Magyar tanuló - külföldi suli 2. (válasz egy olvasói levélre)

A minap kaptam egy érdekes hozzászólást, mely egy különleges posztomhoz érkezett. A szóban forgó poszt egyrészt attól különleges, hogy épp holnap lesz 10 éves (!), tehát már elég régi. Másrészt attól, mert a 6. legtöbbet olvasott poszt ezen a blogon (2135 megtekintés), de, ha csak az elmúlt tíz évet szemléljük, akkor a legnépszerűbb poszt is.

Amúgy ám nem valamilyen remekbe szabott okfejtéssel sikerült ilyen nagy érdeklődésre szert tennem (pedig, ha úgy lett volna, imponálna a dolog, de most más a történet). Azzal a poszttal, vagyis azokkal a tényekkel, melyeket akkor és ott nyíltan megírtam, én rendesen feldühítettem az olvasóimat. Azért is olvastátok annyian, mert egyáltalán nem tetszett nektek, amit írtam. Gondolom épp ezért "járt kézről kézre" az a poszt.

Egyik a másikának ajánlotta, így egyre többen jöttek "katasztrófa-turizálni", vagyis felpaprikázódni és összeráncolt szemöldökkel morogni azon, hogyan is merek olyan dolgokat leírni, melyeket leírtam. Viszont azt a posztot a nyomás hatására sem töröltem. Megírtam, mert muszáj volt és most már ott is marad. Így azóta az az írás kicsiben nekem mindig az árral szemben úszást szimbolizálja. Mármint a sajátomat. Az életemet, amelyben akármerre megyek, mindig szembejövő "ismerős" vállaknak ütközöm, és ez általában fájdalommal jár, de azért megyek tovább, mert mégiscsak az az én utam.:)

Emellett persze a világ továbbszaladt az elmúlt 10 évben, nem is kicsit. Sok minden történt mindenfelé, de voltak olyan nagy-volumenű változások az otthonoktatós szubkultúrán belül is, melyeket 10 évvel ezelőtt senki sem gondolt volna, hogy lesznek. Például, a Köznev. törvény többszöri szigorítása, a 3 éves kortól kötelező ovi (mely alól felmentés kérhető, de az nem ugyanaz, mint amikor nem volt erre szükség). Meg, hát, ami a magántanulósággal történt. (Na jó, bevallom, utóbbit azért sejtettem, hogy be fog következni...)

Mindenesetre a vészharang-kongatás, mely sokak narratívájában akkor még kicsinyes, rosszindulatú ijesztegetésnek tűnt csupán, a későbbi események fényében azért remélhetőleg már egészen másként fest. És, ez talán már egyre többetek számára nyilvánvaló is. Ebben a gondolatkörben nem hiszem, hogy túlzó állítás lenne, hogy a "történelem" ebben a kérdésben engem igazolt, ami viszont meglehetősen sovány vigasz annak a tudatában, hogy sok család került azóta kutyaszorítóba a saját korábbi, jó szándékú, ugyanakkor törvényileg nem megalapozott döntése miatt, akiknek hiába akartam, nem tudtam kellőképpen segíteni. Mission failed, ahogy az angol mondja, azaz a küldetés elbukott.

Hoppá, engem meg egy kicsit felkapott a nosztalgiavonat. Pedig nem a régmúlton merengés adta a mai írás apropóját, hanem a hozzászólás, mely a "jubileumi" poszthoz érkezett. Miután elolvastam olvasóm írását és elkezdtem törni a fejem a válaszon, egyszerre egy csomó gondolat sorjázott be a fejembe. Egy ideig nem is igazán tudtam, mit is kezdjek velük, nem sikerült rájönnöm, melyik végén érdemes megragadni a felvetett problémát, helyzetet.

Később aztán kisimultak elmém ráncai, és úgy érzem, sikerült értelmes gondolatokba önteni a véleményemet, tanácsomat. Először hozzászólásban akartam a hozzászólásra válaszolni, de a terjedelem miatt, meg mert talán többeteket is érdekel ez a téma, ezért úgy döntöttem, hogy posztot írok belőle. Ezt itt, ni. :)

"Kedves Eszti! Szerinted mi a helyzet az utazó és/vagy digitális nomádként működő családok esetében? Magyarországi lakcím, és külföldi tartózkodás, de mindig máshol, sokszor újra Magyarországon...szóval folyamatos ingázás. Ez vajon milyen életvitelnek számít? Ilyen esetben vajon elfogadható az az online külföldi intézmény? Vagy inkább egy magyarországi intezményben az egyéni tanrend? (ez nem annyira vonzó megoldás). Köszönöm a válaszod előre is!"

A válaszolást egy kérdéssel kezdeném, és a későbbiekben is kérdések köré építem ezt a posztot, hogy szellősebb és követhetőbb legyen írásom. Lehet, hogy úgy tűnik majd neked, hogy túl messziről indítom a témát, de látni fogod, hogy szükség van erre annak érdekében, hogy a sok rész-információt valami koherensebb egésszé fűzhessem össze. Köszönöm, hogy olvasod a blogot és köszönöm a türelmedet, hogy megvárod, ameddig eljutok A-ból a B-be ezzel a poszttal. :)

Mikor válik tankötelessé a tanuló egy adott országban?

Ameddig turistaként tartózkodik a család az országban, addig nem vonatkozik a gyermekekre a tankötelezettség, a felnőtteket pedig nem terheli semmilyen bejelentési, regisztrálási kötelezettség. Azonban, amikor már rezidensnek, lakosnak számít valaki, akkor a gyereke, adott életkor betölte után tankötelezett lesz abban az országban.

Meddig tekinthető turistának egy külföldre utazó ember?

Alapból minden beutazó turistának minősül, egészen addig, míg egy bizonyos időnél többet nem tölt el az adott országban (vagy, ha előbb nem kívánja beregisztrálni magát). Ha túllépi a hivatalosan meghatározott időkeretet, akkor automatikusan kiesik a turista státuszból és akkor már az adott ország bizonyos kötelezettségeket támaszt vele szemben.

Ez így fair is azért. Nem róhatjuk fel nekik, hogy tudni akarják, kik mászkálnak az országukban. A szabad mozgás és tartózkodás jogával élve te bármelyik országba szabadon beutazhatsz és ott is tartózkodhatsz, de ha úgy döntesz, hogy az ő országuk szolgáltatásait hosszabb távon fogod igénybe venni, akkor igényeket támasztanak veled szemben.

Tudni akarják, ki vagy, miért jöttél hozzájuk, miből élsz, és bizonyos általuk meghatározott kritériumoknak meg kell felelned. Innentől vonatkoznak rád a lakosokra vonatkozó szabályok, és, ha nem működsz együtt a törvényeikkel, bürokratikus csapdában találhatod magad, amikor megnehezdik egyes ügyek elintézése, esetleg ki is toloncolhatnak, és/vagy évekre kitilthatnak az adott országból.

Mik a turistáskodás szabályai, meddig turista egy utazó?

Ez az egész úgy működik számszerűleg, hogy egy külföldi országban maximum 90 napot tartózkodhatsz szabadon. Hogy pontosítsam, a tartózkodásod 180 naptári naponként nem haladhatja meg a 90 napot az adott országban.

Az mindegy, hogy részletekben használod fel a 90 napot vagy egyszerre, félévente ezt a nagyjából 3 hónapot lehet egy országban eltölteni. Így tehát nem működik az a logika, amikor valaki országhatáron kívülre utazik egy hétre, majd visszautazik, hogy így "nullázza a számlálót" és ismételten ott tölthessen 90 napot, ezzel akár évekre meghosszabbítva a turista minőségben ott töltött időt.

Mi történik, ha valaki túllépi ezt a 180 naptári naponként 90 napot?

Ha ennél több időt tölt az adott országban, akkor már nem minősül turistának, hanem letelepedőnek. Így bejelentési, beregisztrálási kötelezettsége keletkezik abban az országban.

Önként fel kell tehát keresnie a megadott hivatalt vagy hatóságot, és adatai megadásával, adatlapkitöltéssel vagy személyesen nyilatkoznia kell, melynek végén valamilyen ideiglenes státuszt kap. Ezzel együtt beindul(hat) a bürokratikus gépezet: ha kiskorú is van a családban, elirányítják gyermekorvoshoz, és a tankötelezettség lehetséges módjairól informálják a már nem-turistát.

Hogyan függ össze a turistaság a tankötelezettséggel?

A tankötelezettség egy olyan kötelezettség, amelynek értelmében egy ország lakosai számára az állam előír bizonyos kötelezően betartandó normákat a gyerekeik iskoláztatásával kapcsolatban. Amíg turista valaki, addig nem vonatkoznak rá az ország lakosságára vonatkozó bizonyos törvények, így a tankötelezettség sem.


Mi az az életvitelszerű tartózkodás és hogyan függ ez össze a tankötelezettséggel?

Tankötelezettség szempontjából a magyar államot (és szerintem minden más európai államot is) az a kérdés érdekli, hogy a család, melyben a tankötelezett korú gyerek van, életvitelszerűen hol tartózkodik. Életvitelszerű ott tartózkodásnak általában a 90 napnál hosszabb ideig való adott helyen élés minősül.

Ilyen értelemben, ha valaki Magyarországon él életvitelszerűen, akkor a magyar állam által meghatározott tankötelezettség hatálya alá kerül. Akkor is, ha külföldi állampolgár, és akkor is, ha digitális nomádként vagy bármilyen egyéb minőségben néha elutazik külföldre.

Egyes helyeken nem veszik annyira szigorúan a 90 napot, az inkább csak egy irányszám, más országok viszont elég komolyan veszik. Olaszországban és Portugáliában például, ha magánszemélytől bérelsz ingatlant, akár csak napokra, akkor is elkérik az útleveledet és kiírják a számot vagy befotózzák a dokumentumot. Az ingatlant bérbeadóknak ugyanis le kell jelenteniük a külföldieket a be-, és kicsekkoláskor, és pénzbüntetéssel sujtják azt az ingatlantulajdonost, aki ezt nem teszi meg.

Ezzel a bejelentő rendszerrel, ha valóban van ilyen fegyelmük az ingatlantulajdonosoknak, hogy ezt megtegyék, tehát, ha a többség nem simlizik, akkor gyakorlatilag lekövethető, hogy az illető mennyi ideje tartózkodik az országban. Hogy ezzel az információval mit kezd a hivatal vagy hatóság, ahova befutnak az adatok, nem tudni, de a dokumentálás miatt egyből megalapozott bizonyíték is keletkezik, hogyha egy külföldi túllépi a 90 napot és nem jelentkezik be az ország által megadott hivatalnál, online felületen.

Egyébként nem tipikus, hogy turistákat vegzálnának állami szervek olyasmivel, hogy vigyék suliba a gyerekeiket, csak, mert pár hónap nyaralás/telelés miatt ott tartózkodnak életvitelszerűen. Azonban minél több hónapot tartózkodik egy család egy adott országban, annál nagyobb az esély, hogy végül így vagy úgy, de megkeresi őket a hivatal.

Magyarországon hogyan "monitorozzák", hogy valaki már nem turista és így a gyerekére vonatkozik a magyar tankötelezettség?

Véleményem szerint a lakcímkártya-igénylési rendszerrel. Minden ügyintézés megnehezül lakcímkártya nélkül, így aki tartósan itt él, az idővel mind megigényli. A lakosoknak alapvető, hogy van. Születéskor ez az egyik első dokumentum, melyet a babának kiváltanak. A lakcímkártya meglétével kapcsolatos ügyintézési előnyök miatt őrzik meg külföldön tartózkodók is a magyar lakcímkártyájukat.

Az azon található információkat azonban egyéb hivatalok is megkapják. Így például a rajta található születési dátum alapján az Oktatási Hivatal könnyen ki tudja szűrni, hogy kik az adott évben tanköteles korúak a településre bejelentett lakosok közül (ezt ténylegesen így szűrik ki).

Így rendszerint a szülőket beíratás előtt írásban fel is keresik és nyilatkozni kell ebben a témában (vagy arról, hogy külföldre költözött a család, vagy arról, hogy már be van íratva, vagy arról, hogy már megkapta a felmentést a mindennapos intézménybejárás alól). Ebből a szempontból lényegtelen, hogy valaki mennyit tartózkodik külföldön, ha itthon a 90 napnál jóval több időt tölt, vagyis nem turistának számít, hanem lakosnak.


Ez minden, amit a témában tudni kell? Nem árnyalja ezt a képet más információ?

Van egy másik alapelv az Eu-n belül, mely közvetetten bár, de érdekes lehet. Ha egy külföldi munkavállaló fél évet egyik, fél évet másik országban tölt, akkor ő döntheti el, hogy melyik országba adózik, melyik ország tartsa számon őt, mint munkavállaló. Vagyis, bár a 90 napot túllépő életvitelszerű ott tartózkodás miatt mindkét helyen kötelezettsége keletkezik, választhat, hogy melyik kötelezettséget veszi figyelembe és melyiket nem.

