Megjegyzés 1: Ez a poszt nem önmagában áll, hanem, mintegy mellékletként született ehhez az íráshoz - vagyis érdemesebb utóbbival kezdeni az olvasást, azután visszatérni ide.
Megjegyzés 2: A könnyebb olvashatóság érdekében a pontos jogi hivatkozásokat, paragrafusok számát elhagytam, csupán a hivatkozott dokumentum jellegét tartottam meg, pl. Alaptörvény. A kék vastag betűs kiemelések tőlem származnak, azokat a lényeges kijelentések megerősítésére, illetve azon olvasóknak szántam, akik csak felületesen szeretnék átfutni ezt a posztot. Az egyes bekezdések végén [kapcsos zárójelben] található számokat változtatás nélkül közlöm, a határozat eredeti szövegében is így vannak megjelenítve, gondolom a hivatkozás megkönnyítése miatt. Ez alól kivétel a két különvélemény, melyeknél az eredeti dokumentumtól eltérően, több számot összevonva tüntetek fel az olvashatóság érdekében
Inspiráló idézetek, avagy az egyetértő alkotmánybírák gondolatai
A szülők nevelési jogának tartamát az Alkotmánybíróság AB határozatban akként határozta meg, hogy "a szülők maguk döntenek arról, hogy hagyományaik, családi szokásaik, társadalmi helyzetük, vallási és erkölcsi meggyőződésük, anyagi lehetőségeik szerint miként választják meg a gyermek nevelését, oktatását biztosító intézményt, módszert, eszközöket. Ebbe külső hatalom, a családon kívülálló személy nem avatkozhat be." [59]
Miközben tehát az Alaptörvény maga is rögzíti a szülők neveléshez való jogát, egyben azt is elismeri, hogy a gyermek nevelésének nem csupán egyetlen helyes módja létezik, hanem a több, adott esetben egyaránt helyes nevelési módszer közül kell a gyermekére tekintettel választania. Ezen választási szabadság általános és abszolút korlátja ugyanakkor a gyermek taníttatásának a kötelezettsége, mely vonatkozásban az Alaptörvény nem biztosítja a szülők számára a választás lehetőségét a tanköteles, azaz a törvényben meghatározott életkort elért és iskolaérett gyermekek esetében. A tankötelezettség teljesítésének módja tekintetében azonban a szülők neveléshez való joga ugyancsak érvényesül: így különösen (a jogszabályi kereteken belül) megválaszthatják a gyermekük számára legjobbnak tartott oktatási intézményt, választhatnak az etika és a hit- és erkölcstan oktatása között, vagy akár egyéni munkarendet kérelmezhetnek gyermekük számára. [60]
Mindezekkel összhangban az Alkotmánybíróság arra is utal, hogy az Alaptörvény normaszöveg-javaslatának indokolása maga is kifejezetten elismeri a gyermek nevelése során a szülő jogainak elsődlegességét. Az AB határozat mindezt akként rögzítette, hogy "ha a gyermeknek nincs vagy a szülői kötelességeket nem teljesítő szülője van, akkor helyettük az államnak kell helytállnia. Ez ad a jogalkotó államnak lehetőséget a törvényes beavatkozásra, és kötelezi az államot helytállásra" Mindez tehát azt jelenti, hogy az állam szerepe a gyermek nevelésére vonatkozó döntések meghozatalában csupán másodlagos jellegű: egyrészt az Alaptörvény alapján köteles a szülőket segíteni a gyermek nevelése során, másrészt köteles a gyermek neveléséhez szükséges megfelelő intézményrendszert és ellátórendszert működtetni (melyek közül maga az Alaptörvény nevesíti a kötelező általános iskolai oktatást), harmadrészt pedig az állam fellépése konkrét, egyedi esetekben csak a szülők gyermek érdekeivel nyilvánvalóan ellentétes döntéseinek korrekciójára, illetőleg a gyermek nevelése szempontjából elengedhetetlenül fontos, a szülő részéről elmaradó döntések pótlására szorítkozhat. [61]
