Egyéves lettél, Édes Kisember

Egy évvel ezelőtt egy szép délelőtti órában megláttad a napvilágot. Egészséges voltál, de olyan pici, amilyen picit még nem láttam. A koraszülött részlegen megengedték, hogy a kezembe fogjalak. 50centis emberkeforma. A tappancsodon vékony kábel volt rögzítve: valami életfunkcióról adott hírt a nővérkéknek. Nekem csak egy póráznak tűnt, ami az inkubátorhoz köt, de nem időztem sokat a gondolaton, másra irányult a figyelmem.

Hiszen itt voltál te, a magad tökéletességében. Apró emberke. Mikor ölbe vettelek, ott, akkor tudtam, hogy van benned életerő a küzdéshez. Azt is tudtam, hogy az enyém vagy és meg foglak minden bajtól védeni.

A piros takarót, amelybe megkaptalak, széthajtogattam: látnom kellett, hogy megvan mindened. Meztelen testtel, egy szál pelusban pihegtél: pici mellkas, ütemes, zihálásnak ható levegővétel. Aprócskák voltak a lábaid és a kezeden a picurka ujjak, mint egy kismadár lábai. Ropiujjak, ez jutott róla az eszembe. Sosem volt ilyen gyerekünk.

És eltelt egy hosszú év, megannyi küzdéssel, kifáradással, reménnyel teljes, izgalmas év. Zajlott az életünk a maga sodrában, közben te, mint egy óceáni elrejtett szigeten, a magad ütemében fejlődtél.

Kezdetben zavart téged az érintés. Apa megsimogatta kis bucifejed és kiült az arcodra a rémület. El is húzódtál. Sokáig, nagyon sokáig nem tudtunk simizéssel megnyugtatni. Utáltad. Megrémített téged és rettentően kényelmetlennek tartottad. Ezt egyáltalán nem értettük: sosem volt ilyen gyerekünk.

Egy hónap kellett, míg egyszer csak bederengett a határozott felismerés: az érkezésed körüli dolgok azok, amik rányomták a bélyegüket az érintéshez való viszonyulásodra. 5 héttel korábban jöttél. Amikor megszülettél, nem az újszülöttek átlagos traumái értek téged (magzatvíz-leszívás orrból, fürdetés, mérés, mindez refletorfényben) - te korán jöttél és ezért aggódtak érted.

Több rutinvizsgálat, több böködés, több zavarás, több vérvétel. És nem volt testi közelség. Neked sajnos erről szólt a "békés" kezdet az első napjaidon, melyek nemhogy zavartalanok nem voltak, de bizonyára sok fájdalmat éreztél. És beleégett a kicsi buksidba, hogy az érintés rossz, mert fájdalom követi.

Amikor erre rájöttem, majd meghasadt a szívem. De te nem ragadtál le a múltnál, így szép lassan, sok-sok óvatos közeledésen keresztül engedted felülíródni az érintésről kialakult véleményedet. És eljött a pillanat, amikor egy-egy kósza simi után kis mancsoddal megragadtad a téged érintő kezet és visszahúztad a fejedhez vagy a pocakodra, hogy "kérek még egy kicsit".

Ez az év nem ment el gyorsan. A hónapok lassan vánszorogtak, és mi csendben szemléltünk téged, ahogy megtanultál aludni, mosolyogni, átfordulni, kacagni, kúszni, mászni, ülni, kapaszkodva állni. Akaratod lett és ki is tudtad fejezni, már az elején. Korán felvetted velünk a kapcsolatot. Nagyon értelmes voltál: világosan kommunikáltál hozzánk. Jelezted, mit nem akarsz és azt is, ami jólesett. Szemkontaktus. Aztán odaérintetted a kezed a kezünkhöz. Vagy elhúztad. Később mókáztál is apával ezen sokat.

Minden nagyobb növekedési ugrást az előírtnál 1 hónappal később csináltál. A hónap elején lassabban fejlődtél, de aztán fölzárkóztál. Én állandóan aggódtam, hogy valamit nem időben csinálsz, és az mit jelez, hogy túl kicsi a fejed, hogy nem tartod a szemkontaktust, hogy egyik oldalra teszed csak le a fejed, hogy nem tartod még a fejed. Mindig aggódtam - de apukád nem aggódott. Ő bízott benned az elejétől, láttam a szemében, ahogy rádnézett. Meg el is mondta, amikor aggódó kérdéseimmel hozzá fordultam. "Minden rendben lesz vele" - mondta ilyenkor, és az élet végül őt igazolta.

Én végig féltem. Talán magamat féltettem. Úgy éreztem, annyit "dolgoztam" érted, nehéz volt ez a várandósság, kicsit még inkább, mint a többi. Nem akartam, hogy kiderüljön, mégsem vagy egészséges és ezzel együtt kelljen élnem. Nem voltam rossz hírekre felkészülve, mégis állandóan ott lebegett a fejem fölött, hogy mi van, ha. Mi van, ha nem vettük észre, hogy valami bajod van. Mi van, ha súlyos.

Éppen ezek miatt is, ha a fejlődésedre gondolok, ebből az évből leginkább a küzdelmet és a fáradtságot tudom felidézni. Téged viszont nem zavartak a nehézségek: te csak élni akartál, enni, biztonságban és kényelemben lenni.

Tegnap egyéves lettél. Hihetetlen utat tettünk meg idáig! Igazából te tetted meg: mi csak kísértünk és csodáltuk az elszántságod, életigenlésed, a fesztelenséget, ahogyan élted közöttünk az életedet és sosem zavart, hogy mennyit kell miattad fáradnunk. Nem voltál másokra belátással és ezzel elérted, hogy mindig maradéktalanul figyelembe vegyük az igényeidet - ez pedig rettentő szimpatikus volt benned, még ha rengetegszer idegesített is.

Mert, ha kicsit csendesebben sírnál... ha nem nyűgösködnél a semmisejó-érzés világfájdalmával percekig az elalvás előtt... ha nem a legdrágább kütyünkre/legveszélyesebb eszközökre startolnál rá... ha nem borulnál ki keserves sírással, masszív lelkiismeret-furdalást keltve bennünk, amikor végre sikerül a kis mancsodból kioperálni a cuccot... akkor mennyivel könnyebb lenne. De nem. Ezt nem teszed meg értünk. Mi alkalmazkodjunk, elvégre te vagy a gyerek.

Korábban, 6 alkalommal kevésbé kellett alkalmazkodni, a gyerekeket alkalmazkodtattam az életünkhöz, elvárásainkhoz, és a dolog nálunk remekül működött. Te viszont nem így működsz. Ez is új tapasztalat. Jóféle tapasztalat.

Boldog születésnapot, édes kisfiam: gombócfej, méregzsák, okos-bújós tornászbabácska. Ne változz meg, legyén mindig önmagad. Jó az Úr, hogy odaadott nekünk.

Mondtam már, hogy sosem volt ilyen gyerekünk?

ISTEN HOZOTT, BABA!

Kedves Blogolvasóm!

Múlt hét kedden, 35.hétre, programozott császármetszéssel megszületett hetedik gyerekünk, Olivér Johanán. Az első nevét apukája (és nagypapája) után kapta, a Johanán pedig a János név héber megfelelője, melynek jelentése "Isten kegyelmes". Mi azt érezzük, hogy velünk mindenképpen az volt eddig és ennél a várandósságnál különösen.

Olivér Johanánnal nemcsak a kisbuszunk telt meg, hanem "tele lett" a családunk is. Szeretettel meg gyerekekkel. És ezért a kibővült nagycsaládért végtelenül hálásak vagyunk Istennek. És a megtartásért. A szakértő kezekért és a kegyelemért, amely végigkísért az elmúlt időszakban a nagyon szép és a nagyon nehéz napokon is. Isten kegyelméért, amelyben élünk és amely ezt a gyermeket is elhozta a családunkba. Most itt lehet velünk ő.

Az egyetlen ember nálunk, akinek két keresztneve van. A kis utolsó: a legtöbb terhességi komplikáció után, a legkisebb súllyal született gyerekünk. A harcos fiúcska, aki élni akart, amikor már én is lemondtam róla. Mert Isten nem mondott le róla - hiszen Ő egyikünkről sem mond le. Az Ő szemében mindegyikünk értékes, a mi kis hetedikünk sem kivétel.

Kedves Olvasóm! Köszönöm a ránkgondolást, imádságot, szurkolást. Hogy velünk izgultál ezekben a napokban. Sokat jelentett tudni, hogy van, aki hordoz. Később majd a baba élete is helyet kap itt blogon, de most egyelőre, a kórházból hazaérve a korababás-újszülöttes hétköznapokat küzdjük végig, mindennap a maga mérföldkövét, örömét-baját.

72 óra - új családi izgalmak

No, ez az időszak zajlósabbra sikerült, mint terveztük. Az egyéni munkarend kérelem megalkotása után dolgomvégeztével csupán annyi volt a feladat, hogy türelemmel kivárjuk a hivatalos választ, akárminemű lesz is az.

Pocakbabánknak (alias Borsó) azonban kicsit elege lett a szabványlétből, meg a várakozásból, ezért úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja nyaralási terveinket és felpörgeti az eseményeket. Dacolva a születési időpontjával kapcsolatos orvosi prognózissal, nemes egyszerűséggel a kedve szerinti (elég korai) időpontban toppan be mihozzánk.

Nyugi, kedves olvasók, még nincs itt. De hamarosan itt lesz. Tegnap reggel ugyanis folydogálni kezdett a magzatvíz, úgyhogy sietősen kórházba vonultam. Az orvosi vizsgálat megerősítette, hogy ez valóban az, ami, így ennek a babának a pocakban töltött napjai a doktori verdikt után most drasztikusan lerövidülnek.

72óra - ennyit kaptunk a felkészülésre. És kaptunk magnéziumot is, hogy azért annyira mégse siessen a gyerkőc, ki tudja várni a megelőző kezelést. Ez a kezelés egyébiránt szteroidos tüdőérlelőből és biztos, ami biztos, antibiotikumból áll. Ezeket amúgy már mind megkaptam korábban, de az még akkor volt. Ha több, mint egy hónap eltelik, újra meg kell kapni. 

A méhbe felszálló fertőzéstől tart a szakigárda. És persze az is erősíti az óvatosságot, hogy ez a hetedik császárom lesz és a lepény is mélyen tapad. Szóval nem akarnak várni: ha nem produkálunk gáz tüneteket (szabálytalan babaszívhang, vérezgetés, fájások), akkor 3 nap a maximum.

Ha 3, akkor annyi. Ez azt is jelenti, hogy biztosan korababa lesz a fiunk. 34./35. héten születik, attól függ, melyik nap a 3ból. Szeptember közepe helyett augusztus elején. Nem lesz őszi baba, hanem nyári lesz, ami amúgy nem baj. Ugyanakkor vannak kockázati tényezők a koraszülötteknél. Persze bízunk abban, hogy ezek minket mind elkerülnek, de az a helyzet, hogy nem tudhatjuk, úgy lesz-e. Persze ettől függetlenül, vagyis inkább pontosan ezért kérhetjük és várhatjuk, hogy ne úgy legyen.

Én ezzel párhuzamosan fokozatosan adagolom magamnak az infókat, hasznos tippeket a koraszülöttekről, bár azért tudatosan nem szeretnék nagyon belemerülni. A mi gyerekünk ugyanis nem a többi másik korababa. Miután megszületett, miután láthattuk őt és megkapjuk az orvosi infókat, akkor fogjuk tisztán látni a dolgok mibenlétét. És akkor már fogjuk látni, hogy mit kell nekünk tenni.

Ez hát a helyzet. 72 óra maradt az egész pocakos létből, amiből már eltelt 24. Szép közhellyel élve mondhatnom, hogy milyen gyorsan elszállt. De annak ellenére, hogy a kezdeti rosszullétek órái, napjai elég lassan vánszorogtak, valójában tényleg gyorsan elszáguldott és sok benyomást, gondolatot, érzelmet megmozgatott bennem. Talán egyszer majd írok erről is. 

Majd, ha megvan a babus - vagy ha megérkeznek végre az egyéni munkarend kérelmünkre a hivatal válaszai - akkor újra jelentkezem. Addig is szívesen vesszük, ha velünk izgulsz és imádkozol a szülésért és a babánkért.

