Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hét gyerkőccel meg két kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2012. április 29., vasárnap

Választhatnak-e hitet a gyerekeink?




Az igazságról

Az igazság tőlünk, emberektől teljesen független. Az igazság önmagában létezik, és -függetlenül attól, hogy mit hisznek róla- mindig igazság marad.

Úgy hiszem, hogy mindenki maga választja meg, hogy mit tart igaznak. De az igazságot nem mi hozzuk létre, az fölöttünk áll és független tőlünk.

Nem attól lesz valami igaz, hogy te vagy én igaznak tartjuk, mert az igazságot nem az én vagy a te véleményed teszi igazzá: az igazság abszolút. Ha relatív lenne, akkor nem lenne többé igazság, csupán egyetlen szubjektív vélemény a sok közül.

Az, hogy mindenkinek az az igaz, amit igaznak akar hinni, egyszerűen nem igaz. Lehet, hogy én aszerint fogok viselkedni, amit igaznak hiszek, de ez nem jelenti, hogy valósággá tudom tenni, amiben hiszek. Nem tudom megváltoztatni vagy átalakítani az igazságot: nem tudom befolyásolni azt.

Nincs sok kicsi saját igazság, hanem csupán az Igazság van. Lehet benne hinni vagy lehet tagadni a létét - de attól még az igazság meg fog maradni igazságnak.

Bár én nem tudom átformálni az igazságot, az igazság viszont képes teljesen átformálni engem. Mert az igazság nem egy elvont gondolati dolog, hanem egy élő személy: Jézus Krisztus. Hogy Hozzá hogyan viszonyulok, hogy mit gondolok Róla, az határozza meg az életemet.

Ezek a dolgok nem külsőleg, hanem belül, mélyen dőlnek el. Végső soron mindig az ember dönt és a döntése adott esetben abszolút független lesz a környezete elvárásaitól. (De még amit ő dönt majd, sem fogja befolyásolni az igazságot.)


Szabadság a választásban

Sokan úgy gondolják, hogy az a legjobb, ha 'szabadságot' adnak a gyereküknek azt hinni a világról, amit akar. És akkor az lesz az ő 'saját igazsága', ami semmivel sem jobb, de nem is rosszabb, mint mondjuk az, amit a szülő maga igazságnak gondol. Azonban, ha biztosan tudnád, hogy az igazság abszolút: ha tudnád, hogy ez az igazság megismerhető és hogy a gyereked igazsághoz való viszonya a boldogulását alapjaiban fogja meghatározni, akkor bizonyára nem mondanád azt neki, hogy szabad a pálya: abban hiszel, amiben akarsz.

Ha az igazság abszolút, akkor én azt szeretném, hogy a gyerekem ezt az igazságot ismerje meg. Ez nem jelenti, hogy beleverem a fejébe a saját igazságomat, hiszen, az igazság még tőlem is független. Inkább azt jelenti, hogy minden követ meg fogok mozgatni, hogy az igazság megismerésének irányába befolyásoljam őt.

A szabad hit-választás szerintem nem áll konfliktusban azzal, hogy a gyerekemnek mit tanítok Istenről és a világ teremtéséről. Tudom, hogy ez a kifejezés (szabad hit-választás) leginkább azt jelenti, hogy én, keresztény szülő, nem jól csinálom, mert nem hagyok alternatívát a gyerekemnek. Mert nem engedem őt abban hinni, amiben akar, hanem a saját igazságomat erőszakolom rá. De ez így nem helytálló: a gyerek ugyanis nem ad hoc előkap az elméjéből egy hitet, amit egy adott naptól kezdve abszolútnak gondol, és aztán eldönti, hogy onnantól abban hisz. Nem. A gyerek mindig valamilyen külső hatásra lesz 'valamiben hívő'.


Hit-semlegesség nem létezik

A Biblia szerint a hit hallásból van. Ha valamiről soha életében nem szerez ismeretet, abban soha nem fog hinni. Ha szülőként valóban hit-semlegesek szeretnénk lenni, akkor a gyerekünket mindenféle hitről behatóan informálnunk kellene - de teljes objektivitással.

Ez nyilván lehetetlen: főleg azért, mert amiben hisz az ember, azt a valóságot fogja megmutatni a gyerekeinek is. És itt most vonatkoztassunk el kicsit a fentebb már említett 'bigott keresztény hit-sulykolástól'. Ugyanis a "gyerekem, abban hiszel, amiben akarsz, nekem mindegy, csak jó ember legyél" gondolkozásmód is egyfajta világnézet, vagyis hit. Tehát aki ebben hisz, az sem ad szabad választást a gyerekének: mert ő meg Jézus Krisztustól tartja távol a gyerekét (meg a buddhizmustól, iszlámtól és minden mástól).

