Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hét gyerkőccel meg két kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2010. december 31., péntek

Számvetés




Hosszú volt ez az év, és sok minden történt. Gondolom, mindegyikőtök elmondhatja ezt. Nagyon érdekel, hogy nektek milyen volt 2010. Kérlek is, hogy írjatok róla hozzászólásban.

És hogy nekem milyen volt ez az év? Röviden: jó volt.

Megvolt az első és a második otthonoktató vizsgánk idén és jó volt.

Volt egy otthonoktató konferencia, amit a családunk szervezett és tapasztaltuk Isten áldását, jó volt.

Kijöttünk Londonba, több hónapja itt élünk, az Úr tanít minket és érezzük, hogy Ő jó.

De ezek csak a külső dolgok, pedig voltak belső dolgok is.

Ebben az évben sokszor volt, hogy közel voltam az Úrhoz, és sokszor volt, amikor távol. Volt, amikor megbántottam másokat, volt, amikor mások bántottak meg engem.

Voltak rosszabb napok fizikálisan, és voltak szuper napok. Nem is olyan rég volt, amikor azt hittem, nem fogok tudni továbbmenni, többé nem lesz hangom blogolni, és nem akarok semmit már ettől az élettől- mert megszűnt egy olyan barátság, ami fontos volt. De Isten segített megbocsátani és bocsánatot kérni. És bár ez a kapcsolat örökre megszakadt, Isten nem hagyott el, és Ő elvégezte bennem a gyógyító munkát, amit el kellett. (s talán a másik félben is elvégzi az Ő napjára.)

Voltak gondolataim, amikről Isten bebizonyította, hogy nem úgy működnek, ahogyan elképzeltem. Mert az emberek dönthetnek rosszul, az emberek élhetnek istentelenül, az emberek összetörhetik egymás szívét, becsaphatják önmagukat, elfordulhatnak egymástól, elfordulhatnak Istentől... közben mondhatják, hogy minden rendben és hogy Istennek ez tetszik.

Sokszor kiáltottam kétségbeesetten Istenhez, kérdezve, hogy hol van az Ő igazsága az övéinek az életében, hogy miért nem tesz már valamit, miért nem fegyelmezi az övéit. De Isten megmutatta, hogy Ő egyáltalán nem úgy fegyelmezi az övéit, ahogyan nekem az szellemileg logikus lenne. És engem sem úgy fegyelmez, ahogyan logikus lenne. És talán, mondom, talán nem is mindenki az övé, aki annak hiszi magát, és ezért őket még nem is fegyelmezi Isten, csak Magához vonzza. (Az Ige szerint Ő csak a fiakat fegyelmezi).

Sok szívfájdalmat megspórolhattam volna, ha ezeket a dolgokat előbb értem meg, de akkor és ott nem láttam át Isten mélységeit, sőt, még ma sem látom át, bár többet látok, mint tavaly láttam.

Ebben az évben Isten áldása sokszor nehézségbe csomagolva érkezett. És amikor azt szerettem volna, hogy egyszerűen csak megmutassa magát, akkor néha azt várta, hogy erőmet megfeszítve keressem az Ő jelenlétét. De a végén mindenből jót munkált ki, és azt is megvilágosította, ami az elmúlt éveim visszatérő nagy szívfájdalma volt. Idén egyszerűen megmutatta, hogy hogyan látja Ő azt a dolgot- talán mert szerinte most volt alkalmas az idő rá. Pedig ha tudnátok, hányszor kiáltottam, hogy miért, miért, miért, hányszor sírtam és keseregtem, mert nem értettem, mit akar Isten, nem értettem, hogyan lesz az Ő jó terve valósággá életemnek ezen a területén...

Ebben az évben nagyon betöltött az az egyszerű tudás, hogy Isten jó, pedig az elmúlt években többször volt, amikor ez a mondat volt a legnehezebb szellemi megvallás számomra. Mert egyáltalán nem így éreztem. Ez az évem viszont valahol a szellemi aratása volt az elmúlt évek hűségének. Nem lázadtam? Dehogynem. Nem vádoltam az Urat azért, hogy másokat jobban szeret, mint engem? De, csendesen a szívemben igen. Viszont mindig, mindig akartam változást, akartam megérteni, elfogadni, továbbmenni abban, amit az Úr mutatott. Nem akartam stagnálni, bármennyire fájt is a szívem. Csak mentem tovább, és igyekeztem az Úrral járni. És ezt megáldotta az Úr. Nem én voltam jó, ezzel kapcsolatban nincsenek illúzióim, és Isten is pontosan tudja a gyarlóságaimat. Isten volt a jó és Ő ma is jó.

Nagyon hálás vagyok Neki, hogy kegyelméből elhordozott, és nem rótta fel a bűnömet, csak ezredszer is megbocsátotta, amikor Hozzá mentem vele. És nem nevette le a gondolataimat, csak leleplezte az indítékot a kesergéseim mögött... és segített túllenni azon, ami nem Tőle volt, hanem tőlem, és azon is, ami Tőle jött.

Ebben az évben tapasztaltam, hogy Ő pontosan tudja, hogy milyen módon kell szólnia hozzád és hozzám. Ő pontosan úgy foglalkozik veled és velem, ahogyan a legjobb számunkra. Ő pontosan akkor és úgy fegyelmez, ahogyan jónak látja, és az úgy lesz a legjobb. Nem mindig engedi azon nyomban meglátom a dolgok értelmét. De megnyugodhatok a tenyerén, tudva, hogy VAN ÉRTELME annak, ami velem és másokkal történik: néha a makacs szív lázadásának következménye, néha Isten lágyan formáló kezéé... de mindig Isten tudtával történik, ami történik.

És Tőle mindig kérhetek bölcsességet, és kegyelme által időnként enged belelátni a miértekbe is. Ő sohasem botránkozik meg, ha csalódottan kiöntöm Neki a szívemet. Őt őszinteséggel nem tudom kihozni a sodrából, s ez felszabadít arra, hogy bármikor Hozzá menjek, a legfrusztrálóbb, legkeserűbb gondolataimmal is. 2010-ben ezt tapasztaltam, és áldásomra volt ez a tapasztalás.

S hogy mi lesz 2011-ben?


Ez attól függ, hogy te és én hogyan állunk a dolgokhoz. 2011 is, mint minden év a történelemben, Isten kezében van, volt és lesz. De ha foggal-körömmel hárítjuk az Ő helyreigazító feddését, ha ellenállunk a gyógyító munkának, ha nem engedjük, hogy Ő vezessen... nos, így nem fogunk messzire jutni, csak céltévesztésig, keserűségig és megbocsátatlanságig eleven sebek hordozóiként. És vádolhatjuk Istent, kifelé kegyes maszkot öltve, de belül lázadva csendesen. Vagy látványosan elfordulhatunk Tőle, mert nem az elvárásaink szerint cselekszik velünk.

Egyik megoldás sem vezet sehova, de azt hiszem, meglepődnénk, ha tudnánk, hányan teszik mégis ezt... hívők és mégsem folyamatosan a Forrásból táplálkozók... talán mi is ilyenek vagyunk lázadva csendesen vagy hangosan... Pedig ha mi megengedjük, hogy Isten tegye a dolgát velünk, ha mi valóban Vele járunk, ha valóban Ő vezet bennünket, bármivel jár is ez érzelmileg, akkor jönni fog az áldás és a békesség, és akkor szellemi csűreink tele lesznek Isten jóságának bizonyítékaival. Hiszen az Úr formáló kezének érintése a legjobb dolog, ami történhet velünk 2011-ben! Szívemből kívánom, hogy megtapasztald ezt!

Szeretettel:

Eszti

2010. december 24., péntek

Ünnepi poszt másként




Most mindenki erre fókuszál. A szeretet ünnepére. Ezen a napon különösen szabad szeretni egymást, imádni Jézus Krisztust, dicsőíteni az Atyát a Megváltóért. De mi lesz holnap? Szeretnénk elfelejteni, hogy ennek a napnak is vége lesz egyszer... pedig vége lesz, és akkor vajon mi marad? A máz lehull holnapra és ami marad, az az ünnep ételromjainak a takarítása és a faleszedés közbeni merengés. Megérte?

Olyan volt az ünnep, amilyennek elterveztem? Vagy nem olyan? A csalódás később jön, meg a megelégedés is. És aztán mi marad? Öröm? Vagy új teendők, új célok, amikre összpontosíthatunk? Elmúlik a karácsony, de meggyőztük magunkat, hogy mi megadtuk a kellő tiszteletet Neki, a Királyok Királyának... és most már fókuszálhatunk a saját életünkre, a saját céljainkra. Ez Jézusnak elegendő?

Mi történik a jászolban fekvővel karácsony után? Vajon azzá növekedett az életünkben, akivé növekednie kellett? Ha király, akkor Ő irányít. És ha ő irányít, akkor a karácsony nem egyetlen a napok sokaságában- talán egy nap, amikor megállunk kicsit, de máskülönben ugyanolyan nap, mint a többi: egy ugyanolyan nap, amikor ugyanúgy imádjuk és dicsérjük Jézus Krisztust, mint minden pillanatban, hiszen Ő az Urunk.

Ha nem Ő az Urunk, akkor az egyszeri emlékezésünk, és tisztelettevésünk a jászolnál nem ér semmit. Akkor a karácsony nem több, mint egy élet nélküli szokás. Mert az Élet Jézus Krisztus, és ha nem ismered ma Őt, akkor ne állj meg ünnepélyesen a jászol mellett, mert Ő nem ezt várja. Ha Őt akarod dicsérni, akkor add át Neki az életedet. Nincsen más lehetőség. Pár szép ének, és a szeretet jegyében elköltött ünnepi vacsora semmit sem ér az örökkévalóság szempontjából, ha nincsen átitatva azzal a reménységgel, amit csak a Jézus Krisztussal való személyes találkozás adhat. Tudom, nem túl ünnepi ezt mondani, de ez az igazság.

Jézus nem maradt kisbaba, és ha te csak kisbabaként látod szívesen az otthonodban és a szívedben, akkor kérlek gondolkozz el azon, hogy mennyire hiábavalóság ez! Jézust a pásztorok és a bölcsek is ÚR-ként imádták. Nem egy egyszerű gyermeknek szólt a dicsőítésük, hanem a Világmindenség Urának, aki lejött a földre, hogy megváltson Téged és engem. Vajon hiába jött? Ha nem lesz Úrrá az életedben, akkor számodra hiába. És akkor az ünneplésed üres lesz. Mert nem lehet Jézus nélkül Jézust ünnepelni. Ha nem minden napod Isten kegyelmében telik, ha nem mindennap abban élünk, hogy Ő az Úr, és ezért Neki akarunk tetszeni a tetteinkkel, akkor ne ünnepeljük Őt ma sem. Nincsen értelme.

Sokan mondják, hogy az ünnepen el kell csendesedni. A készülődés valóban itt indul, de vajon ide kell megérkezni is? Mert ha újjászületett vagy és Jézus Krisztus több számodra, mint egy magáról nem tudó csecsemő a jászolban, akkor nem maradhatunk némák: dicsőítéssel kell reagáljunk mindarra, mit Jézus értünk tett!

Ha pedig nem ismered a Királyok Királyát, ha számodra Ő csupán egy kicsi gyermek, aki semmiféle befolyással nem bír az életedre, akkor talán most először, igazán Hozzá kellene kiáltanod:

Jézus Krisztus, Isten Fia, ments meg engem a pokoltól és attól a hiábavaló élettől, amit Nélküled éltem eddig! Bocsáss meg nekem a lázadó életemért! Bocsáss meg, hogy nem imádtalak Úrként és Királyként, csupán egy tehetetlen csecsemő voltál az életemben! Vedd el a bűneimet, és adj új életet! Most már hiszem Jézus, hogy Te Isten vagy. Te vagy a Megváltóm!

Az az első éjjel sem volt csendes, mint ahogyan énekeljük, hanem élettel volt teli, az élet pedig nem csendes. Mária talán kiáltott a fájdalomtól, amikor megszületett Jézus. A pásztorok a mennyei angyalok dicsőítését hallották: el tudod képzelni, hogy az angyalok halkan énekelgettek? Nekünk sem kellene csöndben maradni, hanem inkább hálát adni és újra odaszánni magunkat annak, Aki már előbb odaszánta magát nekünk. Ha pedig még sosem tetted, akkor ma kérd Jézustól, hogy legyen az életed Ura.

Isten adjon megalapozott békességet az ünnepen, ami Jézus Krisztusról, mint Úrról és Királyról szól. Áldott Ünnepet Mindenkinek!

2010. december 17., péntek

Másképpen




Eszter kérdezte, hogy hogyan tanulunk másképpen, így akkor most megosztom veletek. Előre mondom, hogy az az ideális, ha mindenki a családjára szabott utat találja meg a tanulásban. Ez pedig nem egy bebetonozott valami, hogy most megvan az út, és akkor már mindig így lesz. Hanem, ahogy az idő halad előre, úgy alakul az otthonoktatás is a családdal együtt, dinamikusan. Nálunk is így van, útkeresők vagyunk, és ahogyan most csináljuk, az nekünk most működik. De a folyamatos változás lehetősége a mostani gondolkozásomban is benne van, és ez igazán nagy kihívássá teszi az otthonoktatást: folyamatos Istenre hagyatkozást kíván, meg folyamatos gyerekekre hangolódást.

Ezt kicsit megspékeli az a tény is, hogy egy otthonoktató család életében is vannak különleges időszakok, nehezebb korszakok és váratlan helyzetek, amik a megszokottól eltérő tanulást kényszerítenek ki, vagy engednek meg (ahogy tetszik).

Mi most abban a helyzetben vagyunk, hogy 5 hónapja Londonban élünk anyukámékkal és kamasz tesóimmal. Egy nem túl nagy ház nem túl nagy szobáját vettük birtokba, és ez a helyzet ezidáig áldás is volt, meg nem is. Kihívás kis helyre bezsúfolva lenni, főleg ha a nem túl nagy ház többi része is sűrűn lakott övezetnek minősíthető.:) Mint mondják, sok jó ember kis helyen is elfér, de a tapasztalataim inkább abban erősítenek meg, hogy egy ilyen helyzet nagyon leleplezi az ember szíve szándékait, és jó esetben mindaz, amit tapasztal, Isten előtti leborulásra kényszeríti.

Ezt olvastam egyik este:

És emlékezzél meg az egész útról,
amelyen hordozott téged az Úr,
a te Istened immár negyven esztendeig
a pusztában,
hogy megsanyargasson
és megpróbáljon téged,
hogy nyilvánvaló legyen,
mi van a te szívedben;
vajon megtartod-é
az ő parancsolatait vagy nem?
(5 Mózes 8:2)



Nagyon hálás vagyok Istennek az eddig itt töltött időért, és nem azért, mert annyira könnyű volt, nem is azért, mert most az. Hanem mert Ő folyamatosan formál: megmutatja, leleplezi, mi van a szívemben, és megtanít hálát adni olyan dolgokért, amiket azelőtt természetesnek vettem, szinte elvártam. Megtanít hálásnak lenni azokért a körülményekért, amik ellen természetes módon tiltakoznék és zúgolódnék. Isten hatalmas ebben is.:)

De a gyerekek tanulásánál tartottunk, és most erről szeretnék írni.

Hónapokkal ezelőtt egyik otthonoktató ismerősöm felhívta a figyelmemet egy pár Németh László gondolatra. Én nem olvastam egyetlen írását sem, és nagyon kevéssé ismerem a munkásságát, de elgondolkoztatott az, amit ez az ismerősöm róla írt. Ő azt írta, hogy Németh László vallotta, hogy a féléves magyar tananyag egy átlagos gyerek számára egy (!) hónap alatt elsajátítható. Ő úgy szervezte meg az iskoláját, hogy a vegyes korcsoportú diákok szinte egész félévben azt tanulhattak, amit szerettek volna (érdeklődés-vezette tanulás). Egy hónappal a féléves vizsga előtt viszont mindenkinek kötelező volt nekiülni, és a saját évfolyamának megfelelő tananyagon haladva felkészülni a saját vizsgájára (mint a felsőoktatási vizsgaidőszakban). És ez nála prímán működött.

Ez volt számomra az első impulzus. A másik az unschooling ('ánszkúling') volt. Az unschooling is az érdeklődés-vezette tanulásról szól, de nem iskolai kereteken belül működik, hanem otthontanulós formában. Az unschooling mégsem nevezhető szigorú értelemben vett otthonoktatásnak, mivel valójában semmi módon nem kötődik az iskolai rendszerhez.

Az unschooling teljes mértékben a gyerek kezébe adja a kormánykereket, ami a tanulásszervezést illeti. De még ennél is tovább megy, hiszen mindenféle iskolásdit és irányított tanulást kizár a gyerek életéből. Ez elsőre talán meggondolatlanságnak tűnik, de valójában akár jóval hatékonyabb is lehet az iskolai keretek közé szorított oktatásnál.

Az unschoolingolt gyerekek a családban élve, természetes érdeklődésüket követve önszervező módon tanulják meg a fontos dolgokat a világról. Teszik ezt azon az alapelven, hogy egy kíváncsi gyereket minden szükséges ismerethez elvezeti a kíváncsisága (és minden gyerek kíváncsinak születik). Ezen a ponton talán elgondolkozunk azon, hogy az iskolai tananyagnak hány százaléka nevezhető 'szükséges ismeretnek'. Vajon egy unschoolingolt gyerek mennyi iskolai ismeretet tud spontán felszedni és vajon az mire elég neki?

Mások tapasztalatai azt mutatják, hogy az iskolai ismereteket spontán is megtanulhatja egy gyerek, mégpedig nem is akárhogyan.


Az unschooling abból a meggyőződésből indul ki, hogy a gyerekek természetes tanulók. Hogy semmilyen külső irányításra nincsen szükségük, mert ideális körülmények között (külső irányítás nélkül) önmagukat viszik előre a tanulásban, és az egyik kérdésük eljuttatja őket egy következőhöz. Így minden lényeges ismeret lefedhető, bár nem abban az időpontban, amikor a szülő vagy egy tanár elképzeli, hanem pontosan akkor, amikor a gyerek megérett arra a tudásra. Mivel érett arra az ismeretre, és mivel a maga érdeklődése viszi őt oda a tanulnivalóhoz, ezért adott témakörből sokkal mélyebb megértésre tehet szert, mint egy olyan gyerek, aki mások által beütemezett sorrendben és időpontban tanul meg dolgokat.

Az érdeklődés-vezette tanulásnak megvan az az előnye is, hogy amire a gyerek természetes módon kíváncsi, azt megtanulás után sem fogja félredobni, hanem szívesen alkalmazza. Egy unschoolingolt gyereknek adott időpillanatban lehetnek hiányosságai, ami a vele egykorúak ismereteit illeti. Lehet, hogy nem 7, hanem mondjuk 10 évesen tanul meg írni. Az is előfordulhat, hogy a kémia előbb kezdi el érdekelni, mint a nyelvtan.

Ez talán szörnyülködéssel tölt el bennünket. De azért ilyenkor tegyük azt is hozzá, hogy a mai iskolai elvárások ellenére sok gyerek mégsem tud írni hétévesen, és ezen kívül más hiányosságai is lehetnek. Tehát az iskolai elvárás egy dolog, a valós teljesítmény és a valós tudásszint pedig egy másik. Ezért az unschoolingolt nem lóg ki a többiek közül, hiszen az iskolások sem tudnak mindent, amit elvárnak tőlük. Sőt. Adott esetben az unschoolingolt a koránál sokkal magasabb szinten is lehet azokból a témákból, amihez már az érdeklődése elvezette. Ráadásul őt nem kell, hogy frusztrálja valamely ismeret nem-tudása, sem az, milyen ütemben sikerül megtanulnia azt a dolgot, mivel otthon nincsen külső normához szabott haladási ütem.

És az is igaz, hogy amikor az unschoolingolt gyerek úgy sajátít el egy ismeretet, hogy teljesen meg van rá érve, akkor sokkal rövidebb idő alatt tanulja meg azt, mint ha előbb tanulná, mint kész rá.

Ha a végeredményt nézzük, akkor az unschoolingolt gyerekek harmonikusabban fejlődő emberek lehetnek, akik jobban ismerik saját erősségeiket és gyengéiket. Mivel megengedték nekik, hogy azt kövessék, ami fontos nekik, így megtanulták megérteni, hogy mi a fontos nekik. Ez elég nagy pozitívum, ha belegondolunk abba, hogy sokan felnőttként sem nagyon ismerik magukat, nincsenek tisztában a határaikkal, és gúzsba köti őket a másoknak való megfelelési kényszer. (engem is időnként...)


Ha az érdeklődés-vezette tanulás hatékony, ami így van, akkor bizony el kell gondolkozzunk azon, hogy miért vagyunk ennyire ellene. Hogy miért gondolkozunk úgy, hogy az a jó, ha a gyerekeink kemény munkának tapasztalják a tanulást. Azzal érvelünk, hogy már ilyenkor hozzá kell szokjanak ahhoz, hogy van, amit muszájból kell megcsinálni, mivel felnőttként sem lehet majd mindig azt tenniük, amit szeretnének, és ez valóban így van.

De a tanulás nem alkalmas arra, hogy a munkamorált erősítsük vele. Nem alkalmas, amennyiben a tanulás szeretetét szeretnénk megőrizni a gyerekünkben. A tanulás ugyanis teljesen máshogyan működik, mint a munka. Ha keményen dolgozunk, és erőfeszítéseket teszünk, akkor a végeredmény örömmel fog eltölteni. A munka öröme ez. A tanulás esetében viszont nem beszélhetünk erről. Mert ameddig a munka jutalma maga a végeredmény és ameddig a fizikai erőfeszítés boldogsághormonokat termel, addig maga a tanulás a tanulási folyamat örömétől lesz örömteli, nem pedig a fizikai vagy elmebeli erőfeszítéstől. Ha a tanulásban erőlködés van, az kudarcélményt fog okozni, ami jobban berögzül, mint az a megkönnyebbülés, amit a feladat befejezésével érzünk. Az erőlködéses tanulás megsemmisíti az örömöt, és ha nincsen öröm, akkor nem jön létre igazi tanulás.

Ez tényleg így működik, az otthonoktató konferencián is beszélt erről Leslie (Simonfalvi László), amikor kihangsúlyozta: a hosszútávú memóriába csak az örömmel tanult ismeretek kerülnek bele. Ha negatív érzés, mondjuk szorongás vagy félelem kapcsolódik a tanulási folyamathoz, akkor a rövid távú memóriába kerül az ismeret, de a hosszútávú memóriába rögzülnek a tanulás körülményei, meg maga a félelemérzet is.

(Lehet, hogy neked is ismerős ez a mondat: "egyáltalán nem emlékszem, hogy miről is volt szó azon az órán, de pontosan emlékszel arra, hol álltam, amikor a tanár megszégyenített"- ezek a jelenetek szinte beleégnek a memóriába, a kicsi részletekkel együtt, és hosszú évek múlva is visszaidézhetőek. De az ismeret nem, csak az érzés.)

A tanulási folyamat örömérzetét a stressz és az elvárások könnyen elvehetik. Ha a szülő hangulata nem elfogadó, hanem elváró, ha nem bátorító, hanem kritikus, akkor a gyerek számára a közös tanulás nem fog örömteli tanulást jelenteni. Márpedig az otthonoktató szülő a vizsgaelvárásoktól stresszelve könnyen lehet elváró.

Mivel a gyerekek természetes tanulók, az unschoolingoló szülőnek nem kell mást tennie, mint elfogadó és élménygazdag közeget biztosítania gyerekeinek, s ebben a közegben a gyerekek természetüknél fogva tanulni fognak, mindenféle nógatás, ösztönzés vagy kényszer nélkül a saját belső vágyukból kiindulva. Önmagukért, és a tanulás öröméért- éppen úgy, mint az első néhány életévben, amikor senki sem mondta meg a gyereknek, hogy mikor és mit kell tanulnia, mégis intenzíven fejlődött.


Az unschooling nagyon vonzó rendszer számomra, és teljesen el tudom fogadni, hogy működik. De van vele két probléma. Az első, hogy ma Mo.-on nem lehet megvalósítani. A magyar oktatási törvény megköveteli az otthonoktatott gyerektől, hogy megadott időközökben vizsgával adjon számot a tudásáról. A vizsga miatt nem lehet teljes önvezéreltségbe engedni a gyerekeket, ugyanis szorosan meg van adva, hogy melyik ismeretet melyik félévben kell megtanulni. És ez így minimális lehetőséget hagy arra, hogy a gyerek a maga ütemében haladjon.

(Ha mondjuk évente egyszer kellene vizsgázni, az sokkal tágabb teret engedne az unschooling-hoz hasonló megközelítésnek, de teljes mértékben sosem lehet alkalmazni egy vizsgarendszerben. Legalábbis úgy nem, ha a vizsgaeredmények mérvadóak a szülők számára.)

A másik probléma, hogy úgy hiszem, a tanulásuk is az én vállaimon nyugszik, és a nevelésükhöz hasonlóan Isten előtt enyém a teljes felelősség érte. Tehát a tanulás nem lehet teljesen szabadjára engedett, még akkor sem, ha jó irányba menne el. Úgy érzem, hogy maximálisan figyelembe kell vennem az igényeiket, és engednem szabadon tanulni őket, de tudnom kell közbeavatkozni és rásegíteni, ha arra lesz szükség (ez valószínűleg ritkábban fog megtörténni, mint gondolom...)

Lehet, hogy ez a gondolat nem is unschooling-ellenes. Lehet, hogy egy unschoolingoló szülő is ugyanígy közelíti meg ezt a kérdést: gyanítom, hogy ott is van kontroll, csak ez a kontroll nem látványos. Én mindenesetre úgy érzem, hogy emiatt a felelősségérzet miatt akkor sem tudnám teljesen szabadtanulni hagyni a gyerekeimet, hogyha ezt meg lehetne tenni Mo.-on. Persze ha lenne rá lehetőségem, valószínűleg nem teketóriáznék sokat, hogy élesben is kipróbálhassam az unschooling-ot: még az is lehet, hogy összeférne a felelősségérzetemmel.:)


Jelenleg azt látom, hogy nem kell a tanulásukat túlkorlátozni, nem muszáj minden fejlődést irányítani. Sőt, az a kívánatos, ha a háttérből figyelve tovább tanulom, hogy milyenek is ők, és hogyan tanulnak. Ha ismerem a gyerekem, akkor könnyebb megbízni a képességeiben, bár így is én felelek a tanulásukért.

Ezeket a dolgokat azért írtam le, mert a Németh László-féle gondolatok és az unschooling koncepciója ötvöződött a fejemben. Ehhez hozzáadódott a mostani helyzetünk, vagyis hogy lehetőségünk van sok hónapot vizsgakényszer nélkül eltölteni- s így jött létre az, ahogyan most csináljuk a dolgokat.

És hogyan csináljuk? Röviden így lehetne összefoglalni: nagyon nyugis tempójú iskolai követelmény szerinti tanulás, és nagyon szabad, nagyon rájuk hangolt, s emiatt igen intenzív világmegismerés folyik most nálunk. Az elsőt finoman én irányítom, a másodikat a gyerekek, és én mindkettőt nagyon élvezem (úgy látom, a gyerekek is).

Mindez úgy történik, hogy közben számon tartom azt is, hogy a külső számonkérésnek is el fog jönni az ideje. De ezen nem frusztrálom magam egyelőre.

Hogy mi lenne, ha félévkor vizsgázni kellene? Akkor is megpróbálnék az első hónapokban minimális időt ráfordítani a sulis dolgokra, és aztán begyorsítani. Amit ma megcsinálunk, az messze nem olyan stresszelő, ha tudjuk, hogy holnap kedvünk szerint kihagyhatjuk (elég, ha a felnőtt tudja ezt).

Én azért a Németh László által említett 1 hónap alatti intenzív vizsgafelkészülést, az első pár iskolai évben kitolnám 1,5-2 hónapra, de abba szépen belefér, ezt már kipróbáltuk elsőben. Akkor nem tudtam, hogy ezt már valaki kitalálta előttem, csak éreztem, hogy nekünk most így a jó.

Tehát egy átlagos tanévben is több hónapnyi érdeklődés-vezette tanulást lehet megvalósítani a tanévkezdés utáni első pár hónapban (a vizsgafelkészülés előtt).

Mi most tudatosan minimalizáljuk a sulit (keveset és kedvünk szerinti rendszerességgel tanulunk), és ez reményeim szerint maximalizálni fogja a tanulási kedvet és a hatékonyságot.:) Meglátjuk, hogyan alakul, és majd változtatunk, ha kell. Most azt érzem, ez a mi stílusunk, és ez az, ami eddig maximálisan működőképes nálunk.

Ez most csak az elmélet volt, legközelebb a gyakorlatról is írok. Folyt. köv.

2010. december 11., szombat

Gondolatok vizsgáról, tanulásról




Pár hete kérvényt írtunk a suliba, hogy hadd ne kelljen hazamenni félévkor vizsgázni. Több okból is jó lenne így. Nemrég válaszoltak: mehet a dolog. Úgy tűnik, rugalmas a sulink. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy ezt lehetővé tette. Egy kicsit izgalmas is ez számomra, mert egy évet egy egységként kezelhetek, s mert ott a vizsga is, egy év anyagából. Kíváncsi leszek, hogy hogyan fogunk boldogulni.

Többen mondták, hogy jobb lenne, ha az otthonoktatott gyerekek ritkábban vizsgáznának, ha nem kellene félévente ekkora stressznek kitenni őket. Hát, én azért ezt nem hívnám akkora stressznek, ha megfelelő a tanárok hozzáállása. (Ha nem megfelelő, akkor meg spuri onnan.)

Most majd meglátjuk, hogy valóban kényelmesebb lesz-e egy év anyagát elsajátítani, s abból számot adni, vagy nem. Mindenesetre elsietni nem fogom, eddig is a szép-komótos tempó volt ránk jellemző. Nem tudok ellenállni- lenyűgöz, ahogyan vezeti a gyerekeket az érdeklődésük, s ez messze értékesebb a szememben, mint a tananyag. Egyetlen feltett kérdés eljuttat minket egy egész témakörhöz, sőt, a legtöbbször inkább kettőhöz, háromhoz. És a kisebbek is bekapcsolódnak. Engem lenyűgöz, ahogyan szívják magukba a tudást- egyszerre nem többet, mint amennyit képesek megemészteni. Ami több, azt már nem fogadják be, fülön be, fülön ki. Szóval nem lehet őket tudással 'tömni', mert ha elég, azt félreérthetetlenül a tudtomra adják.


Egyszerűen csodálom azt a természetességet, ahogyan a világhoz viszonyulnak, és azt a természetességet, ahogyan kérdéseket tesznek föl erről a világról. Ez nekem nagy áldás és bevallom, teljesen belefeledkezem ilyenkor a velük való párbeszédbe, vagy a neten való keresgélésbe.

Igen, tényleg megfogható vagyok, mert nem tudom mindenre a választ, de a gyerekek egyedül még nem tudnak utánajárni a kérdéseiknek. Így ha nem repülök rá azonnal egy kérdésre, és ha nem ütjük a vasat az utánajárásban, ameddig forró, akkor a lehetőség elszáll, és már nem fognak később visszajönni ugyanazzal a kérdéssel. Könnyű azt mondanom, hogy "majd később" megnézzük, s a gyerekek el is fogadják ezt a választ. De ha nem "most" tesszük ezt meg, akkor az egy lezárult lehetőség. Ezt értettem meg mostanában.

Kérdéseket megválaszolni nagyon jó a net, vagy egy lexikon. Bevallom, hogy vannak témák, amikben jó ideje nagyobb tudással rendelkeznek a gyerekeim, mint én... már csak ezért is muszáj utánajárni a kérdéseiknek.:)

Én ezt érzem igazi tanulásnak, és nagyon tetszik, és teljesen megfertőzött. (énisénisénis... lehet, hogy nem is vagyok otthonoktató, hanem otthonoktatott?? :D) Szóval valahogy nem tudom nagy tragédiának értékelni, ha pár nap kimarad a 'rendes' tananyagból, sem azt, ha félgőzzel haladunk. Mert tudom, hogy nem az a lényeg.

