Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hét gyerkőccel meg két kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2016. december 30., péntek

Őszintén az otthontanulásról II. (marathoni poszt)




Hiába a sokféle csoport, ezen az úton egyedül kell végigmenned

Ezt persze általában nem mondja el senki. Az ember lánya rendszerint abszolút nem erre készül, hanem azt gondolja, hogy végre egy valódi, jól működő elit közösség tagja lehet. Elvekkel rendelkező, másokat befogadó, színes kis csapat része, amelyből sokat fog tudni profitálni... Ez a dolog azonban nem teljesen így működik.

Az otthontanulós csoportok a legtöbbször csak az együvé tartozás illúzióját adják meg a tagoknak. Mert lehet egy ilyen csoport virtuális ideológiai közösség, amiben az embereket jobban összetartja az ideológia (legyen az bárminémű is), mint maga az otthontanulás. Egy ilyen közösség viszont csak úgy tud jól működni, ha magában tudatosítja (és nyíltan fel is vállalja), hogy őket elsősorban nem az otthontanulás, hanem egy attól valamennyire független közös ideológia tart egyben. Ezekben a csoportokban benne van a potenciál, hogy összekovácsolódó közösséggé váljanak. Idővel azonban elkerülhetetlenül elveszítik tipikus otthontanuló jellegüket, hiszen nem erre domborítanak rá, hanem az ideológiai hasonszőrűségre.

A másik, gyakoribb verzió, amikor téma szempontjából elsősorban és leginkább az otthontanulás köré szerveződik egy otthontanulós csoport. Ez viszonylag hamar személytelen informáló egyesületté degradálhatja a közösséget, ahova az emberek nem felfrissülni és új erőt nyerni, hanem csak tájékozódni járnak vissza. Egy ideig persze lehet szigorúan csak praktikus otthontanulós kérdések köré épülő közösséget létrehozni, azonban ezt szinte lehetetlen hosszú távon ilyen mederben megtartani.

Azért lehetetlen, mert ezekben a csoportok nem tudják megadni azt a fajta valódi közösségi érzést, amit az otthonoktatók náluk keresnek - éppen az egyetértésben született alapelvek hiánya miatt nem. Az ideológiai sokszínűség és a tanuláshoz való nagyon eltérő hozzállás miatt esélyes, hogy előbb vagy utóbb be fog szivárogni valamilyen megosztó nézet, amely vitafórummá változtatja ezt a virtuális teret összeugrasztva a tagokat, szétzilálva a közösséget.

Nem azért írom ezt, mert teljesen otthontanulós közösség-ellenes vagyok. Nem vagyok. Viszont sok otthontanulós csoportos ténykedésről látom úgy, hogy felesleges. Javuk tuladonképpen valamilyen ideológiai csoport lenne, ezt azonban sem nyíltan nem kommunikálják, sem a csatlakozáskor nem feltétel. Emiatt pedig inkább informáló egyesületként működnek ki nem mondott, de érzékelhető uralkodó nézetek mentén.

Ezek a közösségek ilyen minőségükben igen alacsony hatékonyságúak, hiszen a csoporton belül (épp a közösségi jelleg miatt) nem lelhetőek fel egységesen képviselt tényszerű információk, csak sokféle szubjektív vélemény az egyes témákról. A tagjaikat nem tudják (talán nem is akarják) valódi közösséggé formálni, mivel ahhoz valamilyen nyíltan kommunikált egységes ideológiára lenne szükség, amely viszont többnyire hiányzik. Így azonban - bármilyen jelentős potenciált hordoznak is -, ebben a formában nincs komolyabb funkciójuk, vagyis nem vezetnek sehova.

Pedig azonos ideológiai alapokon nyugvó, jól működő oo kisközösségeknek lenne helye, értelme. Hiszen mindegyikünknek szüksége van az életében néhány olyan támogató személyre, akinek kiöntheti a szívét akkor, amikor úgy érzi, hogy kudarcot vallott, nem megy tovább az otthontanulás (vagy maga a családi élet). Emiatt valóban nagyon fontos lenne időt és energiát beletenni abba, hogy megtaláljuk a szívünkhöz közelálló pár személyes ismerőst, oo családot, akikkel egymást kölcsönösen támogatva megosztozhatunk vándorutunk terhein.

És ebben tudnának szerepet vállalni az oo közösségek. Meg abban is, hogy megtanítsanak felhőtlenül örülni a saját utunknak a küzdelmek között is. Illetve hogy segítsenek önmagunk többiektől való különbözőségét elfogadni. Nem egy közösségre utalt tagként látni magunkat, hanem szabad, okos és cselekvőképes egyéneknek. Olyanoknak, akik egyszer már képesek voltak a saját elemi félelmeikkel farkasszemet nézve a közgondolkozás hurrogása és a bürokrácia akadékoskodásai ellenére meglépni azt, amit a szívükben helyesnek éreztek. Olyanoknak, akik tudják magukról, hogy ugyanezt bármikor máskor is képesek lennének megtenni (gyakorlatilag erről szól az egész életük).

Ma a csoportok nemigen segítenek az előbbiekben. Többek között emiatt gondolom úgy, hogy észbe kellene vennie mindenkinek, aki az otthontanulásban gondolkozik: ez egyáltalán nem egy kollektív út. Nem segít neked, ha úgy tekintesz magadra, hogy vagyunk mi, 'az otthonoktatók' együtt.

Az igazság az, hogy csak te vagy magadban, meg én. Csak mi vagyunk a saját, teljesen egyéni otthontanulós utunkon a saját családunkkal, közeli barátainkkal, rokoni kapcsolatainkkal. Ha baj van, elsősorban és leginkább saját magunkra (családunkra) számíthatunk: az életünkben személyesen is jelenlévő emberek erőforrásaiból meríthetünk, nem egy hasonszőrűekből álló virtuális közösségből. Muszáj ezt leírnom, mert otthontanítóként nem használ a kollektív tudat. Az ugyanis valamiféle nyájösztönt hoz elő az emberekből (amikor néhány hangos bárány izgatottsága az egész közösséget magával ragadja és egy irányba mozgatja).

A nyájösztön kényelmességre csábít és megakadályozza, hogy élj az integritásoddal. Emiatt nem érzel késztetést személyes véleményt kialakítani téged személyesen érintő dolgokról, eseményekről. Ezzel magyarázható az a fajta passzív viselkedés is, amikor új helyzetben (ahelyett, hogy cselekednél), aggódva fordulsz a közösséghez megoldásért: hiszen ott mindig találni nálad okosabbakat, akik gondolkoznak helyetted és reagálnak a kialakult problémákra.

A nyájösztön nem segít a saját küzdelmeid között kitartani sem. A csoporttagok életproblémáinak és félelmeinek folytonos figyelemmel követése inkább rásegít meglévő komplexusaidra, elbizonytalanodásaidra, hogy aztán idővel mindenki félinformáció-túltengésben szenvedő, rémtörténetekkel telipakolt fejű aggódó (vagy éppen feltüzelt) édesanyává, édesapává váljon.

Otthontanító szülőként a magányhoz kulcsfontosságú hozzászoknod. Muszáj megtanulnod, hogy önállóan járj utána dolgoknak, önállóan dönts éles helyzetekben, és önállóan vállald a teljes felelősséget a döntésidért. Nem hivatkozhatsz virtuális csoportra vagy másféle otthontanulós közösségre, mert ezek nem relevánsak sem a bürokrácia, sem a jog, de még a saját személyes életed szempontjából sem.

Neked másokéval össze nem hasonlítható, egyedi az életutad, és persze teljesen egyedi az otthontanulásotok is. Ezért nincs mese: be kell fejezni a virtuális közösségben létezést, és hozzá kell szokni mostmár ahhoz, hogy a te életed a te életed és annak összes zűrét neked magadnak kell megoldanod.

Helyetted senki nem fog utánaolvasni a dolgoknak. Senki nem fogja képviselni a te jogaidat. Helyetted senki sem fogja kitakarítani a konyhádat és nem fogja senki jobban megnevelni a gyerekeidet. Nem fogják lejjebb adni a te elvárásaidat helyetted, hogy egy lélegzetvételnyi józan észhez, felfrissüléshez juthass. És más nem fogja egyszerűbbé és élhetőbbé tenni a te életedet, hogy végre megtalálhasd a forrást a kételyeid feloldására. Ezeket vagy te teszed meg saját magadért és a családodért, vagy minden megmarad olyan kaotikusnak, amilyennek most érzed.

Ezért ne függj és ne félj senki emberfiától!

Ne függj egy csoporttól a véleményed kialakításában: járj magad utána a dolgoknak, amik foglalkoztatnak. Tanácstalanságban dolgozz önállóan a problémádon, kérdezz meg egy-két olyan embert a helyzetről, akiknek higgadt ítélőképességében megbízol, de ne függj mások véleményétől, hanem alakítsd ki magadnak a sajátodat.

Ne függj egy csoporttól abban sem, hogy az majd megharcolja a jogi küzdelmeidet, érvényesíti jogaidat. Ne legyenek illúzióid: mások gyakorlatban letesztelt ötletei rendszerint nem fognak neked beválni, amitől csak még szerencsétlenebbnek fogod érezni magad. Áldozat-hozzáállással persze nehéz lesz felülemelkedni a problémákon, ha viszont önállóan ötletelsz, az növeli az önbizalmadat.

Böngészd át a köznevelési törvényt, műveld ki jól magad a hatályos rendeletekből. (Ha szükséges a polgári törvénykönyvből, iskolai házirendből, intézményi szervezeti és működési szabályzatból is.) Nyomtasd ki az ügyed szempontjából fontos törvényi passzusokat, és ha valami nem egyértelmű, kérdezz, kérdezz, kérdezz. Iskolatitkártól, hivatalnoktól, oktatási szakértőtől. Bátran vegyél igénybe köztájékoztatásra kirendelt jogi tanácsadót is.

Ne függj az otthontanuló közösségtől a gyereked szocializációjánál sem, hiszen a család, az ismerősök és a helyi lehetőségek pont elegek neki. A kollektíven szervezett programok a társas kapcsolatok megerősödésével kecsegtetnek, valójában viszont semmivel sem hatékonyabbak ebben, mint amikor csupán azzal a pár családdal ápolod a kapcsolatot, akiket igazán közel érzel magadhoz.

Ne csodálj felettébb másokat azért, amit az otthontanulásban tesznek. Lehet, hogy azt hiszed, ők sokkal jobb szervezők és kreatívabbak, mint te: az igazság azonban az, hogy a te életedet senki sem csinálhatja nálad jobban. Nem láthatod azoknak a teljes életét, akik miatt lenyomod magad, csupán részleteket látsz: azokat a szeleteket, amelyeket hajlandóak az otthontanulásukból megmutatni.

