Új év, új lendület... vagymi (marathoni poszt)

Rengeteg teendő, izgalom, terv, vágyak - egyelőre ennyi 2023 nekünk. Egy hete benne vagyunk már ebben az évben, és a hétköznapok nyüzsgése betölti a ... a... szóval a hétköznapokat. (Milyen mondat már ez?! Mindegy, így sikerült.) De azért most szeretnék írni erről a nyüzsiről.

A tavalyi év zárása fergetegesre sikeredett. Családi szilveszterezés volt itthon, és egy ilyen esemény nálunk a társaság mérete miatt már egy rendes "rendezvény" (pedig csak a szűk család volt jelen). Komolyabb volt a programszervezés is: kamaszokkal nem lehet már csak úgy, ablakból tüzijátéknézősen lötyögni. Ahhoz túl ritkán van szilveszter, és ahhoz túlzottan szeretjük a vidámságot és egymás társaságát, hogy kihagyjuk ezt a lehetőséget egy teljesebb mókázásra. Igénylik, és talán mi is igényeljük, hogy értelmesen, de nagy röhögések közepette teljen az évvége. És, úgy is telt.

Most kivételesen jobban előre készültem az év végére, nem csak programokkal, hanem másként is. Határidőnaplót kaptak a nagyok és a kicsik is. Magamnak is szereztem egy szépséges darabot, ami persze a beltartalom miatt érdekes, de nem csak. Régen nem így volt, de életem ezen szakaszában számít, hogy mibe írok, így most a külsejét is minden kinyitásnál megcsodálhatom.

Határidők. Tervezés. Szervezés. Hétköznapok. Tanulás. Családi események. Önfejlesztés. Munka. Muszájteendők. Kedves időtöltések a gyerekekkel. És a káosz, ami elkerülhetetlenül együttjár a nagycsaláddal, meg azzal, hogy élünk: átszervezett programok és újra meg újra átírt tervek. Halogatott dolgok, meg az élet, ami közbeszól. Meg utat tör. Mikor, mi.

Úgy érzem, ez az év is különleges lesz. Persze, nekem minden év különleges, hiszen mind megismételhetetlen a maga nemében. Sosem lesznek pont akkorák a gyerekek, mint akkor voltak. Az a kicsink, aki akkor volt aprócska, soha többet nem lesz olyan kicsi, mint abban az évben volt. Sosem lesznek ugyanazok a kihívások. Sem a megszerzett élettapasztalatok, lelki megtapasztalások. Sosem lesz ugyanolyan a vizsgakészülés, sem az utazásaink adott évben. Még Istennek az arcát sem fogjuk ugyanolyannak látni legközelebb. Épp ettől olyan különleges minden év.

Talán az aktuális életszakasz teszi, amiben vagyok, talán az a sajátos helyzet, hogy egyidőben sokféle korú gyerekünk van itthon, nem tudom, de egy ideje egyre tudatosabban tudom az évek múlásának egyediségét megélni. Életemben az idő ilyen-olyan módokon állandóan az orrom alá dörgöli magát, ami nem nagy baj, bár azért szó, mi szó, időnként rendesen belesajdul a szívem.

Az, hogy az ember lányának otthonélő fiatal felnőtt gyereke is van, meg nagykamaszai, meg kiskamasza, meg kisgyerekei, meg egy édes totyogója, és az, hogy minden gyereke otthontanul, így egészen közelről láthatja, milyenek is ők, nos, ez azért erőteljesebb perspektívába helyezi a rendelkezésre álló idő korlátozottságát. (Szép mondat, mi?)

Amikor ránézek azokra a fess fiatalemberekre, akiket céltudatos határozottságuk és az előttük álló önálló, szabad, felnőtt élet ígérete von előre utukon... amikor rájuk nézek és látom a tetterő mellett a bizonytalanságot is, a felnőtt élet minden felelősségének a terhét, melytől ugyan egyáltalán nem riadnak vissza, de azért olykor bizonytalanná, óvatossá is teszi a léptüket... amikor rájuk nézek, nem tudom nem észrevenni, hogy mennyire elszállt az idő.

(Mondom az előbb F.-nek, hogy írtam egy új posztot a blogra. "Miről szól?" - érdeklődik kiváncsian, és amikor elmondom, röviden megjegyzi: "De, hát a múltkor is erről írtál...". Nem tudom, hogyan emlékszik ő erre, nekem ez teljesen kiesett, de tényleg igaza van. Pedig négy hónap nagy idő - na, már megint ez a téma! -, de úgy tűnik nem volt elég rá, hogy a legutóbbi posztom óta átlépjek ezeken a gondolkodnivalókon. De, vissza az idő múlásához.)

Én még halványan emlékszem, amikor pocakcsikizésre feltört a kacaj a másféléves babócából - aki a héten épp tizenhét éves lesz. Még látom a mosolyában a régi kisfiús huncutságot, de tudom, hogy ő már nem az a kisgyerek, aki évekkel ezelőtt volt. Más világ már. A minap meg a kezembe akadt egy mozdonyos könyv és eszembe jutott, hogy a tizennyolc évesünk mennyire rajongott a mozdonyokért kb. 15 évvel ezelőtt. Mikor telt el 15 év? A szívembe örökre beíródtak kicsi koruk közös emlékei. Amit tudnék sorolni napestig, de... nem keserítem a szívemet.

Egyelőre csak elérzékenyülve figyelem, ahogyan keresik az útjukat, de a szívem már tudja, hogy nincs messze az idő, amikor megtalálják. Akkor majd nekifeszülnek a végtelennek, és én könnyes zsebkendőmmel integethetek utánuk, mint a régi mesékben a jámbor öreganyó, akinek az egyetlen fia útrakelt. És várhatom, hogy hírt adnak magukról (remélhetőleg gyakrabban, mint amilyen gyakran én hírt adok magunkról a mi szüleinknek).

El fognak tőlünk menni. Tudom, hogy így lesz, és, bár a szívem nem akarja ezt elfogadni, az eszem tudja jól, hogy pontosan ez az élet rendje. Jó, ha saját családot alapítanak. Jó, ha nem maradnak a nyakunkon, de a szívem iszonyodik az időtől, amikor ez beteljesedik.

Szeretek abban élni, ami most van. A cserfes totyogó összemosolyog a húszévessel, aki az asztal másik végéről incselkedik vele. Később kimerülten a tizennyolcéves karjában szenderedik el, aki fáradhatatlanul sétálgat vele, ameddig a dolgom után járok. A tizenhét éves srác búval bélelt tízéves kishuga vállára teszi a kezét és bátorítólag megsimogatja a fejét, mire ő ettől minden baját elfelejti. A hétéves lánykának derűs lesz a napja, mert szócsata és bunyópartnere lett ma is a húszéves nagytesója.

Az utazásaink. Amikor lehúzott ablaknál kicsitől a nagyig mind teli torokból énekeljük az épp aktuális kedvenc dalainkat. "Sajtból van a hooo-ooold...!" A pizzériás pizzázások, amikor össze kell tolni miattunk két asztalt, mert nincsenek felkészülve egy családi vacsira. A "vonulásaink", amikor kirándulni megyünk, vagy csak sétálni a Tisza-partra. Hogy előttem és mögöttem is a családom megy, hogy a jelenlétünkkel körülöleljük egymást. Itthon is. A közös filmnézések. Felolvasás. A vacsoraasztal, amit kilenc személy ül körbe minden este. A beszélgetések, viccelődések. A drámák.

Ezeknek egyszer mind vége lesz. És én azt érzem, hogy amikor elkezdenek kireppenni a sasfiókák, akkor az anyamadárnak meg fog hasadni a szíve. Négyszer egymás után. És, később még többször. De nem a meghasadástól félek, hanem az üres asztaltól. Az üres szobától. Az üres autótól. Hogy kiscsalád leszünk. És az ma, most nekem egy nagyon nem akart állapot. Mert nagyon fog hiányozni, aki elmegy. És, mire hozzászokunk a hiányához, elindul majd a következő is. És, mire azt megszokjuk, elmegy mégegy.

És, amit felépítettünk. Az a rengeteg óra, amit beszélgetésbe, olvasásba, nevelésbe, szeretésbe, értük való imádkozásba és egy élhető családi élet kialakításába fektettünk. Nem kis meló. Annak ellenére sem, hogy amivé a családunk vált, amivé egymás számára formálódtunk, mint család, ez a miliő, amiben ma szeretünk élni, ez csak kisebb részben a mi melónk. A kegyelem, Isten kegyelme mely minden helyzetet, minden elhibázott döntést, minden elhamarkodottan kimondott bántó szót, minden ki nem mondott, oda nem adott szeretetmegnyilvánulást átfogott.

Ez a sok meló, ez a felépített áldássziget, a kegyelem, ami átfonja családi életünket - ezt a felépítményt fogom elveszíteni. Kisétálnak majd az ajtón és ottmaradunk F. meg én a családi életünk emlékeivel. Tudom, hogy lesz folytatás. Hogy a dolgok vége az tulajdonképpen egy csodás új kezdet. De nekem most ez az életem, ebben vagyok otthon, és nem kívánom a változást, még ha tudom is, hogy az úgy egészséges és úgy kell lennie.

"Örökké nem tarthatod magad mellett őket!" - figyelmeztetett egy kritikus hang az otthontanulásunk kezdetén. "Nem is akarom" - válaszoltam erre, és valóban nem volt akkor sem, ma sem célom magamhoz láncolni a gyerekeimet. A szoros együttélés és az otthontanulás miatt viszont a szeretetkötelék, ami kialakult köztünk erős lett, a szívem pedig ezt az állapotot, ezt a közelséget konzerválná. Persze, nem lehet.

És, miközben ezen merengek, itt szuszog mellettem a totyogónk. A vele való foglalkozást is ezek a gondolatok szövik át, így amikor belefeledkezem a szeretgetésébe és bájos gyermeki viselkedésének a figyelésébe, akkor azért gyakran bekúszik a gondolat, hogy ez nem lesz mindig így, hamarosan ez a kislegény is felnő... látod, nagyobb gyermekekkel élve az idő múlására való rácsodálkozás még a kicsivel való tevékenységek közben is jelen van, és a szilveszter-újév tengelyéből kilépve a háttérben megbúvva napi szinten kizökkenti a gondolataimat. Ez már szinte nem is kizökkenés, nálam ez az új normális.

Amikor ez eszembe jut, akkor fel szoktam tenni magamnak a kérdést, hogy vajon jobb volt-e akkor, amikor a nagyok voltak kicsik és a kicsik még nem voltak, jobb volt-e, hogy még nem foglalkoztatott az idő ilyetén múlása, gyakorlatilag egyáltalán nem gondoltam vele? 

Akkoriban teljesen lekötött az egyszerre több kicsi gyerekről, meg a háztartásról való gondoskodás. (Meg a blogírás - hogy én mennyi időt találtam az írásra, milyen sok poszt született akkortájt...) Ebben a kisgyerekes létben éltem, ebben voltam boldog. És, talán azért nem szembesültem az idő múlásával, mert így élve egyik nap tényleg olyan volt, mint a másik: a gyermeki fejlődés, a növekedés intenzitása a mindennapos peluscsere, szennyesedény-halom, nevelés és a kérdéseikre adott válaszok sorában javarészt észrevétlen maradt.

Mondták persze azok, akiknek már felnőtt gyerekei vannak, hogy egy pillanat alatt elszáll a kisgyermekkor, de, mikor sorban születnek a gyerekek és nem áll meg a babakedv három után, akkor az a "pillanat" látszólag sokkkkkkal tovább tart: egy sokgyerekes anya szemével a kicsikor az élet legszilárdabb állandójának tűnik, ami talán sosem változik.

Most meg, az új év kapcsán gyakran azon kapom magam, hogy az "utolsók" járnak a fejemben. Tudod, mint amikor pár napra elmész egy szép helyre, ahol nagyon jól érzed magad, és az utolsó előtti nap elindul az ember fejében a lemez: "Ez volt az utolsó strandolás (sóhaj). Ez volt az utolsó vacsi itt (sóhaj). Utolsó esti séta (sóhaj, sóhaj). Utolsó éjszakánk ebben a házban (sóóóhaaaaj)". Most úgy érzem, hogy ez az év lehet az utolsó közös évünk, aztán a legnagyobbunk kirepül. Persze, talán nem eszik olyan forrón a kását, de az én fejemben már beindult az "utolsós" lemez.

Talán emiatt, talán csak, mert most eleve jobban ráfigyelek az idő múlására, mindenesetre ezt az évet egy újabb különleges és megismételhetetlen évnek érzem lenni. Búék neked, kedves Olvasóm. Köszönöm, hogy hűségesen fel-felbukkansz és ritkán kitett posztjaimat is becsülettel elolvasod.

Legyen csodaszép éved! Isten kegyelme és szeretete öleljen át téged és családodat! Tegye erőfeszítéseidet maradandóvá 2023-ban!

Hogyha egyáltalán nem befolyásolom őt a tanulásában, az a jó? (Az 'unschooling korlátai' sorozat 1. része)

Néhány poszttal 'korábban' az unschooling témáját jártam körül. Mostanában sok otthonoktató gondolkozik erről - legtöbbször lelkesen rácsodálkozva, hogy a teljesen szabad tanulás mennyire természetes és kézenfekvő koncepció, és hogy tulajdonképpen ez az az út, amire ő maga is rá szeretné tenni a lábát. Bevallom, ezek miatt a hangok miatt sokat morgolódtam az elmúlt időszakban. Egy Magyarországon nem kivitelezhető oktatási alternatíván felbuzdulnak és másokat is erre buzdítanak - mindennek mi értelme van?

Válasz nem jön erre a kérdésre, az unschooling népszerűsítése pedig egyre nyíltabb formában zajlik, teljesen figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ez bizony nem megvalósítható idehaza (a törvényi háttér miatt). A helyzet már egy ideje nemigen hagy nyugodni, így hát muszáj volt mélyebbre ásnom és több információt gyűjtenem a témáról, ha már úgysem tudok továbblépni.

