Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hét gyerkőccel meg két kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2011. szeptember 6., kedd

Nyárvégi beszámoló rólunk, így, ősz elején...:)


Augusztus 20-án végre hazaérkeztünk. Újra Magyarország. Most egyelőre Pécsett vagyunk, rokonoknál, ameddig meg nem találjuk otthonunkat. Mert még keressük.

Hosszú volt ez a nyár, és jól telezsúfoltuk emlékekkel. Volt nagyon sok szép is közte, meg volt azért néhány szomorú-fájdalmas is. Mindegyikből tanultam, tanultunk valamit az emberekről, és valamit Istenről is. És ez így volt jó, mindenestül. Nem csinálnám vissza ezt az egy évet, mert azokat a tapasztalatokat Istentől kaptuk, és nagyon meggazdagodtunk általuk. Kicsit más ember is lettem, de ez az Úr munkája: Övé minden dicsőség mindenért, ami az életünkben van.

Szóval újra itthon vagyunk, és az első hetek sokfelé-rohangálós hivatalos intéznivalói után most már van időm kicsit értékelni a történéseket.

Visszanézve. Meg előre tervezgetve.

Meglehetősen sok intéznivalón vagyunk túl, és néhány várva várt nagy eseményen is.


Rafi iskolaérettségi vizsgálata

Aug. 23-án volt a Nevelési Tanácsadóban, ugyanannál a hölgynél, akinél Doda is volt kétszer. (hosszú történet, hogy miért kétszer) Az eredmény: Rafi iskolaérett és kivételesen jól teljesített. Ez nemcsak azért nagy hír nekünk, mert így most már két iskoláskorú gyerkőcünk van, akinek az előrehaladása tőlünk, szülőktől függ. Hanem azért is, mert Rafi itthon igencsak minimális fejlesztést kapott. Nem volt elhanyagolva, hanem engedve lett, hogy önmagát fejlessze. Meg vagyok győződve, és most már erről a tézisről van két lábon járó tanúbizonyságom is, hogy Isten úgy alkotta meg a gyerekeket, hogy születésüktől fogva önfejlesztők.

Nem kell őket stimulálni, nem kell tudatosan fejleszteni, nem kell színes ceruzát, gyurmát nyomni a kezükbe. Nem kell nekik sem színeket, sem számokat, sem idegen nyelvet tanítani direktben. És leginkább nem kell azon aggódni, hogy miért nem tart még ott a fejlődésben, ahol a szomszéd gyerek. Meggyőződésem és tapasztalatom is, hogy a gyerekek úgy lettek megalkotva, hogy egy szerető-gondoskodó családi (!) közegben maguktól képesek a maximumot kihozni magukból.

Úgy hiszem, ez is Isten bölcsessége és engem lenyűgöz az a tudatosság, ahogyan Ő formált bennünket, embereket!

Persze a 'maximum' fogalma más egy korai fejlesztő gondolkozású anyánál, mint nálam, aki nem vagyok híve az irányított fejlesztésnek. Talán ez a téma is megérne egy külön posztot egyszer, de annyi más téma is van még a fejemben...:)

Nem mondom, hogy ne legyen otthon gyurma, meg színes ceruza, mert azért azt fontosnak tartom, hogy legyen miből választania a gyereknek. De ne nyomjuk semmilyen irányba, ne fejlesszünk tudatosan, beosztva, kipipálva, előkészítve. Se nagyobb korban feladatlapozva. Nem kell ez. Helyette viszont örüljünk neki, tanuljuk őt, és neveljük helyesen. Azt hiszem, a kisgyerekkor erről kell, hogy szóljon.

A gyerek képes önmagától fejlődni és meg is teszi ezt, ha nem szoktatjuk rá 'mesterséges táplálásra' a foglalkoztatás területén. Ha viszont rászoktatjuk, akkor könnyen lehet, hogy nehezen fogja föltalálni magát otthon, és mindig szórakoztatásra szorul majd: másképpen látványosan unatkozni fog, amikor nem határozunk meg alternatívákat számára, amivel foglalkozhat. Nem mondom, hogy ez egy abszolút bölcsesség, de most nekem mindenképpen nagyon fontos felismerés.

Visszakanyarodva: Rafi iskolaérett, és ezért hálásak vagyunk az Úrnak.
 