Köszönöm.

JÚLIUSUNK

Tombol a nyár, a család itthon kukul a nagy melegben (hol máshol). De persze mindenki élvezi az udvart és a lazulást. Megy a bringázás, kutyasétáltatás, olvasás, rajzolás, hangszergyakorlás, apának számítógépes munkáiba való besegítés. Így élünk, így virulunk.

Múlt hét elején hazajöttem a kórházból. Pár apróbb panaszt leszámítva egészen jól vagyok - a pár apróbb panasz meg így a 30.hét táján normálisnak is tekinthető. Bár nem kaptam kifejezett kórházi utasítást erre, de már tudom, hogy a méhlepény elhelyezkedése miatt a testhelyzeteim megválasztása kicsit több körültekintést igényel, mint ha nem arrafelé lenne, ahol van.

Tehát önkéntes ágynyugalmon vagyok: sokat fekszem, pihenek, ritkán ülök. Azért nem tartom szigorúan, de tudomásul vettem, hogy ez alkalommal a várandósságban messze nem leszek annnyira pörgős, energikus, mindenmegcsinálós, mint a korábbiakban voltam. Ez az időszak mindig a legélvezetesebb és a legaktívabb szokott lenni, egészen a szülésig. Most viszont ott leng a vérzés, kórházbakerülés, koraszülés damoklészi kardja a fejem fölött, és ez befolyásolja az életemet.

Szóval nincs bringázás, hajolgatás. Pakolászás csak limitáltan. Általában véve fekve teszem, amit egyáltalán lehet, így a családban most kevésbé tudok tevékenyen szerepet vállalni. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez is Isten egyik bölcs döntésének bizonyult, amiből nagyszerű dolgok születnek - és itt most nem (csak) Borsóra gondolok, hanem a családi kapcsolatok formálódására, amely annak ellenére is örvendetes, hogy kivételesen tőlem egészen független.

Milyen ez a formálódás?

Nagyon jó látni, hogy így is, nélkülem is megszervezték és megoldják az életet. És nem a férjem szakad meg a mindencsinálásba, hanem bevonja a srácokat, lányokat is, így mindig van, aki készségesen a keze alá dolgozik - ez (is) a nagycsalád egyik vitathatatlan előnye. És nem csak a hétköznapi dolgokban működik jól együtt a csapat, ahol előre megállapodott, leosztott napi feladatai vannak mindenkinek: hanem, most épp egy kisebb lakásátrendezést is végigvisznek.

A kislányok kiköltöznek a szobánkból és átköltöznek a fiúkhoz (nálunk a srácok eddig egy szobában aludtak). 2 fiú pedig egy másik szobába hurcolkodik. Abból a másik szobából pedig az addig ott lévő, kvázi videóstúdióként funkcionáló eszközpark (férjem munkafőhadiszállása) vonul át az alsó szinti, eddig jobbára tárolásra szolgáló kihasználatlan nappaliba. Ez folyik most is, hogy e sorokat gépelem: épp a frissen beszerzett emeletes ágyat szerelik össze.

A kórházból kijövetelemet követő napon, vagyis most kedden volt a modulzáró házivizsgánk, mely a beugró volt a rendes okj vizsgához. Túllettünk rajta, jól is sikerült, bár rendesen elfáradtam, mivel muszájból sokat kellett ülni (ami meg tudjuk, hogy most nem a kedvenc pózom). Pénteken meg az okj vizsgánk volt, hála az Úrnak, az is meglett. Nagyon örülünk mindennek, hiszen egy központilag kiadott adminisztrációs változtatás miatt hónapokig kétesélyes volt, hogy egyáltalán mehetünk-e vizsgázni.

Az elmúlt hetekben meg a kórházolásom miatt volt bizonytalan, hogy el tudunk-e menni, meg, hogy fel tudunk-e készülni a vizsgára (meg aztán az is izgalmas volt, hogy bírni fogom-e a terhelést, vagy rögtön visszakerülök a kórházba). Végül az összes akadály elhárult és minden aggályos helyzet elrendeződött. Rettentő jó érzés, hogy együtt csináltuk végig férjemmel, így közös volt az élmény, a munka terhe és a tapasztalat is, ami közelebb vitt minket egymáshoz. És persze nagy fellélegzés végre a hátunk mögött tudni az egészet. Előre nézhetünk, a további feladatokra, teendőkre.

Ha már teendők. Az iskolai beiratkozások és az egyéni munkarend igénylés még előttünk van. Ahogy még pár hivatalos okmány intéznivaló, vizsgálat, egészségügyi ellenőrzés is nekem, pár gyerkőcünknek, meg a két kutyának. Ha minden jól alakul, egy egyhetes családi nyaralás is vár még ránk a Balcsinál, amit igencsak várunk. A nyárnak tehát korántsincs vége - újabb izgalmaknak nézünk még elébe. Mi azonban elsősorban annak örülünk, hogy 2hét után végre ismét együtt lehet a teljes család, még ha ilyen nem szokványosan (aparendeziagyerekeket, anyaegésznappihizik), sokfelé kavargósan zajlik is az életünk ebben a júliusban.

MÁJUS és JÚNIUS

Túlvagyunk egy pcr-teszelésen és párezer kilométer utazáson: hazacuccoltunk Portugáliából. Jó újra itthon lenni. Az élet pedig zajlik körülöttünk.


Borsó neme

Május végén, amikor hazaértünk, Borsó megmutatta magát ultrahangon, így mostmár azt is tudjuk, hogy ismét egy fiúcska növekszik a pocakban. Én ennek rettentően örültem, vigyorogtam a vizsgálat alatt, mint a tejbetök.

Persze a csajok is aranyosak nálunk, de most srácos kedvem támadt. Tudom, nem kívánságműsor, ezért is szerettük volna minél előbb tudni a nemét. Nekem egy kicsit hangolódni kellett volna egy kislányra.


Kórház

Múlt hét pénteken elkezdtem vérezni. Egyre jobban. Aztán már görcsölni is. Úgyhogy estefelé bementünk a kórházba. A 27. hetet töltöttem éppen, az meg még jócskán korababa lett volna, ha elindul. Valószínűleg annyira véreztem akkor már, hogy elég nagy riadalmat okoztam - láttam az arcukon, hogy ez nem játék.

