Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hét gyerkőccel meg két kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2011. augusztus 8., hétfő

Miért nem iskola? (marathoni poszt)



Itt az ideje, hogy megragadd a bögrédet, és tölts egy gőzölgő teát magadnak, mert ez most egy újabb marathoni poszt.:)

Kérlek, hogyha hívő szülőként vagy pedagógusként olvasod a blogot, olvass nyitott szívvel, mindent Isten Igéjével összevetve, mert e kettő nélkül nem fogod tudni jól érteni a mostani gondolataimat. Nem célom megkérdőjelezni emberek szakértelmét és legjobb szándékait. Ugyanakkor nem mehetek el a tény mellett, hogy mind a szakértelem, mind a legjobb szándék kevésnek bizonyul, amikor a gyerekeink boldogulásáról van szó. Ennél többre van szükség: a helyes dolgot kell megtenni. De mi az és miért? - erről gondolkozom most. Teára fel.:)

*****

Anglia sok mindenben más, mint Magyarország, de az otthonoktatás fölött ugyanúgy nehéz napirendre térniük az embereknek, mint otthon. Az itteni gyülekezetünkben sincs ez másképpen.

Úgy hiszem, persze találgatok, hogy talán többeket irritál az, ahogyan élünk, meg az, hogy otthonoktatunk- mégis csak nagyon kevesen jönnek oda és érdeklődnek erről komolyabban. Pedig nem harapunk.:)

Néhány héttel ezelőtt, házi csoportban mégis felmerült pár kérdés az otthonoktatással kapcsolatban, amit 'nekünk szegeztek'. Napokkal később, sokat gondolkoztam azokon a dolgokon, amiket akkor felvetettek: a feltételezéseken, amikkel éltek és a válaszokon, amiket adtunk. Örültem, hogy beszélgethettünk a témáról, de emellett mindenféle furcsa érzést is kiváltottak bennem a kérdéseik, felvetéseik. Meg kellett állapítanom, hogy még mindig nem tudok érzelmileg semleges maradni, és tárgyilagosan válaszolgatni, akárhányszor hallottam is már hasonlóakat: mindig felkavar és kicsit el is keseredek. A szűklátókörűségen. Persze, nem kellene. De akkor is.

Néha szeretnék mindenkivel konfrontálódni, hogy valami módon rávehessem őket egy jobb útra, amin járhatnak. Néha meg csak szeretnék csendesen elvegyülni és beilleszkedni egy közösségbe, anélkül, hogy családként azt kellene éreznünk, hogy Isten népe között is furák és 'túl radikálisak' vagyunk. Mindkettő érzés elsodor néha, de ilyenkor a férjem mindig emlékeztet egy harmadik szemszögre is. Isten szemében ugyanis nem mi vagyunk a furák azzal, hogy Neki akarunk megfelelni. Azok a furák, akik nem ezt akarják...:)


Nem bízol Istenben??

Ez egy meglepő kérdés számomra, de már több fórumon elhangzott, amikor elmondtuk, hogy mi nem visszük iskolába a gyerekeinket.

Az emberek igen furcsán gondolkoznak. Ha mi hiszünk Istennek, Aki az Igében kijelentette, hogy mi módon kell egy gyereknek szocializálódni, és ebben megerősödve otthonoktatóvá válunk, akkor mások ránk sütik, hogy nem bízunk az Úrban. Aki viszont Isten útmutatása ellenére káros közegbe engedi a gyermekét, az nyilvánvalóan Benne bízik, amikor ezt teszi...

Én nem hiszem, hogy bizalomnak nevezhető az a helyzet, amikor valaki, félretéve Isten útmutatását a saját feje és a társadalom hangjai után megy: közben pedig reménykedik, hogy az Úr megtartja a gyermekét ott, ahol egyébként neki semmi keresnivalója nem lenne.

Szerintem igazi bizalomról akkor beszélhetünk, amikor előre elkötelezem a szívemet, hogy Isten vezetése szerint fogok járni, akármerre vezessen is. Amikor teljesen rábízom az életemet az Ő tökéletes terveire, akár a családról, akár a munkáról, akár az anyagiakról, akár a gyereknevelésről van szó. Nem azért rendezem be az életemet az Ige alapján, mert mindent előre látok, vagy mert annyira szupernek érzem magam. Hanem mert elhiszem az Úrnak, hogy Ő tudja a legjobban, hogy mi a jó nekem és a családunknak- nem a társadalom vagy akár én magam.