Az elmúlt időszakban ezért igen sokat gondolkoztam erről. Olvastam Andre Stern írásait, valamint gyakorló unschoolingoló anyukák blogjait és lázasan kerestem a kérdéseimre a választ. Vajon mennyire működőképes ténylegesen? Fel lehetne erre a modellre építeni egy társadalmat? Hogyha lehetne legálisan ezt az alternatívát választani, akkor akarnám ezt választani?

A gondolkozásom sok gondolatot szült és lassan kiformálódott ez a sorozat. A címválasztás tudatos volt, mivel nem-titkolt szándékom az unschooling népszerűbb oldala helyett egy árnyaltabb képet bemutatni róla. Mielőtt azonban belevágnánk, szükséges egy kis fogalomtisztázás, tapasztalataim szerint ugyanis vannak értelmezési nehézségek ebben a témában.


Kétféle unschooling?

A problémát az okozza, hogy az unschoolingba (amely eredetileg a teljes iskolamentességet és a gyerek érdeklődése által meghatározott tanulási folyamatot jelentette) valahogyan belekeveredett egy másféle nézőpont is, amely, bár kiveszi az állam kezéből a tanulnivalók meghatározásának kiváltságát, azt nem a gyereknek adja át, hanem magának a szülőnek. Most tehát ott vannak azok, akik iskola és kötelező számonkérések nélkül képzelik el az életüket - ők teljes mértékben a gyermekükre bízzák, hogy mikor mit szeretne tanulni. És ott vannak azok, akik saját menetrendet követnek, és úgy tanítják a gyerekeiket, maguk irányítva a tanulmányi haladást.

Azt hiszem, ez az egész magyar sajátosság. Az amerikaiak például csak az előbbit hívják unschoolingnak - utóbbit simán az otthonoktatás (homeschooling) széles kategóriájába sorolják. Ez logikus is, hiszen ott is valamely választott tananyag alapján történő oktatás (tehát schooling) folyik, még ha nem is az állami iskolák tananyaga alapján.

Ezzel szemben viszont mi, magyarok, szigorúan elhatárolódunk az otthonoktatás/otthontanítás kifejezésektől, nagyon ügyelve arra, hogy 'otthontanulók' megkülönböztető névvel illessenek, amennyiben unschooling folyik az otthonunkban. Ez viszont kissé félrevezető - részben azért, mert a nem-unscholingoló otthonoktatott gyerekek is ugyanúgy otthon tanulnak, mint az unschoolingoló otthontanulók; részben azért, mert az unschoolingoló otthontanulók otthonaiban is folyik tanítás. Most úgy tűnik, hogy csak lovagolok itt a szavakon, de nem így van. Megmagyarázom.


Otthontanul, otthontanítják vagy otthonoktatják?

Ha az otthontanuló kifejezés az unschoolingoló családok számára az unschooling életformához kapcsolódik, akkor nem tudom, milyen névvel kellene illetni azokat a gyerekeket, akik mondjuk magántanulók, de nem unschoolingolnak. Ők ugyanis szintén otthontanulók, mivel otthontanulnak.

A másik dolog, ahogyan az előbb említettem, hogy az unschoolingolók otthonaiban is tanítja valaki a gyerekeket, tehát náluk is folyik otthontanítás. Bár ebbe nem nagyon gondolunk bele, de nyilvánvaló, hogy az unschoolingoló gyerekek sem saját magukat tanítják otthon, hanem ők is valamely rajtuk kívül álló forrásból szereznek információkat a világról. És ez így természetes.

Az igaz, hogy sokféle ismeret van, amelyet autodidakta módon is el lehet sajátítani, de azért nem mindent lehet ilyen módon a magunkévá tenni. Van, amit más meg kell, hogy mutasson ahhoz, hogy ténylegesen meg tudjuk tanulni. Van, amit nem elég megmutatni, hanem együtt kell valakivel végigtanulni ahhoz, hogy valódi elsajátításhoz eljussunk.

Vajon kizárólag az otthonoktatott gyerekek részesülnek tanításban? Az unschooling kizárja azt, hogy a gyerekeket valaki (akár direktben is) tanítsa?

Egyáltalán nem! Minden esetben ugyanis, amikor egy másik személy a tudásából/ismeretéből a gyerekünknek valamit olyan módon átad, hogy azt képes legyen elsajátítani, a tanulás/elsajátítás mellett tanítás is történik. Indokolatlan az elhatárolódás a tanítás, otthontanítás szavaktól, hiszen az unschoolingoló otthonokban is zajlik tanítás, azokat a gyerekeket is valaki tanítja. Nem csak magukban/maguktól szedik föl az ismereteket, készségeket.

Attól még, hogy ez nem szervezetten és nem egy konkrét tanmenet szerint történik, attól még ugyanúgy tanításnak hívják. Akkor is tanításnak hívják, ha nem a szülőkhöz kapcsolódik az adott ismeret átadása. Nem kellene tehát olyan szigorúan elhatárolódni attól, hogy otthontanítóknak nevezzük azokat a családokat, amelyek unschoolingot folytatnak.

Az 'oktatás' fogalom egy kicsit más. Az alatt főképp a szervezett keretek között zajló, előre meghatározott tananyag szerinti tanítást értjük, s ebben nyilván nem részesül egy unschoolingoló gyermek. Így tehát érthető a szülői idegenkedés ettől a szótól - a másiktól (tanítás) azonban nem.


Szabadon tanulni, unschoolingolni vagy szabadabban tanulni?

Az is zavart okoz, hogy van szabad tanulás meg teljesen szabad tanulás, és a kettőt ritkán használják konzekvensen. Szabadon tanulni annyit jelent, hogy valakit nem egy külső erő, hanem a saját érdeklődése irányít adott ismeret vagy dolog elsajátítására. A természetes érdeklődés (más szóval lelkesedés) az a dinamikus hajtóerő, amely a minket komolyan foglalkoztató kérdésekre mindenáron választ szeretne találni, és ha a feltételek adottak, ez a hajtóerő elvezeti az embert a válaszokhoz. Ennek a folyamatnak a neve szabad tanulás.

Szabad tanulás végbemehet bárhol és bármikor: otthon egyedül olvasva, a természetben barátokkal sétálva, egy múzeumban ismeretterjesztő előadást hallgatva, a nagypapával a garázsban barkácsolva, de még az iskolában is. A lényeg, hogy az érdeklődés belülről jöjjön és a válaszok forrása (bármi is legyen az) elérhető legyen.

A teljesen szabad tanulás más. A szabad tanulásra épül, de nem áll meg ennyinél. Annyival másabb, hogy kizárólagosan működik, vagyis a belső motivációból történő ismeretszerzést tartja az egyetlen jófajta tanulásnak. Nincsen másféle tanulás, amire berendezkedik, csak a lelkesedésen alapuló szabad tanulás. Ez a megközelítés egy életmódot kíván, ami a középpontba a személyt és az ő egyéni érdeklődését állítja, elutasítva/kizárva minden külső elvárást a tanulással kapcsolatban.

Az unschooling (teljesen szabad tanulás) tehát nem azonos a szabad tanulással.

Szabadon egy suliban járó gyerek is tanulhat, hiszen ehhez elég, ha hagyják őt az őt érdeklő témában elmélyülni. Ezt meg is tudja tenni mondjuk suli után, ha elég szabadidőt biztosítanak neki. Vagy (ha egy pedagógus tehetséges és ügyesen lavírozik a rendszerben, akkor) egy tanórát is el lehet olyan irányba vinni, ahol a szabad tanulás meg tud valósulni. Nem azt mondom, hogy ez jellemzően meg is történik az iskolákban, de a helyszín nem zárja ki a lehetőséget: tehát akár meg is történhet.

Unschooling viszont semmiképp sem valósítható meg oktatási intézmények tanulójaként - még magántanulóként sem. Azért nem, mert az intézmények automatikusan külső elvárásokat támasztanak, így tehát mások 'mondják meg', hogy a gyereknek mit kell tanulnia. A teljesen szabad tanulásban viszont teljesen a tanuló kezébe kerül a tanulmányok irányának a meghatározása.

Előbbiekből látható, hogy nem pontos, ha magyar viszonyok között otthontanuló gyerekek esetén 'unschoolingosabb tanulós időszakról', 'unschoolingos tanulásról' beszélünk. Nyilvánvaló, hogy amikor erre utalunk, akkor a külső követelmények még meghatározóak az életünkben és szülőként továbbra is mi irányítjuk a gyerekünk tanulását, nem az ő lelkesedése.

Ez akkor is igaz, ha adott időszakban sokkal lazábban vesszük a vizsgakövetelményeket és nagyobb beleszólást engedünk abba, hogy milyen sorrendben tanulja a betűket vagy a matekot. Ezt a változtatást inkább szabadabb tanulásnak kellene nevezni: arról ugyanis nincsen szó, hogy minden külső követelményről lemondanánk (unschooling), de arról sem, hogy a gyerek lelkesedése lenne az alapja az aznapi tanulásnak (szabad tanulás).

Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban, amikor unschoolingról írok, kizárólag a lelkesedésből jövő szó szerinti teljes tanulási szabadságot értem alatta. Most, hogy ezt így tisztáztuk, evezzünk komolyabb vizekre, és nézzük meg, hogy ha egyáltalán nem befolyásolom a gyermekemet a tanulásában, az tényleg jó-e.


Az unschooling fogalma másképpen és néhány érdekes kérdés

A teljesen szabad tanulásban szülői oldalról egy elvárásoktól mentes légkör biztosítása a cél, ahol a gyermek csak olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek hozzá közel állnak (vagyis amelyeket szeret). Az a kívánatos, ha minden időpillanatban kizárólag azokat a dolgokat tanulja, amelyek akkor és ott őt érdeklik. Erre egy hozzászóló nagyon találó megfogalmazást írt az egyik régebbi unschoolingos poszthoz:

"Tegyük fel, hogy művész ember vagyok. Kreatív. Mondjuk festő, vagy zenész, vagy színész, vagy filmrendező... (én például mesterfodrász vagyok)
Szóval...
Nem érdekel a matematika és a számtan. Soha nem érdekelt!
Nem is használom az életben, kivéve a legalapvetőbb műveleteket (összeadás, kivonás, szorzás, osztás, százalék, terület és térfogat).
Akkor mégis mi értelme volt ezt a tantárgyat 12 (!!!) éven keresztül tanulnom az iskolában???
SEMMI.

Ez az unschooling lényege!
Ami nem Te vagy azt nem "kell" megtanulni.
Nincs olyan, hogy kell! Totál felesleges időpocsékolás!
Gyötrelem és kín, értelmetlenül.

Nem megy a gyeremekednek a matek?
Akkor mégis miért erőlteted?
Fizikus lesz? Nem hiszem...
Akkor?
...
Valami olyat fog csinálni amit SZERET!
...és nagy valószínűséggel ahhoz nem lesz szüksége a számtanra.

Értitek már? EZ az unschooling lényege!
Felesleges azon rugózni, hogy nem jó matekból...
Majd jó lesz másból.
Picasso sem volt jó matekból, meg Elvis Presley sem, meg Steven Spielberg sem.
A maguk területén mégis kiváló emberek.
Amit szeretsz, ami érdekel, abban kiváló leszel. A többivel ne foglalkozz!
EZ AZ UNSCHOOLING.

Nem lehetsz egyszerre olimpiai bajnok, meg festőművész, meg kitűnű autószerelő, és zseniális közgazdász. Ezek totál más készségeket igénylő dolgok.
Viszont ha ez így van (márpedig a való életben így van), akkor mégis mi értelme van az olimpikonnak és a festőművésznek matekot tanítani 12 évig? Mi értelme van az autószerelőnek és a közgazdásznak irodalmat tanulnia 12 évig?
Semmi.
Akkor tanuld, és pontosan azt ami érdekel, és ami foglalkoztat!
Ez az unschooling."

A koncepció nagyon érdekes és elvileg működik is. Hiszen a gyerekek született 'kíváncsiak' és hihetetlenül fogékonyak mindarra, ami adott pillanatban érdekli őket. Az is igaz ugyanakkor, hogy sokukat csak nagy küzdelem árán lehet arra megtanítani, ami akkor és ott nem érdekli - ha ez egyáltalán lehetséges. Adja tehát magát a megoldás: tanulja csak azt, ami érdekli, amit szeret, amiből jó. Így megszűnnek a makacskodás körüli otthoni konfliktusok és a tanulás valódi sikertörténetté válik az egyéni érdeklődés erőteljes szárnyain...

De, vajon honnan tudható már gyerekkorban, hogy mi az, ami 'te' leszel és mi az, ami nem? Hogyan alakul ki a tantárgyi érdeklődés és fogékonyság, s ezek a dolgok mennyiben formázhatóak, irányíthatóak?

Ha ugyanis fel lehet kelteni az érdeklődést valami iránt, akkor lényegesen csökken az unschooling jelentősége, mivel akár egy iskolai tananyag is lehet érdekes a gyermek számára! Sőt, ha fel lehet kelteni, akkor az "amiben nem vagy jó, az úgysem te vagy" gondolat sem olyan egyértelmű, hiszen elvileg mindenkiben benne lehet a potenciál, hogy akár olimpiai bajnok, akár festőművész, akár kitűnő autószerelő, akár zseniális közgazdász lehessen!...


De hogyan is alalkul ki a tantárgyi érdeklődés?

Úgy gondolom, hogy létezik lelkesedés, van spontán érdeklődés, ez azonban olyan mértékben terelhető, hogy nem tekinthetjük támpontnak. Általában a gyerek azt szereti meg, amiben sikerélménye van. És azoktól a dolgoktól menekül, amelyekben többször kudarcot vallott.

A gyerekek sikerélményre szomjaznak (a felnőttek is egyébként) és a kudarcos helyzeteket megpróbálják elkerülni, bármi áron. Gyerekként mi is ezért mozdultunk azoknak a tantárgyaknak az irányába, amelyek nem okoztak számunkra kudarcot.

És vajon miért nem okoztak kudarcot? Talán, mert eleve tehetségesek voltunk az egyik tárgyból, a másikból meg tehetségtelenek? Nem erről van szó. Az úgymond tehetségünknek, tantárgyi fogékonyságunknak, illetve tehetségtelenségünknek, 'nehéz fejűségünknek' leginkább az oktatóinkhoz, tanulásunk módszeréhez és körülményeihez (a légkörhöz) volt köze!

