbeli gazdagságából tud értéket vinni a családba. Természetesen a család egy családos embernek szinte a legfontosabb, és ez rendjén van így, de fontos igazság, hogy a család nem én vagyok.

Én a része vagyok, és sok minden rajtam áll a családban, a légkört is nagyban az én lelkiállapotom, derűm (vagy annak hiánya) határozza meg, de a családom nem azonos velem. És, nekem idő volt, míg ezt megértettem. Az évek (évtizedek!) alatt a gyerekek megannyi napi szükségletére való odafigyelés, a nevelés minden nyűge-öröme, vagyis a 24 órás szolgálatom anyaként és otthontanulásban segítőként, a mindennapokban teljesen elvette a figyelmemet saját magamról, addig a pontig, míg már nem volt "magam".

Elvesztettem. Nem voltak saját céljaim (csak a család boldogulása). Nem tudtam, mit szeretnék én (azon kívül, ami a többieknek jó). Nem tudtam, mi érdekel, a családon kívül. Persze lehet, hogy terem sem lett volna akkoriban a szárnyaimat próbálgatni, hiszen a gyerekek jóval kisebbek voltak, de mindegy, mert nem is akartam. Akkoriban még. Aztán szép lassan visszaszereztem, ami elveszett és most már újra van "saját akaratom". Így most eggyel több szempont, amit figyelembe kell venni, amikor tervezem a heteimet, az életemet.

Szóval, most ez az, ami birizgál, ez foglalkoztat. Hogy hogyan lehet megvalósítani azt az összhangot, amely a szükséges, de még vállalható kompromisszumok és a saját definíció szerinti elég jó élet közötti egyensúlyból fakad. Hogy miként tud egy anya, az ő sokrétű feladatai között folyamatos bűntudat és állandó veszteségérzés nélkül megelégedett és hálás életet élni.

Hisz mindennap annyi ok van a hálára is, az elégedettségre is! Kérem Istentől, hogy nyíljon szemem mindarra, amit Ő lát bennem, az életemben, hogy ne csak azt lássam, ami "nincs", meg amit "ma sem tudtam megtenni", hanem észre tudjam venni az egyenlet másik oldalát. Ahol a reménység tanyázik, mely arra sarkall, hogy ne adjam fel, mert az Úrnál van értelme annak, amit csinálok. És, ahol Isten végtelen kegyelme is lakik, mely erős arra, hogy minden helyzetben megtartson. Erre a mennyei perspektívára vágyom most.

Egyéni munkarend kérelmeink sorsa és ennek kapcsán gondolatok az otthontanulásról

A kezdeti közönyösebb hozzáállásom után, amikor férjem a postaládából behozta és a kezembe nyomta a három borítékot, elég izgatott lettem. Mégiscsak a következő tanév sorsa dől el ezeken a postai küldeményeken! Kicsit furának találtam, hogy csak úgy bedobták a levelet, mert eddig mindig értesítőt kaptunk róla és a postán lehetett átvenni. De nem gondolkoztam ezen sokat, feltéptem a borítékot.

Az első küldemény felbontása után gyorsan végigfutottam a hivatalos szöveget. A szemem egyre azt a tényleges döntést jelző, pár vastag betűs szót kereste, mely határozott választ ad arra a kérdése, hogy "megkaptuk vagy nem?" Ilyet azonban, bárhogy meresztettem is a szemem, nem találtam.

Helyette egy érdekes fogalom, a "tényállást tisztázó végzés" szerepelt vastag betűvel a dokumentumban, néhány pontosító mondat kíséretében. Ezekben arra kértek minket, hogy a gyerekek tavalyi és idei évvégi bizonyítványának a másolatát 30 napon belül juttassuk el hozzájuk. Ha nem tesszük ezt meg az említett határidőn belül, akkor a hivatal ennek hiányában hozza meg végleges határozatát.

Miért pont a bizonyítványok?

Arra a köznevelési törvénycikkelyre hivatkoztak, amelyben az egyéni munkarendű tanuló számára a "státuszban maradásnak" a feltétele, hogy a vizsgákon részt vegyen és sikeresen lezárja őket. Vagyis kérvényeink létjogosultságát akkor látták bizonyítottnak, ha a gyerekek bizonyítványával igazoljuk, hogy nem buktak meg kétszer egyéni munkarendben.

A törvény szövegét tekintetbe véve ez az érvelés amúgy helytálló. Amennyiben az egyéni munkarendű tanuló két alkalommal alapos ok nélkül hiányzik a vizsgáról, vagy pedig megbukik, akkor nem maradhat egyéni munkarendben, hanem suliba kell járnia.

Ugyanakkor ehhez az érveléshez három gondolat azért eszembe jutott. Az egyik, hogy a gyerekek bizonyítványainak nem túl sok köze van a kérvényünk indokolásához. Korábbi tapasztalatok szerint másoknál, de nálunk is a hivatal mindig ahhoz keresett további "garanciákat", amit a kérelem indokában a család az életviteléről állított. Vagyis a kérelemben megfogalmazott indokot kellett alámasztani, ha a hivatal ezt kérte, nem azt, hogy teljesül-e a törvényben lévő minimumfeltétel (hogy a tanuló otthoni tanulmányai közben ne bukjon meg).

A második gondolat, hogy ez a szankció ezmiez? Miként fogják iskolai bejárásra kötelezni azokat, akiknek amúgy már egyszer megadták az engedélyt, ergo a hivatal is elismeri, hogy alapos indokkal nem járnak suliba, de mondjuk elégtelenre vizsgáznak? Külföldön élő tanuló. Versenysportoló. Tanyasi család, aki messze lakik mindentől. Nekik hirtelen megváltoznak az életkörülményeik, csak mert 2x sikertelenül vizsgáztak? Nem túráztatom ezen magam tovább, hisz nyilván nem fognak tudni bejárni.

Viszont megértem a hivatalt is. Azért folyamodnak ilyen elrettentő húzáshoz, mivel a kétszeri bukás, az már jelezheti azt, hogy a gyerekkel nem foglalkozik felnőtt, magára van hagyva a vizsga felkészülésében - akkor meg esetében eleve nem működik az egyéni munkarend (fiatalabb gyerekről beszélek, bár mi időnként a gimiseinknek is be kell a tanulásban segítsünk, mert néha igénylik ezt).

A harmadik gondolatom, - és ez az előbbihez is kapcsolódik, és fontosnak látom kihangsúlyozni, mert nekem is elkerülte a figyelmemet. Bár a törvény szövegéből arra a következtetésre lehet jutni, hogy az egyéni munkarendű tanuló a törvényváltozás (2019/20) óta nem bukhat meg osztályozó vizsgán, valójában ez nem teljesen helytálló gondolat így.

Sikertelen tanévhez, azaz évfolyamismétléshez három vagy annál több tantárgyból kell elégtelenre vizsgázni. (Ilyen esetben automatikus évismétlés van). Ha háromnál kevesebb tantárgyból bukik valaki, akkor rendszerint kap lehetőséget pótvizsgázni, vagyis egy későbbi időpontban, de még az új tanév kezdete előtt ismételt osztályozó vizsgát tenni.

Ilyenkor a végső érdemjegy a két vizsga átlaga lesz, melyből az egyik már egyes, úgyhogy pótvizsgákon ügyeskedni kell. Tehát a lényeg, hogy a kétszeri bukás nem egyes tantárgyakra vonatkozik, nem is a félévi számonkérésre, hanem szigorúan a sikertelen vizsgák miatti évfolyamismétlést értik ez alatt. Pontosabban, kétszeri évfolyamismétlést.

Ennek ismeretében azt gondolom, hogy, bár sok otthontanuló család tanulmányi szempontból a végletekig maximalista, talán mégsem dől össze a világ, ha becsúszik egy elégtelen vizsga év végén (értsd: nem vonják vissza emiatt automatikusan az egyéni munkarend engedélyt). De, figyeljetek arra, hogy sikertelen vizsgák miatt évfolyamot ne kelljen ismételnie a gyereknek.

No, de vissza a tényállást tisztázó határozathoz. Ilyet egyébként még sosem olvastam korábban a Hivataltól. Tavaly semmit, tavalyelőtt pedig csak hiánypótlást kértek tőlünk. De mindegy, nekiveselkedtem gyorsan előkotorni a kért érdemjegyeket igazoló dokumentumot (a bizi a suliban van, így a vizsgák eredményéről tájékoztató emaileket kellett felkutatnom).

Akadt ezzel némi problémánk, telefonálnom is kellett miatta a pokosoknak (POK - pedagógiai oktatási központ: helyi szinten ők állnak kapcsolatban a sulikkal és ők bírálják el az Okt.Hivatalnak küldött egyéni munkarend engedélyeket, vagyis technikailag ők a helyi Okt.Hiv.).

Ezzel a hölggyel korábban, kis Olivér születése előtt a kórházból már beszéltem, akkor segítőkész és együttműködő volt. Ez alkalommal is, így végül meglett az információ, és aztán a tényállást tisztázó határozathoz az igazoló emailünk is elkészült. Elküldtük és vártunk.

Nagyon gyorsan lezongorázták, mert pénteken már meghozta a postás a... nem, nem a leveleket, csak az értesítőt (így működik, megszoktuk). Amint lehetett, szaladtunk a postára.

Nos, az első levélben egy beleegyező határozat lapult.

Nosza, essünk neki a többinek! Nem csigázlak tovább, a második borítékból is egy engedély került elő, így rövid böngészés után azt is félretettem. Jött a harmadik levél. Feltéptem azt is és előkandikált a szöveg. Az előző két levél alapján már tudtam, melyik részén kell a legfontosabb információt megtalálnom és egy gyors pásztázás után meg is lett. Megkaptuk a harmadik igent is.

Mit jelent ez?

Hogy mehet minden úgy, mint eddig. Hogy zöldutunk van a folytatáshoz. Egy újabb tanévre. Juhhé.

Ettől most eléggé megkönnyebbültem. Valami viszont napokig nem hagyott nyugodni. Annyira készítettem magam érzelmileg arra, hogy akár vissza is utasíthatják a kérelmeket, hogy ez volt az, amire nem tudatosan, de ráhangolódtam. Annak a lehetőségnek a pozitívumait kezdtem el számba venni, latolgattam, hogyan lépnénk, ha ilyen választ kapnánk. És, hozzászoktattam magam a gondolathoz. Talán túlságosan is.

Aztán az OH verdikjei után be is kúszott a fejembe, hogy jobb lett volna nem-engedélyező végzést kapni. Mert, ha nem kaptunk volna engedélyeket, azzal egy másik útra kényszerítettek volna bennünket. Egy új, izgalmas útra, amely talán még inkább illeszkedne a családunkhoz, mint az eddigi út. Persze nehezebb út lenne, mégis erőteljesen vonzott a kihívás, hogy vajon abban az esetben sikerülne-e olyan otthontanulós megoldást találnunk, ami legális is, meg a család életvitele és preferenciái maximális figyelembe vételével, számunkra működőképes is.

Ezeket a gondolataimat a féléventevizsgázós-éventeújengedélyértnyuszorgó jelenlegi életünkhöz való mély ragaszkodásommal együtt sem érzem ellentmondásnak. Ugyanis nagyon szeretem az otthontanulós életünket, de a félévenkénti vizsgakészülésben meg-megfáradok. Egyre nehezebben veszem rá magam, hogy időben elkezdjük és teljesen beletegyem magam. Egyre tovább halogatom a kezdését, mert egyre később érkezik meg az a fajta belső motiváltság, melynek hatására aztán erőlködés nélkül durálkodom neki a tanulás megszervezésének és a megvalósításnak: amikor nem nyögvenyelősen, hanem derűsen nyargalunk végig a tananyagon a gyerekekkel.

Persze, eddig minden tanévben egyszer csak megérkezett ez a fajta belső motiváltság. Én ezt mindig ki is vártam, mert a hiányában nem tudunk értelmes munkát végezni. Azért mindig megpróbáljuk, de mindig olyan rozsdásan indul az egész, mintha nem is akarna elindulni. Olyankor mindig eszembe jut, hogy a hátam közepére sem kívánom ezt a muszájságot. Kitör belőlem a szabadságvágy és nem akarom az előttem álló heteket, hónapokat végigcsinálni. Mint a viccben, amikor a lány sulikezdéskor az ágy alá bújik, hogy ő márpedig nem akar iskolába menni - aztán később kiderül, hogy ő a tanárnő.

Ugyanakkor itt le is szögezném, hogy nem, nem a tanulással magával van bajom. Amikor végre megérkezik a belső motiváltság, akkor összekapjuk magunkat és napok alatt teljesen megváltozott dinamikával kezdünk el működni. Az akkor úgy már nem csak hatékony, hanem élvezetes is. De mielőtt oda jutnánk, részemről mindig van egy ilyen ágyalábújós, menekülniakarós része a történetnek. Akkor mindig úgy érzem, hogy én ezt már nem is akarom csinálni. Hogy, talán abba kellene már hagyni, mert nyűg nekem az együttanulás. Aztán elindul a dolog és a kezdeti tiltakozó gondolataimra fittyet hányva belefordít minket az idő ebbe a kitaposott útba.

És, elkezdünk készülni a vizsgákra - immár sokadszor. És, megérkezik a motiváció is. A rengeteg együtttanulással, együtt töltött idővel pedig újra összecsiszolódunk, jó csapattá kovácsolódunk a gyerekekkel. Én mondom, merre, ők meg, hol lelkesen, hol fogösszeszorítva, de jönnek utánam. És, mire a felkészülés végére érünk, közvetlenül a megmérettetések előtt, az éppen adott vizsgaidőszakban aktuális tanulásos és hozzáállásbeli kihívásokat elsimogatva, az ember-kontra-ember és az ember-kontra-önmaga adta helyzeteket bajnokian (vagy néha csúfos leszerepeléssel, de ezért mégis csak) lemeccsezve érkezünk meg otthontanulós életünk csúcseseményéhez, a vizsgákhoz.

Mire megérkezünk, már eleget okosodtunk, de nem csak a tananyagból - egymásból is. Ez az időszak ugyanis arra a legjobb, hogy érezhetően megerősödjön a szülő-gyerek kapcsolat, hogy a vizsgára szinte bajtársakká váljunk.

Pontosan emiatt a folyamat miatt vagyok nagyon hálás. A tanulásos időszakok megváltozott tudatállapotáért, meg az egész tapasztalatért. A haragért, a drámáért, a sírásért, a kiborulásért. Az összeomlásért és az összeölelkezésért. Az őszinteségért, hogy azok lehetünk, akik vagyunk és nem kell sem szégyellni, sem elnyomni magunkban, ami nem tökéletes. Viszont azáltal, hogy megmutatkozik a tökéletlen, a felnőtt és a gyerek is el tud kezdeni változni.

Nem azért változik, mert mások kikényszerítik, elvárják, kierőszakolják belőle. Nem, mert muszáj, mert anya nem fogja szeretni vagy nem kap jó jegyet, ha nem teszi. Hanem, mert benne, személyesen benne érik meg, hogy lehetne jobb hozzáállással, mások felé nagyobb odafigyeléssel és kevesebb önszabotálással sikeresebben megugrani azt az akadályt. Persze, ehhez a rengeteg együtt töltött idő mellett rengeteg beszélgetés is szükséges.

Nagy igazság, hogy az életben akárhol is vagy, mindig tanulsz valamit, mert tanít neked az élet valamit másokról meg magadról. Otthontanulva is ezt tapasztaljuk: mindenki tanulja önmagát és a többieket jobban megérteni, miközben próbálja befogadni a tananyagot. Kiszálazhatatlan keveréke ez számunkra a nehéznek és a gyönyörűnek, és ez engem minden alkalommal annyira lenyűgöz, hogy időnként csak megrendülten és hálatelten állok miatta.

Mert ez a féléventevizsgázós-éventeújengedélyértnyuszorgós formája az otthontanulásnak olyan mélyen formál minket és annyira megindít engem, ahogyan látom a gyerekeimet ismeretben, de főleg jellemben változni, feljődni, hogy nem akarom ezt másként csinálni, csak így. És, magamban mindig konstatálom, hogy lám, még mindig, még idén is ez a legjobb terve Istennek az életünkre nézve. Számunkra ebben a muszájosegyüttformálódós élethelyzetben van kimaxolva minden, amit emberi kapcsolatainkban kimaxolni érdemes.

Nem mondom, hogy máshogy nem lehet formálódni. Dehogynem. Istent nem lehet bekorlátozni, mások máshogyan változnak, mert másokat más eszközökkel változtatja meg. Nálunk, úgy tapasztaltuk, hogy az otthontanulás az eszöze, amit használ. Minket Isten legmélyebben ezen keresztül formál. Mi így változunk.

Új év, új lendület... vagymi (marathoni poszt)

Rengeteg teendő, izgalom, terv, vágyak - egyelőre ennyi 2023 nekünk. Egy hete benne vagyunk már ebben az évben, és a hétköznapok nyüzsgése betölti a ... a... szóval a hétköznapokat. (Milyen mondat már ez?! Mindegy, így sikerült.) De azért most szeretnék írni erről a nyüzsiről.

A tavalyi év zárása fergetegesre sikeredett. Családi szilveszterezés volt itthon, és egy ilyen esemény nálunk a társaság mérete miatt már egy rendes "rendezvény" (pedig csak a szűk család volt jelen). Komolyabb volt a programszervezés is: kamaszokkal nem lehet már csak úgy, ablakból tüzijátéknézősen lötyögni. Ahhoz túl ritkán van szilveszter, és ahhoz túlzottan szeretjük a vidámságot és egymás társaságát, hogy kihagyjuk ezt a lehetőséget egy teljesebb mókázásra. Igénylik, és talán mi is igényeljük, hogy értelmesen, de nagy röhögések közepette teljen az évvége. És, úgy is telt.

Most kivételesen jobban előre készültem az év végére, nem csak programokkal, hanem másként is. Határidőnaplót kaptak a nagyok és a kicsik is. Magamnak is szereztem egy szépséges darabot, ami persze a beltartalom miatt érdekes, de nem csak. Régen nem így volt, de életem ezen szakaszában számít, hogy mibe írok, így most a külsejét is minden kinyitásnál megcsodálhatom.

Határidők. Tervezés. Szervezés. Hétköznapok. Tanulás. Családi események. Önfejlesztés. Munka. Muszájteendők. Kedves időtöltések a gyerekekkel. És a káosz, ami elkerülhetetlenül együttjár a nagycsaláddal, meg azzal, hogy élünk: átszervezett programok és újra meg újra átírt tervek. Halogatott dolgok, meg az élet, ami közbeszól. Meg utat tör. Mikor, mi.

Úgy érzem, ez az év is különleges lesz. Persze, nekem minden év különleges, hiszen mind megismételhetetlen a maga nemében. Sosem lesznek pont akkorák a gyerekek, mint akkor voltak. Az a kicsink, aki akkor volt aprócska, soha többet nem lesz olyan kicsi, mint abban az évben volt. Sosem lesznek ugyanazok a kihívások. Sem a megszerzett élettapasztalatok, lelki megtapasztalások. Sosem lesz ugyanolyan a vizsgakészülés, sem az utazásaink adott évben. Még Istennek az arcát sem fogjuk ugyanolyannak látni legközelebb. Épp ettől olyan különleges minden év.

Talán az aktuális életszakasz teszi, amiben vagyok, talán az a sajátos helyzet, hogy egyidőben sokféle korú gyerekünk van itthon, nem tudom, de egy ideje egyre tudatosabban tudom az évek múlásának egyediségét megélni. Életemben az idő ilyen-olyan módokon állandóan az orrom alá dörgöli magát, ami nem nagy baj, bár azért szó, mi szó, időnként rendesen belesajdul a szívem.

Az, hogy az ember lányának otthonélő fiatal felnőtt gyereke is van, meg nagykamaszai, meg kiskamasza, meg kisgyerekei, meg egy édes totyogója, és az, hogy minden gyereke otthontanul, így egészen közelről láthatja, milyenek is ők, nos, ez azért erőteljesebb perspektívába helyezi a rendelkezésre álló idő korlátozottságát. (Szép mondat, mi?)

Amikor ránézek azokra a fess fiatalemberekre, akiket céltudatos határozottságuk és az előttük álló önálló, szabad, felnőtt élet ígérete von előre utukon... amikor rájuk nézek és látom a tetterő mellett a bizonytalanságot is, a felnőtt élet minden felelősségének a terhét, melytől ugyan egyáltalán nem riadnak vissza, de azért olykor bizonytalanná, óvatossá is teszi a léptüket... amikor rájuk nézek, nem tudom nem észrevenni, hogy mennyire elszállt az idő.

(Mondom az előbb F.-nek, hogy írtam egy új posztot a blogra. "Miről szól?" - érdeklődik kiváncsian, és amikor elmondom, röviden megjegyzi: "De, hát a múltkor is erről írtál...". Nem tudom, hogyan emlékszik ő erre, nekem ez teljesen kiesett, de tényleg igaza van. Pedig négy hónap nagy idő - na, már megint ez a téma! -, de úgy tűnik nem volt elég rá, hogy a legutóbbi posztom óta átlépjek ezeken a gondolkodnivalókon. De, vissza az idő múlásához.)

Én még halványan emlékszem, amikor pocakcsikizésre feltört a kacaj a másféléves babócából - aki a héten épp tizenhét éves lesz. Még látom a mosolyában a régi kisfiús huncutságot, de tudom, hogy ő már nem az a kisgyerek, aki évekkel ezelőtt volt. Más világ már. A minap meg a kezembe akadt egy mozdonyos könyv és eszembe jutott, hogy a tizennyolc évesünk mennyire rajongott a mozdonyokért kb. 15 évvel ezelőtt. Mikor telt el 15 év? A szívembe örökre beíródtak kicsi koruk közös emlékei. Amit tudnék sorolni napestig, de... nem keserítem a szívemet.

Egyelőre csak elérzékenyülve figyelem, ahogyan keresik az útjukat, de a szívem már tudja, hogy nincs messze az idő, amikor megtalálják. Akkor majd nekifeszülnek a végtelennek, és én könnyes zsebkendőmmel integethetek utánuk, mint a régi mesékben a jámbor öreganyó, akinek az egyetlen fia útrakelt. És várhatom, hogy hírt adnak magukról (remélhetőleg gyakrabban, mint amilyen gyakran én hírt adok magunkról a mi szüleinknek).

El fognak tőlünk menni. Tudom, hogy így lesz, és, bár a szívem nem akarja ezt elfogadni, az eszem tudja jól, hogy pontosan ez az élet rendje. Jó, ha saját családot alapítanak. Jó, ha nem maradnak a nyakunkon, de a szívem iszonyodik az időtől, amikor ez beteljesedik.

