Legkisebb fiókánk 2,5 éves. Egyelőre itthon van velünk, és szeretnénk, hogy ez a későbbiekben is így maradjon. Mindenféle bürokratikus ügyintézgetés nélkül viszont már csak fél évig maradhatna, de akkor már kicsúsztunk annak az elintézéséből, hogy később se kelljen oviba mennie. Úgyhogy jelen pillanatban a nem túl távoli jövőre nézve ügyintézünk.
A procedúra, ahogyan ezt tenni kell, az évek alatt fokozatosan változott, mai formájában 2021. óta működik. Mivel Olivér pont abban az évben született, értelemszerűen tehát saját tapasztalattal nem rendelkezünk a témában. Csupán elméleti ismereteink vannak arról, hogy így, meg úgy kell ennek az egész kötelező ovi alóli felmentés-dolognak a hatályos törvények szerint lefutni. A korábbi tapasztalatok viszont azt is mutatják, hogy persze sosem teljesen úgy van a valóságban, ahogy a papírforma előírja. No, de ne szaladjunk ennyire előre.
A hatályos törvények ide vonatkozó részeit ismertem, azonban, biztos, ami biztos, azért még egyszer kikerestem és elolvastam. Nem bízom magamban 100%-ig ezen téren, hiszen a köznevelési törvénnyel kapcsolatos elméleti tudásom 2021-es frissességű, ami azért nem ma volt. Meg, jelenleg sajnos nem érzem magam körül azt a közösségi hálót, melyet a többi otthontanuló család alkot. Melyben azért valakinek (általában többünknek is) rövid idő alatt szemet szúrt, ha legalitási fronton az otthontanulással, nem-oviztatással kapcsolatban valami jelentősen változott.
Egy ideje úgy érzem, megszűnt ez a közösség és mi teljesen elszigetelődtünk a többi otthontanulótól. Sőt, azt érzem, nincs is már szinte senki, aki velünk azonos úton járna, hanem családunkkal teljesen magunk vagyunk. Belül azért persze tudom, hogy ez így nem igaz: vannak mások, még ha nem is nagyon vannak a szemünk előtt. Sőt, ott van velünk az Úr Jézus is, tehát valójában nem vagyunk egyedül.❤️
Mostanában mégis nagyon hiányoznak azok az éber otthonoktató barátaink, akik régen mindig megkerestek és felhívták a figyelmünket a törvényváltozásokra, meg mi is az övéket persze. Akikkel az ember kölcsönösen meg tudta vitatni, hogy ki mit lát a jogszabályokban, ami biztosított egyfajta kollektív nyugalmat. Nekem legalábbis ilyen módon öltött testet az otthonoktatós közösségi tudáshoz való hozzáférés lehetősége.
Mindez azonban már a múlté, így ezzel a kollektív nyugalommal sem rendelkezem. Nem tudhatom, mikor változnak a dolgok a tudtomon kívül jogilag, ezért jobbnak láttam utánajárni, mit is mond a törvény. Kicsit izgultam is, hogy megtalálom-e még az ovis felmentéssel kapcsolatos rendeleteket - de örömmel láttam, hogy még ott vannak, ahol korábban voltak.
A hatályos jogszabályok értelmében abban az évben, melyben a kisgyerek augusztus 31. napjáig betölti a harmadik életévét, napi négy órában óvodai nevelésre kötelezetté válik. Kissé nehezen értelmezhető mindez, de csak annyit jelent, hogy aki adott évben augusztus 31-ig megüli harmadik születésnapját, annak ugyanabban az évben szeptember 1-jétől, hétfőtől péntekig, napi négy órában oviba kell járnia. Akinek augusztus 31. után van a szülinapja, az "nyer" egy évet és csak a következő nevelési évben, négy éves korában, válik ősszel ovikötelessé.
A mi fiunk nyár végén született, szóval, ha nem indulunk el a bürokrácia útvesztőin még most tavasszal, akkor idén ősztől neki spuri lesz az oviba - amit mi szerettünk volna elkerülni. Szóval elindultunk. Vásott 21. századi anyaként a folyamat mélyebb megismeréséhez az internethez, pontosabban a Google-höz fordultam segítségért. Meglepődtem és értetlenül álltam az előtt a minimális információ előtt, melyet a témában találtam.