Gondolom ez ugyanígy lehet a tankötelezettséggel is. Ha az utazások és az életvitelszerű tartózkodás miatt két vagy több országban keletkezik tankötelezettség, akkor nyilván az egyik országot kiválasztva, mondjuk azt, ahol kellő időt (akár a legtöbbet) eltölt a gyermek, a többi országban felmerülő tankötelezettsége figyelmen kívül hagyható. Illetve, ha számon kéri az ottani hivatal, akkor nyilatkozni kell róla, hogy a tanuló másik országban teljesíti tankötelezettségét.

Egy digitális nomád család esetén, aki sokat utazik, hogyan alkalmazhatóak a fenti információk?

Ha előbbi logikát vesszük alapul, akkor egy digitális nomád család esetén az a legfőbb kérdés, hogy a tartós ott tartózkodás miatt ténylegesen mely országokban keletkezik a tanköteles korú tanulónak tankötelezettsége, és ezek közül melyik országban kívánja a család, hogy a gyermek teljesítse tankötelezettségét. A tankötelezettség kezdete és vége, valamint teljesítésének szabályai országonként eltérnek, ezeket a helyi törvények szabályozzák, így mindez némi utánajárást igényel.


Mi a helyzet az otthontanulással és az online intézményekkel? Ezek hogy kerülnek ebben a témában képbe?

A tankötelezettség teljesítésének kiválasztása előtt (hogy mely országban teljesíti), érdemes végiggondolni még valamit, mely befolyásolhatja magát a döntést. Ez pedig az a tény, hogy nem minden ország ismeri el az otthontanulást a tankötelezettség teljesítésének érvényes módjaként.

Van, ahol ebben e kérdésben teljes szabadsága van a szülőknek gyermeküket otthontanítani, mivel nincs korlátozva semmilyen otthontanulási forma és az állam nem is kíván belefolyni az otthontanuló gyerekek tanulmányi haladásának az ellenőrzésébe, meghagyja ezt a szülőknek. Másutt törvényileg  szabályozzák, hogy milyen gyakran, milyen módon, milyen nyelven kell az otthontanuló gyerekeknek számot adni a tudásukról.

(Az otthontanulás törvényi szabályozottsága a világ különböző pontjain, országos bontásban ezen a wiki oldalon megtekinthető. Bár csak angol nyelven érhető el és az infók pontosságáért felelősséget nem vállalok, számomra mindig érdekes, inspiráló olvasmány, akár jó támpont is lehet, nem csak digitális nomádoknak.)

Nem mindenhol fogadják el az online intézményeket a tankötelezettség teljesítésének módjaként, de úgy gondolom, minél többet utazik egy család, annál hitelesebben lehet képviselni hatóságok, meg hivatalok előtt, hogy indokolt, és az utazós életvitel miatt szükséges is ennek az oktatási formának az igénybe vétele.

Kivéve Magyarországot, mert itt sajnos egészen elutasítóak a külföldi online intézményekkel szemben. A magyar állam hivatalosan nem ismeri el ezeket oktatási intézménynek. A tankötelezettség teljesítéséhez ezért ezeket a sulikat hivatalosan nem tudja használni olyan tanuló, akinek Magyarországon keletkezik tankötelezettsége, mivel ilyenkor a magyar rendszer úgy értelmezi, mintha a tanuló egyáltalán nem teljesítené tankötelezettségét, vagyis sehol nem tanulna.

(Ennek a következménye legjobb esetben annyi, hogy néhány évet veszít a tanuló elvégzett tanulmányaiból, mert érvénytelennek tekintik az külföldi online suliban lezárt évfolyamait. Rosszabb esetben viszont gyámhivatali védelembe vételi eljárást is maga után vonhat, mivel itthon a tankötelezettség nem teljesítését a szülő gondatlanságával azonosítják, ez gyermekveszélyeztetésnek minősül.)

Mik a fő szempontok digitális nomádoknál, akik utaznak és otthontanítanák gyerekeiket?

Fentiek fényében, ha alapvetően az utazások között összességében sok hónapot Magyarországon is tartózkodik egy digitális nomád család, akkor a magyar törvények értelmében a gyerekeiket a magyarországi tankötelezettség terheli. Ezt vagy iskolába járással, vagy egyéni munkarend engedéllyel lehet teljesíteni, online suliban sajnos akkor sem, ha gyakran ingáznak más országokba.

Az online sulit a magyar állam akkor sem fogadja el a tankötelezettség teljesítése módjának, ha adott esetben ténylegesen indokolt az ingázás az utazások miatt. Az ingázás azonban lehet megalapozott indoka egy lehetséges egyéni munkarend engedélynek.

A kérdés a szóban forgó esetben leginkább az, hogy mennyire ragaszkodik a család az online sulizáshoz. Illetve mennyire ragaszkodik ahhoz, hogy Magyarországról és Magyarországra ingázzanak, tehát, hogy utazásaik során ez az ország legyen a bázisuk.

Ha az online suli a prioritás, akkor vagy külföldre kell költözni, vagy legalábbis külföldön legalább annyi időt kell eltölteni, mint itthon. És, kell egy olyan országot választani, amely a tankötelezettség teljesítésére elfogadja az amerikai online sulikat (ha ugyanis nem fogadja el az adott ország, akkor cseberből vederbe kerül a család).

Viszont, ha jobban kötődnek Magyarországhoz, mint amennyire online suliba íratnák gyermeküket, ha nem akarják felégetni maguk mögött a hidat, akkor egyéni munkarend engedélyhez kell folyamodni itthon és úgy utazni, menni, amilyen gyakran csak szeretnének.

Mit jelent nekünk, amit az Alkotmánybíróság a Köznev. törvény módosításával tett?

2019 emlékezetes nyarán hatalmas drámát okozott, hogy megváltoztatták a Köznev. törvényt. A helyzetnek több társadalmi csoport is a vesztese volt, de a legsúlyosabban érintettek között az otthonoktatók is ott voltak. Minket is személyesen érintett a dolog.

Akkoriban sokan, politikusok, jogvédő szervezetek, magánemberek próbáltak jogi úton, beadványokkal (meg minden más lehetséges módon) tiltakozni a törvények hatályba léptetése ellen, de úgy tűnt, semmit sem lehet tenni. A törvénymódosítás hatályba is lépett.

Aztán eljött a múlt pénteki nap, amikor a média szűkszavúan, de lehozta a hírt, és olvashattuk, hogy valami történt az Alkotmánybíróságon, és a Köznev. törvény módosítását "elkaszálták". Mi történt pontosan, milyen törvényekről van szó és kik érintettek az ügyben? Erről szeretnék ma írni.


Mi történt pontosan?

2019 nevezetes nyarán politikusok egy csoportja összefogott és közös beadványukkal az Alkotmánybíróságon (AB) próbálták a törvénymódosítást megtámadni. Az AB alaposan kivizsgálta a beadványt, amire részükről mostanra született meg a hivatalos reagálás.

A beadvány készítői a 2019-es törvénymódosítás nagyon sok elemét részletesen, egyenként kifogásolták (ez jó volt így), sajnos azonban a kifogások egy része nem volt kellően alátámasztott. Nem felelt meg ugyanis annak a bírói követelménynek, hogy benne megjelenjen egy alkotmányjogilag elfogadható indoklás arra nézve, miért gondolja az indítványozó, hogy az Alaptörvény bizonyos részével ellentétes a kifogásolt jogszabály. Emiatt elég sok kifogásukat elutasították.

Az AB határozatának összefoglalójából egyébként az derül ki, hogy a beadvány készítői a teljes törvénymódosítás visszavonását szerették volna elérni. Ehhez viszont az alkotmánybírák szerint túl általános indoklást nyújtottak be: itt is sérült a fenti bírói követelmény. Elképzelhető, hogy ha ennek a követelménynek eleget tettek volna, akkor az egész törvénymódosítást vissza lehetett volna vonatni, de nyilván erre a munkára már nem volt meg a szükséges erőforrás.

Becsületükre legyen mondva, hogy nagyon gyorsan, emlékezetem szerint talán 1 héttel a törvény elfogadása után elkészült a beadvány. És azért is hálásak lehetünk, hogy egyáltalán elkészült. Sikerült ugyanis benne pár olyan kifogással is élni, melyeket az AB megalapozottnak ítélt, és így helyt tudott nekik adni. Emiatt pedig a hétvégi híradásokban előkerülhetett a téma.


Melyek azok a törvénymódosítások, melyeket a beadvány alapján az Alkotmánybíróság is indokoltnak látott megváltoztatni és miként lettek azok megváltoztatva?

Négy ilyen van.

1. A Köznev. törvény 2019-es módosítása értelmében:

Óvodai nevelés alóli felmentés annak az évnek az aug. 31-ig napjáig kérhető, melyben a gyermek betölti a negyedik életévét.

Ezt a mondatot június 30-i hatállyal konkrétan megsemmisítette az AB, vagyis kitörölte a Köznev. törvényből. A négyéves korhatár és az aug. 31-ei időpont tehát a felmentéssel kapcsolatban nyártól már nem lesz érvényes. A nyári dátumnak az az oka, hogy mérlegelendő kérdésként az AB a jogalkotóra (állam) bízta, hogy a továbbiakban meghagyja-e így, javított formájában ezt a törvényt (engedélyezve, hogy ötéves korban is lehessen felmentéshez folyamodni), vagy visszaállítja a törvény korábbi állapotát (mely szerint ötéves korban felmentés nem adható) - ugyanis megítélése szerint mindkét verzió összeegyeztethető az Alaptörvénnyel. Egyelőre tehát nem lehet tudni, mi lesz az ötévesekkel, ez június 30-ig fog kiderülni, de idén nyártól négyéves korig mindenképp kérhető lesz felmentés.


2. A módosított Köznev. törvény alapján jelenleg az iskolakezdés halasztásának van egy meghatározott eljárása.

Az AB azonban most arra kötelezi a jogalkotót, hogy dolgozza ki, hogyan tudja garantálni, hogy ne csak azok maradhassanak vissza egy évet, akik határidőre, szabályosan beadott kérelmük alapján erre engedélyt kapnak, hanem "az óvoda javaslata alapján vagy más alkalmas módon" azok a nyilvánvalóan iskolaéretlen gyerekek is, akiknek a szülei nem adtak be halasztási kérvényt, vagy hibásan adták be. Ez azt jelenti, hogy, bár a dolog hogyanját egyelőre nem tudjuk, de az AB utasítása alapján minden hatéves iskolaéretlen gyerek számára biztosítani fogják, hogy még 1 évig oviban maradhassanak.

A garancia azt jelenti, hogy bizonyítható módon, törvénybe vagy rendeletbe foglalva kell megmutatni, hogy valóban ez meg tud valósulni. A kidolgozás határideje június 30.


3. A Köznev. törvény módosítása óta a felmentési eljárások hossza aggályokat vet föl.

Az AB most kötelezi a jogalkotót, hogy dolgozza ki annak a garanciáit, hogy az óvodai nevelés alóli felmentési eljárás akkor is lezárul az új nevelési év kezdete (szept. 1.) előtt, amikor a szülők ellenvetéssel élnek és közigazgatási eljárást kell lefolytatni. És annak a garanciáit is dolgozza ki, hogy az egyéni munkarend engedélyezésének az eljárása akkor is lezárul az új tanév kezdete (szept. 1.) előtt, ha a szülők ellenvetéssel élnek, így közigazgatási eljárást kell lefolytatni. Ez azt jelenti, hogy a felmentésért folyamodó családoknak nyártól nem kell aggódniuk: az AB határozata értelmében a hivatal még szülői ellenvetés mellett is időben végig fogja futtatni a felmentések körüli kötelező bürokratikus köröket.

A garanciák kidolgozásának határideje június 30.


4. Ez a legfontosabb beavatkozása az Alkotmánybíróságnak, mely rögtön két dologra is vonatkozik.

Egyrészt vonatkozik a felmentési kérelmek (óvodai felmentés és egyéni munkarend) törvénymódosítás által meghatározott elbírálási gyakorlatára, melynek értelmében a szülői indoklásokat és csatolt dokumentációt nem volt szükséges figyelembe venni az eljárás során. Az AB megállapította, hogy alkotmányos követelmény az, hogy sem a szülői indoklás, sem a csatolmányok "nem hagyhatók figyelmen kívül", vagyis mindenképp validnak kell őket tekinteni. Ez azt jelenti, hogy az AB határozata a kérelmező szülőknek egyfajta jogi garancia lehet arra, hogy többet nem fogják senkinek az indoklását sem félvállról venni.

Az AB beavatkozása másrészt a felmentési kérelmek (ld. fentebb) kapcsán alkalmazott bizonyítási eljárásra vonatkozik, mely a törvénymódosítások értelmében, a felmentésért folyamodó szülőktől elvárta, hogy ők bizonyítsák be: gyermeküknek előnyös otthon maradni - mintha az már eleve bizonyított tény lenne, hogy minden gyermeknek, minden élethelyzetben az intézményes nevelés-oktatás a legideálisabb megoldás.

Az AB vitatta ezt a megközelítést és határozatban kimondta, hogy a bizonyítási eljárás során a felmentési kérelmeknek alapjáraton helyt kell adni és engedélyezni kell őket. Csak abban az esetben utasítható el a felmentési kérelem, ha bizonyítható, hogy adott gyerek mindenek felett való érdeke, hogy intézménybe járjon. Mindezt nem a szülőknek, hanem, felmentést elutasító határozat esetén, a hivatalnak kell bizonyítania és a felmentéssel kapcsolatos határozatban ezt a megalapozott bizonyítékot be is kell mutatnia.

Ez azt jelenti, hogy az AB határozata lehetőséget nyújt azoknak is egyéni munkarend vagy óvodai felmentési kérelem beadására, akik korábban azért nem tették ezt, mert az állam olyan súlyosan leszűkítette az elfogadható indokokat, hogy esélyt sem láttak pozitív elbírálásra. Ennek nyártól, úgy tűnik, vége - mindez pedig hatalmas játékelőnyt ad, amely sokak számára egészen a visszájára fordítja a Köznev. törvény módosítása által létrehozott ellehetetlenítő törvényi környezetet. Új remény...


Ez mind csodás, ugye, de hol a bukta az egészben?

Nos, a dátum, ha nem is bukta, de azért kétségtelenül szerencsétlenre sikerült: az összes AB határozat ugyanis ez év június 30-cal válik hatályossá. Június 30-án már nem lehet a hatévesek idei őszi iskolakezdésének a halasztását elintézni. Addigra már az óvodai felmentési kérelem beadási határidejéről is lecsúszik az ember. Olyankor már az egyéni munkarendet is csak különleges esetben lehet igényelni. Szóval annak ellenére, hogy az AB fontos határozata napokkal ezelőtt megjelent, a nagy többség legkorábban 2022 őszére vonatkoztatva fogja tudni jövő év első felében kihasználni azt. De legalább már tudjuk, hogy jövőre lesz mit kihasználni - és ez is valami, nem is kevés.


Mi tehát ezeknek a jogi vétóknak a jelentősége és mindezek kinek lehetnek érdekesek?

Az AB határozata, bár idén nem fogjuk "az erejét" érezni, valahogy mégis visszaadja a jogba és igazságosságba, meg az emberekbe vetett hitet. 2019 nyarát rengeteg család igazságtalan jogi döntések sorozataként élte meg és azt éreztük sokan, hogy a magyar állam a szülők véleményét, meg a társadalmi szükségleteket ignorálva, a gyerekek nevelésével, oktatásával kapcsolatos döntési lehetőségtől teljesen megfosztja a magyar családokat, arra sem méltatva őket, hogy értelmes magyarázatot adjon tettére.

Sokak számára jogi igazságtalanság, társadalmi trauma történt, de ezt eddig "föntről" semmilyen formában nem ismerték el. Az AB határozata ebből a szempontból gesztusértékű kimondása annak, hogy valóban tartalmazott alkotmányellenes elemeket a törvénymódosítás. Emellett elismerése annak is, hogy a családok autonóm egységek a társadalmon belül saját döntési körrel, és, hogy a gyerek nem az államé, hanem a családé, így érdekeinek védelme is alapesetben sosem az állam, hanem a szülők feladata és felelőssége. (És ők ezt az esetek többségében meg is teszik.)

Ahogy mindjárt látni fogjuk, a legutolsó mondat egyáltalán nem evidencia alkotmánybíráink között: láthatóan az a kérdés képezte a leghevesebb vitát a beadvánnyal kapcsolatban, hogy a szülőnek vagy az államnak van-e erősebb döntési pozíciója a gyermek nevelését, taníttatását illetően.

14 alkotmánybíránk közül mindössze 7 között volt egyetértés abban, ami végül a határozat főszövegébe ténylegesen bekerült - hogy természetesen a szülőnek. 7 bíra komolyan vitatta ezt az állam javára akarván eldönteni a kérdést és a meggyőződésüknek különvélemény formában a határozat végén hangot is adtak (valójában csak 3 adott neki hangot, a többiek egymondatos "mi is így gondoljuk" nyilatkozattal csatlakoztak hozzájuk).

Vajon miért épp annak a 7 bírának a szakmai véleménye alapján készült a határozat főszövege, aki az Alaptörvény, a Gyerekvédelmi Charta és a bírói gyakorlat ismeretében a szülői jogokat és kompetenciákat helyesen értékelte? 50-50% volt az egyetértők és a vétózók aránya, ilyenkor pedig szabály szerint az AB elnökének kell kimondani a döntő szót - és ő azok mellé állt, akiknek a szakmai ítélőképességét nem homályosította el szülőket letevő, az állam szerepét túlhangsúlyozó saját meggyőződés. Érzitek, mennyire kevésen múlt, hogy ilyen ítélet született és nem más?

Végezetül pár lelkesítő, meg felzaklató gondolat az AB határozatának érveléséből, valamint a különvéleményekből. Egy külön posztban írtam meg, linkjét alább találod.

Inspiráló, meg felmorcantó idézetek az egyetértő bírák érveléséből és a különvéleményekből

"De hát, nem tarthatod egész életükben burokban őket...!"

Zajlik az élet. Dolgozunk, tanulunk, családozunk. Hálás vagyok, hogy épp olyan életszakaszban vagyunk, ahol csak kis drámák vannak a napjainkban. Mintha egy édenkerti szigeten vagy egy hermetikusan záró burokban lennénk. Lehet, tényleg burokban is vagyunk.

Fura gondolat, hiszen ez az egyik állandósult szólam, ami az otthontanulással kapcsolatban az embereknek beugrik, és ami ellen magamban mindig erőteljesen tiltakoztam. Mert egy túlféltő, szárnylenyeső, betegítő burokra céloznak ezzel, mintha az otthon csak kis adagokban, rövidebb etapokban "fogyasztva" lenne tápláló és egészséges.

Mintha túlzásba lehetne vinni a család szeretetteli, organikus közegében létezést. Mintha a kiegyensúlyozott felnőttséghez feltétlenül szükség lenne az iskola mesterséges, az egyén szükségleteit figyelmen kívül hagyó, természetes érdeklődést elnyomó terepére. Holott, akik ezt mondják, azok maguk is hordoznak olyan sebeket, neveltetési mintákat a fiatalabb éveikből, amik közvetlenül a sulizás számlájára írhatók és a mindennapjaikra észrevétlenül is hatással vannak - még mindig.

Amikkel küzdenek, vagy amikkel már nem is küzdenek, de mégis ott bántja őket, alattomosan. Önbizalmat, önismeretet, természetes érdeklődést, eltérő vélemények tiszteletben tartását, emberi potenciált elnyomó gondolatok, amitől szabadulni olykor egy élet is kevés.

Mégis, innen ered az az összeszűkített szemmel, vészjósló tónusban előadott figyelmeztetés, hogy "de hát, nem tarthatod egész életükben burokban őket...!"

Nem is ez a cél. Mégis ott vagyunk, ott érezzük most magunkat. Persze nem úgy, ahogy arra mások utaltak. Számunkra nem egy rossz, szűk börtönburok ez, hanem egy nyugis sziget a hatalmas, rohanó, mindennapokban józan eszének megtartásáért reménytelenül küzdő tömeg közepette.

Napról napra látom, milyen nagy áldás, hogy itthon vagyunk és milyen jó nekünk, hogy így el vagyunk rejtve Istenben. Jó ez a gyerekeknek, jó a tesókapcsolatnak, jó a szülő-gyerek kapcsolatnak. És persze nem utolsó sorban: jó nekem is.

Tudom, hogy nem mindenki van ezzel így. Vannak anyák, akik némán szenvedtek az otthonoktatás melletti döntésük miatt, akik alig kaptak lehetőséget "kimaxolni" az otthontanulást, már elragadták tőlük a lehetőséget. Tudják, hogy jó ez és emberfelett igyekeztek megtartani, kitartani. De egy ponton bejönnek dolgok az életbe, amikor egészen kiesik a kontroll a kézből és a sodródás, vagy örvény, amibe ilyenkor belekerül a család, olyan nehéz helyzetet világít meg, amelyből csak azt a kiutat érzik, hogy a gyerekek menjenek el otthonról.

Az ember együttérez: vérzik a szívem, mert nekem jó, de a másik meg szenved, és bár nem az én helyzetem, nem az én válaszaim, nem az én életem - de lehetne az is. Emiatt folyton előttem van, hogy nincs tökéletes kontrollom a saját életem fölött. És így még inkább hermetikus buroknak tűnik, amiben épp vagyunk, hisz nem velünk történik, ami történhetne akár velünk is.

Ha úgy lenne, vajon mit tennék...?

Kamaszaink is vannak, immár négyen. Úgy egy éve szaladtam bele egy elég durva írásba, melyben a szerző derűsen próbálta ábrázolni az átlagkamasz anya-alázó, mindent lefitymáló, önmagából kifordult, részben hormon-vezérelt viselkedését, és az anyukája életét, aki ebben a nagy káoszban igyekszik megőrizni emberi méltóságát, amit a kamasza nemigen könnyít meg.

Bár az író humorosra vette a figurát, a mondanivaló egyértelműen az volt, hogy "nincs mit tenni, ezt a pár évet valahogy túl kell élni". A hozzászólásokból már nyíltabban érződött az a mérhetetlen fokú reménytelenség, ami a szülőt tehetetlen állapotában eléri.

Mi nem tapasztalunk ilyeneket. Persze a serdülőkor jellegzetességei (én-keresés, hangulatváltozások, alvásigény fokozódása, tesókapcsolatok átalakulása, testi fejlődés) azért megnyilvánulnak. De ezeknek nem szükségszerű velejárója a flegmaság, tiszteletlenség, az anyát mélyen megalázó viselkedés. Mi legalábbis így tapasztaljuk.

Nekünk nagy élmény a kamaszainkkal együtt élni. Szó, mi szó, tudnak idegesítőek is lenni (harsány röhögés, vég nélküli idétlen bohóckodás, sértett önérzetből kiinduló tesós szócsatározások). De amúgy igen szórakoztatóak. Érezzük, hogy hatalmas potenciál van bennük emberileg, és olyan jó látni, hogy Isten kezében mivé alakulnak az otthonunkban!

Felvillanyoz a jelenlétük, az okos érvelésük, a lelki dilemmáik, kérdéseik. Minket, szülőket beengednek az életükbe, ami megtisztelő: tapasztalatlan, de karakán gondolataik, életteli ifjú hevük sokat hozzáad a családi hangulathoz.

Kétségtelen, hogy mostanában többet nevetünk velük, mint korábban bármikor (a kamaszok néha irtó viccesek tudnak lenni). A kisebb tesóikhoz való vagány, de gyengéd kapcsolódásuk szemlélése pedig igazán különleges, szívet melengető élmény szülőként.

Azt hiszem, lassan kezd beérni az a rengeteg, mások számára egészen láthatatlan idő és energia, amit együtt töltött mindennapjaink során a nevelésükbe, az értük való imádkozásba és a velük való kapcsolat építésére fordítottunk.

Így vagyunk hát. Itt vagyunk. Itthon vagyunk. Sok minden változik bennünk, körülöttünk, ezt látjuk, érezzük. Isten kegyelme viszont nem változik. Nekünk ebbe a kegyelembe maximálisan beleértődik az otthontanulás, a mi gyerekeinkkel "burokba zárt" életünk is.

Megszűnik a magántanulóság? Mi lesz a gyerekeinkkel?

A törvénymódosítás már az asztalon van: jövő héten tárgyalják, és akkor már csak 8 nap, míg életbe lép a verdikt. Az, amely olyan "apró változtatásokat" tartalmaz, melyen sokunknak megfordulhat az egész élete. Hiszen az új rendelet értelmében egy tollvonással megszűnik majd a magántanulóság.

A sokak által annyira várt oktatási változás szele immár kérlelhetetlenül elért minket, bár nem akkor és nem úgy, ahogyan szerettük volna. Aki érintve van, vegyes érzésekkel, de türelmesen várja a vesztét, a háttérben futtatva a menekülési útvonalakat, amikből azért nem olyan sok van. Terveket forralva és közben szimplán hitetlenkedve, hogy ez most tényleg megtörténhet...?

A kevésbé érintettek között újra téma lett, hogy miért kell, kell-e egyáltalán engedni, hogy bárki egy másfajta tanulási utat járhasson be, mint amit anno nekünk kellett. És ez generálja az újabb párbeszédeket érintett, érdeklődő és érdektelen felek között. Mert a gyerekek tanításáról mindenkinek van véleménye és a változtatások állítólag épp a gyerekek érdekében történnek, hogy aztán mindenki szakmához juthasson. Én most elmondom a véleményemet erről, mert van.


Nem szereztek eddig szakmát a magántanulók?

Van, aki szerzett, van, aki meg nem. A magántanulók mikrotársadalmának a többségét egyértelműen a hátrányos helyzetű, nem pedig a "kimenekített" gyerekek alkotják, még ha utóbbiak jobban hallatták is a hangjukat, mint előbbiek. Ennek a törvénymódosításnak viszont hangsúlyosan nem a kallódó fiatalok iránt érzett féltő szeretet a mozgatórugója. Hiszen ők is rosszul fognak járni, ha bevezetésre kerül ez az új-ság.

A szándék, hogy központosított oktatásban részesüljenek azok, akik a családjukban nem kapják meg a kellő ösztönzést a tanuláshoz, egészen értelmes, de semmiképpen nem tud ilyen formában megvalósulni. Az iskolarendszerből az ő problémáik megoldásának masszívan hiányoznak mind a személyi, mind a tárgyi feltételei. Szóval nem, ennek a rendeletnek nem sok köze van a nehezebb sorsú gyerekek boldogulási esélyeinek a javításához, amelyet amúgy számos, annál jóval hatásosabb eszközzel lehetne támogatólag előrelendíteni, mint a magántanulóság eltörlése. Ez az egész viszont messze nem erről szól.


Miről szól ez a törvény?

Rólunk, magántanulókat nevelő szülőkről szól. Arról, hogy túl nagy volt a szánk, túl sokat akartunk és túl hangosan kérkedtünk azzal, hogy megtehetjük, amit akarunk. Belevigyorogtunk az alvó oroszlán arcába, cibáltuk a bajuszát, táncoltunk a hátán és azt hittük sosem fog erre felébredni. A vizes lepedőt én elsősorban a tanulócsoportokra húzom. Főként azokra, amelyek minden fórumon a közoktatást szapulták és azzal ösztönöztek csatlakozásra másokat is, hogy nyíltan beszéltek idealista reformtörekvéseikről. Céljaik nemességében igazolva látták a kommunikációjuk erőteljes voltát és a saját szemükben valahol akarva-akaratlanul ők lettek az elavult oktatási rendszer megváltoztatásához erőteljesen hozzájáruló Átformáló Erő.


De ténylegesen minek az átformálói lettek, kérdem én?

A nem létező rendszeré, a légüres téré, amelyben mozognak? Hogyan is lehettek volna bárminek az átformálói, amikor rendszeren kívüliekként mindigis korlátok nélkül léteztek? Olyanok voltak, akikre nem vonatkoznak az oktatás többi szereplőjére érvényes szabályok. Nem kellett senkihez sem igazodniuk, ők maguk voltak maguknak a rendszer. És ebből csodálatos dolgokat is ki lehetett volna hozni kicsit több szakmai alázattal.

De ők ebben kérkedtek, egészen elhíve, hogy a gyerekek oktatását ők majd minden korábbi kezdeményezésnél jobban fogják csinálni. Nyilván pontosan a "mi majd mindenkinél jobban fogjuk csinálni" gondolata lendíti előre a mindenkori pedagógiai reform-törekvéseket is, ami egy erős ösztönző tud lenni, de azért, ha már itt tartunk, nem árt a kontextussal is tisztában lenni. Ugyanis nem ugyanaz a fajsúly, ha valaki a pályán kívülről kiabál be, mintha maga is a pályán belül játszana.

Aki sosem szervezett meg magántanulói csoportot a rendszeren belül (amire persze lehetőség sem volt), arról igazán nem is tudható, hogy hogyan funkcionálna ugyanazok mellett a feltételek mellett, melyekben egy hivatalos intézmény működik. Így nem túl fair dolog a saját hatékonyságot, mely még nem állta ki az idők próbáját, összevetni a komplett iskolarendszerrel, és aztán elmondani, hogy mi tudunk ennél jobbat is.

Tudhat jobbat, hiszen, szó, mi szó, mind látjuk, tudjuk, hogy milyen sok sebből vérzik a rendszer és persze mindegyikünknek megvan ezekről a dolgokról a konkrét véleménye. De ez a nem ideális rendszer eddig mégiscsak lehetővé tette, hogy létezhessenek ezek a csoportok, még volt ilyesmire is felhasználható magántanulói státusz - amit most miattuk tőlünk is elvesznek.


Mi lehet a célja a törvénynek?

Mi, mi - hát, üzenet és ultimátum. Mert azért a rendszerkritikának is van egy határa, mert nem lehet akármit megcsinálni. Lehet szidni a rendszert és a kormányt, erre megvannak a virtuális és offline terek, de nyílt fórumokon harsányan hirdetni egy nyilvánvalóan nem "tömeges fogyasztásra" létrehozott törvényi kiskaput, a médiában toborozva, embereket bátorítva a rendszerből való csoportos eldobbantásra?! Mégis mit vártunk? Hogy majd nem lesz semmi következménye ennek az ámokfutásnak? Évek óta mondom, de ma is úgy gondolom, hogy ennél azért lehettünk volna okosabbak, meg óvatosabbak is.


Hadat indít a kormány az alternatív gondolkodású szülők ellen?

Na, persze. Rabszolgákat akar a kormány, meg ilyenek. Lehet a kormányt hibáztatni, hogy mekkora genyó - és igazság szerint egy határvonal most valóban érzékelhetően át lett lépve, aminek, úgy gondolom még lesz visszaható következménye - de miért gondoljuk, hogy minden a vezetők hibája? Miért hisszük, hogy az ilyen rendeletek csak úgy a rendszer gonoszságából születnek?

Tizedik éve a mindennapjaink része az otthontanulás, de sosem volt még ekkora szigorítás. A 2016-os, amikor kötelezően bevonták a gyerekjóléti és a gyámhatóság véleményezését a magántanulói procedúrába, az sem ér fel a mostanival, mert ott legalább volt hagyva mozgástér az igazgatói döntési jogkörön keresztül. De most nincs. És ez nem az alternatív gondolkodású szülők elleni támadás, hanem a kollektíve meggondolatlan kommunikációnk következményeként manifesztálódó erő-kiegyenlítés.


Miért történik ez és miért éppen most?

Itt bizony, úgy gondolom, puszta erő-kiegyenlítésről van szó. Felborultak a viszonyok: egy kicsit mintha a nyúl vitte volna a puskát és mivel nem állt valami jól a mancsában, hát elszedték tőle. És hiába morgunk, azért van abban valami törvényszerű, ami történt. Bár nagyon nem így szerettük volna, de megérett a helyzet a változtatásra. Az intézmények már sorra zárták be a kapuikat a normál magántanulók előtt: megteltek a tömegesen tanulócsoportos formációban okított gyerekekkel, fiatalokkal, akik az intenzív toborzó munka következtében - és mert idővel hálás média-témává váltak - évről évre csak még többen lettek.

A suliigazgatókon is egyre nőtt a nyomás, hiszen hivatalosan nekik kellett tartaniuk a hátukat a sokadik magántanulói státusz engedélyezését követő felettesi ejnye-bejnyézés miatt. A fizetőképes réspiacot felismerő szemfülesebb oktatási intézményekben pedig a tandíjak emelkedtek meg radikálisan, lezárva több lehetőséget azok előtt, akik nem ezekhez az árakhoz voltak szokva éveken át - miközben más szülők talicskaszám öntötték a pénzüket a törvényi hátteret nem biztosító, de szolgáltatásaikat a magas fenntartási költségek miatt egekig tornázó tankörökbe. Nem volt ez a felállás hosszan fenntartható, ezt utólag bárki könnyen beláthatja. De azért jóval szelídebben is neki lehetett volna fogni a változtatásnak - ez azonban szerintem jócskán rajtunk múlt, ezt nem fogjuk tudni a rendszer nyakába varrni.


Tényleg itt a vége az otthontanulásnak?

Ha jövő héten a módosító csomag elfogadásra kerül, akkor a magántanulásnak valószínűleg lőttek, de hogy új hivatali formájában a köz számára ténylegesen kivitelezhető lesz-e az otthontanulás... na, az egy másik történet. Még nem lehet többet tudni az egyéni munkarendről, sem az egyes háttérintézmények saját belső hozzáállásáról az új helyzethez. De a magyarok, tudjuk, hogy fifikásak: biztosan lesz egy-két kósza ötlet, amely felmerül. Persze kérdés, hogy ez egyszer is működni fog-e a fifikásság, vagy itt most tényleg vége. Egyelőre nem érdemes túlaggódni, még nem veszett el minden remény - csak a fele.


Várhatóan milyen változásokat fog ez az egész újítás jelenteni?

Most még nem tudható. Minden attól függ, hogy a kormány hogyan gondolja a részleteket. Annyi bizonyos, hogy egy egyelőre nem meghatározott szerv kezébe kerül át a teljes engedélyeztetési folyamat, amely folyamatból bárkit ki lehet csukni, ugyanakkor csak a gyerekjólétit, a gyámhatóságot és az iskolaigazgatót lehet véleményezési céllal bevonni. Csak lehet - tehát nem kötelező. Ebből sejthető is, hogy itt az új folyamatban nem annyira fogják a családokat, egyéni szempontokat figyelembe vevő, mélyreható vizsgálódásnak alávetni. Ez viszont a rutinból, parancsszóra előre eldöntött, a többséget adott kimenetel felé orientáló megoldásoknak kedvez, sajnos.

Még változás, hogy amelyik egyéni munkarendű tanuló nem teljesíti a tantágyi követelményt, attól félévékor megvonják a státuszát és akkor muszáj lesz suliba járnia. Az is tudható, hogy egy tanévre lehet majd megkapni az új státuszt, és akinek a rendelet hatályba lépésekor van érvényes magántanulói státusza, annak a kijelölt szerv a most következő (2019/20-as) tanév alatt hivatalból felülbírálja a státuszát, azzal a céllal, hogy döntést hozzon: kiket tud áttenni egyéni munkarendesbe. Akiket nem tud, azok a tankötelezettségüknek csak suliba járással tudnak eleget tenni, vagyis kötelező lesz nekik mindennap bejárni az iskolába - feltehetően nem azonnal, hanem a következő tanévtől.

Ezzel kapcsolatban talán családilag érdemes végiggondolni, hogy ha korábban magántanulói státusszal rendelkezett a gyereked, akkor miket írtál a magántanulói kérvény indoklásába. Olyan szempontból lehet ránézni, hogy amit indoklásként írtál, vajon mennyire állja meg a helyét egy ismeretlen szándékú hivatal szemében. Nyilván amikor megírtad, még nem tudtad, hogy egy ismeretlen hivatal fogja megnézni, de ez most mindegy is. Hasznos lehet számba venni azt is, hogy a legutóbbi környezettanulmányt a gyámhatóság, illetve a gyerekjóléti milyen véleménnyel zárta.

Nem tudjuk, hogyan lesz, de szerintem a felülbírálathoz csak ezeket a szempontokat (indoklást és a két szakvéleményt) fogják figyelembe venni és még személyes elbeszélgetés sem lesz, hiszen azt elég körülményes lenne egy tanév alatt annyi gyereknél kivitelezni. Ezeken a dolgokon már egyáltalán nem tudsz változtatni, mégsem hiábavaló agyalni rajta. Segíthet felmérni, hogy mire számíts az ősztől esedékessé váló egyéni munkarend engedélyezési eljárásának kimenetelével kapcsolatban.


Egyéni munkarend - de mikortól?

Először is tisztázzuk: a rendelet, amely a magántanulóság kivezetéséről, illetve az egyéni tanrend bevezetéséről rendelkezik, idén fog hatályba lépni. Hogy konkrét legyek, a dátum 2019. szeptember 1-je. Nem 2020 tehát, ahogy a média kicsit félreolvasta, hanem idén. A hatályba lépés azt jelenti, hogy ősztől nem kérheted az igazgatót, hogy saját hatáskörben engedélyezze vagy meghosszabbítsa gyerekednek a magántanulói státuszát: a korábbi magántanulói procedúrát ekkor már nem fogják engedni végigvinni. Vagyis ősztől már csak egyéni munkarendet lehet kérvényezni egy jelenleg még nem ismert eljárás keretében, egy jelenleg ismeretlen (de a kormány által szep. 1-je után kirendelt) engedélyező szerv bevonásával. Gondolom ezt idejében meg fogjuk tudni.

Mit jelent az egyéni munkarend? Miért lesz jó (és miért nem)?

Az egyéni munkarend egy olyan oktatási forma, amelyben a tanuló nappali tagozatos diákként, de teljesen rugalmas módon kapcsolódva az intézményhez, tanul. Félévente vizsgáznia kell, de az órákra való bejárás teljes mértékben a tanuló és a suli tanárai közti belső megállapodásnak a függvénye. Pozitívuma, hogy nincs beszabályozva, tehát akár ugyanaz is beleférhet, mint a klasszikus magántanulói státuszba.

Negatívuma, hogy viszont hiányzik az a törvényi védettség mögüle, amely minden tanóra látogatása alól felmentené a tanulót, így valamennyivel kiszolgáltatottabb állapot ez, mint a magántanulóság. Az egyéni munkarendű tanuló után az intézmény megkapja a nappali tagozatosok után járó teljes normatívát (fejpénzt), ami az intézményvezetőkre ösztönzően hathat, így nagyobb eséllyel veszik fel a tanulót (már ha fel akarják).

Bár nem kifejezetten az egyéni tanrendhez tartozik, de a magántanulósággal mindigis valamennyire összefüggött: az óvodai felmentésben beállt változtatásoknál is van egy közeli határidő, amit érdemes figyelembe venni. 2020 január 1-je - ekkortól lép életbe a négyéves korra leszállított felmentési kérelem plafonja. Eddig hároméves kortól ötéves korig lehetett felmentést kérni, ez azonban jövőre, újév napján négyéves korra módosul.

A kérvényezési eljárás menetén nem változtattak: továbbra is a jegyzőhöz (vagy speciális esetekben az óvoda fenntartójához) kell a kérvényt benyújtani, aki a helyi védőnő és a választott óvoda vezetőjének a beleegyezésével adja meg. Az új szabályok értelmében hároméves kortól négyéves korig, tehát mindössze egy évre kaphat a gyerek felmentést az ovilátogatás alól. Ez már most is mindenkit érint, aki felmentési kérelem beadásán gondolkozik és a gyereke már nem hároméves. Ez is olyan rendelet, amely a hatását tekintve sok mindent megváltoztat.


Emellett még szigorodhat a feltétel-rendszer?

Igen, egyértelműen fog is. Ez az irány már eldőlt szerintem. A tanköteles gyerekekről is komolyabb nyilvántartást fognak vezetni, mint eddig, és a tankötelezettséggel kapcsolatos mulasztásokra is a jelek szerint gyorsabban és talán kevésbé elnézően fognak reagálni (már ha eddig egyáltalán elnézőek voltak). A jegyzőtől egyébként egy másik szervhez kerül át a nyilvántartás. De a konkrétumok ismeretében fogjuk csak tudni érdemben értékelni a helyzet súlyosságát.


Érdemes keresni alternatív menekülőútvonalat?

Ameddig nem látjuk a részleteket, addig nem érdemes konkrét lépéseket tenni: nagyon sok még a bizonytalan pont, ami miatt értelmetlen bármerre is lépni. Minden további lépés a részleteken, a jelenleg nem ismert tényezőkön múlik. Legyünk türelmesek: ne emésszük magunkat, hanem próbáljuk feldolgozni az információkat és családon belül, meg baráti körben agyaljuk végig a dolgokat. Tiszta fejjel könnyebb gondolkozni és jobb analitikusan, mint hisztérikusan végigzongorázni a lehetőségeinket. Még nincs itt az összeomlás és az elkeseredett döntések ideje. Ne ess kétségbe: szerintem még messze nem vagyunk a végén.

...és amúgy is tudjuk, hogy a reménység nem szégyenít meg. :)

   

Gyertek haza a külföldi suliból! - levél egy másik otthontanító anyának

HÁTTÉR: Ez a poszt egy meggyötört, világjáró édesanya panaszára íródott válaszként. Ő a hazaköltözésük után, nem olyan régen, blogjában hosszan írt arról, mennyire értetlenül állnak a hivatal friss határozata előtt, amelyben utasították a családot, hogy a gyerekeiket magyar iskolába írassák át. A hivatal indoklása szerint a külföldi intézménybe iratkozás nem számít a tankötelezettség teljesítésének. Vagyis megítélésük szerint a család jelenleg is szabálysértésben van. Ezt az álláspontot azonban a blogíró és a családja is vitatja. A kusza helyzetre reagálva született meg a mostani írás.

_________________________________

Kedves Anita!

Megértem, hogy ennyire megvisel a helyzet, sajnálom, ami veletek történik. Együtt érzek veled, de emellett engedd meg kérlek, hogy elmondjak néhány dolgot. Ahogyan korábban már írtam neked, az egész hercehurca hátterében az áll, hogy jelenleg sem teljesítitek a tankötelezettséget a magyar állam definíciói szerint. De miért nem teszitek meg? A "meghurcoltatásotok", ahogyan nevezed, erről a szabálysértésről szól és nem másról - és szerintem ezt valahol te is pontosan tudod.

Nem indokolatlanul "üldözve" vagytok a hazátokban, hanem tudatosan olyan dolgot teszel, amely megsérti a magyar állam törvényeit, és ezen az esetleges következmények ismeretében sem szeretnél változtatni. Pedig, ha ma engem ittas vezetésen kapnának vagy ha betörnék hozzátok és emiatt eljárás indulna ellenem, akkor bizonyára te sem azt mondanád, hogy szegény Esztert nem engedi a magyar állam a saját elképzelései szerint élni és indokolatlanul bántja. Hanem inkább azt mondanád nekem, hogy az eljárás jogos: a saját hibámból kerültem a slamasztikába.

A közoktatással kapcsolatban van igazság abban, amit leírtatok. Nyilván a legtöbb oktatási intézményben a helyzet messze nem rózsás, és rendszerszinten is vannak komoly gondok. De ezek a gondok harminc éve is ott voltak. És még mindig vannak más lehetőségek, amelyek legálisan választhatóak.

Léteznek jobb sulik is, ahol nem a gyerekek lelki megnyomorítása a cél, ráadásul a magyar állam pl. elismeri a magántanulóságot. Mindezek fényében nem helytálló azt sugallni, mintha a tankötelezettséget kizárólag iskolába járva, padban görnyedve lehetne teljesíteni. A te gyerekeid is simán lehetnének magántanulók.

A törvénybeli kötelezettségek nem teljesítése melletti védőbeszédként ezért nem tud releváns lenni a rendszerkritikátok. Hiszen az iskolarendszer gagyisága nem lehet oka egy ilyen szabálysértésnek. Bármilyen is a rendszer, ebben kell teljesíteni a tankötelezettséget: rátok ugyanúgy érvényesek a magyar törvények, mint mindenki másra, aki ebben az országban él.

Az egy pozitívum az ügyetekben, hogy még nem mondtak ki súlyosabb verdiktet rátok nézve. És úgy érzem, a tűzzel játszol, amikor ebben a helyzetben, megmaradva eredeti álláspontodnál, egyáltalán nem mutatsz készséget az előírások betartására.

Úgy gondolom, valahol nagyfokú naivitás azt várni egy hatóságtól, hogy a szabálysértést majd ne szankcionálja. Muszáj neki, különben semmilyen szabálynak nincs értelme, ha soha sincs következménye a megsértésüknek. De ez meg nem azért van, mert valamely személyes meggyőződésetek alapján éppen titeket pécéztek ki, hanem azért, mert továbbra is szabálysértésben tartod magatokat.

És ha már ilyen "öko, bio" meg mindenféle szinten tudatos személyként tekintetek magatokra, akkor nektek főleg tudni kellene okosan játszani: tudni kellene, hogy egy rendszer határait nem lehet akármeddig feszegetni anélkül, hogy nektek mennének. Ha értelmes emberként ezzel nem számolsz és emiatt összetűzésbe kerültök a hatósággal, az már valahol a te felelősséged.

Ez az egész ügy ugyanis egyáltalán nem rólatok, nem a ti személyes meggyőződéseitekről szól: ilyen a rendszer természete. Meghatároz bizonyos kereteket, de aztán az egyes emberre bízza a feladatot, hogy ezeken belül megtalálja, hogyan élhet értelmes, a lehetőségekhez képest boldog életet.

Nem a rendszerből kell kilépni, hanem a rendszer korlátait tudomásul véve belülről kell hekkelni. Azzal, hogy dafke boldog leszel és élhető körülményeket teremtesz saját magad és a családod számára.

Ha átiratkoznátok magyar suliba, szerintem rögtön megszűnne az eljárás. De ha ezt nem vagy hajlandó megtenni, és emiatt úgy döntötök, hogy inkább elmentek Magyarországról, akkor annak nem a hatóság igazságtalan bánásmódja lesz az oka, hanem az, hogy nem akartok a jogszabályoknak megfelelni (pedig szerintem meg lehetne találni annak kényelmes módját).

Azért nincsenek illúzióim a magyar jogrenddel és igazságszolgáltatással kapcsolatban sem: a tájékozottság, a korrektség és az emberség olykor tényleg hiánycikk, de egy ilyen esetben, mint a tiétek, teljesen jogszerű, hogy eljárást kezdeményeznek ellenetek.

Bárkit, aki szülőként ugyanezt tenné, ugyanígy eljárás alá vonnák a hatóságok (az ezzel kapcsolatos figyelmeztetés már évek óta kering a neten és szerintem otthontanulós körökben a legtöbben tisztában is vannak vele, még ha próbálják is ignorálni).

Te meg ebben a helyzetben, ahelyett, hogy változtatnál az eredeti elgondolásokon és mégis átíratnád a gyerekeiteket, még az emberek szimpátiájára is apellálsz, mintha valamilyen rendszerbeli anomáliának a jó szándékú áldozatai lennétek, még el is várva, hogy az állam mindezt megadóan elnézze. Hosszú távon biztosan nem fogja és ezzel viszont érdemes számolnod.

Amúgy egyáltalán nem értem, hogy miért csináljátok ezt. Ha elégedetlen vagy a magyar iskolarendszerrel (megalapozott lenne egyébként), akkor a lehető legkevésbé szoros együttműködést kell velük keresni. Egy kicsit erről is szól a magántanulóság vagy pedig egy jobb alapítványi suli megkeresése (elég sokféle van belőlük itthon). Ha meg az egész rendszer, úgy ahogy van, nem tetszik, akkor lehetőséged van kivonulni belőle, vagyis elhagyni Magyarországot.

Utóbbi esetben persze azt is érdemes figyelembe venni, hogy a legtöbb európai országban 3 hónap turistáskodás után szinte automatikusan bekerülsz az ország rendszerébe és a gyerekeitekre (a külföldi sulis státuszuktól függetlenül) annak a másik országnak a közoktatási törvényei lesznek rátukmálva.

A magyar negatív oktatási közhangulat ellenére az EU-s országok nagyobb részében mostohább viszonyok között lehet otthontanulni, mint itthon, hiszen a magántanulóság kevés helyen engedélyezett olyan egyértelmű, bármikor hivatkozható rendeletekkel, mint nálunk. Ennek a fényében lehet, hogy újra kellene értékelni a rendszerrel kapcsolatos viszonyodat.

Bárhová mentek, mindenképpen a rendszerben maradtok, csak egy másik módosulásában. Természetesen minden rendszer meghekkelhető, ha összevissza utazgattok a világban, de az az életforma nem tudom, hogy hosszabb távon mennyire működik, meg anyagilag is kell azt bírni. Szóval, amint látod, vannak lehetőségek. De az, hogy itt maradtok, nem íratod át a gyerekeket, és csak várod a helyzet eszkalálódását (mert ésszerű feltételezni, hogy ez következik)... nehéz érteni, hogy miért így.

Én azt mondom, hogy 'gyertek haza' a külföldi suliból! Ez az egyetlen, hatóság előtt is jó lelkiismerettel vállalható opció, amennyiben Magyarországon maradtok. Ne válaszd tudatosan az "üldöztetést", mert választhatsz mást is! És nem két rossz közül kell választanod.

Ha olvasómként konkrétan érdekel a fent említett blogíró édesanya panasza, itt olvasható. A hivatal álláspontjával kapcsolatos véleményét pedig ebben a posztjában fejti ki.

Magyar tanuló - külföldi suli

Ahogy talán láttátok is, leszedtem az előző poszt érdemi tartalmát (a címe és némi infó maradt meg belőle), mivel alaposabb utánajárásba kezdtem. A dolog még mindig arról szól, hogy tisztázzam: van-e ma legális lehetőség külföldi intézményeket választani az otthontanuláshoz. Az utánajárást időközben befejeztem: további jogértelmezőket sikerült leinformálnom és több, korábban (általam) nem ismert összefüggést is felismertem. Az utánajárás nekem mindenképpen hasznomra vált és most szeretném megosztani veletek is azt, amire eljutottam. Nézzük tehát, hogy pontosan miről és hogyan rendelkezik a törvény!


Tankötelezettség

Minden Magyarországon élő magyar tanuló, aki tanköteles korú, tanköteles. A tankötelezettség 6 vagy 7 éves korban kezdődik és a 16. életév betöltésekor ér véget. Az állam elsősorban a tanköteles korúak tanulmányainak a biztosításáért felelős.

Ez a gyakorlatban többek között három dolgot jelent. Az első, hogy a tanköteles korú tanulókat az állam előbbi célból nyilvántartja és folyamatosan figyelemmel kíséri a helyi jegyzőn és a kormányhivatalon keresztül. A második, hogy tanköteles kor után a tanuló szabadon tanulhat bárhol: az állam onnantól egyáltalán nem korlátozza a választási lehetőségeket.