Doda vizsgája

Két félév anyagából vizsgáztunk igazgatói engedéllyel. Még nem tudunk minden eredményt, de elkönyveltük, hogy jól sikerült.:) Minden szépen meglett és mivel a tanári gárda szempontjából rohanósabb napra rendeltek be minket, így elég gyorsan rövidre is zárták az egész procedúrát: reggel 9-re mentünk, és délután 1-kor már túl voltunk az éneken meg a tesin is. Nem hoztuk semmiből a 100%-ot az én mércém szerint, de ez bele volt kalkulálva a rendszerbe, hiszen elég zaklatott időszakban voltunk, ami az utolsó nagy hajrát illette a felkészülésben.

Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy a lehetőségeinkhez képest, meg egy kis lazulást is bekalkulálva, ez volt a 100%, ami adott esetben tőlünk telt. Persze rögtön a vizsga után levontam a személyes konklúziókat, hogy kicsit többet, meg kicsit előrelátóbban tanulunk majd a következő tanévben, de... azért ezt még át kell gondolnom, mennyire és miként. Mert azt is érzem, hogy ez így volt jó, ahogyan történt, nem másként.

Azt biztosan tudom, hogy otthonoktatva minden év más, mint az előző, és így tudom, hogy a következő sem lesz olyan, mint a mostani volt.:)

Mindenesetre örülök, hogy túl vagyunk. Eredményekkel később még lehet, hogy jelentkezem. Most 'tanulásilag' nekünk őszi pihi következik. Jellemfejlesztés és közösségépítés folyik most aktívan a családunkban: ezen van a hangsúly, mert erre van most szükség. A londoni egy évünk nevelésileg hagyott némi kidolgoznivalót az életünkben, leginkább a gyerekek jellemében. Úgy hiszem, ez most az, amivel foglalkoznom kell.

Majd, amikor átköltözünk oda, amit most még nem tudunk, hogy hol van, akkor nekiállok megszervezni a Két Iskolás Meg Két Kicsi Együtt Élős És Tanulós napjainkat.

Addig meg gyűjtöm az impulzusokat és igyekszem az Úrra figyelni. Gondolom, hogy erre a tanévre is van egy egészen konkrét terve számunkra. Vele lesz jó ez az évünk is, ha az Ő lábnyomán haladunk...


Náti ovis felmentése

Némiképp aggódtam ezen, mert a két idősebb fiunk felmentése eléggé döcögős volt, így ez alkalommal sem számítottam másra.

Ha már otthonoktatás, akkor én ezt a procedúrát tartom nehezebbnek bürokratikusan, nem a magántanulóvá válást...

Mindenesetre imádságos szívvel, az Úrban reménykedve indultunk neki a két kisebbel és F.-el azon a bizonyos augusztus végi napon. Előző este azt kértem az Úrtól, hogy innen ne kelljen továbbmenni: hogy elsőre adják meg nekünk a felmentést. Isten irgalmas volt hozzánk és meghallgatta az imádságomat. Sőt, feljebb megáldott, minthogy kértük vagy elgondoltuk volna...

A megbeszélt időben érkeztünk az oviba és nagyon kellemesen meglepődtünk. Soha ennyire gyorsan, ennyire gördülékenyen, ennyire jó légkörben nem zajlott még felmentésünk. Nem kellett gyanakvó keresztkérdésekre válaszolnunk, nem kellett okos érvekkel védenünk a meggyőződésünket, mert nem volt rosszindulat, sem szkepticizmus. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy mi is jót akarunk a gyerekeinknek... Nehéz elmondani, hogy ezt a hozzáállást milyen jól esett tapasztalni egy ovivezető részéről. NAGYON jól esett.

Az ott töltött pár óra után - számomra még most is fura, hogy ez tényleg megtörtént velünk- azzal a bizonyos Hőn Áhított Okmánnyal együtt távoztunk. Náti tehát erre a tanévre hivatalosan felmentett nagycsoportos, és ezért egyedül Istené a dicsőség!

Röviden, most ennyi. Jó újra itthon lenni Magyarországon.:)

Néha azért frusztrál az érzés, hogy még nem ott vagyunk, amit majd otthonnak fogunk hívni: hogy bár már otthon vagyunk, ami az országot illeti, de még nem vagyunk otthon itthon. Majd annak is eljön az ideje. A türelmet is tanuljuk ebben az időszakban...

  

Szívesen olvastátok