Annak ellenére sem, hogy gondolkoznunk kellett rajta, hogyan legyen. Hiszen még tart a járvány és különböző országokban más-más szabályok érvényesek a hazafelé tartó átutazókra. Ezt észben tartva kellett lefoglalni a szállásainkat, melyből most valamivel több lesz, mint legutóbbi hazautunkon volt. De még ezek mellett sem volt realisztikus, hogy hamarosan menni kell.
Pedig muszáj menni. Megyünk is haza és ennek a valósága, vagy inkább az itt töltött idő korlátozottsága, végessége érdekes hangulatot kölcsönöz most minden egyes órának.
Korábban bennem a honvágy motoszkált, hol erősebben, hol gyengébben, meg az a honvágyhoz hasonló erősségű vágy, amit most egyszerűen másikországvágynak neveznék, mely érzés nálam leginkább Spanyolországra, a spanyol tengerparti városkánkra irányult. Ezek a vágyak viszont egycsapásra elcsitultak, amikor tudatosult bennünk, hogy bizony, 3 hét és vége.
Ez a végességérzés megfordította a vágyaimat. Önkéntelenül is belül csendesen elkezdtem búcsúzni Portugáliától, ami viszont ehhez a helyhez való ragaszkodásomat erősítette meg. Mivel muszáj menni, hát nem akarok menni. Maradni szeretnék. Persze tudom, hogy maradni nem lehet, de akkor is így érzek. És mivel maradni szeretnék, megszűnt a honvágyam is, meg a másikországvágyam is.
Jó volt itt lenni nagyon. Azzal együtt is, hogy az eltöltött időből sok hetet a babavárás miatti kezdeti súlyos rosszullét következtében egyáltalán nem tudtam kiélvezni. De nem ezek az erős emlékek, hanem a jó élmények, amiket itt átéltünk együtt. Hála Istennek, volt belőlük elég sok.
Valamelyik nap átnéztük a fényképeinket, melyeket az úton telefonjainkkal készítettünk. A gyerekek is velünk voltak. Mindenki veszettül mosolygott és teljesen ott éreztük magunkat azokon a helyszíneken, ahol a képek készültek. És úgy tűnt, mintha száz éve jártunk volna arra, pedig mindössze hónapok teltek el. Vajon így fogok érezni Portugáliával kapcsolatban is, ha elmegyünk innen? Biztosan.
Persze, tudom, hogy jó lesz már hazamenni és egészen a múlt hétig vártam is nagyon, hogy ez végre megtörténjen. De, most meg vonakodom és kitolnám az időt, hogy még tudjunk itteni emlékeket gyűjteni együtt. A járványszigorítások meg a rosszullétem átírták a terveinket, így a városnézős, közösen elmenős programjaink minimálisan tudtak csak megvalósulni. Persze csináltunk helyettük természetben kirándulós, meg házban csinálhatós családi dolgokat, azok is jó élmények voltak.
És van még 3 hetünk, ami a munka (nekem lábadozás, meg erősödés) és az összecuccolás mellett azért talán biztosít erre is alkalmat. Meglátjuk. Azt hiszem, most attól tartok legjobban, hogy többet nem jövünk ide vissza. Jó lenne persze visszajönni, de ha ide szeretnénk jönni, az, kocsival lévén, egy újabb Európa-körút lenne.
Nem vetjük ugyan el ennek a lehetőségét, de Európán belül (és azon kívül is) annyi hely van még a világon, amit nem láttunk, amit együtt föl lehetne fedezni, meg lehetne ismerni, ahonnan közös emlékeket lehetne gyűjteni! Mert a legjobb emlékeink a közös emlékeink, de a gyerekek folyton nőnek. És tudjuk, egyszer majd eljön a nap, amikor elkezdenek kirepülni és akkor ilyen formában többé nem fogunk tudni velük világot látni. Ezért is szeretnénk kihasználni ezt az időt, amit arra kaptunk, hogy együtt legyünk. Mint család.
Mert az élet olyan... véges.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése