Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hét gyerkőccel meg két kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2011. június 13., hétfő

Beleadni apait-anyait



Az otthonoktató családok olykor megkapják azt a vádat, hogy a szülő nem képes olyan sokoldalú tudást adni a gyermekének, mint amit az iskolában megkapna. Mert az anya csupán egyetlen ember: nem biztos, hogy tanult pedagógiát; és ha voltak is kedvenc tantárgyai a suliban, valószínűleg egyetlen iskolai tantárgyban sem mélyedt el akadémiai szinten. Sokakban felmerül a kérdés, hogy egy anya, aki talán maga is több tantárgyból nem volt elég sikeres, mennyire képes az összes tantárgyat megfelelő szinten átadni a gyerekének. Ha nem képes erre, akkor az otthonoktatás, bármennyire szimpatikus alternatíva, nem kivitelezhető. Ezzel kapcsolatban egy nagyon érdekes dologra jöttem rá, és amire rájöttem, az nagy örömmel töltött el.

Először is ott vannak a gyerekünk képességei és készségei, és azok a tantárgyak, amelyek őt érdeklik, és amik könnyebben mennek neki, mint más tantárgyak. De nem csak ezeket a dolgokat fogja könnyen megtanulni. Ott vannak az anya erősségei is. A tantárgyak, amikben ő a suliban jó volt, és azok a tevékenységek, amikben igen ügyes és amit örömmel is végez. Ezek valószínűleg különböznek a gyermek erősségeitől, tehát már kétféle könnyen tanulható, vagy könnyen átadható dolog van a tarsolyban. És ott vannak még az apa erősségei. Azok a tárgyak, amiket szeretett a suliban, és más tevékenységek, amiket örömmel végez. Még ott vannak továbbá gyerekünk testvéreinek erősségei is. Tantárgyak és hobbik, amelyekben ügyesek, és amelyek örömmel töltik el őket. Lehetne beszélni a rokonok és ismerősök tantárgyi erősségeiről, szakterületéről is, de most csak a szűk családra szorítkozzunk.

Ennyi. Mi ennyi? Ennyi segítsége van egy otthonoktató anyának. Ennyi segítsége van egy otthonoktatott gyermeknek. Ennyi tantárgyhoz és ennyi tevékenység szenvedélyéhez van hozzáférése: ennyi tárgy elsajátításához van nagyszerű segítsége!

Ez azt is jelenti, hogy nem az anyán múlik minden. Persze bizonyos értelemben igen, és a felelősség is teljesen a szülőké. De Isten kirendelte az egyedülálló erőforrásokat, hiszen a családban mindenki ért valamihez, mindenki szeret valamilyen tevékenységet. És amihez ért, meg amit szeret, az a gyerekre is kihat, mégpedig pozitívan. Ami a tanulást illeti, az előbbi tény már magában is egyedi és csodás hellyé teszi a családot - olyanná, amely bátran felveheti a versenyt egy iskolával.:)

Gyerekünk először anyával együtt tanulja a megtanulandó dolgokat... a kisebbek meg figyelnek... aztán apával tanul más dolgokat... aztán a kisebb megtanulja a nagyobbtól... és a nagyobb megtanulja a kisebbtől. Végül már mindenki tanul mindenkitől...:)

Mindenki kapott az Úrtól valamit, amiben jó és amit a többiek javára fordíthat: Isten az egyik családtag tálentumaival akarja a másikat megáldani. És ami még nagyszerű az egészben: mindenki, akinek van egy erőssége, az annak a dolognak a szenvedélyét is át tudja adni a gyereknek. Messze több ez, mint ellesés: ragadós lelkesedésről van szó, ami bizonyos tananyagok és készségek megtanulásán átsegíti a gyerekünket, megmutatva, hogy ami neki nehezebben megy, az valaki más számára örömtevékenység és szerethető foglalatosság. Ez nem feltétlenül kisiskolás korban igaz, de talán akkor még nincs is erre nagy szükség. Felsőtől viszont ez a tényező nagy öröm és könnyebbség tud lenni az otthonoktatásban.