A harmadik, hogy a 16 éveseket már 'következmények' nélkül el lehet küldeni az iskolából: az intézmény onnantól nem köteles a tanulói jogviszony folytonosságára ügyelve eljárni (lásd lejjebb). Ide kapcsolódó érdekesség, hogy a tankötelezettség vége nem annak a nevelési évnek a végén van, amelyben a tanuló betölti a 16. életévét, hanem pontosan akkor, amikor a születésnapját ünnepli. Ha ez év közepére esik, akkor (is) másnaptól már megszűnik a tankötelezettség. Ez viszont nem feltétlenül jelenti, hogy a tanulói jogviszony is megszűnik, de jelentheti akár azt is.

A tankötelezettséggel kapcsolatban fontos azt is tudni, hogy nem szűnik meg azzal, hogy a tanuló (akár évekre) külföldre költözik. (Akkor sem, ha csak külföldi suliba iratkozik). Ameddig magyar lakcímmel (vagyis lakcímkártyával) rendelkezik, addig a magyar állam tankötelezettséggel kapcsolatos rendelkezése vonatkozik rá. Amennyiben a tanköteles tanuló családjával véglegesen külföldre vándorol és hivatalosan megszünteti a magyar lakcímét, akkor kikerül a magyar tankötelezettség hatóköréből: már nem lesz tankötelezett itthon. Ilyenkor a tanuló az új ország oktatási szabályai szerint lesz tankötelezett.

Nemzeti Köznevelési Törvény (a továbbiakban Nkt.) 45.§ (1) Magyarországon - az e törvényben meghatározottak szerint - minden gyermek köteles az intézményes nevelés-oktatásban részt venni, tankötelezettségét teljesíteni.

Tanulói jogviszony és annak megszűnése, szüneteltetése

A tanuló tanulói jogviszonyba kerül az adott intézménnyel, akkor, amikor oda beiratkozik. A tanulói jogviszonynak folytonosnak kell lennie, tehát egyik intézmény akkor veheti ki állományából a tanulót, ha egy másik intézmény átvette őt és ezt a korábbi iskola felé hivatalos nyilatkozatban igazolta.

Tanulói jogviszony tanköteles korban csak speciális esetekben szüntethető meg pl. suliból való kicsapás, végleges külföldi távozás vagy olyan egészségi állapotromlás esetén, amely lehetetlenné teszi a tanulmányok bármilyen formában történő folytatását. Tanulói jogviszonyt szüneteltetni csupán három esetben lehet, de erről később lesz szó.

Nkt. 53.§ (2) Megszűnik a tanulói jogviszony
a) ha a tanulót másik iskola átvette, az átvétel napján,
ec) ha a tanuló tanulmányainak folytatására egészségileg alkalmatlanná vált és az iskolában nem folyik másik megfelelő szakképzés,
g) a tankötelezettség megszűnése után - ha a szülő a tanuló egyetértésével, nagykorú tanuló esetén a tanuló írásban bejelenti, hogy kimarad -, a bejelentés tudomásulvételének napján.

5) Megszűnik a tanulói jogviszony a kizárás az iskolából fegyelmi határozat jogerőre emelkedésének napján.


Tankötelezettség teljesítése

Kétféle módon történhet ez.

Nkt. 45.§ (5) A tankötelezettség iskolába járással, vagy ha az a tanuló fejlődése, tanulmányainak eredményes folytatása és befejezése szempontjából nem hátrányos, a szülő kérelmére magántanulóként teljesíthető.

Milyen intézményekben teljesíthető a tankötelezettség?

Azon magyar tanulók számára, akik Magyarországon élnek, az állam kijelöli a köznevelésben résztvevő intézményeket. Ezek azok az iskolák, amelyek közül a családok választhatnak. Az állam biztosítja, hogy a köznevelés az általa meghatározott kritériumoknak megfelelően működjön. Ehhez a törvényben rögzített módon engedélyezi, nyilvántartja és ellenőrzi a közoktatás szereplőit.

Nkt. 45.§ (7) A tankötelezettség általános iskolában, középfokú iskolában, Köznevelési Hídprogram keretében, valamint fejlesztő nevelés-oktatásban teljesíthető.


Külföldi intézmények

Itt most nem a közismertebb jelentését használom ennek a kifejezésnek. Nem azokról a külföldön működő intézményekről van tehát szó, amelyekhez magyar tanuló csak úgy kapcsolódhat, ha maga is külföldre költözik (egyedül vagy a családjával), és beiratkozás után fizikálisan is részt vesz az intézmény által biztosított tanórákon.

Külföldi intézmények alatt most azokat a magyarországi tagintézménnyel nem rendelkező iskolákat értem, amelyek az oktatást és/vagy a számonkérést e-learning formában, illetve közös megállapodás alapján egyéb módon valósítják meg. Ezek a sulik a tanulóiknak lehetőséget biztosítanak a világ több országából kapcsolódni hozzájuk úgy, hogy közben a hozzájuk 'járók' nem utaznak sehova, hanem otthonukban tanulhatnak. A tanuló (ill. a családja) tandíjat fizet, az intézmény pedig értettségiig kísérheti őt.

Ennél a pontnál fontos megjegyezni, hogy egy külföldi intézményben szerzett érettségi sohasem kompatibilis egészében a magyar érettségivel, mint ahogyan az érettségit megelőző tanulmányok sem. Viszont nemzetközi egyezmények értelmében bármilyen külföldi tanulás, amely az adott országban elismert intézményben valósul meg, beszámít a későbbi magyar tanulmányokba. (Vagyis egy francia intézménynek francia állami elismervénnyel kell rendelkeznie, nem magyarral.)

Hogy milyen mértékben számítanak bele a külföldi tanulmányok a magyar továbbtanulásba, azt mindig annak a magyar iskolának az igazgatója dönti el, amelybe a tanulót a külföldi tanulmányok után be szeretnénk íratni, de kérésre a Oktatási Hivatal is informál és hitelesít.


Tanulói jogviszony szüneteltetése

Három eset létezik, amikor Magyarországon élő tanköteles magyar tanuló tanulói jogviszonya törvényesen szüneteltethető.

Nkt. 56.§ (2) Szünetel a tanulói jogviszonya annak, akinek engedélyezték, hogy tanulmányait megszakítsa, vagy akit fegyelmi határozattal a tanév folytatásától eltiltottak.

Nkt. 91.§ (3) A külföldi tanulmányok alatt a tanuló magyarországi tanulói jogviszonya szünetel.

De mit jelent a "külföldi tanulmányok alatt"?

Mivel a Magyarországon élő magyar tanulók vagy iskolába járással vagy magántanulóként teljesíthetik a tankötelezettségüket (ld. fentebb), és mivel a tankötelezettség teljesítéséhez csak az állam által elismert intézmények választhatóak (ld. szintén feljebb), ezért a magyar jogértelmezés szerint a tanuló kizárólag úgy folytathat külföldi tanulmányokat, ha ezen tanulmányok idejére külföldre is költözik. Máskülönben nem tud megvalósulni az itthon élő tanulókra vonatkozó fenti két törvény.

"Nkt. 45. § (7) bekezdése* (ld. lentebb) adja meg a választ azzal, hogy csak a felsorolt intézményekben van lehetőség a tankötelezettség teljesítésére Magyarországon élő magyar tanuló számára. A szülő döntési joga csak a tankötelezettség teljesítésének módjára terjedhet ki. A tankötelezettség teljesíthető oly módon, hogy a tanuló rendszeresen iskolába jár, de oly módon is, hogy magántanulóként tesz eleget a kötelezettségeinek.

Mindkét megoldás esetében fennáll azonban jogviszony az iskolával, értelemszerűen vagy azzal, ahova rendszeresen jár a tanuló, vagy ahol magántanuló. Itt kell számot adnia teljesítményéről a nevelési-oktatási intézmények működéséről és a köznevelési intézmények névhasználatáról szóló 20/2012. (VIII. 31.) EMMI rendelet 64. § (2) bekezdésében** (ld. lentebb) meghatározott módon.

A tankötelezettség teljesítésére vonatkozóan ettől eltérő szabályokat az Nkt. csak abban esetben enged, ha a magyar állampolgár tanuló külföldön tartózkodik, és tankötelezettségét külföldi intézményben teljesíti."

(Idézet az egyik hivatal leveléből.)

______________________

* Nkt. 45.§ (7) A tankötelezettség általános iskolában, középfokú iskolában, Köznevelési Hídprogram keretében, valamint fejlesztő nevelés-oktatásban teljesíthető.

** EMMI 64.§ (2) Osztályozó vizsgát kell tennie a tanulónak a félévi és a tanév végi osztályzat megállapításához, ha a) felmentették a tanórai foglalkozásokon való részvétele alól (...).

Akkor tehát nem törvényes a 'magyar tanuló - külföldi suli'?

Sajnos nem. Azért sajnos, mert én is örömmel vettem volna tudomásul, ha lehetne legálisan ehhez a megoldáshoz folyamodni. A törvények értelmében azonban nem lehet. Hiába jelent meg a HVG-ben, hogy ez törvényes; hiába nyilatkozik a külföldi intézmény igazgatója úgy, hogy törvényes; hiába mondják azok, akik már 'szabadon' tanulnak, hogy ez törvényes - nem az. Attól, mert többen mondják, még nem lesz az.

Ezen a helyzeten nem fogok most már sokat lelkizni, csak még egyszer utoljára fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy a törvényeket ebben a kérdésben egyféleképpen lehet értelmezni. Nem azért, mert én ezt szeretném (nem ezt szeretném). Nem is azért, mert én önkényesen így értelmezem (alaposan utánajártam). Hanem, mert azok a rendeletek, amelyekre fentebb hivatkoztam, erre az egyféle végkövetkeztetésre viszik a jogértelmezőket. Ha valakinek gondja lenne a hatósággal, akkor is ezt az összefüggést vezetnék le neki.

A külföldi suli lehetősége tehát nem egy törvényi joghézag, így nem valódi lehetőség. A sokat idézett Nkt. 91. paragrafusa, amelynek értelmében magyar tanuló korlátlanul folytathat külföldi tanulmányokat, jelenleg nem vonatkozik olyanokra, akik nem élnek külföldön. És ez gyakorlatilag kizárja a magyar tagintézménnyel nem rendelkező külföldi iskolákat a hazai oktatási palettáról.

Persze, a magyarokat azért nem kell félteni: még így is többféle variánsa lehet az otthontanulás törvényes kivitelezésének, ami az iskolai státusztól a vizsgákig változatos megoldásokat tesz lehetővé. Nem vagyunk tehát elveszve vagy felettébb megfosztva, de tudni kell, hogy meddig és tovább már nem - amennyiben a törvény-adta lehetőségek keretein belül szeretnénk maradni. Ha meg nem, akkor...

Annyit még hozzátennék, hogy természetesen lehet becsukni szemet-fület és úgy tenni, mintha homályos lenne a jogszabály és nem tudnánk, mi a helyzet, de az az igazság, hogy pontosan tudhatjuk, hogy mi a helyzet. És ennek az ismeretnek a birtokában lehet ilyen vagy olyan döntést hozni - mindenkinek a prioritásaihoz és a lelkiismeretéhez mérten -, csak ne mondjuk, hogy egy adott döntés 'törvényileg belefér', hogyha egyszer nem fér bele.

Hogyan lehetne a problémát orvosolni?

Van egy helyzet most, de nem biztos, hogy bele kell nyugodni, hogy ez már mindig így marad. Akinek fontos ez a téma, az gondolkozhat azon, hogy hogyan is lehetne a magyar törvényekkel kompatibilis megoldássá tenni, ami most még nem az.

Első lehetőség, hogy a virtuális fizikálissá válik. Szükség lenne a külföldi intézmény magyarországi tagintézményére, amely fizikális valójában jelen van nálunk. Ennek az intézménynek aztán nyilvántartásba kell vetetnie magát az állami törvények szerint. Ezzel együtt engedélyezési eljáráson kell keresztülmennie, amelyben megvizsgálják, hogy adottak-e a fizikai feltételei a tanulásnak (pl. ahány tanulót fel szeretnének venni, annyi szék stb.), illetve a pedagógiai programját is megnézik.

Ilyen feltételek nyilvánvalóan nem vagy csak igen nehezen vállalhatóak külföldi intézmények számára. Nem is gondolom, hogy megérné nekik a többletköltséget, a macerát, meg a 'tanítási szabadságuk' föladását az, hogy a hazai törvényeknek megfelelve magyar tanulóik is lehessenek.

A második lehetőség egy államilag elismert intézménybe bekapcsolódni. Egy épülettel és infrastruktúrával már rendelkező intézményhez társulva magántanulói program vagy egyéni tanrend keretében megoldható lenne a külföldi iskolával együttanulás. Az árképzés ez esetben okozhatna némi fejtörést, hiszen a két intézménynek valami módon osztoznia kellene az állami normatíván vagy a család által befizetett tandíjon.

