Levizsgáztunk (marathoni poszt)

Ebben a tanévben nagyon korán ért minket a vizsgaidőpont. Január 7-8-án volt a nagy megmérettetés. Hihetetlen érzelmi állapotokat éltem, éltünk meg a vizsga előtti napoktól mostanáig. Még emésztgetni kell az egész 'élményt'. Az eddigiekhez képest merőben új volt ez a mostani megtapasztalás: kilendített a nyugalmamból rendesen, de utólag hálás vagyok érte, hogy így alakult, köszönöm az Úrnak, hogy ezt a csomagot adta nekünk. Még dolgoznunk kell vele, hogy a helyére pakoljuk a tartalmát, viszont nagyon kézzelfoghatóan tapasztaljuk, ahogyan Isten végigsegít ezen és mások szájából egy-egy elejtett mondaton keresztül gyógyítgat.

A 'mesélést' az elején kezdem. Évkezdéskor kitaláltam, hogy ebben a tanévben megpróbálkozunk az egész éves anyaggal. Ehhez szeptemberben kezdtük a tanulást. A helyzet jó reményekkel kecsegtetett. Találtam egy új tankönyvcsaládot és több hasznos anyagot, így aztán beújítottunk ebből a szempontból is. Nem, nem egyeztettünk a tanárokkal, nem gondoltam, hogy ezt meg kellene tennem, hiszen ők úgyis azt nézik, amit a gyerek tud, az meg nem tankönyvfüggő. (Azt is el akartam kerülni, hogy magyarázkodnom kelljen azzal kapcsolatban, hogy miért preferálok én adott tankönyveket, miért nem jó nekem az, amit ők választottak.)

Elkezdtük szeptemberben... de aztán a szép idő kivitt minket a szabadba. "Majd októberben komolyabban nekiugrunk" - gondoltam. A korábbi évek tapasztalatai alapján számítottam rá, hogy addigra már ideérnek az esős, hidegebb napok. De nem idén. Idén az októberi csodaszép idő novemberre is átcsúszott, a novemberi hűvösebb idő meg decemberre tolódott. Tanultunk, tanulgattunk. Voltak hajtósabb hetek, aztán sokat pihentünk is (a jó idő, ugye).  Késő ősszel több olyan nap is volt, amikor hétköznap délután (tanítási idő alatt) az apukájukkal focizhattak a gyerekeink a helyi füves pályán, miközben mi, lányok (Helza és én) a természetben - és a család pasitagjainak ügyeskedéseiben - gyönyörködhettünk. Szép időszak volt: különleges családi idő, melyre később is jó visszaemlékezni.

A tanulásra visszakanyarodva: beosztottam, megszerveztem a dolgainkat, bár nem volt olyan kézenfekvő, mint eddig. A szervezésnél ugyanis abból a gondolatból indultam ki, hogy minél nagyobb egy otthontanuló gyerek, annál több dolgot lehet neki önálló tanulás céljából adni. Így tehát az aktuális kicsivel való foglalkozás mellett a felsős esetében javarészt már csak a kikérdezés maradt volna. Nos, jelentem, hogy a tervünk idén egyáltalán nem vált be. Nem, mert mindenki rájött, hogy anyával jobb tanulni, mint önállóan.:) És őszintén szólva nekem ez nagyon kedves és örömteli megtapasztalás volt. Olyan szinten bejövős, hogy nem is szeretném elengedni, sem a jövőben lemondani róla.

Hogyan is indult mindez? Természet-, illetve környezetismeretből azt választottuk idén, hogy nem munkafüzetelünk, hanem együtt olvassuk végig a megtanulnivalókat és közben beszélgetünk róla. Ezzel a megoldással feladtuk ennek a tantárgynak az önálló tanulását. Idővel más tantárgyak is 'csatlakoztak' az együttanulósok sorába - főleg ötödikes tárgyak, de nem csak. Mint írtam, nekünk ez a fajta tanulás most nagyon épületes volt, az egyes gyerekeinkkel való kapcsolatomnak jót tett. Hatékonynak is bizonyult, mivel így nemcsak azt tudtam pontosan, hogy melyik gyerek mit tanul éppen (azzal eddig is tisztában voltam), hanem azt is, hogy adott gyerek adott tárgyhoz hogyan áll hozzá, abból mennyit tud és egyáltalán: hogy hogyan gondolkodik, hogyan tanul.

Nagyon érdekes, hogy évek óta itthon vagyunk és mégsem egyértelmű, hogy az ember megismeri a gyerekeit. Mert eddig a több gyerekekkel tanulás a részemről valamiféle lavírozás volt: kimerítő ingázás gyerekek és tanulnivalók között az idő szorításában. Persze, azért így is élveztük, és messze nem töltöttünk annyit "a tankönyv fölött görnyedve", mint amennyit az iskolások a suliban eltöltenek. De ebben a felállásban az volt a kívánatos, hogy idővel minél több dolgot lehessen kidelegálni a gyerekeknek önálló tanulásra. Hogy hatékonyak legyünk és hamar letudhassuk a tanulást: hogy dolgunk végeztével lehessen normálisan élni, kapcsolatot építeni, együtt lenni, olvasni, beszélgetni, játszani.

Idén arra jöttem rá, hogy az anya-gyerek együttanulás is jófajta módon része lehet az egymás megismerésének. Lehet egy élmény - ami minden nap, minden gyerekkel, minden tantárgy esetén más. Néha nehezebb, néha könnyebb, néha egymás idegeire megyünk, néha szétkacagjuk magunkat - de egy olyan élmény, amire a félévet lezárva is szívesen vissza lehet emlékezni. Vagyis azt fedeztem fel, hogy a tanulás is lehet az emlékek építésének az időszaka és nem muszáj arra játszani, hogy mielőbb letudjuk. Viszont két alsós és egy felsős gyerekkel tenni mindezt az eddigieknél több időt, energiát és nagyobb szervezésbeli körültekintést igényelt. Ezt biztosan lehetett volna jobban csinálni, de nekünk ennyire tellett. És ezt nem bánom. Egyelőre sok volt a tanulás szempontjából kihasználatlan 'holt idő' (amikor csak az egyikükkel tanultam) - ezt persze a gyerekek mindig hasznosan kitöltötték játékkal, olvasással. Most egy ilyen félévünk volt.:)

A másik érdekes tapasztalat maga a felső volt. Gondolkoztam ezen a 'mi lesz, ha a gyerek felsős lesz' -dolgon korábban is, és arra jutottam magamban, hogy nem kell túlparálni a témát: szépen fogjuk hozni, amit kell, nem lesz gond. Gond nem is lett, de azért azt látjuk már, hogy az alsó sokban más, mint a felső. Alsóban még jobbára elég adott tárgyból elolvasni a tankönyvet vagy kitölteni a munkafüzetet, és ezzel fel is készült az ember gyereke a vizsgára. A felső nem ilyen. Itt több a tantárgy, meg az írásbeli beadandó, összetettebbek a feladatok. Ezekre persze ügyesen fel lehet készülni és jó logisztikával a megváltozott helyzetet nagyobb bonyodalmak nélkül meg lehet oldani. A tanulási stratégia kérdése azonban nem egyszerű szervezési kérdés, amit egy délután alatt ki lehet ötletelni.

Felsőben jelentősen megnövekszik az elsajátítandó oldalak száma, amivel valamit azért kezdeni kell. A gyereknek egy-egy témáról nem elég általános ismeretekkel rendelkeznie, hanem konkrét meghatározások és adatok vannak, amiket meg kell tanulni. Emellett tudni kell pontosan fogalmazni és vissza kell tudni adni az ismereteket a tantárgyhoz kapcsolódó nyelvezettel. Idővel világosság vált, hogy együttanulva nem tudjuk lefedni a teljes ötödikes anyagot úgy, hogy közben a harmadikos és a másodikos ne lenne magára hagyva a tanulásában. Mivel a tananyag csak egyre bővebb lesz, hosszú távon mindenképpen hasznos dolog az önálló tanulásra szoktatás, ez azonban időt és odafigyelést igényel, hiszen az ilyenfajta tanulást is tanulni kell.

Úgy érzem, mi a mély vízbe lettünk dobva azzal, hogy előzetes felkészítés nélkül mindössze néhány hónapot kaptunk megtanulni a féléves anyagot minden tárgyból és megtanulni hogyan kell tanulni. Vagyis úgy kellett megtanulni teljes anyagrészeket, hogy még csak most tanuljuk hogyan kell tanulni. Ebből a szempontból a naponta suliba járók jóval könnyebb helyzetben voltak, hiszen nekik meglehetősen szűkre szabott anyagrészekből volt egy-egy dolgozat. A nagy témazáró után pedig gyakorlatilag évekre elfelejthették az adott témát. Nekünk viszont úgy kellett tanulnunk, hogy amit megtanultunk, az hónapokig megmaradjon a fejben, rövid ismétlés után azonnal előhívható formában. Nem sajnáltatom magunkat, jól megvagyunk itthon (az iskolába járó gyerekeknek más szempontból van nehezebb dolguk, mint nekünk). Azért említettem meg ezt, mert meg kellett látnom, hogy a nagyobb tananyagmennyiség olyanfajta visszaadásához, amit tőlünk elvárnak, szükség van valamiféle hatékony tanulási stratégiára.

Előbbi új helyzet kapcsán a félévünk az én szempontomból egyfajta nagy tanulós őrlődésben telt. Nem voltam ugyanis hajlandó belenyugodni, hogy a sikeres vizsgához a gyerekemet el kell, hogy temesse a tananyag mennyisége. Nem akartam elfogadni ezt! Úgy gondoltam, kell lennie egy egyszerűbb módnak, ahogyan ezeket az ismereteket a magáévá tudja tenni. Egyszerűbbnek és kézenfekvőbbnek annál, mint, hogy ülünk és hónapokon át napjaink javát tanulásra fordítjuk! De nem találtam meg a kiutat, így maradt az a kompromisszum, hogy hol keményen hajtottunk, hol meg nem.

Ebben a darálóban külön tartottam a töritől, ami Doda kedvenc tantárgya. Látva azt, hogy az ötödikes töri jobbára száraz tényekről, adatokról, évszámokról szól és nem arról, amiért ő lelkesedik (miért tették azt, amit tettek), dilemma elé kerültem. Ha megmaradunk a száraz tények fejbe bevésésénél, meg fogja utálni, amit eddig szeretett. Ha megmaradunk annál, amit szeret, akkor nem követelhetem meg tőle, hogy szó szerint bemagolja azokat a száraz tényeket. Ezek a tanulási dilemmák az egész félévet meghatározták, és csak most, a vizsga után érzem azt, hogy rájöttem egy olyan megoldásra, ami a továbbiakban határozottabb irányvonalra állít bennünket ezzel az egész tanulósdival kapcsolatban.

A tanulásunk kapcsán idővel az is világossá vált, hogy az egész éves anyagnak nem tudunk most nekiugrani. Bár voltak tantárgyak, amiket teljesen le tudtunk zárni, több olyan is akadt, amivel a féléves anyaggal is megküzdöttünk. Jövőre még komolyabb szervezés kell, ha hasonló terveket kovácsolunk. Aztán meg, lehet, hogy jó úgy is, hogy nem kovácsolunk hasonló terveket. Majd meglátjuk, hogyan legyen, nem kell most még döntenem. Mindenesetre, az előbb leírt előzményekkel indultunk neki a keddi és a szerdai vizsgának.

Az időpontok összeszervezésekor a sulink az előbbi évek vizsgarutinjától eltérően idén nem az évfolyamokat, hanem inkább a családokat vette figyelembe. Ez azt jelentette, hogy az azonos családból érkező, különböző évfolyamon tanuló magántanulók vizsgái azonos napra voltak beosztva. Ennek a hátránya az volt, hogy a gyerekek az összes osztálytársukkal egyáltalán nem tudtak találkozni és időt tölteni, hiszen majd' mindenki különböző napokra volt szétosztva. Nagy előnye volt viszont ennek a megközelítésnek, hogy anélkül, hogy időpontokat módosítottunk volna, két nap alatt le tudott vizsgázni a három gyerekünk. És így is tudtunk azért beszélgetni pár ismerőssel, ami építő volt.

Rafi és Náti kedden vizsgázott minden tantárgyból. Nekik még egy nap alatt letudható a számonkérés, hiszen egyazon tanórába belefér az írásbelijük, meg a szóbelijük is. Doda esetében már két napra volt szükség, hogy mindennel végezzen, mivel a tárgyak legtöbbjéből külön tanóra a szóbeli, külön az írásbeli. Neki kedden javarészt írásbelik voltak, majdnem minden tantárgyból, valamint pár szóbeli (szerdán pedig inkább szóbelik voltak). Volt persze rövidítés, mivel gyorsabban vizsgáztattak szóban, mint amennyi idő ki volt írva rá, de a kedd így is egy hosszú és nagyon fárasztó nap volt.

Hogy kicsit részletezzem, a humán tárgyas vizsgákkal megszenvedtünk (ugyanaz a pedagógus). Belefutottunk többféle problémába is, ezek részben a felsős vizsgarutinunk hiányára, részben egy nem megfelelő vizsgáztatói hozzáállásra vezethetők vissza. Utóbbiról nem szívesen írnék konkrétumokat, előbbivel kapcsolatban viszont olyasmikről volt szó, mint hogy hogyan fogalmazzunk egy ötödikes dolgozatban; milyen külalakot várnak el írásbeli beadandók esetében; mit tegyünk, ha nem egyértelmű a feladat szövegezése; hogyan nem szabad rizsázni, ha valami nem jut az eszünkbe; illetve, hogyan kell reagálni, ha nem örülnek túlzottan a másfajta tankönyvünknek vagy annak, ha a gyerek nem minden részletre emlékszik pontosan abból, amit megtanult. Ez az egész helyzet nem annyira a jegyekről szólt, hanem a követelményekről és a hozzánkállásról.

Nagy dráma volt, mondhatni durva, elemi erejű megtapasztalás, de az Úr nem hagyott magunkra bennünket szorult helyzetünkben: kaptunk Tőle bölcsességet jól lereagálni a kialakult helyzetet. Ehhez képest a szerda már laza volt. Rafi, Náti és Zeki otthon maradt a nagypapájukkal. Doda egészen felszabadult ezen a napon: talán, mert eleve rövidebb nap volt, kevesebb írásbelivel, ráadásul több 'örömteli' vizsga maradt erre a napra. Így lényegesen jobb érzésekkel jöttünk haza, mint előző nap. Még barátkozásra is futotta.

Vajon kudarcot vallottunk? Nagyon sokat gondolkozom ezen, amióta itthon sokadszorra futtatom magamban újra az eseményeket. Volt olyan pillanat kedden, nem is egy, amikor úgy éreztem, hogy minden darabokra hullik körülöttünk - tökéletes kudarc volt minden, amit itthon csináltunk. Aztán, ahogy belekukkanthattunk az írásbeli dolgozatokba és meghallgattunk a (le)értékelést, egyre tisztább lett, hogy az érzéseim nem a valóságban gyökereznek, hanem a a valóságtól (az itthoni munkánktól és a gyerekem tényleges teljesítményétől) függetlenül, azért érzek úgy, mert azt akarták, hogy úgy érezzek - én pedig gondolkodás nélkül megadtam magam ennek az érzésnek.

Pedig nem kellett volna. A kialakult dráma ugyanis nem egy segítő szakember konstruktív javaslatokkal megerősített objektív értékelése volt. De ezen fölösleges háborognom, mert az is egy tény, hogy a megmérettetésen sikeresen túlvagyunk, ráadásul az Úr ebből a citromból is limonádét csinált nekünk, amiért utólag tényleg hálával tudok visszaemlékezni arra a keddi napra is. A tapasztalatra, amelyet előbb át kellett élni, azután meg kellett és még kell is emészteni. Hát, nem túl röviden ennyi.

Aztán jött a lelki munka. Előbbi élményeink és az ezt követő utánajárásunk fényében ugyanis szükséges volt újraértékelni mindazt, amit hittem, gondoltam a felsős tanulásról, valamint az otthonoktatáshoz való pedagógusi és intézményi hozzáállásról. Eddig teljesen elfogadónak gondoltam az intézményünket, sokaknak jó szívvel ajánlottam azt, de meg kellett látnom, hogy a dolog nem ilyen egyértelmű. Eddig is tudtam - és levelezések során többek figyelmét is felhívtam -, hogy egy igazgató támogató hozzáállása még nem garancia arra, hogy minden pedagógus osztja azt a támogató nézetet. Eddig azonban naiv voltam azt gondolni, hogy ránk ez valami módon nem érvényes. Hogy, ha egyszer már éveket lehúztunk egy együttműködő intézményben, akkor ott nagy meglepetés már nem érhet.

Ebben az amúgy nagyon segítőkész és a magántanulókkal szemben támogató hozzáállású suliban mégis azt tapasztaltuk, hogy a felsőben vizsgáztató pedagógusok nem olyan egységesek az elfogadó hozzáállás tekintetében, mint az alsós tanítók. Kiderült az is, hogy a fentebb említett tárgyakkal kapcsolatos negatív tapasztalatunk sajnos nem egyedi, és hogy ez a helyzet a vizsgák feszültségével évek óta fennáll.  Ez volt a mi citromunk, ami pár napig rendesen leterhelte a szívünket, mivel nem tudtuk, mihez kezdjünk ezzel a helyzettel. Vajon Isten hogyan csinált ebből limonádét?

Még jóformán el sem dőlt bennünk a váltás gondolata, szinte tálcán kínált nekünk egy lehetőséget egy másik iskola formájában. Alig mertük elhinni, hogy ilyen gyorsan megoldódni látszanak a dolgaink! Először azt gondoltam, valami csapda ez, és gyanakodva informálódtam, abban a tudatban, hogy előbb-utóbb ki fog derülni, hol van a kutya elásva. Ahogyan azonban maga a lehetőség kibontakozott, a tapasztalt segítőkészség és a gyors ügyintézés után ott találtuk magunkat, hogy ámuldozva bár, de lassan elhisszük, hogy lehetséges felsőben is segítőkész tanári gárdára találni, akik hisznek az otthontanító családban és a vizsgán nem arra kíváncsiak, amit a gyerekünk nem tud, hanem arra, amit tud.

Hivatalosan is iskolát váltottunk tehát, elköszöntünk az eddigi sulinktól. Fájó szívvel tettük és nagyon sajnáljuk, hogy így alakult, de lépnünk kellett, mert úgy éreztük, hogy a féléves nyugodt felkészülésünk kerül veszélybe egy nem támogató közegben vizsgázva. Nem akartuk, hogy a 'vizsgapara', amit korábban nem ismertünk, megmérgezze a családi életünket, mindennapjainkat. Dilemmáztunk azon, hogy hagyjuk-e ott a két alsós gyerekünket a régi suliban - hiszen az alsós tanítók nagyon együttműködő és szakmailag is felkészült csapat volt - de végül úgy láttuk jónak, hogy ha egyik gyerekünk megy, menjen mindenki, hiszen kétfelé vizsgázni mégis csak kényelmetlenebb. Nem is baj, ha már az alsósaink is megismerik az új iskolát és ismerősök lesznek, amikor felsőbe kerülnek.

Tudom, szükség volt arra, hogy kapjak egy ilyenféle 'kijózanítást'. Isten így látta jónak és nem nehéz ezt elfogadnom, mert látom mögötte az értelmet. Ez a negatív tapasztalat volt a löket, ami segített, hogy újraértékelhessek bebetonozottnak hitt gondolatokat, és hogy a helyére kerüljenek bennem és körülöttünk a dolgok. Megint egy kicsit érettebb lettem, egy kicsit többet láttam a világból. A megdöbbentő az egészben, hogy az áldás, amit ez a helyzet hozott, eddig is karnyújtásnyira volt tőlünk, de nem vettük volna a fáradságot kinyújtani a kezünket, mert nem hittük, hogy szükségünk van rá.

Ha most számot kell vetnem, a végső tanulság számomra az, hogy ebben az egész félévben Isten kezében voltunk és most is ott vagyunk! Ő személy szerint mérte ránk mindazt, amit tökéletes bölcsességében jónak ítélt. És, még ha egy ideig úgy is tűnt, hogy amit ránk mért, az egy citrom, amit nem fogunk tudni örömmel lenyomni a torkunkon, végül bebizonyosodott, hogy valójában limonádé, ami felfrissít és új energiákat szabadít fel bennünk.

Lassan már közhely minálunk, de igaz, hogy minden tanévünk más. Ennek a tanévnek az első felében Isten úgy látta jónak, hogy megint tanítson nekünk valami újat Önmagáról. Neki hála, jobbat kaptunk, mint hittük vagy terveztük. Mi pedig levontuk a magunk tanulságait, megléptük, amit meg kellett és úgy tűnik, lassan-lassan túlleszünk a dolgon. Úgy látom, hogy a kérdéseimre, amelyek a helyzetből adódóan fölmerültek, a maguk idejében szépen megérkeznek a válaszok, így most új izgalommal nézek a második félév teljesítendő feladatai elé. A tanulásunkkal kapcsolatban még egy keveset ötletelnem kell, de nem most - most pihenünk egy nagy szusszanásnyit és engedjük, hogy a múlt valóban elmúljon.:)

Amúgy mindenkinek szép új évet,

hiszen itt a blogon ez a nyitóposzt 2014-ben.

Szeretettel köszöntelek:

Isten áldjon meg,

és vezessen a helyes úton,

kedves olvasó!

Denevér

Egy novemberi történetet szeretnék elmesélni, még 2009-ből. A poszt is akkoriban íródott, de eddig még nem lett közzétéve.

Kell-e gyereknek kisállat? És kell-e a szülőnek? Az utóbbi hónapokban nem került elő a kérdés nálunk.

Még Zeki születése körül néztünk nagyon kutyát: német dogot vagy boxert. Aztán egyik sem lett, és most nagyon örülök ennek. Végül is nekem kellene a reggeli és esti sétákat biztosítani, meg kutyakaja, meg állatorvos, meg az agyalás, hogy hova tegyük, amíg nyaralunk, utazunk... De a napokban újra el kellett gondolkoznom ezen a kisállat-kérdésen, és új aspektus jött elém. A szeretet - a nagy 'ajjaj'.

Ha neked is volt elpusztult vagy elajándékozott állatod, akkor tudod, hogy miről beszélek. Az állatok legaljasabb tulajdonsága, hogy megszeretjük őket, akármekkorák, akármilyenek. És amikor megszerettük, akkor elkezdjük félteni őket, aggódunk értük. Ha pedig búcsút kell venni tőlük, az fáj: nagyon tudnak hiányozni. Pedig 'csak' egy állat volt - látszólag pótolható. Vagy mégsem?

Na, ezek azok a kérdések, amikkel nem akartam mostanában foglalkozni. De máshogy alakult. Bár nem éreztem, hogy itt van ennek az ideje, elfogadom, hogy Valaki ezt jobban tudta, mint én... Mindjárt megértitek, hogy miért írtam le az előbbieket.