A szubszidiaritás elve értelmében az állam az egyén személyes autonómiájába tartozó kérdésekben a döntés lehetőségét nem vonhatja el az egyéntől. A gyermeknevelés feladata és felelőssége tehát elsődlegesen a szülőket terheli, az állam feladata a szubszidiaritás elvének megfelelően részben a szülők támogatása-segítése, részben pedig a szülők nevelési tevékenységének korrekciója azokban az egyedi esetekben, ha az a gyermek legjobb érdekével ellentétes eredményre vezet. Miközben a szubszidiaritás elve (és az Alaptörvény egyes, idézett rendelkezései) nem csupán felhatalmazzák, hanem kifejezetten kötelezik is az államot arra, hogy segítse a szülőket a gyermekük nevelése során, ezen állami szerepvállalás sem generálisan, sem pedig egyedi esetekben nem veheti át a szülőktől a nevelés jogát és felelősségét akkor, ha a szülők azt egyébként a gyermek legjobb érdekének megfelelően, az Alaptörvénnyel összhangban gyakorolják. [62]
Az Alkotmánybíróság a gyermek legjobb érdekével, illetőleg a szülők neveléshez való jogával, valamint az állam szerepvállalási terjedelmével kapcsolatosan utal a német irányadó bírósági és alkotmánybírósági gyakorlatra is. (...) Az irányadó német alkotmánybírósági gyakorlat szerint a törvény bekezdéséből fakadóan a gyermek gondozása és nevelése a szülők természetes joga, azaz akik a gyermeknek életet adtak, természetszerűleg készek és kötelesek arra, hogy a gyermek ellátásáért és neveléséért felelősséget vállaljanak. (...) A bajor szövetségi alkotmánybíróság a bajor alkotmány bekezdése alapján pedig úgy foglal állást, hogy bár a német szülők számára alanyi jogon biztosított az óvodai férőhely a gyermekük számára, azonban a szülők neveléshez való jogának elsőbbsége kizárja, hogy az állam óvodakötelezettséget vezessen be. Az óvoda ugyanis nem kötelezettség, hanem a szülők nevelési kötelezettségeit támogató intézményrendszernek minősül. [66]
Az Alkotmánybíróság megjegyzi: az Alaptörvény bekezdése a szülői kötelezettségek között nevesíti a gyermek taníttatásáról való gondoskodást, azonban nem tartalmaz semmilyen előírást az óvodai nevelésre vonatkozóan. A kötelező óvodai nevelésre, illetve az ez alóli felmentések és kivételek rendszerére vonatkozó szabályozás teljes egészében törvényi alapokon nyugszik. Mindez önmagában is megerősíti (jelen határozatban tett megállapításokkal, így különösen a szubszidiaritás elvével összhangban), hogy a tankötelezettség kezdetét megelőzően az államnak legfeljebb arra lehet joga, hogy kivételesen és kizárólag a gyermek legjobb érdekének biztosítása érdekében korlátozza a szülő neveléshez való jogát, akkor, ha a szülő döntése és a gyermek legjobb érdeke egymással ellentétben állnak. [78]
A korlátozás arányosságának vizsgálatakor (az Alkotmánybíróság Határozatainak megállapításaival egyezően) fokozottan figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy az Alaptörvény és a jogrendszer egésze rendkívül hangsúlyos szerepet biztosít a családnak. Ha a szülő elsődleges hivatásának tekinti a gyermek nevelését, és szeretné, hogy a gyermek fejlődésének első időszakában teljes egészében a családban nevelkedjék, az erre vonatkozó joga csak erős alkotmányjogi indokkal korlátozható. [80]
Felmorcantó idézetek, avagy gondolatok a különvéleményekből
Részletek Dr. Salamon László alkotmánybíró különvéleményéből:
Álláspontom szerint az iskolakezdés (iskolaérettség) időpontjával, illetve a vitás esetekben lefolytatandó szakhatósági eljárással kapcsolatos szabályozás kapcsán az Alaptörvény bekezdésében rögzített gyermeki jogoknak, a gyermek legjobb érdekének, nem pedig a bekezdésben foglalt - a gyermeknek adandó nevelés megválasztásával összefüggő - szülői jogoknak van szerepe.
A szülőknek az Alaptörvény alapján joguk van megválasztani a gyermeküknek adandó nevelést. Az Alaptörvény cikkének ezt rögzítő bekezdése nagyfokú döntési szabadságot biztosít a szülők számára az általános nevelési irány megválasztását illetően, többek között, hogy gyermekük milyen típusú iskolai és - amennyiben az legalább részben kötelező - óvodai nevelésben részesüljön (...).
Ez a szabadság azonban nem terjed ki arra, hogy a szülők a gyermekük iskolaérettségének kapcsán olyan (valódi) döntési pozícióban legyenek, amely a saját, szükségképpen nem feltétlenül elfogulatlan és tárgyilagos szubjektív álláspontjuk feltétlen érvényesülését eredményezi. Ilyen - alaptörvényi szinten is rögzített - döntési jogosultság az Alaptörvény cikkének bekezdéséből nézetem szerint nem vezethető le. [226-228]
Részletek Dr. Szívós Mária alkotmánybíró különvéleményéből:
Az Óvodai nevelés országos alapprogramjáról szóló Korm. rendelet mellékletében a következőkben határozza meg az óvodai nevelés pedagógiai elveit. Ennek megfelelően a gyermeket - mint fejlődő személyiséget - szeretetteljes gondoskodás és különleges védelem illeti meg; a gyermek nevelése elsősorban a család joga és kötelessége, s ebben az óvodák kiegészítő, esetenként hátránycsökkentő szerepet töltenek be; az óvodai nevelésnek a gyermeki személyiség teljes kibontakozásának elősegítésére kell irányulnia, az emberi jogok és a gyermeket megillető jogok tiszteletben tartásával; oly módon, hogy minden gyermek egyenlő eséllyel részesülhessen színvonalas nevelésben.
Az alapelvekből is következik, hogy az óvodának alapvető feladata - azon túl, hogy a gyermek saját életkori korcsoportjában érezze jól magát -, hogy segítse a gyermek testi és szellemi fejlődését, továbbá elősegítse az iskolai követelményhez való alkalmazkodást, valamint a gyermekek között fennálló bármely hátrány kiküszöbölését. (...) Az óvodában ennek érdekében számos olyan lehetőséghez jut a gyermek, melyhez abban az esetben, ha kizárólag otthon nevelkedik, nem. Hiszen a leggondosabb szülő sem feltétlenül észleli vagy ismeri fel esetlegesen, hogy gyermeke bármely okból, akár azért, mert beilleszkedési nehézséggel küzd, akár azért, mert figyelemzavaros, esetleg beszédében mutatkoznak problémák, ezért fejlesztésre szorul, míg az óvoda erre is alkalmas. Sőt, a problémák felismerésén túl a megoldásban is segítséget nyújt, képességfejlesztő pedagógusok, csoportok közreműködésével, logopédus vagy más szakemberek bevonásával.
A fentieknek megfelelően álláspontom szerint (...) (a gyermek óvodai felmentési kérelme felső korhatárának eltörlése, vagyis - a szerk.) a megsemmisítés folytán tehát lehetnek és bizonyosan lesznek is olyan gyerekek, akik nem kerülnek óvodába, így a jogalkotó által célzott és meggyőződésem szerint a gyermek érdekét is legjobban szolgáló (különösen a hasonló korú gyermekek társaságában realizálódó) szocializáció elmarad. [241-243]
A többségi határozat rendelkező részében alkotmányos követelményt is megfogalmaz a Nemzeti Köznevelési Törvény bekezdéseivel (óvodai nevelés alóli felmentés iránti kérelem és egyéni munkarendre vonatkozó kérelem) összefüggésben, eszerint a jogszabályoknak megfelelően előterjesztett kérelem csak akkor utasítható el, ha megállapítható, hogy a kérelem elutasítása szolgálja a gyermek mindenek felett álló érdekét.
Az alkotmányos követelmény megállapításával sem értek egyet:
egyrészt meggyőződésem, hogy a felmentést engedélyező szerv az alkotmányos követelmény nélkül is kellő körültekintéssel, a gyermek érdekét mérlegelve jár el illetőleg - a rá irányadó jogszabályi rendelkezésekben megfogalmazott kötelezettségeiből kifolyólag - kell, hogy eljárjon.
Másrészt - bírósági gyakorlat hiányában - nem látom kellően igazolva azt, hogy a felmentést engedélyező szerv ne venné figyelembe a szülői nyilatkozatot és a szülő által csatolt dokumentumokat. [258-261]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése