BALKEZES poszt

Negyedik gyerekünk, Zeki (12) balkezes. Sem előtte, sem utána nem született eddig más balos gyerekünk és mi magunk sem vagyunk balkezesek. Kb. háromévesen vettük észre, hogy sztenderd ceruzafogással rajzol, következetesen bal kézzel. Azóta tanultunk pár dolgot a balkezességről, ezekről szeretnék most írni.


Nem egyetlen

A szűkebb családba vannak balkezesek, mint utóbb kiderült. Nagybácsi, nagynéni, egyéb emberkék. Érdekes módon, ameddig nem volt balkezes gyerekünk, ez fel sem tűnt. Még érdekesebb módon a fiam első unokatestvére, egy kislány, aki ugyanabban az évben született, is balkezes.


Kiből lehet balos gyerek?

Számomra ez a legizgalmasabb. Ugyanis kutatások bizonyították, hogy balkezes gyereke csak balkezes szülőknek lehet. Pontosabban olyanoknak, akiknek van enyhe vagy erős balkezes irányultságuk. Az erős balkezes irányultságúak a ténylegesen balkezesek. Vannak viszont olyanok is, akiknél ez nem olyan egyértelmű. Léteznek mindenféle, testi gyakorlatokra épülő tesztek, amelyekkel tapasztalatai módon meg lehet győződni róla, hogy mennyire balkezes az ember. Ezek a tesztek arra alapulnak, hogy minden ember alapvetően azon oldali testrészével végez bizonyos tevékenységeket, amelyik neki jobban "kézre áll". Így könnyen előfordulhat, hogy a magát jobbkezesnek gondoló személy bizonyos dolgokat a bal kezével végez.

Ennek persze a legtöbben nincsenek tudatában, ezért is hívják az ilyen embereket rejtett balkezesnek. Rejtett balkezes személyektől is születhet balkezes gyerek, de a teszteken notóriusan a jobb kezüket használóktól nem. Természetesen a képet jelentősen árnyalja, hogy sajnos létezik átszoktatás: egy balkezesnek vagy rejtett balkezesnek született kisgyereket módszeres szidással, büntetéssel, figyelmeztetéssel "le lehet beszélni" a számára kényelmes (és agyfélteke-huzalozás szempontjából normális) lateralitásáról. A lateralitás az egyik agyfélteke ösztönös preferálása a másikkal szemben, amikor motoros cselekvésekről (pl. labda elrúgása, söprés, távcsőbe nézés, ollóval vágás, írás) van szó. Ha megszokja a másik kéz (láb, szem) használatát, akkor azzal is ügyesen tud működni.

Már csak amiatt is, mivel a balkezesek ügyesebbek a jobb kezükkel, mint a jobbkezesek a bal kezükkel, amikor másik kézzel kell ugyanazt a feladatot elvégezni, mint amire alapesetben "kézre esne". Ezt figyelembe véve a tesztek azzal próbálják az "eredeti lateralitást" megmutatni, hogy a fent említett motoros tevékenységek végzésére adnak utasítást és arra kérik a résztvevőket, hogy ne gondolják végig előre, hogy melyik "lenne jó", hanem minél gyorsabban kezdjenek neki azzal a kézzel, lábbal, szemmel, füllel, amelyik elsőre "kézre esik". A lateralitás ugyanis nem csak a kézpreferenciában nyilvánul meg, hanem például abban is, hogy melyik lábbal kényelmesebb a labdát kapuba rúgni, vagy hogy melyik szemünket nem csukjuk be, amikor egy egyszemes távcsőbe belekukkantunk.

Rólunk mindkettőnkről kiderült a rejtett balkezesség, ahogy végeztük a teszteket, meg ahogy ezek után elkezdtük végiggondolni a mindennapi tevékenységeinket. Minket sosem szoktattak át, egyszerűen megvannak a preferenciáink - ezek azonban nem következetesen a jobb testrészünkre esnek, bizonyos dolgokban a balt preferáljuk. Az is igaz ránk, hogy könnyebben váltunk a két kezünk (lábunk, szemünk, fülünk) között. Nekem például néha jobban kézre áll a bal kezem, amikor kanállal eszem, meg néha "fordított kézben" használom a kést és a villát, amikor egyszerre kerülnek a kezembe. Ez tehát megmagyarázza, hogyan születhetett balkezes gyerekünk, amit én nagyon érdekesnek találtam.