Isten amikor megtervezte a családjainkat, sosem gondolt korszerűsített sorozatgyártásra. Ő mindig az egyedi tervek szerint készült, különleges és megismételhetetlen 'munkadarabok' híve volt. Amikor legközelebb a családodat szemléled, jusson eszedbe, hogy ők mind így Isten alkotása, és Ő sohasem hibázik! Nem véletlenül vagy a férjed felesége, nem véletlenül vannak ilyen-olyan egészségi állapotú, vérmérsékletű és egyéniségű gyermekeid. Isten csiszolni és formálni akar téged, és ebben a legjobb eszköze a családod! Téged feleségként és anyakánt a családod formál a legideálisabban. A családod- abban az összetételben, ahogyan kaptad őket. Isten ezt tervezte neked, lásd hát meg mindebben az Ő kezét és bölcsességét, és ne zúgolódj annyit.:)

Még egy gondolat. Nagyon fontos újra meg újra megérteni, hogy otthon elsősorban nem én oktatok, hanem a gyermekem tanul. Én, mint szülő pedig együtt tanulok vele. Ezért nem is elvárás, hogy egy anya minden tantárgyat profi szinten tudjon. Sem az, hogy hosszasan előkészüljön, hogy a gyermekének másnap leadhassa a tananyagot. Nem én adom le, hanem ő tanulja meg: segítek neki, de nem kell tanárként leoktatnom őt.

Ami kell, az a nyitottság. Ami kell, az Isten vezetése és rajongó szeretet a gyerekeink iránt. A szeretet képes a másikhoz idomítani a tanulást. Ha már hozzá van alakítva, akkor az otthonoktatás hatékonyabb minden sulinál. Ezért is nagyszerű. Meg azért is, amit rajta keresztül Isten művel a családtagokkal. Sok éven át szorosan együtt élve fontos leckéket tanít nekünk az Úr szeretetről, elfogadásról, összetartozásról, kitartásról, kegyelemről, újrakezdésről... és még mennyi mindenről...

Én még nem vagyok harcedzett 'vénróka' az otthonoktatásban, de ha visszanézek az eddig megtett kevéske útra, világosan látom, hogy Isten itthon élve nem csak a gyerekeket, hanem a szülőket is napról napra formálja és neveli.

Ezért szeretünk így élni, mert amit cselekszik velünk az Úr, az nekünk jó és áldás.

2011. június 1., szerda

Akkor és most (marathoni poszt)



Rég nem írtam magunkról, a tanulásról, az életünkről. Ennek több oka közül az egyik, hogy nem volt mikről írni. Éltünk- és ez így volt jó. És tanultunk, mint mindenki más. Nem éreztem, hogy ez egy olyan dolog, amit ki kellene blogolnom- olyan belső volt ez az egész, olyan személyes. És még mindig ilyen. Hisz a családunk élete az otthonoktatás: ebben élünk, így vagyunk mi.

Másrészt pedig, nem érzem, hogy bármi olyat tennénk, amit más ne tenne. Szerintem mindenki, aki otthonoktat, beosztja, megéli, megvalósítja valahogyan a dolgait, és ebben semmi különleges nincsen. Minden otthonoktató családnak vannak erősségei, és van, amiben fejlődnie kell- de ezért is vagyunk otthon, mert itt lehetőségünk van békésen fejlődni. Viszont mivel fejlődünk és változunk, nem tartom fair-nek kiblogolni, amiben jó vagyok, hogyha elhallgatom, amivel éppen küzdök. De ha nem hallgatom el, amivel küzdök, akkor valami kiforratlant teszek közzé. Valamit, ami lehet, hogy nem áll meg az Ige mérlegén vagy nem megfelelő hozzáállásokból ered. Azért mondom rá, hogy kiforratlan, mert úgy tapasztalom, hogy az oktatási-nevelési problémáim túlnyomó része átmeneti kapcsolatzavar: egy adott ponton vagy az Úrral vagy a gyerekeimmel elromlik valami (az én mulasztásom következtében), vagy más módon veszítem el a békességemet, és azért csúsznak félre a dolgaim. Amint felismerem ezt és rendbe teszem, ismét helyreáll a rend.

Amikor a kiforratlan még kiforratlan, akkor nem emberi segítséget vagy megerősítést kell keresnem. Akkor arra van szükség, hogy magamba nézzek, és hogy megtaláljam a módját, hogyan változtathatok a saját hozzáállásomon. Ezt az Úr előtt kell megtennem, nem a blogon- és amikor megteszem, az mindig nagyon személyes szokott lenni (az Úr diszkrét a feddésben és a helyreigazításban).

Amint a kiforratlan kiforr, és megvan a megoldás, akkor már újra sínen vagyok- akkor megint pozitív és örömteli az életem. Ilyenkor viszont úgy tűnhet, hogy csak a sikereinkről írok, mintha nálunk mindig minden szép és jó lenne. Pedig nem szeretném, hogy úgy gondolkozzatok rólam, mintha egy tökéletes képet akarnék magamról festeni, mert nem így van. Nem azért nem dicsekszem az erőtlenségeimmel, mert nincsenek. Vannak, de nem hiszem, hogy bárki épülne abból, ha ezekről írnék. Én inspirálni szeretnélek benneteket, meg magamat is. Valami Krisztusibb felé, amivé válnunk kell. Ezért írok erről, nem amarról.

Ami még az otthonoktatást illeti, mostanában 'mindentegybenlátó' időszakomban vagyok... vagy talán ez már nem is időszak, hanem ilyenné formálódtam. Mindenesetre, ahhoz, hogy az életünktől elválasszam az otthonoktatást, és szigorúan pedagógiai szempontok vagy tantárgyak vagy tanmenet szerint szétbontogassam, nagyon analitikusnak kellene lennem. Viszont ezt a fajta analizálást nem akarom többé megtenni. Ennél sokkal egyszerűbb és egyben sokkal komplexebb is az, ami itthon történik. Mi nem 'oktatási célú tevékenységek', 'tantúrák' vagy 'egyebek' vagyunk: mi mi vagyunk, és ennek elválaszthatatlan része az, ahogyan élünk, tanulunk és fejlődünk.

Nem is szeretném ezeket szétválasztani, mert nem érzem, hogy egy foglalkoztató jellegű tevékenység, amit a gyerekekkel csinálunk, hűen kifejezné azt, hogy igazából milyenek is vagyunk vagy miben hiszünk. Márpedig utóbbiak a lényeg, nem a foglalkoztató tevékenység.

Látom, érzem, hogy mindenkinek megvan a maga helye és olvasóközönsége a blogvilágban, aszerint, amiről ír, de én egy ideje úgy érzem, hogy nagyot változtam a kezdetekhez képest; otthonoktatásunk kezdetéhez képest. Most azt szeretném, ha ez a blog sokkal inkább VAGYOK-blog vagy GONDOLKOZOM-blog lenne, mint EZT TESZEM vagy MI ÍGY CSINÁLJUK blog. Megélős-gondolkozós, nem annyira activity-s és ötletelős. Ez azt hiszem, hogy változás a kezdetekhez képest.

Többé nem érzem öntudatos "hé itt vagyok, és megmutatom, milyen szuperül csináljuk" otthonoktatónak magam. Most csendes, az otthonoktatást a családban megélő, Isten kegyelmében és hűségében bízó, Benne gyönyörködő, Róla szóló otthonoktatóként definiálom, szeretném definiálni magam. Nagyon határozott vagyok abban, amiben teljes szívvel hiszek, de a hitemnek ugyanúgy része pl. a gyülekezetbe járás és még megannyi más dolog, mint az otthonoktatás. Mindegyik a hitem kifejeződése, és persze, ennél sokkal több is, de ez így egy egész. Szét lehet választani, ki lehetne analizálni és közzétenni a különálló tevékenységeket, de szerintem nincs értelme, mert nem ez a fontos.

 
Olyan ez, mint a gyerek meg a sáska. Ha a gyerek ízeire szedi a sáskát, akkor hiába is rakná újra össze, az már többé nem lenne sáska... Ugyanígy van velem is. Ha ízeire szednénk családi életünk tevékenységeit pl. otthonoktatás szempontjából, akkor hiába is próbálkoznánk egymás mellé tenni, amit kaptunk, mert az többé nem az én életem lenne, csupán egy csomó tevékenység. Ahogyan a sáska sem sáska, ha már nincsen benne élet, úgy az én életemet sem lehet igazán megismerni és definiálni a tevékenységeinken keresztül, csak ha velem éled.:) Ezért sem a családi tevékenységeinkről szól a blog- mert a tevékenységek nem én, nem mi vagyunk. Nem azokban van az élet, mert az élet bennünk van...