Tisztában vagyok vele, hogy a gyerekemet nem tudom kereszténynek nevelni, az ember ugyanis azzá válik, nem azzá születik (Istennek nincsenek unokái, csak olyanok vannak, akik az ő saját szabad döntésükből az Úr gyermekei lettek).

Nem lehet erőszakkal belenyomni valakinek a fejébe az igazságot, és a másik ember szívét sem tudom megváltoztatni, bármennyire is szeretném. Erre csak Isten képes.

Ezért nem gondolom, hogy erőszakos megváltoztatás lenne a dolgom szülőként. Azt viszont gondolom, hogy mindent meg kell tegyek, hogy egy jó lelki döntést elősegítsek a gyerekeim életében. És igen, adott esetben úgy hiszem, a szülői tekintélyemet is felhasználhatom, hogy megtanítsak neki dolgokat az Úrról. Nem erőszakkal, hanem határozottsággal, de szeretettel.

A gyerekeink jól tudják, hogy szabad másban hinniük, és azt is, hogy sem én, sem az apjuk nem dönthet helyettük. Hanem mindegyikük maga fog számot adni a maga döntéséről: de nem nekem, hanem a Teremtőjének. Szóval a gyerekeim tudják, hogy van más út is, tudják, hogy szabad választásuk van, sőt, tudnak a többi útról is. Ugyanakkor tudnak arról is, hogy van széles út és van keskeny út, és nem mehetnek kétfelé. Életük egy pontján dönteniük kell. Vagy az Igazság mellett döntenek, vagy bármi más mellett, ami nem igazság (és sok ilyen van). Tudják, hogy a döntésük következményeivel mindenestül nekik kell együtt élni. Ezt nem tudom, a szabad hit-választást hívők is elmondják-e az övéiknek...

Amikor azt mondjuk: mi jobban csináljuk, mint a keresztények, mert mi megengedjük a gyerekeinknek, hogy abban higgyenek, amiben csak jólesik nekik, akkor ez azt jelenti, hogy "mi nem tartjuk arra érdemesnek azt az 'igazságot', amiben mi hiszünk, hogy a gyerekeinknek is továbbadjuk".

Teljes döntési szabadság csak ott valósul meg, ahol az Igazság és a többi nézet is terítékre kerül, és a szülő segít a gyereknek a választásban. A segítség már befolyásolás - de hát éppen azért vagyunk szülők, hogy mi befolyásoljuk a gyerekeinket a jóra.:)

A kérdés, hogy nekünk van-e olyan hitünk/világnézetünk, amiért tűzbe mennénk. Kérdés, hogy érdemesnek tartjuk-e a saját világnézetünket arra, hogy a gyerekeinknek direktben közvetítsük. Itt most nem 'bizonyos emberi értékekről' méltányolásáról beszélek, hanem olyan hitről vagy világnézetről, amelyben maradéktalanul megbízom, hogy átadható ismeret: amit teljes szívből hiszek és ami mellett teljes meggyőződéssel ki tudok állni.

Talán éppen most jött el annak az ideje, hogy letisztázzuk magunkban: nekünk mennyire 'igazság' az, amit igaznak tartunk. Igazság-e annyira, hogy minden erőnkkel azon fáradozzunk, hogy az utódainknak is továbbadjuk?

A valódi Igazság érdemes arra, hogy küzdjünk érte. Érdemes arra is, hogy erőt fektessünk abba, hogy a gyerekeinket is megnyerjük rá.


Van szabad választás?

Minden szülő valahogyan átadja a saját szemléletét a gyerekének, és ezt nem objektíven és analitikusan, hanem szubjektíven és nagy szenvedéllyel teszi. A legtöbben gyermekeiket a saját szűrőjükön keresztül ismertetik meg a többiek gondolkodásmódjával, de nem tanítják meg direktben, hogy szerintük miben igazán jó hinni. Egyszerűen rábízzák őket azokra az esetleges megtapasztalásokra és mások általi személyes befolyásra, amikből aztán ilyen vagy olyan világnézet kialakul majd bennük.

Az, hogy úgy tűnik, a keresztények világnézeti kérdésekben másoknál határozottabban képviselik a saját meggyőződésüket a gyerekeik felé, amiatt van, hogy mi erősen meg vagyunk győződve az Igazság felől. De a gyerekek igazi szabad választását mindenképpen behatárolja a szülei személyes hite/világnézete, bármi is legyen az, amit azok ebben a kérdésben gondolnak.