Szeretek abban élni, ami most van. A cserfes totyogó összemosolyog a húszévessel, aki az asztal másik végéről incselkedik vele. Később kimerülten a tizennyolcéves karjában szenderedik el, aki fáradhatatlanul sétálgat vele, ameddig a dolgom után járok. A tizenhét éves srác búval bélelt tízéves kishuga vállára teszi a kezét és bátorítólag megsimogatja a fejét, mire ő ettől minden baját elfelejti. A hétéves lánykának derűs lesz a napja, mert szócsata és bunyópartnere lett ma is a húszéves nagytesója.

Az utazásaink. Amikor lehúzott ablaknál kicsitől a nagyig mind teli torokból énekeljük az épp aktuális kedvenc dalainkat. "Sajtból van a hooo-ooold...!" A pizzériás pizzázások, amikor össze kell tolni miattunk két asztalt, mert nincsenek felkészülve egy családi vacsira. A "vonulásaink", amikor kirándulni megyünk, vagy csak sétálni a Tisza-partra. Hogy előttem és mögöttem is a családom megy, hogy a jelenlétünkkel körülöleljük egymást. Itthon is. A közös filmnézések. Felolvasás. A vacsoraasztal, amit kilenc személy ül körbe minden este. A beszélgetések, viccelődések. A drámák.

Ezeknek egyszer mind vége lesz. És én azt érzem, hogy amikor elkezdenek kireppenni a sasfiókák, akkor az anyamadárnak meg fog hasadni a szíve. Négyszer egymás után. És, később még többször. De nem a meghasadástól félek, hanem az üres asztaltól. Az üres szobától. Az üres autótól. Hogy kiscsalád leszünk. És az ma, most nekem egy nagyon nem akart állapot. Mert nagyon fog hiányozni, aki elmegy. És, mire hozzászokunk a hiányához, elindul majd a következő is. És, mire azt megszokjuk, elmegy mégegy.

És, amit felépítettünk. Az a rengeteg óra, amit beszélgetésbe, olvasásba, nevelésbe, szeretésbe, értük való imádkozásba és egy élhető családi élet kialakításába fektettünk. Nem kis meló. Annak ellenére sem, hogy amivé a családunk vált, amivé egymás számára formálódtunk, mint család, ez a miliő, amiben ma szeretünk élni, ez csak kisebb részben a mi melónk. A kegyelem, Isten kegyelme mely minden helyzetet, minden elhibázott döntést, minden elhamarkodottan kimondott bántó szót, minden ki nem mondott, oda nem adott szeretetmegnyilvánulást átfogott.

Ez a sok meló, ez a felépített áldássziget, a kegyelem, ami átfonja családi életünket - ezt a felépítményt fogom elveszíteni. Kisétálnak majd az ajtón és ottmaradunk F. meg én a családi életünk emlékeivel. Tudom, hogy lesz folytatás. Hogy a dolgok vége az tulajdonképpen egy csodás új kezdet. De nekem most ez az életem, ebben vagyok otthon, és nem kívánom a változást, még ha tudom is, hogy az úgy egészséges és úgy kell lennie.

"Örökké nem tarthatod magad mellett őket!" - figyelmeztetett egy kritikus hang az otthontanulásunk kezdetén. "Nem is akarom" - válaszoltam erre, és valóban nem volt akkor sem, ma sem célom magamhoz láncolni a gyerekeimet. A szoros együttélés és az otthontanulás miatt viszont a szeretetkötelék, ami kialakult köztünk erős lett, a szívem pedig ezt az állapotot, ezt a közelséget konzerválná. Persze, nem lehet.

És, miközben ezen merengek, itt szuszog mellettem a totyogónk. A vele való foglalkozást is ezek a gondolatok szövik át, így amikor belefeledkezem a szeretgetésébe és bájos gyermeki viselkedésének a figyelésébe, akkor azért gyakran bekúszik a gondolat, hogy ez nem lesz mindig így, hamarosan ez a kislegény is felnő... látod, nagyobb gyermekekkel élve az idő múlására való rácsodálkozás még a kicsivel való tevékenységek közben is jelen van, és a szilveszter-újév tengelyéből kilépve a háttérben megbúvva napi szinten kizökkenti a gondolataimat. Ez már szinte nem is kizökkenés, nálam ez az új normális.

Amikor ez eszembe jut, akkor fel szoktam tenni magamnak a kérdést, hogy vajon jobb volt-e akkor, amikor a nagyok voltak kicsik és a kicsik még nem voltak, jobb volt-e, hogy még nem foglalkoztatott az idő ilyetén múlása, gyakorlatilag egyáltalán nem gondoltam vele? 

Akkoriban teljesen lekötött az egyszerre több kicsi gyerekről, meg a háztartásról való gondoskodás. (Meg a blogírás - hogy én mennyi időt találtam az írásra, milyen sok poszt született akkortájt...) Ebben a kisgyerekes létben éltem, ebben voltam boldog. És, talán azért nem szembesültem az idő múlásával, mert így élve egyik nap tényleg olyan volt, mint a másik: a gyermeki fejlődés, a növekedés intenzitása a mindennapos peluscsere, szennyesedény-halom, nevelés és a kérdéseikre adott válaszok sorában javarészt észrevétlen maradt.

Mondták persze azok, akiknek már felnőtt gyerekei vannak, hogy egy pillanat alatt elszáll a kisgyermekkor, de, mikor sorban születnek a gyerekek és nem áll meg a babakedv három után, akkor az a "pillanat" látszólag sokkkkkkal tovább tart: egy sokgyerekes anya szemével a kicsikor az élet legszilárdabb állandójának tűnik, ami talán sosem változik.

Most meg, az új év kapcsán gyakran azon kapom magam, hogy az "utolsók" járnak a fejemben. Tudod, mint amikor pár napra elmész egy szép helyre, ahol nagyon jól érzed magad, és az utolsó előtti nap elindul az ember fejében a lemez: "Ez volt az utolsó strandolás (sóhaj). Ez volt az utolsó vacsi itt (sóhaj). Utolsó esti séta (sóhaj, sóhaj). Utolsó éjszakánk ebben a házban (sóóóhaaaaj)". Most úgy érzem, hogy ez az év lehet az utolsó közös évünk, aztán a legnagyobbunk kirepül. Persze, talán nem eszik olyan forrón a kását, de az én fejemben már beindult az "utolsós" lemez.

Talán emiatt, talán csak, mert most eleve jobban ráfigyelek az idő múlására, mindenesetre ezt az évet egy újabb különleges és megismételhetetlen évnek érzem lenni. Búék neked, kedves Olvasóm. Köszönöm, hogy hűségesen fel-felbukkansz és ritkán kitett posztjaimat is becsülettel elolvasod.

Legyen csodaszép éved! Isten kegyelme és szeretete öleljen át téged és családodat! Tegye erőfeszítéseidet maradandóvá 2023-ban!

Hogy elszállt az idő...!

Blogjaim (2) pár nap különbséggel 2009-ben indultak. Még csak négy gyerekünk volt. Első fiunk akkor lett elsős, izgatottan vágtunk vele bele a legális iskolakerülésbe. Akkoriban egyáltalán nem létezett otthonoktató (oo) közösség Magyarországon. De nem voltak újságcikkek, blogok, Facebook-csoportok sem, melyekből a témáról informálódni vagy kérdezni lehetett volna.

Egyetlen oo jóbarátom volt, aki szintén négy gyerekkel volt otthon és hozzánk hasonlóan épp első gyerekével kezdte az első osztályt.

Eltelt az első év, otthontanulva és blogolva. Aztán szép sorban a többi is. Közben éltük az életünket, születtek a gyerekeink és az évek "szorgalmas" blogolása meghozta közösségi eredményét: elkezdtek megismerni azok, akiknek az otthonoktatás, és/vagy a hit már eleve ott motoszkált a szívében.

Meg persze mások is, a leírt gondolatokat vitatók vagy hevesen egyet nem értők. De bármi volt a személyes véleményük, kevés kivételtől eltekintve mind kurtúráltan szóltak hozzá a posztokhoz, emailt is ilyen stílusban írtak. Így építő és inspiráló beszélgetések születtek, nagyon kevés véleményt kellett kimoderálni.

És elkeztek szaporodni a hozzászólások (meg az emailek), páran vissza-visszajáró olvasóvá léptek elő. A blog körül hamarosan létrejött egy kisebb közösség, személyes barátságok is köttettek, melyek idővel véget értek ugyan, de nyomot hagytak azért bennünk és a gyerekeinkben is.

Volt oo konferenciánk, kettő is, melyre a blogról is toboroztunk résztvevőket. Volt több családi oo napunk, melyet mi szerveztünk. A blogok révén megismert családok ott voltak körülöttünk: egy láthatatlan háló vagy közeg, amely észrevétlenül is rengeteget tett hozzá az életünkhöz és ebben a közegben nekem jó volt létezni.

Sok minden történt azóta az utóbbi években. Sajnos ma alig vannak, akik otthon tudnak tanulni. A blogos ismerősök nagyon kevesen maradtak és aki maradt, arról se hallani valami sokat. Talán megszűnt a közeg is, de néha, jobb napokon, mint a mai is, arra gondolok, hogy talán nem így van. Talán csak mindenki a saját csigaházában tesz-vesz, talán csak a közösség még láthatatlanabb lett.

Én mégis tudom, hogy vagytok, hogy itt vagytok. És ez a tudat erőt ad, hisz akármennyire is láthatatlan, azért létezik a közösség. Valahol még...

A mostani visszaemlékezés apropóját az adta, hogy egy picit megújult a blog. A fejléc képét rendesen megszerkesztettem, az oldalsávba pedig két új, aktuális fotó is felkerült a gyerekekről a 8 évvel ezelőtti képek mellé. Remélem tetszik neked a változás. Bennem erősen nosztalgikus érzéseket keltettek a képek, hiszen emlékszem, milyen volt, amikor még olyan kicsik voltak a gyerekek, mint a cowboy-kalapos vagánykodás idején.

Mennyire más volt akkor a családi dinamika - meg minden! Mennyi öröm, izgalom, mennyi nehézség és küzdelem volt akkor még előttünk, amit ma már csak múltidőben emlegethetek! Mi alapvetően ugyanazok maradtunk, mint akik akkor voltunk, más szempontból persze változtunk, ahogyan a blog is most változott.

Amikor kitettem az új képeket, egy kicsi büszkeséggel és nagy-nagy hálával telt meg a szívem, hiszen 2014 nem tegnap volt. Akkor is már 5 éve ment a blog, meg az otthontanulás. Most pedig még további 8 (!) éven vagyunk túl. Mennyi idő...! Hova lettek az évek? A fiainknak már szinte elszállt a gyerekkora és fiatal felnőtt korba érnek... Annyi, de annyi minden történt ezek alatt az évek alatt! A fotók megpróbálják megragadni a változást, amiben napról napra élünk. Talán sikerül nekik.

Köszönöm szépen, hogy hűségesen olvasod a Matrózképzőt! Ha te nem lennél, biztos vagyok benne, hogy ez a blog sem lenne, hiszen olvasó nélkül nincs író. Nagyon örülök, hogy itt vagy.

Sulis vizsgáink

Az elsőssel, a másodikossal, az ötödikessel és a nyolcadikossal túllettünk a féléves vizsgákon az új suliban. Azt kell mondjam, hogy nagyszerű élmény volt. Persze, rohangáltunk, mint pók a falon, meg szokás szerint én szétizgultam magam a gyerekek helyett is - és nem csak azért, hogy hogyan fognak majd teljesíteni a vizsgán, hanem, hogy a pedagógusok hogyan fognak velük viselkedni -, de ez így volt jó.

