Új év, új lendület... vagymi (marathoni poszt)

Rengeteg teendő, izgalom, terv, vágyak - egyelőre ennyi 2023 nekünk. Egy hete benne vagyunk már ebben az évben, és a hétköznapok nyüzsgése betölti a ... a... szóval a hétköznapokat. (Milyen mondat már ez?! Mindegy, így sikerült.) De azért most szeretnék írni erről a nyüzsiről.

A tavalyi év zárása fergetegesre sikeredett. Családi szilveszterezés volt itthon, és egy ilyen esemény nálunk a társaság mérete miatt már egy rendes "rendezvény" (pedig csak a szűk család volt jelen). Komolyabb volt a programszervezés is: kamaszokkal nem lehet már csak úgy, ablakból tüzijátéknézősen lötyögni. Ahhoz túl ritkán van szilveszter, és ahhoz túlzottan szeretjük a vidámságot és egymás társaságát, hogy kihagyjuk ezt a lehetőséget egy teljesebb mókázásra. Igénylik, és talán mi is igényeljük, hogy értelmesen, de nagy röhögések közepette teljen az évvége. És, úgy is telt.

Most kivételesen jobban előre készültem az év végére, nem csak programokkal, hanem másként is. Határidőnaplót kaptak a nagyok és a kicsik is. Magamnak is szereztem egy szépséges darabot, ami persze a beltartalom miatt érdekes, de nem csak. Régen nem így volt, de életem ezen szakaszában számít, hogy mibe írok, így most a külsejét is minden kinyitásnál megcsodálhatom.

Határidők. Tervezés. Szervezés. Hétköznapok. Tanulás. Családi események. Önfejlesztés. Munka. Muszájteendők. Kedves időtöltések a gyerekekkel. És a káosz, ami elkerülhetetlenül együttjár a nagycsaláddal, meg azzal, hogy élünk: átszervezett programok és újra meg újra átírt tervek. Halogatott dolgok, meg az élet, ami közbeszól. Meg utat tör. Mikor, mi.

Úgy érzem, ez az év is különleges lesz. Persze, nekem minden év különleges, hiszen mind megismételhetetlen a maga nemében. Sosem lesznek pont akkorák a gyerekek, mint akkor voltak. Az a kicsink, aki akkor volt aprócska, soha többet nem lesz olyan kicsi, mint abban az évben volt. Sosem lesznek ugyanazok a kihívások. Sem a megszerzett élettapasztalatok, lelki megtapasztalások. Sosem lesz ugyanolyan a vizsgakészülés, sem az utazásaink adott évben. Még Istennek az arcát sem fogjuk ugyanolyannak látni legközelebb. Épp ettől olyan különleges minden év.

Talán az aktuális életszakasz teszi, amiben vagyok, talán az a sajátos helyzet, hogy egyidőben sokféle korú gyerekünk van itthon, nem tudom, de egy ideje egyre tudatosabban tudom az évek múlásának egyediségét megélni. Életemben az idő ilyen-olyan módokon állandóan az orrom alá dörgöli magát, ami nem nagy baj, bár azért szó, mi szó, időnként rendesen belesajdul a szívem.

Az, hogy az ember lányának otthonélő fiatal felnőtt gyereke is van, meg nagykamaszai, meg kiskamasza, meg kisgyerekei, meg egy édes totyogója, és az, hogy minden gyereke otthontanul, így egészen közelről láthatja, milyenek is ők, nos, ez azért erőteljesebb perspektívába helyezi a rendelkezésre álló idő korlátozottságát. (Szép mondat, mi?)

Amikor ránézek azokra a fess fiatalemberekre, akiket céltudatos határozottságuk és az előttük álló önálló, szabad, felnőtt élet ígérete von előre utukon... amikor rájuk nézek és látom a tetterő mellett a bizonytalanságot is, a felnőtt élet minden felelősségének a terhét, melytől ugyan egyáltalán nem riadnak vissza, de azért olykor bizonytalanná, óvatossá is teszi a léptüket... amikor rájuk nézek, nem tudom nem észrevenni, hogy mennyire elszállt az idő.

(Mondom az előbb F.-nek, hogy írtam egy új posztot a blogra. "Miről szól?" - érdeklődik kiváncsian, és amikor elmondom, röviden megjegyzi: "De, hát a múltkor is erről írtál...". Nem tudom, hogyan emlékszik ő erre, nekem ez teljesen kiesett, de tényleg igaza van. Pedig négy hónap nagy idő - na, már megint ez a téma! -, de úgy tűnik nem volt elég rá, hogy a legutóbbi posztom óta átlépjek ezeken a gondolkodnivalókon. De, vissza az idő múlásához.)

Én még halványan emlékszem, amikor pocakcsikizésre feltört a kacaj a másféléves babócából - aki a héten épp tizenhét éves lesz. Még látom a mosolyában a régi kisfiús huncutságot, de tudom, hogy ő már nem az a kisgyerek, aki évekkel ezelőtt volt. Más világ már. A minap meg a kezembe akadt egy mozdonyos könyv és eszembe jutott, hogy a tizennyolc évesünk mennyire rajongott a mozdonyokért kb. 15 évvel ezelőtt. Mikor telt el 15 év? A szívembe örökre beíródtak kicsi koruk közös emlékei. Amit tudnék sorolni napestig, de... nem keserítem a szívemet.

Egyelőre csak elérzékenyülve figyelem, ahogyan keresik az útjukat, de a szívem már tudja, hogy nincs messze az idő, amikor megtalálják. Akkor majd nekifeszülnek a végtelennek, és én könnyes zsebkendőmmel integethetek utánuk, mint a régi mesékben a jámbor öreganyó, akinek az egyetlen fia útrakelt. És várhatom, hogy hírt adnak magukról (remélhetőleg gyakrabban, mint amilyen gyakran én hírt adok magunkról a mi szüleinknek).

El fognak tőlünk menni. Tudom, hogy így lesz, és, bár a szívem nem akarja ezt elfogadni, az eszem tudja jól, hogy pontosan ez az élet rendje. Jó, ha saját családot alapítanak. Jó, ha nem maradnak a nyakunkon, de a szívem iszonyodik az időtől, amikor ez beteljesedik.

Szeretek abban élni, ami most van. A cserfes totyogó összemosolyog a húszévessel, aki az asztal másik végéről incselkedik vele. Később kimerülten a tizennyolcéves karjában szenderedik el, aki fáradhatatlanul sétálgat vele, ameddig a dolgom után járok. A tizenhét éves srác búval bélelt tízéves kishuga vállára teszi a kezét és bátorítólag megsimogatja a fejét, mire ő ettől minden baját elfelejti. A hétéves lánykának derűs lesz a napja, mert szócsata és bunyópartnere lett ma is a húszéves nagytesója.

Az utazásaink. Amikor lehúzott ablaknál kicsitől a nagyig mind teli torokból énekeljük az épp aktuális kedvenc dalainkat. "Sajtból van a hooo-ooold...!" A pizzériás pizzázások, amikor össze kell tolni miattunk két asztalt, mert nincsenek felkészülve egy családi vacsira. A "vonulásaink", amikor kirándulni megyünk, vagy csak sétálni a Tisza-partra. Hogy előttem és mögöttem is a családom megy, hogy a jelenlétünkkel körülöleljük egymást. Itthon is. A közös filmnézések. Felolvasás. A vacsoraasztal, amit kilenc személy ül körbe minden este. A beszélgetések, viccelődések. A drámák.

Ezeknek egyszer mind vége lesz. És én azt érzem, hogy amikor elkezdenek kireppenni a sasfiókák, akkor az anyamadárnak meg fog hasadni a szíve. Négyszer egymás után. És, később még többször. De nem a meghasadástól félek, hanem az üres asztaltól. Az üres szobától. Az üres autótól. Hogy kiscsalád leszünk. És az ma, most nekem egy nagyon nem akart állapot. Mert nagyon fog hiányozni, aki elmegy. És, mire hozzászokunk a hiányához, elindul majd a következő is. És, mire azt megszokjuk, elmegy mégegy.

És, amit felépítettünk. Az a rengeteg óra, amit beszélgetésbe, olvasásba, nevelésbe, szeretésbe, értük való imádkozásba és egy élhető családi élet kialakításába fektettünk. Nem kis meló. Annak ellenére sem, hogy amivé a családunk vált, amivé egymás számára formálódtunk, mint család, ez a miliő, amiben ma szeretünk élni, ez csak kisebb részben a mi melónk. A kegyelem, Isten kegyelme mely minden helyzetet, minden elhibázott döntést, minden elhamarkodottan kimondott bántó szót, minden ki nem mondott, oda nem adott szeretetmegnyilvánulást átfogott.

Ez a sok meló, ez a felépített áldássziget, a kegyelem, ami átfonja családi életünket - ezt a felépítményt fogom elveszíteni. Kisétálnak majd az ajtón és ottmaradunk F. meg én a családi életünk emlékeivel. Tudom, hogy lesz folytatás. Hogy a dolgok vége az tulajdonképpen egy csodás új kezdet. De nekem most ez az életem, ebben vagyok otthon, és nem kívánom a változást, még ha tudom is, hogy az úgy egészséges és úgy kell lennie.

"Örökké nem tarthatod magad mellett őket!" - figyelmeztetett egy kritikus hang az otthontanulásunk kezdetén. "Nem is akarom" - válaszoltam erre, és valóban nem volt akkor sem, ma sem célom magamhoz láncolni a gyerekeimet. A szoros együttélés és az otthontanulás miatt viszont a szeretetkötelék, ami kialakult köztünk erős lett, a szívem pedig ezt az állapotot, ezt a közelséget konzerválná. Persze, nem lehet.

És, miközben ezen merengek, itt szuszog mellettem a totyogónk. A vele való foglalkozást is ezek a gondolatok szövik át, így amikor belefeledkezem a szeretgetésébe és bájos gyermeki viselkedésének a figyelésébe, akkor azért gyakran bekúszik a gondolat, hogy ez nem lesz mindig így, hamarosan ez a kislegény is felnő... látod, nagyobb gyermekekkel élve az idő múlására való rácsodálkozás még a kicsivel való tevékenységek közben is jelen van, és a szilveszter-újév tengelyéből kilépve a háttérben megbúvva napi szinten kizökkenti a gondolataimat. Ez már szinte nem is kizökkenés, nálam ez az új normális.

Amikor ez eszembe jut, akkor fel szoktam tenni magamnak a kérdést, hogy vajon jobb volt-e akkor, amikor a nagyok voltak kicsik és a kicsik még nem voltak, jobb volt-e, hogy még nem foglalkoztatott az idő ilyetén múlása, gyakorlatilag egyáltalán nem gondoltam vele? 

Akkoriban teljesen lekötött az egyszerre több kicsi gyerekről, meg a háztartásról való gondoskodás. (Meg a blogírás - hogy én mennyi időt találtam az írásra, milyen sok poszt született akkortájt...) Ebben a kisgyerekes létben éltem, ebben voltam boldog. És, talán azért nem szembesültem az idő múlásával, mert így élve egyik nap tényleg olyan volt, mint a másik: a gyermeki fejlődés, a növekedés intenzitása a mindennapos peluscsere, szennyesedény-halom, nevelés és a kérdéseikre adott válaszok sorában javarészt észrevétlen maradt.

Mondták persze azok, akiknek már felnőtt gyerekei vannak, hogy egy pillanat alatt elszáll a kisgyermekkor, de, mikor sorban születnek a gyerekek és nem áll meg a babakedv három után, akkor az a "pillanat" látszólag sokkkkkkal tovább tart: egy sokgyerekes anya szemével a kicsikor az élet legszilárdabb állandójának tűnik, ami talán sosem változik.

Most meg, az új év kapcsán gyakran azon kapom magam, hogy az "utolsók" járnak a fejemben. Tudod, mint amikor pár napra elmész egy szép helyre, ahol nagyon jól érzed magad, és az utolsó előtti nap elindul az ember fejében a lemez: "Ez volt az utolsó strandolás (sóhaj). Ez volt az utolsó vacsi itt (sóhaj). Utolsó esti séta (sóhaj, sóhaj). Utolsó éjszakánk ebben a házban (sóóóhaaaaj)". Most úgy érzem, hogy ez az év lehet az utolsó közös évünk, aztán a legnagyobbunk kirepül. Persze, talán nem eszik olyan forrón a kását, de az én fejemben már beindult az "utolsós" lemez.

Talán emiatt, talán csak, mert most eleve jobban ráfigyelek az idő múlására, mindenesetre ezt az évet egy újabb különleges és megismételhetetlen évnek érzem lenni. Búék neked, kedves Olvasóm. Köszönöm, hogy hűségesen fel-felbukkansz és ritkán kitett posztjaimat is becsülettel elolvasod.