Pár hete egy péntek délután a víztoronynál lévő játszótér lépcsőjén találtunk egy denevért. Igen: igazi, kicsi, szőrmóktestű bőregeret. Annak előtte sohasem láttam ilyet élőben, testközelből.Nem mozdult, nem mutatta túl élőnek magát. Óvatosan megsimogattam a hátát, és erre kissé összébb húzódott - aha, tehát él - gondoltam. Vajon mit keres egy denevér kora délután a játszótér lépcsőjén? Nem tudtuk meg, de úgy voltam vele, hogy nem hagyhatom ott. Kisgyerekek szoktak fel-le futkosni azokon a lépcsőkön, nem is mindenki állatbarát közülük. Így aztán el is dőlt a fejemben (vagy inkább a szívemben?): valahogy meg kellene menteni. Na, de mit tegyünk?

Volt ott egy apuka, aki kis érdeklődést mutatott a lépcsőn kuporgó állatka iránt. Megkérdeztem, hogy elviszi-e, de ő azt mondta, hogy "á, dehogy". Erre Rafi sapkájában fölemeltem és megpróbáltam rátenni egy közeli fenyőfa törzsére. Nem mászott, sőt, semmi érdeklődést nem mutatott. Nem tudtam, hogy sérült-e, de úgy tippeltem, hogy lehet. Meg, hát nappal van, ez az élőlény meg szürkület után aktív. Így Rafi sapkájában a denevérrel hazafelé vettük az irányt. Az volt a terv, hogy este visszavisszük elengedni.

A denevér az egyetlen,
tényleges repülésre képes emlősállat.

Hazaérve betettem egy másik kötött sapkát egy kis dobozba, bele a denevért. F. javaslatára* a dobozt a radiátorra tettük, ami - mivel nem fűtöttünk még komolyabban - épphogy langyos volt. Ezután a neten vad informálódásba kezdtem. Ezeket tudtam meg.

Rőt korai denevérünk volt (latinul Nyctalus noctula). A denevérek hibernálódnak, vagyis valamiféle téli álmot alszanak, de ez nagyon időjárásfüggő. Enyhébb időben újra aktivizálódnak, esznek, aztán visszahúzódnak telelőhelyükre. Barlangokban telelnek, és fajonként eltérő a hideg-kedvelésük, így különböző mélységben különböző fajokat lehet találni. A denevérkutatók barlangonként tanulmányozzák a kolóniákat.

(Tudtad, hogy kis hazánkban is vannak denevérvédők? Sőt, szervezett denevérvédelem is működik.)

A denevérek általában novemberben vonulnak el csapatostól telelőhelyet keresni. Többtíz kilométert is röpülnek az ideális helyre. Ahogy jön a hideg, lelassulnak, és lehűlnek. Mielőtt teljesen kihűlnének, a szervezetük 'átkapcsol' telelő üzemmódra: az anyagcseréjük, szívverésük, légzésük lelassul. Valami ilyesmi állapotban találhattuk meg mi is a denevért, ezért nem védekezett a sapiba pakolás ellen.

Felhívtuk a szekszárdi denevérvédőket (helyileg ők estek a legközelebb hozzánk), akik azt javasolták, hogy hagyjuk a lakásban kicsit felmelegedni, és este vigyük ki, tartsuk föl a magasba, és várjuk meg, amíg magától elrepül. Ezt tettük: este F.-el és a gyerekekkel együtt lementünk. Egy ideig föltartottam az állatkát egy téli kesztyűben, de a denevér nem mutatott túl nagy érdeklődést újonnan elnyert szabadságát illetően. A hangja viszont megjött: amikor megfogtam, hogy kiveszem a dobozból, éles hangot bocsátott ki, amire nagyon nem számítottam. Aki még nem hallott ilyesmit, annak írom, hogy a 'denevércsipogás' közvetlen közelről igen durva támadás az emberi dobhártya ellen!

Kitaláltuk, hogy megpróbáljuk föltenni egy fára. Ahogy fát ért, rögtön elkezdett mászni fölfelé. Amikor már elég magasan volt, akkor megállt... és nem mozdult. Nem repült el, semmit sem csinált. Egy ideig vártunk, hogy mi lesz, közben két macsek is elkezdett cirkálni a környéken, úgyhogy dilemma elé kerültünk. A denevér túl magasan volt, hogy famászás nélkül levegyük. A macsek viszont simán képes lesz lekapni éjszaka a lelassult denevért. A denevérvédő viszont azt mondta, hogy ha nem megfelelő a hely, amit választ a telelésre, akkor föl tudja melegíteni magát, és képes máshova repülni. Úgy döntöttünk hát, hogy megvárjuk a holnapot, és ha az állatka ugyanott marad, akkor leszedjük, és elvisszük a denevérvédőkhöz Szekszárdra.

Este kétszer mentem le megnézni, és reggel én voltam az első, aki újra lent voltam, csak hogy lássam, vajon ott van-e még. Már ekkor a szívünkbe férkőzött: én aggódtam érte egész este, s mint utólag kiderült, F. is. A gyerekek meg nevet adtak neki: Doda szerint Dániel, míg Rafi szerint Deni legyen, így végül két neve lett. F.-el igyekeztünk nem túl lelkesnek mutatkozni a gyerekek előtt, mert nem akartuk, hogy nagyon beleéljék magukat a denevér-tartásba, aztán meg elszomorodjanak, ha másnap nem - vagy holtan - találjuk.

Ehhez képest még reggel is ott volt Deni denevér, ugyanabban a magasságban, ugyanúgy, így a megbeszéltek szerint mi felnőttek lementünk érte. F. denevérmentő famászós malőrje után az állat újra a dobozban volt. Ismét beszéltünk a denevérvédőkkel telefonon: ők azt mondták, hogy nem érdemes elvinnünk a kis állatot hozzájuk, hiszen úgyis elengednék, amit mi is meg tudunk tenni itt. Elmagyarázták, hogy milyen helyet keressünk neki, s így a kora délutánunk 'különleges denevér-otthont találó' családi kirándulássá alakult. Végül egy tó mellé vittük el, és egy hatalmas fára tettük.

A denevérvédők útmutatásainak megfelelően platánfát kerestünk odúval, de hamar rá kellett jönnünk, hogy egyáltalán nincsenek odvas fák a közelünkben- az ember pedig azt gondolná, hogy a legtöbb terebélyes fa ilyen. (Azt hiszem a gyerekkori odvas-fás mesékből maradt meg ez a sztereotíp kép bennünk.) Nagyon nehezen találtunk egy fát, amire aztán fel is mászott a Deni Dániel. Nem ment be az odúba, amit kinéztünk neki, mert az kicsinek bizonyult, helyette továbbmászott, nagyon magasra, végül már nem is láttuk, hogy hol van. Nehéz szívvel hagytuk ott - ha lejjebb lett volna, lehet, hogy hazavittük volna áttelelni. Hisz, végül nem derült ki, hogy egy nagy odút talált-e a fa tetején, vagy ugyanúgy a fa törzsén fagyoskodott, mint előző este, amikor kint hagytuk.

Mielőtt föltettem a fára, búcsúzóul mindnyájan megsimogattuk... Azt hiszem engem viselt meg a legjobban ez a kis kaland. Persze a gyerekek utána még napokig 'Deni denevéreset' játszottak, és sokáig beszédtéma volt itthon, hogy mi lehet vele. Én viszont mélabús lettem és szomorú. Hiányzott az a kis szőrmók-lénység. A fejem tudta, hogy vadállat, aminek a természetben a helye, de a szívemet, amely szerette volna nálunk tudni Denit, hiába győzködtem észérvekkel.

Azt hiszem én agyaltam rajta többet, hogy mi legyen, meg én gondoskodtam róla röpke nálunk tartózkodása alatt, talán ezért nőtt annyira hozzám. Vagy lehet, hogy ez ilyen anyai dolog...? Mindenesetre nagyon rég nem voltam ennyire irracionális. Napokkal később, amikor újra elmentünk arra a jászóra, ahol megtaláltuk őt, bevallom, egész végig nézelődtem, hogy nincs-e véletlenül még egy megmenteni való kis jószág...

Azóta sokat gondolkoztam azon, hogy honnan is jön a szeretet. Hogy mitől bolondultam bele annyira abba a ki aranyosba, pedig még egy egész napot sem töltött közöttünk. Meg, hogy képes lennék-e felelős állattartásra, amikor szívbéli vágyam egy vad denevért házi kedvencként őrizgetni...

Azt hiszem, egyelőre nem nekem való az állattartás. És örülök neki, hogy nem ostromolnak gazdik, hogy mentsek meg egy kiskutyát, mert különben a falhoz csapják - nem hiszem, hogy ellen tudnék állni.

Úgy látszik kerülnöm kell az állatokat. Pedig mindig is állatbarát voltam. Harmadik emeleten élő lakótelepi panelgyerekként a klasszikus, lakásban tartható kisállatok közül sokfélénk volt az évek során, de így is leginkább szépséges lovakról és hűséges kutyusokról álmodoztam. Házasságunk elején a garzonlakásunkat aztán szó szerint "megtöltöttük" állatokkal (ami egy másik történet lesz egyszer talán). Most már viszont jó ideje egy sincsen. Lehet, hogy hiányoznak, azért produkáltam ilyen szélsőséges tüneteket Denivel.

Úgy gondolom, idővel lesz majd egy kutyánk. De garantáltan hosszú életűt szeretnék, hogy legyen időm igazán felkészülni a búcsúzásra. Nem úgy, mint Deni Dánielnél.

Végül némi hasznos infó: a hazánkban élő denevérekről, denevérvédelemről.

***

Eddig a régi poszt. Hozzáfűzés 2013 novemberéből:

Kutyánk azóta sincsen, de továbbra is tervben van. Persze, a gyerekek a környékbeli állatokkal ápolnak bizonyos kapcsolatot, tehát a saját kedvenc hiánya nem jelenti, hogy 'állatilag steril' család vagyunk. És ez így van rendjén. A felelős állattartásról pedig ezután még sokat gondolkoztam. Úgy érzem, bármikor meg tudnék szeretni egy állatot, de tudom, hogy ez a döntés nem alapozható elsősorban az érzelmeimre. Most már (vagy most éppen?) tudok hidegebb fejjel, 'felnőtt szempontokat is mérlegelve' állni a témához, és nem annyira a szívem után menni.

Ezt volt alkalmam a gyakorlatban is kipróbálni, hiszen az elmúlt években többször ajánlottak fel nekünk ingyen kiscicát, kiskutyát azzal a felkiáltással, hogy "biztosan nagyon örülnének neki a gyerekek". Bár egy percig sem kételkedtünk a feltételezésben, és nekünk, felnőtteknek is húzott a szívünk egy irányba, ezekre az állatokra egytől egyig nemet mondtunk. Még, ha olykor nagy is volt rá a kísértés, hogy engedjünk a szívünknek, végül nem tettük, és utólag sem bántuk ezt meg. Nem volt még itt az ideje ennek.

Jelenleg nem látom, hogy milyen állat illene hozzánk családilag, amelynek a tartása nekünk is, meg az állatnak is örömet okozna. Nem szeretnénk elhamarkodni a döntést, és a családunk kisállatok nélkül is teljes, ezért egyelőre várunk az alkalmas időre, amikor kikristályosodik, hogy mi is lenne jó.

Deni Dániel denevérről viszont azóta is őrizzük a szép emlékeket.



______________

* F.: annyit tesz, mint Férj.:)
  

Narnia krónikái

Én a Narnia sorozat egyik könyvét olvastam (Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény címűt), meg a filmeket láttuk a férjemmel. A gyerekekkel jó pár hónappal ezelőtt az első részt néztük meg filmen, de a többit nem fogom engedni.

Nem egy jó történet, mert összemossa a dolgokat. Kentaurok, faunok, unikornis és egyéb mítikus lények harcolnak Aslan oldalán. Ezeknek a lényeknek a másik oldalon lenne a helyük, hiszen a mitológikus alakok mögött egy mitológia áll, amely rendszerint nem egyeztethető össze a kereszténységgel. Nem lehetnének egy oldalon, és a valóságban nincsenek is. Ezen a ponton félrevezető a történet.

Az általam olvasott könyvben és a filmben is túlzottan fel volt nagyítva a gonosz, és emiatt 'sejtelmes sötétség' ül az emberre, amíg olvassa. Inkább komor hangulatú, mint szimplán izgalmas, de számomra a sötét és nyomasztó szavak fejezik ki a legjobban a hangulatát. És nincsen lelki feszültségoldás a végén: a valódi katarzis valahogy elmarad. A könyvet gyerekként olvastam - akkor még nem voltam hívő, és alapvetően tetszett a történet, sőt, erőteljesen magával is ragadott (kerestem a folytatást, de akkor nem lehetett kapni). A filmeket viszont felnőttként, már hívő koromban láttam. Számomra érdekes felismerés volt, hogy mindkét esetben ugyanúgy tapasztaltam ezt a sötétséget.

Azt hiszem, ennek az a háttere, hogy C. S. Lewis úgy ábrázolja a negatív oldalt, mint kézzel foghatót, fizikailag is jelen levőt. A pozitív oldalt, Isten oldalát viszont távolinak mutatja be. Emiatt olvasás (vagy nézés) közben gyakran támad olyan érzése az embernek, hogy a két oldal még csak nem is egyenrangú, mert a jeges oldal az erőteljesebb. Ez is egy torz kép a valóságról, a szellemi világról. Sátán és Isten egyáltalán nem egyenrangú partnerek - de éppen sátán az, aki Istennek a közelébe sem érhet, hiszen teremtett lény, aki ráadásul háborút vesztett az Úr ellen. Ezen háborúban meg lett gyengítve és az ítélete is el van már készítve. Narniából ez nem ábrázolódik ki.

A varázslás még egy nagy negatívum ebben a történetben. Még akkor is, ha csupán az ellenoldal él ezzel a praktikával. Nem hiszem, hogy gyerekeknek ilyesmiket meg kellene jeleníteni (felnőtteknek sem feltétlenül, de ők azért már talán jobban képesek megítélni a dolgokat).

Ezek a dolgok látszólag nűanszok, de azt látom, hogy pontosan ilyen nűanszokon csúszik el a világképünk. Istennek nem nűansz az Igeitől eltérő gondolatok megjelenítése. Márpedig, ha nekünk nem okoz fennakadást az a pár apró csúsztatás, akkor nem úgy látjuk ezeket a dolgokat, ahogyan Isten szemléli (ahogyan szeretné, hogy mi is szemléljünk).

Doda nagy könyvfaló: sok mindent elolvasott, olyan dolgokat is, amiket ma már nem adnék a kezébe. Mert látom, hogy azok a kis nűanszok mennyire befolyásolják a gondolkozását. Azt hiszi, képes megítélni, hogy milyen mértékben befolyásolták az elolvasottak. Valójában olykor a szimpátiája irányítja, amelyet a könyvekben olvasott szereplők és az egész történet kivált benne. Pedig attól nem lesz igaz, hogy tetszik, mint ahogy attól sem lesz hamis, hogy nem tetszik. Ezért egyre jobban kezdem felfogni, hogy mekkora felelősség terhel személyesen engem azért, amit a kezébe adok, vagy amit elolvasásra engedek neki. És most nem világi irodalomról beszélek, mert abban valahogy könnyebb ítéletet tenni. A látszólag hívő alkotásokban viszont sokkal nehezebb tetten érni a csúsztatásokat, torzításokat. És éppen ez az, ami aggasztó lehet. (Engem utólag mindig aggaszt.)

Az előbb elmondottakkal együtt nem állítom, hogy a Narniában nincsen semmi pozitívum. Nekem nagyon tetszik pl. hogy oroszlán formájában jelenítik meg Aslant, meg a filmben Aslan megölése is nagyon jól megragadja Jézus áldozatának lényegét. De mégis az egész valahol alapjaiban sántít. Szép, jó, de... Ez a 'de' viszont pont elég ahhoz, hogy fenntartással kezeljem.

Elgondolkodtató, hogy azt tartják, hogy C. S. Lewis és a Gyűrűk ura (meg a Babó, más néven a Hobbit) szerzője, J. R. R. Tolkien jó barátságban voltak. Ha egymás mellé tesszük a műveiket, felismerhető, hogy hatottak egymás stílusára. Természetesen ez nem lenne baj, de úgy érzem, Tolkien hatott jobban Lewis-ra és nem fordítva. A mítikus alakok, meg a nyomasztó légkör miatt gondolom így, ami mindkettőjüknél megfigyelhető.

   

Vizsgáinkról így utólag

Két gyerek, két nap, két félév anyaga - röviden így lehetne összefoglalni.

Ez volt az első évünk, hogy két gyerekkel tanultunk otthon. Nagy kihívás volt, főleg, mert Rafival komolyabb nevelési problémáink adódtak és ezek megnehezítették, majdnem meg is akadályozták a vele való hatékony tanulást. Doda tanulnivalója is elég tetemes lett, és ezzel október közepén, az első tanulós hetünkön szembesültem. Nem a tananyag volt teljesíthetetlenül sok, hanem nagyon elaprózódott a napi haladás a kitöltendő munkafüzetek száma miatt. Úgy éreztem, hogy ha így maradunk, akkor a tanév alatt fel fog őrlődni a gyerekünk kedve és öröme is. Ezt nem akartuk. Így jött az a kétségbeesett ötletem, hogy pörgessük föl a tanulást úgy, hogy az egész tanév anyagát a félév végére megcsináljuk - Dodával mindenképpen, de ha lehet, Rafival is. Ha ez sikerül, akkor januártól szeptemberig élhetünk a szabad tanulásnak, és a tavaszi, nyár eleji szép időt kihasználhatjuk hasznosabban, mint hogy munkafüzetelnénk és a nyári vizsgákra készülnénk.

Ezzel az álommal vágtam tehát neki.

Adott volt a tankönyvek száma, az átveendő oldalak száma. Így gyakorlatilag egy lebontást kellett csinálni napi és heti szintre. Azt láttam, hogy úgy nem fog menni, ha minden tárgyat mindennap csinálunk, sem úgy, ha minden tárgyra heti beosztást csinálok: mindkét esetben élvezhetetlenül elaprózódott volna a tanulnivaló (mint a suliban). Ezért azt találtam ki, hogy tankönyvekben gondolkozom, nem tantárgyakban, és egyszerre két-három félét igyekszünk kivégezni pár hét alatt úgy, hogy azokkal napi szinten foglalkozunk. Ez működött.

A hosszú sztorit rövidre vágva: Doda január harmadik hetében egy keddi napon sikeresen levizsgázott, pénteken pedig ugyanígy Rafi is (még néhány jegyet nem tudunk).

Idén, hogy két gyerekünk lett iskolás, tapasztaltuk, hogy több gyerek több vizsganapot is jelent. (Bár kérvényeztük, hogy hadd vizsgázzon a két gyerek egy napon, de ezt -gondolom a sok más szervezési szempont miatt- nem tudta figyelembe venni a suli.) Erre eddig nem is gondoltam, de most már számolok vele.

A gyerekeink közül előbb-utóbb mind sulis lesz és lehet, hogy az már komolyabb logisztikát fog igényelni a vizsgák körül. Bár az még odébb van, és addigra a nagyobbak felsősök lesznek, így talán más megoldások is születhetnek a helyzet megoldására, egyelőre viszont annak örülök, hogy jövő januárig nem kell ilyesmiken agyalnom. Ugyanakkor szeptembertől valószínűleg már három gyerekünk lesz iskoláskorú, úgyhogy az idén bevált logisztika helyett is lehet, hogy új kell majd...

A tapasztalatokat összegezve, nem volt sétagalopp ez a félév, de azt kell, mondjam, hogy nagyon megérte. A gyerekeknek talán nagyobb lett a rálátásuk a tananyagra, mintha elapróztuk volna, a teherbírásuk pedig kétségkívül növekedett, még ha voltak is nyavajgások, meg nekem is volt pár holtpontom. Úgy látom, kettejük közül Doda az, aki már felfogta a dolog jelentőségét, és ő már pedzegette is, hogy akkor a negyedikes anyagnak is hamar álljunk majd neki... (rákattant a intenzív tanulásra) De most egy ideig még biztosan nem fogunk.

Hogy Bót se hagyjam ki a történetből: érkezése éppen a vizsga előtti héten derült ki. Nagyon örültünk neki, én viszont elég hamar a szokás szerinti 'irtópocsék' állapotomba estem hosszú hetekre. Így nehezen lehetett volna a 2. félévet normálisan végigvinni. Ezen a ponton derült ki, hogy milyen jó is, hogy az egész éves anyagból levizsgáztunk és most nyugiban összeszedhetem magam, nem sürget, hogy már készülni kellene a gyerekekkel. Most mindenki pihizik, olvasgat, játszik, játszik, játszik - szóval nyaralunk.

Így utólag látom csak tisztán, hogy az egész időzítés mennyire nagyszerű volt! Már az elején sejtettem, hogy az Úr az, aki indít erre az eseti 'gyorstanulásra', de nem tudtam, hogy miért teszi és így nehéz volt racionalizálni a döntést. Tudtam, hogy ezt kell tennem, de nem tudtam, miért most és miért fontos ez. Utólag derült csak ki.

Hálásak vagyunk, hogy így vezetett minket Isten. Meg, hogy végigvitt ezen a tanéven: megadva mindegyikünknek a szükséges erőt és egészséget a tanuláshoz. Meg, hogy a suliban újra együttműködést tapasztaltunk: a tanévgyorsítással kapcsolatban, meg a vizsgákon is. Meg Bóért, hogy adta őt és éppen most (szerintem ezt még sokszor el fogom mondani).

Ahogy telnek az évek otthonoktatva, lassan kezd a nagy ÖNbizalmam elszállni. Egyre kevéssé vagyok képes bármit is az én értelmemnek és nagyszerűségemnek betudni. Egyre tisztábban látom, mennyire kevés vagyok én ehhez az egészhez, mennyire sok ponton meg lehet csúszni és mennyire szükségem van az Úr kegyelmére, erejére, bölcsességére, és Szentlelke vezetésére minden nap. Enélkül nem fog menni, nem fogunk tudni boldogulni, továbblépni és megmaradni ezen az úton.

Isten tart meg, Ő hordoz és Nélküle nem tudnánk sem reménységgel élni, sem otthonoktatni. Elhívott, és kizárólag a Belé vetett bizalommal, hitből merem mondani, hogy végig fogunk menni az úton, amelyre rátette a lábunkat: mert Ő hűséges.

Szóval mindenért egyedül Istené a dicsőség!

  

Nyárvégi beszámoló rólunk, így, ősz elején...:)

Augusztus 20-án végre hazaérkeztünk. Újra Magyarország. Most egyelőre Pécsett vagyunk, rokonoknál, ameddig meg nem találjuk otthonunkat. Mert még keressük.

Hosszú volt ez a nyár, és jól telezsúfoltuk emlékekkel. Volt nagyon sok szép is közte, meg volt azért néhány szomorú-fájdalmas is. Mindegyikből tanultam, tanultunk valamit az emberekről, és valamit Istenről is. És ez így volt jó, mindenestül. Nem csinálnám vissza ezt az egy évet, mert azokat a tapasztalatokat Istentől kaptuk, és nagyon meggazdagodtunk általuk. Kicsit más ember is lettem, de ez az Úr munkája: Övé minden dicsőség mindenért, ami az életünkben van.

Szóval újra itthon vagyunk, és az első hetek sokfelé-rohangálós hivatalos intéznivalói után most már van időm kicsit értékelni a történéseket.

Visszanézve. Meg előre tervezgetve.

Meglehetősen sok intéznivalón vagyunk túl, és néhány várva várt nagy eseményen is.


Rafi iskolaérettségi vizsgálata

Aug. 23-án volt a Nevelési Tanácsadóban, ugyanannál a hölgynél, akinél Doda is volt kétszer. (hosszú történet, hogy miért kétszer) Az eredmény: Rafi iskolaérett és kivételesen jól teljesített. Ez nemcsak azért nagy hír nekünk, mert így most már két iskoláskorú gyerkőcünk van, akinek az előrehaladása tőlünk, szülőktől függ. Hanem azért is, mert Rafi itthon igencsak minimális fejlesztést kapott. Nem volt elhanyagolva, hanem engedve lett, hogy önmagát fejlessze. Meg vagyok győződve, és most már erről a tézisről van két lábon járó tanúbizonyságom is, hogy Isten úgy alkotta meg a gyerekeket, hogy születésüktől fogva önfejlesztők.

Nem kell őket stimulálni, nem kell tudatosan fejleszteni, nem kell színes ceruzát, gyurmát nyomni a kezükbe. Nem kell nekik sem színeket, sem számokat, sem idegen nyelvet tanítani direktben. És leginkább nem kell azon aggódni, hogy miért nem tart még ott a fejlődésben, ahol a szomszéd gyerek. Meggyőződésem és tapasztalatom is, hogy a gyerekek úgy lettek megalkotva, hogy egy szerető-gondoskodó családi (!) közegben maguktól képesek a maximumot kihozni magukból.

Úgy hiszem, ez is Isten bölcsessége és engem lenyűgöz az a tudatosság, ahogyan Ő formált bennünket, embereket!

Persze a 'maximum' fogalma más egy korai fejlesztő gondolkozású anyánál, mint nálam, aki nem vagyok híve az irányított fejlesztésnek. Talán ez a téma is megérne egy külön posztot egyszer, de annyi más téma is van még a fejemben...:)

Nem mondom, hogy ne legyen otthon gyurma, meg színes ceruza, mert azért azt fontosnak tartom, hogy legyen miből választania a gyereknek. De ne nyomjuk semmilyen irányba, ne fejlesszünk tudatosan, beosztva, kipipálva, előkészítve. Se nagyobb korban feladatlapozva. Nem kell ez. Helyette viszont örüljünk neki, tanuljuk őt, és neveljük helyesen. Azt hiszem, a kisgyerekkor erről kell, hogy szóljon.

A gyerek képes önmagától fejlődni és meg is teszi ezt, ha nem szoktatjuk rá 'mesterséges táplálásra' a foglalkoztatás területén. Ha viszont rászoktatjuk, akkor könnyen lehet, hogy nehezen fogja föltalálni magát otthon, és mindig szórakoztatásra szorul majd: másképpen látványosan unatkozni fog, amikor nem határozunk meg alternatívákat számára, amivel foglalkozhat. Nem mondom, hogy ez egy abszolút bölcsesség, de most nekem mindenképpen nagyon fontos felismerés.

Visszakanyarodva: Rafi iskolaérett, és ezért hálásak vagyunk az Úrnak.
 

Doda vizsgája

Két félév anyagából vizsgáztunk igazgatói engedéllyel. Még nem tudunk minden eredményt, de elkönyveltük, hogy jól sikerült.:) Minden szépen meglett és mivel a tanári gárda szempontjából rohanósabb napra rendeltek be minket, így elég gyorsan rövidre is zárták az egész procedúrát: reggel 9-re mentünk, és délután 1-kor már túl voltunk az éneken meg a tesin is. Nem hoztuk semmiből a 100%-ot az én mércém szerint, de ez bele volt kalkulálva a rendszerbe, hiszen elég zaklatott időszakban voltunk, ami az utolsó nagy hajrát illette a felkészülésben.

Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy a lehetőségeinkhez képest, meg egy kis lazulást is bekalkulálva, ez volt a 100%, ami adott esetben tőlünk telt. Persze rögtön a vizsga után levontam a személyes konklúziókat, hogy kicsit többet, meg kicsit előrelátóbban tanulunk majd a következő tanévben, de... azért ezt még át kell gondolnom, mennyire és miként. Mert azt is érzem, hogy ez így volt jó, ahogyan történt, nem másként.

Azt biztosan tudom, hogy otthonoktatva minden év más, mint az előző, és így tudom, hogy a következő sem lesz olyan, mint a mostani volt.:)

Mindenesetre örülök, hogy túl vagyunk. Eredményekkel később még lehet, hogy jelentkezem. Most 'tanulásilag' nekünk őszi pihi következik. Jellemfejlesztés és közösségépítés folyik most aktívan a családunkban: ezen van a hangsúly, mert erre van most szükség. A londoni egy évünk nevelésileg hagyott némi kidolgoznivalót az életünkben, leginkább a gyerekek jellemében. Úgy hiszem, ez most az, amivel foglalkoznom kell.

Majd, amikor átköltözünk oda, amit most még nem tudunk, hogy hol van, akkor nekiállok megszervezni a Két Iskolás Meg Két Kicsi Együtt Élős És Tanulós napjainkat.

Addig meg gyűjtöm az impulzusokat és igyekszem az Úrra figyelni. Gondolom, hogy erre a tanévre is van egy egészen konkrét terve számunkra. Vele lesz jó ez az évünk is, ha az Ő lábnyomán haladunk...


Náti ovis felmentése

Némiképp aggódtam ezen, mert a két idősebb fiunk felmentése eléggé döcögős volt, így ez alkalommal sem számítottam másra.

Ha már otthonoktatás, akkor én ezt a procedúrát tartom nehezebbnek bürokratikusan, nem a magántanulóvá válást...

Mindenesetre imádságos szívvel, az Úrban reménykedve indultunk neki a két kisebbel és F.-el azon a bizonyos augusztus végi napon. Előző este azt kértem az Úrtól, hogy innen ne kelljen továbbmenni: hogy elsőre adják meg nekünk a felmentést. Isten irgalmas volt hozzánk és meghallgatta az imádságomat. Sőt, feljebb megáldott, minthogy kértük vagy elgondoltuk volna...

A megbeszélt időben érkeztünk az oviba és nagyon kellemesen meglepődtünk. Soha ennyire gyorsan, ennyire gördülékenyen, ennyire jó légkörben nem zajlott még felmentésünk. Nem kellett gyanakvó keresztkérdésekre válaszolnunk, nem kellett okos érvekkel védenünk a meggyőződésünket, mert nem volt rosszindulat, sem szkepticizmus. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy mi is jót akarunk a gyerekeinknek... Nehéz elmondani, hogy ezt a hozzáállást milyen jól esett tapasztalni egy ovivezető részéről. NAGYON jól esett.

Az ott töltött pár óra után - számomra még most is fura, hogy ez tényleg megtörtént velünk- azzal a bizonyos Hőn Áhított Okmánnyal együtt távoztunk. Náti tehát erre a tanévre hivatalosan felmentett nagycsoportos, és ezért egyedül Istené a dicsőség!

Röviden, most ennyi. Jó újra itthon lenni Magyarországon.:)

Néha azért frusztrál az érzés, hogy még nem ott vagyunk, amit majd otthonnak fogunk hívni: hogy bár már otthon vagyunk, ami az országot illeti, de még nem vagyunk otthon itthon. Majd annak is eljön az ideje. A türelmet is tanuljuk ebben az időszakban...

  

Magától tanul... 2.

Volt egy első része ennek a bejegyzésnek, ez tehát a második rész. Itt Londonban kedden volt az első iskolanap a sulikban, én pedig továbbgondolkoztam a tanuláson.

Dodához visszakanyarodva, nagyon úgy érzem, hogy egy 8évesnek nem az a dolga, hogy ennyi órát és így tanuljon. Nincs itt az ideje... Mire itt lesz az ideje ennek a fajta tanulásnak, addigra már az érdeklődése másfelé kanyarodik, s csomó értékes órát elvesztegetek olyanra, ami nem az élet- én most így érzem.

Féltem a gyerekeim természetes kíváncsiságát, az érdeklődését és a tanulási vágyát- tartok tőle, hogy ezek fognak először áldozatul esni a sulis követelmények teljesítésének. Pedig éppen azért is vagyunk itthon, hogy ez ne történhessen meg. Eddig máshogyan gondoltam, de lehet, hogy az otthonoktatás nem véd meg ettől.

Félek, hogy a fiam egyszer csak úgy fogja látni a tanulást, amilyennek a vizsgák sugallják: teljesítendő elvárásnak. Félek attól, hogy egyszer majd leesik neki a tantusz, és megérti, hogy ez az egész iskolásdi nem az érdeklődés-vezette örömteli tanulásról szól, csupán a külső elvárásokról és a megfelelésről. Félek, hogy előbb-utóbb elsajátítja majd azt az iskolás mentalitást, hogy saját magát is a jegyein keresztül fogja értékelni, s ami nem ötös, az azt jelenti majd neki, hogy ő nem eléggé jó.

Talán, ha nem tanulásnak, hanem máshogyan nevezném az iskolai vizsgákhoz szükséges ismeretek elsajátítását, akkor nem hihetné azt a gyerek, hogy ez az igazi komoly tanulás, mert szerintem nem teljesen az. Szeretném hinni, hogy nem az a tanulás végső célja, hogy egy megfelelő jegyet írjanak be a bizonyítványba... Pedig sajnos a mi vizsgarendszerünk minden részletében ezt sugallja. Persze nem muszáj ezt a mentalitást átvenni, de nem tudom, hogyan akadályozhatnám ezt meg, anélkül, hogy a fiam szemében ledegradálnám a rendszert. Vagy szabad ledegradálni?

Az igazi tanulás az egész embert megmozgatja, hiszen az új tudáshoz szükséges részismereteket különböző emlékekből hívja elő, s a teljes lénye- a személyisége, az emlékei, és az érzései mind részt vesznek abban a tanulási folyamatban, amíg a kirakó darabjai a fejében összekapcsolódva új alkalmazássá alakulnak. A tanulás tehát nem csak az ismeretről magáról kellene, hogy szóljon, hanem róla, a tanulóról magáról is, aki az ismeretet birtokolja: arról is, hogy ez az ismeret mit jelent számára, milyen hatással van rá. Sajnos a vizsgán erre már nincs idő.

Lehetséges, hogy nem is a számonkérési rendszer alapvető hozzáállásbeli hibáival kellene foglalkoznom- az már adott, nem lehet változtatni rajta. Viszont mégiscsak itthon vagyunk, itthon tanulnunk, s az otthonoktatás elvileg megadja a szabadságot arra, hogy a tanulóhoz leginkább idomulva tanuljunk. Mostanában komolyan foglalkoztat a gondolat, hogy vajon ebből a gyakorlatban mennyi valósítható meg...

Tény, hogy megvan a lehetőségünk úgy tanulni, ahogyan akarunk. De vajon ezt tényleg meg lehet valósítani? Most, jelen pillanatban kétségeim vannak ezzel kapcsolatban.

Ha korlátlan idővel, korlátlan pénzzel és korlátlan energiával rendelkeznék, akkor mindegyik gyerekemnek személyre szabnám a teljes éves tanulnivalót. De nem rendelkezem az előbbiekkel, s nem érzem azt, hogy megvan a háttértudásom ahhoz, hogy minden előirányzott tankönyvet megkérdőjelezzek, aztán, hogy szétnézzek a piacon a fellelhető legjobb tananyagot keresendő, s ha olyat esetleg nem találok, akkor összedobjak egyet magam. Vagy akár kettőt, a gyerekek száma szerint... Erre nincsenek meg a lehetőségeim, és az energiám sem. Nem is érzem, hogy erről kellene szóljon az otthonoktatásunk: nem iskolai tanár vagyok, és az otthonom nem iskola.

Ilyenkor évkezdés körül újra lényeges, hogy tudatosítsam: elsősorban nem az oktatásért vagyunk otthon, hanem a gyerekekért. Nem a tanulmányaik nyomnak jobban a latba, hanem a személyük: hogy megismerjük őket, kapcsolatot építsünk velük, közös emlékeket gyűjtsünk, hogy szeressük őket. Hogy együtt formálódjunk Isten közelében, a családban, hogy mindenki megtalálja a helyét az életben, hogy azzá váljunk, amivé Atyánk megálmodott. Ja, és mellesleg tanulunk is. De nem szabad elfelejteni, hogy ez 'mellesleg'- a prioritások így alakulnak. Mert azzal boldogan együtt tudok élni, ha valamelyik gyerkőcünk egy Jézusért égő betanított munkás lesz. De azzal nem, ha egy Istennek hátat fordító sztárügyvéd.

Ez nem jelenti, hogy nem fontos a tanulás. Fontos. De nem a legfontosabb, és sohasem szabad azzá válnia. Nem pusztán az oktatásukért vagyunk itthon. Elsősorban nem erre hívott el az Úr. Hanem, hogy életközösségben velük élve megnyerjük őket Istennek.

Szóval iskolaügyben azt teszem, amit a lehetőségeim engednek: ha kézhez kapom a tankönyveket, akkor átnézem őket, azzal a szigorral, hogy aminél tudok jobbat, ott a jobbal helyettesítem. Talán majd közben is változik a véleményem, s ehhez képest alakítunk majd a tananyagon. Illetve a lehetőségekhez képest igyekszem rugalmasan kezelni, s a gyerkőchöz igazítani a megtanulandókat- ugorni, vagy kihagyni, amit nem találok működőképesnek vagy használhatónak. Nem szeretnék viszont hazardírozni, vagyis úgy elvetni valamit, hogy nincsen helyette megfelelő anyag. De néha átvillan az agyamon a kérdés, hogy ez minden, amit tehetek?

Van, amikor komolyan elmélázom azon, hogy magunk mögött kellene hagyni az egész iskolarendszert. Vagy egyszerűen abszolút nem készülni a vizsgákra, csak annyit, amennyit a gyerek érdeklődése enged. Talán készen lennék mindent magam mögött hagyni, ami a túlzottan irányított és beszabályozott tanulást illeti- talán. Ha lenne erre törvényileg mód, vagy ha tudnék olyan iskoláról, amelyik készségesen háttér-támogatna egy ilyen merényletben, még lehet, hogy el is gondolkoznék. De nem szeretnék keresgélni, nem hiszem, hogy erre ma Mo.-on lehetőséget ad a törvény. KÁR, de azért ott is jó, ahol most vagyunk.

Marad a gondolkozás, a vágyakozás, és az aktuális lehetőségek kihasználása. Végül is hálás lehetek, azért, hogy Mo.-on egyáltalán lehet otthonokatni. Mi tagadás, hálás is vagyok. Emellett pedig bízom abban, hogy az Úr vezet a megítélésben, amikor a tankönyveket 'szelektálom', és hogy kegyelme körülöleli majd a következő tanévünket is. Minden otthonoktatónak és minden iskolásnak is ez utóbbit kívánom.

A következő gondolatok az unschoolingról szólnak. Engem elgondolkodtattak. Ha lehetne... ki tudja...

"Egy új blogolvasó megkért, hogy magyarázzam el, mi az az unchooling, és ezt válaszoltam neki...

Az unschooling nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy iskola nélkül élni az életet. Ez abban különbözik a hagyományos otthonoktatástól, hogy sok otthonoktató bizonyos fokig az osztálytermet imitálja. Az unschooling-olók nem. Mi csak éljük az életünket, követjük az érdeklődésünket, rengetek anyagot biztosítunk a kutatáshoz és engedjük, hogy a gyerekek tegyék, amihez a legjobban értenek: tanuljanak. (...)

Az unschooling filozófiája lényegében azt mondja, hogy a gyerekek születésük pillanatától kezdve a saját tempójukban és a saját stílusukban tanulják meg azokat a dolgokat, amiket tudniuk kell. Nincsen olyan bűvös kor, amikor ez a képesség hirtelen eltűnik, és már mondani kell a gyerekeknek, hogy mit tanuljanak, mikor tegyék, és hogyan.

Vannak kutatások, amelyek megmutatják, hogy a legtöbb gyerek hogyan veszíti el fokozatosan a tanulás iránti érdeklődését és/vagy kezdeményező-készségét pár hagyományos iskolai környezetben eltöltött év után.

Ahelyett, hogy a tanulás öröméért tanulnának, noszogatva, jutalmazva és büntetve kell rávenni őket a tanárok által meghatározott munka elvégzésére. A tanárok jelentős időt töltenek a "tanulásra motiválás" módjainak elsajátításával. (Ezt a férjem is megerősíti, aki iskolai tanár.)
Az unschooling-olt gyerekeken nem látszik, hogy megtapasztalnák érdeklődésük vagy kezdeményező-készségük ilyenfajta elvesztését. Lehet, hogy nem fogja őket minden dolog érdekelni, amit egy átlagos iskolásnak tudnia kell az egyes évfolyamokon. De általában olyan módon alakítják ki saját érdeklődési körüket, ami a való világgal kapcsolatos tényleges tanuláshoz, és saját életükben alkalmazható tudáshoz vezet."


Az idézett rész eredetijét itt olvastam.

A gyermek magától tanul...

... ha hagyják. De mi nem hagyjuk, mert muszáj ekkorra számolnia, akkorra olvasnia... ma Mo.-on nem lehet a gyereket hagyni, hogy a saját ütemében fejlődjön, mert az állami keretek ezt nagy mértékben akadályozzák. Ilyesmiken is gondolkozom mostanában. Azért, mert látom, hogy az otthonoktatottam sem ül le magától 'tanulni', hanem ki kell jelölni rá az időt. Ez persze jó lehetőség lenne a munkamorál csiszolására, számomra viszont mégiscsak azt közli, hogy tud annál okosabb dolgot is csinálni a fiam, mint egy füzet fölé hajolva ceruzával a kezében feladatokat megoldani és gyakorolni, a való élettől távol.

Én ettől a tapasztalattól, mármint a nem-öröm tanulás tapasztalatától megóvnám Dodát. Jó lenne, ha addig nem lenne muszáj nekiállnia, ameddig olyan fontossá és érdekessé nem válnak számára a feladatok, hogy mindenféle utasítás nélkül maga keresi a lehetőséget a füzetelésre.

És ha magától soha nem jön el ennek az ideje? Hmmm- akkor lehet, hogy a való élet szempontjából nem is olyan fontos ez...

A munkamorál csiszolására a házimunkák és egyéb 'kötelességek' az alkalmasabbak. Én azt szeretném, ha a tanulás SZERETETE élete végéig megmaradna minden fiunkban: ha nem kötelesség lenne, hanem örömforrás, siker... szenvedély. Ezt most, gyerekkorban alapozzuk meg, vagy irtjuk ki, attól függően, hogy milyen tapasztalatokat hagyjuk szerezni. Nagy tehát a tét.

Úgy érzem, hogy a rendszer kiszívja a tanulási kedvet a gyerekemből. Rendszer alatt azt értem, hogy féléves anyag van, amit teljesíteni kell, s a gyerkőc nem akkor tanul, amikor ő érzi, hogy kell, hanem most tanul, mert most kell. A szívem erősen tiltakozik, későbbre tolnám a leülős tanulást: ha lehetne, hagynám most őt spontán fejlődni, emberi kapcsolatokon keresztül, iskolai rendszer nélkül tanulni. De vajon megtehetem?

A fiam éppen ideális korban van megannyi ismeret és készség elsajátítására- ezek között viszont nem szerepelnek a tankönyvek és füzet által megszabott ismeretek és készségek. Legalábbis nem abban a formában, ahogyan ott van.

Bevallom, sajnálok nekiállni Dodával az ún. tanulásnak. Sajnálom őt elvonni az emberi kapcsolatoktól, sajnálom azokat a perceket, amiket olyannal töltünk, aminek még nincsen itt az ideje, még akkor is, ha eddig tényleg szinte csak percekről volt szó. A másodikos tananyag már nem annyira sétagaloppos, mint az elsős volt, pedig azért az elsős sem volt teljes lazulás. Ahogy számoltam, napi szinten több órát kell majd eltöltenünk a különböző feladatok mellett: kötelező olvasmány, helyesírás, szorzás-osztás, szolmizálás, rajz, többek között.

(Még a tesire is gyúrni fogunk- na, nem mintha arra is muszáj lenne, de F. fontosnak tartja, és vállalta Doda felkészítését: ilyesmiket, mint kislabda-dobás, kötélmászás, labdavezetés, adogatás, meg hasonlók.)

Lehet, hogy az elején izgalmas lesz Dodának az új tanév, de az újdonság ereje rendszerint nem tart sokáig. Ez után pedig jön a tanulás, mint kötelesség: mert muszáj leülni, muszáj megcsinálni, mert vizsga van... Ehelyett, ha tehetném, inkább sok-sok órára kicsapnám őket a mezőre rohanni, kúszni-mászni, élővilágot felfedezni, esténként itthon meg ezerféle könyvet hagynék kóstolgatni, és beszélgetnénk, beszélgetnénk, beszélgetnénk és játszanánk és nevetnénk sokat... mindenféle suli és megfelelési kényszer nélkül...

Ilyen módon csupa 'való világot' tanulnának meg a gyerekeim: jóféle könyvekből és a természetből tanulnának. Mindkettő a maga kimeríthetetlen sokszínűségével, érdekességével szinte kínálja magát, hogy "fogj föl, érts meg, tanulj meg", s így a tanulásban maximálisan ki lenne használva minden gyerekünk Isten-adta természetes kíváncsisága. Nem lenne kötelező tanulással megfertőzve a tömény örömforrás, nem lenne semmilyen módon elrontva az érdeklődés-vezette tanulás... hmmm, ez tetszene.

Persze az is egy érdekes kérdés, hogy egyáltalán kinek a megfelelési kényszeréről szól ez az egész iskolásdi. Véletlenül nem anyáéról? Tényleg olyan fontos kell, hogy legyen nekem, hogy megfeleljen a gyerekem az iskola mércéje szerint, s ezzel együtt, hogy én is megfeleljek, mint otthonoktató anya? A kérdés akár így is hangozhatna: lehetek sikeres otthonoktató anya, ha tudatosan nem foglalkozunk a vizsgaeredmények alakulásával? Vagy már igaznak tartom a közgondolkozást, miszerint a jó anyának jó tanulók a gyerekei? Kell, hogy engem ez motiváljon?

Csak úgy gondolkozom... Ha a rendszer, amely elvárja bizonyos, számára fontosnak tartott tudás adott évfolyamon történő elsajátítását, nem megfelelő (alkalmazható) tudást vár el, s mindezt nem a megfelelő időben (túl korán vagy túl későn) várja el, akkor vajon úgy leszek bölcs anyja a gyerekemnek, ha az iskolai elvárásokhoz alkalmazkodom és megkövetelem azt, amit a suli is megkövetel, annak ellenére, hogy érzem, hogy az az ismeret akkor és ott a gyerekemnek nem hasznos? Vagy úgy leszek bölcs anya, ha a gyerekemhez alkalmazkodom, és fittyet hányunk a jegyekre?

Ez persze korántsem ennyire evidens, de könnyen lehetne az. Azonban az anyukák iskolai múltja interferál a gyerekre szabott tanulás gondolatával: hiszen mi még minden körülmény között arra törekedtünk, hogy jó jegyeket szerezzünk a suliban, mert szentül hittük, hogy az a jövőbeli boldogulásunk záloga, valahogy így: szorgalmas tanulás=jó jegy=jó munka=boldogulás; holott ez a négyes ma már sokak szerint nem állja meg a helyét. (És persze mást is ért boldogulás alatt a világ és mást a hívő.)

Mi lenne, ha tényleg nem foglalkoznék a jegyekkel, ha nem foglalkoznék az iskolai teljesítménnyel? Tegyük fel. Mi lenne, ha szándékosan nem érdekelne?

Most sok lelkiismeretes szülő biztosan felhördül: "Micsoda?! És mi van, ha emiatt a gyereked majd nem felel meg, és megbukik a vizsgán?" Azt hiszem az már önmagában is kétségbeejtő, ha egy gyerek tanulási motivációja kizárólag a jó vizsgajegyek megszerzésére szűkül. Ha egyedül az ösztönzi a tanulásra, hogy kap egy jó jegyet, akkor ott gond van. Én emiatt jobban aggódnék, mint egy feltételezett gyenge eredmény, vagy akár bukás miatt: a tanulás jófajta motiváló erejét visszahozni nehezebb, mint egy pótvizsgára felkészülni.

Én megfordítanám a kérdést: mi van akkor, ha a vizsgáin jól teljesít, ha az iskola mércéje szerint megfelel? Vajon ha a vizsgákon megfelel, azzal a való életben is megfelel és valódi tudást birtokol? Hipotetikus a kérdés, de hogy ha nem így van, akkor miért fordítsak kiemelten sok időt és energiát arra, hogy a suli mércéjének megfeleltessem a gyerekem, mikor ez annyira nem is segíti őt a későbbi boldogulásában?

Ha a gyerekem a meglátásom szerint normálisan halad, és magához viszonyítva láthatóan jól fejlődik, és ha az iskolai vizsgákon elért eredmény tényleg nem nyom sokat a latba a való életben használható tudás elsajátítása szempontjából, akkor egyetlen bukás sem kellene, hogy sokat jelentsen.

(Ne értsetek félre, nem mindenáron a bukásra gyúrunk Dodával, távol legyen. Csak elgondolkodtam azon, hogy egy bukás nem szükségszerűen a tanuló lustaságát, mint inkább érdektelenségét fejezi ki. Illetve azt IS kifejezheti. Lehet, hogy a gyerek keményen tanult, csak nem éppen erre a tantárgyra, mert ez most még nem érdekli... Ez persze csak elmélet, hiszen aki ma otthonoktató, az a gyerek igényeitől függetlenül a vizsgára készíti őt föl, nem a gyerek érdeklődése dönti el, hogy mit tanul meg és mit nem. De azért elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha nem így lenne: ha tényleg figyelembe vehetnénk a gyerekünk igényeit, ha megengednék ezt jogilag... jó lenne...)

Megannyi okos és tehetséges híres ember nem felelt meg az iskola mércéje szerint, sőt egyikük-másikuk valódi csődtömegnek volt bélyegezve az iskolában. Az élet viszont bebizonyította róluk, hogy az iskola mércéje egyáltalán nem számít, hiszen senkit sem predesztinál sikertelenségre az, ha az iskolában nem felel meg, mint ahogyan nem predesztinál a felnőtt életben való sikerre sem az iskolai siker.

Mégsem ennek a ténynek a tudatában élünk: nem hagy hidegen az iskolai eredmény, éppen ellenkezőleg- büszkévé tesz a gyerekünk sikere... De mi van a nemtúljó jegyekkel? Azokat az okok kikutatása nélkül egyszerűen kudarcként éljük meg... Ez pedig nem jó.
Egyetlen ember tanulási képességeiről sem ad objektív képet az iskolában elért eredménye. Ha lehet valaki nagy agy, vagy különleges tehetség rossz iskolai eredmény mellett is, akkor tényleg nem azzal kellene foglalkozzunk, hogy milyen az az eredmény, hanem azzal, hogy mi módon lehet maximálisan kihasználni a gyerekem adottságait az ő javára. Ez a tanulásához is kapcsolódik, de túl is mutat azon.

Ami a tanulást illeti: mentorrá és segítővé kellene váljunk, aki pontosan ismeri a gyereke adottságait, és olyan feladatok felé irányítja, ami számára kellően nehéz ahhoz, hogy kihívás legyen, de kellően könnyű ahhoz, hogy még boldoguljon vele. Ez valószínűleg nem fogja 100%-ban fedni az iskolai követelményt, sőt, az esetek egy részében csak nagyon kis százalékban fog megegyezni. S ha így van, akkor a szemünket a célon kell tartani a gyerekünk érdekében, s nem azon aggódni, hogy az iskolai jegyein nem, vagy nem eléggé látszik meg az a fejlődés, amit otthon figyelemmel tudunk rajta követni.

Ez tényleg így lenne jó, de akkor miért érdekel minket mégis annyira a jó jegy, a megfelelés? Nem a mi céltévesztésünk ez, a miénk, otthonoktató anyáké, akik számára a gyerekek vizsgajegye ad valamiféle pozitív megerősítést arról, hogy tényleg jól tesszük a dolgunkat? Nem ezzel igazoljuk magunkat saját magunk és mások előtt? De kinek akarom az alkalmasságomat bizonyítani ezzel a hozzáállással?

A szkeptikus rokonok és ismerősök, akik az alapján ítélik meg otthonoktatásunk sikerességét, hogy jók-e gyerekünk jegyei- ők eleve szkeptikusak. A szemükben bármit teszel, alkalmatlan vagy arra, amibe belevágtál. Őket fölösleges győzködni, nekik nem kell semmit bizonygatni, mert az alapdöntésedet nem tudják elfogadni, s azért nem is bíznak benned. Ezen vajmi keveset fog változtatni az, ha a gyerekeidnek jó jegyei vannak. Hagyni kell őket, szeretettel elengedni a fül mellett, ami nem épít, s nem kell nekik megfelelni. Ezt magamnak is mondom, újra, mert gyakran elfelejtem ezt a fontos igazságot, hogy: nem kell nekik megfelelni.

Egyedül Istennek kell, de Ő nem szkeptikus az otthonoktatásunkkal kapcsolatban, hiszen Ő hívott el, Ő tervezte el ezt a jót velünk. Mi talán nem mindig látjuk ezt kristálytisztán, de Ő tudja, hogy Vele képesek leszünk végigmenni ezen az úton, és azt is, hogy ez az út Őt fogja dicsérni.

A bukásról még az jutott eszembe, hogy az iskolában, ha egy tanuló megbukik, akkor a tanuló a lusta. Ha egy otthonoktatott megbukna, akkor az a szülő kudarca lenne, pedig a bukott tanuló nem a tanár kudarca. Érdekes ez...

A vizsgajegyekre és a megfelelésre visszatérve: Miért hisszük el, hogy erre a fajta igazolásra szükségünk van? Valóban a jó vizsgajegy tesz minket sikeres otthonoktatóvá, jó anyává? Tényleg a jó jegyekért kell dolgoznunk?

Miért hisszük el, hogy a jó jegyek és a diploma a boldogulás eszközei? S ha nem hisszük, akkor miért a vizsga miatt tanulnak a gyerekeink, s miért nem önmagukért és a tanulás öröméért?

Miért a vizsgától félünk, ha a sikert nem jegyekben mérjük? Ha egy gyerek valóban a tanulás öröméért tanul, akkor ő már jegyektől függetlenül sikeres és életképes: miért nem ez számít a fejünkben, és miért nem ezt kommunikáljuk a gyerekeinknek, amikor asztalhoz ülnek tanulni? Talán attól félünk, hogy a tanulás öröme nem lesz eléggé motiváló nekik? Hogy külső kényszerítő erő nélkül nem fognak tanulni? Kételkedünk a velük született tanulási készség erejében? Vagy nem hisszük el, hogy a tanulás készsége, és a természetes kíváncsiság az iskoláskorú gyerekekbe ugyanúgy bele van kódolva, mint a totyogókba, csak el lehet nyomni bennük?

Igazán fontos lenne hinnünk abban, hogy a gyerek tényleg tanul magától... ha hagyják.

Levizsgáztunk

Megvolt a kettes számú vizsgaélmény életünkben. Ez a mostani nagyon más volt, mint az első, több szempontból is.

A nagy létszámú elsős magántanuló miatt csoportokra lettünk bontva. Ez azt jelentette, hogy minden csoport külön napon vizsgázott. Ennek előnyeit: a folyosón a nyugodtságot, és a zsúfolódásmentességet jó volt megtapasztalni. Azonban a sulivezetés ezen döntése azt is magával hozta, hogy a múltkori vizsga többiekkel-beszélgetős, közösséges élménye nem valósult meg, és ez azért elég rosszul érintett. Viszont egészébe véve hamarabb végeztünk, még annak ellenére is, hogy pl. a tesi vizsgára hosszabban kellett várni, mivel a tesiztető tanár bácsi össze akarta szedni a gyereket, hogy ne kelljen külön-külön futtatnia, fekvőtámaszoztatnia.

Ez volt egyébként az egyetlen vizsga, amire nem mehettünk be. A tesi vizsgát tehát nem láttuk, viszont F. leinformálta a tanítót, aki azt mondta, hogy rendben volt minden, ügyes volt a gyerkőc.

Én a matek-írás-olvasás vizsgán voltam benn. Ezeket az osztályfőnök tanító néni 'celebrálta'. Matekból és írásból is egy egyoldalas feladatlap volt. Olvasásból két oszlopnyi szót kellett egymás után felolvasni, azután egy pársoros szövegből kellett a megfelelő részt aláhúzni, ill. a kérdésre válaszolni. Bár először a negatív megnyilatkozásaiból, és a vizsga közbeni kicsit ejnye-bejnyézős utasításokból arra következtettem, hogy a tanító néni nem igazán elégedett azzal a szinttel, ahol Doda áll, de amikor végeztünk, és Doda elment a következő vizsgára, a szemembe nagyon dicsérte a gyerkőcöt és azt mondta, hogy ügyesen számol, szépen ír és jól olvas.

Ezt nem igazán tudtam hova tenni az előző megjegyzések fényében, de később rájöttem, hogy a tanítónéni az iskolás környezetre van szakosodva, és a vizsga során is az iskolás gyerekekkel alkalmazott szófordulatokat használta helyreigazítás, illetve motiválás céljára. Szóval nem elégedetlen volt Dodával, csak a sokéves iskolai berögződés miatt már nem volt képes dicsérve motiválni. (30 éve van a pályán.) Pedig amúgy a maga módján kedves volt és kooperatív.

Amennyire én láttam, sajnos a tanító néni nem is volt tudatában annak, hogy mennyi negatív töltetet hordoztak a szavai, sem annak, hogy mennyi kusza utasítást adott, amit a gyerek természetesen rendre félreértett. Én a padban mögöttük ülve láttam Dodán, hogy ez őt mennyire összezavarta, hiszen nem szokta ezt meg. Láttam, hogyan lett egyre önbizalom-vesztettebb, és hogyan növekedett meg ettől tévesztéseinek a száma. Emellett a saját gyerekkorom hasonló élményeit is behozta...

Érdekes tapasztalat volt ez nekem, és egy kis figyelmeztető jel is arra, hogy amikor együtt tanulunk, én tudatosan figyeljek arra, hogy milyen stílusban beszélek a fiamhoz, és arra is, hogy mennyi biztatást vagy negatív értékelést rejtenek a szavaim, s a hanghordozásom. Mert meglepő volt a nem teljesen ideálisan reagáló felnőtt jelenlét leblokkoló hatásával szembesülni. Biztos, hogy nem mindegy hogyan értékeljük a gyerekeink teljesítményét a tanulási idő alatt, illetve közvetlenül utána. Megmarad bennük, amit mondunk, és a mi hozzáállásukból táplálkozik a saját teljesítményükhöz való hozzáállásuk.

Később persze azt is meg kell tanulniuk, hogy nem-támogató vizsgáztatói környezetben képesek legyenek megőrizni az identitásukat és tudják magabiztosan adni a tudásuk legjavát. Ehhez viszont nagy belső tartalékok kellenek, amikkel a gyerekeink az életkorukból adódóan most még nem rendelkeznek, de jó reménység szerint ennek is eljön majd az ideje.

Volt még ének, meg környezet vizsga, amire F. ment be Dodával, és mindketten jó tapasztalatokat szereztek. Rajzból meg technikából is elfogadták a beadandóinkat. Most kicsit rendezettebben sikerült csoportosítanom, mint múltkor.:)

Így zárult tehát az első tanév második féléves vizsgája a családunkban. Jövő évtől angol is lesz, és valószínűleg új tanító nénit kapunk. Másodikban matekból a szorzás következik, úgyhogy a nyári program ennek előkészítése és gyakorlása lesz más dolgokkal egyetemben. Na, azért nem sietünk: most még jó pár hétig nem lesz tanulás, hanem pihi, meg egyéb dolgok. Egy nagy utazás is áll előttünk, de erről még máskor írok.

Szóval itt a nyár, de ettől még a mi sulink nem zár be. A leülős tanulás később még terítékre kerül: majd amikor úgy érezzük, hogy itt az ideje nekikezdeni. Be kell vallanom, hogy nagyon szeretem ezt a fajta rugalmasságot...:)

Munkavégzés... ÖRÖMMEL?

Egy kedves ismerősöm kérdezte az előző poszt kapcsán, hogy mi módon lehet elérni, hogyan lehet ránevelni a gyerekeinket arra, hogy örömmel végezzék el azokat a feladataikat, amiket MUSZÁJ elvégezniük. Ez egy nagyon jó kérdés, fontos is, el is gondolkodtatott, ezért úgy gondoltam, hogy elidőzök a válaszolással.

Amennyire én látom, a gyerekek számára a tanulás az első hónapokban nem teher, hanem izgalmas új feladat. Csak fokozatosan válik nehézzé a kitartás, a napról napra foglalkozás. Legalábbis nálunk így volt. Így először szerintem abban kell nevelni a gyerkőcöt, hogy amit csinál, azt csinálja jól, szépen. Hogy ne csak összehordja és odavessen valamit, hanem adja a tőle telhető legjobbat. Minden helyzetben.

Ebben szerintem sokat segít a derűs légkör otthon. Kell, hogy azt lássa a gyerekem, hogy én jól viszonyulok a saját teendőimhez: hogy nem utálom az anyai feladataimat, s nem nyűg számomra a gyerekeimről, a férjemről és az otthonunkról való gondoskodás. Ha panaszkodós vagy mártíralkat vagyok, akkor először a saját hozzáállásomon kell tudatosan dolgozni, máskülönben a gyerekek eleve egy rossz munkamorálba nőnek bele.

Anyukák, meg lehet tanulni imádkozni munka közben, vagy éneket énekelni, ez megkönnyítheti a helyes hozzáállás elsajátítását. Vagy lehet takarítás közben Istent dicsérő zenét hallgatni, olyat, ami a zenei ízlésünknek megfelel és közelebb von bennünket Jézushoz. Nekem munka közben a csend válik be legjobban, a magamba mélyedés, gondolkozás, Istennel beszélgetés, amit nem baj, ha olykor megszakít egyik-másik gyerkőc...

Ha nagyon zaklatott lelkiállapotban vagyok, akkor szoktam keresztyén zenét bömböltetni. (kábé szó szerint) De bizonyára vannak más ötletek is, s ha nem jut eszedbe semmi működőképes, egyszerűen csak kérd imában az Urat, hogy segítsen megváltoznod a munkához való viszonyodban.

Gyerekünkre visszatérve: nem szabad elfogadni, ha magához képes alulteljesít, még akkor sem, ha az alulteljesítéssel is elégedettek lehetnénk. Mert ebből azt tanulja meg, hogy amit nyújtania kell, az mindig viszonylagos, pedig nem így van. Az kell, hogy fontos legyen nekünk, hogy a gyerekünk saját magához képest a legjobbat nyújtsa, s ha ez megtörténik, akkor azt értékelni kell, függetlenül attól, hogy nem az általunk elvárt szinten van abban a dologban, amit tanult.

Ez néha kihívás szülőként, mert mi nem otthontanulva, hanem az iskolarendszerben nőttünk fel, ami alapvetően az egymással való összemérésről szólt. Ez viszont nagyon ritkán volt összhangban a befektetett energiával és azzal az erőfeszítéssel, amit talán jobban kellett volna értékelni, mint magát a megszerzett jegyet.

Otthon tehát a szándékot és az erőfeszítést értékeljük elsősorban, másodsorban pedig a saját magához képest folyamatos fejlődést, nem pedig a másokhoz vagy saját gondolatainkhoz viszonyított teljesítményt.

Ha ebben előre lépünk, akkor már nem üres szólam lesz a dicséret a nap végén, hanem őszinte méltánylás. Mert nem összehordta, hanem szép lett, s ez neki is örömet fog jelenteni, ha visszanéz az aznapi dolgaira. Ez az alap, erre lehet építeni az örömmel tanulást. Az örömet nem lehet kierőltetni, mert nem a külső formát szeretnénk az arcán látni, nem képmutatásra szeretnénk nevelni, hanem erőfeszítésre. A szívet kellene motiválni. Ehhez kapcsolat kell a gyerekkel, akkor lehet hatni rá.

Szerintem ezek a dolgok 6-7 éves kor után kell, hogy előtérbe kerüljenek, inkább később, mint korábban, mert ahhoz, hogy valaki a saját kedvét szabályozni tudja, szükséges némi érettség.

A gyerekkel való mély kapcsolat nem jön automatikusan abból, hogy otthon vagyunk vele, mert anyaként ezer dologgal le tudjuk kötni magunkat. Tudatosan időt kell fordítani az iskoláskorú gyerekünkre, mert hajlamos az ember úgy venni, hogy egész nap rendezgetem őket, meg még ennyi meg ennyi órát tanultunk együtt, és akkor a gyerekkel való kapcsolat le van tudva. Pedig lehet, hogy ennyi nem elég a gyerekünknek belőlünk ahhoz, hogy szeretve és elfogadva és meghallgatva érezze magát...

Tehát, ha derűs a légkör otthon, és olyan mély a kapcsolat anya és gyereke között, hogy a gyerekünk ösztönösen a mi elismerésünket keresi és hajlik a szíve arra, hogy úgy tegye, a dolgokat, ahogyan javasoljuk (még ha sokszor nem is sikerül neki), akkor elő lehet nála jönni ezzel az 'örömmel csináljuk a dolgunkat' koncepcióval: valószínűleg jól fog reagálni és igyekszik majd a magáévá tenni ezt.

Azonban, ha a fenti feltételek nem adottak, akkor inkább kárt okozunk, mert egy maszkot tanítunk a gyerekünknek felvenni. Ha még nem ideális a helyzet, hogy az örömmel tevékenykedést megtanulja, akkor elsősorban a saját hozzáállásunkat kell megvizsgálni, mert könnyen lehet, hogy a mi munkához való hozzáállásunkat másolta le a gyerek. Nyilvánvalóan nem őt kellene javítgatnunk, hanem magunkat, ha az eléélt munkamorál-mintánk a helytelen. Másodsorban a gyerekünkkel való kapcsolatunkon is elképzelhető, hogy kell kicsit dolgozni. Ha alapvetően nem arra törekszik a fiuk vagy a lányunk, hogy a mi elvárásainknak megfeleljen, akkor ott még van teendő...

Amikor elkezdtünk erről beszélgetni, Dodára igyekeztem racionálisan hatni azzal, hogy gondolja végig, őt hogyan érintené, ha én morogva és utálkozva gondoskodnék őróla. Ez nem éppen azt közli, hogy fontos vagy nekem , és hogy értékes vagy a számomra.

Ezen kívül nyilván neki sem esik jól, ha valaki ott nyavalyog mellette, és hát én is így vagyok. Ráadásul, mondtam, a siránkozás elszívja az energiáját, így a munkájával is egyértelműen lassabban fog haladni. Ha viszont örömmel végzi azt, amit így-is úgy-is el kell végezni, akkor az közben is ÖRÖMET AD, és ezzel a munkája is örömforrás lesz.

Mondtam neki, hogy csak PRÓBÁLJON így hozzáállni, amikor leülünk tanulni. Amikor eszünkbe jut, akkor imádsággal szoktuk kezdeni a tanulást: bár mi nem vagyunk ebben annyira állhatatosak, de amikor tesszük, akkor ez is megadja az egész tanulási tevékenység alaphangját. Hiszen ha áldást kérünk, akkor várjuk is Isten áldó jelenlétét, és ezzel nagyon nem fér össze, a 'jaj-miért-kell-nekem-ezt-a-nehéz-dolgot-csinálni-én-szegény!' önsajnáló és munkakerülő mentalitás...

Az is fontos lehet, hogy magáért a tanulásért, mint lehetőségért is hálás tudjon lenni a gyerekünk. Dodának mondtam, hogy nagyszerű lehetőség, hogy egyáltalán tanulhat, mert nem minden gyerek tanulhat. Vannak helyek, ahol nincs rá mód: neki Isten adta ezt a lehetőséget, és neki most ez a dolga. Fontos, hogy megtanuljon hálás és örömteli lenni azért, hogy tanulhat, hogy többet tudhat meg Isten világáról. Azzal is fejlődik, hogy ha igyekszik örömmel végezni a dolgait- ez felnőttként is jó lesz majd neki.

Dodára lehet ilyesmikkel hatni, mert ő szeret a dolgok mögé nézni, s így könnyebben adott ennek igazat. Mondjuk egy hatévesnek nem biztos, hogy így érvelnék, de biztosan mindegyik gyerekkel meg lehet találni azt a hangot, amit megért, ami megszólaltat benne valamit: ami miatt valóságos igazsággá válik számára, amit mondok, nemcsak egy újabb anyai lelkifröccs, amire nem kell odafigyelni...

Az a jellemvonás, hogy az ember örömmel végzi a nem éppen örömteli munkáit is, nagyon nem jön könnyedén az emberi természetünkből. Amikor megpróbálunk örömmel dolgozni, akkor akár gyerek, akár felnőtt az illető, ugyanazzal a dologgal fog szembesülni: az emberi gyengeségeivel, és a szíve csalárdságával. Nem mindig megy könnyen ezekkel szembenézni, de mennyivel jobb, ha gyerekünknek nem egyedül kell mindezt megtapasztalnia. Minket közelebb von őhozzá, neki pedig megkönnyíti a dolgát, ha megértően és szeretettel mögötte állunk.

Ahhoz, hogy felülkerekedjünk az emberi természetünkön, ami ösztönösen hajlik a zúgolódásra, és a munka elodázására, oda kell mennünk erőnk Forrásához, Istenhez és kérnünk kell Őt, hogy legyen segítségünkre legyőzni az énünket. Ha hajlandóak vagyunk beismerni, hogy ezekben a dolgokban segítségre szorulunk, az közelebb visz minket az Úrhoz, Aki az egyetlen, Aki képes bennünk tartósan megváltoztatni berögződött hozzáállásokat is.

Ha Ő változtat meg, akkor valóban megváltozunk! Egy-egy ilyen szembesülés a gyerekeinknek is jót tesz, mert megerősíti bennük a megtérés és a jellemfejlődés szükségességét, s azt, hogy életük ezen pontján is nagy szükségük van Jézus erejére. Ha még tovább is mennek egy lépéssel, akkor azt is megtapasztalhatják, hogy Ő bőven adja erejét mindazoknak, akik kérik Tőle.