A vizsgáink kapcsán Hajni kérdezte, hogy a nehézségek ellenére hogyan sikerült tanulásra motiválni a másodszülöttet. A válaszomat nehéz volt dióhéjba szedni, ezért írtam posztot belőle.
Rafi okozott pár igen nehéz percet és keményen a térdemre is kényszerített. Próbáltam őt motiválni mindenhogy, ahogyan eszembe jutott: először szelíden, türelemmel. Aztán egyre türelmetlenebbül. Aztán dühösen mérgelődve. Majd kétségbeesetten, vadul fenyegetve, hogy ha nem változtat a hozzáállásán, nem fog menni az itthontanulás.
Ó, nagyon tanulságos volt ez az időszak: az Úr bemutatott magamnak, hogy milyen is a szívem. Hogy a célom elérése fontosabb, mint a gyerekem... és ezen a ponton összetörtem. Feladtam. Láttam, hogy ennyit nem ér egy dolog sem, főleg nem egy vizsga: nem éri meg a gyerekemmel való kapcsolatomat és a családi békességet (hiszen a családban mindenki szem és fültanúja volt a vergődésnek, így ez a helyzet mindenki nyugalmára rányomta a bélyegét). De nem tudtam, mit tegyek - hagytam hát napokat semmit tenni. És figyeltem a gyereket. Az Úrhoz könyörögtem vezetésért és próbáltam rájönni, milyen rugóra kattog, mivel lehetne hatni rá.
Ha motiválásról van szó, nekünk itthon nincs a tanárokéhoz hasonló eszköztár a kezünkben: nem lehet jutalmazással, fenyegetéssel vagy jegyekkel munkára bírni a gyerekeinket, sem osztály előtt megszégyeníteni őket, sem leküldeni az igazgatóhoz. Az otthonoktatottakat nem feltétlenül hatja meg, hogy azt mondom, "muszáj csinálnod a dolgodat, mert különben megbuksz!" - mert ez az egész az adott pillanatban nem igazán reális nekik. Pedig, ha szelíd eszközökkel nem tudod rávenni, hogy csinálja meg, amit meg kell, ha nem tudod meggyőzni a kis fejét és szívét (!), hogy ez neki fontos, akkor el van kapálva az egész. Akkor vége az otthonoktatásnak.
Ezek szív-dolgok is, hozzáállás-dolgok is: nem pusztán a magatartás kordában tartásáról van szó, hanem egy belső motiváció felébresztéséről. Ezért sem lehet látszateredményekkel ellavírozni éveken át, míg kamaszkorban robban a bomba. Itthon nem kamaszkorban robban a bomba, hanem adott esetben akár sokkal előbb is.
Én pedig nem akarom a gyerekemet a teljesítményéért megjutalmazni, mint egy kutyát. Nem akarom, hogy azért tanuljon, mert akkor valami jó dologban részesül: ha a tanulást nem tudja jó dolognak, vagy legrosszabb esetben is a saját feladatának, szükséges rossznak látni (eszköznek, hogy itthon maradhasson), akkor nem akarom csinálni ezt az egészet, mert nincs semmi értelme.
Az igazat megvallva, pontosan nem tudom már, hogy mi hatott leginkább, de úgy gondolom, hogy Rafi végül az apai-anyai rábeszélésre és a gyengéd szeretetre reagált (simi a nyakon-háton az extrém stresszes helyzetekben nála nagyon bejön). Meg azt hiszem, arra is, hogy látta: ő maga tényleg képes meghiúsítani a dolgokat, tényleg rajta múlik az, hogy mi lesz a végkimenetel.
Miután teljes passzivitásba vonultam és nem nyaggattam, nem fenyegettem, csupán elmondtam, hogy itt van a vége: ha nem akarja, akkor nem fog menni, mert nem tudom a fejébe tölteni a tanulást - némiképpen megemberelte magát. De ez nem volt elég nekem. Nem akartam, hogy úgy érezze, ő tesz szívességet nekem, hogy méltóztatik megcsinálni a dolgát. Több kellett. Így a részemről további passzivitás következett. Egyszer csak eldöntötte, hogy mit akar, én meg addigra már lecsillapodtam, és újra a türelmes rábeszélő formámat hoztam.:)
Úgy hiszem, ez a helyzet akkor is kirobbant volna, ha csak a féléves anyagból kellett volna felkészülni. Mert nem az volt a baj, hogy szegény gyerek túl volt terhelve, hanem az, hogy mindenre húzta az orrát: ha 2 oldalt csináltunk, egyet akart csinálni, ha egyet csináltunk, felet akart, ha 2 feladat volt hátra, akkor azonnal abba akarta hagyni. Szóval engem kóstolgatott és a határait próbálgatta. Olyan volt, mint egy vérbeli kamasz - és ezzel totálisan lesokkolt, egyáltalán nem számítottam ilyesmire egy elsőstől. Persze nem várhattam tőle mást, amikor egy évig 4 vérbeli kamasszal volt összezárva, akik a négy gyerekünk közül láthatóan őrá voltak a legnagyobb hatással.
Tudtam tehát, honnan fúj a szél, de arra nem gondoltam, hogy ez a szél cunamivá változik majd, amely a tanulásunk körül fog eszkalálódni...
Úgy érzem, idejében meccseztük le a témát, mert ez a góc már hónapok óta ott volt a gyerkőc jellemében. Bár időnként látványosan meg is nyilvánult, nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, mert utóbb mindig lecsitult a helyzet. Azt gondoltam, az idő majd visszaszelídíti a gyerekemet, de most már tudom, hogy ez magától nem történt volna meg.
Igazán nem volt egyszerű ez a meccs, de nagyon örülök, hogy idejében a felszínre került a konfliktus. Ha Rafi suliba járt volna, én meg dolgozom, akkor a hozzáállásbeli, meg a tanulási problémákkal csak a tanárok találkoztak volna, a szív-probléma pedig simán rejtve maradhatott volna előttem akár hosszabb ideig. Így viszont együtt szenvedtük végig ezt az időszakot, de a kapcsolatunk megváltozott, szorosabb lett a végére, tehát mindenképpen megérte a küzdelmet. Ez most egy nagyon friss dolog, ami megerősít abban, hogy az otthonoktatásnak van létjogosultsága és nemcsak a szülő-gyerek kapcsolat szempontjából, hanem a jellemfejlődés helyes irányba terelése miatt is.
Rafi egyébként azóta nagyon kedves, könnyen motiválható gyerekké vedlette vissza magát, jó élményt szerzett a vizsgán, és megmaradt a kitartása is. Persze olykor vannak gyenge pillanatai, de látszik rajta, hogy hallgat a szelíd rábeszélésre, és ez nagyon reményteljes az elmúlt időszak vele kapcsolatos tapasztalatai után.
Így jövőre kevésbé nehéz évet remélek, de az Úr tudja mi lesz, én még nem...:)