Ezen kívül, mivel a családi tevékenységeink és az életvitelünk eltér mindenkiétől, mint ahogyan minden családé kicsit eltér mindenki másétól, így én elsősorban nem életvitelről szeretnék kommunikálni- az túl egyedi és különböző. Hanem mivel igei igazságokban, igei alapelvekben és Isten személyes vezetésében gyönyörködöm (ó, és hogy igyekszem felnőni ahhoz a mércéhez, amit magam előtt látok!), leginkább erről.

Amit teszünk vagy nem teszünk, annak leginkább ahhoz van köze, amiben hiszünk. Hiszen mindannyian olyan alapelvek szerint rendezzük be az életünket, amelyeket igaznak gondolunk és fontosnak érzünk. Bár nem minden igaz, amit igaznak gondolunk, de amit gondolunk, az így is, úgy is magával hozza azokat a cselekedeteket, amelyeket megteszünk, sőt még azokat a további gondolatokat is, amiket a blogjainkon megosztunk. Mert arról írunk, ami nekünk fontos, meg ami igazán lázba hoz bennünket. És ezek a dolgok valahol a mi belsőnket tükrözik vissza.

Éppen ezért, (mások szempontjából) talán nem annyira lényeges, hogy mi otthonoktatóként milyen tevékenységeket végzünk otthon, hanem sokkal inkább az, hogy miért élünk úgy, ahogyan élünk, mint keresztények. Hogy mi alapján döntöttünk úgy, hogy mi máshogyan rendezzük be az életünket, mint a legtöbben körülöttünk. És hogy ez a változás miben áll a hétköznapokban.

Meggyőződésem, hogy nekünk, akik Jézust követjük, elsősorban Jézus-blogolást kellene folytatnunk: mindenek fölött Őt magasba emelni, és minden témát Őrá kihegyezni. Úgy érzem, egyedül így van értelme kommunikálni, mert ez talán el tud gondolkoztatni, és közelebb tud vonni némelyeket az Úrhoz.

Magában megfogalmazott véleménye mindenkinek van, hiszen mindenkinek vannak alapelvei és hite (még az ateistáknak is, csak ők önmagukban hisznek). De nekünk az a feladatunk, hogy önmagunk és mások hitét folyamatosan Isten mércéjével szembesítsük. És aztán mindenki a saját felelőssége szerint továbbgondolhatja vagy elvetheti azt, amiről beszélünk.

Hitünk, életünk, Isten személyes vezetése. Alapelvek, és Isten Igéje. Engem egy ideje ez hoz lázba.

És persze az otthonoktatás is lázba hoz. De már nem hiszem azt, amit régebben hittem: hogy a siker javarészt kreativitás kérdése, és én magamtól képes vagyok messzire jutni, ami az otthonoktatást illeti. Ez nem így van, de régebben nem láttam annyira tisztán ezt a tényt, mint most. Ma már látom, és a bőrömön is érzem, hogy a saját okosságom mennyire kevés a győzelemhez, s a tét mégis mennyire nagy: a gyerekeim üdvössége és szellemi jóléte.

Leginkább nem a diplomájuk vagy a karrierjük miatt aggódom, hanem az Istennel való kapcsolatuk miatt, hiszen most még mind a négyen elveszettek. Tudom, hogy nagyon nagyon sok múlik rajtam, és hogy a férjemé és az enyém a teljes felelősség azért, amivé ezek az emberpalánták növekedni fognak: nem kis teher ez, de Isten hűségében bízhatom. Napról napra Ő hordoz- nincs senki más, Aki bölcsen tanácsolhatna helyzetről helyzetre.

Isten személyesen vezeti a hívőket, viszont kapcsolatokon keresztül szól azokhoz az emberekhez, akik még nem ismerik Őt, így a gyerekeimhez is. Mivel az Úrnak igen drágák és becsesek az emberi lelkek (a gyermekeké is), ezért Neki az emberi kapcsolatok is nagyon fontosak. Egy ideje nekem is fontosak. Emiatt már nem tudok az otthonoktatás 'oktatás' részéről, mint kizárólag érdekes dologról nyilatkozni. Most már kontextusban látok. Az otthonoktatás kontextusa a család, a családé pedig egyetlen személy: Isten Fia, Jézus Krisztus. Ha Őbenne formálódik az életünk otthonoktatva; ha gyermekeinket rajtunk keresztül Ő tudja megszólítani, akkor a legjobb helyen vagyunk és a legjobb dolog történik velünk! Ha máshol és máshogyan formálódunk, akkor kontextuson kívül vagyunk; és kontextusba kell kerülnünk, mert ha ebben az állapotban megmaradunk, akkor jaj lesz nekünk...

Ennek a bejegyzésnek a címe 'Akkor és most'. Hogyan is jön ez ide? Az 'akkor' a mostani tanév első félévének végén volt. Akkor írtam egy posztot arról, hogy hogyan tanulunk másképpen. Ennek a posztnak a folytatása lett volna a mostani, amit akkor nem tettem közzé, mert úgy éreztem, nincs itt az ideje. Most viszont úgy érzem, itt van. Viszont akkor még nem láttam úgy a kontextust, ahogyan most látom. Ezért döntöttem el, hogy bepillantást engedek nektek az 'akkor'-ba is és a 'most'-ba is. Így mindkettő ott lesz előttetek.

Ráadásul, az elmúlt hónapokban a fentebb említett szemléletváltás miatt nagyot hallgattam otthonoktatásunk gyakorlati oldaláról, s most úgy érzem, ezzel a poszttal most már adós voltam kicsit kompenzálhatok.:)



Az 'akkor' (avagy így láttam első félévben)


Adott egy iskolai követelményektől mentes időszak. Adott a tény, hogy a gyerekek egy hónap alatt fel tudnak készülni a féléves tananyagból. És adott az unschooling, ami folyamatosan lenyűgöz, és kipróbálásra csábít.

Az előbbiek keveréke a mostani rendszerünk, és így néz ki:

Nem vesszük annyira komolyan a tananyagot, mert nem ez az otthontanulós életünk központi tengelye. A családban élünk, és a családot látjuk, ami nekünk most nem az iskolai teljesítésről szól, hanem rólunk, mint család. A kapcsolat a fontos, nem a teljesítés.

Mivel a kapcsolat a fontos, ezért jobban rá vagyok hangolódva a gyerekek igényeire, és így érzékenyebben, ha úgy tetszik, engedékenyebben kezelem a leülős tanulós időszakokat. Vagyis gyakran megesik, hogy nem ülünk le és nem gyakorlunk, nem feladatozunk, nem munkafüzetelünk, nem tankönyvezünk. Ellenben nagyon sokat játszanak, és nagyon sokat rajzolnak, színeznek. És vágnak, és énekelnek. És birkóznak. És olvasnak. És beszélgetünk.

A hagyományos tanulás hívei erre most biztos összeráncolják a szemöldöküket, hogy ejnye, a mi gyerekeink nem tanulnak semmit, és bizony meglesz a böjtje ennek a nagy engedékenységemnek. De én nem ezt látom. Boldog önfeledt gyerekeket látok, akik gyerekek lehetnek. Gyerekeket, akik védetten növekednek a családjuk körében, és akik tanulnak kamasz nagybácsik, közel egykorú testvéreik és négy-öt felnőtt között harmonikusan elélni. Tanulnak tiszteletet mutatni, érdeket érvényesíteni, konfliktust kezelni, bántást feldolgozni, egymást vigasztalni, kedves beszédeket szólni... vagyis egészséges módon szocializálódni.

