Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hét gyerkőccel meg két kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2012. március 22., csütörtök

Rafi motiválása körüli küzdelmeim


 
A vizsgáink kapcsán Hajni kérdezte, hogy a nehézségek ellenére hogyan sikerült tanulásra motiválni a másodszülöttet. A válaszomat nehéz volt dióhéjba szedni, ezért írtam posztot belőle.

Rafi okozott pár igen nehéz percet és keményen a térdemre is kényszerített. Próbáltam őt motiválni mindenhogy, ahogyan eszembe jutott: először szelíden, türelemmel. Aztán egyre türelmetlenebbül. Aztán dühösen mérgelődve. Majd kétségbeesetten, vadul fenyegetve, hogy ha nem változtat a hozzáállásán, nem fog menni az itthontanulás.

Ó, nagyon tanulságos volt ez az időszak: az Úr bemutatott magamnak, hogy milyen is a szívem. Hogy a célom elérése fontosabb, mint a gyerekem... és ezen a ponton összetörtem. Feladtam. Láttam, hogy ennyit nem ér egy dolog sem, főleg nem egy vizsga: nem éri meg a gyerekemmel való kapcsolatomat és a családi békességet (hiszen a családban mindenki szem és fültanúja volt a vergődésnek, így ez a helyzet mindenki nyugalmára rányomta a bélyegét). De nem tudtam, mit tegyek - hagytam hát napokat semmit tenni. És figyeltem a gyereket. Az Úrhoz könyörögtem vezetésért és próbáltam rájönni, milyen rugóra kattog, mivel lehetne hatni rá.

Ha motiválásról van szó, nekünk itthon nincs a tanárokéhoz hasonló eszköztár a kezünkben: nem lehet jutalmazással, fenyegetéssel vagy jegyekkel munkára bírni a gyerekeinket, sem osztály előtt megszégyeníteni őket, sem leküldeni az igazgatóhoz. Az otthonoktatottakat nem feltétlenül hatja meg, hogy azt mondom, "muszáj csinálnod a dolgodat, mert különben megbuksz!" - mert ez az egész az adott pillanatban nem igazán reális nekik. Pedig, ha szelíd eszközökkel nem tudod rávenni, hogy csinálja meg, amit meg kell, ha nem tudod meggyőzni a kis fejét és szívét (!), hogy ez neki fontos, akkor el van kapálva az egész. Akkor vége az otthonoktatásnak.

Ezek szív-dolgok is, hozzáállás-dolgok is: nem pusztán a magatartás kordában tartásáról van szó, hanem egy belső motiváció felébresztéséről. Ezért sem lehet látszateredményekkel ellavírozni éveken át, míg kamaszkorban robban a bomba. Itthon nem kamaszkorban robban a bomba, hanem adott esetben akár sokkal előbb is.

Én pedig nem akarom a gyerekemet a teljesítményéért megjutalmazni, mint egy kutyát. Nem akarom, hogy azért tanuljon, mert akkor valami jó dologban részesül: ha a tanulást nem tudja jó dolognak, vagy legrosszabb esetben is a saját feladatának, szükséges rossznak látni (eszköznek, hogy itthon maradhasson), akkor nem akarom csinálni ezt az egészet, mert nincs semmi értelme.

Az igazat megvallva, pontosan nem tudom már, hogy mi hatott leginkább, de úgy gondolom, hogy Rafi végül az apai-anyai rábeszélésre és a gyengéd szeretetre reagált (simi a nyakon-háton az extrém stresszes helyzetekben nála nagyon bejön). Meg azt hiszem, arra is, hogy látta: ő maga tényleg képes meghiúsítani a dolgokat, tényleg rajta múlik az, hogy mi lesz a végkimenetel.

Miután teljes passzivitásba vonultam és nem nyaggattam, nem fenyegettem, csupán elmondtam, hogy itt van a vége: ha nem akarja, akkor nem fog menni, mert nem tudom a fejébe tölteni a tanulást - némiképpen megemberelte magát. De ez nem volt elég nekem. Nem akartam, hogy úgy érezze, ő tesz szívességet nekem, hogy méltóztatik megcsinálni a dolgát. Több kellett. Így a részemről további passzivitás következett. Egyszer csak eldöntötte, hogy mit akar, én meg addigra már lecsillapodtam, és újra a türelmes rábeszélő formámat hoztam.:)

Úgy hiszem, ez a helyzet akkor is kirobbant volna, ha csak a féléves anyagból kellett volna felkészülni. Mert nem az volt a baj, hogy szegény gyerek túl volt terhelve, hanem az, hogy mindenre húzta az orrát: ha 2 oldalt csináltunk, egyet akart csinálni, ha egyet csináltunk, felet akart, ha 2 feladat volt hátra, akkor azonnal abba akarta hagyni. Szóval engem kóstolgatott és a határait próbálgatta. Olyan volt, mint egy vérbeli kamasz - és ezzel totálisan lesokkolt, egyáltalán nem számítottam ilyesmire egy elsőstől. Persze nem várhattam tőle mást, amikor egy évig 4 vérbeli kamasszal volt összezárva, akik a négy gyerekünk közül láthatóan őrá voltak a legnagyobb hatással.