Korábbi sulijainkban anno tapasztaltunk egy 's mást: kedvességet, meg közönyt, meg nagyon barátságosan és segítőkészen induló, ám a vizsgán egy tanárhoz méltatlan, megdöbbentően rosszindulatú viszonyulást is.

Utóbbi volt a frissebb élmény, emiatt pedig nem voltam biztos benne, hogy az új suliban a félév során tapasztalt kedves és kooperatív hozzáállás nem csak újabb szájhuszárkodás-e, mely majd egy negatív vizsgaélményben foszlik szerte.

Hát, nem az volt. Ennek pedig nagyon örülök. És elmondhatatlanul hálás is vagyok az élményért, mivel tényleg maradéktalanul pozitív volt. Egy ilyenfajta jó megtapasztalás kétségkívül új életkedvet és erőt önt az ember vizsgadrukkban megfáradt lányába, aztán meg már nem is érti, hogyan mehetett át ennél negatívabb töltetű megtapasztalásokon, hogyan viselte és fogadta el eddig olyan beletörődősen azokat.

Nem azt mondom, hogy annyira rossz volt nekünk az előző sulikban: igazából néhány kirívóan gáz esetet leszámítva normális élményeink voltak. A normális azonban nem kiemelkedő, hanem átlagos. Az átlagos pedig sem nem motivál, sem nem inspirál a jövő tekintetében.

És valóban így volt: eddig érzelmileg mindig csupán "túlestünk" a vizsgákon. Azaz, bár rendszeresen volt kellemes tapasztalás is a tanárokkal kapcsolatban, de kellemetlen is. Legtöbbször persze egyik sem volt annyira kiemelkedő, hogy teljesen felülírta volna a másikat.

Ennek az lett a következménye, hogy amolyan vegyesvágottként éltük meg a helyzetet, és így tettük el emlékeinkbe is: a szívmelengetően pozitívat a gyomorszorítós részekkel együtt. A jó mellé tehát mindig makacsul beugrott a nem annyira jó is, ezért összességében nem szívesen emlékeztünk a vizsgákra.

De eztán már máshogyan lesz. Most, hogy belekóstoltunk: lehet ez annál is jobb, mint amit addig tapasztaltunk, nem akarjuk beérni kevesebbel. Hiszen a bőrünkön éreztük, mennyire kevés kell ahhoz, hogy egy vizsga különlegesen szép élmény legyen: emberség, gyerekre odafigyelés, világos kommunikáció, tisztelet, kósza dicséret, együttműködés - csupán ennyi.

Alapdolgok, alap emberi viselkedés. És mégis: ezt a hozzáállást otthontanulós családként egy vizsgahelyzetben, iskolai tanárok részéről hibátlanul tapasztalni, alsóban és felsőben is - ezidáig sajnos ritka madár volt. De úgy látszik, ezek a madarak a mostani sulink közelében fészkelnek. És ez tényleg a világot jelenti a gyerekeimnek, amikor vizsgáznak.

Szememben az utóbbi időben pontosan emiatt értékelődött föl a jelentősége a pedagógusok személyiségének és az egész iskolai légkörnek. Ugyanis a suli alakítja ki azt a barátságos légkört, melyben egyenrangú partnernek érezzük magunkat, és emellett még teljes mértékben a tanáron is múlik a vizsga hangulata.

A gyerekeinknek a számonkérés abban az értelemben mindenképpen meghatározó élmény, hogy tartósan megmarad emlékeikben, hogyan bántak velük: a kirívóan pozitív és negatív tapasztalatok hosszú évekre, vagy annál is tovább felidézhetőek. Elsősorban és főképp NEM az marad meg nekik, hogy adott tárgyból hányast kaptak, hanem, hogy vizsga közben kedves vagy lekezelő volt-e velük a tanáruk.

Lehet, hogy a gyerek feje felett elmegy pár megjegyzés, de pontosan érzi, hogy a tanár neki szurkol-e vagy nem. Kihallja a kérdésekből a tiszteletet és segítőkészséget és értékeli ezt - vagy ennek hiányát is.

A mi mostani vizsgaélményünkkel kapcsolatban számomra az a tanulság, hogy sosem késő váltani. Mert lehet többet akarni. És jó dolog kilépni abból, ami nem működik és lépéseket tenni valami új felé, ami áldásosabb dolgokkal kecsegtet. Nekünk mindenképp.

Lehetett volna persze az is, hogy nem jól lépünk és befürdünk a választásunkkal, de nem így lett. Mertünk lépni és a kegyelem megtartott. És ez így most nagyon felszabadító érzés. Isten jó és végre béke van. Túlvagyunk tehát: beizzíthatjuk a megérdemelt nagy pihit, meg a máscsinálást. És.megyünk.tovább.

"De hát, nem tarthatod egész életükben burokban őket...!"

Zajlik az élet. Dolgozunk, tanulunk, családozunk. Hálás vagyok, hogy épp olyan életszakaszban vagyunk, ahol csak kis drámák vannak a napjainkban. Mintha egy édenkerti szigeten vagy egy hermetikusan záró burokban lennénk. Lehet, tényleg burokban is vagyunk.

Fura gondolat, hiszen ez az egyik állandósult szólam, ami az otthontanulással kapcsolatban az embereknek beugrik, és ami ellen magamban mindig erőteljesen tiltakoztam. Mert egy túlféltő, szárnylenyeső, betegítő burokra céloznak ezzel, mintha az otthon csak kis adagokban, rövidebb etapokban "fogyasztva" lenne tápláló és egészséges.

Mintha túlzásba lehetne vinni a család szeretetteli, organikus közegében létezést. Mintha a kiegyensúlyozott felnőttséghez feltétlenül szükség lenne az iskola mesterséges, az egyén szükségleteit figyelmen kívül hagyó, természetes érdeklődést elnyomó terepére. Holott, akik ezt mondják, azok maguk is hordoznak olyan sebeket, neveltetési mintákat a fiatalabb éveikből, amik közvetlenül a sulizás számlájára írhatók és a mindennapjaikra észrevétlenül is hatással vannak - még mindig.

Amikkel küzdenek, vagy amikkel már nem is küzdenek, de mégis ott bántja őket, alattomosan. Önbizalmat, önismeretet, természetes érdeklődést, eltérő vélemények tiszteletben tartását, emberi potenciált elnyomó gondolatok, amitől szabadulni olykor egy élet is kevés.

Mégis, innen ered az az összeszűkített szemmel, vészjósló tónusban előadott figyelmeztetés, hogy "de hát, nem tarthatod egész életükben burokban őket...!"

Nem is ez a cél. Mégis ott vagyunk, ott érezzük most magunkat. Persze nem úgy, ahogy arra mások utaltak. Számunkra nem egy rossz, szűk börtönburok ez, hanem egy nyugis sziget a hatalmas, rohanó, mindennapokban józan eszének megtartásáért reménytelenül küzdő tömeg közepette.

Napról napra látom, milyen nagy áldás, hogy itthon vagyunk és milyen jó nekünk, hogy így el vagyunk rejtve Istenben. Jó ez a gyerekeknek, jó a tesókapcsolatnak, jó a szülő-gyerek kapcsolatnak. És persze nem utolsó sorban: jó nekem is.

Tudom, hogy nem mindenki van ezzel így. Vannak anyák, akik némán szenvedtek az otthonoktatás melletti döntésük miatt, akik alig kaptak lehetőséget "kimaxolni" az otthontanulást, már elragadták tőlük a lehetőséget. Tudják, hogy jó ez és emberfelett igyekeztek megtartani, kitartani. De egy ponton bejönnek dolgok az életbe, amikor egészen kiesik a kontroll a kézből és a sodródás, vagy örvény, amibe ilyenkor belekerül a család, olyan nehéz helyzetet világít meg, amelyből csak azt a kiutat érzik, hogy a gyerekek menjenek el otthonról.

Az ember együttérez: vérzik a szívem, mert nekem jó, de a másik meg szenved, és bár nem az én helyzetem, nem az én válaszaim, nem az én életem - de lehetne az is. Emiatt folyton előttem van, hogy nincs tökéletes kontrollom a saját életem fölött. És így még inkább hermetikus buroknak tűnik, amiben épp vagyunk, hisz nem velünk történik, ami történhetne akár velünk is.

Ha úgy lenne, vajon mit tennék...?

Kamaszaink is vannak, immár négyen. Úgy egy éve szaladtam bele egy elég durva írásba, melyben a szerző derűsen próbálta ábrázolni az átlagkamasz anya-alázó, mindent lefitymáló, önmagából kifordult, részben hormon-vezérelt viselkedését, és az anyukája életét, aki ebben a nagy káoszban igyekszik megőrizni emberi méltóságát, amit a kamasza nemigen könnyít meg.

Bár az író humorosra vette a figurát, a mondanivaló egyértelműen az volt, hogy "nincs mit tenni, ezt a pár évet valahogy túl kell élni". A hozzászólásokból már nyíltabban érződött az a mérhetetlen fokú reménytelenség, ami a szülőt tehetetlen állapotában eléri.

Mi nem tapasztalunk ilyeneket. Persze a serdülőkor jellegzetességei (én-keresés, hangulatváltozások, alvásigény fokozódása, tesókapcsolatok átalakulása, testi fejlődés) azért megnyilvánulnak. De ezeknek nem szükségszerű velejárója a flegmaság, tiszteletlenség, az anyát mélyen megalázó viselkedés. Mi legalábbis így tapasztaljuk.

Nekünk nagy élmény a kamaszainkkal együtt élni. Szó, mi szó, tudnak idegesítőek is lenni (harsány röhögés, vég nélküli idétlen bohóckodás, sértett önérzetből kiinduló tesós szócsatározások). De amúgy igen szórakoztatóak. Érezzük, hogy hatalmas potenciál van bennük emberileg, és olyan jó látni, hogy Isten kezében mivé alakulnak az otthonunkban!

Felvillanyoz a jelenlétük, az okos érvelésük, a lelki dilemmáik, kérdéseik. Minket, szülőket beengednek az életükbe, ami megtisztelő: tapasztalatlan, de karakán gondolataik, életteli ifjú hevük sokat hozzáad a családi hangulathoz.

Kétségtelen, hogy mostanában többet nevetünk velük, mint korábban bármikor (a kamaszok néha irtó viccesek tudnak lenni). A kisebb tesóikhoz való vagány, de gyengéd kapcsolódásuk szemlélése pedig igazán különleges, szívet melengető élmény szülőként.

Azt hiszem, lassan kezd beérni az a rengeteg, mások számára egészen láthatatlan idő és energia, amit együtt töltött mindennapjaink során a nevelésükbe, az értük való imádkozásba és a velük való kapcsolat építésére fordítottunk.

Így vagyunk hát. Itt vagyunk. Itthon vagyunk. Sok minden változik bennünk, körülöttünk, ezt látjuk, érezzük. Isten kegyelme viszont nem változik. Nekünk ebbe a kegyelembe maximálisan beleértődik az otthontanulás, a mi gyerekeinkkel "burokba zárt" életünk is.

Mi van velünk, azaz élet a magántanulóság után

12 éve otthonoktatunk. A gyerekek, amióta iskolás korúak, mindig magántanulók voltak. Elmondhatjuk, hogy a magántanulóság régóta az életünk része és benne voltunk az utolsó pillanatig. Az idei nyár számomra ennek a státusznak a búcsúztatásáról szólt. Magamban, lélekben megtörten elköszöntem attól a miliőtől, amiben nekünk a magántanulóság telt: az ismerős családoktól, akik nem folytatták velünk otthonoktatós útjukat és az egykori helyzettől, amelyben még volt mit mondani azoknak, akik bele szerettek volna vágni az otthontanulásba.