Férjemet kint a folyósón tájékoztatták, hogy valószínűleg lepényleválás, és lehet, meg kell császározzanak. Nekem ilyeneket bent nem mondtak, úgyhogy szerintem én nem aggódtam a lehetséges végkifejleteken annyira, mint ők.

Befektettek. Elindult a terápia. Antibiotikum, tüdőérlelő, magnézium... felkészültek, hogy lehet, hogy műtét lesz. Éjszaka aztán sikerült elállítani a vérzést és a sűrű pocakkeményedések is nagyon megritkultak. Reméltem, hogy ezek után hamar hazaengednek, ha már ilyen jól reagáltam a terápiára - de persze nem ez történt.

Mivel a szolnoki kórház csak 32. hetesnél nagyobb korababákat tud fogadni intenzív koraszülött részlegükön és mivel akármennyire kielégítő is volt az állapotom, azért paráltak attól, hogy újra vérezni kezdek - áttranzitáltak egy olyan kórházba, ahol kisebb korababákat is el tudnak látni. Így utaztam mentővel Budapestre.

Itt vagyok már egy hete, minden oké, csak már nagyon szeretnék hazamenni. Talán a héten sikerül is. A család jól viseli magát, férjem elég profin rendezi őket, dolgozik, tartja bennem, meg a gyerekekben a lelket. Szóval nincs okom panaszra.


És, hogy mi is történt valójában?

Bár kiderült, hogy a lepény teljesen ép, vagyis nem lepényleválás okozta a vérzést, az is kiderült, hogy nagyon alul tapad. Az orvosok bizonytalankodtak, hogy rálóg-e a méhszájra vagy sem, meg abban is, hogy a korábbi császáros hegbe bele van-e tapadva a lepény vagy sem. Nyilván esélyes, hogy mind a kettő igen.

Ezek egyébként majd a szülésnél fognak a szakszemélyzettől kicsit több körültekintést igényelni. Meg valamivel nagyobb a szülés közbeni vérzés kockázata, de nagyon sok minden függ attól, hogy ebben a konkrét esetben milyen helyzetet találnak bent, amikor odakerülök. Lehet, hogy semmi gáz nem lesz. Lehet, hogy kell majd vészhelyzetet elhárítaniuk. Meglátjuk.

Ahogy én próbáltam visszafejteni az eseményeket, valószínűleg a mélyen tapadt méhlepény okozta a ramazurit. Ugyanis az alapból is hajlamosabb vérezgetni. Volt is ilyen korábban, de magnézium, c-vitamin és pár órás fekvés eddig mindig megoldotta a dolgot.

Csakhogy most egy okj vizsgára készülünk férjemmel, mely pár hét múlva lesz. Nekünk még rajzokat kell a vizsga portfolióhoz készíteni, és ennek neki is álltunk 2 hete. Ez napi több órás rajzolást jelentett, amit én ülve, sokszor pocakomra görnyedve abszolváltam. Mivel nagyon élveztem a tevékenységet és jól éreztem magam, nem fájt semmim, így csak akkor feküdtem le kicsit pihenni, ha elfáradtam a pózban.

Az előregörnyedő póz azonban, mint kesőbb utánaolvastam, egyáltalán nem javallt előlfekvő méhlepénynél. Sőt, még tartósan ülcsörögni sem, mivel a baba lepréselődik a méhszájhoz és a lepény helyzete miatt ez okozhat vérzést.

Én ezt persze nem tudtam. Engem nem tájékoztatott senki, hogy ilyenkor vannak kerülendő pózok. Pedig a lepény helyzete, tapadása már hetekkel korábban kiderült egy nagyon alapos ultrahangvizsgálaton, de akkor is csak a szüléssel kapcsolatban mondtak egy-két dolgot, életmód szóba sem került.

Így én nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, azt gondoltam, hogy ezek a diagnózisok csupán a szülésre vannak kihatással, a hétköznapjaimra nem. Nyilván ez nem volt helytálló következtetés, ennek ellenére ez volt a gondolatom és ennek megfelelően is rendeztem be az életem. Mivel tehát órákig ebben az előregörnyedt pózban tevékenykedtem, biztosan emiatt kellett végül kórházba vonulni.


Új suli

Sulit kell váltanunk. És az egyéni munkarendet is meg kell kérvényeznünk 4 gyereknek. Meglátjuk, hogy alakul, de ez most nekünk duplán izgalmas. A kérvények elbírálása és az új suli fogadtatása miatt is. Az új rendszerben amúgy, amióta a törvényeket megváltoztatták és aztán a megváltoztatást felülbírálták és módosították, még sosem adtunk be kérvényt. Reméljük minden rendben fog menni.

Ha már suli, akkor az új otthontanulós tanév új babával is izgalmasnak ígérkezik. 3 általános iskolásunk lesz, meg 1 gimisünk, logisztikába biztos bele kell majd tenni magunkat, de nem vagyunk egy túlpörgős család, úgyhogy szerintem nem lesz semmi gond - a szokásos döccenőkön, összeszokós új tanéven, nevelési helyzeteken túl nem számítunk extrém nehézségekre. De majd úgyis kiderül, mi lesz.


Gimi

Már két otthontanulós gyerekünk is lezárta általános iskolai tanulmányait. Legnagyobb nagyfiunk ősszel a 11.-et kezdi, gimis. Másodszülöttünk ugyanott 9-10.-ben indulna (ebben a suliban egy év alatt csinálják meg az első két évfolyamot) - de idén még nem fog. Megbeszéltük vele, és bevárja a kisebb tesót, akinek a nyolcadikot le kell még zárnia. És akkor tudnak együtt menni, amit ők is, mi is jó ötletnek gondolunk. Másodszülöttünk csuszka éve a tervek szerint a nyelvtanulásról fog szólni.


Okj

A férjemmel együtt csinálunk egy okj tanfolyamot, amit majd a családi vállalkozásunkban szeretnénk hasznosítani (ehhez kellett a rajzos portfolió). Remélem, addig kiengednek a kórházból és le tudjuk zárni, mert a jövő hét végén már vizsga lesz és ilyen képzést a törvényváltoztatás miatt már nem fognak tudni csinálni.