Tudtam tehát, honnan fúj a szél, de arra nem gondoltam, hogy ez a szél cunamivá változik majd, amely a tanulásunk körül fog eszkalálódni...

Úgy érzem, idejében meccseztük le a témát, mert ez a góc már hónapok óta ott volt a gyerkőc jellemében. Bár időnként látványosan meg is nyilvánult, nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, mert utóbb mindig lecsitult a helyzet. Azt gondoltam, az idő majd visszaszelídíti a gyerekemet, de most már tudom, hogy ez magától nem történt volna meg.

Igazán nem volt egyszerű ez a meccs, de nagyon örülök, hogy idejében a felszínre került a konfliktus. Ha Rafi suliba járt volna, én meg dolgozom, akkor a hozzáállásbeli, meg a tanulási problémákkal csak a tanárok találkoztak volna, a szív-probléma pedig simán rejtve maradhatott volna előttem akár hosszabb ideig. Így viszont együtt szenvedtük végig ezt az időszakot, de a kapcsolatunk megváltozott, szorosabb lett a végére, tehát mindenképpen megérte a küzdelmet. Ez most egy nagyon friss dolog, ami megerősít abban, hogy az otthonoktatásnak van létjogosultsága és nemcsak a szülő-gyerek kapcsolat szempontjából, hanem a jellemfejlődés helyes irányba terelése miatt is.

Rafi egyébként azóta nagyon kedves, könnyen motiválható gyerekké vedlette vissza magát, jó élményt szerzett a vizsgán, és megmaradt a kitartása is. Persze olykor vannak gyenge pillanatai, de látszik rajta, hogy hallgat a szelíd rábeszélésre, és ez nagyon reményteljes az elmúlt időszak vele kapcsolatos tapasztalatai után.

Így jövőre kevésbé nehéz évet remélek, de az Úr tudja mi lesz, én még nem...:)



2012. március 18., vasárnap

Vizsgáinkról így utólag



Két gyerek, két nap, két félév anyaga - röviden így lehetne összefoglalni.

Ez volt az első évünk, hogy két gyerekkel tanultunk otthon. Nagy kihívás volt, főleg, mert Rafival komolyabb nevelési problémáink adódtak és ezek megnehezítették, majdnem meg is akadályozták a vele való hatékony tanulást. Doda tanulnivalója is elég tetemes lett, és ezzel október közepén, az első tanulós hetünkön szembesültem. Nem a tananyag volt teljesíthetetlenül sok, hanem nagyon elaprózódott a napi haladás a kitöltendő munkafüzetek száma miatt. Úgy éreztem, hogy ha így maradunk, akkor a tanév alatt fel fog őrlődni a gyerekünk kedve és öröme is. Ezt nem akartuk. Így jött az a kétségbeesett ötletem, hogy pörgessük föl a tanulást úgy, hogy az egész tanév anyagát a félév végére megcsináljuk - Dodával mindenképpen, de ha lehet, Rafival is. Ha ez sikerül, akkor januártól szeptemberig élhetünk a szabad tanulásnak, és a tavaszi, nyár eleji szép időt kihasználhatjuk hasznosabban, mint hogy munkafüzetelnénk és a nyári vizsgákra készülnénk.

Ezzel az álommal vágtam tehát neki.

Adott volt a tankönyvek száma, az átveendő oldalak száma. Így gyakorlatilag egy lebontást kellett csinálni napi és heti szintre. Azt láttam, hogy úgy nem fog menni, ha minden tárgyat mindennap csinálunk, sem úgy, ha minden tárgyra heti beosztást csinálok: mindkét esetben élvezhetetlenül elaprózódott volna a tanulnivaló (mint a suliban). Ezért azt találtam ki, hogy tankönyvekben gondolkozom, nem tantárgyakban, és egyszerre két-három félét igyekszünk kivégezni pár hét alatt úgy, hogy azokkal napi szinten foglalkozunk. Ez működött.

A hosszú sztorit rövidre vágva: Doda január harmadik hetében egy keddi napon sikeresen levizsgázott, pénteken pedig ugyanígy Rafi is (még néhány jegyet nem tudunk).

Idén, hogy két gyerekünk lett iskolás, tapasztaltuk, hogy több gyerek több vizsganapot is jelent. (Bár kérvényeztük, hogy hadd vizsgázzon a két gyerek egy napon, de ezt -gondolom a sok más szervezési szempont miatt- nem tudta figyelembe venni a suli.) Erre eddig nem is gondoltam, de most már számolok vele.

A gyerekeink közül előbb-utóbb mind sulis lesz és lehet, hogy az már komolyabb logisztikát fog igényelni a vizsgák körül. Bár az még odébb van, és addigra a nagyobbak felsősök lesznek, így talán más megoldások is születhetnek a helyzet megoldására, egyelőre viszont annak örülök, hogy jövő januárig nem kell ilyesmiken agyalnom. Ugyanakkor szeptembertől valószínűleg már három gyerekünk lesz iskoláskorú, úgyhogy az idén bevált logisztika helyett is lehet, hogy új kell majd...