 


   

2012. április 20., péntek

Bó titka...



Ma kora délután voltam ultrahangon. Szépen mindent megnéztek. Minden nagyon rendben van; Bó édesen mozgatta a lábait, de mivel szép párhuzamosan tartotta őket és hátat fordított, nem láthattunk semmi olyat, ami pedig annyira nagyon érdekelt volna. Remélem, majd legközelebb (pár hét múlva) fény derül Bó titkára.

Türelem, emberek - ó, inkább magamnak mondom!:)



  

2012. április 16., hétfő

Bó-ságok



Eddig még ennyi gyötrelmet nem okozott a várakozás. Nagyon szeretném már tudni, hogy fiú vagy lány csücsül-e odabent. A család többi tagja éppígy van ezzel: a vad latolgatáson már túlvagyunk, de Doda, Rafi, Náti, Zeki, meg apája is azt várja izgatottan, hogy vajon az ő tippje lett-e a helytálló. Ebben a kérdésben most először megoszlik a család. Az előző testvérek születésekor ugyanis túl kicsik voltak még a 'nagyok', ahhoz hogy komolyabban érdeklődjenek: Zeki születésekor Doda 5,5, Rafi 4, Náti pedig 2,5 éves volt. Meg mind a négyszer viszonylag korán kiderült, hogy fiú érkezik, így esélyünk sem volt hosszan latolgatni. Az igazat megvallva nem is nagyon latolgattam én sem semmit: fiú jöjjön megint és kész!:)

Eddig legalábbis így voltam. Zekinél egy kicsit megrendültem szilárdságomban: már majdnem lányt akartam. De amikor az ultrahangos doki kimondta, hogy fiú, olyan mosolyra szaladt a szám, hogy egyértelmű volt: ez a lányakarás csak "majdnem" volt.

Most más a helyzet. Más volt eddig ez a terhesség, mint a többi. Eléggé más. És másfajta érzéseim vannak, testileg és lelkileg is. Meg álmodtam is: a szülésről is és babásat is. Ilyeneket eddig sosem álmodtam sem terhesen, sem máskor (amúgy sem álmodom valami gyakran, de babavárás alatt meg főleg nem). Az egyik mostani álmomban beláttam a pocakba, mert átlátszó volt. Lányunk volt odabent, és neve is volt, de az nem a legjobb név, szóval nem egy isteni ihletésnek fogtam föl.

Amúgy sem tulajdonítok nagy jelentőséget az ilyen dolgoknak. Persze, álomban is üzenhet az Úr, de szerintem ez nem az volt. Nem erősödött meg bennünk az ihletettség. A lányság viszont elgondolkodtatott. Ő maga nagyon szép volt az álomban: hosszú volt a haja, és nagyon tetszett, amilyen volt.

Eddig nagyon rá voltam állva, hogy most biztosan lányunk lesz. F. azt mondta, hogy ez alkalommal ő is el tudna képzelni egy kislányt. Pár hete azonban tökéletesen elbizonytalanodtam: megint fiús kedvem van, de nagyon.

Ebben a pillanatban éppen nem hajlok semerre sem, hanem úgy érzem, hogy akár fiú lesz, akár lány, nagyon fogok neki örülni, és olyan jó, jó dolog egy életet hordani a testemben és mééég sokszor szeretném átélni, mert annyira áldás ez! A szeretős-hormonok már bizonyára működnek, azért érzem most így.:)

Ez a nemekkel kapcsolatos határozatlanság viszont nem jellemző az eddigi babavárásokra. Lehet, hogy ez is azt fémjelzi, hogy lányunk lesz és próbál áthangolódni az érzelmi világom a totálfiússágból egy kicsit máshová? Vagy csak egy tréfás kedvű fiúcska ugrat engem? Talán hamarosan kiderül.

Ezen a héten pénteken ugyanis - ha Isten akarja és élünk- részletes ultrahangra megyek, ahol nagyon remélem, hogy kiderül Bóról néhány intim részlet. Addig viszont szeretnélek titeket is bevonni a találgatásba, hogy ötfias család leszünk-e vagy a négyesfogatunk most egy kislánnyal gazdagodik.

TE MIT GONDOLSZ/KÍVÁNSZ/ÉRZEL VELÜNK KAPCSOLATBAN?
(Persze, persze, tudom, hogy már a fogantatáskor eldőlt, de addig lehet találgatni, ameddig ki nem derül, nem?)


 

Szívesen olvastátok