Legnagyobb nagyfiam az apukájával vesz részt egy másik okj tanfolyamon. Szobafestő-mázoló szakmát tanulják, hogy itthon a saját portánkon meg tudjanak csinálni kisebb javításokat, festéseket. Szerettük volna, ha a kisebb gyerekeink is mind tudtak volna választani és végigcsinálni egy vagy két okj-s képzést. Nálunk a vállalkozásba is be fognak tudni dolgozni, de nem baj, ha értenek kétkezi dolgokhoz is.

Sajnos ez most jelentősen megnehezedett, mivel idéntől kinyírnak sok olyan okj-t, ami felnőttek számára rugalmas, heti, kétheti konzultációs alkalmakkal 1 vagy másfél év alatt lehetővé tette az oklevél megszerzését. De, hát, most ez van, alkalmazkodunk a helyzethez. Aztán, ha lesz változás e téren, vagy valamilyen lehetőség, akkor majd megragadjuk.

HYPEREMESIS, a rettegett ellenség (Marathoni poszt)

 

"Tudjuk pedig, hogy azoknak,

a kik Istent szeretik,

minden javokra van, mint akik

az ő végzése szerint hivatalosak."

Római levél 8:28

Az előző posztban írtam Borsóról, most kicsit a babavárás kezdeti időszakában történt eseményekbe szeretnélek beavatni benneteket.

Borsó, ahogy az előző összes gyerkőcünk, erőteljes debütálással indított: egy mozdulattal felborította a család megszokott életét gyakorlatilag lehetetlen helyzetbe hozva édes anyukáját. Én a hatodik héttől minden gyerekkel Hyperemesis Gravidarumban, azaz terhességi vészes hányásban szenvedek, mely állapot egyáltalán nem azonos a reggeli hányingerrel. Előbbire leginkább a heteken át tartó, egész napos nagyon erős émelygés és napi min. 3-5 hányás a jellemző - szóval, ahogyan a nevében is benne van, a helyzet ilyenkor elég vészes.

Viszont nagyon kevés várandós szenved Hyperemesis Gravidarumban, mondhatni, keveseket érint, ezért sajnos nagyon kevés a használható információ is, nem beszélnek erről eleget. Ez az oka annak, hogy a legtöbb ember úgy gondolja, szegény kismamát biztos csak jobban megviseli a reggeli émelygés: azaz nyápicabb, mint a többi anyuka, hisz padlót fogás nélkül nem bír ki egy kis rosszullétet és hányást, amit pedig mások hősiesen, lábon állva és feladataikat elvégezve átvészelnek. Ez a probléma tehát el van bagatellizálva, gyakran a családtagok részéről is, ami még tovább ront a HG-vel küzdők amúgy is terhelt lelkiállapotán. Ezért aztán arra gondoltam, hogy beszélek a HG-ről és egy kicsit megmutatom, milyen is testközelből benne élni.

Ez az állapot nem csak a hétköznapi teendőket lehetetleníti el, hanem úgy általában véve téged, mint embert, így pár hét eltelte után már naponta az életedért küzdesz. Mert enni kell, hogy ne fogyjon el az erőd - de minek egyél, ha bármit eszel, esélyes, hogy kihányod? Meg inni kell, hogy ne halj szomjan - de minek, ha 3 napig bírod inni, ami még ízlik is, utána az is kijön. Megint lehet gondolkodni, mi mást (nem) tudsz még meginni.

Épp innivalót küzdök le (Helza rajza)

Minden kortyért, minden falatért megharcolsz, de hiába. Idővel megszűnik az éhségérzet: már csak azért eszel, mert muszáj. És kiszárad a bőröd, beesik az arcod, árkolt lesz a szemed alja, cserepes a szád. Hiába diktálod magadba folyamatosan a kortyokat, naponta egyszer (sem) tudsz pisilni és állandóan szomjas vagy. Ez az állandósult, nem könnyebbedő fizikális vergődés idővel kizsigereli a belső lelki tartalékokat is, és a kilátástalanságban reménytelen, sötét gondolatok sugdosását hallod a fejedben, amiről már nem tudod eldönteni, hogy a tiéd-e vagy sem, de ettől még meg kell velük küzdened.

Testileg a folyamatos folyadék-, és ásványianyag-vesztésnek köszönhetően elég gyorsan legyengülsz és már csak fekszel (meg hányni vánszorogsz). Aztán, akárhogy is próbálkozol, egy ponton már sem a kaja, sem az innivaló nem marad meg benned, és hiába a sok erőfeszítés, irány a kórház. Ami persze bizonyos értelemben megkönnyebbülés. Ott intravénásan betolnak néhány palack elektrolitot meg hányáscsillapítót, pár napot befektetnek, de aztán megint hazakerülsz. Jó esetben jobban leszel, rosszabb esetben pár nap után ott folytatod, ahol abbahagytad. Én eddig a kórháztól mindig jobban lettem és sosem kellett még egyszer ugyanannál a várandósságnál visszamenni (Borsónál persze nem így volt, de erről majd később).

Nem minden gyerekkel kerültem kórházba, de mindegyikkel nagyon rossz volt a babavárás eleje-közepe. Kábé a 20. hétig, néha tovább. Aztán egyszer csak, mintha elvágták volna, szinte egyik napról a másikra jobban leszek és beüt a csodálatos várandós időszak, amikor minden szuper.

Itt már jobban vagyok (Helza rajza)

Fentieket olvasva minden épeszű olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy miért. Miért vállaljuk a többedik gyereket, ha sejthető, hogy minden alkalommal ebbe a súlyos állapotba kerülök? Miért teszem ki magam ekkora nyomorúságnak?

Ennek két oka van. Az egyik, az elme működése. Az ember ugyanis az ilyenfajta nehézségek elmúlásával egészen elfelejti, milyen rosszul is volt. A súlyos rosszullét után nálam mindig egy nagyon szép időszak következik, amikor ténylegesen babát várunk, tervezgetjük, milyen is lesz a picur. Meg ott a pocak a benne mocorgó aprósággal, akinek lehet örülni - és amúgy semmi sem árnyékolja be ezeket a hónapokat. Aztán megszületik és akkor meg főleg lehet neki örülni. Az egyik ok tehát, hogy nem a teljes folyamat rettenetesen gyötrelmes, csak mondjuk a fele - mely felet viszont a babavárás másik fele és utána a megérkező új gyermek élményszinten és emlékszinten képes teljesen felülírni.