És lehetne nevesíteni, hogy a birkózás fejleszti az egyensúlyérzéket, hogy a vágás a finom-motorikát. Hogy a játék segíti a feszültségek levezetését, hogy a színezés kreatív, a rajzolás meg alakítja a szem-kéz koordinációt. De nem gondolom, hogy nevesíteni kellene. Persze még nem beszéltünk ismeretekről: tudósokról, akikről olvastunk, érdekes állatokról, társadalmi rendszerekről, politikáról, sportról, történelemről, színdarabokról. Sem klasszikusokról, amiket hangoskönyvben hallgattunk, a mesékről, amiket olvastunk, a filmekről, amiket megnéztünk... és akkor kiderül, hogy az a "semmi", nagyon is valami, ha már nevesítjük- még ha én nem is hiszek a nevesítésben.

Az előbbi felsorolás talán meglepett téged, de én pontosan tudom, hogy nincs dicsekednivalóm. Egy átlagos nap átlagos ismereteiről van szó, és átlagos készségeiről. Neked is bizonyára így telnek a napjaid, hogyha otthonoktatsz. Csak adott napon és adott időszakban más ismereteket szerzel, más készségeket és máshogyan látsz fejlődni. Nem én vagyok annyira szuper, hanem Isten jó terve működik jól! Ismét bizonyítást nyert, hogy nagyon is működőképes az, ahogyan Ő ezt az egész tanulósdit elképzelte. Nekem csak jelen kell lennem, és nem akarni mindent meghatározni. Csak folyni a napokkal és megélni a pillanatokat, ahogyan kapom őket. Nem beosztani a tanulást, és görcsösen ragaszkodni a menetrendhez, hanem engedni, hogy a tanulás magától megvalósulhasson.

Nekünk most az jön be, hogy ne az iskolásdi körül forogjunk, hanem engedjük el ezeket. Amikor elengedem, akkor igazán felszabadulok a gyerekeimet látni, és az ő igényeiket követni. Nem a saját igényemet, mert az otthonoktatás leginkább róluk szól. Nem is egy iskola vagy egy tanár igényeit, mert az otthonoktatásunk nem is róluk szól. Az otthonoktatás a gyerekemről és az ő igényeiről szól. És amikor csak a féléves vizsgára teljesítendő követelményt látom, akkor nem a gyerekemet látom...

Amikor rá tudok hangolódni a gyerekemre, akkor neki megfelelő tanulási körülményeket tudok teremteni. Ez adott esetben eltér az én saját, megfelelő tanulási körülményekről alkotott ideálomtól, de az nem baj. Ez a szülői hozzáállás segíteni fogja a gyereket, hogy stresszmentesen tanulhasson. Ha nincsen stressz, és a gyerekem igényei figyelembe vannak véve, akkor nagy baj nem lehet a tanulás körül. Sőt, hatékony tanulás valójában csak ekkor folyhat!

El kell kezdenünk bízni abban az Istenben, aki természetes érdeklődést ültetett a gyerekeink értelmébe és szívébe az Ő világa iránt; abban az Istenben, Aki képessé tette őket tanulni.

Messze nem arról van tehát szó, hogy nem akarom, hogy az iskolai ismeretekhez hozzájusson a gyerekem. Csak nyerni szeretnék időt, arra, hogy amennyire lehet, a maga ütemében jusson ezekhez az ismeretekhez. Tisztában vagyok vele, hogy igen kicsi, leginkább nulla az esélye annak, hogy ez teljesen megvalósulhasson, hiszen az iskolai rendszer ilyen szempontból elég könyörtelen. De úgy érzem, hogy egy félév hosszú idő, még ha gyorsan el is megy.

Egy félév elég hosszú idő arra, hogy hónapokat tölthessen a gyerekem azzal, ami őt igazán érdekli. És hogy tanulhasson ön-vezérelt módon, úgy, ahogyan az természetes neki. Ez meg fogja benne erősíteni a természetes érdeklődését, és a természetes tanulás szeretetét. És majd valamikor a félév vége felé nekimegyünk a szöszmötölősebb feladatoknak, megtanulnivalóknak.

Ha anyaként nem kell órákat készülnöm, hogy a gyerekem számára játékosabbá, emészthetőbbé tegyem az iskolai tanulnivalókat, akkor otthonoktató életem nem a tanulásra való felkészülésről fog szólni, hanem a közösen töltött időről.

Ha nem nyüstölöm mindennap az iskolai tanulást órákon át, akkor a gyerek nem fogja monotonnak és nehéznek érezni, amikor neki kell ülni.

Ha nem szokik hozzá az 'előemésztett' ismeretekhez, hanem megtanul megdolgozni a kíváncsiságáért, akkor még a feladatozást is meg tudja szeretni.

Ha a természetes tanuláson keresztül megtanulta a világot natúr befogadni, s az ismeret újdonságáért tanul, az kelti fel az érdeklődését, nem pedig a játék, amibe az ismeretet csomagoltam- akkor megtapasztalhatom azt a potenciált, amit minden gyerekbe beletett Isten.

Ha az egész féléve a napi tanulásról szól, akkor már a félév elején elfárad és kiszívott, megviselt, és tanulást kerülő lesz/lehet. De ha egész évben erőt meríthet a tanulási sikereiből, és az örömből, amit a spontán tanulás során természetes módon megtapasztal (és ami a munkafüzetelésnél gyakran elmarad), akkor a félév végi intenzívebb iskolai tanulás nem fog annyira nehezére esni, mintha az egész féléve mindennap erről a fajta tanulásról szólna.

Mi otthonoktatók annyira ragaszkodunk tankönyvhöz, időponthoz, leülős munkafüzetes tanuláshoz. És stresszeljük a gyerekeinket, elvárásokat támasztunk a tanulásukkal kapcsolatban, és elborítjuk őket olyan dolgokkal, amiket nehezen tanulnak meg élvezni, inkább csak elviselnek. Talán azért állunk így a tanuláshoz, mert félünk a kontroll elvesztésétől. Félünk a gyerekeink igényeit maximálisan figyelembe venni, mert abban a folyton változó közegben nem érezzük biztonságban magunkat. Nem bízunk a szabad tanulásban, mert azt gondoljuk, hogy ha a gyerekünk nem teljesít állandóan az elvárásaink szerint, akkor nem fog jól teljesíteni a vizsgán sem. Elhisszük, hogy azért nem tanul, mert lusta, holott leginkább azért, mert nem okoz neki olyan sikerélményt, mint a spontán tanulás. Ha mindig sikerélményt és örömet okozna neki, akkor erővel sem tudnánk távol tartani attól, hogy ezt újra és újra át akarja élni.

Szülőként belül talán úgy érezzük, hogy ha úgy tanulunk, mint az iskolások, az majd garantálja, hogy sikeresen vizsgázzunk. Én nem tudom, hogy garantál-e ez bármit is, de gyanítom, hogy nem. És még ha garantálna is: nem pont azért döntöttük el, hogy otthon maradunk a gyerekeinkkel, hogy ő azzá formálódhasson, akivé Isten formálni szeretné? És ennek vajon nem eszköze az igyekezetünk, amellyel a tanulás szeretetét meg akarjuk őrizni őbennük?

Az otthonoktatás elsősorban nem a sikeres vizsgákról szól. Bár nyilván sokat nyom a latba a félévi értékelés, de ha Isten napi szinten vezeti az életünket, akkor nem kell attól félnünk, hogy a tanulás nem kapja meg a kellő helyet a napunkban. Isten az otthonoktatásban az otthonról ugyanúgy gondot visel, mint az oktatásról. De ehhez nekünk kell ott lennünk nagyon közel a Forráshoz. És ott kell lennünk napról napra.



A 'most' (avagy így látom fél évvel később)


Mit is írhatnék ide? Hiszen az elején sok mindent megírtam arról, hogy hogyan látom most magunkat, és az otthonoktatásunkat. Sok hozzátenni-való nem maradt, de egy kevés azért igen. Most magamra reflektálok, és az akkor fényében írok még kicsit a most-ról.

Az unschooling-ot továbbra is az egyik legjobb alternatívának tartom, de továbbra sem lehet kivitelezni Mo.-on. Mostanra elfogadtam, hogy a jelenlegi elvárások közepette kell megtalálni a mi utunkat, nem pedig olyan helyzet után áhítozni, ami jelenleg Mo.-on nem opció. Most már nem akarom sem passzivitásba vonulva megúszni, sem valahogy túlélni a jelenlegi helyzetet, hanem szeretnék elébe menni a dolgoknak és megtanulni túlcsorduló szívvel mindenestől élvezni azt, hogy épp most, és éppen ezen a földrajzi helyen, épp így otthonoktatunk.

Már a feladatozást, füzetelést sem találom olyan problematikusnak. Persze, a maga idejében kell mindent, de már nem akarom teljesen minimalizálni a feladatozós tevékenységet. Nálunk ez a fajta 'feladat' valahogy a felelősségérzettel is összekapcsolódott, mert muszáj volt a fiam józan eszére apellálnom, amikor nem megfelelő lelkülettel állt hozzá a dolgokhoz vagy nem volt elég alapos. Ilyen szempontból jó volt, hogy lehetett arra hivatkozni, hogy ez a pár hónap hajtás az ára annak, hogy az év többi részében a saját érdeklődését követve szabadabban tanulhasson itthon. Mivel pontosan tudta, milyen jó is az, amikor semmi füzetelésről nem kell tudni, így könnyebben hajlott rá, hogy behatárolható ideig intenzíven beletegye magát az iskolai készülésbe.

Persze, azért nem ment ez olyan könnyen, mint ahogyan leírtam. Megvoltak a magunk körei, kétsége, tanácstalansága, de Isten megint hűségesnek bizonyult. (Én meg egy újabb fontos leckét kaptam a gyerekemből.)

Nem tudom, hogy miért, de most, Doda másodikos korában sokkal erőteljesebben érintett meg mind az unschooling, mind az irányított tanulás szele, mint tavaly, amikor elsős volt. A kétféle széljárás nem egyszerre, hanem egymás után, csapongva talált meg és én továbbra sem tudok elköteleződni egyik mellett sem.

A félévünk nagyobb része unschooling és minimális 'schooling' volt. Mint fentebb írtam, nekünk ez megint nagyon bejött; engem egyenesen lenyűgözött, és úgy láttam, működik is. A félévünk utolsó része pedig vad hajtás volt, ami nem nyűgözött le, de elfogadtam, hogy muszáj és így hozzá-alkalmazkodtam. A hajtás nem azért volt vad, mert oly kevés időnk maradt, hogy nem lehetett volna kevésbé hajtósan is elvégezni, hanem mert a 'többieket' látva megijedtem, hogy mi még nem vagyunk készen egy hónappal a vizsga előtt, és ezért rabszolgahajcsár módra próbáltam lenyomni az anyagot a gyerekem torkán, aki természetesen nem vette át a buzgalmamat.

Amikor ezt láttam, hamar előtört belőlem az unschooling-anya, és mihelyt a megfelelő hozzáállás csíráját felfedeztem gyerekemen, rögvest soknapi pihivel stresszmentes tanulással jutalmaztam az erőfeszítéseit.:)

Aztán persze, mikor egyszer csak észbe kaptam, akkor megint izomból kezdtem hozzá, de végül felocsúdtam, és valahogy kialakult a mostani dolog, ami így summázható: van tempó, de nem vérre megy és a morál is alakul hozzá (mármint a gyereké). Még nem vagyunk készen, de még van időnk.


A napokban elgondolkoztunk családilag, hogy vajon nem lenne-e érdemes a mostani tempót tartani egész évben. Biztosan messzire eljutnánk, és ez vonzó. (Nem tudom miért, de Dodának is bejön ez a gondolat.) Ugyanakkor, az unschooling-os fejem azt mondja, hogy nem, ez nem lesz jó, mert ami rövid távon megfelel, az hosszú távon a gyereket kiszívja és megfosztja majd a szabad tanulástól. És ez így is van.

Még nem tudom, hogy merre hajlunk el, de ha az Úr kegyelméből meglesz a vizsga, gyanítom, hogy jön a naaaagy irányított tanulásmentes pihi, ami úgy októberig elhúzódik majd... Bár ki tudja.

Jó reménység szerint szeptembertől két otthonoktatottunk lesz, ami egy újfajta helyzet lesz nekünk, s ez a helyzet lehet, hogy újfajta megoldásokat fog megkívánni. De ez még a jövő zenéje: a jövőé, amit nem kell előre tudnom, nem kell látnom még. Isten látja és a kezében tartja- és ez elég.

Szívesen olvastátok