Harmadik lehetőség a törvényváltoztatás kieszközölése lehet. Ha maguk a külföldi intézmények 'mennének el' lobbizni azért, hogy Magyarországon is lehessen a tanszabadságnak ezzel az eszközével (az e-tanulással) élni, az sokaknak nagy segítség lenne. És nem csak a szabadon szárnyalni akaróknak, hanem például olyan családoknak is, melyekben a tanuló tartósan beteg és a kirendelt iskolának teljesíthetetlen feladatot jelent a törvényi kötelezettség teljesítése: vagyis házhoz kijáró 'mobil' pedagógusok biztosítása.


Ha már mégis léptünk és nem akarunk visszafordulni, akkor fontos tudni...

Az iskolai oltásokról a korábbi (leszedett) posztban már írtam. A lényeg, hogy ezt a magyar intézmények hivatalból számon tartják és adott esetben az otthontanuló gyerekeken is 'behajtják'. Mivel ezeket az iskolákat ellenőrzi a hatóság, ezért valószínű, hogy felelősségük tudatában tájékoztatják is a tanuló családját az aktuális iskolai oltáskötelezettségről.

Egy külföldi intézmény azonban kívül esik a magyar hatóság látókörén. Nyilván a 'szervek' nem fogják a külföldi sulit informálni a magyar egészségügyi szabályozásról, ezeknek az intézményeknek pedig nem kötelességük tudni, hogy mi a helyzet Magyarországon. Így viszont minden esetben a szülőkre hárul a feladat, hogy gyerekorvosuknál utánajárjanak: mikor milyen oltást hol kell, hogy megkapjon a gyerekük.

Egy hasonlóan fontos információ azok számára, akik családi pótlékot (vagyis iskoláztatási támogatást) vesznek fel tanköteles korú gyermekük után: tanulói jogviszony szüneteltetése esetén bejelentési kötelezettségük van a hivatal felé. Annak nem jártam utána, hogy ez a bejelentés pontosan mit von maga után, de mindenesetre ezt is meg kell tenni.

"Bejelentési kötelezettség (adatváltozás)

A családi pótlékra való jogosultság kötelezettséget is von maga után. Az ellátásra jogosult személy a folyósító szervnek 15 napon belül, írásban köteles bejelenteni: (...) a gyermek tanulói, hallgatói jogviszonyának megszűnését, szüneteltetését (...) Az ellátás folyósítását érintő változások bejelentésének elmulasztása az ebből származó jogalap nélküli kifizetés összegének visszafizetését vonja maga után!" Forrás

Kérés: Az itt olvasott jogszabályok és értemezésük az általam megkérdezett több illetékes hivatali személy álláspontjából lett összerakva, ezért meglehetősen biztos vagyok abban, hogy nem csúszott félre a posztom végkövetkeztetése. Amennyiben tudomásod szerint mégis pontatlanul vagy teljesen hibásan értelmeztem a törvényi összefüggéseket, úgy kérlek, vedd fel velem a kapcsolatot, hogy tisztázhassuk, melyikünk látja pontosan. Ha szükséges, bármikor kijavítom, amit nem jól tettem össze. Köszönöm szépen.

Tanulhat-e magyar tanuló külföldi intézményben?

Kedves Olvasók!

Itt korábban egy írás volt olvasható arról, hogy tanulhat-e magyar tanuló külföldi intézményben. Mivel azonban utóbbi napokban több kedves (és kevésbé kedves) noszogató szót kaptam azzal kapcsolatban, hogy a törvény hatályos rendelkezéseiről szóló információim a témában nem naprakészek, ezért úgy gondoltam, hogy időszerű lenne még komolyabban utánajárnom a helyzetnek. Ameddig ez és az írás aktualizálása meg nem történik, addig a mostani posztot eltávolítom.

Újabb információ: Az utánajárást ezennel befejeztem, és úgy döntöttem, hogy mégsem aktualizálom ezt a posztot - helyette inkább 'sértetlenül' megőrzöm. A blogra viszont többet nem fog fölkerülni (azok miatt, akik 'félnek'). De el lehet azért kérni az oldalsávban található e-mail-címemen: dokumentum fájlban csatolmányként tudom továbbítani annak, akit érdekel, mit írtam korábban. A régi poszt helyett készült egy új, amiben megosztom mindazt, amire újabban eljutottam. Ezen a linken elolvasható.

Szeretettel:

Eszti

   

Üdítő gondolatok evolúcióról, teremtésről

Mindig indulatokat kavar ez a téma a teremtéssel és az evolúcióval. Talán nem véletlen, hogy az egyik leginkább olvasott (és hozzászólt) poszt itt a blogon évek óta az, amelyikben morgok a tananyagon az evolúciós ködösítés miatt, ami abban szerepel. Akkor szárnyat növesztő madarakról és pandák időközben kinőtt hatodik ujjáról írtam, meg arról, hogy hogyan forralt az ősember (na ja) leveshez való vizet egy földbe vájt agyagfalú üregben egy forró kő segítségével (beledobta és attól fölforrt a víz). Ezeket továbbra is tudományosan alaptalan, kitalált mesének tartom és vakmerő dolognak gondolom, hogy bele merik tenni tankönyvekbe, még ha nincs is semmi bizonyíték arra, hogy mindez úgy történt volna, ahogyan leírták. Tankönyvekbe, amik állítólag tudomány ismertetése céljából íródnak.

Bosszant az a gyakran tapasztalt arrogancia is, amivel az evolúcióban hívő emberek viszonyulnak a másik oldal érveihez és azokhoz a személyekhez, akik meg merik kérdőjelezni a megkérdőjelezhetetlennek hitt evolúciót. Persze, nem mindenki viszonyul így: van, akivel lehet kifejezetten értelmesen beszélgetni erről a témáról, de ők kevesen vannak sajnos. Akivel viszont nem lehet, az egyből képes sötétnek, tájékozatlan agymosottnak beállítani azt, aki nem hiszi el, hogy egy nagy bumm után a földön kavargó őslevesből alakultunk "fejlett" emberré millió évek alatt.

Még, ha a tudomány az ő oldalukon állna is (ami azért nem annyira bizonyos), akkor sem mond ez semmit a más véleményen lévő vitapartner személyéről, sem értelmi képességeiről. Tényt tényhez szoktunk mérni, ez így tudományos. Az 'ad hominem', vagyis az evolúcióban kételkedő (vagy bármely más) ember személye elleni támadás nem áll meg a logikus érvelés alapjain. Lehet az az ember bármilyen, attól még mondhat igaz tényeket. A tények ugyanis az ember személyétől függetlenül igazak vagy nem igazak. A tényeket kell megvizsgálni és azokat kell megítélni, nem pedig a tényt állító embert hitelteleníteni, mintha az valami módon az általa állítottakat is hitelteleníthetné. (Persze, lehet az embert is megvizsgálni, de ez már nem a teremtés vagy evolúció vita része - legalábbis nem kellene, hogy az legyen.)

Az igazsághoz hozzátartozik a teremtéshívő oldal kifogásolható viselkedése is, ahogyan a személyeskedésre és gorombaságra gyakran a pokol tűzét 'dobálva' reagál. Ez sem túl rokonszenves hozzáállás, és a magam részéről szeretnék is elhatárolódni az ilyen megnyilvánulásoktól.

Mindenesetre, érdekes dolgok ezek, lenne róluk mit beszélni. És a téma azóta is aktuális, továbbra is fontos. Most viszont nem szeretném továbbszőni a gondolataimat, mert ez a poszt nem erről akart szólni. Hanem Anett gondolatairól, melyeket az előbb említett régi, evolúción morgó posztomhoz írt pár nappal ezelőtt. Nem száraz tényeket vezet fel, hanem józan paraszti eszet használ: saját tapasztalatokat és gondolatokat oszt meg. Teszi ezt úgy, hogy szelíd formában bár, de mégiscsak megkapargatja a lényeget. Nekem nagyon tetszett és igaznak is érzem, amit írt, sőt, még fel is üdültem tőle. Úgy gondoltam, hát, hogy megosztom veletek is. Köszönöm, Anett, hogy leírtad!

Kérdezni kell. Nem szabad tényként elfogadni azt, amit mások (legyen az tudós ember is) mondanak.

Tény és vélemény nem ugyanaz.

"Találtunk egy csontot" - ez tény.
"Ez azt jelenti, hogy..." - innentől vélemény, és fel kell tenni a kérdést, hogy mi alapján mondja ezt.

Voltál már Vértesszőlősön?
Én voltam, 5.-es koromban. Azt hittem valami nagy szám lesz - hát, nagy csalódás volt. Egy régi Magyarország-térkép formájú lapos csontdarab... ebből építettek fel egy embert...

Merj kérdezni!
Ki mondta?
Miért?
Mit hisz?
Mik a tények?

Mi a vélemény?

Mi az értelmezés az állításon belül?

Egyetemi tankönyvek már óvatosabban fogalmaznak:
"X professzor állítása szerint", "az egyetem kutatásai szerint..." Gyerekeknek szóló irodalmakban egyszerűen elhagyják ezeket a felvezető mondatrészeket, és tényként közlik a véleményt és az értelmezést.

Ha angolul tudsz olvasni, nagyon ajánlom:
www.creation.com

Én nagyon szeretem a "tudomány mai állása szerint" kezdetű mondatokat. Ezután el lehet magyarázni a gyereknek a tudomány tegnapi állását, jól elnevetgélünk a lapos földön, Hippokratész megkérdőjelezhetetlenségén, stb. és ezzel helyére is van téve a dolog a gyerek fejében.

Én szeretném, ha már nőne a szárnyam, de valahogy nem nő, pedig olyan szükségem is lenne rá, és már 5 éves koromban gyakoroltam a repülést a szekrény elejéről egy matracra. Sikerült is a levegőben maradni -  határozottan éreztem - legalább egy másodpercig, de minden erőfeszítésem nem volt elég arra, hogy végre tudjak repülni.

Na, ha már a szárnynövesztés nem megy, azzal is megelégednék, ha kicsit tovább tudnék víz alatt maradni, de hiába minden erőfeszítésem, hát levegőt kell vennem egy perc után, és ezzel a gyerekem is így van. De már ezzel is ki lennék békülve - legalább azt tudná megcsinálni a szervezetem (ami állítólag ugyebár folyamatosan jobb mint az elődeimé), hát, legalább a lyukas fogaim lennének képesek begyógyulni!

Azt se látom, hogy a következő nemzedék mindig fejlettebb és erősebb lenne, mint az előző. Nem látom, akárhogy meresztem a szememet. Viszont látom, hogy elég egy pici genetikai hiba, és fogyatékos lesz az illető, ha meg nem hal.

Én azt látom, hogy meg van itt tervezve minden, profi módon. Még a sivatagi bogárnak a szárnya is, hogy a homokvihar nem csiszolja le a kis vékony szárnyát... Ahogyan az élő dolgok összekapcsolód- nak, működnek, fenntartják magukat és másokat, ahogy a tudósok a sivatagi bogárhoz mennek ellesni a titkát, hogy sivatagi autóknak kopásálló bevonatot tudjanak készíteni.

A halakról mintázott hajófenekek, az áramvonalas cápa... vagy, ahogy az emberi szervezet működik: milyen összehangoltan, hogy a szoptatás megindulása segíti a méhösszehúzódást, meg ilyen apróságok. És, hogy ez így, mindez csak akkor működik, ha már minden megvan, minden a helyén van és minden tökéletesen működik. Képzeljük el a zsiráfot, kialakulatlan szivaccsal az agyában. Egyszer hajol le vizet inni - nem lesz utóda, akinek szivacs nő az agya fölött, hogy felfogja a hirtelen odatóduló vért.

Csak ámulok és bámulok.

Szerintem ott vétettük el (pártíz évvel ezelőtt), amikor megijedvén az evolúciótól, meg a kommunizmustól (no persze érthető is, hány nagypapát bevittek a hite miatt...), megtiltották nekünk, hogy kérdezzünk. Jobb ötlet híján azt mondták, hogy "csak higgy" - hát el lehet így lenni egy darabig.

És persze nincs mindenre magyarázat, de van, amire van, és egyre több van, és ne féljünk kérdezni, mert az Isten megvédi magát.

Én szeretem az Isten humorát - nézd meg a majmokat :-D

Ez még nagyon tanulságos, és ráadásul magyar a szerzője. Bámulatos, hogy milyen tisztán énekelnek a madarak: le lehet kottázni, újra lehet énekelni, fel lehet gyorsítani, és akkor madárdalra hasonlít :-D

   

Fejlesszük vagy ne fejlesszük a gyermeket?

Mostanság igencsak felkapott téma a gyermekek fejlesztése. Nem mindig egyszerű eligazodni ebben a kérdésben, mivel a médiában egymásnak ellentmondó információkat lehet olvasni. A szakemberek hol nyugtatnak, hol ködösítenek, hol riogatnak; a szolgáltatók és magánemberek közül pedig sokan bizniszt látva ebben, rárepülnek a tanácstalanságunkra, hogy a termékük szükségességéről meggyőzzék a bizonytalankodókat. Merthogy erre is szüksége van a gyerekednek, meg arra is, és ezt ki ne hagyd, mert enélkül nehezebben fogja tudni elsajátítani mindazt, amit kell neki...

Most mondhatnánk, hogy vegye, aki akarja, nem származik semmi kárunk ebből - ez azonban nem így van. Maga a mentalitás, amely a gyermekek részére gyártott fejlesztő célú anyagok megvásárlását úgy űzi, mint egy új hobbit, nem hasznos. A fejlesztés túlhangsúlyozása nemcsak, hogy terhelő lehet a család számára hosszú távon, de könnyen fel is boríthatja az otthonmaradó szülő és gyermeke együttélését azzal, hogy arra helyezi a hangsúlyt, amire nem kellene.


Akkor most fejlesszünk vagy ne?

Hogy erre a kérdésre megadjuk a választ, fontos a kérdés mögé nézni, ahol pár újabb kérdés feszül. Ezekre muszáj előbb megtalálni a választ, mivel nélkülük nem érünk el sehová. E mögöttes kérdések a következők:

Hány éves gyermekről beszélünk? Egészséges gyermekről beszélünk? Mit akarunk fejleszteni? Miért is akarunk fejleszteni?


Hány éves gyermekről beszélünk?

Egyéves, kettő, három? Úgy gondolom, ötéves korig nem szükséges célzottan okosítani a gyerekeket. Tudom, manapság nem népszerű ez a nézet, és ennek megvan a maga oka. Üzleti szempontból ugyanis hatalmas anyagi potenciál van a kisgyermekes szülőkben, akik szívesen költenek egyre többet gyerekeik azon szükségleteire, melyek létjogosultsága felől meg vannak győződve. Emiatt sokaknak diktálja azt az anyagi érdeke és a kompetenciája, hogy a szülőknek mást sugalljon ezzel kapcsolatban, mint amit kellene.

Pedig Isten az embert önfejlesztő lénynek alkotta meg. Már az anyaméhben sincsen szükségünk nógatásra és ösztönzésre a fejlődéshez. Nem kell kedvet csinálni a növekedéshez, sem orientálni, mivel a testünk pontosan tudja, hogy mi a dolga - így lett megteremtve. Persze, vannak esetek, amikor ez a rendszer nem működik tökéletesen - ilyenkor sokat segíthet a szakszerű beavatkozás. Egyelőre azonban maradjunk annál a verziónál, hogy a rendszer megfelelően működik.

Ha megfelelő, akkor nem szükséges beavatkozni. Már a szülésbe sem kellene beleavatkozni, ha nem muszáj, és aztán az újszülött életébe sem. Elég, ha megfelelő körülményeket biztosítunk anyának és babának, és ha ez megvan, a fejlődés lépésről lépésre, tökéletesen ön-vezérelten, vagyis magától létrejön.

Isten így alkotott meg bennünket - ez pedig nem változik meg páréves korban sem. Agyunk vezérlőegysége úgy van kitalálva, hogy fogantatásunktól fogva önállóan tudja, mi módon szervezze egyre komplexebb tevékenységekre képessé önmagát és az egész testet. Egy gyermek folyamatosan fejlődik, adaptálódik a környezethez és ennek összefüggésében ösztönösen a megfelelő belső utasításokkal korrigálja az esetleges hibákat, nem ideális körülményeket is. Hihetetlenül képes az agy korrigálni!

Persze, néha ez sem elég. És ezen a ponton a szakemberek és a korai fejlesztésben gondolkozó szülők egy emberként állítják, hogy ideális márpedig nincs, mert mindig lehet a meglévőt még jobbá tenni. És miért is ne hoznánk ki a maximumot abból a környezetből és helyzetből, amiben benne vagyunk? Más szavakkal szólva: miért NE fejlesszünk?


Egészséges gyermekről beszélünk?

Ez a kérdés nem is olyan könnyen eldönthető. Hiszen ezalatt más ért egy szakember és mást ért egy átlagember. Sőt, adott esetben szakember és szakember sem ért ebben egyet. A kérdés ugyanis nem az, hogy van-e valami olyan probléma a gyermekkel, amely az életét hátrányosan érinti. Hanem az, hogy mekkora mértékben tér el a 100%-tól, az ideáltól, a tökéletestől.

Ez egy nagyon rossz megközelítés, de sok szakember így látja a másik embert: saját részterületén a 100%-osan működőtől valamely százalékban eltérőként. Ezért akar beavatkozni, fejleszteni, ösztönözni akkor is, amikor erre semmi szükség nem lenne.

Akkor egészségesről beszélünk vagy nem? Egészségesről kellene beszélnünk! Egészséges az, akit a maga állapota a normál életritmusában nem akaszt meg, akit a normál életműködésében nem gátol a maga állapota. Nem az tehát az egészséges, aki elérte a 100%-ot, hanem az, aki szaksegítség nélkül képes élni, fejlődni, érni.

Úgy gondolom, messze több gyermek képes erre, mint amennyit a szakemberek képesnek gondolnak. Jellemző ugyanis ránk a türelmetlenség: nem tudjuk vagy nem akarjuk kivárni, mire a gyermek megérik egy adott ismeret vagy készség elsajátítására. Pedig attól még lehet egészséges, hogy még nem ért el oda, amit elvárunk tőle.

Ugyanis elsősorban mentalitás kérdése, hogy a gyermekünket elfogadjuk-e a normális (egészséges) egyik létező variánsának. Mentalitás kérdése, hogy hibás műszerként, elromlott gépként tekintünk-e rá, akit mindenképpen meg kell javítani, vagy Isten különleges ajándékaként, aki folyton fejlődik és változik és nekünk ezekre a változásokra kell reagálni. Beavatkozás vagy reagálás - el kell döntenünk, hogy melyik mentalitást tesszük magunkévá.

Itt ki kell hangsúlyozni, hogy nem lényeges, hogy mennyire lehetne közelíteni a 100%-hoz azzal, ha beavatkoznánk. Nem vagyunk kutatók és a gyerekeink nem kísérleti nyulak, hogy rajtuk próbálgassuk ki a mi szenvedélyeinket... Legyünk elégedettek mindazzal, amire maguktól képesnek látjuk őket.

Az elégedettségünknek nagy ellensége a szülői hiúságunk. Mert bennünk van a vágy, hogy jobbaknak látsszunk, mint mások és jól esik ismerősök és ismeretlenek elismerő tekintete, amit akkor kapunk, amikor gyermekünk hamarabb vagy jobban csinál valamit a kortársainál.


Mit akarunk fejleszteni?

Isten ránk bízta gyermekeink nevelését, formálását, tanítását. Foglalkoznunk kell tehát velük, de elsősorban a lelkükkel, másodsorban a jellemükkel és csak harmadsorban a fejükkel. Ez a sorrend azt jelenti, hogy a fejlődést lelki és jellembeli területen kell inkább kívánni, ezt kell inkább elvárni és inkább ezért kell munkálkodni. Igen, a fejükbe is bele kell tölteni, ami belevaló, de nem élvez elsőbbséget a fej! Még akkor sem, ha a korai évek nagyon fogékonyak, így könnyű túlhangsúlyozni a tárgyi tudás fontosságát a jellemmel vagy a lelki dolgokkal szemben.


Miért is akarjuk fejleszteni?

Ez, az, ami lerántja az indítékainkról a leplet. Mert a valóban ösztönzésre, fejlesztői segítségre szoruló gyermekek mellett a szakemberek minden kisgyermek fejlesztésére agitálják szüleiket! Teszik ezt azzal az indokkal, hogy a fejlesztés mindenkinek hasznos, meg hát, biztos, ami biztos, sose lehet tudni. Ezzel azt akarják mondani, hogy bármikor elromolhat a gyermek, sőt, lehet, hogy már el is van romolva, csak még nem látod.

A részképesség-zavarok és sajátos nevelési igény (sni) nagy mumusa mögé mindenféle magatartási és tanulási anomália felsorakoztatható. És ezzel lehet riogatni a szülőket, elbonyolítva a helyzetüket, ezzel pedig rávéve őket arra, hogy vásárolják meg ezt és azt, és vég nélkül fejlesszék már a páréves gyermekeket is - mindezt attól való félelmükben, hogy valami elromlik, amit pedig célzott fejlesztéssel megakadályozhattak volna.

Vajon jobb lenne a helyzet, ha számolnánk teremtettségünk tényével? Megváltozna vajon a hozzáállásunk, ha eszünkbe vennénk, hogy nem a véletlen dobált minket egy egésszé, hanem egy végtelenül bölcs, mindenható Isten tudatosan és szeretettel formált meg?

Szívügyünk lenne-e ennyire a fejlesztés, ha megértenénk, amit Leslie az interjúban mondott el: tudniillik, hogy bizonyos értelemben mindenki részképesség-zavaros, hiszen nincsen 100%-os ember, csak van, akin meglátszik a zavara, van, akin meg nem. Fejlesztenénk-e a fejlesztés hiányától való félelmünkben, ha tudnánk, hogy a 'disz'-ek és egyéb cafrangok leginkább izolálásra használható címkék, és ezek megléte vagy hiánya nem befolyásolja a tanulási képességet?

Minden egyes esetre alkalmazható igazság, hogy a gyermekünket kell megtanulnunk és őt egyénileg kell megismernünk és elfogadnunk. Nem kell félnünk a részképesség-zavartól és nem kell egészséges gyermekeket napról napra tervszerűen, fejlesztési céllal foglalkoztatni. Azokat sem, akiket később otthon szeretnének tanítani, meg a többieket sem! Együtt kell viszont lenni velük, tanítani őket a jóra, teletenni a szívüket Isten szépségével, a lelküket pedig az Ő igazságaival kell táplálni. És úgy tölteni meg a fejüket, hogy spontán dolgokat csinálunk együtt, amelyben nem a fejlesztő célú tanulás/tanítás, hanem maga a gyermek és az együttlét öröme áll a középpontban.


Kell-e tehát fejleszteni?

Miért is fejlesztenénk, amikor tudjuk, hogy Isten önfejlesztőnek alkotta meg a gyerekeinket? Miért fejlesszük, amikor magától is el fog érni ugyanarra a tudásszintre - csak ki kell várni, ameddig oda jut? Miért készüljünk előre és vásároljunk kicsi gyerekeknek tervezett oktatási segédanyagokat nyakló nélkül, amikor gyermekünk a velünk való szoros együttélésben adódó spontán tennivalókra ugyanúgy játékként tekint, mint a korosztálya számára szuperül kidolgozott fejlesztőfeladatokra?

Talán túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a fejlesztésnek, holott a részképességek nem fejlesztést igényelnek, hanem lehetőséget: időt és megfelelő körülményeket a spontán érésre. Ahol ezek nem adottak, ott sem a fejlesztés hiányzik, hanem a lehetőség. Lehet, hogy várnunk kellene megtanulni: kivárni, hogy a gyerek beérje az általunk meghatározott mércét vagyis az elvárásainkat. Kivárni, ameddig hozzáadaptálódik a saját képességeihez. Ha az emberi test folyamatairól van szó (márpedig a testi és intellektuális fejlődés ide tartozik), akkor a nem-beavatkozás is művészet.


Egy kis végszó

Gyermekünk Teremtője kétségkívül érdemes arra, hogy megbízzunk Benne! Elhihetjük, hogy Ő úgy alkotta meg utódainkat, hogy drága holmik nélkül is képes lesz eljutni a megfelelő szintre, csak ki kell ezt várni. Tanuljunk meg várni! Figyelni, észrevenni és megünnepelni a fejlődést - és tovább várni és tovább figyelni.

Ne misztifikáljuk el, ne bonyolítsuk túl a gyerekeinkkel való időtöltésünket. A pillanat el fog múlni, a gyermek fel fog nőni és ezek az apró összebújós örömök - a tétova szavak, édes illatok, lágy érzések egyvelegében rejlő pici-kori életérzés - a nagy tudatos feladatozásokban rendre elvész. Pedig nincsen másunk, csak az együtt töltött időnk, amit megőrizhetünk rólunk, rólunk az emlékeinkben. Ezért ne költsünk fölösleges fejlesztőholmikra, ne foglalkoztassunk, mert erre nincsen szükség! Célzott fejlesztés helyett az otthon spontán adódó lehetőség az, amit ki kell használni.

Bár a szakemberek erről nem sokat beszélnek, de mi tudjuk, hogy az Úr minden szülőnek megadja a kellő kreativitást, ami az ő saját gyermekéhez kell! A gyermek pedig ebben az Úrra figyelő miliőben magától is fejlődik, úgy, hogy öröm nézni.  Nézzük, hát, és ne fejleszteni akarjuk!