Elköszöntem a miliőtől, amelyben lehetett egymást bátorítani, ha úgy tetszik, kampányolni az otthontanulás mellett azzal, hogy elmondjuk, megmutatjuk, hogy mi benne a jó. Bár mi, reményeink szerint, a továbbiakban is otthonoktatók maradunk, számomra a fenti miliő megszűnt augusztus 31-el - de nyilván már sokkal előbb is, a szembesülés azonban nekem augusztus elején történt. A szembesülés azzal, hogy most már soha többé nem lesz olyan az otthontanulás, mint amilyen előtte volt.

Mert nincs már az a közösségi érzés, amikor tudom: valami nagyobbnak vagyok a része, valaminek, amit Isten eltervezett és amire a magyar emberek kicsi, de lelkes része (családok, édesanyák) rábólintottak. Nincs már közösség, csak szórvány van, és a szórványban fogalmunk sincs egymásról: nem tudjuk, hogy ki maradt és ki ment. Nem tudjuk, hogy aki maradt, meddig tud maradni.

Akiknek a radikális változások miatt búcsúznia kellett az otthontanulástól, azokért nekem belül sajog a szívem, mert nem kellett volna, hogy így legyen. Nem kellene, hogy embereknek muszájból fel kelljen adni azt, amiben hisznek, amiben a jövőjüket elképzelték és amit örömmel tettek...

A szomorúság mellé nyarunkba izgalom is vegyült. Mi már két éve tudjuk, hogy idén ősszel újra neki fogunk indulni a nagyvilágnak és 2017/18 után másodszor is elmegyünk egy tanévet kalandozni Európába. Alig bírtuk kivárni, míg újra mehettünk, de kellett ennyi, mert ez volt a tervben. Másodszülöttünk nyolcadikból való elballagása és legkisebb lánykánk muszáj-ovikezdése az utazásunkkal egybeesnek, ami nyilván nem véletlen.

Hasonlóan két évvel ezelőtthöz, megint a Mediterrán államok a célországaink. Bejöttek nekünk ezek a helyek, nagyonis, mind kicsit más okból. Mi szeptember közepén vizsgáztunk volna egy olyan OKJ-s képzés lezárásaként, amit ketten F.-el, majdnem egy teljes évig nagy örömmel csináltunk. A vizsga után néhány nappal terveztük volna az indulást, a koronavírus azonban közbeszólt. Eu-szerte kezdtek felmenni a fertőzésszámok és attól tartva, hogy visszafordítanak a határon és nem engednek továbbmenni a következő országba, egy hónappal előbb, augusztus végén sebtiben elindultunk.

Nem bántuk meg, jó volt így. Főleg, hogy a csodás spanyol tengerpartot a puha homokkal és a hatalmas morajló hullámokkal így pár héttel tovább élvezhettük... Sok kalandban volt részünk. Jelenleg Portugália déli részén egy földúton megközelíthető dombvidéki házban vagyunk és nagyon jó itt. Alig vannak emberek, így senkit sem zavarunk és minket sem feszélyeznek: felszabadultan és zavartalanul élhetjük nagycsaládos életünket. Persze az én szívemben már veszettül tombol a honvágy, de ezzel egyedül vagyok a családban, ami persze nem is baj.

A tanulásról annyit, hogy a gyerekek nyár elején, Isten kegyelméből a 10., 8., 7., 4. és 1. osztályokat zárták le - akkor még magántanulóként, a járványhelyzet miatt online és skype-on vizsgázva. Egyéni tanulói munkarendet nem kértünk erre a tanévre, de 2021-ben 4 gyerekünknek lesz szüksége rá. Csak az általános iskolásoknak szeretnénk majd végigvinni az új procedúrát, mert a gimiseink olyan suliban tanulnak, mely eleve a magántanulósághoz hasonló feltételeket biztosít, így nekik nem fogunk beadni kérelmet. Az igényléssel kapcsolatban vannak terveink, de még messze a jövő június.

És most nektek dobom a labdát, mert őszintén érdekel: veletek mi a helyzet? Ha korábban otthon voltál a gyerekeiddel: tudtátok folytatni az otthontanulást? Ha suliznak a gyerekeid: hogy érzitek magatokat, sikerül belerázódni az új víruskáoszos tanévbe? Köszönöm, ha válaszolsz!

"Biztos, hogy meg akarod írni...?!"

Mulatságos ez a blogolás-dolog. Kialakul egy virtuális közösség olvasó és blogíró között kellemes érzelmeket bekapcsoló közösségi élménnyel. Ez miatt, rengeteg nagy hallgatásom után is még mindig fel-feltör bennem a vágy, hogy megosszam magam, hogy elmondjam, mi van velünk. És persze, ez azzal a kimondatlan szándékkal párosul, hogy terólad, az olvasóról is halljak. Mert hiányzik ez a közösség, jó lenne tudni, hogy kivel mi van, de még inkább azt, hogy mindenki megvan.

Aztán meg ott vannak a gondolataim, amiket az utóbbi időben kicsit félve, óvatosan (vagy inkább sehogyan sem) osztottam meg. Gyakorlatilag nem mondok már semmit, mert amikor mondanám, lecsitítom magam. Biztos, hogy meg akarod írni?! És elindulnak a félelmek ("hátha olyanok olvassák, akiknek nem való, akik visszaélnek vele"). Meg a túlzott körültekintés ("mit írhatnék én, aki olyan helyzetben van, hogy a gyerekei még otthon lehetnek mellette, amikor már legtöbb otthonoktató ismerős gyereke suliba kénytelen járni").

Ezeken a szűrőkön nem megy át semmi. Minden gondolatom fönnakad. Néha persze, az is eszembe jut, hogy régebben többen is voltak, akik szívesen olvasták, amit leírtam és talán még mindig lenne, aki szívesen olvasná. De ilyenkor meg arra gondolok, hogy mennyire más világ van tavaly ősz (vagyis a köznevelési törvény ovimuszályosító, magántanulóságot eltörlő, szigorú egyéni munkarendet bevezető módosítása) óta és, hogy talán nincs is senki, aki ezek után kíváncsi az írásaimra. Persze nem csak az otthonoktatásról szólt minden itt a blogon, de én ebből a háttérországból írtam és ma is csak ebből tudnék írni.

Ugyanakkor nem szeretnék feleslegesen indulatokat kelteni. Ha valaki úgy érzi, falakba ütközik és nem tudja azt tenni, amit szeretne, mivel azt már nem lehet olyan egyszerűen, akkor rossz érzéseit könnyen kivetítheti (rám például). De ezzel meg nekem nem biztos, hogy foglalkoznom kell, hiszen változtatni mások helyzetén nem tudok: sajnos nem én vagyok a törvényhozó, így teljesen a hatáskörömön kívül esik a dolog. Ettől függetlenül persze szoktam őrlődni ezen, a mások helyzetén. Kicsit olyan most, mint amikor valakinek szenved a felnőtt gyereke. Hogyan is tudja akkor élvezni a saját életét, ha azok, akik neki fontosak, nem érzik jól magukat?

Én próbálom élvezni a saját életemet, a saját helyzetemet, de amikor másokra gondolok, nem könnyű. Ahogy persze "erősödik a hiányzás" ez után a virtuális közösség után, úgy erőtlenedik el egyre inkább a szolidáris hallgatásom (=nem beszélek, hogy mások ne érezzék rosszul magukat). Bátorságot akarok venni, vállalni az életemet olyannak, amilyen. Végtére is, vagyok, aki vagyok, élek, ahogy élek, és úgy gondolom, ezt nem kell sem szégyellnem, sem rejtegetnem. Régen is olyan voltam, aki megírta, amit úgy érezte, meg kell. Szeretnék újra ilyen lenni.

Megszűnik a magántanulóság? Mi lesz a gyerekeinkkel?

A törvénymódosítás már az asztalon van: jövő héten tárgyalják, és akkor már csak 8 nap, míg életbe lép a verdikt. Az, amely olyan "apró változtatásokat" tartalmaz, melyen sokunknak megfordulhat az egész élete. Hiszen az új rendelet értelmében egy tollvonással megszűnik majd a magántanulóság.

A sokak által annyira várt oktatási változás szele immár kérlelhetetlenül elért minket, bár nem akkor és nem úgy, ahogyan szerettük volna. Aki érintve van, vegyes érzésekkel, de türelmesen várja a vesztét, a háttérben futtatva a menekülési útvonalakat, amikből azért nem olyan sok van. Terveket forralva és közben szimplán hitetlenkedve, hogy ez most tényleg megtörténhet...?

A kevésbé érintettek között újra téma lett, hogy miért kell, kell-e egyáltalán engedni, hogy bárki egy másfajta tanulási utat járhasson be, mint amit anno nekünk kellett. És ez generálja az újabb párbeszédeket érintett, érdeklődő és érdektelen felek között. Mert a gyerekek tanításáról mindenkinek van véleménye és a változtatások állítólag épp a gyerekek érdekében történnek, hogy aztán mindenki szakmához juthasson. Én most elmondom a véleményemet erről, mert van.


Nem szereztek eddig szakmát a magántanulók?

Van, aki szerzett, van, aki meg nem. A magántanulók mikrotársadalmának a többségét egyértelműen a hátrányos helyzetű, nem pedig a "kimenekített" gyerekek alkotják, még ha utóbbiak jobban hallatták is a hangjukat, mint előbbiek. Ennek a törvénymódosításnak viszont hangsúlyosan nem a kallódó fiatalok iránt érzett féltő szeretet a mozgatórugója. Hiszen ők is rosszul fognak járni, ha bevezetésre kerül ez az új-ság.

A szándék, hogy központosított oktatásban részesüljenek azok, akik a családjukban nem kapják meg a kellő ösztönzést a tanuláshoz, egészen értelmes, de semmiképpen nem tud ilyen formában megvalósulni. Az iskolarendszerből az ő problémáik megoldásának masszívan hiányoznak mind a személyi, mind a tárgyi feltételei. Szóval nem, ennek a rendeletnek nem sok köze van a nehezebb sorsú gyerekek boldogulási esélyeinek a javításához, amelyet amúgy számos, annál jóval hatásosabb eszközzel lehetne támogatólag előrelendíteni, mint a magántanulóság eltörlése. Ez az egész viszont messze nem erről szól.


Miről szól ez a törvény?

Rólunk, magántanulókat nevelő szülőkről szól. Arról, hogy túl nagy volt a szánk, túl sokat akartunk és túl hangosan kérkedtünk azzal, hogy megtehetjük, amit akarunk. Belevigyorogtunk az alvó oroszlán arcába, cibáltuk a bajuszát, táncoltunk a hátán és azt hittük sosem fog erre felébredni. A vizes lepedőt én elsősorban a tanulócsoportokra húzom. Főként azokra, amelyek minden fórumon a közoktatást szapulták és azzal ösztönöztek csatlakozásra másokat is, hogy nyíltan beszéltek idealista reformtörekvéseikről. Céljaik nemességében igazolva látták a kommunikációjuk erőteljes voltát és a saját szemükben valahol akarva-akaratlanul ők lettek az elavult oktatási rendszer megváltoztatásához erőteljesen hozzájáruló Átformáló Erő.


De ténylegesen minek az átformálói lettek, kérdem én?

A nem létező rendszeré, a légüres téré, amelyben mozognak? Hogyan is lehettek volna bárminek az átformálói, amikor rendszeren kívüliekként mindigis korlátok nélkül léteztek? Olyanok voltak, akikre nem vonatkoznak az oktatás többi szereplőjére érvényes szabályok. Nem kellett senkihez sem igazodniuk, ők maguk voltak maguknak a rendszer. És ebből csodálatos dolgokat is ki lehetett volna hozni kicsit több szakmai alázattal.

De ők ebben kérkedtek, egészen elhíve, hogy a gyerekek oktatását ők majd minden korábbi kezdeményezésnél jobban fogják csinálni. Nyilván pontosan a "mi majd mindenkinél jobban fogjuk csinálni" gondolata lendíti előre a mindenkori pedagógiai reform-törekvéseket is, ami egy erős ösztönző tud lenni, de azért, ha már itt tartunk, nem árt a kontextussal is tisztában lenni. Ugyanis nem ugyanaz a fajsúly, ha valaki a pályán kívülről kiabál be, mintha maga is a pályán belül játszana.

Aki sosem szervezett meg magántanulói csoportot a rendszeren belül (amire persze lehetőség sem volt), arról igazán nem is tudható, hogy hogyan funkcionálna ugyanazok mellett a feltételek mellett, melyekben egy hivatalos intézmény működik. Így nem túl fair dolog a saját hatékonyságot, mely még nem állta ki az idők próbáját, összevetni a komplett iskolarendszerrel, és aztán elmondani, hogy mi tudunk ennél jobbat is.

Tudhat jobbat, hiszen, szó, mi szó, mind látjuk, tudjuk, hogy milyen sok sebből vérzik a rendszer és persze mindegyikünknek megvan ezekről a dolgokról a konkrét véleménye. De ez a nem ideális rendszer eddig mégiscsak lehetővé tette, hogy létezhessenek ezek a csoportok, még volt ilyesmire is felhasználható magántanulói státusz - amit most miattuk tőlünk is elvesznek.


Mi lehet a célja a törvénynek?

Mi, mi - hát, üzenet és ultimátum. Mert azért a rendszerkritikának is van egy határa, mert nem lehet akármit megcsinálni. Lehet szidni a rendszert és a kormányt, erre megvannak a virtuális és offline terek, de nyílt fórumokon harsányan hirdetni egy nyilvánvalóan nem "tömeges fogyasztásra" létrehozott törvényi kiskaput, a médiában toborozva, embereket bátorítva a rendszerből való csoportos eldobbantásra?! Mégis mit vártunk? Hogy majd nem lesz semmi következménye ennek az ámokfutásnak? Évek óta mondom, de ma is úgy gondolom, hogy ennél azért lehettünk volna okosabbak, meg óvatosabbak is.


Hadat indít a kormány az alternatív gondolkodású szülők ellen?

Na, persze. Rabszolgákat akar a kormány, meg ilyenek. Lehet a kormányt hibáztatni, hogy mekkora genyó - és igazság szerint egy határvonal most valóban érzékelhetően át lett lépve, aminek, úgy gondolom még lesz visszaható következménye - de miért gondoljuk, hogy minden a vezetők hibája? Miért hisszük, hogy az ilyen rendeletek csak úgy a rendszer gonoszságából születnek?

Tizedik éve a mindennapjaink része az otthontanulás, de sosem volt még ekkora szigorítás. A 2016-os, amikor kötelezően bevonták a gyerekjóléti és a gyámhatóság véleményezését a magántanulói procedúrába, az sem ér fel a mostanival, mert ott legalább volt hagyva mozgástér az igazgatói döntési jogkörön keresztül. De most nincs. És ez nem az alternatív gondolkodású szülők elleni támadás, hanem a kollektíve meggondolatlan kommunikációnk következményeként manifesztálódó erő-kiegyenlítés.


Miért történik ez és miért éppen most?

Itt bizony, úgy gondolom, puszta erő-kiegyenlítésről van szó. Felborultak a viszonyok: egy kicsit mintha a nyúl vitte volna a puskát és mivel nem állt valami jól a mancsában, hát elszedték tőle. És hiába morgunk, azért van abban valami törvényszerű, ami történt. Bár nagyon nem így szerettük volna, de megérett a helyzet a változtatásra. Az intézmények már sorra zárták be a kapuikat a normál magántanulók előtt: megteltek a tömegesen tanulócsoportos formációban okított gyerekekkel, fiatalokkal, akik az intenzív toborzó munka következtében - és mert idővel hálás média-témává váltak - évről évre csak még többen lettek.

A suliigazgatókon is egyre nőtt a nyomás, hiszen hivatalosan nekik kellett tartaniuk a hátukat a sokadik magántanulói státusz engedélyezését követő felettesi ejnye-bejnyézés miatt. A fizetőképes réspiacot felismerő szemfülesebb oktatási intézményekben pedig a tandíjak emelkedtek meg radikálisan, lezárva több lehetőséget azok előtt, akik nem ezekhez az árakhoz voltak szokva éveken át - miközben más szülők talicskaszám öntötték a pénzüket a törvényi hátteret nem biztosító, de szolgáltatásaikat a magas fenntartási költségek miatt egekig tornázó tankörökbe. Nem volt ez a felállás hosszan fenntartható, ezt utólag bárki könnyen beláthatja. De azért jóval szelídebben is neki lehetett volna fogni a változtatásnak - ez azonban szerintem jócskán rajtunk múlt, ezt nem fogjuk tudni a rendszer nyakába varrni.


Tényleg itt a vége az otthontanulásnak?

Ha jövő héten a módosító csomag elfogadásra kerül, akkor a magántanulásnak valószínűleg lőttek, de hogy új hivatali formájában a köz számára ténylegesen kivitelezhető lesz-e az otthontanulás... na, az egy másik történet. Még nem lehet többet tudni az egyéni munkarendről, sem az egyes háttérintézmények saját belső hozzáállásáról az új helyzethez. De a magyarok, tudjuk, hogy fifikásak: biztosan lesz egy-két kósza ötlet, amely felmerül. Persze kérdés, hogy ez egyszer is működni fog-e a fifikásság, vagy itt most tényleg vége. Egyelőre nem érdemes túlaggódni, még nem veszett el minden remény - csak a fele.


Várhatóan milyen változásokat fog ez az egész újítás jelenteni?

Most még nem tudható. Minden attól függ, hogy a kormány hogyan gondolja a részleteket. Annyi bizonyos, hogy egy egyelőre nem meghatározott szerv kezébe kerül át a teljes engedélyeztetési folyamat, amely folyamatból bárkit ki lehet csukni, ugyanakkor csak a gyerekjólétit, a gyámhatóságot és az iskolaigazgatót lehet véleményezési céllal bevonni. Csak lehet - tehát nem kötelező. Ebből sejthető is, hogy itt az új folyamatban nem annyira fogják a családokat, egyéni szempontokat figyelembe vevő, mélyreható vizsgálódásnak alávetni. Ez viszont a rutinból, parancsszóra előre eldöntött, a többséget adott kimenetel felé orientáló megoldásoknak kedvez, sajnos.

Még változás, hogy amelyik egyéni munkarendű tanuló nem teljesíti a tantágyi követelményt, attól félévékor megvonják a státuszát és akkor muszáj lesz suliba járnia. Az is tudható, hogy egy tanévre lehet majd megkapni az új státuszt, és akinek a rendelet hatályba lépésekor van érvényes magántanulói státusza, annak a kijelölt szerv a most következő (2019/20-as) tanév alatt hivatalból felülbírálja a státuszát, azzal a céllal, hogy döntést hozzon: kiket tud áttenni egyéni munkarendesbe. Akiket nem tud, azok a tankötelezettségüknek csak suliba járással tudnak eleget tenni, vagyis kötelező lesz nekik mindennap bejárni az iskolába - feltehetően nem azonnal, hanem a következő tanévtől.

Ezzel kapcsolatban talán családilag érdemes végiggondolni, hogy ha korábban magántanulói státusszal rendelkezett a gyereked, akkor miket írtál a magántanulói kérvény indoklásába. Olyan szempontból lehet ránézni, hogy amit indoklásként írtál, vajon mennyire állja meg a helyét egy ismeretlen szándékú hivatal szemében. Nyilván amikor megírtad, még nem tudtad, hogy egy ismeretlen hivatal fogja megnézni, de ez most mindegy is. Hasznos lehet számba venni azt is, hogy a legutóbbi környezettanulmányt a gyámhatóság, illetve a gyerekjóléti milyen véleménnyel zárta.

Nem tudjuk, hogyan lesz, de szerintem a felülbírálathoz csak ezeket a szempontokat (indoklást és a két szakvéleményt) fogják figyelembe venni és még személyes elbeszélgetés sem lesz, hiszen azt elég körülményes lenne egy tanév alatt annyi gyereknél kivitelezni. Ezeken a dolgokon már egyáltalán nem tudsz változtatni, mégsem hiábavaló agyalni rajta. Segíthet felmérni, hogy mire számíts az ősztől esedékessé váló egyéni munkarend engedélyezési eljárásának kimenetelével kapcsolatban.


Egyéni munkarend - de mikortól?

Először is tisztázzuk: a rendelet, amely a magántanulóság kivezetéséről, illetve az egyéni tanrend bevezetéséről rendelkezik, idén fog hatályba lépni. Hogy konkrét legyek, a dátum 2019. szeptember 1-je. Nem 2020 tehát, ahogy a média kicsit félreolvasta, hanem idén. A hatályba lépés azt jelenti, hogy ősztől nem kérheted az igazgatót, hogy saját hatáskörben engedélyezze vagy meghosszabbítsa gyerekednek a magántanulói státuszát: a korábbi magántanulói procedúrát ekkor már nem fogják engedni végigvinni. Vagyis ősztől már csak egyéni munkarendet lehet kérvényezni egy jelenleg még nem ismert eljárás keretében, egy jelenleg ismeretlen (de a kormány által szep. 1-je után kirendelt) engedélyező szerv bevonásával. Gondolom ezt idejében meg fogjuk tudni.

Mit jelent az egyéni munkarend? Miért lesz jó (és miért nem)?

Az egyéni munkarend egy olyan oktatási forma, amelyben a tanuló nappali tagozatos diákként, de teljesen rugalmas módon kapcsolódva az intézményhez, tanul. Félévente vizsgáznia kell, de az órákra való bejárás teljes mértékben a tanuló és a suli tanárai közti belső megállapodásnak a függvénye. Pozitívuma, hogy nincs beszabályozva, tehát akár ugyanaz is beleférhet, mint a klasszikus magántanulói státuszba.

Negatívuma, hogy viszont hiányzik az a törvényi védettség mögüle, amely minden tanóra látogatása alól felmentené a tanulót, így valamennyivel kiszolgáltatottabb állapot ez, mint a magántanulóság. Az egyéni munkarendű tanuló után az intézmény megkapja a nappali tagozatosok után járó teljes normatívát (fejpénzt), ami az intézményvezetőkre ösztönzően hathat, így nagyobb eséllyel veszik fel a tanulót (már ha fel akarják).

Bár nem kifejezetten az egyéni tanrendhez tartozik, de a magántanulósággal mindigis valamennyire összefüggött: az óvodai felmentésben beállt változtatásoknál is van egy közeli határidő, amit érdemes figyelembe venni. 2020 január 1-je - ekkortól lép életbe a négyéves korra leszállított felmentési kérelem plafonja. Eddig hároméves kortól ötéves korig lehetett felmentést kérni, ez azonban jövőre, újév napján négyéves korra módosul.

A kérvényezési eljárás menetén nem változtattak: továbbra is a jegyzőhöz (vagy speciális esetekben az óvoda fenntartójához) kell a kérvényt benyújtani, aki a helyi védőnő és a választott óvoda vezetőjének a beleegyezésével adja meg. Az új szabályok értelmében hároméves kortól négyéves korig, tehát mindössze egy évre kaphat a gyerek felmentést az ovilátogatás alól. Ez már most is mindenkit érint, aki felmentési kérelem beadásán gondolkozik és a gyereke már nem hároméves. Ez is olyan rendelet, amely a hatását tekintve sok mindent megváltoztat.


Emellett még szigorodhat a feltétel-rendszer?

Igen, egyértelműen fog is. Ez az irány már eldőlt szerintem. A tanköteles gyerekekről is komolyabb nyilvántartást fognak vezetni, mint eddig, és a tankötelezettséggel kapcsolatos mulasztásokra is a jelek szerint gyorsabban és talán kevésbé elnézően fognak reagálni (már ha eddig egyáltalán elnézőek voltak). A jegyzőtől egyébként egy másik szervhez kerül át a nyilvántartás. De a konkrétumok ismeretében fogjuk csak tudni érdemben értékelni a helyzet súlyosságát.


Érdemes keresni alternatív menekülőútvonalat?

Ameddig nem látjuk a részleteket, addig nem érdemes konkrét lépéseket tenni: nagyon sok még a bizonytalan pont, ami miatt értelmetlen bármerre is lépni. Minden további lépés a részleteken, a jelenleg nem ismert tényezőkön múlik. Legyünk türelmesek: ne emésszük magunkat, hanem próbáljuk feldolgozni az információkat és családon belül, meg baráti körben agyaljuk végig a dolgokat. Tiszta fejjel könnyebb gondolkozni és jobb analitikusan, mint hisztérikusan végigzongorázni a lehetőségeinket. Még nincs itt az összeomlás és az elkeseredett döntések ideje. Ne ess kétségbe: szerintem még messze nem vagyunk a végén.

...és amúgy is tudjuk, hogy a reménység nem szégyenít meg. :)

   

Gyertek haza a külföldi suliból! - levél egy másik otthontanító anyának

HÁTTÉR: Ez a poszt egy meggyötört, világjáró édesanya panaszára íródott válaszként. Ő a hazaköltözésük után, nem olyan régen, blogjában hosszan írt arról, mennyire értetlenül állnak a hivatal friss határozata előtt, amelyben utasították a családot, hogy a gyerekeiket magyar iskolába írassák át. A hivatal indoklása szerint a külföldi intézménybe iratkozás nem számít a tankötelezettség teljesítésének. Vagyis megítélésük szerint a család jelenleg is szabálysértésben van. Ezt az álláspontot azonban a blogíró és a családja is vitatja. A kusza helyzetre reagálva született meg a mostani írás.

_________________________________

Kedves Anita!

Megértem, hogy ennyire megvisel a helyzet, sajnálom, ami veletek történik. Együtt érzek veled, de emellett engedd meg kérlek, hogy elmondjak néhány dolgot. Ahogyan korábban már írtam neked, az egész hercehurca hátterében az áll, hogy jelenleg sem teljesítitek a tankötelezettséget a magyar állam definíciói szerint. De miért nem teszitek meg? A "meghurcoltatásotok", ahogyan nevezed, erről a szabálysértésről szól és nem másról - és szerintem ezt valahol te is pontosan tudod.

Nem indokolatlanul "üldözve" vagytok a hazátokban, hanem tudatosan olyan dolgot teszel, amely megsérti a magyar állam törvényeit, és ezen az esetleges következmények ismeretében sem szeretnél változtatni. Pedig, ha ma engem ittas vezetésen kapnának vagy ha betörnék hozzátok és emiatt eljárás indulna ellenem, akkor bizonyára te sem azt mondanád, hogy szegény Esztert nem engedi a magyar állam a saját elképzelései szerint élni és indokolatlanul bántja. Hanem inkább azt mondanád nekem, hogy az eljárás jogos: a saját hibámból kerültem a slamasztikába.

A közoktatással kapcsolatban van igazság abban, amit leírtatok. Nyilván a legtöbb oktatási intézményben a helyzet messze nem rózsás, és rendszerszinten is vannak komoly gondok. De ezek a gondok harminc éve is ott voltak. És még mindig vannak más lehetőségek, amelyek legálisan választhatóak.

Léteznek jobb sulik is, ahol nem a gyerekek lelki megnyomorítása a cél, ráadásul a magyar állam pl. elismeri a magántanulóságot. Mindezek fényében nem helytálló azt sugallni, mintha a tankötelezettséget kizárólag iskolába járva, padban görnyedve lehetne teljesíteni. A te gyerekeid is simán lehetnének magántanulók.

A törvénybeli kötelezettségek nem teljesítése melletti védőbeszédként ezért nem tud releváns lenni a rendszerkritikátok. Hiszen az iskolarendszer gagyisága nem lehet oka egy ilyen szabálysértésnek. Bármilyen is a rendszer, ebben kell teljesíteni a tankötelezettséget: rátok ugyanúgy érvényesek a magyar törvények, mint mindenki másra, aki ebben az országban él.

Az egy pozitívum az ügyetekben, hogy még nem mondtak ki súlyosabb verdiktet rátok nézve. És úgy érzem, a tűzzel játszol, amikor ebben a helyzetben, megmaradva eredeti álláspontodnál, egyáltalán nem mutatsz készséget az előírások betartására.

Úgy gondolom, valahol nagyfokú naivitás azt várni egy hatóságtól, hogy a szabálysértést majd ne szankcionálja. Muszáj neki, különben semmilyen szabálynak nincs értelme, ha soha sincs következménye a megsértésüknek. De ez meg nem azért van, mert valamely személyes meggyőződésetek alapján éppen titeket pécéztek ki, hanem azért, mert továbbra is szabálysértésben tartod magatokat.

És ha már ilyen "öko, bio" meg mindenféle szinten tudatos személyként tekintetek magatokra, akkor nektek főleg tudni kellene okosan játszani: tudni kellene, hogy egy rendszer határait nem lehet akármeddig feszegetni anélkül, hogy nektek mennének. Ha értelmes emberként ezzel nem számolsz és emiatt összetűzésbe kerültök a hatósággal, az már valahol a te felelősséged.

Ez az egész ügy ugyanis egyáltalán nem rólatok, nem a ti személyes meggyőződéseitekről szól: ilyen a rendszer természete. Meghatároz bizonyos kereteket, de aztán az egyes emberre bízza a feladatot, hogy ezeken belül megtalálja, hogyan élhet értelmes, a lehetőségekhez képest boldog életet.

Nem a rendszerből kell kilépni, hanem a rendszer korlátait tudomásul véve belülről kell hekkelni. Azzal, hogy dafke boldog leszel és élhető körülményeket teremtesz saját magad és a családod számára.

Ha átiratkoznátok magyar suliba, szerintem rögtön megszűnne az eljárás. De ha ezt nem vagy hajlandó megtenni, és emiatt úgy döntötök, hogy inkább elmentek Magyarországról, akkor annak nem a hatóság igazságtalan bánásmódja lesz az oka, hanem az, hogy nem akartok a jogszabályoknak megfelelni (pedig szerintem meg lehetne találni annak kényelmes módját).

Azért nincsenek illúzióim a magyar jogrenddel és igazságszolgáltatással kapcsolatban sem: a tájékozottság, a korrektség és az emberség olykor tényleg hiánycikk, de egy ilyen esetben, mint a tiétek, teljesen jogszerű, hogy eljárást kezdeményeznek ellenetek.

Bárkit, aki szülőként ugyanezt tenné, ugyanígy eljárás alá vonnák a hatóságok (az ezzel kapcsolatos figyelmeztetés már évek óta kering a neten és szerintem otthontanulós körökben a legtöbben tisztában is vannak vele, még ha próbálják is ignorálni).

Te meg ebben a helyzetben, ahelyett, hogy változtatnál az eredeti elgondolásokon és mégis átíratnád a gyerekeiteket, még az emberek szimpátiájára is apellálsz, mintha valamilyen rendszerbeli anomáliának a jó szándékú áldozatai lennétek, még el is várva, hogy az állam mindezt megadóan elnézze. Hosszú távon biztosan nem fogja és ezzel viszont érdemes számolnod.

Amúgy egyáltalán nem értem, hogy miért csináljátok ezt. Ha elégedetlen vagy a magyar iskolarendszerrel (megalapozott lenne egyébként), akkor a lehető legkevésbé szoros együttműködést kell velük keresni. Egy kicsit erről is szól a magántanulóság vagy pedig egy jobb alapítványi suli megkeresése (elég sokféle van belőlük itthon). Ha meg az egész rendszer, úgy ahogy van, nem tetszik, akkor lehetőséged van kivonulni belőle, vagyis elhagyni Magyarországot.

Utóbbi esetben persze azt is érdemes figyelembe venni, hogy a legtöbb európai országban 3 hónap turistáskodás után szinte automatikusan bekerülsz az ország rendszerébe és a gyerekeitekre (a külföldi sulis státuszuktól függetlenül) annak a másik országnak a közoktatási törvényei lesznek rátukmálva.

A magyar negatív oktatási közhangulat ellenére az EU-s országok nagyobb részében mostohább viszonyok között lehet otthontanulni, mint itthon, hiszen a magántanulóság kevés helyen engedélyezett olyan egyértelmű, bármikor hivatkozható rendeletekkel, mint nálunk. Ennek a fényében lehet, hogy újra kellene értékelni a rendszerrel kapcsolatos viszonyodat.

Bárhová mentek, mindenképpen a rendszerben maradtok, csak egy másik módosulásában. Természetesen minden rendszer meghekkelhető, ha összevissza utazgattok a világban, de az az életforma nem tudom, hogy hosszabb távon mennyire működik, meg anyagilag is kell azt bírni. Szóval, amint látod, vannak lehetőségek. De az, hogy itt maradtok, nem íratod át a gyerekeket, és csak várod a helyzet eszkalálódását (mert ésszerű feltételezni, hogy ez következik)... nehéz érteni, hogy miért így.

Én azt mondom, hogy 'gyertek haza' a külföldi suliból! Ez az egyetlen, hatóság előtt is jó lelkiismerettel vállalható opció, amennyiben Magyarországon maradtok. Ne válaszd tudatosan az "üldöztetést", mert választhatsz mást is! És nem két rossz közül kell választanod.

Ha olvasómként konkrétan érdekel a fent említett blogíró édesanya panasza, itt olvasható. A hivatal álláspontjával kapcsolatos véleményét pedig ebben a posztjában fejti ki.

Őszintén az otthontanulásról II. (marathoni poszt)

Hiába a sokféle csoport, ezen az úton egyedül kell végigmenned

Ezt persze általában nem mondja el senki. Az ember lánya rendszerint abszolút nem erre készül, hanem azt gondolja, hogy végre egy valódi, jól működő elit közösség tagja lehet. Elvekkel rendelkező, másokat befogadó, színes kis csapat része, amelyből sokat fog tudni profitálni... Ez a dolog azonban nem teljesen így működik.

Az otthontanulós csoportok a legtöbbször csak az együvé tartozás illúzióját adják meg a tagoknak. Mert lehet egy ilyen csoport virtuális ideológiai közösség, amiben az embereket jobban összetartja az ideológia (legyen az bárminémű is), mint maga az otthontanulás. Egy ilyen közösség viszont csak úgy tud jól működni, ha magában tudatosítja (és nyíltan fel is vállalja), hogy őket elsősorban nem az otthontanulás, hanem egy attól valamennyire független közös ideológia tart egyben. Ezekben a csoportokban benne van a potenciál, hogy összekovácsolódó közösséggé váljanak. Idővel azonban elkerülhetetlenül elveszítik tipikus otthontanuló jellegüket, hiszen nem erre domborítanak rá, hanem az ideológiai hasonszőrűségre.

