Egyetlen oo jóbarátom volt, aki szintén négy gyerekkel volt otthon és hozzánk hasonlóan épp első gyerekével kezdte az első osztályt.
Eltelt az első év, otthontanulva és blogolva. Aztán szép sorban a többi is. Közben éltük az életünket, születtek a gyerekeink és az évek "szorgalmas" blogolása meghozta közösségi eredményét: elkezdtek megismerni azok, akiknek az otthonoktatás, és/vagy a hit már eleve ott motoszkált a szívében.
Meg persze mások is, a leírt gondolatokat vitatók vagy hevesen egyet nem értők. De bármi volt a személyes véleményük, kevés kivételtől eltekintve mind kurtúráltan szóltak hozzá a posztokhoz, emailt is ilyen stílusban írtak. Így építő és inspiráló beszélgetések születtek, nagyon kevés véleményt kellett kimoderálni.
És elkeztek szaporodni a hozzászólások (meg az emailek), páran vissza-visszajáró olvasóvá léptek elő. A blog körül hamarosan létrejött egy kisebb közösség, személyes barátságok is köttettek, melyek idővel véget értek ugyan, de nyomot hagytak azért bennünk és a gyerekeinkben is.
Volt oo konferenciánk, kettő is, melyre a blogról is toboroztunk résztvevőket. Volt több családi oo napunk, melyet mi szerveztünk. A blogok révén megismert családok ott voltak körülöttünk: egy láthatatlan háló vagy közeg, amely észrevétlenül is rengeteget tett hozzá az életünkhöz és ebben a közegben nekem jó volt létezni.
Sok minden történt azóta az utóbbi években. Sajnos ma alig vannak, akik otthon tudnak tanulni. A blogos ismerősök nagyon kevesen maradtak és aki maradt, arról se hallani valami sokat. Talán megszűnt a közeg is, de néha, jobb napokon, mint a mai is, arra gondolok, hogy talán nem így van. Talán csak mindenki a saját csigaházában tesz-vesz, talán csak a közösség még láthatatlanabb lett.
Én mégis tudom, hogy vagytok, hogy itt vagytok. És ez a tudat erőt ad, hisz akármennyire is láthatatlan, azért létezik a közösség. Valahol még...
A mostani visszaemlékezés apropóját az adta, hogy egy picit megújult a blog. A fejléc képét rendesen megszerkesztettem, az oldalsávba pedig két új, aktuális fotó is felkerült a gyerekekről a 8 évvel ezelőtti képek mellé. Remélem tetszik neked a változás. Bennem erősen nosztalgikus érzéseket keltettek a képek, hiszen emlékszem, milyen volt, amikor még olyan kicsik voltak a gyerekek, mint a cowboy-kalapos vagánykodás idején.
Mennyire más volt akkor a családi dinamika - meg minden! Mennyi öröm, izgalom, mennyi nehézség és küzdelem volt akkor még előttünk, amit ma már csak múltidőben emlegethetek! Mi alapvetően ugyanazok maradtunk, mint akik akkor voltunk, más szempontból persze változtunk, ahogyan a blog is most változott.
Amikor kitettem az új képeket, egy kicsi büszkeséggel és nagy-nagy hálával telt meg a szívem, hiszen 2014 nem tegnap volt. Akkor is már 5 éve ment a blog, meg az otthontanulás. Most pedig még további 8 (!) éven vagyunk túl. Mennyi idő...! Hova lettek az évek? A fiainknak már szinte elszállt a gyerekkora és fiatal felnőtt korba érnek... Annyi, de annyi minden történt ezek alatt az évek alatt! A fotók megpróbálják megragadni a változást, amiben napról napra élünk. Talán sikerül nekik.
Köszönöm szépen, hogy hűségesen olvasod a Matrózképzőt! Ha te nem lennél, biztos vagyok benne, hogy ez a blog sem lenne, hiszen olvasó nélkül nincs író. Nagyon örülök, hogy itt vagy.