Persze, megtanulunk majd mindent, és felkészülünk majd rendesen a vizsgára is, de jelenleg ez annyira nem motivál, hogy csak. Nem ez hoz lázba. Úgy értékelem, hogy az iskolai tananyag csupán egy mellékága az életünknek. Készülünk, de nem annyira irányítottan. Vagyis irányítottan is, de keveset. Kevésnek tűnik. És jó ez így, hisz van még sok időnk (ami biztos vagyok benne, hogy hamar el fog pörögni, tavaly is így volt). Azért igyekszem tudatosítani az idő múlását.

Gyakran érzem teljesen iskolamentesnek magunkat, ami szuper érzés: a gyerekek órákat rajzolnak, beszélgetünk, hangoskönyvet hallgatunk, nemcsinálunksemmit... és néha nekilódulunk egy-egy dolognak, de jobbára csepegtetve, észrevétlenül (az énekóra az közös éneklés, dúdolászás, gyerekzene hallgatás, a tesi az a benti 'baráti' tesóbunyó meg a kinti szaladgálás, a technika az a szöszmötölés, kreatív tevékenység, ami spontán eszünkbe jut, a rajz az a rajzolás).


Ezt a jóleső iskolanélküliséget általánosban éreztem utoljára, amikor egyszer-kétszer lebetegedve hazaküldtek a suliból. Ahogyan ballagtam hazafelé a dokitól, és nézelődtem, azt láttam, hogy van élet a suli falain kívül is. Előtte ez nem tűnt fel. Ahogy mentem hazafelé, emberek jöttek-mentek az utcán... vajon hova mennek és miért nem dolgoznak? Ilyesmikre gondoltam. Meg arra, hogy milyen jó lenne, ha nem lennék beteg, de én is itt sétálgathatnék... tényleg voltak ilyen gondolataim, most visszaemlékszem ezekre.

És most éppen azt teszem, ami akkor bűntudattal töltött el. Mert mikor már kezdtem jól lenni, minden alkalommal megfordult a fejemben a lógás gondolata: szívesen lettem volna otthon még pár igazolt napot úgy, hogy egészségesen nem járok suliba, mikor mindenki más ott van. Ilyenkor mindig elfogott a vágy, hogy milyen szuper is lenne ez- de utána rögtön jött a kötelességtudat, hogy azt nem lehet, mert megtanulandók vannak, suli van, munka van, muszáj van. És a mai napig bennem van a tanult rossz érzés: a visszakellmenni, meg keményenkelldolgozni, meg ilyenek.

Pedig most legálisan vagyunk itthon és legálisan tehetünk, amit szeretnénk. És én döntöm el, hogy mikor van szabadnap... és mégis bennem van az, ami akkor bennem volt: hogy ennek keménynek és nehéznek kellene lenni, meg muszájnak, mert a tanulás az ugye kemény munka. Én most azt érzem, hogy tanulás valami nagyon jó, és nem munka. Igen, a gyakorlás munka, pl. az írásgyakorlás. De itthon senki sem várja el, hogy addig írjon a gyerek, amíg ki nem esik a ceruza a kezéből. Senki sem áll fölötte, mint egy rabszolgahajcsár fenyegetőzve és megszégyenítve az áldozatát.

Itthon szabad kisebb falatokban venni a dolgokat, szabad pihenni, szabad észrevétlenül tanulni, szabad örömmel, jókedvvel tanulni. Szabad nem 'tudatosan fejlesztve' és okítva, hanem felnőttként csendesen és ámulva szemlélni mindazt, ami történik. És észrevenni, hogy ami történik, az milyen jól megtervezett dolog, milyen spontán, milyen természetes és milyen jó... És mennyire nem kellek bele én, vagy mennyire kevéssé kellek én! Az iskolában elvártakhoz kellek, de nem kizárólag az a tanulás... sőt, az iskolait én inkább gyakorlásnak hívom. Mert az lehet monoton, bár azt hiszem gyakran nem az, ha derűs a légkör.


Tanulni jó. Ezt egyikünknek sem szabadna elfelejteni. Ha már nem jó, ha már csak a véres veríték, meg a küzdelem marad meg belőle, az már nyögve-nyelés, meg vergődés, de nem tanulás. A tanulás örömforrás, és amit megtanul a gyerek, azt nem vehetik el tőle, mondhatni, egy kiváltság az az ismeret számára.

Ezek a gondolatok találtak meg, ezért most háttérben meghúzódó vagyok, ami az otthonoktatást illeti: egyre kevéssé próbálom meg irányítani, beosztani, leosztani, kitalálni a dolgokat. Valami titkos módon Isten működteti az otthonoktatásunkat, és ha Ő ezt nem tenné, akkor az összes okosságom, meg szervezőkészségem sem lenne elég. Viszont ha nem én működtetem, ha nem miattam működik, hanem Isten miatt, és azok miatt a készségek miatt, amiket Ő a gyerekeinkbe beletett, akkor jobb, ha én hátralépek három lépést, és csak hagyom, hogy a dolgok maguktól megtörténjenek.

Emlékszem a kezdésre, első félévünkre: emlékszem büszke-öntudatos otthonoktató énemre, amely minden egyes cselekvést fejlesztési és mérhető ismeretszerzési lehetőségnek értékelt. Mindenben, amit tettünk igyekeztem megtalálni, hogy azzal éppen mit fejlesztek. Aztán az első félév után volt egy gondolatváltás. Máshogyan kezdtem el szemlélni a megtanulandó anyagokat is, meg a tanulásunkat is. Már nem annyira volt fontos, hogy mit fejlesztek éppen akkor- az csak megtörtént. Elkezdtem a tanagyag meg a féléves teljesítendő feladatok helyett a gyerekeimet látni. Őket és az ő különböző, de megragadó személyiségüket.

Néha persze utólag még mindig nagyon büszke voltam magamra, hogy milyen szuper fejlesztő dolog volt ez meg az a hétköznapi tevékenység, de lassan ezt is kezdtem elhagyni. Aztán ebben a lassan végéhez közelítő mostani félévben jutottam el oda, ahol most vagyok. Oda, hogy már nem tudom magamat fontosnak értékelni, nem tudom magam előretolni az otthonoktatásunkban, mert látom, hogy a tanulási készségen, a tanulási képességen, és Isten kegyelmén múlik minden itthon.


Kezdem felfogni, megérezni, hogy ami itthon történik, az valami sokkal nagyobb dolog, mint én, valami sokkal jelentősebb, mint amit én valaha tehetek: formálódás és ismeretszerzés folyik, palánták növekszenek, és törnek a fény felé, szellemi harcok, beszélgetés, ima, bátorítás- mindez ezek között a falak között.

Egyre jobban dereng, hogy ezt nem én teszem, hanem Isten munkálkodik csodálatosan... mit is tehetnék ehhez én hozzá? Hogyan is mondhatnám, hogy majd én megoldom az otthonoktatást? Hiszen ez nem én vagyok, hanem ez Isten. Én annyit tehetek, hogy az Ő kezébe teszem az eszközöket, amiket kér, mint egy jó segéd a műtősorvosnak. És ha az életemet kéri, akkor azt teszem a kezébe, és akkor megfelelő eszköz leszek napról napra ezeknek a kedves kissrácoknak az életében.

Milyen mélyen él bennem a vágy, hogy mind a négyüket megragadja Isten szeretete! És mennyi sok beszélgetés, energia, és mennyi sok ima és kegyelem kell ehhez! És én balga, van, amikor azt hiszem, hogy ezeket meg lehet spórolni, hogy már sínen vagyunk, mert látszanak a rügyek... Pedig a rügy az még nem gyümölcs, hanem a gyümölcsnek csupán az ígérete. Még jöhet fagy, még jöhet féreg, még jöhet egy Favágó... és a rügynek vége.

Hogyan őrizhetem meg a gyerekeimet Istennek? Hogyan vehetem rá őket arra, hogy Istennek különítsék el a szívüket? Hogy ne dobják oda azt a Lelkek Megrontójának, hogy megtiporja és összetörje? Elegendő, ha hitet nevelek beléjük? Egyáltalán lehet hitet ültetni egy gyerek szívébe neveléssel? És ki fogja megőrizni a nyiladozó hitet?

Háború folyik a gyerekeink lelkéért, és sátán nem fogja könnyen elengedi őket. Állandóan csalogatja magához őket és elhitetni is kész. A világ nem éppen jófajta módon az arcukba tolakszik, és nem isteni kívánságokat gerjeszt fel a szívükben: önállósodás, lázadás, tisztátalan beszéd, öncélú vágyak, önmegvalósítás, indulatos szív... Résen állok? Napról napra? Vajon nem vagyok-e híjával a kegyelemnek, szeretetnek, erőnek? Vajon nem vagyok-e híjával... Istennek?

Most így az év végéhez közeledve ilyesféle dolgokkal terhelődik le a szívem. És mozdít Isten, hogy tegyek többet annál, amit tettem. Itt már messze nem a tanulás megszervezéséről van szó, hanem arról, hogyan ápolom az Istennel való kapcsolatomat: hogy az életemet tényleg leteszem-e napról a kezébe, és hogy megtisztított-e az annyira, hogy Ő használni tudja. Ha a prioritásaim a helyére kerülnek, akkor Isten kezében jó eszköz leszek a gyerekek formálásában. És ha Ő vezet, akkor Ő vezet az otthonoktatásban is. És akkor nincs min aggódni.


Most az van bennem, hogy ha Doda év végén kettesekkel zárna, akkor sem zuhannék magamba, mert tudom, amit tudok: ismerem a gyerekemet, és látom, mit és hogyan sajátít el, mi érdekli. Nem a vizsga fogja megmutatni, hogy mit tud, hiszen azt vizsga nélkül is látom, hogy mit tud. A vizsga inkább arra lesz jó, hogy megnézzük, hogy mire vagyunk képesek stresszhelyzetben... vagy inkább idegen környezetben.

De az eredményeinktől függetlenül szerintem az az életrevaló ismeretszerzés, amikor elvileg nem 'tanulunk'. Ez fogja elkísérni az életben, nem a szigorú értelemben vett sulis tananyag. Persze a sulis tananyaggal nincsen bajom, csak kicsit sajnálom, hogy iskolai mércével másodikban nem értékelhető tudás a fiam 2. világháborúval, Erik a vikinggel, zeneszerzőkkel, festőkkel, optikai csalódásokkal, gravitációval, fekete lyukakkal kapcsolatos ismerete. Lehet, hogy sosem lesz az... na mindegy. Azért én továbbra is azt mondogatom magamnak, hogy ez a valódi ismeretszerzés, és ha engedem, hogy menjen az érdeklődése után, az nem fog az iskolai tanulmányainak sem kárára válni.

2010. november 15., hétfő

Dalma levele az otthonoktatásról




Ki az a Dalma? Egy jó barát, blogismerős. Valaki, akivel nagyon régen 'beszéltem' utoljára, s nem is tudtam, hogy él-e, hal-e. Aztán egyszer csak 'a semmiből' újra előbukkant, és hozzászólt. És engem nagyon szíven ütött, amit írt. Nagyon örülök, hogy olyan őszintén és tisztán megfogalmazta, hogy miről is szól ez az egész ovi-suli-munka-oo-dilemma: én így nem tudtam volna. Nagyon örülök, mert a levele szerint az Úr valamikor engem használt az ő életében. Most őt használta az enyémben. És úgy éreztem, hogy úgy jó, ha ti is elolvassátok.