Eszközök használata

Zekinek ezzel nem volt sosem gondja. Bár kiskorában vettünk neki balkezes ollót, meg balkezes tollat, de aztán ezek idővel elvástak és nem igényelt utánpótlást. Persze, lehet, hogy utána nem vágott annyit és ezért lehet, hogy a balkezes olló hiánya okolható, de ez nekem akkor nem tűnt fel, ő pedig nem panaszkodott. Bár csak részben tartozik ide, de a balkezes könyv elolvasása nekem sokat segített abban, hogy tudjam kicsit az ő szemszögéből nézni a dolgokat. Az eszközöknél ugyanis érdekesebbek az, amikor valami új dolgot tanítunk neki.

A squash, a foci, a kosárlabda esetén például érdemes figyelembe venni, hogy lehet, neki másik kézre vagy lábra esne, amit mutatni akarunk. Ilyenkor célszerű az ő helyzetéből, másik kézzel, másik lábbal megmutatni ugyanazt, mert lehet, neki úgy könnyebb. Egyelőre az olyan dolgok, mint balkezes gitár és balkezes egér, még nem okozott gondot, itt még nem tartunk (meg majd a vezetéstanulás is érdekes lesz, mivel neki a sebváltó nem jó oldalra esik). De számolunk ezzel, hogy figyelembe kell majd venni.


Mi a helyzet az írással?

Nagyon hálás vagyok, hogy a balkezes gyerekünk is otthon, velem tanult meg írni, olvasni. Írásformának mi a gyerekeknél a dőlt betűset választottuk. Az elején sajnáltam őt, hogy más irányba kell írnia, mint ami neki kényelmes lenne, de hamar megtanulta. Nyilván itthon nagyon sok konfliktushelyzet fel sem merült, ami mondjuk egy suliba járó gyereknék a balkezességhez való eltérő tanítói viszonyulások miatt felmerülhetett volna. Zeki a balkezessége miatt sosem szenvedett hátrányos megkülönböztetést.

Különleges képességek?

Na, ez is egy érdekes kérdés. Persze, mondják, hogy a balosok különösen kreatívak és művésznek sem utolsók, de mi nem a tehetségben, hanem a kiváló tananyagokban, a ráfordított sok gyakorlási időben és a kiváló oktatókban hiszünk. Egy úgymond tehetséges gyerek tehetséggondozás és rengeteg gyakorlás nélkül nem lesz kiemelkedő abban, ami felé fogékonyságot mutat (vagy ami felé a szülei terelik). Viszont, ha megkapja azt a fajta gondoskodást, ami előreviszi a képességeit, akkor tud komoly eredményeket letenni az asztalra - ez azonban minden gyerekre ugyanúgy igaz.

A komoly eredmények persze ezer más faktoron is múlnak, hiszen legtöbbször egymáshoz mérik és versenyeztetik a különleges képességekkel rendelkezőket. Ott pedig már akár kevésnek is bizonyulhat a legjobbja, amit belead. Ez a fajta miliő nem tetszik nekünk: az úgymond tehetséges embereket körülvevő, ajnározó, sztároló közeg és csak a tehetség kiaknázását szem előtt tartó kemény, alázós, rabszolgahajcsár edző-mentor. Egyik sem tesz jót az önértékelésnek és a munkamorálnak. Ezért eszünk ágában sincs kidelegálni a gyerekeinket mások keze alá. Eddig mindig megtaláltuk azokat a családi erősségeket, amivel ezt meg tudtuk így tartani.

Zeki egyébként nagyon pengén rajzol. De nem "pengeséggel" született, hanem nagyon sok rajzolással jutott el idáig. Sok időt tudott ráfordítani, mivel itthon volt velünk. Az erős alapokat mi tettük le együtt egy nagyszerű online rajztanfolyammal, amit először én tanultam végig, majd a családot is végigvezettem rajta. Zeki évekkel később rákattant a témára és folytatta saját érdeklődés alapján, "önszorgalomból". Erre mondhatnám, hogy lám, balkezes és tehetséges. De ezzel a kijelentéssel teljesen elvitatnám a jó rajztanfolyam "erejét" és a fiam rengeteg beletett energiáját - egyiket sem szeretném megtenni.

Mi van velünk, azaz élet a magántanulóság után

12 éve otthonoktatunk. A gyerekek, amióta iskolás korúak, mindig magántanulók voltak. Elmondhatjuk, hogy a magántanulóság régóta az életünk része és benne voltunk az utolsó pillanatig. Az idei nyár számomra ennek a státusznak a búcsúztatásáról szólt. Magamban, lélekben megtörten elköszöntem attól a miliőtől, amiben nekünk a magántanulóság telt: az ismerős családoktól, akik nem folytatták velünk otthonoktatós útjukat és az egykori helyzettől, amelyben még volt mit mondani azoknak, akik bele szerettek volna vágni az otthontanulásba.

Elköszöntem a miliőtől, amelyben lehetett egymást bátorítani, ha úgy tetszik, kampányolni az otthontanulás mellett azzal, hogy elmondjuk, megmutatjuk, hogy mi benne a jó. Bár mi, reményeink szerint, a továbbiakban is otthonoktatók maradunk, számomra a fenti miliő megszűnt augusztus 31-el - de nyilván már sokkal előbb is, a szembesülés azonban nekem augusztus elején történt. A szembesülés azzal, hogy most már soha többé nem lesz olyan az otthontanulás, mint amilyen előtte volt.

Mert nincs már az a közösségi érzés, amikor tudom: valami nagyobbnak vagyok a része, valaminek, amit Isten eltervezett és amire a magyar emberek kicsi, de lelkes része (családok, édesanyák) rábólintottak. Nincs már közösség, csak szórvány van, és a szórványban fogalmunk sincs egymásról: nem tudjuk, hogy ki maradt és ki ment. Nem tudjuk, hogy aki maradt, meddig tud maradni.

Akiknek a radikális változások miatt búcsúznia kellett az otthontanulástól, azokért nekem belül sajog a szívem, mert nem kellett volna, hogy így legyen. Nem kellene, hogy embereknek muszájból fel kelljen adni azt, amiben hisznek, amiben a jövőjüket elképzelték és amit örömmel tettek...

A szomorúság mellé nyarunkba izgalom is vegyült. Mi már két éve tudjuk, hogy idén ősszel újra neki fogunk indulni a nagyvilágnak és 2017/18 után másodszor is elmegyünk egy tanévet kalandozni Európába. Alig bírtuk kivárni, míg újra mehettünk, de kellett ennyi, mert ez volt a tervben. Másodszülöttünk nyolcadikból való elballagása és legkisebb lánykánk muszáj-ovikezdése az utazásunkkal egybeesnek, ami nyilván nem véletlen.

Hasonlóan két évvel ezelőtthöz, megint a Mediterrán államok a célországaink. Bejöttek nekünk ezek a helyek, nagyonis, mind kicsit más okból. Mi szeptember közepén vizsgáztunk volna egy olyan OKJ-s képzés lezárásaként, amit ketten F.-el, majdnem egy teljes évig nagy örömmel csináltunk. A vizsga után néhány nappal terveztük volna az indulást, a koronavírus azonban közbeszólt. Eu-szerte kezdtek felmenni a fertőzésszámok és attól tartva, hogy visszafordítanak a határon és nem engednek továbbmenni a következő országba, egy hónappal előbb, augusztus végén sebtiben elindultunk.

Nem bántuk meg, jó volt így. Főleg, hogy a csodás spanyol tengerpartot a puha homokkal és a hatalmas morajló hullámokkal így pár héttel tovább élvezhettük... Sok kalandban volt részünk. Jelenleg Portugália déli részén egy földúton megközelíthető dombvidéki házban vagyunk és nagyon jó itt. Alig vannak emberek, így senkit sem zavarunk és minket sem feszélyeznek: felszabadultan és zavartalanul élhetjük nagycsaládos életünket. Persze az én szívemben már veszettül tombol a honvágy, de ezzel egyedül vagyok a családban, ami persze nem is baj.