A sikeresnek tűnő emberek általában elrejtik mély kételyeiket és megalkuvásaikat a többi ember elől és csak ritkán beszélnek azokról a dolgokról, amiket otthonoktatóként már nem is ők csinálnak a családjukban (kidelegált kötelezettségek). Nem mindig mondják őszintén el, hogy valójában mit áldoztak be azért, hogy olyan legyen az életük, amilyennek látod. Pedig ők sem szuperszülők. Nekik is megvannak a maguk harcai, amelyek lehet, hogy olyan harcok, amiket nem irigyelnél el tőlük, hogyha tudnál róluk. Viszont kétségkívül több derűvel, magabiztosabban képesek hozzáállni a helyzetekhez, mint ahogyan a saját életedet szemléled - talán ez az egyetlen dolog, amit érdemes tőlük eltanulni.

Nem kell tehát folyton másokra nézned: lehetsz bármikor boldog a te saját nagyszerű életeddel. Lehetsz kreatív úgy, ahogyan csak te tudsz lenni. Megtalálhatod a számodra működőképes otthontanító stílust. Mozgósíthatod magadban a saját erőforrásaidat azokért a célokért, amelyek neked fontosak. Mindeközben élvezheted az apró pillanatokat megismételhetetlen, különleges családoddal. Erről szól ez az utazás, az otthontanulás.

Bár azt írtam, ne függj emberektől, se emberek csoportjától - és ezt így is gondolom -, van Valaki, akitől jó és szükséges függni: Istentől. Ő nem ejt el téged... soha, semmilyen helyzetben. Amikor az ember otthontanulásra adja a fejét ez az első és legelemibb dolog, amit a saját bőrén tapasztal meg. Aki Benne bízva indul el az úton, azt kegyelmébe, mint egy nagykabátba, burkolja be az Úr és megtartja a szeretetében. Ezért a tapasztalatért érdemes továbbcsinálni, megéri kitartani. Addig, ameddig csak lehet.


    

2016. november 1., kedd

Beköszönő több hónapnyi hallgatás után



Nagy volt eddig a csend felénk, de csak virtuálisan. Az élet zajlik nálunk, mint mindenki másnál, és mivel benne élek, s élvezem, nem volt igényem azt itt a blogon megörökíteni az utókor számára sem az ismerőseimnek, sem ismeretleneknek. Jó így most nekem, boldogság van.

Annyi sok minden történt bennem és körülöttem az elmúlt hónapokban. Változtak dolgok belül és változott a helyzet itthon is. Ezen változásoknak több olyan személyes vonatkozása is van, amit nem voltam benne biztos, hogy meg szeretnék osztani. Aztán arra gondoltam, hogy végül is miért ne blogolhatnék róla? Talán hasznos is lesz. Talán valakit építhet, inspirálhat az éterben. Vagy csak megosztom, mert jó megosztani, hallatni kicsit a hangomat... én eltemetett kis blogteremben, amit nem is tudom, olvas-e még valaki. Akárhogyan is, ezt jó kezdőposztnak gondolom a hosszabb szünet után...


Családunk

Ugyanannyian vagyunk, ugyanott lakunk és még mindig otthontanulnak a gyerekek. Tavasz végén pár hónapra az öcsémmel gyarapodott a családunk, aki április elején érkezett hozzánk Angliából egy kis fej kiszellőztetésre és sok élménnyel gazdagította az életünket. (Mivel Á. talán nagyfiunkra volt a legnagyobb hatással, saját ötlete alapján nemsokára egy vendégposztban fog itt beszámolni a tapasztalatairól.)


A kocsi

Á. érkezése után egy héttel egy szép kisbusz tulajdonosai lettünk. Szükség is volt erre: nem csak azért, mert a korábbi hétszemélyes kocsinkat már egy ideje kinőttük, hanem mert azokban a hónapokban, amikor Á. itt volt, egyáltalán nem tudtunk volna vele meg a családdal együtt járni kelni. Azt ennél a témánál meg kell említenem, hogy ez az egész helyzet jócskán túlmutatott rajtunk.

Számunkra teljesen nyilvánvaló, hogy Isten rendezte el, hogy megléphessük, amit akkor még nem láttunk, hogy hogyan fogunk meglépni. Azt, amit mégis megléptünk hitben, bízva abban, hogy jól értettük az Urat és Ő nem ejt majd el minket félúton. Mindez jó döntésnek bizonyult: a vétel megvalósulásához vezető közvetlen körülmények létrehozása által Isten gondviselő kegyelmének a bizonyságát adta nekünk. Nagyon nagy öröm végre a teljes családdal kényelmesen beleférni egy járműbe! Kegyelem ez és áldás, és bennem meg nagy hála van. Köszönet földön és mennyben azoknak, akik ebben segítettek.


A munka

Tavaly nyár végén a férjem bíztatására belevágtam egy féléves online tanfolyamba, ami kihozta belőlem a nagyon mélyre megbújt rajzkészségemet. Ennek folytatásaként, meg mert a helyzet úgy hozta, tavaly decemberben hivatalosan is vállalkozó lettem. Ez kezdetben nem jelentett többet online nyelvoktatással foglalkozó weboldalunk futtatásával kapcsolatos alkalmi besegítéseknél, idén nyártól azonban már élesben (napi szinten) dolgozom a családi vállalkozásunkban.

