Egyéni munkarend kérelmek

Itt vannak, ni, mind: beadtuk őket múlt kedden az Oktatási Hivatalnak címezve. Érdemben nem módosítottam a tavalyi dokumentumon, így gyakorlatilag változatlan formában került postára a 3 levél. Azért három, mert a legkisebbet nem érinti még semmi ilyesmi (az ovis felmentés jövőre lesz neki esedékes). A három nagyobb gyerek gimije meg olyan suli, mely nem kötelezi a tanulókat óralátogatásra (felnőttoktatás kategóriába tartozó intézmény), így nekik nem kell egyéni munkarend engedély az otthontanuláshoz.

Visszakanyarodva, meglátjuk, mit kezd az indokolásunkkal a hivatal. Ahhoz, hogy minden rendben legyen, mindhárom gyerek meg kell kapja az engedélyt. Ha már egynek nem engedélyezik, akkor senki sem fog élni ezzel a "lehetőséggel", mivel kollektív megoldásban szeretnénk gondolkozni. Mint a három pillangó a mesében "... akkor inkább én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mint, hogy elhagyjuk egymást."

Magamban naponta latolgatom, hogy mennyi esély van rá, hogy megkapjuk, de persze fogalmam sincs. Az "új rendszerben" 2020 óta már két ízben engedélyezték számunkra az otthontanulást, de ez minden egyes évben új bizonytalanság, nincs garancia a tutira. Mondanám, hogy izgalmas a helyzet, és kicsit az is, de, mivel a következő tanévünket nagy mértékben befolyásolja ez a döntés, inkább az információt szeretném végre birtokolni, amivel aztán már lehet dolgozni.

Miért nem parálok ezen az egészen? Egyrészt, mert van B verziónk. Másrészt, mert pont abban az időszakban kell az engedélyezést lezavarni, amikor vizsgahajrában vagyunk. A következő évvel kapcsolatos jövőbeli helyzet pedig, akármennyire is fontos, nem tudja a vizsga miatti általános parát, bűntudatot, feszült, intenzív időszakot háttérbe szorítani. Vagyis akármi is lesz jövőre, nekünk most kell felkészülnünk, most kell helytállnunk, most kell ügyesen odatenni magunkat a vizsgákig. Ez most fontosabb, mint az, hogy mi lesz jövőre.

De, persze, azért kiváncsi vagyok rá, mi lesz jövőre, érdekel az OH verdiktje, nagyonis. Mindez elvileg, ha nem kérnek hiánypótlást, mely hetekkel elnyújtaná a folyamatot, megkönnyebbülésünkre napokon belül kiderül.

Rádiócsend...

Annak ellenére, hogy sok hónapja "rádiócsend" van énfelém, azért időnként vissza-visszatérnek ide a gondolataim. Ide a blogra. Kedves helyem ez nekem, szeretek itt lenni, veletek. És, szeretném újra megtölteni tartalommal ezt a virtuális sarkot, de nem tudom. Valahogy nem találom magamban a hajlandóságot a rendszeres írásra. Viszont már zavar, hogy nagyritkán köszönök csak be ide, és némi mivanvelünkmost írást követően, csá - megint hónapokra eltűnök.

Nem mondom, hogy tudom a választ erre a problémára. Egyelőre csak bánt belül, hogy ennyire elhanyagolom ezt a szegmensét az életemnek (melyet azért továbbra is az életem részének tekintek). És, picit cserben hagyásnak érzem ezt a helyzetet az olvasóimmal szemben. Mert, talán gyakrabban olvasnál és annak, hogy nem teheted, én vagyok az akadálya. Mintha a blogolás felelősséggel is járna.

Valószínűleg így van. Mert mi is ez az egész a bloggerkedés?

Először csak írsz és írsz. Aztán micsoda boldogság, amikor egyszer csak végre meghallja a hangodat az olvasó! Aki elolvas egy posztot. Aztán mégegyet. Meg még egyet. És, interakcióba kerül veled, hozzászólást ír, amiből párbeszéd is kialakul. Ez az olvasó aztán elkezd visszajárni hozzád, és idővel odaszokik a kis virtuális sarkodba. S, mert tetszik neki, amit olvas (jól érzi magát tőle, elgondolkodtatja), kezd egyre több időt az posztjaiddal tölteni. És, hétről hétre várja az új tartalmakat.

Aztán, amikor már jól odaszokott..., amikor már kicsit az élete része is vagy..., amikor a hét izgalmai közé felkerül a "most miről fog írni?"..., amikor legfrissebb posztod beszédtéma az ebédlőasztalánál, no akkor, akkor egyszer ritkulni kezdenek a közléseid. És, egyre jobban. Végül hosszabb időre teljesen megszűnik a posztolás. Az olvasó meg azt érezheti, hogy hoppon maradt.

Nekem is vannak olyan olvasott blogjaim, amelyekben a rádiócsend az írók részéről évek óta tart. Az már nem is rádiócsend, hanem inkább elhagyott blog. De én még reménykedem. Reménykedem, mert amikor valakinek annyira tetszik a hangja (ahogy ír), meg a tartalma (amit ír), amikor annyit hozzátesz az életemhez a másik fejéből kiszálló gondolat, mint egy jó beszélgetés egy hús-vér emberrel - akkor nem akarom végleg rácsukni az ajtót. Mert jó érzés, hogy telekavarogtatja gondolatokkal a fejemet.

Akire egyszer rákattant a szívünk a virtuális világban, azt nehezen engedjük el. Érdekel, hogy hogy van tovább a története. Hogy, mi lett vele. Leginkább pedig érdekelnek az új gondolatai, amik az idő előrehaladtával talán még magvasabbak, de, legalábbis biztosan kipróbáltabbak lettek. És, így még inkább inspirálnak, elgondolkodtatnak.

Pont emiatt motoszkál bennem, hogy jó lenne gyakrabban írni, hogy nekem is újra meg kellene találni a hangom itt az éterben. Hogy ne csak arról írjak, mi van velünk, meg, hogy mit csinálunk mostanában (évente egyszer-kétszer), hanem arról is többet, hogy mi jár a fejemben. Utóbbival tudok ugyanis igazán interakcióba kerülni veled, olvasóm - és számomra a blogolásban ez az egyik legjobb dolog. Ebben érzem a kölcsönösséget, az aktív jelenlétet, "kommunikációt".

No, mindegy, dolgozom ezen a problémán. Amikor meglesz a megoldás, azt észre fogod venni, mert gyakrabban leszek itt. Addig meg szeretettel prezentálom tovább mivanvelünk posztjaimat, és persze nagyon örülök, ha te is megosztod magad és hozzászólsz, még ha ehhez a témához nem is lehet olyan mélyen. Folyatás (tehát) következik.