Simonfalvi László mondta az otthonoktató konferencián, hogy még a humán és reál beállítottság (mint eleve létező korlát az érdeklődésünkben) is csupán mítosz. Bárkiből lehetne szinte bármi, de leginkább amiatt a tanulási környezet miatt nem lesz, amely megfosztja őt az örömérzéstől...

A gyerekek afelé tendálódnak, aminek a tanulása intenzívebb örömérzést kelt bennük. Sajnos nem tanulnak mindent úgy, hogy ez az örömérzés meglegyen - de amit úgy tanulnak, abban sikeresek lehetnek! Ha viszont ez igaz, akkor izgalmas kérdés, hogy vajon mi lehetne abból a gyerekből, aki minden tantárgy tanulása során intenzív örömérzést él át. Mivé válna, milyen pályát választana magának mondjuk a saját gyerekünk, ha tanulási kudarcok egyáltalán nem befolyásolnák őt az orientálódásban?


Tanulási kudarc orvosolása unschoolinggal?

Erre a gondolatmenetre most nagyot bólinthat egy unschoolingos is és mondhatja: "hiszen pont erről van szó, mert lelkesedéssel tanulni bármit - csak annak a tanulásnak van értelme! Aki így tanul, annak majdhogynem határtalanok a lehetőségei." Én azonban nem így látom és nem is erről írok most, hanem éppen a másik oldalról. Arról, hogy mit kezdjünk a múltbeli kudarcokkal, amikor a korábbi negatív tanulásélmények egy tantárgy megismerésétől messze űzik a gyermeket. A poszt elején kékkel kiemelt hozzászólás is megemlíti ezt a helyzetet, de nyilvánvaló, hogy a teljesen szabad tanulás nem foglalkozik vele érdemben. Térjünk most vissza ehhez a gondolathoz.

Az egyes tárgyak szeretete tehát, és az, hogy matekból valaki 'jó'-e, elsősorban nem a veleszületett érdeklődéssel kapcsolatos folyamatok, hanem jobbára tanult dolgok, amik az életünk során minket ért tanulási élmények által erősen befolyásoltak. Így viszont nagyon is kiszámíthatóak, s ami ennél is jobb: visszafordíthatóak.

Azt nem állítom, hogy ne lennének egyéni adottságok és természetes érdeklődés egyes tárgyak, ismeretek iránt. Nyilván léteznek ezek, de nincsen akkora jelentőségük az ember tanulási irányultságának megválasztásakor, mint a korábbi tanulási élményeknek. És, bár létezik természetes érdeklődés, természetes érdektelenség viszont nincs!

De, ha egy gyerek sosem veleszületett módon utálja a matekot, hanem azok miatt a rossz élmények miatt, amiket a korábbi matektanulása során átélt, akkor a megoldás erre szerintem nem az, hogy ha utálja, akkor ne tanulja. Pontosan ez volt ugyanis a saját elkerülő stratégiánk, amit az oktatási rendszerben nevelődve elsajátítottunk. Egy másnapi számonkérés árnyékában 'nehezebb' anyagrész fölött görnyedve gyakorta ábrándoztunk arról, hogy bárcsak többet sose kellene matekot/irodalmat/törit/kémiát/oroszt tanulni!

Ez azonban nem szabadság volt, hanem bekorlátozottság. Így nem azzá váltunk, amivé lehettünk volna (aminek a potenciálja bennünk volt), hanem azzá, amivé a további tanulási kudarcoktól magunkat távol tartva lenni tudtunk. Talán kerülőutak ezek...


Gyermekkori tanulási kudarcaink kihatnak a későbbi életünkre...

Ha ezzel nem tudunk egyetérteni, akkor gondolkodjunk el a pályaválasztásról - akár a magunkéról anno, akár a környezetünkben lévő fiatalokéról. Vajon mindenki ténylegesen oda jelentkezik, azt a pályát célozza meg első körben, amelyet szeret, ami mindig is szeretett volna lenni? Vagy bizonyos szakmák eleve kiesnek a rostán, olyan alapon, hogy az azokhoz szükséges tantárgyakban nem vagyunk jók?

Elég erős motiváló tényező a döntésben egy pálya iránt érzett mély vágy, hivatástudat, vagy erősebb az attól való félelem, hogy kudarcot vallunk azokban a tantárgyakban, amikben már korábban is sikertelenek voltunk? Az a fő szempont vajon, hogy szeressük azt a szakterületet, ahol majd dolgozni fogunk vagy ez másodlagos és megelégszünk azzal, hogy az ahhoz szükséges tantárgyakban eddig is megfelelően tudtunk teljesíteni? Hányan mondanak le egy adott pályán való továbbtanulásról kifejezetten a nem-szeretem tárgyak miatt, amelyekben úgy hiszik, hogy ők 'nem jók'? Vajon előbbiek nem a korlátok életünkre gyakorolt befolyásoló hatását bizonyítják?

De beszélhetünk a nagy tehetségekről is. Gondolkodjunk el azon, hogy (a korábbi, kékkel kiemelt hozzászólás példái alapján) Elvis Presley, Spielberg vagy Picasso mi miatt nem volt jó matekos. Vajon mindhárom eleve matek-antitálentumnak született? Nem inkább annak köszönhető mindez, hogy a tanulási körülményeik és a matekoktatóik hozzáállása nem volt a legideálisabb? Megfelelő tanulási környezetben egy jó oktató meg tudja szerettetni a tantárgyát a tanulójával. Valahol ez az elsődleges célja is. Megszeretni pedig úgy lehet, ha sikert/örömérzést okoz neki a tanulás.


Minden felnőtt tehetséges?

A tanulási kudarcok igenis korlátozzák egy ember lehetőségeit és korlátok között tartják a gyerekeinket is. Lehet, hogy a korlátaink tágasnak tűnnek, lehet, hogy szűknek, de azok mindenképpen korlátok, amelyek megnehezítik, hogy eljussunk oda, ahová a tanulási potenciálunkból adódóan eljuthatnánk.

Ide kapcsolódó érdekes paradoxon, hogy bár Magyarország a Nobel-díjasok hazája, ez a tény kevéssé hat inspirálóan a saját életünkre: legtöbbünk egyáltalán nem érzi magát tehetségesnek bármiben is. Mint társadalomra, jellemző ránk az a fajta szűklátókörűség, amely kimondatja velünk, hogy mi nem értünk semmihez, vagy nem tudunk nagy dolgokat véghezvinni, sem új dolgokat megtanulni, mert mi átlagemberek vagyunk, akik csak egy dologhoz értenek - s talán ahhoz sem eléggé.

Ezzel szemben némelyikünkről felnőttként azért mégiscsak kiderül, hogy egész sok mindenhez ért, és tulajdonképpen van tehetsége ahhoz a dologhoz is, amit az iskolai kudarcok miatt korábban utált. Sőt, vagyunk páran olyanok, akik felnőttként jövünk rá, hogy szinte bárminek a megtanulására képesek lettünk volna (és ma is képesek vagyunk), csak sajnos ezt akkoriban (gyermekéveink alatt, pályaválasztás előtt) nem mondta nekünk senki.

Úgy tűnik tehát, hogy képességeinkre, tehetségünkre irányuló ön-degradáló érzéseink és az új dolgok megtanulásával kapcsolatos negatív hozzáállásunk jellemzően nem a valóságban gyökerezik. Tulajdonképpen az oktatási tapasztalatunk 'vágja le a szárnyainkat' és ezért esik nehezünkre hinni abban, hogy képesek vagyunk még új dolgokat megtanulni és sikereket elérni valamiben, amit előtte nem próbáltunk. Pedig mindegyikünk tehetséges!

Máshogyan kell a gyerekeink tanulásához hozzáállnunk (máshogyan, mint ahogyan a miénkhez álltak), ha nem kívánjuk nekik is ugyanazt a szárnyszegést, amiben nekünk fiatal éveink alatt részünk volt. De ez a 'máshogyan' nem feltétlenül jelenti a teljesen szabad tanulást, az ugyanis nem orvosolja megfelelően a tanulási kudarcok problémáját, mivel engedékenyen a problémás tantárgy elkerülésére bíztatja a tanulót. A korlátok viszont így változatlanul megmaradnak.


Hogyan bonthatók akkor el a korlátok?

A szabadság megoldása éppen nem az elkerülés, hanem a szembenézés. Ez a szembenézés pedig nem megy egyedül, csak a szülő segítségével.

A matekot utáló gyereknek ne azt mondjuk, hogy "gyere, tanuljunk teljesen szabadon és akkor, ha nem akarsz, nem kell többet a matekkal foglalkoznod!" Ehelyett rehabilitáljuk őt a korábbi élményei-okozta bénító érzésből (ami minden alkalommal elfogja, amikor egy matekpélda az orra elé kerül).

Adjunk neki lehetőséget megtapasztalni, hogy a matektanulás sikerélményt ad és örömet okoz! Ha ez sokszor megtörténik és nem vagyunk türelmetlenek, akkor a gyerekben lassan erőteljesebb lesz a matektanulás örömérzése, mint a korábbi kudarcok rossz érzései. És ezen a ponton megfordulhat az, amit a matekról gondol, s ez lehet, hogy a pályáját is befolyásolni fogja...

Hatalmas tehát a szülő felelőssége, hogy jóféle érzéseket generáló, a tantárgyi nemszeretést átformáló tanulási élményhez juttassa a gyermekét - ami azonban, ahogy korábban említettem, teljesen szabad tanulással nem valósítható meg. A szülő unschoolingolva mindenképpen magára kell, hogy hagyja a gyermekét tanulási döntésében, hiszen nem ő irányítja a folyamatot, hanem a gyerek lelkesedése - aki viszont egy ilyen helyzetben a korábbi kudarcok miatt automatikusan az elkerülést fogja választani.

A szembenézésre nincsen stratégiája a gyerekeknek. Ha nem segítünk, megmarad az adott tantárggyal kapcsolatos negatív hozzáállás, és a gyerek végleg elhiszi, hogy "ezt én nem tudom; nem értem; erre nem vagyok képes".

Miért jó, ha befolyásolom a gyermekemet a tanulásában?

Kétségtelenül kényelmesebb engedni, hogy elkerülje a küzdelmet igénylő tantárgyakat és kizárólag azok felé forduljon, amelyekben már átélte a tanulás intenzív örömét, mintha a szeretem-tárgyak valamiféle eleve-elrendelt életútra irányítanák őt. Hosszú távon azonban többet teszünk érte, ha úgy segítünk neki kitörni a kudarcok korlátai közül, hogy jó élményekkel írja felül a rosszakat. Már csak azért is, mivel szülőként sohasem mondhatom ki bizonyosan, hogy a matek vagy az irodalom tanulása csak fölösleges teher a gyerekem számára, és (mivel úgysem érdekli) biztosan nem is lesz rá soha szüksége. Ilyet csak utólag, az életére visszanézve mondatnánk ki.

Az az igazság, hogy sem én, sem a gyerekem nem tudja előre meghatározni, hogy mely tantárgyakat nem lesz érdemes neki tanulnia, hiszen nem tudjuk, hogy mi lesz majd belőle, ha felnő. Meg nem is mindent tanulunk azzal a szándékkal, hogy később majd azzal is foglalkozzunk: egyszerűen csak jó dolog sokféle ismerethez hozzájutni - mert csak.

Nem gondolom, hogy a tanulásunkat szigorúan azokra a dolgokra kellene leszűkítenünk, amelyekkel később hivatásszerűen foglalkozni fogunk. Nem csak azért, mert a korai években még nemigen tudhatjuk, hogy mik is lesznek azok - azért is, mivel úgy hiszem, kívánatos dolog széles látószögűvé nevelni a gyerekeinket. Ez pedig csak úgy megy, ha sokféle dologról szereznek ismeretet.

Hogyan engedhetném, hogy a tanulási kudarcai  vagy az érdeklődésének a hiánya lekorlátozzák a pályaválasztási lehetőségeit, amikor segíthetnék is neki felülemelkedni azokon, amik visszatartják, hogy majd választhassa azt a területet is, ha akarja (vagy ha arra lesz szüksége)?


Unschooling és papír

Persze, tudom, hogy ezek a pályaválasztással kapcsolatos gondolatok egyáltalán nem relevánsak az unschooling mellett elköteleződött szülők egyik része számára. A teljesen szabad tanulás ugyanis gyakran jár együtt a teljesen szabad pályaválasztással is, amelyben a gyerek semmilyen módon nincsen befolyásolva továbbtanulási szándékaiban és a szülők számára az is rendben van, ha semmilyen hivatalos papírral bíró szakmát nem szeretne szerezni.

Ilyen mentalitású háttérben felnőve nyilvánvalóan minden gyerek boldog tanulási küzdelem, meg pályaválasztással kapcsolatos komolyabb fejtörés nélkül, de mi lesz így a felnőttkori boldogulással? Tényleg beáldoznánk a szakmát (papírt) a felhőtlen gyermekkorért? Megéri a teljesen szabad tanulás ezt az áldozatot?

Vannak, akik valóban elmennek odáig, hogy a papírok létjogosultságát megkérdőjelezzék. Azt állítják, hogy erre nincsen szükség ahhoz, hogy egy ember boldoguljon és szépen megéljen. És ebben a gondolatban van igazságtartalom, hiszen néhányaknak tényleg sikerül ellavírozniuk az életben hivatalosan megszerzett papíros szakma nélkül is. De ők nem a többség.

Kevéssé vagy egyáltalán nincsen kihangsúlyozva az a tény, hogy az unschooling irányzat emblematikus figurái, akiket általában felvonultatnak a 'nem fontos a papír, mert a sikeres felnőtt boldoguláshoz éppen elég, ha gyerekként csak azt tanulod, amit szeretsz' gondolatot alátámasztandó, kivétel nélkül művészek, meg olyan 'híres' emberek, akik nem mindennapi foglalkozást űznek: írók, festők, filmrendezők, zenészek.