Egyes intézmények, ovik honlapján ugyan feltüntették az ide idézhető jogszabályok szövegét, melyben szerepelt az április 15-ei határidő is, mely után nem nyújtható be a felmentési kérelem. Néhol formanyomtatványt is mellékeltek, melyet ilyenkor ki szoktak töltetni - de ezekkel mind tisztában voltam. Sehol semmi arról, hogy hova, konkrétan melyik hivatalhoz kell a kérelmet benyújtani. A felmentési ügyekben általában kompetens Oktatási Hivatal honlapjának a keresőjébe "óvodai felmentés", meg társai szókapcsolatokat beírva sem kaptam érdemleges választ a kérdésemre. "Mi történik már itt?! Miért nincs érdemleges infó ott, ahol lennie kéne?" - kérdeztem zavartan magamtól.
A mi helyzetünk egyébként azért is speciális, mivel két, egymástól távoli település "között" lakunk épp, vagyis még Szolnokon élünk, de tavasz végén már nem ott leszünk. Szóval ez is komoly dilemma volt, hogy akkor hova, melyik városba adja be az ember lánya a felmentési kérelmet, hogy aztán ne kelljen újra beadni és ne fusson ki az időből az ügyintézések hossza miatt.
Számomra ezzel kapcsolatban nagy kérdés volt, hogy költözés esetén hatályát veszíti-e a felmentés (hiszen akkor változik a körzetes óvoda is) vagy nem. Úgy ítéltem meg, hogy ez a legfontosabb kérdés, melyre legelőször választ kell találnom, hiszen hiába jövök rá, melyik hivatalhoz kell beadni, ha nem tisztázott, melyik városba - szóval ebben az irányba kezdtem el válaszokat keresni. És, utóbb ez bizonyult a helyes döntésnek. Mert, miután további netes kutakodás sem hozott eredményt erre a kérdésemre sem, elfogadtam, hogy nincs értelmes írott információ erről. És, jobb híján telefonálgatni kezdtem.
Előbb az Oktatási Hivatalt hívtam - ki mást? Hiszen tudomásom szerint nemcsak egyéni munkarend ügyében ők az illetékes hivatal, hanem ovis felmentéssel kapcsolatban is. Törvényileg legalábbis. Papírforma szerint. De nem tudtak segíteni, azt mondták, nem hozzájuk kell beadni, hanem a járási hivatalhoz. Járási Hivatal... okké. Felhívtam a szolnokiakat: nem hallottak ilyesmiről, fogalmuk sincs. Ez zsákutca, gondoltam, és felhívtam a másik város járási hivalához tartozó telefonszámot. Nem volt több ötletem, így csak remélni tudtam, hogy nem fogom ugyanazokat a válaszokat hallani megint.
A hang a vonal másik végén nem volt illetékes ovis felmentési ügyekben, de tudta, hogy ki az. Végre! Megadta a kért információt: Gyámhivatal és hatósági ügyosztály, XY nevű ember, ez a telószáma. Úgy örültem, hogy végre valami mozgásba lendült! A hivatal neve azért... hmm... keltett bennem némi frusztrációt. Hatóság, gyámhivatal... biztos, hogy ezzel a szervvel van nekünk dolgunk? De közel s távol ez volt az egyetlen használható információ, szóval a félelmemet háttérbe szorította az igzatottság, hogy végre halad az ügy előre... valamerre.
Aznap az illetékes hölgy már nem volt bent, de másnap tudtam vele beszélni. Barátságos volt, kérdezgetett, hogy mi okból szeretnénk a felmentést (szóba került, hogy cirkuszosok vagyunk-e, hehe), és, aztán mindent elmondott, amit fontos volt tudni. Egész konkrétan azt mondta, hogy alaposan indokoljuk meg a kérelmet, és, ha tudunk, vigyünk védőnőtől is szakvéleményt. Elmondta, hogy az ovi véleménye esetünkben nyilván nem releváns, mivel nem ismerik a gyereket ott, de a védőnőét elfogadja, akkor is, ha szolnoki a védőnő. Személyesen kell majd hozzá bemenni, anya-apa együtt, meg a kérvényt vigyük (gyereket nem kellett).