Egy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ezt fogom csinálni, mivel hosszú távon is kizárólag anyaként és feleségként képzeltem el magam. Eszem ágában sem volt munkát keresni magamnak és ezt igen komolyan gondoltam. Meg voltam ugyanis győződve arról, hogy nem tudnám a család háttérbe szorítása nélkül kezelni a külső elvárások okozta stresszt, emiatt pedig ezt a malőrt mindenki megsínylené. Ma kicsit árnyaltabban látom a dolgot.

Tény, hogy jól kell gazdálkodnom az erőforrásaimmal, hogy mindenre jusson, ami fontos. Ugyanakkor az is tény, hogy ez az egész nem tőlem jött. Nem én kerestem, nem én akartam ezt a munkát, hanem lépésről lépésre (ma sem tudom, hogyan) 'hely csinálódott' ennek az életemben. Anélkül, hogy én ezt vágytam vagy megléptem volna. És pontosan amiatt, hogy ezt nem én verekedtem ki, emiatt gondolom, hogy jó sülhet ki ebből. Hiszem, hogy bízhatok abban, hogy Aki elémtolta ezt az új helyzetet, az velem lesz és megmutatja magát akkor is, amikor meg kell birkóznom az ehhez kapcsolódó kihívásokkal.

Most nagyon jól érzem magam abban, amit csinálok, és úgy gondolom, ez a ténykedésem - ha jól csinálom -, pozitív hatást gyakorolhat a családunkra is. És, hogy kerek legyen a torta, újabb dolgok tanulásába is belevágtam. Meg vannak jó kis tervek, amik megvalósításra várnak... elkapott tehát a gépszíj: ez egy újfajta, korábban fel nem fedezett aspektusa az életemnek és mi tagadás, élvezem.


A suli

Másodikos, ötödikes, hatodikos, nyolcadikos. Mindegyik önmagában is kihívás, de így a nyolcadik otthontanulós évet kezdve ilyesmikre már feleannyira sem görcsölünk rá, mint a korábbi években. Pedig van itt felsőt kezdő, felsőt folytató, suliválasztás előtt álló... de tudjuk, hogy nem vagyunk magunkra hagyva. Isten gondoskodik rólunk és a kegyelmét ránk árasztja. Ezért minden dolog meg lesz oldva, kimókuljuk, lesz valahogy, jönnek majd az ötletek, új oldalát ismerem meg mindnek, meg hát nőnek, változnak, érnek. Érünk mi is, remélem velük össze is.


A gyerekek

Kiskamasz, nagyobb kamasz, kisiskolás, kis felsős, nemovizós ovis meg egyéves. Hatan hatfélék, de nem is. Néha kész idegbaj, de igyekszem nem túlgerjedni azokon a napokon, amikor minden szétesni látszik. Mert vége lesz egyszer annak a napnak, és másnap mindig, mindig vidámabb az élet. Nem panaszkodom: a srácok jó fejek, érzékenyek, intelligensek, meg mindenféle büszkeszülős címkét lehetne még aggatni, de minek. Aki nem ismeri őket, az annak a fényében ítéli meg őket, hogy bír vagy utál-e minket, a szüleiket. Aki meg ismeri őket, annak megint csak fölösleges aggatni: úgyis pontosan tudják, hogy milyenek.

És néha meg úgyis nem olyanok, hanem... eh, persze, mert van rossz napjuk, kiborulhatnak, kiboríthatnak engem vagy mást. De ezek annyira lényegtelen dolgok. A fontos az, amit velük megélünk, mások szemei elől elrejtett életünk itthon, amiről nem tud más, csak az, aki itt él velünk. Ez olyan megrengethetetlen biztonságot, valahová tartozást okoz.

Mennyire nem érdekel, hogy micsoda benyomást teszünk másokra egy-egy alkalommal. Persze, érdekel, de nem csinálok drámát belőle, mert nem ez a fontos. Az csak egy apró momentuma az életünknek. Mennyivel több momentumot élünk meg együtt, távol azoktól a kíváncsi szemektől, melyek csak valamilyennek akarják látni őket. Nem őket akarják látni, mert ahhoz velünk kellene éljenek.

És persze emellett nagyon jól esnek vad idegenek elismerő mondatai, amit a gyerekek személyiségének, viselkedésének címeznek, de már erre sem pörgök rá, nem bizakodom el. Hiszen a vadidegen is csak egy mometumot látott, amiből következtetett arra, hogy valamit jól csinálunk, s emiatt lettünk neki szimpatikusak. De ő sem látja a többi sok-sok momemtumot, ami aztán lehet, hogy nem is tetszene neki. De lehet, igen, ezt azonban sosem fogjuk megtudni.

Összevissza írom ezt most... benyomások. Mert amúgy hihetetlenül telített, harmonikus az élet ebben a mi nagycsaládunkban: élő, mozgó, hangos, zajos, vidám meg szomorú, meg mérges, meg szeretős. És nekünk ez pont így nagyon jó.




   

2016. március 11., péntek

Őszintén az otthontanulásról I. (marathoni poszt)



Annyi minden születik mostanában ebben a témában. Online cikkek és más blogger anyukák írásai jelennek meg ilyen meg olyan nézőpontból. Egyre sürgetőbbnek éreztem írni olyasmikről, amikről ritkán esik szó akkor, amikor az otthontanulás, otthonoktatás, magántanulóság szóba (vagy írásba) kerül.