A társadalom azonban nem ilyen szellemi szabadfoglalkozású egyénekből épül fel, hanem ők a kisebbség (a 'celebek'), akiket a többség irigyel bár, de a sikereikkel ritkán próbál versenyre kelni. Szakácsokat, kőműveseket, bolti dolgozókat, mérnököket, tanárokat, orvosokat kellene példaként állítani a teljesen szabad tanulás működőképességére - az hitelesebb lenne. Így azonban félrevezetőek a sikersztorik. A többség számára ma nélkülözhetetlen a papír.

Persze, arról lehetne vitatkozni, hogy a jelenlegi társadalomban miért tulajdonítanak akkora jelentőséget a szakmai képzésnek meg a papírnak, és hogy van-e ennek egyáltalán bármiféle értelme. Hiszen régen a mesteremberek nem kaptak okj-s bizonyítványt arról, hogy elvégezték az 'előírt' képzést, mégis sok közülük szakmailag jóval képzettebb volt és több dologhoz értett, mint a legtöbb papírral rendelkező mai szakember...

Régen nem volt így volt, régen nem erre volt szükség. És moroghatunk azon, hogy ma miért úgy van, ahogy, de a morgás semmit sem változtat a dolgokon. Mi ma élünk - azokhoz az 'elvárásokhoz' célszerű alkalmazkodnunk, melyeket a mai társadalom meghatároz az élethez, boldoguláshoz.

De azért nem mindenki gondolja úgy, hogy fölösleges lenne a papír. Vannak, akik úgy érzik, hogy már azzal sokat tesznek a gyerekük jóllétéért, ha az első jó pár évben megadják neki a teljesen szabad tanulás lehetőségét. Itt azonban a folytatás, ami kérdéseket vethet fel. Vajon az a teljesen szabadon tanuló fiatal, akit a középiskolás évek végén átmenet nélkül szuszakolnak vissza a magyar rendszerbe, nem fogja megalkuvásnak érezni ezt, amikor kicsi korától tapasztalta, hogy neki nem kell a rendszerrel együttmozdulnia, mert azon kívül élhető igazán az élet?

Hagyom ezt a kérdést a levegőben lógva. A folytatás hamarosan következik...

Otthontanul a gyermek - de hol és a hogyan? (3. rész)

A tavaly elkezdett háromrészes otthontanítós sorozat harmadik, egyben utolsó részét olvashatod, amelyben az unschoolingról, a tanulócsoportról és a nem-tanuló csoportról fogok írni. Ismét használom majd az ideológia kifejezést, ezért leírom, mit is értek alatta: az otthontanulás formáját és célját meghatározó személyes világnézeti és pedagógiai elköteleződést. Akkor, hát, kezdjünk is neki a végének!:)

Ha az első két részt nem olvastad, de érdekel, miről írtam benne, alább megtalálod:

1. rész
2. rész

Unschooling

Szabad és ön-vezérelt tanulás. A gyermeket született befogadónak tartja, akinek nem kell felkelteni az érdeklődését, mert úgy született, hogy érdeklődik. És ez így is marad, ha engedik szabadon és kötetlenül a maga érdeklődése után menni.

Az unschooling elköteleződésű szülő bízik gyermeke veleszületett kíváncsiságában, tanulási képességében, ezért nem ragadja magához a tanulás irányítását. Nem is oktatja gyermekét direktben, hanem 'csupán' érzékenyen reagál érdeklődésének a rezdüléseire. Amikor valami felkelti gyermekében a megismerés vágyát, ő ott van és lehetővé teszi, hogy legyen hol és kitől tanulnia. Adott esetben megkínálja őt sokféle ismerettel és tevékenységgel, majd rábízza, hogy a kedvére falatozzon azokból. Ám ezt is nagyon körültekintően teszi, minimális irányítással, elvárások nélkül.

Bár hozzám sokáig nagyon közel állt ez a fajta megközelítés (is), egy ideje rájöttem, hogy az unschooling szemben áll azzal, amit az Igében olvasok. Ott ugyanis sok szó esik arról, hogy a szülőnek nevelnie és tanítania kell a gyermekét. Ha viszont a szülő vezeti a gyermek tanulási tevékenységét, akkor már nem a gyermek kezében van annak az irányítása.

Amikor unschoolingról gondolkozunk, akkor meg kell válaszolnunk pár fontost kérdést. Szerintünk kinek a feladata, felelőssége a gyermek jövőjéhez kapcsolódó dolgokat meghatározni: a gyermeké vagy a szülőé? Feladatom a gyerekem életét formálni, irányítani, vagy inkább csak vele kell mennem az útján, amit magának választ? Fontosnak tartom, hogy befolyásoljam őt a jóra vagy azt tartom jónak, hogy minél kevesebb beavatkozással engedjem őt magától kibontakozni? És egyáltalán: milyen mértékű döntési jogot, mekkora beleszólást szeretnék adni a gyermekemnek a saját élete lényeges részleteit (tanulási folyamatát, továbbtanulását, pályaválasztását) illetően?

És mit gondolunk konkrétan a szabad tanulásról? Az az egyetlen igazi módja a tanulásnak, hiszen természetes, örömteli tanulás csakis szabadon (vagyis a gyermek érdeklődése által vezetetten) történhet? Vagy elképzelhetőnek tartjuk, hogy mások által meghatározott tanulnivalókat is lehet valódi, jófajta tanulással magunkévá tenni, mivel a sikeres elsajátítás és a boldogsághormonok aktiválódása elsősorban nem a tananyag tartalmán, hanem sokkal inkább az anya-gyermek kapcsolaton és a gyermeket figyelembe vevő tanulási légkörön múlik? Hasznosabb-e szerintünk, ha a gyermek szabadon tanulhat, mintha irányítottan tenné? Nagyon érdekes, friss kérdések ezek és a rájuk adott válaszok alapján fogjuk magunkat elkötelezni vagy elhatárolni az unschooling szemlélettől.

De gondolkozzunk még tovább a szabad tanulásról! Ez az ideológia a gyermek egyéni képességeit állítja középpontba és abból indul ki, hogy az életben az embert az érdeklődése elvezeti mindenhova, ahol neki lennie kell - de valóban igaz ez? Az, hogy minden, ami egy gyereket/fiatalt érdekel és amit aztán magától megtanul, csak Isten akarata lehet az életében, és ami kimarad, az egyszerűen nem volt benne az Úr tervében - nos, ezt nem tudom elhinni. Nem bibliai alapú ez a gondolat, hanem más forrásból származik, amely forrás nem egyeztethető össze a hittel. Ha viszont nem gondoljuk, hogy a gyermek minden irányultsága Isten akaratával találkozik, akkor szükségesnek kell tartsuk bölcsességre tanítani és bölcsességgel orientálni őt.

Ennek akkor lesz jelentősége, amikor felismerjük, hogy az oktatás és a nevelés nem választható szigorúan külön. Ha így van, akkor nagy kérdés, hogy szülőként hogyan lehetne hasznos nem-interferálni gyermekünk tanulási folyamatával, amikor maga az oktatás egyben nevelési (jellem-, és világnézet-formálási) lehetőség is. Hogyan mondhatjuk, hogy nem adunk neki a tanulásában útmutatást, amikor Isten meg azt parancsolja a szülőknek, hogy épp az ellenkezőjét tegyék?

Úgy gondolom, hogy a gyermek képes mindenféle ismeretet önmagától elsajátítani. Viszont nem képes saját magából kiindulva meghatározni, hogy mi is az a minden, amit neki hasznos lenne tudnia.

A szabad tanulás - irányított tanulás dilemma legfontosabb kérdése pont az, hogy ki döntsön arról, hogy mi az, amit a gyereknek tanulnia kell.

Aki a szabad tanulást pártolja, az úgy teszi fel a kérdést, hogy megéri-e a gyermek kiteljesedésének az útjába állni csak azért, hogy biztonságban tudhassuk magunkat az állam követelményének teljesítésével a rendszert kiszolgálva. A szabad tanulással egyet nem értők viszont úgy teszik fel a kérdést, hogy megéri-e a gyermek jövőjét, boldogulását kockáztatni csak azért, hogy biztosíthassuk neki azt, hogy ne kelljen olyat tanulnia, amit nem szeretne.

Ezek komoly és izzó gondolatok, és a gyerekünkkel kapcsolatos motivációnkat, a jövőjével kapcsolatos terveinket is le kell tisztázni ahhoz, hogy válaszolhassunk rájuk. Azért ennyire komoly a kérdés, mert pl. a szakmaszerzés is eleve ki van csukva, ha ebben a szemléletben gondolkozik az ember. Ahhoz ugyanis, hogy odáig eljusson, előbb végig kellene tanulnia legalább az általánost meg a középiskolát. Intézményes tanulás viszont nem valósítható meg szabadon tanulva, hiszen a mások által meghatározott ismeretanyag, amit egy gyereknek/fiatalnak előírtan teljesíteni kell ahhoz, hogy iskoláit lezárhassa, ritkán, de inkább sosem egyezik meg a gyermek saját érdeklődésével. Ez a külföldi intézményekre is igaz: ott is csak bizonyos keretek között engednek beleszólást a tanulmányok alakításába.

De még, ha sikerülne is valamilyen módon elvégeznie az alapiskoláit unschoolingolva, a folytatás akkor is kétséges lesz. Nemigen van olyan szakma ugyanis, amely elvégezhető szabadon tanulva: szakképzés esetében megint csak nem maga a személy, hanem az oktató határozza meg, hogy mikor mit kell megtanulni. A szakmai tanulmányokban is bizonyosan lesznek olyan részek, amelyekre gyerekünknek szabadon tanulva nem lesz érkezése akkor és ott (vagy mondjuk soha nem lesz rá érkezése) megtanulni. Így viszont nem kaphat papírt.

Persze, a papír nem minden: anélkül is lehet egy szakmát professzionális szinten űzni. A profizmus azonban nem elegendő a pénzkereséshez: szükséges a szaktudást igazoló oklevél is. Igaz ez annak ellenére, hogy a papír nem tudja megmutatni, hogy a tulajdonosa a valóságban mennyire jó szakember. Ha azonban a szaktudását nem tudja hivatalos papírral igazolni, akkor bármennyire nagy is a tudása, sem vállalkozóként, sem alkalmazottként nem fog munkát kapni, mivel az mind a kettő esetén követelmény (nem csak Mo.-on van így, hanem más európai országokban is).

Van azért arra is példa, hogy papír nélkül remekül boldogul valaki, de ez nem tömegjelenség, és csak kivételes esetekben megvalósítható. Pl. akkor, ha szellemi szabadfoglalkozású lesz valaki. Mindenkiből viszont nem lehet az. Szellemi szabadfoglalkozással nem is biztos, hogy el lehet tartani egy családot - bár ez ma több más 'hivatalosan papíros' szakmára is igaz sajnos.

A bizonytalansági faktor persze jelentősen csökkenthető, ha az ember önfenntartóvá válik (egy önfenntartó kisgazdaság ráadásul tengernyi stimulációt jelent az unschoolingolt gyerekek kíváncsisága számára). A papír nélküliség, a szellemi szabadfoglalkozás és az önfenntartás gondolataival viszont eljutunk oda, hogy a szabad tanulás működőképessége tulajdonképpen a társadalomtól való elszakadás mértékétől függ.

Az igaz, hogy, ha a család kivonul a társadalomból, akkor annak kötött normáihoz többé nem kell igazodnia, szabadon szárnyalhat - de ez a valódi szabadság?

Azt hiszem az zavar leginkább az unschooling ideológiában, hogy az egyik kérdés észrevétlenül vezet a következőhöz, s egy ponton mintha már arról beszélnénk, hogy az egyedüli járható út az, ha a rendszerből kilépve önmagunk útján járunk. Pedig ezt nem akarjuk magunknak, mert keresztényként nem látok arra felhatalmazást az Igében, hogy ezt kellene tennünk.


Mi a helyzet az unschoolinggal a gyakorlatban?

Vannak magyar otthonoktatók, akik nagyon szimpatizálnak a szabad tanulással, még ha ezt nem is lehet egy-az-egyben megvalósítani a magyar oktatási viszonyok között. Ezek a családok úgy oldják meg, hogy igyekeznek minimális időt fordítani az irányított tanulásra és érzelmileg próbálják magukat teljesen függetleníteni a vizsgaértékeléstől. Ez azonban az eredetinek egy pótléka csak, hiszen onnantól, hogy bármiféle irányítás szükségessé válik a tanulásban (a vizsgákra ugyanis valahogy mégiscsak fel kell készülni), az unschooling elveszíti unschooling jellegét és csak 'valami' marad helyette, ami hasonlít rá, de mégsem az.

Ez a pótlék-dolog adott esetben olyan nehezítő tényezővé is válhat, amely nem csak a 'pótlékos' családokat érinti, hanem azokat is, akik azért a maguk lehetőségeihez mérten tényleg szeretnének megfelelni az állam-támasztotta oktatási követelményeknek otthonoktatóként.

Ott kapcsolódnak össze a dolgok, amikor az unschoolinggal szimpatizáló családok nem a szabad tanulást elfogadó intézménybe íratják gyermeküket. Ilyen esetben az ideológiájukat ritkán vállalják fel nyíltan az iskolai beiratkozáskor, ezért az igazgató is, a vizsgáztató pedagógusok is jellemzően a vizsgákon szembesülnek azzal, hogy bár a gyerek rengeteg tananyagon kívüli ismerettel rendelkezik, de az államilag előírt követelményből ezt sem tudja, azt sem tudja, s a szülő mindezt elintézi egy vállrándítással, hogy még nem tanulták.

Ez a hozzáállás kellemetlen helyzetbe hozza a tanítót/tanárt, akinek muszáj egy külső mércéhez mérve értékelni a gyermek haladását, a dolgát viszont jelentősen megnehezíti, ha a szülő minimális szintű együttműködést mutat csak az iránymutatások betartását illetően. Ennek az lehet a következménye, hogy az iskola személyzete kezdi átformálni a fejében korábban kialakított képet az otthontanuló családokról - úgy általában.

Itt tartom szükségesnek megjegyezni, hogy határozottan külön kell választani a szándékot és a megvalósulást. A szándék arra vonatkozik, hogy van-e hajlandóság az otthontanító szülőben a vizsgakövetelményeket figyelembe véve (a legjobb tudása szerint) biztosítani a gyermeke felkészülését. A megvalósulás ugyanakkor arra vonatkozik, hogy a vizsga során a gyereknek mit sikerül visszaadni a követelményekből. A kettő adott esetben eltérhet, és ez önmagában nem gond. Unschooling szemléletmód esetén viszont a szándék is hiányzik (vagy nem elég erős ahhoz), hogy a felkészítésben a vizsgakövetelményeket ténylegesen alapul véve történjen a gyerekkel való foglalkozás.