Megkönnyebbültem kicsit, de aztán már fókuszba a logisztika került.
1.Megírni a kérelmet "alaposan megindokolva" - ez kis híján kifogott rajtam, hetekig ültem rajta, mire készen lett. 2.Védőnővel egyeztetni - korábban már kipuhatoltam, hogy nem zárkózik el ettől, szívesen megírja a beleegyező véleményét, azonban pont ezidőtájt hosszabban lebetegedett, és amikor meg megírta, elég rövid, velős lett, aggódtam, hogy talán jobban ki kellett volna fejtenie a véleményét. 3.Lakcímkártya-átjelentés - bár ezt csak a tényleges átköltözés után akartuk elintézni, azt gondoltam, a kérelem szempontjából jobban védhető, ha az új lakcím szerepel már állandó lakcímként a kártyán, így van apropója a kérelemnek a jelenlegi lakóhelyünktől igencsak messze eső másik településen.
Végül minden épphogy csak, de azért időben meglett: indokolás, szakvélemény, új lakcímkártya. Elmentünk a megbeszélt időpontban. Odaadtuk a hölgynek a kérvényt. Nem lettünk kifaggatva, viszont élőben sem volt barátságtalan az ügyintéző. Persze hivatalnok volt, szóval az ember nem várt különösebb bratyizást - s most még jól is esett ez a diszkrét távolságtartás. Átfutotta a kérvényt, kissé elidőzött a csodásan összerakott indokolásomon (azonban nem elég hosszan ahhoz, hogy tényleg felfogja az egészet, láthatóan az írományom első felében mélyedt el jobban, de az is elegendő volt neki).
Elkérte lefénymásolásra a papírjainkat, meg a fiunkét is, majd a jövőre nézve elmondott pár infót - aztán olyan gyorsan túlvoltunk a felmentési procedúrán, hogy már jöttünk is kifelé. Talán, ha 10 perc volt, de inkább 6. Magamban viszont előzetesen annyira tartottam tőle, hogy majd barátságtalan vagy egyenesen goromba lesz a hölgy, és attól is, hogy ezen emészteni fogom magam később (mit mondott, miért mondta, miért azt válaszoltam a kérdésére, miért nem ezt), és ezen sikerült annyira felzaklatni magam, hogy a dolgok után nehéz volt számomra gyorsan lenyugodni, szívemmel is felfogni, hogy túlvagyunk a nehezén. De azért lassan sikerült.
Most már a hivatal térfelén pattog a labda, és, bár azt a szóbeli tájékoztatást kaptuk, hogy a kérelmet el fogják fogadni, engedélyezni fogják fiunknak, hogy ősztől ne járjon oviba, magam részéről akkor hiszem mindezt, ha látom is - ha majd ténylegesen a kezemben lesz a papír. (Volt már sajnos olyan tapasztalatunk, amikor egy hivatalnok szóbeli egyetértő véleménye ellenére végül elutasító határozatot kaptunk kézhez, szóval most még csak "óvatosan örülünk".)
A hölgy egyébként azt is elmondta, hogy jövőre újra beadhatjuk majd a kérelmet, azt is engedélyezni fogja, de a rákövetkező nevelési évben, a gyerkőc ötéves korában már nem adnak ki engedélyt (nagycsoport). A tájékoztatást korrektnek éreztem. Az ügyintézésen pedig végre túlvagyunk, meglátjuk, mit kapunk kézhez. Ha meglesz a válasz a hivataltól, akkor, hogy ne unatkozzunk, jöhet a következő bürokratikus kör a nagyobb gyerekek egyéni munkarendes felmentéseivel. És mi megint izgulhatunk, hogy merre fordul a sorsunk kereke.