Az otthontanulás kompromisszumokkal jár

Ez egy nagyon fontos tény és igen kevéssé hangsúlyozott. Más blogokba belekukkantva úgy tűnik, hogy masszívan táplálják azt az illúziót, hogy egy anya lehet szuperkreatív háziasszony, csodálatos feleség, az egyes gyerekeit személyes módon fejlesztő otthontanító, és még saját magára, 'szakmai' önmegvalósításra is futja a harmonikusan vezetett otthon mellett. Ezt egyedül képtelenség bírni, hiába tűnik úgy, hogy mégis lehetséges. Nem lehet megtenni olyasmiket, ami több emberre van méretezve és ez egyetlen otthontanító édesanyának sem fog sikerülni.

Nem azért írom ezt, hogy ne vágjon bele senki, hanem éppen azért, hogy lássuk tisztán már az elejétől, hogy mibe is vágjuk a fejszénket. Hiába a büszke vallomások a jó jegyekről, a gyerekekkel végzett napi változatos kreatív tevékenységekről, az alapos tananyag-elsajátításról, az ötletes otthonmenedzselésről és arról, hogy mennyire sokféle különfoglalkozáson teljesít jól az okos otthontanuló gyerekünk - jobb minél előbb tudatosítani, hogy aki sokat markol az bizony keveset fog, és aki minden területen tökéleteset akar alkotni, az vagy kudarcot vall az elvárásaiban vagy összeomlik az embertelen méretű terhek súlya alatt.

Ne tápláljunk illúziókat: az otthontanulás - bármennyire kreatívan csináljuk is - teljesíthetetlen küldetés. Teljesíthetetlen Isten nélkül és teljesíthetetlen kompromisszumok nélkül. Nagyon kell bele Isten (Nála nélkül amúgy sem érdemes semmit sem cselekedni) és kell bele nem kevés kompromisszum is.

Miféle kompromisszum kell bele? Ezt mindenki saját maga dönti el annak a fényében, hogy mi az, ami nagyon fontos neki és mi az, amiről le tud mondani. A dolog titka: megtalálni a lemondható dolgokat, amelyek nem okoznak akkora zűrt lelkileg, ami már komoly válságot eredményez.

Ha a prioritásainkat nem érinti a megalkuvás, akkor a büszkeségünkön esett csorba az egyetlen veszteség, amit elszenvedünk (a büszkeségünkön azért esik csorba, mert nem vagyunk mindenre képesek, amit pedig szeretnénk magunk megtenni itthon). Ha viszont rosszul választunk kompromisszumot, akkor az egész életünk fenekestül felfordulhat, ami a családunkra is komoly hatással lesz.

Mint ahogyan az is nehéz helyzetet teremt, ha tagadásba merülünk és nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy bizony nem vagyunk képesek minden teendő elvégzésére, sem minden vágyálmunk megvalósítására. Pár évig talán tudunk minden fronton elfogadhatóan teljesíteni, de utána könyörtelenül jön az összeomlás (ennél előbb is bekövetkezhet), hacsak nem kezdünk el változtatni - hacsak nem kezdünk el tudatosan kompromisszumokat kötni.

De milyen megalkuvásokban lehet gondolkozni? Ez attól függ, hogy neked személy szerint mi a fontos. Ami a fontos (a nagyon fontos, úgy értem), azt nem szabad érinteni, az ne változzon. Ami viszont nem annyira fontos (ami lemondható), ahhoz szabad hozzányúlni, ott lehet egyszerűsíteni.

Konkrétabban bizonyos tevékenységekről való lemondásról, feladatok kidelegálásáról, munkafolyamatok elhagyásáról vagy egyszerűsítéséről beszélek. Házimunka menete, szakkörök, vizsgakészülés, önmegvalósítással kapcsolatos elképzelések, kreatív tevékenységek a gyerekekkel, egyebek. Lehet, hogy neked ez mind fontos, de talán nem fontos neked végezni mindet. Lehet, hogy mind fontos, de talán valamiről mégis kifizetődő lemondani. Vannak teendők, amelyek gond nélkül tudnak téged, mint személyt, nélkülözni. Bizonyos dolgok teljesen el is hagyhatóak. Más dolgok ugyanakkor egyáltalán nem tudnak téged nélkülözni.

Mondok egy példát: a mosogatógép el tudja helyetted végezni a mosogatást anélkül, hogy az edények komolyabb morgást rendeznének. Sőt, a gyerekeidre, ha elég nagyok, rábízhatod a mosogatógép kezelését, ami rólad nagy terhet vesz le fizikálisan és mégsem fog senki belesérülni egy ilyen megoldásba. Persze, ezek után nem mondhatod el, hogy te magad mosogatsz minden étkezés után a nagycsaládod (vagy bármekkora méretű családod) után, így mások esetlegesen bezsebelhető csodálatától is megfosztod magad - de ez az egyetlen dolog, ami sérül, vagyis semmi igazán fontos dolog nem lett érintve. A családi békesség sem.

Mondok még egy példát: a takarítás és a rendpakolás vég nélküli teendőinek napi végrehajtásába bevonhatod a gyerekeidet. Vagy akár fogadhatsz egy hetente néhányszor beugró takarítónőt. Hatalmas időt és legfőképpen sok energiát takarítasz meg ezzel. Sérül valami fontos? Hát igen, az ember már nem lesz szupermártír, aki mindent egyedül képes megtenni. De semmi igazán fontos nem sérül.