Lehet persze bölcsebben is csinálni ezt: a tanítókkal/tanárokkal előre lebeszélve 'másfajta' tanulási megközelítésünket, maximálisan kihasználva azt a fajta rugalmasságot, amely az együttműködő pedagógusok hozzáállásából fakadóan benne lehet a rendszerben. Ez azonban a szülő szemszögéből még mindig túl nagy kompromisszum lehet a valódi unschoolinghoz képest.

Ha valaki elkötelezett emellett az ideológia mellett, akkor a szemléletmódja gyakorlatilag automatikusan külföldi intézmény felé viszi őt. A magyar oktatási rendszerben maradva ugyanis a szabad tanulást nem lehet a maga valóságában megélni. Így viszont az unschooling gyakorlatilag nem választható alternatíva a Magyarországon élő családok számára, mivel a hazai jogértelmezés nem ad lehetőséget a szülőknek külföldi intézmény választására.


Pár kérdés az unschoolingról:

Lehet-e Mo.-on olyan intézményt találni, amely teljes mértékben figyelembe veszi azt, hogy a tanuló a saját érdeklődése mentén tanul? Hogyan tud a gyermek ezzel a megközelítéssel évfolya- monként feljebb jutni?

Ha a gyermek csak azt tanulja meg, amire a saját érdeklődése elvezeti, akkor hogyan fogja elsajátítani azokat a dolgokat, amelyek nem érdekelik őt? Vagy elfogadjuk, hogy ami nem érdekeli, azt nem fontos tudnia?

Tanulócsoportos tanulás
(SzeWa, Boldogkuckó, vallásos alapú csoportok)

Ez egy nagyon érdekes kezdeményezés. Több otthonoktató család összefogásáról van szó, amelynek értelmében egy semleges helyszínen rendszeresen (hetente többször, de inkább naponta) találkoznak közös tanulás (vagy szabad befogadás) céljából. A mögöttes ideológia az, hogy az otthontanításban a hatékony tanulás megvalósítása a lényeges kérdés és a tanítási terhek megosztásával mindenki jól járhat. Bizonyos szempontból ez valóban igaz, hiszen a tanulás hogyanja az otthonoktatás egyik komoly fejtörést okozó kérdése.

Ebben a modellben pont az a nagyon csábító, hogy a tanulás felelősségét kidelegálja a családból. Önmagában ez egy nagyon felszabadító gondolat lehet olyanoknak, akik már küzdöttek órákon át gyermekeikkel együttanulva.

A tanulócsoportnak több vitathatatlan előnye van az iskolával szemben. Ezek a következők:
- hasonló érdeklődésű családokat fog össze
- barátságosan kisebb méretű az a gyermekcsoport, amelyben a gyermek sok időt tölt, mint az iskolai és az összetétele sokkal inkább befolyásolható
- az iskolás korú testvérek együtt maradhatnak a tanulás idejére is (nincs évfolyamok szerinti elválasztás vagy rugalmasan kezelhető)
- többféle életkorú gyermek alkotja a csoportot, ami közelebb van a társadalom természetes struktúrájához
- a családnak nagyobb lehetősége van beleszólni a tanerő kiválasztásába
- belefér az iskolaitól jelentős mértékben eltérő időbeosztás kialakítása
- szabadon megválasztható a tantárgyak sorrendisége, mint ahogyan az is, hogy mely tárggyal való foglalkozásra mennyi időt szánnak
- szabadság a tanulás módszereinek alkalmazásában
- a szülő vállairól lejön gyermeke vizsgákra való teljes felkészítésének nem csekély terhe.

A valódi otthontanulással szemben azonban nagy hátránya az ilyen csoportoknak, hogy a gyermek nem otthon, a családja körében tölt el sok időt. Ilyen módon a még nem iskolás korú kisebb testvérekhez és a család saját életritmusához is nehezebb igazodni, pedig éppen az az otthontanulás egyik nagy pozitívuma, hogy a család együtt marad, együtt fejlődik. Az pedig, hogy a gyermek tanítását az édesanyja helyett más személyek végzik, plusz költséget ró a családra, adott esetben nem is keveset.

Negatívum még, hogy mivel nem otthon otthontanul a gyermek, a család helyett mások (jelen esetben a tanulócsoport gyermek és felnőtt tagjai) lesznek rá nagyobb hatással, azok fogják formálni őt, nem a szülei és a testvérei. Ha ez a csoport hasonló világnézetű, hasonló nevelési elveket valló személyekből kerül ki, akkor talán nem is akkora baj ez - már ami a tanulást és a világnézeti nevelést illeti.

Az otthontanítás viszont nem csak a tanulásról és a világnézeti nevelésről szól, hanem az otthon eltöltött időről, a család közös életéről, együtt megélt emlékek gyűjtéséről, s a szülők gyermekük életében betöltött (jelentős személyiségformáló) szerepéről is. Utóbbiak nem a kívánatos mértékben érvényesülnek a tanulócsoportos modell esetében.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

A gyakorlati megvalósulás úgy néz ki, hogy az egyes tantárgyakat a tanulócsoportba járó gyerekek szülei önkéntes alapon vállalják tanítani. Ha adott településen viszonylag sok otthontanító család van, vagy más okból (pl. odaköltözés miatt) adódik lehetőség, akkor a gyerekek mellé képzett pedagógust vagy pedagógusokat fizetnek, aki tantárgyanként vagy évfolyamonként foglalkozik a csoportba járó gyerekekkel.

Ez nagyon megdobhatja a költségeket és a csoportok ilyenfajta közös tanulása nagyobb fokú szervezést igényel, de a családok számára könnyebbé teszi a helyzetet (hiszen nem nekik kell a gyermekeikkel rendszeresen együttanulni). Meghatározott nagyságot elérve hivatalos formába is szerveződhetnek (pl. családi napközi), így a költségeik fedezésére lehetőségük adódik állami pénzekre is pályázni.

A tanulócsoport problematikája a hasonlóan gondolkozó, de helyileg egymáshoz közel lakó családok megtalálásában és a közös tanulás mindenki szájíze szerinti megszervezésében van. Magyarországon igen nehéz olyan települést találni, ahol hemzsegnek az otthonoktatók, különösen akkor, ha az is szempont, hogy azok hozzánk hasonló szemléletűek legyenek. Mégis működnek ilyen csoportok, ami azt mutatja, hogy a megszervezés nem lehetetlen.


Pár kérdés a tanulócsoportos tanulásról:

Hogyan tudnak megvalósulni az otthontanulás előnyei, ha a gyermek nem otthon, a szüleivel szoros napi életközösségben éli a mindennapjait?

Megéri-e a tanulási könnyebbség (a szülő mentesülése az együttanulás nehézségei alól) azt az árat, hogy a család helyett a csoport kerül fókuszba és így egy másik közösség gyakorol jelentős hatást a gyermekre a családja helyett?


Tanulócsoportos nem-tanulás
(Bigfish, azaz Bigfic)

Nagyon érdekes új kezdeményezés ez, bár itt sem otthon megvalósuló tanulásról van szó. Gyakorlatilag egy unschooling alapelveket valló nem-tanuló csoport ők: szülők, segítők, tanárok bevonásával élnek együtt a gyerekekkel és ebben a boldog-szabad együttlétben, minden erőlködés nélkül valósul meg az irányítás nélküli spontán tanulás.

Mindez ígéretes felállás és ha jól csinálják, messze inspirálóbb tanulási élményt biztosíthat a tanulóknak, mint egy hagyományos oktatási intézmény, de mégsem az igazi. Keretei miatt ugyanis nem tud túllépni az intézményességen: mégiscsak másik helyszínen, a családtagoktól elkülönülve, a tanulási élményt a családból kidelegálva ölt testet ez az ideológia. A gyerek itt sem otthon és nem is a családja körében él és tanul.

Amit még érdemes megemlíteni az az, hogy sajnos a Bigfic mögött egy bibliai világnézettel össze nem egyeztethető (New Age-es) életfelfogás van. A gyerekünk nyilvánvalóan nem fog tudni úgy bigfickedni, hogy az a lelkület, amit az iskola vezetői, tanárai, segítői és mentorai kimondva-kimondatlanul is képviselnek, ne legyen rá hatással.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

Nem tudom, ezt mennyire lehet beleszuszakolni a magyar rendszerbe - gyanítom, semennyire. Ha van egy támogató iskola, akkor a gyerekek oda vannak beíratva magántanulóként. Ha ilyet nem találnak a szülők, akkor nemigen megvalósítható ez az alternatíva.

Kérdések a tanulócsoportos nem-tanulásról:

Milyen közös értékrend mögé tudnak a bigfic-tagok úgy fölsorakozni, hogy nem vész el az, amit a család fontosnak tartana átadni?

Milyen hatással van a család egységére az, ha a gyerekek naponta máshol tanulnak, nem otthon?


Egyelőre ennyiféle variánst látok - és mindez nagyon sokszínű ahhoz képest, ami akkor volt, amikor mi belekezdtünk az otthontanításba. Nyilvánvaló, hogy ennek a sokszínűségnek elsősorban ahhoz van köze, hogy az oktatási rendszer egyre komolyabb válságba sodorja magát, így aki teheti, kimenekül belőle - ki így teszi ezt meg, ki úgy. Hogy fog-e még színesedni a paletta, lesznek-e újabb megoldások, vagy inkább összeolvadás, esetleg megszűnés várható, azt nem lehet még tudni. Mindenesetre érdemes távolról figyelemmel követni a változatokat.

És habár meggyőződésem, hogy egyik alternatíva sem közelíti meg a hagyományos otthontanulást (oktatási hatékonyságában talán, de családi kapcsolatok minősége és a nevelés szempontjából semmiképpen), azért azt is gondolom, hogy örvendetes, hogy egyre többen vannak az útkeresők, akiknek nem jó, ami van, akik akárhogyan is, de kiverekszik a maguk ideáljaihoz közelítő oktatási-nevelési formát, ezzel radikálisan megváltoztatva az oktatási környezetüket, jófajta tendenciákat indítva el. Olyat, melyet az előző generáció idő és lehetőségek hiányában nem tudott megtenni.

Vannak tehát érdekes kezdeményezések, amelyek inspirálhatnak minket egyik vagy másik területen. Szabad megvizsgálni és gondolkozni az ideológiákon, stílusokon, előnyökön-hátrányokon. Magam is szívesen veszem a kiegészítést és az együtt gondolkozást pro és kontra.

Otthontanul a gyermek - de hol és hogyan? (2. rész)

A háromrészes otthontanítós sorozat második részét olvashatod. Ebben két további oo ideológiával, valamint egy otthontanuláshoz kapcsolódó gyakori hozzáállással ismerkedünk meg. Ideológia alatt itt most az otthontanulás formáját és célját meghatározó, személyes világnézeti és pedagógiai elköteleződést értem (szép ziccer volt ez a mondat, remélem meg lehetett azért érteni, mit szerettem volna közölni). Akkor hát, vágjunk is bele.

Ha az első részt nem olvastad, de érdekel, miről írtam benne, ezen a linken megtalálod.


Hagyományos otthontanítás

A gyermek a család otthonában a szüleivel (és ha vannak, akkor a testvéreivel) együtt él és velük tanul. Ez egyébként a legkézenfekvőbb, legoptimálisabb, leginkább ismert, de talán a legnehezebb módja az otthontanításnak.

A hagyományosan otthontanító család nem azért dönt emellett az életmód mellett, mert ne tudna az otthoninál színesebb programkínálattal rendelkező intézményt, nála tehetségesebb, jobb pedagógust találni a gyermekeknek. Tudna, de nem akar - mivel elsősorban nem a tanulás miatt otthonoktató, hanem az otthon miatt és a család miatt. Úgy hiszi ugyanis, hogy a gyermekeknek leginkább otthonra és családra (nyugodt környezetre, szülőkre és ha vannak, akkor testvérekre) van szükségük ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan fejlődhessenek, hogy érett és jóravaló felnőttekké válhassanak.

Az ilyen ideológiai hátterű szülők nem szívesen bontják meg a családjuk egységét, hiszen szeretnek együtt lenni és úgy érzik: annak előnyei, hogy gyermekeiket más felnőttek felügyeletére bízzák, nincsenek arányban a hátrányokkal (utóbbiból van több).

Így gondolják, még ha jó szándékú és gyermekszerető 'kompetens' felnőttek felügyeletéről lenne is szó. Abban ugyanis nem hisznek, hogy mások nagyobb kompetenciával rendelkeznek gyermekeik nevelésében és tanításában, mint ők - akárkik legyenek is azok a mások.

Ezt sokan félreértelmezik és gőgnek, arroganciának vélik. Úgy ítélik meg, hogy a hagyományosan otthontanító szülő azért nem hajlandó másoknak (pl. szakértő felnőtteknek) átadni a gyerekeivel való rendszeres foglalkozás lehetőségét, mert lenéz másokat maga körül és önmagáról túl sokat gondol - pedig általában nem erről van szó. Nem gondolnak sokat magukról, sőt élesen látják a gyengeségeiket, önmagukban alkalmatlan voltukat. De emellett látják a kompetenciájukat is, amellyel kapcsolatban meg vannak győződve, hogy nekik van olyan.

Kompetencia alatt nem a gyermekekről megszerzett általános pedagógiai információt vagy különböző tanulási módszerek ismeretét értik, és nem is azt a képességet, hogy valaki 'jól ért a gyerekek nyelvén' - ezek tekintetében lehet valaki náluk tehetségesebb. Hanem azt a tulajdonságot értik kompetencia alatt, hogy az adott gyermekhez valaki képes kapcsolódni, őt képes megismerni és a szükségleteit meg tudja érteni, ki tudja elégíteni. Ezeknek a kompetenciáknak a fejlődését az adott gyermek iránti mély szeretet hívja elő - ezért sem tud másokban kialakulni, csak azokban, akik nagyon sok időt töltenek el vele és szerető odafigyeléssel gondoskodnak róla.