A tapasztalatokat összegezve, nem volt sétagalopp ez a félév, de azt kell, mondjam, hogy nagyon megérte. A gyerekeknek talán nagyobb lett a rálátásuk a tananyagra, mintha elapróztuk volna, a teherbírásuk pedig kétségkívül növekedett, még ha voltak is nyavajgások, meg nekem is volt pár holtpontom. Úgy látom, kettejük közül Doda az, aki már felfogta a dolog jelentőségét, és ő már pedzegette is, hogy akkor a negyedikes anyagnak is hamar álljunk majd neki... (rákattant a intenzív tanulásra) De most egy ideig még biztosan nem fogunk.

Hogy Bót se hagyjam ki a történetből: érkezése éppen a vizsga előtti héten derült ki. Nagyon örültünk neki, én viszont elég hamar a szokás szerinti 'irtópocsék' állapotomba estem hosszú hetekre. Így nehezen lehetett volna a 2. félévet normálisan végigvinni. Ezen a ponton derült ki, hogy milyen jó is, hogy az egész éves anyagból levizsgáztunk és most nyugiban összeszedhetem magam, nem sürget, hogy már készülni kellene a gyerekekkel. Most mindenki pihizik, olvasgat, játszik, játszik, játszik - szóval nyaralunk.

Így utólag látom csak tisztán, hogy az egész időzítés mennyire nagyszerű volt! Már az elején sejtettem, hogy az Úr az, aki indít erre az eseti 'gyorstanulásra', de nem tudtam, hogy miért teszi és így nehéz volt racionalizálni a döntést. Tudtam, hogy ezt kell tennem, de nem tudtam, miért most és miért fontos ez. Utólag derült csak ki.

Hálásak vagyunk, hogy így vezetett minket Isten. Meg, hogy végigvitt ezen a tanéven: megadva mindegyikünknek a szükséges erőt és egészséget a tanuláshoz. Meg, hogy a suliban újra együttműködést tapasztaltunk: a tanévgyorsítással kapcsolatban, meg a vizsgákon is. Meg Bóért, hogy adta őt és éppen most (szerintem ezt még sokszor el fogom mondani).

Ahogy telnek az évek otthonoktatva, lassan kezd a nagy ÖNbizalmam elszállni. Egyre kevéssé vagyok képes bármit is az én értelmemnek és nagyszerűségemnek betudni. Egyre tisztábban látom, mennyire kevés vagyok én ehhez az egészhez, mennyire sok ponton meg lehet csúszni és mennyire szükségem van az Úr kegyelmére, erejére, bölcsességére, és Szentlelke vezetésére minden nap. Enélkül nem fog menni, nem fogunk tudni boldogulni, továbblépni és megmaradni ezen az úton.

Isten tart meg, Ő hordoz és Nélküle nem tudnánk sem reménységgel élni, sem otthonoktatni. Elhívott, és kizárólag a Belé vetett bizalommal, hitből merem mondani, hogy végig fogunk menni az úton, amelyre rátette a lábunkat: mert Ő hűséges.

Szóval mindenért egyedül Istené a dicsőség!




  

2012. március 12., hétfő

Megjöttünk...



Na jó, el se mentem, de itt a blogon nem voltam túl aktív mostanság, az írásban meg jó ideje már egyáltalán nem. De most újra vagyok... illetve vagyunk. A királyi többes a legkisebb családtagunknak szól. Róla valószínűleg még nem hallottatok: én egyelőre csak Bó-nak hívom, mivel ő pocakban lévő baBó. Ő az ötödik nagyon szeretett, nagyon várt gyermekünk: az ötödik áldás, akit Istentől sáfárságra kaptunk és akinek családilag is örülünk. Jó az Úr!

Nagyon rosszul voltam vele az elmúlt hetekben (a tesói a pocakságuk idején ugyanilyen szétesést okoztak nálam): rókák, éhség, rókák, rókák, éhség... aki átélte a pocakoslétnek ezeket a mélységeit, az úgyis pontosan tudja, a többiek meg örüljenek, hogy nem tudják, miről beszélek. Most jobban vagyok. Már hetek óta várom az alkalmat, hogy bejelentkezhessek és elújságolhassam nektek is a hírt, de ezidáig nem volt erőm ezt megtenni. Hát, most már tudjátok és bízom benne hogy velünk örültök ti is.

Bó örömhírén kívül is sok dolog történt velünk azóta, hogy nem írtam: voltak vizsgáink, meg hangyáink, meg mindenféle más. Bizonyos gondolatokra eljutottam az otthonoktatással és más dolgokkal kapcsolatban is. Az előbbi témákról a posztok egy része készen, a többi folyamatban van. Hamarosan jövök!:)




 

Szívesen olvastátok