Dalma megengedte, hogy közzétegyem az írását, ami eredetileg egy hozzászólásnak indult, az előző poszthoz. Most ő viszi tovább a témát.:) Levelét tartalmi változtatások nélkül közlöm, de a kiemelések tőlem vannak.


Sziasztok.

Egy évvel ezelőtt, amikor belebotlottam Eszti blogjába, nagy dilemmáim oldódtak meg. Isten szólt hozzám ezen a blogon keresztül. Pontosan azt mondta, amire szükségem volt, választ adott a kérdéseimre. Felszabadított a nyomások alól, megnyugtatta a lelkem ezzel kapcsolatban. Akkor még nem tudtam, hogy ez Isten, mert csak távoli kapcsolatban voltam vele, de különös megnyugvást és egyben egy újfajta lelkesedést éreztem.

A kislányom akkor volt négy éves, és nem tudtam eldönteni, hogy ovi vagy nem ovi. Minden porcikám és minden lélegzetem azt súgta, hogy NEM, kívülről minden meg azt, hogy IGEN... és hogy már MIKOR? Most is vannak küzdelmeim, rengeteg, de most már mindenre Istennél keresem a választ, Tőle kérek útmutatást. Akkor úgy éreztem, nem vagyok alkalmas otthon tanítani a három gyermekem, de tudtam, hogy ez a legjobb nekik és Isten is ezt akarja.


Ezt akkor úgy próbáltam ellensúlyozni, hogy Én (és nem Istennel) elkezdtem felhalmozni az otthonoktatással kapcsolatos anyagokat, tanítási tippeket, eszközöket, kb. 20-30 Gb. anyagot halmoztam fel , éjszakákon át lamináltam oktató kártyákat, fejlesztő játékokat... és most is ott csücsülnek érintetlenül- na jó, egy párat használtunk belőlük, de nem sokat!:)

Minden, amit most teszünk a gyerekekkel spontán jön: lehet, hogy csak pont aznap, amikor szükség van rá egy gondolat formájában, vagy egy blogon keresztül... most már tudom, hogy ez Isten, és Ő csendesen vezet, napról napra, semmit sem közöl előre, kutatnom, gondolkodnom kell mindenért. Isten a gyerek által teljesen átformál engem és általam a gyerekeimet is.

Szóval, ezt csak azért írtam le, mert szerintem ez minden anya életében az első térválasztó. Ha egy anya óvodába engedi a gyerekét, az fájdalmas neki. Fájdalmas az első elszakadás, mindenkinek. Én Istennek hála ezt nem éltem át, de nagyon fájdalmas lett volna, azt tudom. Szerintem ez minden anyában Isten hangja. Isten szólhat hozzánk a lelkiismeretünkön keresztül, az Igén keresztül, vagy akár egy blogon keresztül...


Igen, nem mindenki tudja tanítani a gyermekét, de csak azért nem, mert nem mindenki hallja Istent, nem mindenki adja át Neki az irányítást. Ez igaz, és ezért sajnos szükség van jó és lelkiismeretes pedagógusokra, viszont Isten mindenkit ki tud képezni erre. Ha meghallod Isten szavát, ha minden nap időt töltesz el Istennel, ha Istennel jársz, akkor képes vagy tanítani a gyereked, még akkor is, ha csak általános iskolád van!

Mert akkor nem te irányítasz, hanem Isten. Akkor Isten tanítja a gyerekeidet, a te közreműködéseddel. Sajnos nem könnyű ebben a világban ráhangolódni Istenre (mert egy csomó minden megakadályozza ezt). Én sokat küzdök az idővel, a nehéz és ronda természetemmel, nem tudom letenni Isten kezébe a dolgaim, nem tudom teljesen Istenre bízni az életem, mindig odaadom-visszaveszem, odaadom-visszaveszem...

A Sátán gyűlöli az embert, gyűlöli a családokat, gyűlöli a gyerekeket. Azt akarja, hogy elválasszon téged Istentől, azt akarja, hogy szétmenjenek a családok, azt akarja, hogy minél hamarabb kiszakadjanak a gyerekek a családból, hogy aztán rabszolgáivá tegye őket. Sokféle eszköz van a kezében ezekre, és sajnos, az egyik ilyen az, hogy elhitette az anyákkal, hogy munkahelyeken kell dolgozniuk , elhitette velük, hogy gyermekeiknek jobb helye van az intézményekben, nekik meg pénzt kell keresniük. Mik ezek az eszközök? Tv, újságok, rádió, óvoda, iskola, hitelek, divat, kényelem, karrier, egoizmus... és végtelen a sor.


Lehet, hogy túl kemény, amiket írok, de sajnos ez az igazság. Nagy harc folyik a világban, és nekünk választani kell, hogy kihez tartozunk, középút nincs. Ez nem azt jelenti, hogy az, aki nem otthonoktat vagy esetleg a múltban nem otthonoktatott, az a Sátánt szolgálja, hanem azt jelenti, hogy itt és most el kell döntened, hogy Istentől kérsz tanácsot abban, hogy mi a jó a gyerekednek, és bárhogyan is vezet, bármilyen választ is ad, Őt helyezed előtérbe. Még akkor is ha a jelenlegi körülményeid vagy az anyagi helyzeted mást kívánnak. Ha Istent választod, mindent megad neked, amire szükséged van.


2010. november 11., csütörtök

Dolgozni MENNI vagy otthon MARADNI?



A legtöbben dolgozni mennek. A maradék otthon marad. Az örök kérdés mindig az, hogy melyik csoportban vagyunk te és én. Egyáltalán nem vagyok semleges a témában és szerintem senki sem az. Vagy így döntünk, vagy úgy, de a döntésünk mindenképpen kommunikál valamit a világnézetünkről. Olyan sok dolgot lehet erről a témáról mondani, de akkor menjünk sorában.:)

Merthogy maga az alapkonfliktus is többoldalú.

Az anyagi konfliktus: kétkeresős családmodell vagy egykeresős családmodell?
A társadalmi konfliktus: otthoni tétlenség az állam kontójára vagy munkahelyi foglalkoztatottság pénzkereséssel?
A karrier: családkarrier vagy munkahelyi karrier?
A lelki konfliktus: lehetek hasznos és teremthetek értéket otthon vagy ez csak egy munkahelyen valósulhat meg? Hol tudom jobban megvalósítani önmagam?
A családi konfliktus: pénztermelésemre vagy itthon maradásomra van nagyobb szüksége a férjemnek és a gyerekeimnek?
Az oktatási konfliktus: iskolába küldjem vagy otthon oktassam a gyerekeimet?
A hit: humanista világkép vagy keresztény világkép?

Húúú, ez egy nagyon hosszú poszt lesz... :)

Ha a probléma mélyére nézünk, ott csupán két kérdés éktelenkedik. Az első, hogy működik-e az itthon maradás vagy nem. A második, hogy nekem ezt kell-e tennem vagy sem. Miért éppen ez a főkonfliktus? Azért, mert az az alapfelállás, hogy otthon vagyok. Mindenki így kezdi! Otthon vagyunk, mielőtt munkába állnánk. És hazamegyünk, amikor kisbabánk lesz. Ezután sok-sok évet töltünk el otthon. De ez a második otthonlét sokak számára egy teljesen hibrid állapot. Átmenetinek tekintjük, olyannak, amely semmiképpen sem végleges, és amely bármikor belátásunk szerint megrövidíthető. Valóban erről van szó? Hogyan kell tekinteni az itthonlétre?


Két fontos dolgot az elején le kell szögezni. Az egyik, hogy egy Istennel nem törődő társadalomban élünk, amely Krisztus-központúság helyett leginkább emberközpontúságban, humanizmusban gyökerezik. Ez a társadalom vesz körül minket, és az életérzéseink jelentős része ennek a miliőnek tulajdonítható. Kiemelten igaz ez az anyasággal, illetve a munkába visszamenetellel kapcsolatos hozzáállásainkra. Amit ezzel kapcsolatban gondolunk, azt javarészben nem azért gondoljuk, mert igei meggyőződésre jutottunk, hanem azért, mert ezt a hozzáállást szívtuk magunkba az iskolában, ezt hallottuk a társadalomtól, ezt láttuk a családban .

Azt kell tehát mondjuk, hogy a hívő anya körül minden azt harsogja nagyon erőteljes hangon, hogy a gyes lejárta után a gyerekeket oviba kell járatni, és az anyának ekkor jön el az idő a munkába való visszaállásra. (Végtére is, lezárult az a korszak, amikor a gyerekének kizárólag az ő gondoskodására van szüksége.) A kicsiknek az oviból szinte egyenes út vezet az iskolába, és mire ez elkövetkezik, addigra a legtöbb anya már ezerrel belevetette magát a kiesett évek bepótlásába, ami a munkahelyi feladatvállalást illeti. Nagyon sokan így csináljuk, de szerintem lehet máshogyan is dönteni.

Nem muszáj visszamenni dolgozni. Nem muszáj oviba járatni a gyerekünket. Nem muszáj iskolába járatni sem.

Minden családnak lehetősége van máshogyan dönteni. De miért is döntene máshogyan bárki is, amikor "az a normális", hogy a dolgok úgy vannak, ahogyan vannak: a gyereknek ovi után jön az iskola, nekünk pedig az otthoni 'láblógatós' időszak után végre ismét az életünk része lesz az értelmes pénztermelő tevékenység? Nem értek egyet. Csak azért, mert nekünk azt mondták, s mi elhittük, hogy így normális, még nem biztos, hogy valóban ez az igazság... de nézzük sorban ennek a többarcú problémának a több arcát.

Az anyagi konfliktus: kétkeresős családmodell vagy egykeresős családmodell?

Erről hosszan el lehetne okfejteni, de szerintem a vita nem a pénz mennyiségéről, hanem annak felhasználásáról kellene, hogy szóljon. És most nem a bölcs pénzbeosztásra gondolok, bár ez is beleférne a gondolatba. Hanem a gyed-re/gyes-re gondolok, meg a költségekre. A gyed/gyes arról szól, hogy a kisgyerekes éveink idejére pénzt kapunk az államtól, és amikor ez a pénz lejár, akkor ennek a családi kasszából kieső összegnek a kipótlása végett merül fel az anya munkába állásának az igénye.