Ezek a szülők úgy gondolják, hogy Az, aki személyesen az ő gondjaikra bízta a gyermekeket, az idő múlásával majd nekik adja meg a gondozásukhoz, nevelésükhöz, tanításukhoz szükséges kompetenciákat is - mindig éppen azt és annyit, amennyire szükség van.

Nem a szakembereké tehát a kompetencia, nem is az övék a felelősség a gyermekekért. Isten őket a szüleinek adta, ezért azok tartoznak értük felelősséggel. Ezt a felelősséget közelből gyakorolni a legkézenfekvőbb, vagyis úgy, hogy a rájuk bízottak velük maradnak szoros kapcsolatban. Szerintük távolból nem lehetséges hatékonyan gyakorolni a felelősséget.

Ők tehát a gyermeket meg a családot érzik nagyon fontosnak és nem hajlandóak tartósan lemondani róluk semmiféle oktatási célzatú tevékenység kedvéért. Ezzel természetesen azt reszkírozzák, hogy az esetleges hozzá nem értésük miatt károkat okoznak a családjukban, azonban ennek a felelősségét teljes mértékben felvállalják. Az az érvük, hogy a családban a kegyelem és szeretet a működő erő, így otthon a szülő is képes együtt formálódni, fejlődni a gyermekkel, ami mindkettőjük számára élmény és közös tapasztalat, amely erősíti a kapcsolatukat. Ezt a tapasztalatot nem cserélnék el.

Komolyabb érv még ennek az ideológiának a kontextusában maga Isten és az Ő Igéje is. A hagyományosan otthontanító családok közül nem mind, de sok pontosan azért él így, mert úgy gondolja, hogy ezzel Istennek tetsző dolgot tesz. A bibliai útmutatás ugyanis a gyermekek nevelésével kapcsolatban megkívánja, hogy azok a szülővel éljenek mindennapi életközösségben, ne másokkal. Egyedül ilyen módon hathatnak a szülők a kívánatos mértékben gyermekeik jellemére. Személyiségük formálásában így a család lesz a mérvadó, nem bármely más csoport.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

A gyakorlati megvalósulás magántanulóként működik. Magyar iskolába íratva félévente osztályozó vizsgákra kell felkészülni. Ez igen egyszerűen hangzik és a kivitelezés sem túl bonyolult, amit egyébként jellemzően az otthonmaradó szülő (vagyis az anya) old meg.

Részben a vizsgakészülésre fordított idő és a beletett energia az, ami miatt ennek az ideológiának a megvalósítása kihívást jelent a mindennapokban. Ha több gyermek van a családban, akkor az együttanulást az egyéni szükségleteket figyelembe véve kell megszervezni.

Mivel az anya az, aki a gyermek(ek)kel együtt tanul, az időt bölcsen kell beosztania, hogy a többi fontos dologra (a férjére, a házimunkára és a saját lelke ápolására) is elegendő ideje és figyelme jusson. Ez a hagyományosan otthontanító ideológiával együttjáró kihívás másik része.


Pár kérdés a hagyományos otthontanulásról:

Minden esetben megoldható, hogy az édesanya a tanulmányaik teljes ideje alatt otthon maradjon a gyerekekkel?

A család képes-e felvállalni az ezzel a döntéssel együttjáró anyagi és lelki terhet? (Mi a helyzet az otthonmaradó szülő bevételkiesésével és azzal az esetleges többletköltséggel, amit a tandíj jelent egy együttműködő iskolában? Képesek-e családként felvállalni a gyerekekkel való folytonos együttlétnek és magának az otthontanításnak a lelki terhét?)

A sokféle pozitívum mellett, amit ez az életforma biztosít, vállalható-e teljes mértékben az a rizikó is, hogy egyetlen ember (ti. az édesanya) érzelmi-lelki jólétén múljon a családban lévő gyermekek lelki jóléte, valamint a tanulmányokkal való optimális haladásuk? Mi van a kiégéssel? Mi van akkor, ha egy édesanya alkalmatlannak érzi magát az otthontanításra?


Korai fejlesztésen alapuló megközelítés

Az utóbbi évek agykutatásainak eredményeire alapozva szeretné a szülő megadni gyermekének a lehetőséget a minél szerteágazóbb tudásanyag megszerzésére. A korai időszak fogékonyságát tudatosan kihasználja és játszva tanít, segít, kóstoltat - a gyermek pedig rendszerint meglepően nyitottan reagál és gyorsan rákap az adagolt kedvcsinálókra. Tulajdonképpen ez nem otthontanulási ideológia, de azért tettem mégis ide, mivel van egy jelenség, amely azzal is kapcsolatos.

A kisgyerekes szülők egy része ugyanis annyira belelkesedik az otthontanuláson, amikor először hall róla, hogy azonnal eldönti: ők is ezt fogják csinálni. Otthonoktatónak kezdi mondani és érezni magát, csatlakozik hasonló érdeklődésű csoportokhoz és többé nem elégíti meg a tényleges tanulásra való évekig tartó várakozás (az iskolai évek elérkezése). Elkezd, hát, rendszeresen foglalkozni páréves gyermekével mindenféle korai fejlesztésbe bonyolódva, mivel türelmetlen és úgy gondolja, hogy az otthontanítás azt jelenti: gyermekeit minél korábban megtanítani olvasni, számolni, idegen nyelveket beszélni.

A probléma azzal van, hogy ezek a lelkes családok az otthontanulásban a tanulást fogják meg, mint fontos dolgot, nem pedig az otthont. A tanulást azért 'gyakorolják' idejekorán, mert úgy érzik, hogy az otthontanítás létjogosultságát az otthontanulás adja. Ha nem történik szervezett tanítás, akkor nem hatékony az otthonlét.

Szerintük egy otthonoktatónak fontos idejekorán aktív szülői foglalkoztatást igénylő rendszeres 'oktatásban' részesítenie a kisgyermekeit. Minél kiterjedtebb az oktatás, amelyet biztosít; minél kreatívabban készül és foglalkozik a minél kisebb gyermekekkel; minél inkább a korosztálya előtt képes olvasni, számolni, idegen nyelvet beszélni vagy egyéb készségeket felmutatni a gyermeke, annál büszkébb - annál inkább úgy érzi, hogy ő az igazán belevaló otthonoktató szülő. Arról pedig, aki 'elhanyagolja' ennek a korosztálynak a foglalkoztatását, azt gondolja, hogy gondatlan szülő, aki nem használja ki az otthonoktatásban rejlő hatalmas pedagógiai lehetőséget - talán nem is igazán érti, hogy az oo miről szól.

Ez a hozzáállás azzal a vággyal van összefüggésben, hogy a szülő szeretné többnek érezni magát, mint egyszerű szülő. Nem akar csupán szerető gondviselőként funkcionálni, ezért egészíti ki nem túl érdekes (talán nem eléggé méltatottnak érzett) szülőszerepét a (maga szemében) jóval imponálóbb pedagógus-szereppel. Hamar el is kapja a gépszíj, mivel megtapasztalja, hogy tényleg képes megtanítani a gyermekét mindenfélére. A sikereken felbuzdulva továbbhalad ebbe az irányba, így lassan egész családi életük aköré szerveződik, hogy aznap hogyan foglalkozik majd a kicsivel és milyen új dolgot tud átadni neki.

Bár mindezt az az őszinte szülői törekvés motiválja, hogy a gyermekét maga tanítsa, mégsem a megfelelő irány ez. Nem, mivel a felszíni nyüzsgés (vagyis a folytonos tevékenykedni akarás) mögött olyan hozzáállás van, amely túlértékeli a gyermek tanítását/tanulását és ezzel szükségszerűen alulértékeli magát a családi közeget. Így viszont éppen az ellentéte áll fenn annak, amiért az ember szabad akaratából az otthontanítást választja, tudniillik a család légkörének, szerepének a nagyra értékelése miatt.

A szülő elsősorban nem azért van otthon, hogy pedagógus legyen a saját gyermekével, hanem azért, mert azt szeretné, hogy a család együtt legyen, és hogy a gyermekek otthon legyenek otthon. Ebben a kontextusban az a kívánatos, ha a szülő szülő marad, a gyermek pedig gyermek lehet.

A tapasztalat is azt mutatja, hogy éppen a 'belevaló otthonoktató' hozzáállás az, amivel akarva-akaratlanul is a saját későbbi helyzetét nehezíti meg a szülő. A rendszeres irányított foglalkozásokra szánt idő és az erre való készülés (anyagok keresése, előállítása, vásárlása) ugyanis az évek alatt felőrlik a kezdeti lelkesedést. Az a gondolat, hogy "mi már évek óta otthontanulunk", elveszi a tényleges kezdés erejét és a későbbiekben megtépázza az otthonoktatással kapcsolatos első elköteleződést is.

Az oktatási 'láz' miatt a szülő sajnos könnyen elsiklik a korai évek egyszerű együttléteinek fontossága felett. Pedig ebben az időszakban nem a tanulási célzatú közös foglalkozásokat kellene megragadni, hanem a spontán életet, az együtt megélt közös pillanatokat. Azt, ami egyáltalán nem a tanulásról szól, hanem rólunk. Elsősorban tehát a gyermeket magát, nem az intellektusát kellene élvezni, 'dédelgetni'. Rendszerint viszont a szülőnek annyira fontossá válik gyermekével való aktív foglalkozása, hogy mindenféle együtt töltött időben a készségfejlesztés és az ismeretátadás lehetőségeit keresi, mintha az adna jelentőséget a közös tevékenységeknek, hogy adott pillanatban folyik-e tanulás vagy sem.

Ez a megközelítés évek alatt bosszulja meg magát túlzottan intenzívvé téve a korai időszakot. Így történhet meg, hogy az azelőtt erős meggyőződéssel rendelkező szülő - még mielőtt iskoláskorú gyermekével ténylegesen együttanulhatna - beleun ebbe a helyzetbe. Ha végül egyéb nehézségek is felmerülnek (márpedig azok fel szoktak merülni: támadás a rokonok és ismerősök részéről; a gyerek nyaggatása, hogy oviba/suliba akar menni; lelki vagy anyagi bizonytalanság; az önbizalom hiánya), szóval, ha még nehézségek is adódnak, feladja és végül nem válik otthonoktatóvá. Esetleg azzá válik, de a kezdeti évek döcögése után abbahagyja, mint olyat, amely nem neki való.

Itt fontos megjegyezni, hogy a gyakorlati otthontanulás nagyon más, mint a korai játékos foglalkozás. Nem lehetséges ilyesféle foglalkozásokkal előre gyakorolni, milyen is lesz majd iskolás gyermekkel otthontanulni, mivel egyáltalán nem olyan lesz, mint kisgyermeket foglalkoztatni!

Az a szülő, aki arra tréningezi magát és a gyermekét, hogy majd az általa előregyártott feladatokkal játékosan, vagy 'amerikai módon' szabad tanulással, vagy projekteken keresztül fogja megtanítani az iskolás tananyagot is - csalódni fog. Az iskolás otthontanulás nem hasonlít a korai fejlesztésre. Előbbi a magyar rendszer kötöttségei miatt nagyrészt a tankönyvekhez való igazodásban merül ki. Nem lehet tehát hosszútávon megvalósítani azt a fajta, szülő által elképzelt tanulást, amit tőlünk nyugatabbra meg lehet. Ebből következően tehát nem marad le semmiről az a magyar szülő, aki nem 'gyakorolja' előre az otthontanítást.

A korai fejlesztés nagy hátránya, hogy a kezdeti éveket foglalkozás-központúvá teszi. Pedig ötéves korig csak arra lenne szükség, hogy a szülők szeressék a gyermeket, és megszokják, hogy együtt élik a mindennapjaikat éjjel és nappal. Az kell, hogy megtanuljanak felhőtlenül örülni egymásnak megelégülést találva az együtt eltöltött, 'semmit tudatosan nem fejlesztős' időben. Már önmagában ez is egy kihívás lehet, hiszen örökmozgó kis apróságokkal való egész napos létről van itt szó.

Ha nem folyton fejleszteni szeretnénk; ha nem azért vagyunk a gyermekünkkel, hogy valamit taníthassunk neki; ha csak együtt élünk vele és szeretettel neveljük, miközben nyitottak vagyunk mind jobban megismerni őt - ha ezeket megtesszük, akkor megtettük azt, amit a kezdeti években meg kellett. Nem kell előremenni, nem kell elsietni az otthontanulást, mert vissza nem hozható értékes időket tékozlunk el olyasmire, ami nem mozdítja előre az életünket. Nem biztos, hogy végig megmarad az elköteleződés, ha a kezdeti éveket korai fejlesztésre pazaroljuk el.


Mi a helyzet az ilyen otthontanítással a gyakorlatban?

A korai fejlesztő ideológia lendületes kezdést biztosít a tényleges első otthontanulós év elején, mivel a gyermeknek nem kell belemelegednie a szülővel való közös foglalkozásba, hiszen eddig is ezt csinálták. Nem kell összecsiszolódniuk sem, mert ez valószínűleg már korábban megtörtént. A folytatás azonban gyakran gyors megtorpanás, elbizonytalanodás - pontosan a korábbi 'otthontanulás' miatt. A rendszeresen foglalkoztatott gyermek ugyanis ahhoz van hozzászokva, hogy kedve szerinti játékos tanulásban vegyen részt, amelyben a tevékenysége mindig sikerélményt, örömérzést ad számára. Az iskolai felkészülés azonban nem ilyen.

A gyermek a kezdeti újdonság-érzés után nagyot csalódik, mivel már nem azt csinálhatja a tanulási időben, ami neki tetszik. Nem is ad mindig instant sikerélményt a munkája, ráadásul a tanulásra fordított idő is jelentősen emelkedik. Ebben a helyzetben a 'tanulási belázadás' időszaka hamar elérkezik. A gyerek egyre nehezebben vehető rá, hogy leüljön és megcsinálja a feladatait. Makacskodásához panaszszavak is társulnak és ez a kombó már hidegzuhanyként éri a szülőt. Azonnal kételyek is kezdik gyötörni azzal kapcsolatban, hogy jól tette-e, hogy az otthontanulást választotta.

Ha sikerül túllendülni a kezdeti nehézségen (amit egyébként maga a korai fejlesztői hozzáállás hozott magával), akkor folytathatják otthontanuló útjukat: a szülő és a gyermek. Ha azonban nem tud a család felülkerekedni a gyermek makacskodásán, akkor más megoldást fognak találni erre a helyzetre, ami adott esetben kompromisszum vállalását vagy akár a közös tanulás végét is jelentheti.


Pár kérdés a korai fejlesztésen alapuló megközelítésről:

A korai fejlesztés inkább a gyermekem szükségleteiről vagy inkább rólam, a szülőéről szól?

Mi a korai fejlesztés mozgatórugója: mély meggyőződés, hogy a gyermeknek erre van szüksége, vagy a vágy, hogy taníthassam őt?

Miért maradok otthon a gyermekemmel: azért, hogy a pedagógiai képességeimet csillogtassam őrajta vagy azért, hogy vele legyek és őt jobban megismerjem?


Skype-tanulás

Otthontanulás - de mégsem teljesen. Ebben a modellben a gyermekkel való tanulás 'terhe' megoszlik az intézmény és a szülő között. Jellemzően sokkal szorosabb a kapcsolatuk és lényegesen több a személyes találkozás az iskola és a család között, mint pl. hagyományosan otthontanítva. A gyermek persze ebben az esetben is javarészt otthon, a család körében van, a tanulás idejére azonban virtuálisan rendszeresen más társaságba kerül.

Az otthontanulásnak ez a formája némileg homályos törvényi alapon áll.

A részlegesen felmentett státusz ugyanis egy a hivatalos magántanulói státusztól különböző, de a törvényben nem említett lehetőség. Magántanulók esetében a törvény úgy rendelkezik, hogy a tanulót az összes tanóra látogatása alól fel kell menteni és tudásáról, előrehaladásáról a tantestület által meghatározott időpontban és módon kell számot adnia (ez rendszerint féléves osztályozó vizsgát jelent). A részleges felmentés ugyanakkor nincs feltüntetve a törvényben, mint választható lehetőség, mégis több intézmény is alkalmazza otthontanuló gyerekek esetében a magántanulói státusz alternatívájaként.

A skype-tanulás mögötti ideológia az, hogy bár a szülőnek törvény szerint megadható a lehetőség, hogy a gyerekeivel együtt legyen, de tanulási szempontból nem alkalmas a teljes felkészítésükre: mégiscsak pedagógus-kezekben vannak megnyugtató helyen az otthontanuló gyermekek is. Ez tulajdonképpen az otthontanítást nem támogató intézményi hozzáállás egyik formája. Ugyanis itt a bizalom hiányáról van szó: az intézmény nem bízik a szülő kompetenciáiban, ami a tanulással kapcsolatos dolgokat illeti.

A jelenség azért érdekes, mert a megvont bizalom eredménye- képpen a szülő maga is a kezdetektől elhiszi, hogy jogos a ki nem mondott aggály: valóban nem boldogulnának szaktanári segítség és a gyerekek haladásának szoros pedagógusi felügyelete nélkül. Tehát, valahol maguk a szülők sem bíznak igazán magukban - vagy nem bíznak Istenben, Aki őket is képessé tudja tenni arra, hogy a gyerekeikkel együtt tanuljanak?

Pedig, ha bátran megadnák önmaguknak és a gyermeküknek a bizalmat, hogy ez működhet, és egy lehetőséget, hogy próbát tegyenek - minden bizonnyal tényleg működne. A jelenlegi hozzáállással viszont megfosztják magukat és gyermekeiket attól a tapasztalattól, hogy ténylegesen ők szervezzék meg, ők ütemezzék be a tanulásukat és együtt készüljenek fel a vizsgákra.

Térjünk most kicsit az előnyök-hátrányok vizsgálatára.

Nagy előny a skype-tanulásban, hogy elsősorban nem a szülőnek kell bajlódnia a gyermek felkészítésével. Így tanulva egyes intézményekben a féléves vizsga is elkerülhető, ami nagy könnyebbséget jelent. Előny még az is, hogy az éppen 'tanórán lévő' gyermek/gyermekek mellett egyéb házon belüli tevékenység is zavartalanul végezhető, ami jó pár szabad órát biztosít a szülőnek.

Hátrány viszont, hogy automatikusan más emberek tekintélye alá kell helyeznie a gyermekeit azzal, hogy nem ő tanítja otthon őket. Ha ráadásul nem követi óráról órára gyermekei tanóráit (ami nem is olyan egyszerű, ha a családból egy időben több iskoláskorú is tanul skype-on), a tanulásuk utánkövetése meglehetősen nehézkessé válik. A szülő így nem tudhatja biztosan, hogy a gyereke végig tudta-e követni mindazt, ami az órán elhangzott, és nincs belelátása abba sem, hogy hogyan magyarázta el az adott anyagrészt a tanár. Pedig ezekre a részletekre azért szükség lenne, mivel a skype-os tanulási forma nem teszi lehetővé az oktatással kapcsolatos teljes felelősség átvételét a szülőtől. Vagyis kell együtt is tanulni, a skype azt nem tudja kiváltani.

Még meg kell említeni negatívumként, hogy a skype-os és személyes találkozások által biztosított folyamatos tanári monitorizálás miatt gyakorlatilag lehetetlen más tempóban haladni, mint amit az adott osztály haladási üteme diktál. (Ez hasonló ahhoz a helyzethez, amikor a magántanulót a nagyobb számonkérések idejére berendelik a helyben lévő választott iskolába, hogy az 'osztályával' egy időben írja meg a dolgozatokat ezzel is megkönnyítve a tanár szervezési teendőit.) Így viszont nem lehetséges otthon tantárgyakat tömbösíteni, sem igény szerint gyorsítani vagy lassítani a tanulásban, anélkül, hogy mindez a skype-órán azonnal ki ne derülne, kellemetlen helyzetbe hozva ezzel az otthontanuló gyermeket ("ti ezt a témát még nem vettétek otthon?" vagy: "nem szabad előretanulni!"). Vagyis a tanulás rugalmasságát muszáj beáldoznia annak, aki ilyen módon szeretné megoldani a felkészülést.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

Az egész a gyakorlatban úgy néz ki, hogy az iskola kötelező vagy választható módon a mindennap bejáró osztályok tanóráiba mintegy bekapcsolja az otthon lévő tanulót az interneten keresztül működő ingyenes skype-szolgáltatás segítségével. A kamera és hangkapcsolat miatt virtuálisan jelenlévő diákokat ugyanúgy felszólítják (akár feleltethetik is), mint a többieket. Vagyis jegyeket kapnak, szemben a magántanulókkal, akiknek nincsenek év közbeni jegyeik, hanem csak vizsgajegyük. Viszont a részlegesen felmentett tanulóknak a skype-kapcsolat mellett még vizsgázniuk is kell a tananyagból.

Egyes helyeken a skype-tanulást kiegészítik azzal az elvárással, hogy az otthontanuló gyermek havonta néhány napot személyesen is vegyen részt a tanórákon, hogy a pedagógusok így még inkább figyelemmel követhessék a haladását. Ez azért is kedvező számukra (mármint a pedagógusok számára), mert amellett, hogy jobban megismerhetik, a dolgozatokat is megírathatják az otthontanuló gyermekkel, ami újabb jegyeket jelent. Így a mindennapos skype-tanulással együtt a tanárok osztályozó vizsga nélkül is le tudják őket zárni.


Pár kérdés a skype-tanulásról:

Mennyire megvalósítható ez a modell egy nagycsaládban, hogyha minden egyes gyerek esetében külön helyiséget és külön számítógépet igényel a skype-tanórán való részvétel, mivel azok azonos időpontban vannak?

Nem lehetne hatékonyabban felhasználni azokat az órákat, amikor a gyerek a skype előtt ül és egy osztálynyi gyerekkel együtt hallgatja a tanári magyarázatokat?

Megélhető-e igazán az otthontanulás sokféle előnye - különösen kiemelve az egyéni adottságokhoz igazított tanulási tempót -, ha a gyermek haladási üteme osztálynyi gyermekéhez van szabva, és ha ő maga hosszú órákra a monitorhoz vannak kötve?

Ennyi fért bele most, de az érdekességek még folytatódnak. A végére hagytam ugyanis az otthontanító családokat is erősen megosztó nem-suliztató ideológiát, az unschooling-ot, ezenkívül szó lesz még többféle tanulócsoportról is. A harmadik rész elkészültéig szívesen veszem a hozzászólásaitokat.

A harmadik rész itt elolvasható.

   

Otthontanul a gyermek - de hol és hogyan?

Érdekes dolog figyelni a változásokat. Öt évvel ezelőtt, amikor az otthontanítást elkezdtük, még egyetlen, hasonló úton járó magyar családnak sem volt személyes blogja. Nem volt külön facebook csoport, hozzáférhető levelezőlista, sem infó-dömping, amikor az ember győzi kiválogatni a kevés hasznost a sok, kevésbé hasznostól.

Mivel akkoriban minden információt (jogi háttérről, egyéni lehetőségekről) magunknak kellett megszerezni, mindaz, amit a témában találtunk, igen értékes volt a szemünkben. A helyzetből adódóan pedig fel sem merült a komolyabb szerveződés gondolata: nem volt kivel és talán nem is akartuk igazán. Hiszen már az is rettentő lázba hozott bennünket, ha egyetlen másik otthontanító családra bukkantunk az ország másik szegletében, akivel e-mailben le tudtuk konzultálni, hogy mikor és hogyan tudunk személyes találkozásra időt szakítani. Ha megtaláltuk azt az egyet, már boldogok voltunk.

'Abban az időben' az internet magyar felületén szó sem volt otthon is bevethető oktatási módszerekről, tanulást könnyítő elérhető segédanyagokról, más oo anyáknak bevált tippekről, ötletekről, rendszeres csoporttalálkozókról. Csak tettük, amit tenni kellett: egyszerűen, gyakorlatiasan, Isten segítségével, saját kútfőből, pedagógiai terheltség nélkül, napról napra formálódva (hol kínlódva, hol szárnyalva) otthontanultunk a gyerekeinkkel. Virtuális vagy lokális háttérbázis nélkül, egyedül a családi erőforrásainkra építve.

Kicsit nosztalgikusnak tűnik ez a merengés és valóban úgy gondolom, hogy volt egyfajta szépsége annak az időszaknak, ami ma már ilyen formában nem jellemző. Ma viszont más dolgok a jellemzőek, és úgy gondolom, akik érintve vagyunk, azok közül legtöbbünkre igaz, hogy ez a változás nem hagy minket hidegen. (Rám mindenképp.)

Érthető módon évekkel ezelőtt semmilyen módon nem volt tetten érhető az a fajta sokszínűség az otthontanításban, ami ma megfigyelhető. És - bár a kezdetekre igen jó érzéssel emlékezem -, a mostani változások is érdekesek, ezért gondoltam, hogy erről fogok ma bővebben írni.

Azt hiszem, lassan már közhellyé válik, de mégis igaz, hogy minden otthontanító család másmilyen. Más a családi berendezkedés, az életvitel, a gyerekszám, a szokások; más a szülők képzettsége, a vérmérséklet, a napirend. Mindez a 'másság' egészen egyedi megoldásokat hozhat, amikor a gyakorlati otthontanulásra kerül a sor. Viszont nemcsak amiatt más az otthontanítás, mert a családok különbözőek. Amiatt is, hogy más okból kifolyólag lettek otthonoktatók és más célból maradnak azok. Utóbbit úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy más az egyes családok ideológiai háttere.

Ideológiai háttér alatt a világnézet és a személyes oktatási megközelítés keverékét értem, ami - bár dinamikusan változik és egyenként jellemző minden családra - mégis mutat némi hasonlóságot más otthonoktatókkal.

Az előbb említett ideológiai háttérről még az is elmondható, hogy rendszerint nem nevezhető meg az otthontanítás első napján, de később azért már igen. Ha nem hagyják félbe az oo-t, idővel mindegyik családnál körvonalazódik, sőt, általában konkrétan megfogalmazásra is kerül egy érettebb, az idő próbáját kiállt nézet arról, hogy mit hisznek az életről, hogyan viszonyulnak a világhoz, mit gondolnak a(z) (otthon)tanulásról, hogyan szeretnének kiegyensúlyozott és boldog gyerek(ek)et nevelni otthon.

Évekkel ezelőtt tehát ez a jelenség nem létezett, ma azonban ténylegesen beszélhetünk ideológiai sokszínűségről: vagyis egymástól a szemléletükben eltérő, és emiatt jól elkülöníthető otthonoktató ideológiákról. Sőt, az ideológiák szerinti polarizálódás is kialakulóban van a magyar otthonoktató közösségen belül, ami abból adódik, hogy ezek az ideológiák nemhogy nem közelednek egymáshoz, hanem inkább távolodnak.

Mindenesetre az utóbbi időben megfigyelhető, hogy az egyes csoportok (ideológiák) egyre jobban elkülönülnek és önszerveződve formálják meg a maguk jellemző közösségét, amely a választott ideológiát tükrözi. Úgy gondolom, előbb-utóbb minden érintett megtalálja a maga helyét ebben a viszonylag új helyzetben.

Kétségtelen, hogy az otthontanítás mögötti ideológiák merőben eltérnek egymástól. Bár a legtöbbel nem tudok azonosulni, mégis fontosnak érzem bemutatni mindet, mert léteznek és mert ilyen vagy olyan módon hatással vannak az otthonoktató társadalom egészére, hisz annak a részét képezik. Nézzük meg tehát, merre tart a magyar otthonoktatás és milyen ideológiai sajátosságok figyelhetők ma meg az oo-közösségen belül!


Természet életiskola

A mottó az, hogy vissza a természetbe - de szó szerint. A cél pedig: rátalálni önmagunkra azáltal, hogy a gyökereinkhez visszanyúlunk.