A másik ok a reménykedés. A legtöbb (4) várandósságomnál még a húszas éveimben lévő anyuka voltam, aki nem gondolta túl ezt a gyermekvállalás dolgot. Házasságunk elején egészen rábíztuk az Úrra a témát és nem gondolkoztunk olyan okokon, amik miatt ezt vissza kellett volna vonni. Nem jutott az eszünkbe a dolgokat fejben olyan módon kombinálni, hogy az jöjjön ki belőle, hogy nem kellene gyerekeket vállalnunk egy esetleges következő rosszullétet elkerülendő. Mi akkor és ott mindig egy új gyermek lehetőségét láttunk, nem a szenvedést és a maceraságot, amivel a kezdeti várandós időszak járt. És igazság szerint nem is számoltam azzal, hogy megint rosszul leszek: ezt akkor még egyszerűen nem tudhattuk, én meg úgy voltam vele, hogy hátha. Hátha legközelebb nem ilyen lesz az eleje, hiszen volt erre is esély.

A második ok tehát a kezdeti optimizmusunk volt, hogy akkoriban nem gondoltunk sem arra, hogy nekünk a kezünkbe kellene venni a gyerekek "tervezésének" a felelősségét, sem arra, hogy a babavárós rosszullétekért közvetlenül a babát okoljuk és így őt (vagy a tesóit) már ne akarjuk emiatt. A harmincas éveimbe érve azért már pár gondolat erejéig előkerült a "biztos, hogy akarunk még gyereket?"- dilemma, de nem forgattuk ezt magunkban olyan sokáig, hogy elhatározás lehetett volna belőle. És idővel aztán megérkeztek a lányaink.

Negyvenhez közeledve viszont jelentősen megfakult az optimizmusom és volt egy hosszabb időszak, amikor sem én, sem a férjem nem tudott jó szívvel igent mondani egy következő gyerekre. Olyan hosszú idő telt el a kislányok születése óta, elszoktam a babavárástól, szüléstől, szoptatástól. A körülöttük lévő mizériát hatalmasnak láttam és magamban ki is mondtam egy ponton, hogy jó úgy, ahogy most vagyok, én ezt a várandóspocakos-sokáigszoptatós-testilegmegváltozós időszakot már nem akarom újra.

Akkoriban elég őszintén kitártam Isten előtt a szívemet és elmondtam a témával kapcsolatos összes gondolatomat, érzésemet, aggályomat Neki. Azokat is, amelyek egyáltalán nem voltak kegyesek és szalonképesek - csak simán őszinték. Az Úr nem nyomatta szét a fejemet, nem moralizált, nem csapdosott igeverseket a fejemhez. Olykor előkerült itthon a téma és akkor beszélgettünk erről a férjemmel, meg magamban is foglalkoztam a témával, amennyit kellett: őrlődtem, gondolkoztam rajta. Persze pontosan tudtam, hogy ha ehhez az érzéshez ("nem tudom jó szívvel bevállalni") hosszútávon ragaszkodunk, akkor el kell az Úrtól ragadnunk a döntés jogát (hány gyerek, mikor) és, fogamzóképes korban lévén, konkrét tudatos lépéseket kell tennünk a későbbi nemszületések megvalósítására. Azt is tudtam, hogy Ő szeretetből odaadná a döntés jogát és nem kárhoztatna minket azért, mert nemet mondunk mindarra, amit még esetleg adni akarna (ha akarna).

Úgy értettem meg, hogy nincs kényszer. Isten nem fog az emberi akaratunkon átlépni: ha kimondom, hogy itt a vége, akkor ennek tényleg itt lesz a vége. Szabadságom van, megtehetem, hogy itt a vége. Akkor az Ő jó tervének egy részére nemet mondok ugyan, de ezért nem fogok ítélet alá esni és ettől még ugyanannyira szeretni fog, nem leszek engedetlen a szemében. Szóval úgy éreztem, tényleges döntési lehetőséget kaptunk. És éltünk is vele. Ahogy a dolgot átrágtam és engedtem, hogy Isten formálja a szívemet/véleményemet ebben a kérdésben, Ő meg is tette (nem csak velem). Végül elhatározásra jutottunk: igent mondtunk a jó tervére és kicsit másként, de teljesen Istennel együttműködve vállaltuk Borsót. Akartuk őt, terveztük őt és így lett Borsó - én pedig így lettem megint rosszul.

Borsóval a várandósság eleje nem egészen a megszokott módon telt és a dolgokat több tényező is bonyolította. Egyrészt, hogy covid van. Másrészt, hogy épp Eu.-körutunk utolsó állomásán, Portugáliában vagyunk.

Covid miatt a "besasszézom a legelső állami kórházba egy kis intravénás állapotjobbítóért" című történet ki volt csukva. Ebben az időszakban az állami kórház az a hely, amit pont el akartunk kerülni. Akkoriban itt is mentek fölfelé a fertőzésszámok és mi nem akartuk egy idegen országban elkapni a koronavírust (amúgy otthon sem). Amikor Borsóval első alkalommal nem tudtam már inni sem (akkor már 1 hete kizárólag izotóniás zselét ettem és sokjégkockás izotóniás italt ittam, ami tele van cukorral, de legalább egy ideig le tudtam gyűrni - aztán később már azt is kihánytam), életünkben először magánkórházat kerestünk.

Az ugye 20 km-re esik tőlünk és fizetős, de, ha már kórház, adjuk meg a sanszot, hogy ne kapjuk el a koronavírust. Magánban kétségtelenül jobbak a feltételek, kisebb a zsúfoltság, mint az államiban. Főleg, ha be kell feküdni, ami azért ilyenkor elég esélyes. Elmentünk hát, megvizsgáltak, csináltak uh-t, néztek vérképet, kaptam intravénásat. Biztosak voltunk benne, hogy bent fognak tartani, mert Magyarországon is néhány napot vagy egy hetet mindig befektettek. Ilyenkor ugyanis nem csak a folyadékot kell pótolni, hanem azt is meg kell oldani, hogy nem tudok semmit sem enni, mivel amit megeszek, azt ki is hányom. De itt nem így volt, mert a mindencucc után hazaengedtek - lehet, hogy pont azért mert magánkórház volt.