Amikor Istenben bízom, akkor elhiszem Neki, hogy csak úgy jó, ahogyan Ő eltervezte és az Igéjében kijelentette. És elhiszem, hogy nekem nem kell okoskodnom, akadékoskodnom, aggályoskodnom, hanem csak engedelmeskednem, Hozzá igazítva mindent az életemben. Ez a bizalom szerintem, és nem a másik verzió.

A probléma azzal van, hogy az emberek összekeverik Isten kegyelmét az ember felelősségével. Valóban Isten kegyelme, ha egy gyermek nem tévelyedik el az igazságtól, hanem megragadja azt és hitre jut. De az ember felelőssége Isten útmutatásai szerint nevelni az övéit. Annak semmi köze az Úrba vetett bizalomhoz, ha olyan helyre viszem a gyerekemet, amely Isten szerint nem jó neki. Az nem bizalom, hanem az Úr kísértése...

Hogyan mondhatjuk, hogy Istenben bízva visszük iskolába a gyerekeinket, amikor az Ige szerint Ő családokban nevelődve szeretné látni őket a mi szellemi felügyeletünk és vezetésünk alatt? Nem arról van itt szó, hogy az Ige mondanivalója rejtett vagy homályos lenne azzal kapcsolatban, hogy az Úr mit vár el tőlünk gyereknevelés és családi berendezkedés viszonylatában. Istennek egészen konkrét véleménye van ezekről a témákról, csak mi nem vagyunk készek befogadni azt. Mert nem igazán nyitott a szívünk az Ő útjai iránt, ha az a társadalmi iránnyal ellentétes gondolatokat is képvisel.

Így viszont hogyan hivatkozhatunk az Úrra, amikor nem is Ő a forrásunk a gyerekekkel kapcsolatos kérdésekben, hanem a saját kútfő, a világi pszichológusok és a közgondolkozás?

 
Nem fogja sajnálni a gyereked, hogy visszatartottad őt a gyerekközösségtől??

Ha elrontjuk az otthonoktatást, akkor bizonyára meg fog fordulni a fiaink fejében, hogy bárcsak iskolába járhattak volna... De ha Isten segít és nem rontjuk el, akkor szerintem nagyon hálásak lesznek, hogy nem kellett suliba járniuk, hanem lehetővé tettük számukra, hogy otthon legyenek velünk, távol a gyerekközösségtől, amely csak elszigetelte volna őket egymástól és tőlünk. Húsz év múlva beszéljünk, addigra kiderül, hogy mi lesz.:)

De miért az az alaptézis, hogy az otthonoktatás szükségképpen megfosztottság valami jótól? Az otthonoktatás nem a jótól való megfosztottság, hanem a károstól való távol tartás. Mert családban felnőni jó igazán a gyereknek, nem a szüleitől elválasztva egy lelkileg romboló hatású gyerekközösségben.

Ha nem homályosítaná el a szemünket a közgondolkozás, akkor tisztán látnánk, hogy az iskolások azok, akik a jótól megfosztottak: mert meg vannak fosztva a saját szüleikkel való életközösségtől, és az ő lelki tanításuktól. Ez az igazi megfosztottság, nem az, hogy valaki rendszeres gyerekközösség nélkül nő fel.

A feltételezésekkel ellentétben az otthonoktatott gyerekek nem szenvednek otthon a gyerekközösség hiánya miatt. Mint minden gyerek, ők is szeretnek otthon lenni, és fel tudják találni magukat ott.

Persze, ha a szülők engedik felgerjedni a gyerekközösség utáni vágyat, akkor a gyerekeik szenvedni fognak, és nyaggatni a szülőt a gyerekközösségért. S ha e gyerekközösség biztosítását alapvető feladatnak érzi az otthonoktatott szülő, akkor az ő gyerekei ugyanúgy "nem lesznek visszatartva" a gyerekközösségtől, mint ahogyan az iskolások sincsenek. Ez azonban nem fog a hasznukra válni, ugyanúgy, ahogyan az iskolásoknak sem válik hasznára- de attól még van, aki így tesz. Az otthonoktatás tehát nem minden családnál jelenti a rendszeres gyerekközösségtől való távol tartást (sajnos).

Ha viszont a szülők nem csinálnak nagy ügyet a gyerekközösség kérdéséből, mert úgy gondolják, hogy a család barátai, a rokonok, az ismerősök, de leginkább a szűk család a megfelelő közeg egy gyermek fejlődéséhez, akkor otthon mindenki nagyszerűen el tud lenni, anélkül, hogy bármiben is megfosztottnak érezné magát. Sőt, jóval többről szól az otthonlét, mint nem-megfosztottnak érezni magam. Tovább lehet menni, és ki lehet mondani, hogy az otthonlét és a családi közösség rendkívül meggazdagíthatja egy gyermek életét, amiből biztosan kimaradna, ha iskolába járna...

Hogy a kezdő kérdést a visszájára fordítsuk: vajon egy iskolába járó gyerek nem fogja utólag sajnálni, hogy a szülei nem tartották őt vissza attól a gyerekközösségtől, amely napról napra hit-kompromisszumokba kényszerítette őt, s így szellemileg hátrányba került, ahhoz képest, ahova eljuthatott volna? Nem fogja sajnálni, hogy éppen a szülei, akik "bíztak az Úrban" fosztották meg őt az igei bölcsesség megtanulásának lehetőségétől, azzal, hogy megfosztották őt a családi életközösségtől?


Minden hívő szülő hitre neveli a gyerekeit, ehhez nem kell otthon maradni vele.

Mindkét állítás téves. Nem minden hívő szülő neveli hitre a gyerekeit. Van, aki csak pár igazságot mond el nekik, és van, aki még annyit sem. Viszont mindegyikük megnyugtatja a lelkiismeretét valami módon- máskülönben érzékelné az óriási kontrasztot e nevelés intenzitása és az Ige által emlegetett "ha otthon vagy, ha úton jársz, ha lefekszel, ha felkelsz" intenzitású hit-nevelés között.

Sajnos a vasárnapi iskola és az ifjúsági óra létezése egyáltalán nem kedvez ennek a helyzetnek, sőt, még ront is rajta. Mert nem arra ösztönzi a szülőket, hogy felvállalják a teljes felelősségüket gyermekeik szellemi neveléséért, hanem arra, hogy a saját, Istentől kapott feladatukat egy 'kompetens lelki szakemberre' bízzák. Így a szülők igénybe veszik 'a Szolgáltatást' és a gyülekezetre testálják gyermekeik szellemi nevelésének oroszlánrészét. És azzal nyugtatják meg magukat, hogy végül is azok a szolgálattevők jobban értenek a hithez is, meg a gyerekeikhez is, mint ők...

Az is téves állítás, hogy a szülő úgy is tud hitre nevelni, hogy nem marad otthon a gyerekével. Nem vitatom, hogy valamiféle értékrendet ilyen módon is át tud adni, de Isten terve szerinti szellemi hatást gyakorolni bizonyosan nem fog tudni. Amit egyik kezével felépít majd a gyereke életében, a másik kezével le is rombolja, amikor egy morálisan romlott közegbe küldi őt.

Sajnos magától értetődőnek tartjuk, hogy egy gyereknek a barátaival van igazán mély kapcsolata, nem a szüleivel- ezért tűnik úgy, mintha az otthonoktatók csak felfújnák ezt az egész kérdést. Pedig, ha számszerűsítenénk a családon kívüli kapcsolatok megerősítésére szánt órákat, akkor megdöbbenve tapasztalnánk, hogy a gyerekünk gyakorlatilag a barátaival van mindennapi életközösségben, nem velünk, szülőkkel. Így tehát a barátok azok, akik mindig ott vannak érte, amikor egy fontos kérdés felmerül: a szülőnek a munkahelyi és az otthoni elvárások szorításában nincsen erre ideje. Nem is csoda, hogy nem tudunk megfelelő módon hatni rá.

Nagyon sok szülő nem néz ennek a dolognak a mélyére- nem értem, miért nem. A legtöbbjük megelégszik azzal, hogy van "némi kapcsolat" a kölökkel, hogy "le lehet vele ülni beszélgetni", és hogy "bár megszenvedjük a kamaszkort, de azért sokkal rosszabb is lehetne..." Ezek a szülők örülnek annak, hogy bizonyos kritikus beszélgetéseket hitről, szexualitásról, párválasztásról, serdülőkorról, szerelemről sohasem kellett valódi mélységében lefolytatni a gyerekeikkel, mert azok "nem igényelték ezt". 