Legyen csodaszép éved! Isten kegyelme és szeretete öleljen át téged és családodat! Tegye erőfeszítéseidet maradandóvá 2023-ban!

Egyéves lettél, Édes Kisember

Egy évvel ezelőtt egy szép délelőtti órában megláttad a napvilágot. Egészséges voltál, de olyan pici, amilyen picit még nem láttam. A koraszülött részlegen megengedték, hogy a kezembe fogjalak. 50centis emberkeforma. A tappancsodon vékony kábel volt rögzítve: valami életfunkcióról adott hírt a nővérkéknek. Nekem csak egy póráznak tűnt, ami az inkubátorhoz köt, de nem időztem sokat a gondolaton, másra irányult a figyelmem.

Hiszen itt voltál te, a magad tökéletességében. Apró emberke. Mikor ölbe vettelek, ott, akkor tudtam, hogy van benned életerő a küzdéshez. Azt is tudtam, hogy az enyém vagy és meg foglak minden bajtól védeni.

A piros takarót, amelybe megkaptalak, széthajtogattam: látnom kellett, hogy megvan mindened. Meztelen testtel, egy szál pelusban pihegtél: pici mellkas, ütemes, zihálásnak ható levegővétel. Aprócskák voltak a lábaid és a kezeden a picurka ujjak, mint egy kismadár lábai. Ropiujjak, ez jutott róla az eszembe. Sosem volt ilyen gyerekünk.

És eltelt egy hosszú év, megannyi küzdéssel, kifáradással, reménnyel teljes, izgalmas év. Zajlott az életünk a maga sodrában, közben te, mint egy óceáni elrejtett szigeten, a magad ütemében fejlődtél.

Kezdetben zavart téged az érintés. Apa megsimogatta kis bucifejed és kiült az arcodra a rémület. El is húzódtál. Sokáig, nagyon sokáig nem tudtunk simizéssel megnyugtatni. Utáltad. Megrémített téged és rettentően kényelmetlennek tartottad. Ezt egyáltalán nem értettük: sosem volt ilyen gyerekünk.

Egy hónap kellett, míg egyszer csak bederengett a határozott felismerés: az érkezésed körüli dolgok azok, amik rányomták a bélyegüket az érintéshez való viszonyulásodra. 5 héttel korábban jöttél. Amikor megszülettél, nem az újszülöttek átlagos traumái értek téged (magzatvíz-leszívás orrból, fürdetés, mérés, mindez refletorfényben) - te korán jöttél és ezért aggódtak érted.

Több rutinvizsgálat, több böködés, több zavarás, több vérvétel. És nem volt testi közelség. Neked sajnos erről szólt a "békés" kezdet az első napjaidon, melyek nemhogy zavartalanok nem voltak, de bizonyára sok fájdalmat éreztél. És beleégett a kicsi buksidba, hogy az érintés rossz, mert fájdalom követi.

Amikor erre rájöttem, majd meghasadt a szívem. De te nem ragadtál le a múltnál, így szép lassan, sok-sok óvatos közeledésen keresztül engedted felülíródni az érintésről kialakult véleményedet. És eljött a pillanat, amikor egy-egy kósza simi után kis mancsoddal megragadtad a téged érintő kezet és visszahúztad a fejedhez vagy a pocakodra, hogy "kérek még egy kicsit".

Ez az év nem ment el gyorsan. A hónapok lassan vánszorogtak, és mi csendben szemléltünk téged, ahogy megtanultál aludni, mosolyogni, átfordulni, kacagni, kúszni, mászni, ülni, kapaszkodva állni. Akaratod lett és ki is tudtad fejezni, már az elején. Korán felvetted velünk a kapcsolatot. Nagyon értelmes voltál: világosan kommunikáltál hozzánk. Jelezted, mit nem akarsz és azt is, ami jólesett. Szemkontaktus. Aztán odaérintetted a kezed a kezünkhöz. Vagy elhúztad. Később mókáztál is apával ezen sokat.

Minden nagyobb növekedési ugrást az előírtnál 1 hónappal később csináltál. A hónap elején lassabban fejlődtél, de aztán fölzárkóztál. Én állandóan aggódtam, hogy valamit nem időben csinálsz, és az mit jelez, hogy túl kicsi a fejed, hogy nem tartod a szemkontaktust, hogy egyik oldalra teszed csak le a fejed, hogy nem tartod még a fejed. Mindig aggódtam - de apukád nem aggódott. Ő bízott benned az elejétől, láttam a szemében, ahogy rádnézett. Meg el is mondta, amikor aggódó kérdéseimmel hozzá fordultam. "Minden rendben lesz vele" - mondta ilyenkor, és az élet végül őt igazolta.

Én végig féltem. Talán magamat féltettem. Úgy éreztem, annyit "dolgoztam" érted, nehéz volt ez a várandósság, kicsit még inkább, mint a többi. Nem akartam, hogy kiderüljön, mégsem vagy egészséges és ezzel együtt kelljen élnem. Nem voltam rossz hírekre felkészülve, mégis állandóan ott lebegett a fejem fölött, hogy mi van, ha. Mi van, ha nem vettük észre, hogy valami bajod van. Mi van, ha súlyos.

Éppen ezek miatt is, ha a fejlődésedre gondolok, ebből az évből leginkább a küzdelmet és a fáradtságot tudom felidézni. Téged viszont nem zavartak a nehézségek: te csak élni akartál, enni, biztonságban és kényelemben lenni.

Tegnap egyéves lettél. Hihetetlen utat tettünk meg idáig! Igazából te tetted meg: mi csak kísértünk és csodáltuk az elszántságod, életigenlésed, a fesztelenséget, ahogyan élted közöttünk az életedet és sosem zavart, hogy mennyit kell miattad fáradnunk. Nem voltál másokra belátással és ezzel elérted, hogy mindig maradéktalanul figyelembe vegyük az igényeidet - ez pedig rettentő szimpatikus volt benned, még ha rengetegszer idegesített is.

Mert, ha kicsit csendesebben sírnál... ha nem nyűgösködnél a semmisejó-érzés világfájdalmával percekig az elalvás előtt... ha nem a legdrágább kütyünkre/legveszélyesebb eszközökre startolnál rá... ha nem borulnál ki keserves sírással, masszív lelkiismeret-furdalást keltve bennünk, amikor végre sikerül a kis mancsodból kioperálni a cuccot... akkor mennyivel könnyebb lenne. De nem. Ezt nem teszed meg értünk. Mi alkalmazkodjunk, elvégre te vagy a gyerek.

Korábban, 6 alkalommal kevésbé kellett alkalmazkodni, a gyerekeket alkalmazkodtattam az életünkhöz, elvárásainkhoz, és a dolog nálunk remekül működött. Te viszont nem így működsz. Ez is új tapasztalat. Jóféle tapasztalat.

Boldog születésnapot, édes kisfiam: gombócfej, méregzsák, okos-bújós tornászbabácska. Ne változz meg, legyén mindig önmagad. Jó az Úr, hogy odaadott nekünk.

Mondtam már, hogy sosem volt ilyen gyerekünk?

Csajos poszt

Nem azért, mert kell egy ilyen írás is, hanem, mert ez nekünk családilag nagy hír most: a hét, de inkább a hónap híre. Még nem is szoktam meg igazán a gondolatot... Most már ugyanis igen bizonyos (már amennyire tudható), hogy leány van a pocakban.:)

Ezzel a 'hírrel' kapcsolatban nagyon érdekes érzések kavarognak bennem: teljesen mások, mint Helzával. Nála a négy fiú után az ismeretlenbe ugrottunk ezzel a lány-dologgal. Most már viszont valamivel pontosabban tudjuk, mit is jelent egy nem-fiú nemű csemete itthon és ennek a tudatában másfajta érzéseket hoz ki belőlem a mostani helyzet.

Tesó-dolog is ez. Emiatt pedig öröm, mert Helzának lesz majd egy lány társa is, egy barátnője. Úgy hiszem, Isten pont ezért (is) adta őt most, annak ellenére, hogy én bizony fiúra készültem, fiút is éreztem odabenn (igen, hát ennyit a pontos anyai megérzéseimről).

Ehhez kapcsolódva fiú-lány gondolatok is kavarognak bennem... ismerőseim ugyanis, akik elég őszinték ahhoz, hogy bevallják, rendre a fiúk javára döntik el a kérdést, amikor felmerül, melyik a nevelhetőbb, melyikkel könnyebb.

És magam is így érzek. Helza nagyon sok érzelmet hozott az életünkbe: az apukájáéba is, a tesókéba is, meg az enyémbe is. Nagyon más ő, mint egy kissrác, és az ő másfajta jelenléte nagyon meggazdagította a családunkat. Anyu mondta is, már akkor, amikor Helza megszületett, hogy szerinte egyensúlyt fog hozni az életünkbe, és igen, pontosan ezt tette (pedig előtte nem éreztük, hogy ne lett volna egyensúly).

Ugyanakkor a kislány egy vad forgószél is, aki mindnyájunk türelmét próbára teszi. Szeretjük őt is nagyon, de amit művel néha... ehh... Persze lehet, hogy valakinél a kisfiú az ugyanilyen forgószél, de nálunk a fiúkkal nem volt ilyen probléma (vagy csak kiszelektálódott a memóriámból?)

Persze, szeretni és nevelni kell mindet és ez engem is erősen gyúr, de Helza nem olyan egyszerű ügy, mint a fiúk - legalábbis most így érzem.

Az ő kis lelke másféle anyagból van szőve, mint a fiainké, és ez kihívások elé állít. Olyan, mintha mélyebben kapcsolódna hozzánk, sokkal személyesebb módon, mint ahogyan a fiúk kapcsolódtak ennyi idősen. Néha olyan ő, mintha nem is két és féléves kisgyerek lenne, hanem teljes értékű nőszemély, barátnő... fura érzés. Ugyanakkor sokkal jobban képes az ember idegein játszani és a nevelési határozottságom is odalett azzal, hogy sokkal érzékenyebb, mint a fiúk. Persze, néha meg vadóc, de még abban is lányos.

És ott van az agyjátszás, meg a nyávogás... ezeket igyekszem is leépíteni nála, mert pontosan ilyesmik miatt örültem mindig nagyon, hogy fiaink vannak és nem lányaink. Most már nagyon örülök a lánynak is, de tény, hogy ezzel kapcsolatban annak is örülök, hogy csak kettő a lány...

Gyakran eszembe jut, mennyire jó nekünk úgy, hogy az első négy gyerekünk fiú lett és így most nincs sok-sok kislány a családunkban. Úgy érzem, nehezen viselném el azt a lányos érzelmi intenzitást, meg hangulatot, amit egy sor kislánnyal való egész napos együttlét hoz. Én tehát úgy tűnik, fejben megmaradtam fias anyuka és mint ilyen, abban örvendek, hogy jóval többen vannak ők a családunkban, mint a lyányok. (A több-lányos anyukák meg most bizonyára azt nem értik, hogyan lehet négy fiút elviselni otthon...)

Most azért eggyel több lesz a lány, és ezzel kapcsolatban van bennem egy nagy adag 'jaaaajmileszittmég'-érzés. De van az is, hogy 'nagyonjóhogylány', és 'jóhogyőlettnekünk', meg, hogy vajon milyen arcú, milyen személyiségű lesz?

Na, hát ezen a ponton már nem szeretnék senkit terhelni, csak magamban szövöm majd a folytatást, így a csajos posztnak ezennel vége is van.

 

Kreatív gyerek

Egyre inkább a spontán dolgok híve kezdek lenni, ami a gyerekekkel való együttlétet illeti. Érzem a közösen megélt pillanatok súlyát, jelentőségét. Nem azért, mert kevés idő van rájuk, hanem, mert nagyon hamar felnőnek. Az elmúlt tíz év nagyon gyorsan eltelt: Doda nemrég volt ötéves, jövő hónapban pedig már 11 lesz. Talán nincs már 10 évünk sem együtt, azután saját lábra áll. Zeki is nemrég született, most meg ötéves. És Helza is gyorsan nő, Rafiról és Nátiról nem is szólva. Úgy megy az idő, mintha repülnénk... Néha elgondolkozom: vajon gyűjtöttünk elegendő szép emléket a felnőtt éveikre...?

Fenti okból a kreatív tevékenykedést sem szívesen irányítom már, mivel látom, mennyivel könnyebb őket, magukat szemlélnem, amikor elmélyülten alkotnak - akkor, amikor nem irányítok és nem adok tanácsot, hogy mi legyen abból. Nyilván nem olyan tipp-topp minden elkészült alkotás, mint lehetne, ha magam tervezném, előgyártanám, irányítanám a munkafolyamatot. Így azonban 100%-ig ők azok, akiket látok és nem az én kreativitásomat vetítem ki a gyerekeimre, mintha az övék lenne, ami pedig tőlem származott.

Hogy mennyivel könnyebb őket magukban látni, (olyannak, amilyenek) amikor nem irányítom, nem korlátozom be a kreativitásukat, egy ideje tapasztalom. És nagyon tetszik ez a tapasztalás. Érzem az erejét annak, ha hagyom őket, hogy szabadon 'kifejezzék' magukat, igényüknek megfelelően. Nagyon különbözően teszik ezt. Néha pedig nagyon hasonlóan: egymástól ellesve, egészen hasonlót alkotnak. De minden alkalommal egyedi, rájuk jellemző, ami kijön a kezük alól, és ezt igyekszem bátorítani.

Mostanában egyre inkább lenyűgöz és teljesen magával ragad, ahogyan megtalálják a módjait a továbblépésnek: ahogyan zéró külső irányítással, nagyon minimális segítséggel képesek egyre összetettebb és szebb dolgokat létrehozni. Nem azért, mert ötletekkel halmoztam el őket. Nem azért, mert elősablonizáltam a munkadarabot. Nem is azért, mert megmondtam, hogy mit fogunk belőle elkészíteni. Egyszerűen azért, mert Isten elrejtette bennük a kreativitást - mindegyikükben elérő mértékben, de kétségtelenül mindegyik kapott belőle egy nagy adaggal!

Minden gyermek rendkívül kreatív, a szülő azonban sokszor türelmetlen. Ő fejleszteni, 'kreatívkodni', foglalkoztatni szeretne, és megmutatni ország-világnak a gyereke elkészült keze munkáit, melyek jelzik csemetéje rendkívüli tehetségét. Más szavakkal szólva, eredményeket akar, látványos fejlődést szeretne tapasztalni, azért, hogy dicsekedhessen. Ezért nem tudja kivárni, míg gyermeke önmagától oda jut, ahova ő elképzeli. Ezért nem elég jó neki, az a szint, ahol a gyermek fejlesztés és elősablonizálás nélkül tart. Nem tudja megünnepelni a gyerek apró lépéseit, hanem a bonyolult piruetteket várja, amelyek már valóban látványosak. Úgy érzi, a gyerek számára fontos, hogy 'rásegítsen' a kreativitására - valójában azonban saját maga hiúságának és foglalkoztatás iránti igényének fontos ez, nem a gyereknek. Vágyait azonosítja gyermeke igényeivel, pedig ez nem a gyerek igénye, hanem az övé.

Az elmúlt időszakban nagyon erőssé lett bennem az a kezdeti sejtésem, mely szerint azt a kreativitást, amit a gyerekeink Istentől kaptak nem kell noszogatni, kibontani, megerősíteni, csak engedi kell szabadon megnyilvánulni. Nem nekünk kell 'gondoskodni' a kreativitásról vagy fejleszteni azt: a kreativitásuk majd kibomlik és gondoskodik magáról a mi tudatos irányításunk és közbeavatkozásunk nélkül is. Ennek a szabad megnyilvánulásnak teret kell engedni, mert, ha nem hagyunk teret, akkor mi magunk nyomjuk el bennük azt, amit Isten beléjük tett.

Több dolog akadályozza ezt a folyamatot, több dolog egészségtelen mederbe tereli, vagyis több mindennel elnyomhatjuk a kreativitást. Ha otthon vagyunk a gyerekeinkkel, akkor ez a 'több dolog' nagyrészt hozzánk, szülőkhöz köthető. Mielőtt megnéznénk, hogy mik ezek, előbb gondolkodjunk el a kreativitásról. De mi is az egyáltalán?

Helyes, ha úgy gondolunk a kreativitásra, mint egy belénk ültetett magra. A magot nem kell dédelgetni, noszogatni, nem kell szurkolni sem neki, hogy kicsírázzon és növekedjen. Ha megfelelőek a körülmények, akkor a növekedés megállíthatatlan. Ha a feltételek adottak a növekedésre, akkor a növény nem tud nem növekedni. Ha azonban a feltételek nem adottak, akkor minden egyéb pozitív hozzáállásunk ellenére a mag nem indul növekedésnek, hanem elsatnyul és utóbb elhal.

Fontos megértenünk, hogy az emberi kreativitás, nem az emberben, hanem az ember Teremtőjében, Istenben gyökerezik.

Isten természetében benne van a legmagasabb fokú kreativitás, amit csak el tudunk képzelni. Hogy kicsit pontosítsak, Isten kreativitását nem tudjuk sem felfogni, sem befogadni, mert az minden ismeretünket felülmúlja. Mégis megtapasztalhatjuk ennek a kreativitásnak a mélységét mindenben, amit a környezetünkben látunk. Az a kreativitás, ami Istent jellemzi, benne van a befolyásolhatatlan természeti erőktől a leghatalmasabb élőlényeken át a legapróbb sejtalkotó elemig, mindenben. Szóval Isten KREATÍV. És Ő bennünket is annak teremtett. A mi kreativitásunk a legteljesebben Őbenne gyökerezik: egyrészt mivel Tőle kaptuk, másrészt, mivel az Övéből kaptunk.

Kreativitásról leginkább a művészeti ábrázolásokban megnyilvánuló sokszínű ötletesség jut az ember eszébe. Amikor a gyerekeink kreativitásáról beszélünk, akkor az jut az eszünkbe, hogy lehet, hogy majd egyszer olyat alkotnak, ami művészi értékű lesz. És itt a művészire tesszük a hangsúlyt, mintha az egy minőségileg magasabb rendű forma lenne. Pedig a művészet nem azonos az igazi kreativitással. A legtöbb időtlen művészi értékű alkotás minimum kétes ihletésű, de általában is nagyon távol áll attól, amivé Isten tervezte. Mert maguk a művészek, bár Istentől kapták a kreativitásukat, ezzel nem gondoltak, és az életüket nem helyezték Isten fennhatósága alá.

Ez kétségkívül megmutatkozik az alkotásaikban is, így azokról legtöbbször nem lehet mást elmondani, mint annyit, hogy a készítőjének volt kreativitása, de a művészete bukott művészet. Vagyis, amit alkotott, az a romlott lelkiállapotának a romlott gyümölcse. Talán a társadalom szemében eretnekség is kimondani, de én mégis így gondolom: csak azért, mert valamit egy híres művész alkotott, az attól még lehet bomlott, beteg, elferdült, és torz. És nem azért, mert nekem nem tetszik, hanem mert tényleg az. Nem hiszem, hogy mindenbe bele kell magyarázni a hatalmas művész hatalmas művészetét. Sok alkotás egyszerűen beteges, és nem csak a legmodernebbekre gondolok. Értem én, hogy ezek a művészek ezzel a lelkiállapottal voltak tele, de ez nem teszi befogadhatóvá azt az alkotást, amelyikben ez a lelkiállapot előjön, még ha művészi igényességgel készítették is.

Gyakori hozzáállás, hogy kívánatosnak látjuk a művészet mindenféle megnyilvánulását, függetlenül attól, hogy miről és hogyan nyilvánul meg. Kreatívnak, művészinek bélyegezzük a furcsát, a romlott erkölcsűt és a csúnyát is, különösen, ha nem értjük vagy nem tudjuk igazán megragadni az alkotás lényegét. Pedig a festés, rajzolás, szobrászat néha csak terápia, és nem valódi művészet: nem olyan, ami másokat inspirálhat és nem is olyan, ami Istennel kapcsolatba hozható. Mert, ami belül van, az tud kijönni. Nem azt mondom, hogy el kellene nyomni, ami belül van. Viszont nem is biztos, hogy ki kellene állítani egy múzeumban.

A gyerekrajzokkal is valahogy így vagyok: nem elnyomni kell, ami belül sérült, romlott, furcsa egy gyermekben, hanem segíteni kell neki, hogy a romlottból újjá szülessen. De ebben tényleg segíteni kell! Szabad beszélgetni a rajzáról, helyreigazítani, vagy megkérni, hogy valamit ne ábrázoljon, vagy ne úgy. Az anyák lelkigondozóként is működhetnek, és tudnak is működni, mivel a rajzok elárulnak bizonyos információt arról, hogy hogyan érzi most magát a gyerekünk vagy mi jár a fejében. De, ha ezt megértjük, akkor azzal valamit tenni kell!

Fontos, hogy ne a bukott művészetet vegyük alapul, amikor a gyerekeinket alkotásra biztatjuk, hanem keressük meg azokat az inspiráló példákat, amelyekből tanulhatunk. Az alkotások mögött mindig van egy művész, akinek volt egy élettörténete, ami gyereknek, felnőttnek is érdekes lehet, tanulságokkal szolgálhat. De nem feltétlenül kell bármit is alapul venni, hiszen a kreativitás már eleve benne van a gyermekben. Nem szükséges kívülről 'inspirálni' vagy irányítani, hogy kijöjjön belőle az, amit Isten belé tett. Engedni kell önmaga lenni és a maga szintjén operálni, ami a kreatív tevékenységeket illeti. És ennyi elegendő is.

Mi, otthonlévő anyák gyakran tekintünk úgy a kreatív tevékenységekre, mint eszközre, amellyel szórakoztatunk (időt kitöltünk) és finommotorikát fejlesztünk. Pedig nem erre való.

A kreativitás örömre való, mivel önmagában örömforrás.

Ha nem az, akkor nem ér semmit, és ha az, akkor nem kell több dolgot mögé magyarázni. Amelyik kisgyerek szeret önmagától tevékenykedni a kezeivel, azt engedni kell ezt szabadon - sablon, tervezés és irányítás nélkül - tenni. Amelyik kisgyerek nem szereti az ilyen tevékenységeket, ott nem érdemes erőltetni, mert abból öröm nem lesz. Talán még érnie kell, talán most még más területen kell fejlődnie, és ha fejlődött, akkor újra örömforrás lesz majd mindaz, amit a kezével végezhet. Hiszen alapvetően örömre van kitalálva.

Kreativitásunk akkor tud a legjobban kiteljesedni, ha rendeltetésszerűen használjuk. Akkor rendeltetésszerű, ha Istent dicsőíti és az Ő bölcsességéről, hatalmáról és szeretetéről beszél. Ha nem rendeltetésszerűen használjuk, akkor torz, nyugtalan, nyomasztó és az embert önmagában értelmező (vagyis kontextuson kívüli, és céltalan) lesz. A kreativitás ötletességben, szokatlan és innovatív problémamegközelítésben is kifejeződhet. Kreativitás nyilvánul meg a művészi alkotások létrehozásában is, de nem csak. A kreativitás röviden új megközelítések alkalmazásának képessége, egyedi megoldások megvalósítása és a sablonos gondolkozás ellentéte. Nem megtanulható, mivel mindenki kapott belőle Istentől (tehát mindenkinek van már). Viszont emberi ténykedéssel elnyomható, de akár újra is éleszthető: a mag megfelelő körülmények közé helyezve képes kihajatni és valami széppé válni bármely életkorban.

Lehet, hogy kételkedsz, de Istenre nézve vitathatatlan, hogy kreativitásból neked is van bőven, nekem is van bőven, és Ő a gyerekeinket is gazdagon megáldotta ezzel a fontos képességgel!

Sajnos az ember gyakran azokra néz, akiknek a kreativitása látványosan megnyilvánul. Azt gondoljuk, hogy belénk alig szorult kreativitás, csak mert úgy látjuk, hogy másokhoz viszonyítva nekünk kevés van. Őszintén szólva nem nehéz magunkat leértékelni, amikor a világ sokféle médiuma szinte sugallja nekünk, hogy mérjük magunkat másokhoz. Ez azonban egy helytelen hozzáállás, amivel sátán meg akar bénítani, hogy ne váljunk azzá, akivé Isten szeretne formálni és hogy ne tehessük azt, amit Ő elvár tőlünk.

Az az igazság, hogy Isten mindenkinek nagy adag kreativitást adott, teljesen személyre szabva. De a miénk egyáltalán nem összemérhető másokéval, ugyanis a kreativitás olyan, hogy egy adott helyzetben nyilvánul meg, és így lehetetlen egy teljesen másik adott helyzettel összehasonlítani. Nem is lényeges, hogy pontosan mennyi van most, hanem az a kérdés, hogy az Ő dicsőségére használjuk-e vagy a magunk céljaira. Hogyan lehet a kreativitást, amit Istentől kaptunk az Ő dicsőségére használni? Ezen mindegyikünknek érdemes az Úr előtt elgondolkozni. Ő nem akarja, hogy a neked adott képességek (a beléd tett kreativitás is ilyen) kihasználatlanok maradjanak. Ő nem akarja, hogy mások megoldásait sablonizálva lemondj arról a kreativitásról, amit Ő neked adott.

Ha nem használod, amit kaptál, vagy lekicsinyled, amit kaptál, akkor annak a dicsőségét kisebbíted meg, Aki azt a képességet neked adta.

Ez ugyanúgy igaz a gyerekekkel kapcsolatos kézműves tevékenységekre, az otthontanítással kapcsolatos megoldásokra és a hitélettel, családdal, neveléssel kapcsolatos helyzetekre. Amit neked adott, azt nem a gyülekezet legkreatívabb tagján kéri majd számon, hanem egyedül és kizárólag rajtad. A te kreativitásodnak a te környezetedben, a te otthonodban és a te családodban van értelme. Isten használni akarja a te kreativitásodat a te közegedben. De a kreativitás mégsem ugyanaz, mint a tanultság vagy az ismeret, nem hasznos őket összekeverni. A kreativitás valahogy úgy működik, mint Isten vezetése: mindkettőt Isten adja, és mindkettő arra az adott emberre van szabva.

Miután ennyi dolgot el lehetett mondani a kreativitásról, nézzük meg azokat a dolgokat, melyek alkalmasak arra, hogy elnyomják a gyerekünkben már benne lévő kreativitást. Folyt. köv. ezzel.


 

Fejlesszük vagy ne fejlesszük a gyermeket?

Mostanság igencsak felkapott téma a gyermekek fejlesztése. Nem mindig egyszerű eligazodni ebben a kérdésben, mivel a médiában egymásnak ellentmondó információkat lehet olvasni. A szakemberek hol nyugtatnak, hol ködösítenek, hol riogatnak; a szolgáltatók és magánemberek közül pedig sokan bizniszt látva ebben, rárepülnek a tanácstalanságunkra, hogy a termékük szükségességéről meggyőzzék a bizonytalankodókat. Merthogy erre is szüksége van a gyerekednek, meg arra is, és ezt ki ne hagyd, mert enélkül nehezebben fogja tudni elsajátítani mindazt, amit kell neki...

Most mondhatnánk, hogy vegye, aki akarja, nem származik semmi kárunk ebből - ez azonban nem így van. Maga a mentalitás, amely a gyermekek részére gyártott fejlesztő célú anyagok megvásárlását úgy űzi, mint egy új hobbit, nem hasznos. A fejlesztés túlhangsúlyozása nemcsak, hogy terhelő lehet a család számára hosszú távon, de könnyen fel is boríthatja az otthonmaradó szülő és gyermeke együttélését azzal, hogy arra helyezi a hangsúlyt, amire nem kellene.


Akkor most fejlesszünk vagy ne?

Hogy erre a kérdésre megadjuk a választ, fontos a kérdés mögé nézni, ahol pár újabb kérdés feszül. Ezekre muszáj előbb megtalálni a választ, mivel nélkülük nem érünk el sehová. E mögöttes kérdések a következők:

Hány éves gyermekről beszélünk? Egészséges gyermekről beszélünk? Mit akarunk fejleszteni? Miért is akarunk fejleszteni?


Hány éves gyermekről beszélünk?

Egyéves, kettő, három? Úgy gondolom, ötéves korig nem szükséges célzottan okosítani a gyerekeket. Tudom, manapság nem népszerű ez a nézet, és ennek megvan a maga oka. Üzleti szempontból ugyanis hatalmas anyagi potenciál van a kisgyermekes szülőkben, akik szívesen költenek egyre többet gyerekeik azon szükségleteire, melyek létjogosultsága felől meg vannak győződve. Emiatt sokaknak diktálja azt az anyagi érdeke és a kompetenciája, hogy a szülőknek mást sugalljon ezzel kapcsolatban, mint amit kellene.

Pedig Isten az embert önfejlesztő lénynek alkotta meg. Már az anyaméhben sincsen szükségünk nógatásra és ösztönzésre a fejlődéshez. Nem kell kedvet csinálni a növekedéshez, sem orientálni, mivel a testünk pontosan tudja, hogy mi a dolga - így lett megteremtve. Persze, vannak esetek, amikor ez a rendszer nem működik tökéletesen - ilyenkor sokat segíthet a szakszerű beavatkozás. Egyelőre azonban maradjunk annál a verziónál, hogy a rendszer megfelelően működik.

Ha megfelelő, akkor nem szükséges beavatkozni. Már a szülésbe sem kellene beleavatkozni, ha nem muszáj, és aztán az újszülött életébe sem. Elég, ha megfelelő körülményeket biztosítunk anyának és babának, és ha ez megvan, a fejlődés lépésről lépésre, tökéletesen ön-vezérelten, vagyis magától létrejön.

Isten így alkotott meg bennünket - ez pedig nem változik meg páréves korban sem. Agyunk vezérlőegysége úgy van kitalálva, hogy fogantatásunktól fogva önállóan tudja, mi módon szervezze egyre komplexebb tevékenységekre képessé önmagát és az egész testet. Egy gyermek folyamatosan fejlődik, adaptálódik a környezethez és ennek összefüggésében ösztönösen a megfelelő belső utasításokkal korrigálja az esetleges hibákat, nem ideális körülményeket is. Hihetetlenül képes az agy korrigálni!

Persze, néha ez sem elég. És ezen a ponton a szakemberek és a korai fejlesztésben gondolkozó szülők egy emberként állítják, hogy ideális márpedig nincs, mert mindig lehet a meglévőt még jobbá tenni. És miért is ne hoznánk ki a maximumot abból a környezetből és helyzetből, amiben benne vagyunk? Más szavakkal szólva: miért NE fejlesszünk?


Egészséges gyermekről beszélünk?

Ez a kérdés nem is olyan könnyen eldönthető. Hiszen ezalatt más ért egy szakember és mást ért egy átlagember. Sőt, adott esetben szakember és szakember sem ért ebben egyet. A kérdés ugyanis nem az, hogy van-e valami olyan probléma a gyermekkel, amely az életét hátrányosan érinti. Hanem az, hogy mekkora mértékben tér el a 100%-tól, az ideáltól, a tökéletestől.

Ez egy nagyon rossz megközelítés, de sok szakember így látja a másik embert: saját részterületén a 100%-osan működőtől valamely százalékban eltérőként. Ezért akar beavatkozni, fejleszteni, ösztönözni akkor is, amikor erre semmi szükség nem lenne.

Akkor egészségesről beszélünk vagy nem? Egészségesről kellene beszélnünk! Egészséges az, akit a maga állapota a normál életritmusában nem akaszt meg, akit a normál életműködésében nem gátol a maga állapota. Nem az tehát az egészséges, aki elérte a 100%-ot, hanem az, aki szaksegítség nélkül képes élni, fejlődni, érni.

Úgy gondolom, messze több gyermek képes erre, mint amennyit a szakemberek képesnek gondolnak. Jellemző ugyanis ránk a türelmetlenség: nem tudjuk vagy nem akarjuk kivárni, mire a gyermek megérik egy adott ismeret vagy készség elsajátítására. Pedig attól még lehet egészséges, hogy még nem ért el oda, amit elvárunk tőle.

Ugyanis elsősorban mentalitás kérdése, hogy a gyermekünket elfogadjuk-e a normális (egészséges) egyik létező variánsának. Mentalitás kérdése, hogy hibás műszerként, elromlott gépként tekintünk-e rá, akit mindenképpen meg kell javítani, vagy Isten különleges ajándékaként, aki folyton fejlődik és változik és nekünk ezekre a változásokra kell reagálni. Beavatkozás vagy reagálás - el kell döntenünk, hogy melyik mentalitást tesszük magunkévá.

Itt ki kell hangsúlyozni, hogy nem lényeges, hogy mennyire lehetne közelíteni a 100%-hoz azzal, ha beavatkoznánk. Nem vagyunk kutatók és a gyerekeink nem kísérleti nyulak, hogy rajtuk próbálgassuk ki a mi szenvedélyeinket... Legyünk elégedettek mindazzal, amire maguktól képesnek látjuk őket.

Az elégedettségünknek nagy ellensége a szülői hiúságunk. Mert bennünk van a vágy, hogy jobbaknak látsszunk, mint mások és jól esik ismerősök és ismeretlenek elismerő tekintete, amit akkor kapunk, amikor gyermekünk hamarabb vagy jobban csinál valamit a kortársainál.


Mit akarunk fejleszteni?

Isten ránk bízta gyermekeink nevelését, formálását, tanítását. Foglalkoznunk kell tehát velük, de elsősorban a lelkükkel, másodsorban a jellemükkel és csak harmadsorban a fejükkel. Ez a sorrend azt jelenti, hogy a fejlődést lelki és jellembeli területen kell inkább kívánni, ezt kell inkább elvárni és inkább ezért kell munkálkodni. Igen, a fejükbe is bele kell tölteni, ami belevaló, de nem élvez elsőbbséget a fej! Még akkor sem, ha a korai évek nagyon fogékonyak, így könnyű túlhangsúlyozni a tárgyi tudás fontosságát a jellemmel vagy a lelki dolgokkal szemben.


Miért is akarjuk fejleszteni?

Ez, az, ami lerántja az indítékainkról a leplet. Mert a valóban ösztönzésre, fejlesztői segítségre szoruló gyermekek mellett a szakemberek minden kisgyermek fejlesztésére agitálják szüleiket! Teszik ezt azzal az indokkal, hogy a fejlesztés mindenkinek hasznos, meg hát, biztos, ami biztos, sose lehet tudni. Ezzel azt akarják mondani, hogy bármikor elromolhat a gyermek, sőt, lehet, hogy már el is van romolva, csak még nem látod.

A részképesség-zavarok és sajátos nevelési igény (sni) nagy mumusa mögé mindenféle magatartási és tanulási anomália felsorakoztatható. És ezzel lehet riogatni a szülőket, elbonyolítva a helyzetüket, ezzel pedig rávéve őket arra, hogy vásárolják meg ezt és azt, és vég nélkül fejlesszék már a páréves gyermekeket is - mindezt attól való félelmükben, hogy valami elromlik, amit pedig célzott fejlesztéssel megakadályozhattak volna.

Vajon jobb lenne a helyzet, ha számolnánk teremtettségünk tényével? Megváltozna vajon a hozzáállásunk, ha eszünkbe vennénk, hogy nem a véletlen dobált minket egy egésszé, hanem egy végtelenül bölcs, mindenható Isten tudatosan és szeretettel formált meg?

Szívügyünk lenne-e ennyire a fejlesztés, ha megértenénk, amit Leslie az interjúban mondott el: tudniillik, hogy bizonyos értelemben mindenki részképesség-zavaros, hiszen nincsen 100%-os ember, csak van, akin meglátszik a zavara, van, akin meg nem. Fejlesztenénk-e a fejlesztés hiányától való félelmünkben, ha tudnánk, hogy a 'disz'-ek és egyéb cafrangok leginkább izolálásra használható címkék, és ezek megléte vagy hiánya nem befolyásolja a tanulási képességet?

Minden egyes esetre alkalmazható igazság, hogy a gyermekünket kell megtanulnunk és őt egyénileg kell megismernünk és elfogadnunk. Nem kell félnünk a részképesség-zavartól és nem kell egészséges gyermekeket napról napra tervszerűen, fejlesztési céllal foglalkoztatni. Azokat sem, akiket később otthon szeretnének tanítani, meg a többieket sem! Együtt kell viszont lenni velük, tanítani őket a jóra, teletenni a szívüket Isten szépségével, a lelküket pedig az Ő igazságaival kell táplálni. És úgy tölteni meg a fejüket, hogy spontán dolgokat csinálunk együtt, amelyben nem a fejlesztő célú tanulás/tanítás, hanem maga a gyermek és az együttlét öröme áll a középpontban.


Kell-e tehát fejleszteni?

Miért is fejlesztenénk, amikor tudjuk, hogy Isten önfejlesztőnek alkotta meg a gyerekeinket? Miért fejlesszük, amikor magától is el fog érni ugyanarra a tudásszintre - csak ki kell várni, ameddig oda jut? Miért készüljünk előre és vásároljunk kicsi gyerekeknek tervezett oktatási segédanyagokat nyakló nélkül, amikor gyermekünk a velünk való szoros együttélésben adódó spontán tennivalókra ugyanúgy játékként tekint, mint a korosztálya számára szuperül kidolgozott fejlesztőfeladatokra?

Talán túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a fejlesztésnek, holott a részképességek nem fejlesztést igényelnek, hanem lehetőséget: időt és megfelelő körülményeket a spontán érésre. Ahol ezek nem adottak, ott sem a fejlesztés hiányzik, hanem a lehetőség. Lehet, hogy várnunk kellene megtanulni: kivárni, hogy a gyerek beérje az általunk meghatározott mércét vagyis az elvárásainkat. Kivárni, ameddig hozzáadaptálódik a saját képességeihez. Ha az emberi test folyamatairól van szó (márpedig a testi és intellektuális fejlődés ide tartozik), akkor a nem-beavatkozás is művészet.


Egy kis végszó

Gyermekünk Teremtője kétségkívül érdemes arra, hogy megbízzunk Benne! Elhihetjük, hogy Ő úgy alkotta meg utódainkat, hogy drága holmik nélkül is képes lesz eljutni a megfelelő szintre, csak ki kell ezt várni. Tanuljunk meg várni! Figyelni, észrevenni és megünnepelni a fejlődést - és tovább várni és tovább figyelni.

Ne misztifikáljuk el, ne bonyolítsuk túl a gyerekeinkkel való időtöltésünket. A pillanat el fog múlni, a gyermek fel fog nőni és ezek az apró összebújós örömök - a tétova szavak, édes illatok, lágy érzések egyvelegében rejlő pici-kori életérzés - a nagy tudatos feladatozásokban rendre elvész. Pedig nincsen másunk, csak az együtt töltött időnk, amit megőrizhetünk rólunk, rólunk az emlékeinkben. Ezért ne költsünk fölösleges fejlesztőholmikra, ne foglalkoztassunk, mert erre nincsen szükség! Célzott fejlesztés helyett az otthon spontán adódó lehetőség az, amit ki kell használni.

Bár a szakemberek erről nem sokat beszélnek, de mi tudjuk, hogy az Úr minden szülőnek megadja a kellő kreativitást, ami az ő saját gyermekéhez kell! A gyermek pedig ebben az Úrra figyelő miliőben magától is fejlődik, úgy, hogy öröm nézni.  Nézzük, hát, és ne fejleszteni akarjuk!

Interjú Simonfalvi Lászlóval

David Potter és felesége, Jean után végre elkészült az interjú az idei 'Istennel otthon' konferencia vendégelőadójával, Simonfalvi Lászlóval is! Leslie nyelvtanár, egy nyelvoktató központnak és nemzetközi hírű tanárképző intézetnek a tulajdonosa. Emellett a közoktatásból kirekesztett (vagy kimenekült), tanulási zavarral felcímkézett gyerekeknek segít sikeresen tanulni. Őt kérdeztük meg, és nagyon elgondolkodtató dolgokat mondott a kisgyermekek fejlődéséről, a közoktatás állapotáról, tanulási zavarokról, jóféle pedagógiáról és az örömteli tanulásról. Ezt közölöm most le szeretettel.


- Hagyni kell a kisgyermekeket önállóan fejlődni vagy segíteni kell nekik ebben? Mit gondolsz erről?

Mind a kettő szendvicse. Tehát, kell olyan idő, amikor ő maga fejlődhet – ahhoz körülményeket teremtek. És van olyan idő, amikor pedig társaságban jobban megy. Erről leginkább egy Vygotsky nevű orosz-szovjet pszichológus írt. Ez az ő fő területe, hogy mi a különbség az egyedül fejlődés és az értő társsal fejlődés között. Mind a kettő kell, és a társsal fejlődésnek is az a lényege, hogy nem hagyni őt függővé válni, vagy nem függővé tenni, hanem minden porcikámmal arra törekszem, hogy nélkülem is tudja egy idő múlva azonos szinten produkálni.

- A tanulásról kérdeznélek. Mi a titka az örömteli tanulásnak?

Hát, nézd, az értés. Tehát, nem pusztán a teljesítmény öröme, mert a teljesítménytől, ha értetlen, fáradtak leszünk. A fáradság is adhat valamiféle örömet, vagy az is adhat örömet, hogyha kvantumokban mérünk valamit, hogy 27 oldal, hú de – az már döfi! De az igazi örömet az értés adja: az aha-, vagy Heuréka-élmény. Ez a dolognak a nyitja, és e nélkül van a fáradságnak is egy öröme, hogy, de jót dolgoztunk, vagy de jót másztunk hegyet, vagy de jót mit tudom én, mit csináltunk, de az másodlagos, és szerintem alacsonyabb rendű (bár ez gondolom egyéniség kérdése, hogy ki hova sorolja), de számomra alacsonyabb rendű az az öröm, ami pusztán teljesítményből, fáradságból fakad, ahhoz képest, ami aha-, vagy Heuréka-élmény.

- Otthontanulás során a gyermek együtt él és együtt tanul a szülővel és a testvérekkel. Szerinted egy átlagos szülő képes arra, hogy a gyermekének segítsen megtapasztalni és megtartani a tanulás örömét? Vannak ehhez tanácsaid?

Erre nem tudok egyértelműen válaszolni, mert kellene ismerni a szülőt, meg kellene ismerni a gyermeket. De általánosságban azt mondom, hogy ez akkor játszódik le a gyermeknél, ha a szülőnél is lejátszódik. Mert ezt az aházást meg heurékázást is tanulja a gyerek. Ez nem genetikusan kódolt, nem fakad abból, hogy emberek vagyunk.

Az értést nem lehet direktben okozni, mert az egy autonóm dolog: az vagy bekövetkezik vagy nem. Amíg nem következett be, várjuk ki, hogyha bekövetkezett, akkor pedig ünnepeljük meg. De direktben úgy kiváltani, hogy én értem, te meg nem, és akkor majd elmondom és akkor majd te is jól megérted, ez így nem megy, mert a másikban (a segítettben) az egy autonóm folyamat, ami vagy jön, vagy nem jön.

- Mit rontunk el, mit NEM kellene tennünk szülőként, tanárként, mentorként, ami egész biztosan nem használ a gyerekünk tanulásának?

Az értetlen magolás, az mindennek a gyilkosa. A motiváció-gyilkos az az értetlen magolás, amikor olyan ’kultúra’ van az iskolában, hogy az értetlenül, szó szerint bemagoltan elmondott teljesítmény magasabb rendűnek ítéltetik, mint a sután-bután saját szavakkal elmakogott saját élmény, saját látomás, saját nézet vagy saját bármi. Hogyha a bemagoltnak magasabb a presztízse, meg azt magasan díjazzák, a másikat pedig büntetik, akkor ezt talán nem kellene csinálni, mert ez a demotiválásnak az alapesete.

De, van még valami. Amikor teljesítmény nélkül dicsérek, vagy teljesítmény mentén nem dicsérek. Mind a kettő ugyanannak az éremnek a két oldala, tehát nagyon észnél kell lenni. Mert a dicséret az jár, de csak megfelelő produkcióért. (Nem nevezem teljesítménynek, mert akkor az előző kérdésnél leragadnánk.) Tehát, megfelelő produkciónál vagy megfelelő állapotnál ott szinte kötelező dicsérni, őszintén. Tehát, nem modorosságból vagy nem számítóan. De hogyha ez elmarad és valódi teljesítmény és valódi élmény és valódi minden más van, és nem dicsérek, az ugyanolyan káros lehet.

- Mit gondolsz arról, hogy számonkérés (osztályozó vizsga, dolgozat, nyelvvizsga): fontos, mert fejlesztő hatású vagy a szükséges (illetve szükségtelen) rossz csupán? Fel lehet, fel kell erre készíteni a gyerekeket szerinted?

Az olyan számonkérés, amihez át kell öltözni, mert, hogy nagyon eltér az élettől, meg nagyon eltér a tanulásunktól, tehát nem a tanulásunknak egy szerves része - én ezt elkerülném, bár nem nagyon lehet. Mivel a külvilág ilyenre hangolódott, hogy azt nevezik oktatásnak, ahol ilyen van, éppen ezért nagyon eltekinteni tőle nem lehet. De az igazi számonkérés az az - vagy nem is számonkérés, mert az valami rossz, az olyan, hogy követelek valamit - hogy értő fülekkel kell figyelnem az ő teljesítményét. És hogyha ez megvan, ez része a tanulási ciklusnak.

Tehát, amihez nem öltözünk át, az olyan teszt, ami mindennap ott van, a tanulás minden percében ott van. Amikor egy régi anyagot nem számonkérés mentén, de előhozok, és jól alkalmazom – ez önmagában egyfajta teljesítmény, nem?

Ez egy teszt. Annak a pozitív tesztje, hogy nem felejtettem el, jó szituációban jól tudom alkalmazni. És nem olyan teszt, ami elválik a tanulástól, hanem a tanulásnak mintegy koronája. De a tanulás minden pillanatában ott van a teszt, mert vagy azt tesztelem, amit éppen tanulunk, vagy azt tesztelem, amit már tanultunk és ahhoz, amit tanulunk, ahhoz az a régebbi is kell. Vagy azt tesztelem, hogy mire asszociálok, vagy azt tesztelem, hogy miből asszociálok valamire. A tanulásnak minden pillanata egyfajta tesztnek fölfogható: éppen ezért nem hiszem, hogy attól rettegni kell.

Persze, az más, hogyha nagyon azt teszteli a rendszer, vagy a tanár, vagy a bizottmány, hogy mit nem tud az illető, és ezért büntet, ahelyett, hogy azt elfogadná, jutalmazná, megünnepelné, amit tud az illető. Na, de ez kultúrafüggő.

Vannak olyan kultúrák, akik arra kíváncsiak, hogy mit tudsz, és azt veled együtt megünneplik, és vannak olyan antikultúrák, akik arra kíváncsiak, hogy mivel szorongathatnának meg, hogy mit nem tudsz és ezért pedig büntetnek. Na, most a kettő között ég és föld a különbség. Ezt az utóbbit el kellene felejteni, ki kellene szedni a rendszerből, mert egy negatív distressz. Az a negatív distressz benne, hogy te tudod, hogy készültél – hányszor mondja egy gyerek, hogy „de tanárnő, én készültem”! Valószínűleg így is van, de rosszul próbálják előszedni, mert olyan stresszhelyzetet alakítottak ki, olyan veszély van, ahol olyat akarnak belőlem kihúzni, ami még lehet, hogy nem is kész arra, hogy kijöjjön.

Ha már itt tartunk: motiváció és tanulás. Nem ellentmondásos dolog ez? Hiszen a tanulás gyakran külső elvárás miatt kell, hogy megtörténjen, nem azért, mert szeretnénk. Az örömöt pedig megöli a muszáj - vagy mégsem? El lehet érni (és ha igen, hogyan), hogy gyermekünk örömmel készüljön, mondjuk a vizsgáira?

Ehhez föl kell térképezni a külvilágot. A külvilág az esetek többségében ilyen, amit te mondasz. Tehát, hogy viszonylag ellenségesen, viszonylag hidegen, viszonylag követelően fordul a vizsgázó felé. Ezt külön meg kell tanulnunk. Ez nem a tanulásnak a része, hanem a tanulásnak a folytatása. Hogy, amikor már itt belül jól tudjuk, és örömek között előadjuk, akkor ezt hogy’ tudhatnánk annyira, hogy még egy ellenségesebb környezetben is csinosan kijöjjön. Tehát, túl kell készülni és magát ezt a stresszhelyzetet is tanulni kell, meg, lehet is.

Úgy lehet mondani, hogy ezt relativizálni kell. Sokszor át kell élni, és akkor már nem öl, meg nem negatív distressz, hanem egyszerűen csak valamiféle ilyen ellenségesebb norma, aminek meg tudok felelni.

- Elmagyaráznád, hogy mit értesz diszes és disztelen tanuló alatt? Miért tartod fontosnak ennek a két megjelölésnek a használatát?

Nézd, azért tartom fontosnak, mert nagyon sok gyereket az iskola - mivel jobbat nem tud - megbélyegez, illetve egyfajta ilyen billogot süt rá. És, sok gyerek emiatt kisebbségi komplexussal végzi az iskoláját, mások meg felmentést kapnak teljesítmények alól ezen keresztül. Mindkettő rettentően rossz, mert mindkettő valahova félreviszi a gyereket.

Azt értem diszes alatt, akire ilyen bélyeget tettek. Nem azt, akinek van valamiféle hiányossága vagy hibahelye, abból a száz(!) különböző tényezőből, amely kábé létezik. Ugyanis az az esetek többségében nagy jól túlkompenzálható. És mondjam így, hogy mindenkinek van. Abból a százból mindenkinek, minden emberi lénynek van. Olyan nincs, aki abból a százból ne szórna bele. Hanem, ennek a száz különböző tényezőnek vannak olyan kompozíciói, amelyek nagyon a figyelem előterébe kerültek, mostanában.

Mondjuk 1962-ben írták le Nagy-Britanniában először ezt, hogy diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia. A diszgáfiát először, majd évekkel később a többit. És elméleti volt a dolog, mert nem találtak ilyen diákot, legalábbis nem jellemzően találtak ilyen diákot. Nos, mára ez 15-30 százalék.

Mi történt? Mert valami történt. Nyilván elromlott az iskola, elromlott a gyerek. Abban az értelemben romlott el a gyerek, hogy kiment alóla a nagycsalád. Tehát, a többgenerációs család kiment alóla. És vagy túl sokat van egyedül a gyerek, vagy nincs egyedül a gyerek egyáltalán. Tehát, nincs meg neki az a harmóniája, ami egy többgenerációs nagycsaládban jobbára megadódott.

Még valami: az, hogy a pedagógusok képzése teljes mértékben máshogy történik. Itt elsősorban nem a képzés mechanizmusáról beszélek, hanem a kiválasztódásról. Kontraszelektált lett a pedagógusszakma ma, abban az értelemben, hogy a pedagógia szakok vagy tanár szakok nagyrészt menekülőhelyek, azoknak, akiket máshova már nem vesznek fel. Nem pedig úgy van, hogy a pedagógus egy legmagasabb presztízsű, nagyon-nagyon nehezen megközelíthető szakág, egy igen nehezen becserkészhető elit lenne - a szónak a legnemesebb értelmében elit. Tehát, ez a szakmának a teteje.

Azonban megfordult a pedagógus szakmák iránya. A legmagasabb presztízsű az egyetemi oktató és a mit tudom én, milyen tanár, PhD-k tömkelege. És a legalacsonyabb presztízse az óvodapedagógusnak van. Pedig egy normális rendszerben a legmagasabb szintű teljesítmény és legmagasabb szintű képzettséget igénylő szakma az az óvodapedagógus – ott dől el majdnem minden.

Egyetemi parancsuralmi rendszerben, vagy félig-meddig feudalista viszonyok között kikövetelni egy tudást… „Tudd és kész! - hogy hogyan, nem érdekel. Tudd! Ha tudod, jó, továbbjöhetsz, ha nem tudod, akkor elszállsz – pont, vége.” Egy ilyen helyzetben egyetemi oktatónak lenni vagy főiskolai tanárnak lenni, ez mérsékelt teljesítmény. (De nem a kutatásról beszélek.)

Na, most, ezért szerintem barokkos túlzás felsőoktatásnak nevezni, mert ott oktatás alig van. Az felsőtanulás. Ha ott valami tanulás előfordul, az 95 százalékban a tanuláson múlik. A pedagógus szakmát pedig nem lehet így tanítani. Mert megfordultak ezek a viszonyok, emiatt a pedagógus társadalom – nagyon nagy tisztelet a kivételnek! – nincs a topon. Ezért nem tud mit kezdeni azzal a sokszínű osztállyal, amit még az én időmben is egy pedagógus simán kezelt.

Nem történelmi távlatokra megyek vissza! Az én gyerekkoromban nem tudtunk olyanról, hogy tanulási zavaros. Olyanról tudtunk, hogy lusta. Nem tudtunk olyanról, ezt ki nem ejtette senki a száján, hogy tanulási zavaros – olyan volt, hogy lusta és kész. És azon lehetett segíteni vagy nem lehetett segíteni. Ha vállalta azt, hogy lusta, megbukott. De nem azért, mert valami szerves tanulási zavara van, amin pszichológusok tömkelegének kellene csámcsogni.

Ezeknek, amiket mondok a legjobb bizonyítéka, hogy a diszlexiásokat kirekesztik a nyelvoktatásból, holott az örömszerző nyelvtanulás nekik gyógyír lenne nagyon sok mindenre. Azt mondják, hogy nem tudja ahhoz az anyanyelvét, hogy idegen nyelvet tanuljon. Baj az, hogy idegen a nyelv. A másik viszont, hogy a nyelvtanulás önmagában már az anyanyelven is segít. Tehát, teljesen ilyen téveszmék tömkelege között élünk és fordított viszonyok vannak.

Nos, amíg ez nem fordul vissza, valamilyen módon… Finnországban már szépen visszafordult. Legalább egy szempontból: hogy a tanári szakra elképesztő teljesítményekkel lehet bekerülni. Mint hogyha az itteni orvosinak a kétszerese kellene hozzá, teljesen pompás és makulátlan teljesítményű emberek. Elhivatottak. Ráadásul szakmai vonzódásra is megmérik őket. Mert nem a pontszám a lényeg, hanem nagyrészt az, hogy odavaló-e arra a szakmára. Tehát segítő szakmát akar-e művelni vagy csak egyszerűen hatalmat akar a mit tudom én kik fölött – ha más nincs, akkor gyerekek fölött.

- Tapasztalataid szerint milyen kilátásai vannak ma Mo.-on a címkékkel megbélyegzett gyermekeknek és családjuknak? Hogyan viszonyul hozzájuk a közoktatás és a szakemberek?

A címkékkel nem rendelkező tanulóknak a lehetőségei határa a csillagos ég. Hogyha eltüntetjük a címkét – mert először ezt kell megtenni –, akkor ennek a tanulónak is a csillagos ég a lehetőségei határa. Én nem látom kilátástalannak a helyzetet: a diszes is ugyanarra képes, mint a disztelen. Csak el kell tüntetni a címkét, ezt nagyrészt a szülővel együttműködve. A szülő nélkül nem megy. Ezt a címkét kell eltüntetni, azt a beleégetett billogot eltüntetni, azt a lelkiállapotot túlkompenzálva valami mássá átalakítani. Egyáltalán azt, hogy felmentést lásson a gyerek ebben a billogban – ezt megváltoztatni vagy eltüntetni. Ez egy hosszú idő, és én ilyen gyerekekkel foglalkozom egyrészt integrálva, és a munkámnak, odafigyelésemnek a nagy része erre megy: hogy eltüntetni ezt a szégyenfoltot vagy ezt a beleégetett billogot.

- Szerinted, hogyan lehet sikeresen megoldani a diszes tanulók problémáját?

Ha ő diszlexiás akkor vajon miért az írás-olvasást erőlteti frontálisan kezdettől az iskola vagy a tanár? Mert neki szóbeliségben pont ugyanolyan esélye van! Ráadásul mindenkinek a szóbeliségben nagyobb esélye van, mert a nyelv az beszéd. Érted? Az beszéd: ezért hívják nyelvnek.

Mindenkinek nagyobb esélye volna abban, és ráadásul neki pedig esélye volna abban. A kettő ráadásul nem is áldozat a nem diszesek részéről, mert nekik is jobban jönne, hogyha szóbeliséggel táplálnák őket. Angolnál ez kiváltképpen így van, de meggyőződésem, hogy minden nyelvben így van. Azt tudjuk jól mondani, amit sokat hallottunk – ez alól nincs fölmentés, meg nincs kivétel. Hogyha beszélni akarok, akkor nekem egy másik beszélőt kell ismételnem vagy utánoznom – azt papírról nem tudom.

Egy papírról fölszedett beszéd - ha nem hallottam előtte eleget -, az torz. És azért lenézés, kinevetés, büntetés, mit tudom én, mi szokott járni. (Én nem tudom pontosan, hogy mi jár, mert én ilyeneket nem produkálok, legalábbis akarattal biztos, hogy nem.) De azért ilyen szokott járni. A társak részéről biztos és a tanár részéről pedig - nagyon elítélendően - időnként. Na most, hogyha arra koncentrálnánk, ami a nyelvnek is a sajátja, és mindenki másnak jót tesz, és a diszesnek is egy sikerlehetőség, akkor miért ne ezzel foglalkozzunk??

Ha normálisan tanítja valaki a nyelvet, akkor a diszes meg a disztelen egy pontig nem szétválasztható. És egy ponton túl kell őrá máshogy odafigyelni. De addig ő ugyanolyan sikeres lehet, mint bárki más. Nos, egy ilyen sikerrel a tarsolyában egész máshogy lát neki a valóban létező, esetleg problémás területeknek.

- Megvalósítható-e szerinted a közoktatásban az örömteli tanulás? Adottak-e ennek a feltételei hazánkban?

Nem. Ezt ennyivel elintézném: mert semmi nem adott hozzá. A tanulás szabadságát, mint olyat, vette el a politika. A sikeres tanulásnak és tanításnak, és örömszerző tanításnak és tanulásnak is van egy abszolút előfeltétele: ez pedig a tanulás szabadsága. Ezt mindenestül elvette a politika! Amíg ez nem áll valamilyen módon vissza, addig itt erre a válaszom, egyértelműen, nem. Klein Sándor, nagynevű pszichológus szavait idézve, „az iskola, az egy gyermekmegőrző, amelyet az iskola hellyel-közzel valahogy ellát”. Tehát, azt is hellyel-közzel...

- Minek kéne megváltoznia szerinted ahhoz, hogy ez működjön?

A tanulás szabadságának kellene visszajönnie. Vissza kellene adnia a politikának, mégpedig úgy, hogy kivonul az oktatásból. Tehát, kivonul belőle – mert nincs keresnivalója benne. Se hozzáértése nincs, beleviszi a hatalmat, mint fő tényezőt, és ezzel kiirtja onnan az örömöt. Rossz a szó, demokrácia kellene a tanulásban. (Most nem politikai értelemben vett demokrácia, hanem a belső emberi viszonyokra kihegyezve ezt az egészet.) Azért mondom, hogy rossz a szó, mert a demokrácia egy nagyon könnyen félreérthető szó. Nincs egy definíciója: a tied más, mint az enyém. De így, hogy örömszerző, ezzel talán egy egyértelműbb definíciót adtam.

- Szerinted, ha ez az állami oldalon nem megvalósítható, akkor magánoldalon megvalósítható?

Ez magánoldalon megvalósítható, olyan mértékben, hogy én például meg is valósítom. Az, hogy én meg tudom valósítani közepes tehetséggel, az mindenkinek biztatás lehet, hogy ugyanakkora, vagy sokkal nagyobb tehetséggel simán meg tudja valósítani, oda kell rá figyelni.

- Hogyan inspirálhat a tanulásban és az életben az otthontanító szülő?

Hát, nézd, nem szabad neki pedagógusszerepet fölvenni, hanem tanulószerepet kell fölvenni. Tehát, a gyerek mellett (sokkal előrébb, mint ahol a gyerek tart) neki tanulóvá kell válnia, vagy tanulónak kell maradnia. Ha már az - akkor annak kell maradni. Ha nem - akkor azzá kell válni, mielőtt vállalkozna erre. Tehát, ő nem információforrás – akkor tulajdonképpen egy rossz tanárnak a szerepét veszi föl. Nem egy jó tanárnak, vagy hatékony tanárnak a szerepét veszi föl, mert a jó tanár vagy hatékony tanár az önmaga tanuló.

Leslie, nagyon köszönjük a magvas gondolatokat!

 

Anyai gondolatok az iskolaérettség kapcsán

Korábban már írtam arról, hogy Náti fiunkkal iskolaérettségi vizsgálatra fogunk menni. Június közepén ez meg is történt.

Jó volt. Izgultam, de aztán odatettem mindent az Úr kezébe. Azután úgy voltam az egésszel, hogy fogalmam sincs, hogyan lesz: kétesélyes a dolog. Aztán meg, ahogyan láttam őt abban az ismeretlen közegben ügyeskedni, egészen megvidámultam. A végére meg kicsit megdöbbentem... Ó, de talán ne szaladjunk ennyire előre.

Péntek délelőtt 9-re hívtak be bennünket. Bár még nem jártunk ott, viszonylag hamar rátaláltunk a helyszínre. Kedvesen fogadtak és egyből betereltek minket egy szobába. Nátit elküldték játszani (ugyanannak a helyiségnek a másik részébe), amíg az anamnézist felvették. Szokásosan részletes kikérdezés volt a vele való terhességről, baba-, és kisgyermekkoráról, egészségügyi és személyiségi jellemzőiről. Aztán kezdődött a tényleges vizsgálat. Nagyon szerettem volna bent lenni, mert valahogy nekem többet mondanak a gyerekem reakciói és válaszai, mintha csak a vizsgálat végeredményét látnám egy papíron - még ha részletes szakvéleményről van is szó.

Eddig mindegyik gyerekünk iskolaérettségi vizsgálatánál bent voltam, és megfigyeltem, hogy apró, jelentéktelennek tűnő részletek mennyire számítanak a szakembereknek. Ez alapból nem lenne baj, de egy rendszeres gyerekközösség nélkül, a családjában nevelkedő gyerek esetében nem mindig előny. Könnyen előfordulhat, hogy hosszútávú következtetést vonnak le olyan dolgokból, amik egyszerűen abból adódnak, hogy a gyerek nem gyerekközösségben nevelkedett.

Ahol sablonos gondolkozást várnak el és megszokott válaszokat, ott félreértelmezhetik, elmaradásnak bélyegezhetik, ha a gyerek más logikát használva közelít egy megoldandó feladathoz (főleg, ha még más végkövetkeztetésre is jut el, mint amit elvárnának tőle).

Van olyan is, amikor egyszerűen arról van szó, hogy a feladat megfogalmazása vagy a szakember reakciói félrevezetőek a gyerek számára, aki ennek megfelelően félreértelmez valamit. És persze van, amikor a gyerek hibázik, vagy nem pontosan csinál valamit - pusztán azért, mert nem figyel, vagy mert nem elég fejlett még valamely területen. De ezeket a dolgokat sokkal jobban el lehet különíteni, ha bent vagyok és látom-hallom, hogy adott helyzetben hogyan reagál.

Nekem ezek az alkalmak mindig nagyon tanulságosak: egyrészt az adott gyerekünkről, másrészt a vele való foglalkozásomról, harmadrészt a családunkról egy visszajelzés. És mindig kapok valami személyes útravalót is - nem kifejezetten a jelenlévők által megfogalmazott szavakon keresztül, hanem ott és akkor a helyzet és a külső környezet generál bennem bizonyos belső gondolatokat, érzéseket, és olyan tapasztalatokat, amiket aztán be lehet építeni az életembe.

A falakra kitett idézetek a nevelési tanácsadókban mindig nagyon tetszenek. Gyerekekről szólnak, meg a gyerekek neveléséről, a hozzájuk való viszonyról és általános életbölcsességről. Persze van, amivel nem tudok egyetérteni, de bőven akad, amivel igen. Ezek szelíden inspirálnak is további fejlődésre. Mindig szeretném lemásolni vagy befényképezni őket, hogy megmaradjanak: hogy itthon is meglegyenek, de ez eddig még egyszer sem sikerült.

Nátira visszatérve: most először fordult elő, hogy a nevelési tanácsadós 'néni' a gyereket is megkérdezte, hogy szeretné-e, ha anya bent lenne, és ő azt mondta, hogy nem. Ezen persze rendesen meglepődtem, de végül beleegyeztem, hogy rendben, akkor kimegyek. Kint gondolkoztam: sok minden átfutott az agyamon, hogy miért történt így, de akkor és ott nem igazán találtam igazi választ. Csak sejtettem, hogy talán arról lehet szó, hogy a fiam hamar a bizalmába fogadta Erika nénit, és tetszett neki, hogy neki adták a döntés lehetőségét, s most ezzel így élt.

Aztán tovább is gondolkoztam: az utóbbi napokban hosszan készítgettem őt magára a vizsgálatra, az idő jelentős részében azt ecsetelve, hogy mikre számíthat, hogyan és hogyan ne viselkedjen. Utólag elemezve, azt hiszem, kissé túlzásba vittem az instruálást, és ezért gondolta úgy a fiam, hogy anyának kívül tágasabb.

Ahogyan ezeken gondolkoztam, az is eszembe jutott, hogy mennyire szükségtelen volt mindez. És, hogy azért éreztem mégis szükségét a túlzott instruálásnak, mert kompenzáltam valamit. Náti ugyanis a két nagyobb tesó árnyékában a maga nyugisságával sokszor figyelmen kívül maradt. Tipikus eset, hogy a gyerek jól elvan, és ezért nem ő, hanem a komolyabb nevelési helyzeteket létrehozó tesókonfliktusok vonják magukra inkább a figyelmet: akivel éppen aktuálisan nincsen probléma, azon nincsen annyira rajta anya figyelme. Ez -most már tisztán látom- egy olyan csapda, amibe nem szabad belelépnem. 

A komolyabb nevelési helyzetek kialakulása csak idő kérdése akkor, ha nem vagyok igazán jelen az adott gyerekem életében, csak testileg - ez egyébként nagyon könnyen megvalósítható itthon, de amúgy édeskevés. Ugyanakkor mégis jobb megelőzni a problémákat, mint a kezelésükkel bajlódni...

Mivel zajlanak a napok, hajlamos vagyok egyszerűen a teendőkkel foglalkozni és a gyerekeket nevelni - és emellett valahogy elsikkadnak maguk a gyerekek, meg az az élet, amit beléjük feledkezve, velük közösségben, kapcsolatokat építve, szeretve kellene élni. Ez az elsikkadás az oviskorú gyerekeinknél még nem annyira jellemző, ők ugyanis mindennek örülnek, amiben a szülő szeretetét megérzik: meseolvasás, beszélgetés, konyhai segítés, akármi. Ők nem igénylik a mélylélektani beszélgetéseket a felnőttel és nem foglalkoztatja őket, hogy az anyjuk hogyan éli meg a nehezebb helyzeteket.

Egy nagyobb gyerekkel való kapcsolatépítés már nem mindig megy olyan ösztönösen és könnyen, mint egy oviskorúval: a nagyobb ugyanis mélyebben is részt akar venni az életemben. Őt nem lehet mindig elküldeni vagy lepattintani, amikor éppen nem vagyok ráhangolódva a kapcsolatápolásra, hanem az egész életemet nyitott könyvként eléélve, számára elérhetőnek kell lenni az idő nagyobb részben - így lehet hatékonyan megélni az életközösséget. A velük való kapcsolatépítés arról szól, hogy ragadjam meg a lehetőséget, vonjam be őt a saját dolgaimba és kísérjem érdeklődéssel az ő dolgait időt szánva rá.

Ez most nekem komoly kihívás, mert elmélyülősebb időszakom van. Vagy lehet, hogy ez már nem is időszak, hanem ilyenné formálódtam...:) Mindenesetre nagyon szeretek itthon lenni és magamnak megmaradva, a gondolataimba merülve végezni a dolgomat. Egy ideje felismertem, hogy nem szívesen engedem be a nagyobb gyerekeimet az életembe, a félelmeimbe, a harcaimba, a gondolataimba. Pedig van, amelyiküknek elemi igénye van erre.

A főzés és a többi munka egy ideje terápiás nálam: szeretek elcsendesedni és hagyni, hogy csak úgy maguktól jöjjenek a gondolatok. Ez akkor is megtörténik, ha történetesen négy gyerkőc játszik élénken hallótávolságon belül. Hozzáaklimatizálódtam ehhez, és nemhogy nem zavar, hanem kellemes háttérzaj is. Nem zökkent ki az sem, ha időnként egyikük-másikuk érdeklődően megszemléli a munkámat, ilyen-olyan kérdésekkel talál meg, vagy tesóperes ügyben kell bíráskodnom.

Egyetlen dolog van, ami tökéletesen kimozdít ebből a kellemes, magamba forduló, az Úrral gondolkozó csendes tevékenykedésből. Ez pedig az, amikor egy gyerek megjelenik és nem csupán száraz információra vágyik, hanem rám kíváncsi: az én belsőmet akarja kutatni. Amikor arra vágyik, hogy megosszam vele a dolgaimat.

Ha nem engem, hanem belőlem akar, az nagyon megzavarja a nyugodt kis gondolataimat. És nem akarok adni magamból, mert az sérülékennyé tesz: megnyílni egy kilencévesnek... de muszáj. Muszáj, mert ha nem teszem, más társaság után fog nézni, és 5-6 év múlva sajnálni fogom, hogy elszalasztottam a magukat kellető alkalmakat, amik arra lettek volna, hogy a gyerekem szívéhez közel kerülhessek. Nekem nagyot kell ehhez lépnem: nem maradhatok benn az olyan kényelmes csigaházban.

Nagy kihívás - de miért ne vállalnám be, amikor nem vagyok ebben egyedül? Isten fokozatosan terhel és napról napra vár el tőlem apró dolgokat, amikben adott pillanatban engedelmeskednem kell. Nem egyszerre zúdít rám mindent. És ha kudarcot vallok is, holnap talán lesz egy új nap kegyelemből - és akkor sokkal jobban akarom csinálni. Jobban, mint ma, egyre jobban. Amikor sikerül, az nagyon jó érzés...

Nátihoz visszatérve: amikor odakerültünk, hogy iskolaérettség, akkor vele kapcsolatban nagyon bizonytalan voltam. Fogalmam sem volt, hogy érett-e vagy nem. Azért volt ez a bizonytalanság, mert nem sikerült megismernem őt eléggé. Vicces, nem? - itthon vagyunk és nem ismerem eléggé... de ezt éreztem és ebből következett a bizonytalanságom vele kapcsolatban. Aztán, ahogyan teltek a készülődős hetek és időt töltöttünk együtt a felkészülésben, úgy egyre inkább megláttam, milyen is ő.

Azt hiszem, a kelleténél jobban stresszeltem, és ezt Náti is érezte. Ezért is gondolta úgy, hogy ha választhat, anya inkább maradjon kint.

Már egy fél órája sétálgattam 'kívül', amikor egy rövid szünetet tartottak. Akkor odajött hozzám a folyosóra a nevelési tanácsadós néni, és azt mondta, hogy Náti szeretné, ha a 'második felvonáson' én is bent lennék. Ez nagyon jól esett: úgy éreztem, jól döntöttem, hogy engedtem őt dönteni. Mivel nem ragaszkodtam a bent maradáshoz, a gyerekem újra bizalmat szavazott nekem. Érdemes volt feladni bizonyos váradalmakat, és háttérbe szorítani azt a határozott igényemet, hogy tudni szeretném, mi történik bent, mert így nyertem valami jobbat ezáltal.

A vizsgálat végén Erika néni elmondta, hogy ő mit látott, mit tapasztalt Nátinál. Azt mondta, hogy a képességeit tekintve kellően érett, DE bizonyos okok* miatt mégis azt a javaslatot teszi, hogy idén ne kezdjen neki az iskolának. Megkérdezte, mit gondolok erről, belegyezek-e a javaslatába. Most először komoly fenntartásaim voltak a szakvéleménnyel kapcsolatban, aminek hangot is adtam.

Elmondtam, hogy elfogadom, amit szakemberként lát, és valóban, azok a bizonyos okok egy iskolai helyzetben nehézséget okoznának. DE Náti csalódott lenne, ha nem kezdhetne idén, mert nagyon várja már, és ha érett, akkor én inkább engedném, hogy menjen.

Elmondtam, hogy figyelembe kell venni, hogy nekünk speciális a helyzetünk: otthon megvan minden lehetőségünk teljesen a gyerekünkhöz igazítani a tanulást. Amennyiben még nem látjuk késznek egy adott dolog megtanulására, akkor itthon meg tudjuk várni, ameddig beérik. Az iskolánk is nagyon normálisan áll az otthontanulókhoz, és ők korábban is hangsúlyozták, hogy az első két évfolyam egy oktatási egységnek számít: ez azt jelenti, hogy ha még nem kész a gyerek, akkor nem fogják erőltetni, hogy pl. első osztály végére folyékonyan írjon-olvasson a vizsgán. Elég, ha második végére eljut egy megfelelő szintre. (Persze elvárják, hogy amennyire tőle telik, felkészüljön, de amire még nem áll készen, az nincsen erőltetve.) Ezek miatt az okok miatt én a szívem szerint inkább engedném őt idén menni.

Meglepetésemre erre azt mondta Erika néni, hogy az érveim meggyőzték és ezért -bár ő ilyet még sosem tett, de- megváltoztatja a (szak)véleményét. Náti mehet iskolába idén szeptembertől. Persze a testvéreihez hasonlóan ő sem fog suliba járni, de hivatalosan iskolás lesz, aminek nagyon örülünk.:)

Még pár benyomásom így a végére:

Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy velünk volt. Amikor aznap reggel imádkoztam, akkor konkrétan bölcsességet kértem a szóláshoz. Erősen megtapasztaltuk, hogy Isten ezt az imádságomat kétségkívül meghallgatta. Egyedül Övé a dicsőség, hogy azt és úgy mondtam, ami kedvező reakciót váltott ki.

Annak is örültem, hogy értelmesen tudtunk beszélgetni, mert Erika néni tiszteletben tartotta a családi meggyőződéseinket. Bár többször is hangot adott annak, hogy elkötelezetten gyermekközösség-párti, de mégsem kellett indulatosan összekülönböznünk ezen - kellemes hangulatban tudtunk egyet nem érteni.:) Ez nekem sokat számított és felüdített.

Azért azt érdekesnek tartottam, hogy egy pszichológiában és pedagógiában jártas szakember, aki annyi sok problémás esettel találkozik nap mint nap, ennyire hisz a gyermekközösség jellemformáló, konfliktus-megoldás elsajátításában nélkülözhetetlen életre nevelő hatásában, és ennek a közösségnek a hiányát burokban tartásnak gondolja. Éppen neki kellene látnia, hogy mennyire a fordítottja igaz.

Érdekes, hogy annak ellenére így gondolja, hogy Náti értékelésénél fel sem merült, hogy 'burokban tartott' gyerekemen negatív értelemben mély nyomot hagyott volna a teljesen ovimentes életünkből adódó gyerekközösségtől való megfosztottság. A gyerek normálisan tud kommunikálni, véleményt tud alkotni és értelmesen meg tud nyilvánulni egy számára teljesen ismeretlen közegben. Persze elképzelhető, hogy Erika néni úgy gondolta, hogy Nátin majd később fognak kijönni az 'elvonási tünetek', hacsak nem találunk neki valami iskolai gyerekközösség pótlékául szolgáló szakkört vagy foglalkozást. (Amit nem keresünk.)

Az iskolaérettségi vizsgálatról a papír alapú szakvéleményt pár hete kaptuk kézhez. Kicsit izgultam is emiatt, mert úgy íratták alá velem a papírokat, hogy csak szóban mondták el, hogy mi fog majd a szakvéleményben állni (kitöltetlen lap volt). Bíztam abban, hogy szavatartó az Erika néni, és valóban az lesz a szakvélemény végső javaslata, amit nekem szóban is elmondott: vagyis, hogy Náti 1. osztályt kezdhet, de bevallom, volt bennem némi gyanakvás. Ez viszont mára elszállt, hiszen megkaptuk a papírt és egy apró dolgot leszámítva ugyanazt olvashattam, amit nekem is elmondott.

Most már az iskolai beiratkozásunk is folyamatban van, viszont ez is adott okot némi izgulnivalóra. Ugyanis nemrég tudtam meg, hogy a sulink magántanulói létszámkerete erősen betelőben van. Korábban úgy terveztem, hogy majd a kézhezkapott szakvéleménnyel együtt fogunk bejelentkezni a beiratkozásra, de így már előbb informálódtam, attól tartva, hogy betelik a létszám és lemaradunk. Végül kiderült, hogy utolsó előttiként még tudnak minket fogadni, és ez is egy olyan dolog, ami miatt nagyon megkönnyebbültem az elmúlt napokban.

Most, hogy az előbb említett izgalmakon túlvagyunk, végre teljesen a nyár örömeire, a babavárásra és három otthontanított iskolásunkra irányíthatom a figyelmemet. Készülődöm a lányunk érkezésére, próbálom türelmesen viselni a nagy meleget az egyre nagyobb pocakkal párosítva és emellett nagyobb újítást is tervezek, ami a tanulásunkat illeti. Bizonyos szempontból ez is egy igazán izgalmas időszak, de már nem olyan gyötrő módon, mint az előző időszakban.

Áldott és csodás nyarat
kívánok mindenkinek:

maradt még belőle pár hét,
élvezzétek ki!

Még jelentkezem.

 

* bizonyos okok: konkrétan hármat említett Erika néni. Első: Náti az emberrajz helyett felfegyverzett katonát rajzolt, és az egyik történetet színesebben mondta el, mint ahogyan volt - bizonyos következtetéseket levont, pedig csak magát a sztorit kellett volna visszaadnia. Ezek őszerinte a gyerekünk játékosságát mutatják, ami azt jelenti, hogy még nem érett a komoly munkára, még játszana. Második: a fogváltás még nem indult meg nála és a testalkata is inkább ovis még, nem iskolás. Ez is azt mutatja (szerinte), hogy Náti még nem áll készen. Harmadik: a ceruzafogása nem sztenderd háromujjas, hanem speciális. A gyűrűsujján támasztja a ceruzát. Persze már évek óta így van nála. Régebben megpróbáltam őt az eredeti fogáshoz szoktatni, de úgy éreztem, hogy nem jó erőltetni: Náti állítja, hogy neki nem kényelmes a rendes fogás, viszont a speciális fogás egyáltalán nem akadályozza őt a normális rajzolásban. Utóbb Erika néni is elismerte, hogy egyes felnőttek nagyon furcsán tartják a ceruzát, de nekik úgy jó.


   

Kezdődjék a tanulás forradalma!

A minap hallgattam két nagyszerű előadást tanulásról, tanításról, kreativitásról. Szeretettel ajánlom mindkettőt mindenkinek, aki még nem hallotta. Érdemes külön-külön alkalmakon ízlelgetni, mert egyik is, másik is annyi sok gondolatot felkavarhat az emberben.

Ha megnézted, és van kedved, írd meg, miket kavart benned.:)

Az iskola kiöli a kreativitást (20perces)

Kezdődjék a tanulás forradalma! (18perces)

Választhatnak-e hitet a gyerekeink?

Az igazságról

Az igazság tőlünk, emberektől teljesen független. Az igazság önmagában létezik, és -függetlenül attól, hogy mit hisznek róla- mindig igazság marad.

Úgy hiszem, hogy mindenki maga választja meg, hogy mit tart igaznak. De az igazságot nem mi hozzuk létre, az fölöttünk áll és független tőlünk.

Nem attól lesz valami igaz, hogy te vagy én igaznak tartjuk, mert az igazságot nem az én vagy a te véleményed teszi igazzá: az igazság abszolút. Ha relatív lenne, akkor nem lenne többé igazság, csupán egyetlen szubjektív vélemény a sok közül.

Az, hogy mindenkinek az az igaz, amit igaznak akar hinni, egyszerűen nem igaz. Lehet, hogy én aszerint fogok viselkedni, amit igaznak hiszek, de ez nem jelenti, hogy valósággá tudom tenni, amiben hiszek. Nem tudom megváltoztatni vagy átalakítani az igazságot: nem tudom befolyásolni azt.

Nincs sok kicsi saját igazság, hanem csupán az Igazság van. Lehet benne hinni vagy lehet tagadni a létét - de attól még az igazság meg fog maradni igazságnak.

Bár én nem tudom átformálni az igazságot, az igazság viszont képes teljesen átformálni engem. Mert az igazság nem egy elvont gondolati dolog, hanem egy élő személy: Jézus Krisztus. Hogy Hozzá hogyan viszonyulok, hogy mit gondolok Róla, az határozza meg az életemet.

Ezek a dolgok nem külsőleg, hanem belül, mélyen dőlnek el. Végső soron mindig az ember dönt és a döntése adott esetben abszolút független lesz a környezete elvárásaitól. (De még amit ő dönt majd, sem fogja befolyásolni az igazságot.)


Szabadság a választásban

Sokan úgy gondolják, hogy az a legjobb, ha 'szabadságot' adnak a gyereküknek azt hinni a világról, amit akar. És akkor az lesz az ő 'saját igazsága', ami semmivel sem jobb, de nem is rosszabb, mint mondjuk az, amit a szülő maga igazságnak gondol. Azonban, ha biztosan tudnád, hogy az igazság abszolút: ha tudnád, hogy ez az igazság megismerhető és hogy a gyereked igazsághoz való viszonya a boldogulását alapjaiban fogja meghatározni, akkor bizonyára nem mondanád azt neki, hogy szabad a pálya: abban hiszel, amiben akarsz.

Ha az igazság abszolút, akkor én azt szeretném, hogy a gyerekem ezt az igazságot ismerje meg. Ez nem jelenti, hogy beleverem a fejébe a saját igazságomat, hiszen, az igazság még tőlem is független. Inkább azt jelenti, hogy minden követ meg fogok mozgatni, hogy az igazság megismerésének irányába befolyásoljam őt.

A szabad hit-választás szerintem nem áll konfliktusban azzal, hogy a gyerekemnek mit tanítok Istenről és a világ teremtéséről. Tudom, hogy ez a kifejezés (szabad hit-választás) leginkább azt jelenti, hogy én, keresztény szülő, nem jól csinálom, mert nem hagyok alternatívát a gyerekemnek. Mert nem engedem őt abban hinni, amiben akar, hanem a saját igazságomat erőszakolom rá. De ez így nem helytálló: a gyerek ugyanis nem ad hoc előkap az elméjéből egy hitet, amit egy adott naptól kezdve abszolútnak gondol, és aztán eldönti, hogy onnantól abban hisz. Nem. A gyerek mindig valamilyen külső hatásra lesz 'valamiben hívő'.


Hit-semlegesség nem létezik

A Biblia szerint a hit hallásból van. Ha valamiről soha életében nem szerez ismeretet, abban soha nem fog hinni. Ha szülőként valóban hit-semlegesek szeretnénk lenni, akkor a gyerekünket mindenféle hitről behatóan informálnunk kellene - de teljes objektivitással.

Ez nyilván lehetetlen: főleg azért, mert amiben hisz az ember, azt a valóságot fogja megmutatni a gyerekeinek is. És itt most vonatkoztassunk el kicsit a fentebb már említett 'bigott keresztény hit-sulykolástól'. Ugyanis a "gyerekem, abban hiszel, amiben akarsz, nekem mindegy, csak jó ember legyél" gondolkozásmód is egyfajta világnézet, vagyis hit. Tehát aki ebben hisz, az sem ad szabad választást a gyerekének: mert ő meg Jézus Krisztustól tartja távol a gyerekét (meg a buddhizmustól, iszlámtól és minden mástól).

Tisztában vagyok vele, hogy a gyerekemet nem tudom kereszténynek nevelni, az ember ugyanis azzá válik, nem azzá születik (Istennek nincsenek unokái, csak olyanok vannak, akik az ő saját szabad döntésükből az Úr gyermekei lettek).

Nem lehet erőszakkal belenyomni valakinek a fejébe az igazságot, és a másik ember szívét sem tudom megváltoztatni, bármennyire is szeretném. Erre csak Isten képes.

Ezért nem gondolom, hogy erőszakos megváltoztatás lenne a dolgom szülőként. Azt viszont gondolom, hogy mindent meg kell tegyek, hogy egy jó lelki döntést elősegítsek a gyerekeim életében. És igen, adott esetben úgy hiszem, a szülői tekintélyemet is felhasználhatom, hogy megtanítsak neki dolgokat az Úrról. Nem erőszakkal, hanem határozottsággal, de szeretettel.

A gyerekeink jól tudják, hogy szabad másban hinniük, és azt is, hogy sem én, sem az apjuk nem dönthet helyettük. Hanem mindegyikük maga fog számot adni a maga döntéséről: de nem nekem, hanem a Teremtőjének. Szóval a gyerekeim tudják, hogy van más út is, tudják, hogy szabad választásuk van, sőt, tudnak a többi útról is. Ugyanakkor tudnak arról is, hogy van széles út és van keskeny út, és nem mehetnek kétfelé. Életük egy pontján dönteniük kell. Vagy az Igazság mellett döntenek, vagy bármi más mellett, ami nem igazság (és sok ilyen van). Tudják, hogy a döntésük következményeivel mindenestül nekik kell együtt élni. Ezt nem tudom, a szabad hit-választást hívők is elmondják-e az övéiknek...

Amikor azt mondjuk: mi jobban csináljuk, mint a keresztények, mert mi megengedjük a gyerekeinknek, hogy abban higgyenek, amiben csak jólesik nekik, akkor ez azt jelenti, hogy "mi nem tartjuk arra érdemesnek azt az 'igazságot', amiben mi hiszünk, hogy a gyerekeinknek is továbbadjuk".

Teljes döntési szabadság csak ott valósul meg, ahol az Igazság és a többi nézet is terítékre kerül, és a szülő segít a gyereknek a választásban. A segítség már befolyásolás - de hát éppen azért vagyunk szülők, hogy mi befolyásoljuk a gyerekeinket a jóra.:)

A kérdés, hogy nekünk van-e olyan hitünk/világnézetünk, amiért tűzbe mennénk. Kérdés, hogy érdemesnek tartjuk-e a saját világnézetünket arra, hogy a gyerekeinknek direktben közvetítsük. Itt most nem 'bizonyos emberi értékekről' méltányolásáról beszélek, hanem olyan hitről vagy világnézetről, amelyben maradéktalanul megbízom, hogy átadható ismeret: amit teljes szívből hiszek és ami mellett teljes meggyőződéssel ki tudok állni.

Talán éppen most jött el annak az ideje, hogy letisztázzuk magunkban: nekünk mennyire 'igazság' az, amit igaznak tartunk. Igazság-e annyira, hogy minden erőnkkel azon fáradozzunk, hogy az utódainknak is továbbadjuk?

A valódi Igazság érdemes arra, hogy küzdjünk érte. Érdemes arra is, hogy erőt fektessünk abba, hogy a gyerekeinket is megnyerjük rá.


Van szabad választás?

Minden szülő valahogyan átadja a saját szemléletét a gyerekének, és ezt nem objektíven és analitikusan, hanem szubjektíven és nagy szenvedéllyel teszi. A legtöbben gyermekeiket a saját szűrőjükön keresztül ismertetik meg a többiek gondolkodásmódjával, de nem tanítják meg direktben, hogy szerintük miben igazán jó hinni. Egyszerűen rábízzák őket azokra az esetleges megtapasztalásokra és mások általi személyes befolyásra, amikből aztán ilyen vagy olyan világnézet kialakul majd bennük.

Az, hogy úgy tűnik, a keresztények világnézeti kérdésekben másoknál határozottabban képviselik a saját meggyőződésüket a gyerekeik felé, amiatt van, hogy mi erősen meg vagyunk győződve az Igazság felől. De a gyerekek igazi szabad választását mindenképpen behatárolja a szülei személyes hite/világnézete, bármi is legyen az, amit azok ebben a kérdésben gondolnak.