A tanulásról annyit, hogy a gyerekek nyár elején, Isten kegyelméből a 10., 8., 7., 4. és 1. osztályokat zárták le - akkor még magántanulóként, a járványhelyzet miatt online és skype-on vizsgázva. Egyéni tanulói munkarendet nem kértünk erre a tanévre, de 2021-ben 4 gyerekünknek lesz szüksége rá. Csak az általános iskolásoknak szeretnénk majd végigvinni az új procedúrát, mert a gimiseink olyan suliban tanulnak, mely eleve a magántanulósághoz hasonló feltételeket biztosít, így nekik nem fogunk beadni kérelmet. Az igényléssel kapcsolatban vannak terveink, de még messze a jövő június.

És most nektek dobom a labdát, mert őszintén érdekel: veletek mi a helyzet? Ha korábban otthon voltál a gyerekeiddel: tudtátok folytatni az otthontanulást? Ha suliznak a gyerekeid: hogy érzitek magatokat, sikerül belerázódni az új víruskáoszos tanévbe? Köszönöm, ha válaszolsz!

"Biztos, hogy meg akarod írni...?!"

Mulatságos ez a blogolás-dolog. Kialakul egy virtuális közösség olvasó és blogíró között kellemes érzelmeket bekapcsoló közösségi élménnyel. Ez miatt, rengeteg nagy hallgatásom után is még mindig fel-feltör bennem a vágy, hogy megosszam magam, hogy elmondjam, mi van velünk. És persze, ez azzal a kimondatlan szándékkal párosul, hogy terólad, az olvasóról is halljak. Mert hiányzik ez a közösség, jó lenne tudni, hogy kivel mi van, de még inkább azt, hogy mindenki megvan.

Aztán meg ott vannak a gondolataim, amiket az utóbbi időben kicsit félve, óvatosan (vagy inkább sehogyan sem) osztottam meg. Gyakorlatilag nem mondok már semmit, mert amikor mondanám, lecsitítom magam. Biztos, hogy meg akarod írni?! És elindulnak a félelmek ("hátha olyanok olvassák, akiknek nem való, akik visszaélnek vele"). Meg a túlzott körültekintés ("mit írhatnék én, aki olyan helyzetben van, hogy a gyerekei még otthon lehetnek mellette, amikor már legtöbb otthonoktató ismerős gyereke suliba kénytelen járni").

Ezeken a szűrőkön nem megy át semmi. Minden gondolatom fönnakad. Néha persze, az is eszembe jut, hogy régebben többen is voltak, akik szívesen olvasták, amit leírtam és talán még mindig lenne, aki szívesen olvasná. De ilyenkor meg arra gondolok, hogy mennyire más világ van tavaly ősz (vagyis a köznevelési törvény ovimuszályosító, magántanulóságot eltörlő, szigorú egyéni munkarendet bevezető módosítása) óta és, hogy talán nincs is senki, aki ezek után kíváncsi az írásaimra. Persze nem csak az otthonoktatásról szólt minden itt a blogon, de én ebből a háttérországból írtam és ma is csak ebből tudnék írni.

Ugyanakkor nem szeretnék feleslegesen indulatokat kelteni. Ha valaki úgy érzi, falakba ütközik és nem tudja azt tenni, amit szeretne, mivel azt már nem lehet olyan egyszerűen, akkor rossz érzéseit könnyen kivetítheti (rám például). De ezzel meg nekem nem biztos, hogy foglalkoznom kell, hiszen változtatni mások helyzetén nem tudok: sajnos nem én vagyok a törvényhozó, így teljesen a hatáskörömön kívül esik a dolog. Ettől függetlenül persze szoktam őrlődni ezen, a mások helyzetén. Kicsit olyan most, mint amikor valakinek szenved a felnőtt gyereke. Hogyan is tudja akkor élvezni a saját életét, ha azok, akik neki fontosak, nem érzik jól magukat?

Én próbálom élvezni a saját életemet, a saját helyzetemet, de amikor másokra gondolok, nem könnyű. Ahogy persze "erősödik a hiányzás" ez után a virtuális közösség után, úgy erőtlenedik el egyre inkább a szolidáris hallgatásom (=nem beszélek, hogy mások ne érezzék rosszul magukat). Bátorságot akarok venni, vállalni az életemet olyannak, amilyen. Végtére is, vagyok, aki vagyok, élek, ahogy élek, és úgy gondolom, ezt nem kell sem szégyellnem, sem rejtegetnem. Régen is olyan voltam, aki megírta, amit úgy érezte, meg kell. Szeretnék újra ilyen lenni.