A portugál magánkórházban

Végre folyik az IV-m...

6 órát várakozott rám a férjem a váróban, hogy ha kell, elbúcsúzhasson tőlem és odaadhassa a táskám a törcsivel, fogkefével, papuccsal, pizsamával. De csak ki kellett fizetnünk a cehhet és mehettünk haza. Az IV után sokkal jobban lettem, aztán, ahogy otthon beléptünk az ajtón, mentem hányni. A férjem elég dühös volt (jogosan), hogy ennyi pénzt elköltöttünk és látszólag nem változott semmi. Reménytelennek és tehetetlennek érezte magát, mert nem tudott rajtam segíteni - és mert a kórház sem tudott. De én azért éreztem, hogy kicsit jobban lettem, és számomra hatalmas fellélegzés volt a tudat, hogy, ha pár órára is, de nem éreztem a folyamatosan tartó rosszullétet: megint visszatért a remény.

Ezen felbuzdulva elhatároztam hát, hogy nem érdekel a kaja, az úgyis kijön, rágyúrok inkább az ivásra. Attól megmaradok. Már, ha bent tudom tartani a folyadékot. De mit tudok meginni? Jégkása. Férjem hígított ananászléből egy, izotóniás sportitalból meg egy másik adag jégkását készített. Mindennap többször. Mellette a fiaim is törték a jeget hozzá, mert az italt a mélyhűtőben fagyasztották kockára, azt kellett késsel kásásítani. Jegesen, müzlistálból, kiskanállal "faltam" az italt: minden korty csodásan jólesett.

A jégkása és a kiskanál

Egy idő után azonban a nyelvem a sok jégtől már akkor is bizsergett, amikor épp nem ettem jégkását (fagyási tünet). Ráadásul amikor számolgatni kezdtem, kiderült, hogy hiába eszek egy tálnyi jégkását mininum négyszer egy nap, 1 liter a max. folyadékbevitel amit el tudok vele érni. Bár ezen a pontom világossá vált számomra, miért voltam eddig a jégkásázás ellenére is mindig szomjas, ettől az információtól megint elszállt minden reményem. A jégkása-diétát egyébként egy hétig bírta a szervezetem, utána megint kórházba kellett menni. Ugyanaz a kör volt: uh, IV, fizettünk, megint hazaengedtek. Férjem 7 órát várakozott, de már nem morgott rajta.

Felesleges mindent lejegyeznem, ami ebben az időszakban történt, a lényeg, hogy még kétszer voltam kórházban. Egyszer, mert nagyon elkezdtem vérezni, másodszor, mert megint mindent kihánytam. Bár a vérzésnél pár hetes szigorú ágynyugalomra fogtak, azt otthon tölthettem, így mindkettő esetben (megint csak) aznap hazaengedtek.

Sógornőm tanácsára férjem beszerzett egy speciális, teljes értékű étkezésnek megfelelő, joghurtszerű proteinkészítményt, melyet olyan végstádiumú rákos betegeknek szoktak adni, akik már nem tudnak enni - hogy ne haljanak meg. Úgy van a szer kitalálva, hogy nagyon hamar fölszívódjon és kevesebb, mint 1,5 deciben minden benne legyen, amire naponta szüksége van, ha semmit nem tud enni. Bár sógornőm Magyarországon él, az általa ajánlott szer Portugáliában is kapható volt, és ez végül nekem is bevált, nem hánytam ki. Reggelire azóta is rendszeresen ezt iszom még.

Utolsó kórházi látogatásomkor 2 elég bika gyógyszerrel láttak el. Naponta kell szednem őket és mióta teszem (2 hete), egészen jól érzem magam. Nagyon ritkán hányok és tudok enni rendes kajákat, bár egyelőre csak a krumpli, hagyma, tojás hármast variálom. Viszont nemrég olvastam az általam szedett gyógyszerek mellékhatásainak elég ijesztő listáját, úgyhogy minél előbb szeretnék szabadulni tőlük. De nem olyan egyszerű, mert honnan tudhatom, hogy mikor hagyhatom el? Ha előbb állok le róluk, mint ahogy a szervezetem kikerül a hyperemesis-ből és mondjuk újra elkezdek mindent kihányni, vajon vissza tudok rájuk térni, vagy akkor már nem fog reagálni a szervezetem?

Ezen a ponton persze aggódhatnék a saját egészségemért, meg Borsó jóllétéért, meg a családomért, meg minden akármicsodáért - de minek tegyem? Itt már rég nem én irányítok ebben a dologban. Én már többször is úgy sejtettem, hogy szegény Borsónak tutira vége van, aztán pedig minden alkalommal ott "integetett" az ultrahangon.

Az elmúlt 3 hónap alatt annyit sírtam, meg annyira rosszul voltam, meg annyira véreztem, meg olyan sokszor voltam kétségbeesett - de Istennek meg van egy terve, amiben benne vagyok én, meg benne van Borsó is, így a dolgoknak máshogyan kellett alakulni, mint ahogy azt a körülményeket látva gondoltam. Persze nem vagyok értelem nélküli: használom a fejem és pontosan tudom, hogy nincs garancia arra, hogy mindig minden csodálatos fényesen fog alakulni akár Borsóval, akár velem. De Istent ismerve meg jó reménységgel letehetem magunkat az Ő kezébe és elhihetem, hogy akik Őt szeretik, azoknak tényleg minden a javukra szolgál.

Bemutatkozik: BORSÓ

Szeretnénk hírt adni legújabb családtagunkról. Ő Borsó, aki nemkutya. Nem kutya, hanem egy kisember, aki itt fejlődik a pocakomban. A hetedik gyerkőcünk ő, akinek az érkezése nekem nagy öröm, a többieknek meg... no, ezt majd később mesélem el. Míg a hírt emésztgeted magadban (7 ! gyerek), gondolom kíváncsi vagy, hogy miért és honnan jött ez a név. Röviden: valami kellett. Hosszabban: szerettem volna őpocakságát valahogyan hívni, amikor családon belül róla beszélgetünk.