Az előbbi példák talán evidensek, de vannak kevésbé nyilvánvaló, majdhogynem tabunak számító területek is, amelyekben valahogy sokkal nehezebbnek tűnik kompromisszumot kötni. Mert már komolyabban az elevenünkbe vág és egyáltalán: a gondolat is sértő lehet a számunkra, hogy felmerült ez a fajta kompromisszum. Hozok erre is pár példát, azzal a felhanggal, hogy készülj fel rá, hogy most aztán garantáltan kizökkentelek ezzel. Néhány további kompromisszum tehát (tabuk nélkül), amelyeken érdemes elgondolkozni.

Nem bonyolítva tovább az életünket abbahagyni a játszva tanulást és az ehhez szükséges előzetes erőfeszítések gyakorlását. (-hát nem azért vagyunk itthon, hogy a tanulás örömét megőrizzük a gyerekeinkben??). Abbahagyni vagy el sem kezdeni otthontanuló gyerekeink változatos szakkörökre engedését (-hol fog akkor szocializálódni??). Feladni azt a törekvésünket, hogy otthoni irányított kreatív tevékenységekben tervezetten elmerítsük a gyerekeinket (-enélkül mit csinálunk majd egész nap otthon??).

Nem akarni mindennap főzni (-így hogyan is viselhetnénk jól gondját a ránk bízottaknak??). Feladni az egészséges táplálkozásért folytatott mániákus küzdelmet (-rosszat akarunk tán a családunknak, hogy mérgekkel tömjük őket??). Gyermekünket nem hordozni magunkon annyit, amennyi már túlzott fokú fizikális kényelmetlenséget okoz (-hogyan alakul így ki a kötődés??). Nem addig szoptatni a gyermekünket, ameddig ő igényli, hanem akkor leszoktatni őt, ha az már az anyukának komoly terhet jelent (- de hát, a gyermek számára nem egyértelműen az anyatej a legjobb??).

Továbbmegyek. Nem használni mosható pelust, nem veteményezni, nem hajkurászni bioalapanyagokat, nem járni saját magunk által varrt/kötött, saját készítésű vegyszermentes háziszappannal kimosott ruhákba, nem részesíteni korai fejlesztésben az otthontanuló gyerek kistesóját. Kizárólag azért nem, mivel az adott dolog családilag túl nagy macera és nem is vagyunk meggyőződve ennek (semelyiknek) a mindenek felett való voltáról!

Félre ne értsetek: az előbb felsoroltak közül a legtöbb dolog nagyszerű és jó, hasznáról erősen meg vagyok győződve, DE  - és ez a de mennyire jó lenne, ha sok fórumon elhangozna! - DE nincs ezek közül egy sem, hangsúlyozom, egy sem, amelyet fontosnak/érdemesnek tartanék tűzön-vízen keresztülvíve mindenáron megvalósítani. Pedig tabu-téma mind, hiszen nem szabad érinteni, pláne vitatni az értékét és az elsődlegességét...

A tabu-témák jellemzője, hogy olyan tevékenységeket takarnak, amelyek kétes hátterű elvekhez (vagy másoktól átvett, de a magunkévá igazán sosem tett gondolatokhoz) kapcsolódnak. Igen nehéz őket felismerni és még nehezebb tőlük megszabadulni, mivel bélyegek, címkék, erős hiedelmek járnak velük együtt. És ezek miatt persze azt gondoljuk, hogy ha megtennénk (ha kompromisszumot kötnénk valamelyikben), akkor rossz szülők, környezetükre gondatlan állampolgárok, lusta háziasszonyok, mihaszna emberek lennénk. Ha feladunk vagy kidelegálunk valamit a tabunak számító területek közül, akkor ránk sütik (vagy még rosszabb: önmagunkra sütjük) a szégyenbélyeget, hogy rossz, rossz, rossz!

Úgy érezzük, hogy ezeknek a tabu-dolgoknak a megváltoztatása elemi szintű meghasonlást okozna bennünk, meghasonlást a saját elveinkkel, a saját hitünkkel, énünkkel, ezért bűntudattal tölt el még a gondolata is annak, hogy esetleg ezeken szeretnénk lefaragni vagy ezekben szeretnénk megalkudni. Pedig, ha kompromisszumot kötnénk ezekben a dolgokban, akkor nem történne meg a nagy általános összeomlás. Csupán az önmagunkban önmagunkról felépített kép rombolódna le - egy olyan kép, amely a legtöbb esetben eleve mások elvárásain és emberi teljesítményeken (vagyis nem jó alapokon) nyugszik.

A tabu-témák észrevétlenül gúzsba kötik a kezünket, elszívják az energiánkat, behatárolják a lehetőségeinket - szóval olyan módon korlátoznak minket, ami a számunkra nem előnyös. Mégis félünk elhagyni őket, mert nem akarunk rossz, alkalmatlan emberekké válni a magunk és mások szemében. Mert milyen háziasszony/feleség/otthontanító édesanya az olyan, aki...?

De ugorjunk egy kicsit visszább és gondolkozzunk még tovább a kompromisszumokon.

A játékszabály tehát úgy néz ki, hogy ha nem tudsz mindent megtenni magad, akkor add át másoknak azokat a dolgokat, amelyek átadása nem okoz elemi lelki válságot az életedben. Vagy teljesen iktasd ki azokat az életedből. Találd meg, miről a legkevésbé fájdalmas lemondani és arról mondj le. Így időd, energiád szabadul fel azokra a dolgokra, amiket nem tudsz (vagy abszolút nem vagy hajlandó) kidelegálni.