De valóban arról van szó, hogy nem igényelték ezt? Nem inkább arról, hogy a 'felvilágosító' könyvek, a tinimagazinok, a világi dalok, a romantikus regények, a tv-sorozatok, a filmek, és az osztálytársak már elmondták a maguk bölcsességét ezekben a témákban, és az elegendőnek bizonyult a gyerekünk számára? Ha van még kérdésük, akkor meg majd a gyülekezeti kortársak, maga az ifivezető, vagy esetleg az internet választ ad nekik...

De miért mindenki más, csak a szülő nem?? Miért nem látjuk, mekkora gond ez? A világ a gyerekeink arcába nevet és eléjük tol mindenféle megoldást egészen kicsi koruktól fogva. A barátok észrevétlenül a maguk képére formálják a jellemüket, és készségesen segítenek nekik mélyen belemerülni a világba. Mi pedig mindezek ellenére azt gondoljuk, hogy elégséges imádkozni értük és reménykedni egy pozitív kimenetelben. Tényleg ennyit vár tőlünk Isten??

Sem a világ, sem a barátok nem hagyják magára a gyerekünket az ő kérdéseivel- mi szülők vagyunk az egyetlenek, akik igen.

Pedig nekünk mennyei perspektívánk van... vagy kellene, hogy legyen... 

Élő hitet nem lehet távoktatásban átadni, csak megélve. Egy gyermek szempontjából nem elegendő még a jól megélt hit sem, ha nem látja, hogyan élünk, mert egész nap nincsen velünk...

Ahhoz, hogy a gyerekünk legalább annyira hívő legyen, mint amennyire mi azok vagyunk, szoros mindennapi kapcsolatban, életközösségben kell velünk lennie. Látnia kell, hogy mit teszünk, hogyan élünk, hogyan imádkozunk, hogyan reagálunk a felmerülő helyzetekre. Látnia kell, hogyan éljük az Igét napról napra. Velünk kell legyen, úgy, mint Jézussal voltak a tanítványok. És nem az élete első három évében van erre kiemelten szüksége, hanem folyamatosan. Egészen addig, ameddig fel nem nő és családot nem alapít.


Ez vajon nem 'rámászás' a gyerekeidre? Nem fojtod meg őket a szereteteddel, ha otthon maradsz velük, és nem engeded őket szárnyalni mások körében? 

Nos, a szárnyalás a legtöbb esetben csupán illúzió. Az úgynevezett 'szárnyalás' nem is a gyerekekről szól, hiszen ők, amint kikerülnek a szülői korlátozás alól, más rendszerek korlátozása alá kerülnek.

A 'szárnyalás' valójában arról szól, hogy az eddig otthon lévő szülő végre 'szárnyalhat' a gyerekei nélkül, és felszabadulhat azt tenni, amihez jobban kedve van, mint egy jelentéktelen hátébé szerephez. De ez a szabadság illúzió.

Miért gondoljuk, hogy az a jó nekünk, ha függetlenítjük magunkat a legfontosabb szerepeinktől, és a feleség és anya létformát 'jelentőségteljesebb' szerepekkel egészítjük ki? Talán ennyi plusz időnk van, miután maradéktalanul betöltöttük a ránk bízott feladatokat, amikkel Isten bízott meg minket otthon? Vagy azt gondoljuk: Istennek mindegy, mit teszünk, ameddig elég buzgón imádkozunk, hogy áldja meg az életünket? Miért gondoljuk azt, hogy egy másik életközösség jobb a gyerekünknek, mint Isten intézménye, amibe a kezdetektől belehelyezte őt, vagyis a család?

Szeretettel senkit sem lehet megfojtani, mert a szeretet figyelembe veszi a másik felet. Mi nem a saját komplexusunkból vagyunk otthon, hanem mert beláttuk, hogy ez a legjobb döntés, amit meghozhatunk gyermekeink jövőjével kapcsolatban. Nem akarjuk tönkretenni őket, hanem azt szeretnénk, hogy teljes életet élhessenek. A bűnnek viszont egészen konkrétan a gyerekeink lelkére van vágyódása, és az ördög vadul keres minden adódó alkalmat, hogy csapdába ejtse őket.