A baba, babóca, pocaklakó, bár aranyos elnevezések, így hetedszerre nekem egy kissé elcsépeltek már. Így ez egyszer szerettem volna valami igazán frappáns ötlettel előállni. Nyugi, nem kell fejet csóválni, a név egyelőre csak születésig valid. Nem ez lesz a kisgyerkőc rendes, anyakönyvezett neve.

A Bors fiúnév amúgy létezik, a Borsika lánynév is, a Borsó azonban nincs benne az aktuális névjegyzékben, így jelenleg Magyarországon utónévként nem választható. És, bár eddig sem voltunk szívbajosak a ritka nevek adásában, azért ennyire nem vagyunk elvetemültek, hogy egy ilyen nevet bevállaljunk. Persze még lehetünk azok, hehe. Na jó, csak húzlak ám. (De lehet, hogy nem. Pár hónap és kiderül.)

Borsó ötlete egyébként egy Helza lányommal kapcsolatos emlékből jött. A születése előtti időszakban ugyanis Bónak neveztem itt a blogon: mivel ő egy aranyos kis baBÓ. Ez annyira megmaradt egyik olvasómnak, hogy amikor Helza születése után egyszer találkoztunk, ő afelől érdeklődött, hogy hogyhogy végül nem Bó lett a neve?

Most, ezt továbbgondolva lett a kisgyerkőc BOrsó. Tudom, nem egy nagy magyarázat, valakinek talán borsódzik is tőle a háta, de hát, ez van. Én blogom, én fura ötleteléseim, hehe.

A család egyébként nagyon jól fogadta. Van ez a mondás nagycsaládosok körében, hogy a gyerekvállalás felvállalása a család és az ismerősök előtt a harmadik-negyedik gyereknél a legnehezebb. Mert ekkor még a környezet úgy gondolja, hogy az anya (mert csakis őt traktálják ilyenekkel) meggyőzhető, eltántorítható a még nagyobb család vállalásától, ezért ekkor még fejcsóválnak, rossz dolgokkal riogatnak, próbálnak leérvelni - olykor akár bántóan is.

Azonban valahol az ötödik-hatodik gyerek körül megszűnnek a kellemetlen kérdések, mert addigra az emberek felfogják, hogy a férjeddel együtt reménytelen eset vagytok. Így beletörődnek a helyzetbe, azaz elfogadják, hogy nálatok ez van: időnként jönnek újabb babák.

A babahírre nálunk a gyerekek visszafogott mosolyuk mögé rejtették örömüket, kivéve Domot (18) meg a kislányokat, akik láthatóan meglehetősen lelkesek voltak. Dom reagálása érthető volt: már régóta presszionált minket a tesódologgal kapcsolatban és most végre teljesült a vágya. A kislányok meg egy újabb kislánytesó reménysége felett örvendeztek olyan nagyon. Természetesen a tesók között Dom vezetésével rögtön megindult nem-ügyben az esélylatolgatás, amire már a gyerekek közül mindenki nagyon lelkes lett. Mert ugye, ha fiú lesz, akkor öten lesznek a srácok, ha meg lány, akkor hárman a lányok.

Meg azért is, mert van egy, a gyerekek körében igen népszerű családi hagyományunk, amely bizonyos jó dolgot az új baba neméhez köt. Vagyis, ha kiderül, hogy Borsó lány, akkor az egész család (még a születése előtt) moziba megy. Ha viszont az derül ki, hogy fiú, akkor étteremben költünk el egy közös vacsit. Szóval ezek miatt szelíden egymásnak feszültek a nemek, hiszen senkinek sem volt mindegy, hogy mi lesz a kistesó - meg persze a felvázolt közös program.

Mindenki ismertette a saját preferenciáit és mindenki meghallgatta a többiekét. De, mivel nem volt túl sok variációs lehetőség (hiszen vagy fiú lesz, vagy lány), elindult a hetekig tartó névvadászat... No, itt már különvonultak, mi szülők meg úgy döntöttünk, ráérünk később tudatni velük, hogy nem kívánunk segítséget igénybe venni: ha itt lesz az ideje, önállóan is el tudjuk nevezni a kicsit. Hamarosan azonban már röpködött a "Legyen Gandalf!", "Legyel Lili!" javaslatözön.

Az ötleteik izgalmasak voltak, és már kicsit realisztikusabbak is, mint kisebb korukban. Most nem kerültek elő kutyanevek, mint korábban (Zeki, 12, születése előtt valamelyikük a Brúnó nevet találta ki neki, egy barát család vizslájának a neve után). Azért nem kifejezetten ezek voltak azok a nevek, melyekre szívesen igent mondtunk, bár a srácaink aranyosak voltak és méltányoltuk, hogy ennyire tevékenyen részt kívánnak venni az új családtag nevének kiötlésében.

A babahírre való reakciókra visszatérve, a nagyszülők is őszinte boldogsággal a hangjukban fogadták a dolgot. A többi ismerős, családtag pedig valószínűleg nem közvetlenül tőlünk fogja hallani a hírt, hanem mondjunk facebookon vagy más rokonoktól, így nem tudjuk majd, mi lesz az első reakciójuk. Azért, gondolom, itt-ott a vacsoraasztalnál meg fogunk jelenni beszédtémaként, de ez a rész meg nem igazán érdekel. Eddig tehát nálunk is bejött a nagycsaládos papírforma: a hetedik gyereket már mindenki jól viseli (aki meg nem, az ezt az infót nem köti az orrunkra).

Borsó egyébként őszi gyerek lesz. Érkezése szeptember közepére várható, de ez persze nem biztos. Volt itt pár dolog a várandósság első időszakában, ami miatt akár előbb is érkezhet, de erről majd egy másik posztban. Ha 2 héttel előbb jön, akkor nyári gyerek lesz. Viszont a mi gyerekeink, amikor békén hagyják őket, akkor a kiírt időpont után 1-2 héttel szoktak elindulni. Borsó tehát nyár végétől szeptember végéig bármikor érkezhet. Akármikor jön is, örülni fogunk neki, mert nagyon várjuk.