A másik, gyakoribb verzió, amikor téma szempontjából elsősorban és leginkább az otthontanulás köré szerveződik egy otthontanulós csoport. Ez viszonylag hamar személytelen informáló egyesületté degradálhatja a közösséget, ahova az emberek nem felfrissülni és új erőt nyerni, hanem csak tájékozódni járnak vissza. Egy ideig persze lehet szigorúan csak praktikus otthontanulós kérdések köré épülő közösséget létrehozni, azonban ezt szinte lehetetlen hosszú távon ilyen mederben megtartani.

Azért lehetetlen, mert ezekben a csoportok nem tudják megadni azt a fajta valódi közösségi érzést, amit az otthonoktatók náluk keresnek - éppen az egyetértésben született alapelvek hiánya miatt nem. Az ideológiai sokszínűség és a tanuláshoz való nagyon eltérő hozzállás miatt esélyes, hogy előbb vagy utóbb be fog szivárogni valamilyen megosztó nézet, amely vitafórummá változtatja ezt a virtuális teret összeugrasztva a tagokat, szétzilálva a közösséget.

Nem azért írom ezt, mert teljesen otthontanulós közösség-ellenes vagyok. Nem vagyok. Viszont sok otthontanulós csoportos ténykedésről látom úgy, hogy felesleges. Javuk tuladonképpen valamilyen ideológiai csoport lenne, ezt azonban sem nyíltan nem kommunikálják, sem a csatlakozáskor nem feltétel. Emiatt pedig inkább informáló egyesületként működnek ki nem mondott, de érzékelhető uralkodó nézetek mentén.

Ezek a közösségek ilyen minőségükben igen alacsony hatékonyságúak, hiszen a csoporton belül (épp a közösségi jelleg miatt) nem lelhetőek fel egységesen képviselt tényszerű információk, csak sokféle szubjektív vélemény az egyes témákról. A tagjaikat nem tudják (talán nem is akarják) valódi közösséggé formálni, mivel ahhoz valamilyen nyíltan kommunikált egységes ideológiára lenne szükség, amely viszont többnyire hiányzik. Így azonban - bármilyen jelentős potenciált hordoznak is -, ebben a formában nincs komolyabb funkciójuk, vagyis nem vezetnek sehova.

Pedig azonos ideológiai alapokon nyugvó, jól működő oo kisközösségeknek lenne helye, értelme. Hiszen mindegyikünknek szüksége van az életében néhány olyan támogató személyre, akinek kiöntheti a szívét akkor, amikor úgy érzi, hogy kudarcot vallott, nem megy tovább az otthontanulás (vagy maga a családi élet). Emiatt valóban nagyon fontos lenne időt és energiát beletenni abba, hogy megtaláljuk a szívünkhöz közelálló pár személyes ismerőst, oo családot, akikkel egymást kölcsönösen támogatva megosztozhatunk vándorutunk terhein.

És ebben tudnának szerepet vállalni az oo közösségek. Meg abban is, hogy megtanítsanak felhőtlenül örülni a saját utunknak a küzdelmek között is. Illetve hogy segítsenek önmagunk többiektől való különbözőségét elfogadni. Nem egy közösségre utalt tagként látni magunkat, hanem szabad, okos és cselekvőképes egyéneknek. Olyanoknak, akik egyszer már képesek voltak a saját elemi félelmeikkel farkasszemet nézve a közgondolkozás hurrogása és a bürokrácia akadékoskodásai ellenére meglépni azt, amit a szívükben helyesnek éreztek. Olyanoknak, akik tudják magukról, hogy ugyanezt bármikor máskor is képesek lennének megtenni (gyakorlatilag erről szól az egész életük).

Ma a csoportok nemigen segítenek az előbbiekben. Többek között emiatt gondolom úgy, hogy észbe kellene vennie mindenkinek, aki az otthontanulásban gondolkozik: ez egyáltalán nem egy kollektív út. Nem segít neked, ha úgy tekintesz magadra, hogy vagyunk mi, 'az otthonoktatók' együtt.

Az igazság az, hogy csak te vagy magadban, meg én. Csak mi vagyunk a saját, teljesen egyéni otthontanulós utunkon a saját családunkkal, közeli barátainkkal, rokoni kapcsolatainkkal. Ha baj van, elsősorban és leginkább saját magunkra (családunkra) számíthatunk: az életünkben személyesen is jelenlévő emberek erőforrásaiból meríthetünk, nem egy hasonszőrűekből álló virtuális közösségből. Muszáj ezt leírnom, mert otthontanítóként nem használ a kollektív tudat. Az ugyanis valamiféle nyájösztönt hoz elő az emberekből (amikor néhány hangos bárány izgatottsága az egész közösséget magával ragadja és egy irányba mozgatja).

A nyájösztön kényelmességre csábít és megakadályozza, hogy élj az integritásoddal. Emiatt nem érzel késztetést személyes véleményt kialakítani téged személyesen érintő dolgokról, eseményekről. Ezzel magyarázható az a fajta passzív viselkedés is, amikor új helyzetben (ahelyett, hogy cselekednél), aggódva fordulsz a közösséghez megoldásért: hiszen ott mindig találni nálad okosabbakat, akik gondolkoznak helyetted és reagálnak a kialakult problémákra.

A nyájösztön nem segít a saját küzdelmeid között kitartani sem. A csoporttagok életproblémáinak és félelmeinek folytonos figyelemmel követése inkább rásegít meglévő komplexusaidra, elbizonytalanodásaidra, hogy aztán idővel mindenki félinformáció-túltengésben szenvedő, rémtörténetekkel telipakolt fejű aggódó (vagy éppen feltüzelt) édesanyává, édesapává váljon.

Otthontanító szülőként a magányhoz kulcsfontosságú hozzászoknod. Muszáj megtanulnod, hogy önállóan járj utána dolgoknak, önállóan dönts éles helyzetekben, és önállóan vállald a teljes felelősséget a döntésidért. Nem hivatkozhatsz virtuális csoportra vagy másféle otthontanulós közösségre, mert ezek nem relevánsak sem a bürokrácia, sem a jog, de még a saját személyes életed szempontjából sem.

Neked másokéval össze nem hasonlítható, egyedi az életutad, és persze teljesen egyedi az otthontanulásotok is. Ezért nincs mese: be kell fejezni a virtuális közösségben létezést, és hozzá kell szokni mostmár ahhoz, hogy a te életed a te életed és annak összes zűrét neked magadnak kell megoldanod.

Helyetted senki nem fog utánaolvasni a dolgoknak. Senki nem fogja képviselni a te jogaidat. Helyetted senki sem fogja kitakarítani a konyhádat és nem fogja senki jobban megnevelni a gyerekeidet. Nem fogják lejjebb adni a te elvárásaidat helyetted, hogy egy lélegzetvételnyi józan észhez, felfrissüléshez juthass. És más nem fogja egyszerűbbé és élhetőbbé tenni a te életedet, hogy végre megtalálhasd a forrást a kételyeid feloldására. Ezeket vagy te teszed meg saját magadért és a családodért, vagy minden megmarad olyan kaotikusnak, amilyennek most érzed.

Ezért ne függj és ne félj senki emberfiától!

Ne függj egy csoporttól a véleményed kialakításában: járj magad utána a dolgoknak, amik foglalkoztatnak. Tanácstalanságban dolgozz önállóan a problémádon, kérdezz meg egy-két olyan embert a helyzetről, akiknek higgadt ítélőképességében megbízol, de ne függj mások véleményétől, hanem alakítsd ki magadnak a sajátodat.

Ne függj egy csoporttól abban sem, hogy az majd megharcolja a jogi küzdelmeidet, érvényesíti jogaidat. Ne legyenek illúzióid: mások gyakorlatban letesztelt ötletei rendszerint nem fognak neked beválni, amitől csak még szerencsétlenebbnek fogod érezni magad. Áldozat-hozzáállással persze nehéz lesz felülemelkedni a problémákon, ha viszont önállóan ötletelsz, az növeli az önbizalmadat.

Böngészd át a köznevelési törvényt, műveld ki jól magad a hatályos rendeletekből. (Ha szükséges a polgári törvénykönyvből, iskolai házirendből, intézményi szervezeti és működési szabályzatból is.) Nyomtasd ki az ügyed szempontjából fontos törvényi passzusokat, és ha valami nem egyértelmű, kérdezz, kérdezz, kérdezz. Iskolatitkártól, hivatalnoktól, oktatási szakértőtől. Bátran vegyél igénybe köztájékoztatásra kirendelt jogi tanácsadót is.

Ne függj az otthontanuló közösségtől a gyereked szocializációjánál sem, hiszen a család, az ismerősök és a helyi lehetőségek pont elegek neki. A kollektíven szervezett programok a társas kapcsolatok megerősödésével kecsegtetnek, valójában viszont semmivel sem hatékonyabbak ebben, mint amikor csupán azzal a pár családdal ápolod a kapcsolatot, akiket igazán közel érzel magadhoz.

Ne csodálj felettébb másokat azért, amit az otthontanulásban tesznek. Lehet, hogy azt hiszed, ők sokkal jobb szervezők és kreatívabbak, mint te: az igazság azonban az, hogy a te életedet senki sem csinálhatja nálad jobban. Nem láthatod azoknak a teljes életét, akik miatt lenyomod magad, csupán részleteket látsz: azokat a szeleteket, amelyeket hajlandóak az otthontanulásukból megmutatni.

A sikeresnek tűnő emberek általában elrejtik mély kételyeiket és megalkuvásaikat a többi ember elől és csak ritkán beszélnek azokról a dolgokról, amiket otthonoktatóként már nem is ők csinálnak a családjukban (kidelegált kötelezettségek). Nem mindig mondják őszintén el, hogy valójában mit áldoztak be azért, hogy olyan legyen az életük, amilyennek látod. Pedig ők sem szuperszülők. Nekik is megvannak a maguk harcai, amelyek lehet, hogy olyan harcok, amiket nem irigyelnél el tőlük, hogyha tudnál róluk. Viszont kétségkívül több derűvel, magabiztosabban képesek hozzáállni a helyzetekhez, mint ahogyan a saját életedet szemléled - talán ez az egyetlen dolog, amit érdemes tőlük eltanulni.

Nem kell tehát folyton másokra nézned: lehetsz bármikor boldog a te saját nagyszerű életeddel. Lehetsz kreatív úgy, ahogyan csak te tudsz lenni. Megtalálhatod a számodra működőképes otthontanító stílust. Mozgósíthatod magadban a saját erőforrásaidat azokért a célokért, amelyek neked fontosak. Mindeközben élvezheted az apró pillanatokat megismételhetetlen, különleges családoddal. Erről szól ez az utazás, az otthontanulás.

Bár azt írtam, ne függj emberektől, se emberek csoportjától - és ezt így is gondolom -, van Valaki, akitől jó és szükséges függni: Istentől. Ő nem ejt el téged... soha, semmilyen helyzetben. Amikor az ember otthontanulásra adja a fejét ez az első és legelemibb dolog, amit a saját bőrén tapasztal meg. Aki Benne bízva indul el az úton, azt kegyelmébe, mint egy nagykabátba, burkolja be az Úr és megtartja a szeretetében. Ezért a tapasztalatért érdemes továbbcsinálni, megéri kitartani. Addig, ameddig csak lehet.