Egy univerzális iránymutatóként kijelenthetjük, hogy rendszerint a veled együtt élők viselik a legkevésbé jól azt, ha az idődet más dolgokra fordítod őhelyettük és helyettesítőket szerzel be számukra magad helyett. Minden más dolog, tevékenység nem reagál ennyire érzékenyen a változásokra.

Nálunk az alapvető prioritás az, hogy a gyerekek itthon tanulnak. Ez azt jelenti, hogy nekünk nagyon fontos, hogy együtt legyünk itthon, hogy együtt tanuljunk itthon és hogy én legyek az, aki segíti a haladásukat. Ez viszont azzal jár, hogy bölcsen kell beosztanom az erőforrásaimat, mert ha túlterhelem magam, akkor szétesik a család.

Kompromisszum újabban, hogy Seli születése óta kifőzdéből étkezünk. Ezt nem szeretném állandóra kidelegálni, de most éppen így van. Megtettük és nagyot könnyebbült az életünk, anélkül, hogy felborítottuk volna a békességet.

Ha hozzányúltunk volna valamely alapvető prioritásunkhoz (pl. ahhoz, hogy a gyerekek itthon tanulnak, vagy ahhoz, hogy a férjem változó munkarendjéhez szabjuk a családi időbeosztást), akkor garantáltan súlyos problémákkal szembesülnénk, amelyek nehéz érzelmi helyzetbe hoznának engem biztosan és velem együtt a család többi tagját is...

Kompromisszumok tehát kellenek és jobb ha az ember maga választja ki, hogy miben köt kompromisszumot, mintha annyira tönkretenné magát, hogy kényszerből kelljen valahol lefaragni - ott, ahol talán már zsigerből tiltakozik.

Ha ugyanis olyan dologban köt kompromisszumot, ami egyébként a prioritása, akkor az mindent felborít benne és komoly összeomláshoz, meghasonláshoz, lelki padlót fogáshoz vezet. Ha viszont olyanban köt kompromisszumot, ami nem érint alapvető prioritást, akkor nem is igazán fogja lemondásnak megélni a felvállalását - elmarad a válság és egyfajta szükséges változásnak fogja fel a dolgot az ember.

És most mondok egy érdekeset. Meg vagyok győződve, hogy a legtöbben azért hagyják abba az otthontanulást, vagy azért rettennek el tőle idejekorán, mert a prioritásaikban túlzottan ragaszkodnak valami máshoz, ami elétolakszik ennek. Tabu-témák, tabu-témák, tabu-témák!

Az otthontanulásról való lemondás amúgy van, amikor természetes: hogyha az fontos a család számára, de nem tényleges prioritás. Viszont akkor ezt jobb idejekorán tudatosítani magunkban, és úgy az abbahagyását (vagy az el sem kezdést) nem fogja akkora veszteségnek megélni az ember.

Az ugyanakkor nagyon sajnálatos, amikor azért hagyjuk félbe az otthontanulást, vagy azért alakul át egyfajta kompromisszumos hibrid rendszerré (pl. tanulócsoport) mert a tabu-témákat nem merjük megérinteni. Inkább a számunkra is igazán fontos otthontanulást változtatjuk meg, semmint hogy élhetőbbé tegyük az életünket azáltal, hogy kilépünk az idegen vizekre engedvén összetörni a magukban dédelgetett jófeleség, jóháziasszony, jóanya, jóember képet. Hozzáigazítva azt, amit gondoltunk eddig, a valósághoz - ahhoz, ami van, amit tudunk, amire telik, amire képesek vagyunk.

Én nem mondom, hogy ebbe nem kell belekalkulálni Istent az Ő mindenhatóságával - már, ha Ő irányítja az életünket. Bele kellene és sokszor épp ott követjük el a hibát, hogy nem ezzel kezdünk. Hogy nem Vele kezdünk. Hogy nem Vele járunk napról napra. Hogy engedtük felépülni (sőt, mi magunk építgettük) a hibás képet, ami aztán könyörtelenül össze kell törjön...

Azért kell összetörjön, mert létezik, mert hibás az a kép. Ha helyes lenne, nem hibás, akkor nem kellene összetörnie. Viszont, ha már egyszer hibás, akkor ne sajnáljuk annyira, mert jobb is, ha összetörik, mivel nem jó alapon áll. És hogyan is állhatna jó alapon, amikor nem is a ház egyedüli Tulajdonosa, hanem mi magunk építettük fel, s nem a hiteles Zsinórmérték, hanem külső elvárások mentén? Nincs is igazi belső meggyőződés mögötte, csupán azonosulunk valakikkel, akik elég határozottan, elég kategorikusan és elég hangosan képviselik a (számunkra szimpatikus, de ettől még nem feltétlenül adaptálásra méltó) véleményüket. És mi ezt mégis elfogadtuk, mert azt gondoltuk, hogy tényleg, hogy mi is ebben 'hiszünk'. Pedig, dehogy.

Vagy őszintén, komolyan, tényleg azt gondoljuk, hogy szakkörök nélkül szocializálatlan lesz otthontanuló gyerekünk? Hogy szoptatás/hordozás/mosható pelusozás nélkül a gyermekünk attól a gondoskodástól is teljes mértékben megfosztott lesz, amely őt kiegyensúlyozott emberré teheti?

Igazán úgy gondoljuk, hogy a rendszeres otthoni kreatívkodásra és a tananyag mókázva való elsajátítására tett komolyabb erőfeszítés nélkül nem lehet 'jó' otthontanulós otthonunk? Biztos, hogy jó állampolgárrá, jó háziasszonnyá az fog tenni bennünket, ha a jelen korban épp divatos (öko, bio, környezettudatos, fenntartható) címkékkel ellátott tevékenységekben buzgólkodva a mások által definiált ideálhoz erőnket megfeszítve igyekszünk 'felnőni'? Biztos, hogy ezekkel a dolgokkal kell lefoglalni magunkat?

Ha nem gondoljuk komolyan így a fentieket, akkor ezek lehetnek olyan tabu-tevékenységek a számunkra, amiktől jobb, ha minél előbb megszabadulunk. Nem baj, ha leromboljuk az emberi okoskodást - ami megmarad, azért tényleg érdemes lesz küzdeni...

Tény ugyanakkor, hogy sokan vannak, akiknek fontos a gyerekük - jóval fontosabb, mint más dolgok az életükben -, de mondjuk az otthontanulást a maga kötöttségeivel túlzottan nagy kompromisszumnak érzik. Van ez így és ez így oké is, csak tudjuk már, hogy mit akarunk és akkor nem lesz sajnálkozás, összeomlás, meg súlyos lelki válság olyanból, ami annyit nem is ér nekünk, mint amennyit gondoltuk, hogy ér.

Igen, pontosan azt mondom ezzel, hogy van, akinek az otthontanulás egy oly a tabu-téma, amit viszont igenis meg kellene érintenie és vagy valódi prioritássá tenni vagy simán veszni hagyni a veszni hagyható ideák sorában...

Elhiszem, hogy nagyon jól cseng, amikor valaki szinte az életét is odaadja az otthontanulásért (vagyis feláldozza az ideje/energiája/pénze jelentős részét, sőt, kockára teszi a házasságát, a gyerekeivel való kapcsolatát, a családi harmóniát, sőt, az egész személyiségét). De attól még, mert az egyik ember számára helyénvaló és érdemes egy dologért küzdeni, hiszen valami olyanért teszi, ami a számára igazán fontos, attól még egy másik embernek lehet teljesen hiábavaló az erőlködése, mivel amaz olyan cél érdekében teszi, amely neki nem jelent annyit, még ha jól is esik azt gondolnia, hogy másként van. Nem tudom, értitek-e, hogy mit szeretnék itt elmondani.

A kompromisszumok titka nem csak abban rejlik, hogy válasszunk olyat, ami nem annyira fontos, vagyis olyanról mondjunk le, ami nem fáj annyira. (Ehhez tudni kell, hogy mi a nagyon fontos a számunkra: máskülönben hogyan tudnánk, hogy mit nem akarunk érinteni?) Hanem abban is, hogy amikor megvan, hogy miről mondunk le és meghoztuk a döntést, hogy most erről tényleg le is mondunk, akkor felemelt fővel, szégyen és ön-kárhoztatás nélkül vállaljuk azt, amit döntöttünk.

Tudnunk kell, hogy ez azzal járhat (és sanszos, hogy így is lesz), hogy sohasem fogjuk birtokolni a szuperanya címet azok szemében, akiknek számít a külső lárma, hiszen az életünk egyszerű, élhető élet lesz, mindenféle természetfeletti hősiesség, különleges kreativitás vagy egyéb elirigyelhető képesség nélkül. De ez nem nagy baj: a túlpörgés nélküli csendes élet igen kívánatos portéka, főképp, ha közben Istenben van elrejtve a hívő ember.

Legyünk, hát, hálásak a lehetőségeink teljességéért! Ne a korlátainkat lássuk minden fronton (aki hisz, az szabaddá lett), hanem ünnepeljük azt, hogy mennyi minden fölött kaptunk tényleges hatalmat döntéseket hozni. Szabad országban élhetünk, lehetünk önmagunk, otthontaníthatunk és mindenekelőtt ott van nekünk Jézus Krisztus, Aki szeretett minket és önmagát áldozta értünk, hogy megváltson bűneinkből és Vele együtt új életben járhassunk. Ne engedjük, hogy a szégyen megérintse a döntéseinket, amelyeket annak érdekében hoztunk, hogy vállalható maradjon számunkra mindaz, ami mellett elköteleződve letettük a lábunkat!

Bár az életünk kívülről csak 'egy élet' - de mi tudjuk, hogy belül azzal telik, hogy elfoglalja magát abban, amit fontosnak érez. Ha ezek a mi prioritásaink ráadásul Isten akaratával is azonosak, akkor még mennyei kincseket is gyűjtünk az élhető ténykedésünkkel és örülhetünk, hogy annak a tetszésére munkálkodunk haszonnal, Akiért lett minden és Aki által lett minden ezen a világon.

Szeretettel bátorítalak tehát (és magamat is), hogy kössük meg a megfelelő kompromisszumokat, amelyekre szükség van most az életünkben. És bár ezzel kétségkívül népszerűtlenek leszünk azok körében, akik a társadalmi ideák alapján mérnek minket (ők elég sokan vannak), lesz viszont cserébe egy olyan életünk, amelyet őszinte szívvel képesek leszünk vállalni önmagunk előtt: olyan élet, amelyben megtettük mindazt, amit fontosnak gondoltunk és nem mondtunk le semmiről, ami számított. Nekünk. Nem másnak. Nem a szomszédnak, a boltos néninek, a másik gyülekezeti tagnak, az anyósnak, a testvérünknek vagy a vizsgáztató tanárnak. Nekünk számított.

Vajon kell ennél több?



   

Szívesen olvastátok