A gyerekek a szüleik mellett vannak a legjobb helyen, és az ő szellemi védelmük az a védelem, amelyet Isten rendelt számukra. Bár a szeretet nem fojt meg, de nem is hagy cserben.


Minden kamasz megkérdőjelezi a szülői értékeket és elfordul azoktól egy időre. De ha lázad is, nem véglegesen teszi, mert Isten kegyelméből végül visszatalál. (És itt jönnek a gyülekezeti példák XY hívő testvér tékozló gyerekeiről, akik végül csodálatos módon visszataláltak, és most teljes erőbedobással szolgálnak a gyülekezetben.)

Ez egy nagyon kemény téma, de muszáj róla nyíltan beszélni. Inkább ne a saját kárunkon tanuljuk meg, hogy milyen fájdalmas lecke tud lenni, ha Isten igazságát figyelmen kívül hagyjuk...

Nagyon fontos megérteni, hogy a Biblia szerint a lázadás bűn. Isten nem kódolta a lázadást sem a mi, sem a gyerekeink génjeiben, így nincs mentségünk: az a mi bűnös természetünkből adódik. Ha újjászülettünk, akkor a bűn többé nem uralkodik rajtunk, viszont más kérdés, hogy önszántunkból újra a rabságába kerülhetünk.

Egyetlen kamasz lázadását sem szabad életkori sajátosságnak tekinteni, amit majd kinő, mert nem az, és nem fogja kinőni. A lázadás bűn, amely kétségkívül elválasztja a gyerekünket Istentől. Aki Istentől el van választva, azt sok szívfájdalom és összetöretés fenyegeti. Ilyesmit pedig egyetlen ép lelkű ember sem kíván a saját gyerekének (másokénak sem).

Azt mondani, hogy normális dolog, ha egy kamasz lázad, egyenlő azzal, hogy Istent olyan Istennek látjuk, aki beleiktatta a rendszerbe a rendje elleni lázadást: vagyis tökéletlent teremtett.

Ezen is érdemes elgondolkozni: nem hiszem, hogy van olyan hívő ember, aki a saját fiatalkori lázadása következtében kapott súlyos sebeket büszkén vállalja, és azt mondja róluk, hogy ezt minden hívőnek meg kellene tapasztalnia, mert annyira szép élmény és annyira nélkülözhetetlen volt! A kamaszkori lázadás következménye nem az éretté válás. Hanem a szégyenpír az arcon, és a folytonos harc az ördög kárhoztatásával a múltbéli bűnök miatt.

De a fenyítés vesszejét csak az engedetlenek háta érzi: aki szót fogad, az nem kap fenyítést, és nem esik az ördög csapdájába.

A lázadás sebei elkerülhetőek, ha nem lázad az ember. A lázadás végkimenetele viszont mindig kétesélyes: vagy megmenti őt az Úr vagy nem, tehát a kegyelemre ilyen módon nem lehet apellálni.

Lehet, hogy XY hívő testvér gyermeke megtért kamaszkori tévelygéseiből, és most már újra szolgál- de vajon ez mindig, minden hívő szülő eltévedt gyerekére igaz? Nem hinném. Csak kérdezzük meg azokat, akik a mi gyülekezetünkben ülnek összetört szívvel, könnyes szemmel, csodára várva...

Bár valóban nagy kegyelem, ha egy bűnös megtér a bűnös utakról (és mindig Isten csodája ez), de ne gondoljuk, hogy ha mi Isten útmutatását figyelmen kívül hagyva elhibázzuk az életünket, Ő akkor is kezeskedik a happy end-ért: hogy aztán hirdethessük, hogy a lázadás normális dolog, és Isten úgyis minden bajból kiment.

Az Ige szerint Isten az igazat menti ki minden bajból. Ha a gyerekünk nem Isten akaratában jár, akkor ez az ige rá nem alkalmazható.

Ha szándékosan adod magad tévelygésre, akkor nagyon veszélyes vizekre evezel, ahonnan lehet, hogy nincsen visszaút. És ugyanez igaz arra, ha hagyod a kamaszodat tévelyegni, azt mondva, hogy ez egy életkori sajátosság. Nem biztos, hogy meg fogja őt menteni az Úr, és ezt nem is érdemes próbálgatni. A kamion elé nem lököd ki őt, bízva abban, hogy Isten majd biztosan megőrzi. Mert tudod, hogy a testére neked kell vigyáznod. Vajon a lelkének megőrzése miért nem ennyire evidencia a hívő családnál?

Isten kegyelmes: végtelenül kegyelmes. De Ő szuverén Úr is. Tiszteletben tartja az emberi akaratot, még ha mélységes szerelemmel szeret is bennünket...

A lázadó gyermekek az utolsó idők kórképe- ne higgyük el, hogy ennek Isten népe között is így kell lennie! Csak akkor lesz így, ha elfordulunk az igazságtól, és cserben hagyjuk a gyerekeinket.

Nem szabad óvatlanul cselekednünk. Jézust is éppen azzal kísértette meg az ördög, hogy cselekedjen óvatlanul. Mert, úgymond nem számít, mit tesz; Isten úgyis meg fogja tartani az életét. Ez hazugság volt, hiszen nagyon is számított, mit fog tenni: élet-halál kérdés volt, hogy megtartja-e magát tisztán vagy vétkezik Isten ellen. Az is nagyon számít, hogy mi hogyan cselekszünk a gyerekeinkkel.

Elképzelhető, hogy Isten az ő nagy szeretetéből megszabadítja a legtöbb lázadót, aki Ellene vétkezett. De mi van, ha mégsem?? Ő nem köteles ezt megtenni. A gyermekem élete túl értékes ahhoz, hogy ezt a tézist kipróbáljam rajta.


Úgysem tudod megvédeni őket ettől a világtól: csak Isten tudja. Akkor meg már jobb, ha előbb találkoznak a világgal, minthogy később szembesüljenek, ami talán jobban meg fogja őket viselni, mintha fiatalon hozzászoknának.

Mi emberek, még a hívők is, szeretjük Istent kegyelmesnek és szeretőnek látni, de nem akarunk tudni az igazságáról és a szentségéről. Mert ez nekünk így kényelmes. A saját felelősségünket előszeretettel hárítjuk az Úrra, elvárván, hogy végtelen kegyelmével fedje be a mi mulasztásunkat. Isten tényleg kegyelmes, de a kegyelmével nem szabad visszaélni, mert az istenkísértés.

Nem igaz, hogy nem tudjuk megvédeni a gyerekeinket a világban lévő gonoszságtól. Csak mi tudjuk megóvni őket! Isten velünk együtt munkálkodik, és mert kegyelmes, néha még akkor is megőrzi őket, amikor mi nagyon felelőtlenül döntünk velük kapcsolatban. De ez ne legyen ürügy a testnek, hogy szándékosan kitegyük őket annak, ami a Biblia szerint bolondok társasága. Az még az egyenes úton járókat is elfordítja a helyes úttól!

Nem érzem, hogy a világtól amúgy meg kellene őrizni a gyerekeinket, mert a világ Isten világa, amely nagyszerű hely gyerekek számára. Éppen ezért is otthonoktatunk: hogy megtapasztalhassák és felfedezhessék ezt a világot maguknak az ő szintjüknek megfelelő módon. És, hogy ennek a világnak a felfedezése során együtt megismerhessük azt a végtelenül bölcs Teremtőt, aki mindent rendben alkotott meg. Erre az iskolában nincsen lehetőség.

Gyerekeink nincsenek távol tartva a világtól, sőt, sokkal inkább lehetőségük van mély megértést szerezni róla, mint amennyire iskolás kortársaiknak lehetőségük adódik. Egy iskolás adott esetben sokkal később találkozik a való világgal, mint egy otthonoktatott, hiszen ő egy olyan világra készül fel a suliban, amilyen igazából nem is létezik.

Az viszont igaz, hogy a gyerekeinket nem fogjuk védtelenül kitenni annak a gonoszságnak, ami a világban van. Fog találkozni a gonoszsággal? Igen, fog. De ezt otthon védett közegben teszi, ahol válaszokat kap a miértekre, és hagynak neki elegendő időt, hogy felnőjön és megtanuljon helyesen reagálni. Mert azért az mindenki számára egyértelmű, hogy nem szükséges drogossá válni ahhoz, hogy megtudjuk: az egy káros szer és függőséget okoz.

Van empirikus bölcsesség, vagyis élettapasztalat, de van Isten szerinti bölcsesség is. Sokan vannak, akik előnyben részesítik a saját bőrön tapasztalást, és a saját káron tanulást, de a Példabeszédek könyve szerint van ennél sokkal jobb út is a bölcsesség megszerzésére. Ez az út pedig az istenfélelem útja: Jézus Krisztus megismerésének útja. Ő a bölcsesség Forrása, vagyis aki Vele jár, az nem szűkölködik bölcsesség nélkül.

Ez korosztálytól független igazság. Egy gyerek is szerezhet ilyen módon bölcsességet, és lehet bölcsebb, mint sok felnőtt, aki még a saját kárán sem tanul...

Nem az iskola a legideálisabb és legkézenfekvőbb módja az életre való felkészülésnek. Az otthon ennél sokkal kézenfekvőbb.:)

Ha a gyereked máshogyan nő föl, mint a többi gyerek, akkor nem fog tudni beilleszkedni: mindig ki fog tűnni a másságával...

A másság egy nagyon relatív dolog. Az osztályközösségen belül egy túlsúlyos kisgyerek gúny céltáblája lehet, mert ő 'más', mint a többi. Ugyanez igaz lehet egy alacsony lurkóra, egy soványra, vagy egy vörös hajúra is. A szokatlan nevű, más nemzetből származó, vagy kisebbségi népcsoporthoz tartozó gyerekekre is igaz ez, pedig egyik sem otthonoktatott. Iskolásként mégis a bőrükön tapasztalják a másság hátrányos hatását. Mert gyerekközösségben ilyeneket is meg lehet tapasztalni...

Aztán van szellemi másság is. Keresztelő János a pusztában szocializálódott: Istennel, emberi társaság nélkül. De ezáltal mégsem vált antiszociális emberré. Viszont szerette az Urat, szívvel-lélekkel szolgálta Őt a rá bízott módon, és nem alkudott meg soha. Vele kapcsolatban nem mondunk olyat, hogy furcsa volt, vagy nem tudott beilleszkedni. Pedig nagyon más módon nőtt föl, mint a többi gyerek, és szellemileg más felnőtté is vált, mint a többség.

Miért van az, hogy őszintén csodáljuk azokat az embereket, akikről a Bibliában nagy dolgokat olvasunk, de működésképtelennek ítéljük azt a módot, ahogyan ők szocializálódtak? Pedig elképzelhető, hogy mi azért nem vagyunk még hithősök, mert velük ellentétben mi nem a szüleink szellemi oktatását hallgattuk, és nem velük éltünk életközösségben, hogy tőlük tanultunk volna. Hanem a kortársainkkal szocializálódva azt tanultuk meg, hogyan kell ugyanolyanná válni, mint mások: a világgal együtt tartani, nem kitűnni a tömegből, csak hogy meg ne szóljanak. Vajon hívőként nem ugyanezt tesszük?

Mi, szülők szinte kivétel nélkül iskolába jártunk, tehát a kortársak között szocializálódtunk. Tegyük fel magunknak a kérdést: segített ez bármit is a hívő életünkben? Nem emiatt kísért meg bennünket újra és újra az, hogy kompromittáljuk a meggyőződésünket, és úszunk együtt az árral? Nem emiatt hasonlítgatjuk folyton másokhoz magunkat, mintha valakihez képest kellene elég jónak lennünk, hogy Isten elfogadjon, és elégedett legyen velünk?

Noé, Ábrahám, Józsué, de még Jézus sem járt suliba, hanem a szüleik nevelték és tanították meg őket Isten követésére! A Biblia az elejétől a végéig tele van olyan emberekkel, akik a családjukban nevelődtek- egy sem járt iskolába közülük. Mert régen ez volt a normális.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy minden hitelődünk otthonoktatott volt. Hanem azt, hogy a fenti definíció szerint ők is 'mások' voltak. Ez a másság viszont olyan másság, ami ma minden hívő számára igen kívánatos: mert ők abban voltak mások, hogy a világ szeretete helyett igazi istenfélelem volt a szívükben. Ez egy olyan dolog, amit nem lehet a suliban megtanulni, viszont ott el lehet veszíteni...

Mint írtam, a másság nagyon relatív dolog. Meg a beilleszkedés is. Jézus a tanítványait bárányoknak nevezte, akiknek a farkasok közé kell mennie. Az Úr azt is mondta, hogy a hívő ember olyan, mint egy gyertya az éjszakában. A bárány nem asszimilálódik a farkasokkal, mert ha megtenné, hamar véget érne bárány-élete. A gyertya sem illeszkedik bele a sötétségbe, hanem nyilvánvalóvá teszi a sötétséget azzal, hogy világít.

És ez persze sokaknak nem tetszik, de akkor is ezt kell tennünk. A suli viszont ráveszi a gyerekeinket, hogy a saját valójuk ellen forduljanak és megalkudva asszimilálódjanak a világhoz. Ha ezt megteszik, azzal önmagukra hoznak szellemi romlást (ha már újjászülettek): úgy mint a bárány és a gyertya is. Ezért nem akarjuk, hogy a gyerekünk megtanuljon beilleszkedni a világba.

Persze a társas érintkezés helyes módjainak megtanulásával nincsen semmi bajunk, azt fontosnak tartjuk. De ne gondolja senki, hogy ennek elsajátítása az iskolások kiváltsága. Ha körbenézek egy játszótéren, akkor azt kell mondjam: az iskolások ezt nem is tudták jól megtanulni.

Ha egy otthon tanított gyerek mássága abban mutatkozik meg, hogy mindenféle korú ember érdekli, nem csak a korosztálya, hogy nem csúfolódik gyerekesen, és nem neveti ki azokat az embereket, akik mások, mint ő, és hogy meri Jézust megalkuvás nélkül követni, akkor igen, bevállalom: mindent el fogok követni annak érdekében, hogy más legyen a gyerekem, mert ez a fajta másság a bibliai norma.

Nem érdekel, hogy a társadalomban nem ez a norma, mert nem a társadalom határozza meg az életemet, hanem Jézus Krisztus. Remélem, hogy neked is...

Szóval lehet, hogy otthon tanítva mások lesznek a gyerekeim: lehet, hogy nem fognak a szó világias értelmében beilleszkedni, vagyis nem lesznek ugyanolyanok, mint a világ. De ez végül is hívő szemmel szuper dolog, hiszen azt jelenti, hogy nem világias életvitelű, világias értékrendű lázadó vagy megalkuvó fiatalok váltak belőlük.

Jézus sem illeszkedett bele a társadalomba: éppen ezzel tudott hatással lenni rá.

A gyerekeink nem attól lesznek másmilyenek, mert otthon tanítjuk őket és így "máshogyan nőnek föl, mint a többi gyerek". Hanem attól, hogy olyan keresztény szülők nevelik őket, akik elkötelezettek Isten akaratát tenni. Így mindenképpen mások lesznek, ha a hitünket komolyan vesszük. Viszont sehogyan máshogyan nem tudunk mély hatást gyakorolni az életükre, csak így, 'más'-ként.

Ha hívő szülőként az a legnagyobb félelmünk a gyerekünkkel kapcsolatban, hogy nem fog elég jól teljesíteni az iskolában, vagy hogy rossz társaságba kerül, akkor még mindig nem értjük a szülői felelősségünk mibenlétét. Nem e világra nevelünk. Egy lélek van ránk bízva, akinek az életminőségét nagyban meg fogja határozni, hogy Isten bölcsességét tanulja tőlünk otthon, vagy a világ bölcsességét az iskolában. Egyik sem fog nyomtalanul eltűnni belőle. Újra mondom: egyik sem fog nyomtalanul eltűnni belőle. És most nem a tananyagra gondolok, hanem arra, hogy kik a tanítómesterei.

Ha a gyereked veled él szoros tanítványi életközösségben, akkor te vagy a tanítómestere. Ha egy csapat istenfélelmet nem ismerő gyerekkel, akkor ők. Nem ijesztő a következő igevers?

Nem feljebb való
a tanítvány az ő mesterénél;
hanem mikor tökéletes lesz,
mindenki olyan lesz,
mint a mestere.
(Lukács 6:40)

Ha éppúgy nőnek föl, mint a világ, éppen olyanok lesznek, mint a világ. Akkor mit adhatnak a világnak? Akkor mit adtunk mi a világnak??


  

Szívesen olvastátok