Azok az otthontanító családok, amelyek ezt az ideológiát képviselik gyakran már az öltözködésükben is elkülönülnek a többiektől. Ők ugyanis az ősmagyarságot mélyen tisztelik és saját életük berendezéséhez elsősorban abból merítenek. Ennek a tényleges megvalósításához szükség van arra, hogy elszakadjanak a mai civilizációs életstílustól. És ezt meg is teszik, mivel úgy gondolják, hogy az életükben lévő diszharmónia oka éppen maga a rohanó, zajos, kényelmes városi életforma.

Hátat fordítva a társadalomnak 'visszatérnek' hát a természetbe. De nem egyszerűen csak falura költöznek, hanem annál radikálisabb az elgondolásuk: gyerekeikkel együtt alacsony komfortfokozatú vályogházba, mindenkitől távol eső tanyára, saját maguk által összeállított jurtába mennek lakni. A falusi-városi kényelemtől és nyüzsgéstől tudatos döntés alapján eltávolodva egyszerűbb életet élnek, lépésről lépésre tanulva az önfenntartó gazdálkodást. Ezáltal úgy érzik, hogy maguk is a természet részévé válhatnak. Amikor igazán megtalálják a helyünket benne, akkor hitük szerint harmóniába kerülnek önmagunkkal is és így igazán pozitív nyomot hagyhatnak a világban.

Bevallom, nekem elsőre nagyon szimpatikus volt a világtól ilyen módon való elvonulás gondolata. Teljesen lenyűgözött, ahogyan ezek a családok élnek, hiszen akkoriban mi is pont erre vágytunk: teljes természetközeliségre és egyszerűbb életre. Azonban, minél többet olvastam és gondolkoztam a témáról, annál inkább elriasztott a teljes kép. Egyre több kérdésbe (kételybe) ütköztem ugyanis, amelyek a hosszú távon megvalósíthatósággal és a mögöttes világnézettel voltak kapcsolatosak.

Úgy gondolom, hogy az elvonulás nem jó, nem is igei megoldás, hiszen Isten nem véletlenül helyezett minket ebbe a korba, ilyen társadalmi viszonyok közé.

A társadalom a mi terepünk, ez a kirendelt életterünk, nem a magányos vadon: mivel itt vannak az emberek, akikhez küld minket Isten, hogy megosszuk velük az evangéliumot. Persze, nem rossz az, ha az ember a természethez közel él, de ha ezzel mindentől elszakad, ami a társadalomhoz köti, az nem az az út, amit Isten az embernek rendelt.

Alapvető problémánk (bajaink okozója) nem maga a városias, 'civilizált' életforma, hanem a bűn: a sajátunk és a másoké. Erre viszont sem a társadalomból való kivonulás, sem a természetközeliség nem ad megfelelő választ, mivel egyik sem tudja megszabadítani az embert a belső romlottságától.

Bár a közvélekedés a szerény egyszerűségben töltött életet és az önkéntesen választott magányt mindig a megtisztulással, belső elmélyüléssel, Istennel való találkozással és a szellemi kiteljesedéssel azonosítja, a valóságban ez nem mindig van így. Az egyszerűség, az életvitelszerű elvonulás nem hoz szükségszerűen szellemi előrelépést, magasabb szintet, mint a városi életforma - abban ugyanis (mármint az előrelépésben) egyedül az Istennel való kapcsolat a mérvadó. Valahol ezen a ponton tévednek az apácák és a szerzetesek is.

Nem egyszerűségre, magányra és a természetközel(ebb)iségre van nagy szükségünk, hanem egy természetfeletti személyes találkozásra. Nem kell helyet változtatni ahhoz, hogy ennek a találkozásnak a részesei legyünk, ugyanis bárhol - még a legnagyobb városi kavalkádban is - találkozhatunk megmentő szeretetével! Ha megértjük valódi szellemi helyzetünket (hogy elveszett bűnös emberek vagyunk, akik méltók a kárhozatra) és megtapasztaljuk, hogy Jézus Krisztus áldozatáért Isten személyesen a mi bűneinket megbocsátja, akkor kerülünk valódi, élő kapcsolatba az élő Istennel. Ebben a kapcsolatban a szívünk békéje nem függ többé külső dolgoktól. Sem emberektől, sem helyektől, sem zajszinttől.

Nem úgy van tehát, hogy aki kivonul a társadalomból, az automatikusan Istennel találkozik. Ha a kivonulás mellett keleti vallásos módszerekkel, meditálva, jógázva, mantrázva vagy ősmagyar hagyományokat tisztelve, az azokhoz kötődő pogány rítusok gyakorlásával keresi valaki a természetfeletti találkozás lehetőségét, akkor amit talál majd, az biztosan nem Ő lesz. Nagyon vékony jégen jár az, aki ennek ellenére mégis megpróbálja összeegyeztetni az össze nem egyeztethetőt: vagyis szeretne úgy élni a magyarság teljes örökségével (hagyományait, szertartásait komolyan megtartva), hogy ezáltal az Istennel való kapcsolatot is meglelje.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

A természet életiskola otthontanítás szempontjából nagyon sajátos pengeélen táncolás. Elsőre úgy tűnik, hogy amit ők csinálnak, az az abszolút unschooling (ld. később), pedig nem így van. Ezeknél a családoknál ugyanis az unschooling-os hozzáállástól eltérően folyik irányított tanulás - bár amit tanítanak, az lényegesen különbözik attól az ismerettől, amit más ideológiájú családok átadnak.

Különbözik, mivel az életiskolázó családok számára a természet körforgása, az élet körforgása, a hagyományos magyar rítusok, szertartások és úgy általában a régi magyarok által élt élet a követendő minta, amely szerint élni szeretnének. Meg is teremtik maguknak egy ilyen élet feltételeit, és a kétkezi munka becsülete mellett ezt adják át értékként a gyermekeiknek is. Ezzel együtt azonban a társadalomhoz köthető, a természettel összefüggésbe nem hozható műveltség megszerzése fölösleges információ megtanulását jelenti gyermekeik számára, amelyet nem támogatnak.

Az iskolai követelményeknek való megfelelés tehát nagyon kevéssé izgatja őket - a gyerekeiket nem is készítik célzottan az osztályozó vizsgákra. Számukra egyáltalán nem fontos, hogy tudják-e mindazt, amit az intézmény tőlük elvár: ugyanis a követelmények elsajátítását nem tartják egy gyermek későbbi boldogulása szempontjából mérvadónak.

Bizonyos tekintetben igazuk van, hiszen a suliban megtanulandó tények és adatok egy része tényleg csak arra jó, hogy aztán szépen elfelejtse őket az ember. Ráadásul tudjuk, hogy magas fokú szakképzettség nélkül is lehet teljes életet élni, ezeknek a családoknak a gyerekei pedig láthatóan jól elboldogulnak abban a közegben, amelyben felnőnek. Sőt, a gyerekek a kétkezi munkához tartozó készségeik és a természethez kapcsolódó ismereteik terén százszor ügyesebbek, 'tanultabbak' lehetnek így élve, mint falusi-városi társaik.

Mivel azonban a szülőknek nincsen igénye változatos műveltséggel megismertetni a gyerekeket - hiszen leginkább arra szorítkoznak, ami az egyszerű életükhöz szükséges (ami önmagában nem kevés ismeret, de nagyon másféle, mint amit a társadalom többi tagja szerez) - emiatt könnyen válhat ez a megközelítés egy béklyóvá, amely erősen behatárolja, determinálja az ilyen ideológiai hátterű családban élő gyerekek jövőjét.


Pár kérdés a természeti megközelítésről:

Meg lehet-e ma valósítani ezt az életstílust legálisan? Lehet-e 'törvényesen' elvonulni a társadalomtól gyerekekkel? (Mi a helyzet a vezetékes vízzel, az anyagiakkal, a lakhatási engedéllyel, a gyermekjóléti szolgálattal?)

Hogyan valósul meg a gyakorlatban az, hogy nem készülünk a vizsgákra, mert azok nem fontosak? (Mi a helyzet a felsőbb osztályokkal, a háttérintézmény együttműködésével, a vizsgák sikerességével, a továbbtanulással?)

Ha a társadalomból kivonulva nő fel a gyermek, akkor hogyan fog szakmát szerezni, hogyan lesz családja? Elegendő lesz-e a sokféle, természethez kapcsolódó ismeret a felnőtt életéhez, ha ő például nem szeretne majd a világtól elvonultan élni?


Demokratikus tanulóközösség
(Summerhill suli, Egri Kavalkád)

Ez valójában nem otthonoktatás, hiszen nem otthon és nem a család által történik. De azért ide veszem, mivel rendszerint magántanulóként regisztrált gyerekek veszik igénybe a lehetőséget.

A mottójuk talán az lehetne, hogy adjuk meg a tanulás szabadságát. (Ez is úgy hangzik elsőre, mint az unschooling, de ez sem az.) A demokratikus közösség olyan sajátos tanulócsoport, ahol a tanuló szabad kezet kap a tanulása megszervezésében. Más szavakkal szólva: itt szabad nem-tanulni és szabad csak azt tanulni, ami érdekli a gyereket, mivel ő maga határozza meg a tanulnivalóit. A jelenlévő felnőttek (szülők és oktatók) azért vannak, hogy őt segítsék az általa kitűzött célok elérésében.

Nem csak a tanulásuk megszervezésében, hanem a csoportot érintő legtöbb kérdésben is 'felnőttnek' (=döntésképesnek és felelősséggel felruházhatónak) tekintik a gyerekeket és úgy is állnak hozzájuk, hogy ők valóban egyenrangúak a felnőttekkel. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a gyerekek ugyanúgy tehetnek konstruktív javaslatot, mint az idősebbek, felemelhetik a hangjukat valami mellett vagy ellen és közösen szavaznak a javaslatok elfogadásáról - innen a neve, hogy demokratikus.

Erőssége ennek a közösségi és oktatási formának, hogy a gyerekeket/fiatalokat megajándékozza azzal a felnőtt bizalommal (egyenrangúsággal, partnerséggel), amelyre úgy vágynak. A demokratikus tanulóközösségben a gyerekeket tényleg fontos személynek tekintik: itt ők a szó legkomolyabb értelmében véve 'valakik'. Nem személytelen nevek egy osztálynaplóban, nem az oktatás tehetetlen tárgyai, akiken a szakemberek 'elvégzik' a szükséges oktatási munkát, amelybe nekik semmi beleszólásuk nincs.

Ebben a közösségben nem infantilizálják őket, hanem elhiszik róluk, hogy képesek: képesek dönteni, képesek tanulni, képesek jók lenni valamiben, képesek felelősséget vállalni, képesek jó ötleteket kitalálni, képesek a céljaikat elérni, képesek másoknak segíteni és képesek egy közösséget jobbá tenni.

Ez a légkör a közösségen belül együttjár azzal a tanulási és életszervezési szabadsággal, amelyben ideálisak a feltételek a valódi intellektuális felnövekedésre. Amikor a magunk boldogulásáért, boldogságáért teljes felelősséget vállalunk és elhisszük, hogy mindez rajtunk múlik, amikor ráadásul meg is tudjuk tenni, amit meg kell - olyan lecke ez, amit még sok felnőtt sem tanult meg.

A demokratikus tanulóközösség nagyon szimpatikus mindazért, amit képvisel, hiszen a tanulók méltósága és döntési szabadsága fontos dolgok. Egy ilyen közösségben tényleg jó dolgokat tanul meg a gyermek. Nem is azzal van a baj, ami jó dolgokat megtanul, hanem azzal, amit egy ilyen közösség nem tud megadni. Az otthon ugyanis nem iskola, de nem is demokratikus tanulóközösség.

Az otthon az otthon: ahol a család van együtt, ahol az egész életünket osztjuk meg egymással, ahol a szeretteinkkel való szoros kapcsolatokon keresztül formálunk és formálódunk, ahol a közösen sírós-nevetős emlékek gyűjtése folyik. Ahol megtanulhatjuk, miként válhatunk azzá az emberré, akivé Isten a fogantatásunk előtt minket tervezett. Ezeket a dolgokat otthon éljük át, otthon tanuljuk meg.

A tanulóközösség a maga nagyszerű és méltányolható kezdeményezései ellenére is hasonlít az iskolához abban, hogy kiveszi az otthonból a gyerekeket.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

Legálisan kétféle módon oldják meg a csoportba való tartozást. Az egyik, egy külföldi fizetős iskola (a Clonlara), amelyik elég vaskos összegért cserébe ernyőszervezetévé válik bármilyen hasonló otthonoktató kezdeményezésnek.

Olyan ez, mintha külföldi iskolába lenne beíratva a magyar gyermek, aki így az állam számára láthatatlanná, ellenőrizhetetlenné válik oktatási szempontból. Ennek előnye, hogy a magyar rendszerhez képest nagyon rugalmasak a számonkérések, a tanulónak igen nagy szabadsága van meghatározni az irányt, amelyet a felkészülésben föl szeretne venni. Hátrány az ár mellett az, hogy az így kapott bizonyítványt egy-az-egyben nem fogadják el Magyarországon, csak honosíttatás után.

A másik mód, hogy magántanulóvá válik a gyermek egy magyar iskolába iratkozva. Ebben az esetben viszont a hazai rendszerben marad, így az osztályozó vizsgákra félévente fel kell készülnie (amiben persze segíti őt a tanulóközösség). A magántanulóvá válás ugyanakkor jelentősen behatárolja a mozgásteret a tanulmányok szabad kiválasztásában - de még így is tágabbak a keretek, mintha hagyományos módon, iskolába járva tanulna a gyermek.


Pár kérdés a demokratikus tanulóközösségről:

A magyar törvényi viszonyok között mennyire lehet szabad a szabad tanulás? (Mit szól ehhez a háttérintézmény? Hogyan értékelik a gyerekek tanulmányait?)

Milyen módon biztosítható, hogy a család legyen a legnagyobb hatással a gyermek életére, jellemének formálására, ha a jelentékeny tanulási időt nem otthon tölti?

Nem kerül a gyermek cseberből vederbe azzal, ha egy oktatási intézmény gyermekközösségéből egy újabb, túlnyomó részt gyerekekből álló csoportba kerül?


Itt most befejezem, de még korántsem értünk a végére. Nemsokára jövök a 2. résszel, abban további három otthontanítási ideológiát mutatok be. Lesznek itt még érdekességek. Addig is szívesen veszem a véleményedet, ha van.

A második részt itt olvashatod.