Ha nem lenne gyed/gyes, akkor a kisbabával bővülő családok megtanulnának abból gazdálkodni, amijük van, s ez hozna egyfajta állandóságot a költségvetésükbe. A gyed/gyes azonban felborít sok mindent: éveken át jóérzéssel rátámaszkodunk erre az összegre, így amikor 3 éves lesz a gyerekünk, és megszűnik ez a juttatás, az éppen úgy esik anyagilag, mint amikor kirúgják egy három lábú szék egyik lábát- beborulnak tőle a dolgaink. A gyes/gyes megszűnése egybeesik azzal, amikor az ovival kapcsolatos propaganda-tevékenység megindul a rokonok és ismerősök részéről "mikor megy oviba?" felkiáltással. Ez a kettő együtt elég ahhoz, hogy az anya komolyan fontolóra vegye a munkába való visszaállást, akár mint külső elvárást, akár mint kitörési lehetőséget.


A másik dolog, amiről ez a probléma szól, a költségek. Erről nem nagyon esik elég szó, pedig ha ezt az oldalt is komolyan mérlegelnénk, akkor lehet, hogy másfajta következtetésre jutnánk. Lehet.

Általában csak az otthonlét költségeit szoktuk mérlegelni. Mivel az otthonlét azzal jár, hogy az anya nem megy el dolgozni, ezért az otthonmaradást bevételkiesésnek könyveljük el, amit az anya újra munkába állásával próbálunk orvosolni. Azonban van másik oldala is a költségeknek, s ez maga a munkába állás. Ez az, amiről nem beszélünk. Mert ha az anya elmegy dolgozni, akkor a gyerekeknek is muszáj óvodába menni- pedig erre nem lenne szükség, ha az anya eleve otthon maradna. Az óvoda pénzbe kerül, és az óvodai étkeztetés is. Az oviba és a munkahelyre is el kell jutni, s ez képvisel bizonyos költséget. Lehetséges, hogy az apának, az anyának és a gyerekeknek is külön-külön kell házon kívül ebédelni, és ez valószínűleg sokkal drágább, mintha az anya megfőzné ugyanazt az ételt az egész családnak.

Foglalkozásonként lehetnek még egyéb programokhoz való hozzájárulások, kiadások is, tehát adott esetben nem jövünk ki anyagilag annyival jobban, mintha otthon maradnánk. Ha valakinek meg is éri anyagilag, más szempontok is vannak, amiket mérlegelni kell.

A társadalmi konfliktus: otthoni tétlenség az állam kontójára vagy munkahelyi foglalkoztatottság pénzkereséssel?

A társadalom nem becsüli az anyaságot. Nem értékeli az utódokba fektetett munkát, pedig a munka, ami a családokban folyik a társadalomra is hatással van. Ennek a nem-becsülésnek a kifejeződése az, amikor a társadalom tagadja, hogy a családban bármiféle jelentős értékteremtő munka folyna. A társadalom azt is hirdeti, hogy az anyáknak nincsen túl sok kompetenciája, s ezért szükséges minél előbb szakemberekre bízni a gyerekeket: mert az anya a későbbiekben már nem lesz képes biztosítani nekik azt, amire szükségük van. Azért nem, mert ő csak egy anya, mindenféle gyerekekkel kapcsolatos államilag elismert képzettség nélkül.

Érdekes, hogy ha van is pedagógiai képzettsége valakinek, a saját gyermeke nevelésére és oktatására akkor sem érzi képzettnek magát. Ez a tény vagy a képzettségét minősíti vagy a gyerekekhez való elkötelezettségét. Ha szereti a gyerekeket, akkor miért küldi el a sajátjait magától? Talán nem szereti annyira a sajátjait, mint a másokét, hogy óvoda vagy iskola helyett ő foglalkozzon velük otthon? Ha képzett arra, hogy foglalkozzon mások gyerekeivel, akkor miért nem érzi magát képzettnek arra, hogy a sajátjait otthon oktassa és nevelje? Nem hiszem, hogy ne szeretné a saját gyerekeit, nem erről van szó.

Azért nem akarja otthon oktatni őket, mert ezt nem tartja kivitelezhetőnek. Sajnos elhitte a társadalom hazugságát: hogy ő nem kompetens, mert anya, és csakis a rendszer kompetens, vagyis a rendszerben lévő tanárok és óvónők. Elfogadta, hogy az oktatási intézményeken kívül nem működik hatékonyan sem az oktatás, sem a jellemformálás. A rendszerben bízik, és nem a saját Istentől kapott anyai és pedagógusi kompetenciáiban.


A másik ok az, hogy a legtöbb pedagógus a rengeteg negatív tapasztalata ellenére, mégis hisz a kortárs csoport szocializáló és életre nevelő erejében, s ezt az erőt nélkülözhetetlennek ítéli a gyerekek egészséges fejlődéséhez. Mintha nem látnák a környezetükben, hogy mennyire nem jó gyümölcsei vannak ennek. Mintha reménytelen optimizmussal még mindig elhinnék, hogy a vélt jó gyümölcsök képesek felülírni ezt az erőteljes negatív hatást.

A képzett óvónők tehát óvodába, a tanárok iskolába adják a gyerekeiket, ahol más pedagógusok, ugyanolyanok, mint ők, fogják az ő gyerekeit foglalkoztatni és nevelni. Ha egy óvónő vagy egy tanár visszamegy dolgozni, akkor ő mások gyerekét neveli és tanítja, míg mások az ő gyerekét nevelik és tanítják. Micsoda pazarlás! A saját gyerekét is taníthatná ezzel az erővel- de nem teszi, mert a társadalom azt sugallja, hogy csak az az értékteremtés, amikor valaki pénzt is keres a munkájáért, s otthon maradva ez nem valósul meg.

Az igazság az, hogy a gyerekeinket Isten nekünk adta, és nem a szakembereknek. A szakemberek szeretnék a gyerekeinket birtokolni, a világ szeretné a gyerekeinket birtokolni, de Isten mégis nekünk adott képességet arra, hogy megadjuk a gyerekeinknek mindazt, amire az életben szükségük lesz. Nem azért szükséges otthon maradniuk velünk, mert anyaként azt képzeljük, hogy mi mindent tudunk, hanem azért mert mi vagyunk az anyjuk, ezért mellettünk van a helyük- ez jó nekik és Isten így tervezte el.


Sajnálatos módon maguk az anyák is lebecsülik mindazt, amit végeznek, és ezért olyan népszerű dolog visszamenni dolgozni. Mert az anyák is pontosan úgy tekintenek a családban végzett munkájukra, mint ahogyan a társadalom tekint rá, nem pedig úgy, ahogyan Isten. A társadalom szerint az otthon gyereket nevelő anyák a társadalmon élősködő nemkívánatos személyek. Olyanok, akik az adófizetők pénzéből fenntartott szociális támogatási rendszert csapolják meg, a saját gyerekvállalási hóbortjukat finanszírozandó. Minél többedik gyerek születik egy családban, időben annál hosszabb a kiesés a munkaerőpiacról, s így a gyerekek számával az állam vélt vesztesége is nő. A társadalom a gyerekeivel otthon lévő anyát azért értékeli nemkívánatosnak, mert kizárólag a profit-orientált termelést tartja értéknek. Mivel az anya látszólag nem állít elő hasznot, ezért nem értékes a társadalom szempontjából.

Pedig ez Isten nézőpontjából mennyire távol áll a valóságtól! Mégis, milyen sokan nem akarunk úgy szemlélni, ahogyan Isten teszi! Amit az anyák tesznek, annak nagyobb a hatása a gyerekeik életére, és a társadalom egészére is, mint a legtöbb más hatás (kivéve Isten közvetlen hatását). Ezt jól tudja az ördög, és ezért próbál meg távol tartani attól a döntéstől, hogy az anyaságunkat teljes egészében felvállalva otthon találjuk meg az Úrtól kapott hivatásunkat. Velünk ellentétben sátán tisztában van vele, hogy micsoda ütőkártya Isten kezében egy családnyi egészséges keresztény otthonban felnövekedő, hitben erősen álló fiatal- ők azok, akik Isten segítségével valóban célba találnak!

Mi ezt nem értjük, nem látjuk át, ezért engedjük be olyan könnyen a gyerekeinket egy morált romboló közegbe, szellemileg nem kompetens emberek felügyelete alá. S ezért van az is, hogy az otthon maradó anyáknak folyamatos küzdelmet jelent az elbizonytalanító külső és belső hangok között Isten hangjára figyelni. Pedig Ő minden más polgári foglalkozásnál értékállóbbnak tartja azt a munkát, amit egy anya otthon végez a családjában, s végső soron az Ő véleménye az egyetlen, ami számít. Tényleg így gondoljuk?


Látnunk kell, hogy vagy mi romboljuk sátán országát, vagy ő rombol minket: családunkat, gyerekeinket, kapcsolatainkat, és ezzel együtt Isten terveit is. Vajon Istennek mi a terve a gyerekeinkkel és a családunkkal? Vajon Ő képes megőrizni a gyerekeinket bármilyen közegben? Egyáltalán számít Neki a közeg?

Isten végtelenül kegyelmes hozzánk és szereti mindegyikünket, jobban annál, mint amennyire valaha bárki szeretett minket ezen a földön. Ő képes minden lelki sebünket begyógyítani, amit mások ütnek rajtunk, s Ővele a földi kapcsolatokat utólag is helyre lehet hozni. Azonban nem jó dolog Isten kegyelmére apellálva ártalmas közegbe helyezni a gyerekeinket. Isten a kegyelméből megőrizHETi őket az iskolai közeg ellenére is, de ha hit-szempontból mérlegelünk, akkor tisztán kell látnunk, hogy az iskolai behatások kétségtelenül nyomot hagynak majd rajtuk, és ez a nyom nem pozitív lesz. Kortárs közösségbe kerülve gyerekeink világnézete és jelleme bizonyosan negatívan irányba fog átformálódni. Negatívabbá annál, mint amilyen egy megfelelőbb közegben lenne. Van a sulinál megfelelőbb közeg a számukra.

Úgy hiszem, Isten számára nem közömbös, hogy milyen közegben nőnek föl a gyerekeink. Mint ahogyan az sem, hogy kik nevelik őket. A Biblia szerint Isten a gyerekeket a szüleiknek adta, hogy ők neveljék és ők formálják őket: nem csak az első három évben, hanem végig, amíg felnövekednek. A szülők nem tökéletes emberek, de Isten egyedül őket képesítette arra, hogy a saját utódaikat felneveljék és hogy az Úr félelmére (Isten tiszteletére és szeretetére) megtanítsák őket. Ennek kapcsán azon is el kell gondolkoznunk, hogy hívő szülőként mit várjunk a vasárnapi iskolától és az ifi óráktól: vajon azt a munkát hárítjuk másokra, amit nekünk kellene elvégezni, de mi nem vállaljuk föl? Nem leginkább a szülő feladata a 'hitre nevelés'?


Ha tehát a képzettséged miatt aggódsz, akkor inkább a tanárok képesítése miatt aggódj: Isten neked adott képesítést a te gyerekeid nevelésére, másoknak nem. (S az oktatás is a nevelés része.)

Meg kellene már látnunk, hogy micsoda jelentős hivatásunk van anyaként otthon!




E bejegyzés itt folytatódik.


2010. október 27., szerda

Mi a baj Summerhill-el?




Jó pár hete láttam egy nagyon elgondolkodtató filmet. A Summerhill drama egy a tanulást nagyon szabadon értelmező iskoláról, és az ő érvényesülési harcukról szólt. Nagyon sok gondolatot kavart fel bennem ez a film, és napokig csak járt az agyam a látottakon. Régóta, a blog indulása óta tervezem, hogy egyszer majd írok erről a suliról, meg az oktatási filozófiájukról, de eddig nem volt meg a löket egy ilyen poszthoz. Most viszont akkora a löket, hogy muszáj írnom, mert bennem van, és mert ki akar jönni.:)

Eredetileg ki szerettem volna elemezni Summerhill-t: bemutatni és értékelni. De nem fogom ezt tenni, mert nincs türelmem száraz leírást kreálni. Inkább azt írom le, ami a film kapcsán, és Summerhill kapcsán bennem van. Emellett mindenkit bátorítok, hogy nézze végig ezt a filmet: elemi hatással bír, és már csak ezért is érdemes.

Akkor tehát Summerhill, a szabad suli. Szabad, mert azt teszel benne, amit akarsz. Ha akarsz, nem tanulsz, ha akarsz, tanulsz. Azt, és akkor, amikor neked jó, és amikor úgy érzed, hogy készen állsz rá. Senki sem siettet, kizárólag magaddal versenyzel és magadat valósítod meg. Te vagy önmagad motivátora, amihez Summerhill biztosítja a keretet. És nem csak tanulsz, hanem megismered magad, és fejlődsz belsőleg, és intellektuálisan. Azzá leszel, aki csak akarsz, nincsenek korlátok, csak a fantáziád és az elszántságod...


Bevallom, első pillantásra mindez lenyűgöző. És a filmen megjelenített képkockák a suli életéből: teljesen magával ragadóak. Az ember ezzel a sulival szembesülve akaratlanul is felteszi magának a kérdést: HISZEN SZÜLŐKÉNT NEM PONT EZT SZERETNÉNK MI IS ELÉRNI??? A válasz az, hogy de. Illetve majdnem.

El kell ismerni, otthonoktatóként lehengerelt az a tudatosság, ahogyan a filmben engedték magára találni a két 'sulilúzer' diákot. Mesterien nem avatkoztak közbe a nagyobbak, felismerték, hogy mikor nincsen szükség a külső irányításra. S valóban, ott a filmen úgy volt jó, ahogyan tették. Jó döntést hoztak, s ezt bizonyította az is, hogy a sulilúzerek magukra találtak végül. Az egész folyamat, ezeknek a diákoknak az érési folyamata, ezzel a szabadon megoldott konfliktussal indult.

Nekem ez itthon nem mindig ilyen egyértelmű. Néha gondolkozom azon, hogy egy-egy konfliktust hagyni kellene elvadulni, aztán majdcsak kimásznak belőle a felek. De mégsem tudom, nem akarom hagyni, mert látom a jelentőségét annak, ha a fiaim helytelen konfliktusmegoldó stratégiákba kóstolnak bele. Nem szeretem a gondolatot, hogy igazságtalanul, és esetleg agresszíven kezelnek le helyzeteket, s hogy valamelyikük hasznot húz a másik javára a szülői segítség tudatos távolmaradásából...

Vannak időszakok, amikor teljesen lefáraszt ez a fajta aktív jelenlét, amivel napról-napra, van amikor úgy érzem, véget nem érően a gyerkőcök nézeteltéréseinek megoldásában segédkezem. De amikor elgondolkozom, hogy van-e ennek bármiféle értelme hosszú távon, Isten mindig megerősít, hogy igen, van. Hiszen nem reménytelen dolgot teszek, hanem korrigálok, mintát adok, segítek, formálok, vagyis nevelek.

Istentől kapott munkában állok, és még ha végeláthatatlannak, vagy olykor reménytelennek tűnik is ez a 'munka', s ha néha könnyebb lenne otthagyni az egészet, hogy mindenki maga oldja meg a dolgait, ahogyan tudja, mindezek ellenére bízhatok Annak a hűségében, Aki ezzel a munkával megbízott. Ő meg fogja áldani a fáradozást, s a reménytelenség közepette fel is üdít, és új reménnyel tölt el.

Tudom, ennek ellenére sokan a hívei az 'egymásközöttmegoldjákagyerekek' gondolatnak. De szerintem az olyankor nagyon ritkán fair play. A legtöbb esetben valaki érdeke sérül, s általában a szelídebb és érzékenyebb félé, míg ezalatt valaki más megtanul büntetlenül manipulálni másokat, vagy erőszakhoz folyamodni. Ezt nem szeretném, ezért ha nem megy a jófajta konfliktusmegoldás a gyerekek között, mindig beavatkozom. Ezt azért írtam le, mert számomra az egyik fődilemma Summerhill-el kapcsolatban ez a mentalitás, hogy: a gyerek tudja.

Summerhill egész filozófiája számomra ezt sugallja.

A gyerekek meg tudják oldani a konfliktusokat felnőtt közbeavatkozása nélkül is...
A gyerekeknek nincsen arra szüksége, hogy egy felnőtt előírja, hogy mit és mikor kell tanulnia...
A gyerekek nagyon jól meg tudják szervezni az életüket minimális felnőtt jelenléttel...
A gyerektársadalom működőképes koncepció, ezért adjunk nekik szabadságot azt tenni, amire hívattak, és ne szóljunk bele az életükbe, ne is hozzunk döntéseket helyettük, mert tudnak dönteni maguk is...


Akkor most tudnak vagy nem tudnak? Ez a fődilemma.


Summerhill több koncepciót mos egybe, és ezeket egyenként kellett kibogoznom, csak úgy tudtam megválaszolni magamnak ezt a kérdést. Vegyük tehát sorban ezeket:


Önálló konfliktusmegoldás, vagyis a gyerekek meg tudják oldani a konfliktusokat felnőtt közbeavatkozása nélkül is...

Ebben nem hiszek. Nem hiszem, hogy a gyerekek úgy meg tudják oldani a dolgaikat egymás között, hogy az maradéktalanul jó jellemvonásokat erősítsen meg mindegyikükben. Itt ütközik két ismert koncepció.

Az egyik bölcs-öregnek tartja a gyerekeket. Eszerint a gyerekek képesek maguktól megtalálni a jó és működőképes viselkedésmintákat, hiszen ösztönösen efelé tendálnak. Ez a gondolkozás az állandó szülői jelenlétet és a felnőtt beavatkozást károsnak tartja, mert szerinte ezek belepiszkálnak a gyerekek eredendően jó, életrevaló ösztöneibe, így azok nem tudnak megfelelően érvényesülni. Vagyis ha a gyerek helytelenül viselkedik, az azért van, mert a szülő interferált gyereke eredendően jó ösztöneivel.

A másik koncepció szeretnivaló bűnösnek tartja a gyermeket. Eszerint a gyerekek, bár van bennük jó, ösztönösen a bűn felé tendálnak. Természetszerűleg egocentrikusan oldják meg a konfliktusaikat, nem a szeretet alapjain. A szülő folyamatos útmutatása és példája, vagyis kitartó nevelés szükséges ahhoz, hogy beléjük ültetődjön a helyes viselkedés, mert az nincsen beléjük kódolva. Ez a gondolkozás kívánatosnak tartja a fokozott szülői jelenlétet és a helytelen viselkedés okát az ilyenfajta folytonosan nevelő szülői jelenlét hiányában látja.

Summerhill egyértelműen az első koncepciót képviseli, s tökéletlenül bár, de ezt a modellt láthatjuk a hagyományos ovikban és iskolákban is. Utóbbi helyszíneken a tanár-tanuló arány olyan szerencsétlen, hogy Summerhill-el ellentétben itt fizikális képtelenség minden konfliktushelyzetnél jelen lenni. Summerhill-nél viszont tudatosan létrehozott rendszerről van szó. Így vagy úgy, de a gyerekek hamar megtanulják, hogy a felnőttekre nem, csak magukra, meg a barátaikra számíthatnak: a szülők távol vannak, a felnőttek erre-arra, s jobbára a gyerekek segítenek a gyerekeken, ha gond van. Én ezt nem tudom helyeselni.

Biztosan értékes leckéket is megtanulhatnak a gyerekek azzal, ha egy nagyobb csoporton belül szabadjára engedik őket- hiszen előbb-utóbb mégiscsak dűlőre jutnak a társaikkal, ellenkező esetben azok kirekesztik őket. De vajon ez az az út, amit be kell járniuk? Vajon az a jó, ha a gyerekek egymástól tanulnak meg konfliktust kezelni, ahelyett, hogy a szüleik nevelnék őket rá erre?

Summerhill-ből a szépet és a békéset mutatták meg a filmben: azt, hogy egy ilyen szabadjára engedés jól sül el, és happy enddel végződik. De szerintem ez a kép a valóságban nem ilyen szép.


Summerhill egyvalamit biztosan elvesz a gyerekektől: a szüleikkel való igazi, mély kapcsolat lehetőségét, mivel egy ilyen kapcsolat kialakításához sok együtt töltött idő kell, ez pedig nem tud megvalósulni. S mivel a mély kapcsolat a kulcsa minden további nevelésnek, vagyis annak, hogy a szülő hathasson a gyermekére, Summerhill gyakorlatilag a szülői kontrollt veszi el a családoktól, talán még egy kicsit jobban, mint a hagyományos oktatási intézmények (amelyek szintén elveszik), mert azokért a gyerekek legalább annyira nem rajonganak...

El lehetne menni a klasszikus oktatás vagy nevelés dilemma irányába is, vagyis, feszegethetnénk, hogy az oktatás érdekében lehet, szabad, szükséges-e feláldozni a nevelés lehetőségét... de erről majd egy másik posztban írok. Folyt. köv. hamarosan.

2010. október 13., szerda

Otthonoktatás- mi tart téged vissza?



Miért nehéz engedelmeskedni a hívásnak? Miért van az, hogy belül már sejted, hogy mit kellene lépned, de még hezitálsz? Még vársz. Még bizonytalankodsz. Miért?

Megkíséreltem összeszedni a legerősebb érveket, amik megnehezítik az otthonoktatás melletti elköteleződést- magát a döntést. Nem azokról írok, akik nem tartják a családjuk számára ideális döntésnek az otthonoktatást. Azokról írok, akik érzik, hogy ez jó döntés, akik tudják, hogy már dönteni kellene, de nem tudnak dönteni.

1. érv "Tudom, hogy jó. Tudom, hogy másoknál működik. De azt nem tudom, hogy a mi családunknál működne-e."

2. érv "Mi nem vagyunk olyan kreatívak, mint mások. Nem is tudom, hol kellene kezdeni. Nem tudom, mit kezdenék itthon a gyerekekkel."

3. érv "Nem vagyok határozott. Arra se tudom rávenni a kölköt, hogy rendbe tegye a szobáját, akkor hogyan bírnám rá, hogy leüljön velem tanulni??"

4. érv "Az otthonom káosz. A gyerekeim a fejemre nőttek, így meg nem lehet otthonoktatni."

5. érv "Pénz, pénz, pénz. Hogyan fog ez működni egy fizetésből??"

Ezek mind komoly érvek. És szeretnék is a magam értelme szerint válaszokat adni rájuk. De mielőtt ezt megtenném, egy fontos dolgot meg kell említeni.

Többféle kérdés létezik az oo-val kapcsolatban. Vannak érdeklődő kérdések. Vannak akadékoskodók. Vannak elterelőek.

Ezek a kérdések nem a másik ember hozzánk való viszonyáról szólnak, legalábbis most itt nem ezt értem alattuk. Arra gondolok, hogy a legnehezebben megválaszolható otthonoktatással kapcsolatos kérdéseink tükrök. A szívünkben zajló dolgok tükrei. Ha jó mélyre nézünk, ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor ezek mögé a kérdések mögé nézve megismerhetjük a családunkkal kapcsolatos gondolataink mozgatórugóit, akadékoskodást, elterelést, vagy érdeklődést, és az ezzel kapcsolatos legmélyebb félelmeinket.

Ahhoz, hogy tisztán lássunk, és bizonyosságra jussunk, muszáj jól látni magunkat. Elsősorban nem okos válaszok kellenek az otthonoktatás kivitelezésével kapcsolatos kérdéseinkre, hanem önismeret ahhoz, hogy a megfelelő kérdésekre válaszoljunk, ne másokra.

Mert kellően ütős érvekkel a tarsolyban bárki rávehető annak belátására, hogy az otthonoktatás működőképes koncepció. Arról viszont senkit sem lehet észérvekkel meggyőzni, hogy otthonoktatóvá váljon. Mégpedig azért nem, mert ez elsősorban nem fejdöntés, hanem szívdöntés. Ha a szív rádobban, akkor az észérvek megválaszolására is energiát kell fektetni. De ameddig a szív hezitál, addig nem lehet továbblépni, s így nincs értelme a mély kérdések megválaszolásának sem.

Minden élet a szívből indul ki, és Isten otthonoktatással kapcsolatos szólongatása, hívása sem racionálisan megragadható gondolat. Isten oo-bizonyosságot adó Szentlelkének személyes igenje semmiképpen sem helyettesíthető frappáns válaszokkal. Ameddig a szív nem dobban rá, hogy nekünk ezt kell tennünk, hogy ez az az irány, amit Isten mutat, addig csak sötétben tapogatózás van: fellelkesedés és elcsüggedés, kérdőjelek és bizonytalanság.

Ha otthonoktatásról beszélünk, akkor a személyes bizonyosság talán a leglényegesebb része a döntésnek. Tudni biztosan, hogy nekünk ezt kell tenni. De hogyan tudhatod biztosan?


Erre a kérdésre az a válasz, hogy Isten vezet, és inspirál, és Ő megmutatja egészen egyértelműen, hogy otthonoktatásra hív-e el titeket, mint család. A kérdés csupán annyi, hogy rászántad-e már az időt, hogy megkérdezd, és elég nyitott szívvel hallgattad-e a válaszát ahhoz, hogy megértsd. Bátorítalak, hogy ha eddig nem tetted volna, vagy nem tetted volna elég ideig: tedd meg most. Istennél nem fog süket fülekre találni ez a kérdés.

Kezdd el Atyádat ostromolni ezzel a kérdéssel, és ne engedd magad 'lerázni'. Isten kedveli az állhatatosságot, és válaszolni fog, amikor valóban kíváncsi, és nyitott leszel az Ő válaszát meghallani. Ne add föl, amíg meg nem mutatja magát. Ezt akarja, hogy tedd.

Most pedig rátérnék a kérdésekre. Szeretnék úgy válaszolni, hogy közben az előbbiekre visszautalok, vagyis arra, hogy az otthonoktatással kapcsolatos válasz nem kívül keresendő, és nem is a fej fogja megmutatni. Az igazi válasz belül, a szívben keresendő. A legfőbb kérdés mindig az, hogy mit akar velem és a családommal Isten, nem pedig az, hogy az otthonoktatás működni fog-e. Hiszen, ha Isten otthonoktató családdá szeretne tenni, és engem Ő vezet, akkor működni fog. (nem amiatt, aki én vagyok, hanem amiatt, Aki Ő). Most pedig az előbbiekhez képest kevésbé lényeges kérdések jönnek.


1. érv "Tudom, hogy jó. Tudom, hogy másoknál működik. De azt nem tudom, hogy a mi családunknál működne-e."

Ezt rajtad kívül senki sem tudja megmondani! Ne engedd, hogy bárki megpróbálja megválaszolni ezt a kérdést helyetted, akár rábeszéléssel, akár lebeszéléssel: nem az ő asztaluk. Az nem baj, ha az ember tájékozódik, de akkor is a te családodról van szó, és a te döntésedről, nem a többiekéről- a házastársaddal egyetértésben, természetesen. Először Istennek kell feltenned a kérdést, és a családoddal együtt az Ő válaszának a fényében cselekedni. Ha téged erre hív az Úr, akkor számotokra ez az egyetlen jó döntés, amit meghozhattok.


2. érv "Mi nem vagyunk olyan kreatívak, mint mások. Nem is tudom, hol kellene kezdeni. Nem tudom, mit kezdenék itthon a gyerekekkel."

Persze, hogy nem tudod, hiszen most még nem az otthonoktatós fejeddel gondolkozol.:)

Rendszerint Isten nem adja meg előre a válaszokat a jövőt illető kérdéseinkre.

A helyzet messze nem olyan bonyolult ám, mint amilyennek az otthonoktatás látszik nem otthonoktatva.

És minden család más. Isten nem azt várja tőled, hogy éppen úgy csináld, mint ahogyan egy másik otthonoktató család csinálja. Emlékezz arra is, hogy a látszat sokszor becsap: látsz a másik életéből valami megnyerőt, követésre méltót, de az sohasem a teljes kép, hiszen nem élsz velük. Az ő könnyű lépteik ugyanúgy nem a tiéid, mint ahogyan az ő harcaik és keresztjük sem a tiéd.

Emlékezz arra, hogy Isten otthonoktatóként sem fog tőled elvárni semmi olyant, amire Ővele ne lennél képes. Ez viszont elég tág, mivel az Ige szerint Jézusban minden nehézségre meglesz az erőnk. Senki sem ígéri, hogy nem lesznek nehézségeink otthonoktatóként, mint ahogyan senki sem ígéri, hogy iskolába adva gyerekeinket könnyű életünk lenne, sőt... De a nehézségeket sohasem egyedül hordozzuk, és ha válaszút elé kerülnénk, az Úr, Aki mindent tud, vezetni fog.

Ha bízol az Úrban az életedet illetően, akkor abban is bízhatsz, hogy mindig időben tudni fogod a következő lépést az otthonoktatásban. Tudod a mondást: egyszerre egy lépést csak. Ha mindennél fontosabb neked Isten akaratának betöltése az életedben, akkor tedd meg az első lépést. Vágj bele, ha az Úr erre indít. A többi majd út közben érkezik- erről az igazságról otthonoktatóként többen is bizonyságot tehetünk.


3. érv "Nem vagyok határozott. Arra se tudom rávenni a kölköt, hogy rendbe tegye a szobáját, akkor hogyan bírnám rá, hogy leüljön velem tanulni??"

Mondhatjuk, hogy ez egy elég nehéz kérdés, mert az otthonoktatásnál tényleg alap, hogy a gyerekeink szófogadóak legyenek. Viszont úgy hiszem, hogy a nevelés egészen addig tart, ameddig egy fedél alatt lakunk a gyerekeinkkel. Senki sem mondhatja, hogy ő a nevelésen már túl van, befejezte. Mint ahogyan azt se, hogy innen már nincsen visszaút. Mindig van esély jobbá tenni, amit elrontottunk, a kérdés csak az, hogy tényleg akarjuk-e ezt.

Úgy hiszem, különálló nevelési helyzetek vannak, amelyeket egyenként kell megoldanunk. Minden helyzetben van lehetőségünk eldönteni, hogy a régi úton megyünk-e tovább, a régi játszmáinkat folytatjuk-e, vagy új meggyőződésre jutunk, és végre elkezdjük komolyan venni a szavainkat, amikor a gyerekeink felé kommunikált szabályok betartásáról van szó... Ezt tanulni kell, és ebben lehet fejlődni.


4. érv "Az otthonom káosz. A gyerekeim a fejemre nőttek, így meg nem lehet otthonoktatni."

Dehogynem..:D Az otthonoktatás nem egy statikus állapot, mint ahogyan egyetlen hívő élet sem lehet statikus. Otthonoktató családként is fejlődünk és növekszünk szellemileg, és ez a gyerekek engedelmességének a kérdésére, és a család harmóniájára is vonatkozik, hiszen ezek is szellemi dolgok. (Az engedetlenség egy lázadó szív megnyilvánulása, vagyis szellemi állapot, amit elsősorban szellemi módon kell kezelni.)

Az otthonoktató családban élő gyerekeket nem teszi bűntelenné az a tény, hogy ők otthonoktatottak. Az engedelmességre nevelés egy folyamat, és még a legprecízebben kivitelezett folyamat is visszafordulhat, ha a keretek meglazulnak.

Tehát nem úgy működik, hogy egy rövid ideig nagy erőket mozgatva szófogadóvá neveled a gyerekeidet, aztán otthonoktató családdá váltok, és a gyerekeid innentől fogva életük végéig belekövülnek az engedelmesség állapotába.

A vadló is betörhető, de ha visszahelyezik előző környezetébe, akkor a visszavadulás idő kérdése csupán.


Bár a gyerekeink nem vadlovak, de hogyha korlátozás nélkül szabadjára engedjük őket, akkor a bűn képes olyan mértékben lakozást venni bennük, hogy fékeveszett vadlónak tűnhetnek otthon. Ez egy komoly probléma, és a helyzetet meg kell oldani. De éppen az otthonoktatás az, ami elősegíti, hogy anya és gyereke, illetve apa és gyereke újra egymásra találjon, és közöttük igazi kapcsolat épüljön. Ha van igazi mély kapcsolat, akkor megvan a jó alap a helyesen kivitelezett nevelési épület fölhúzásához- csak el kell kezdeni.

Sokan már belekeseredtek a helyzetbe, és feladták a gyerekeikkel folytatott rivális harcot a hatalomért. Pedig az otthonoktatás segíthet. Hiszen a lázadás leginkább a szülővel való kapcsolat hiányából származik: abból, hogy nem ismerjük eléggé a gyerekünket, és emiatt nem érzi az elfogadásunkat, a tiszteletünket, és a szeretetünket. Ha nem ismerjük őt, akkor nagyon nehéz lesz neki tisztelnie bennünket, mert a szeretet az egyetlen kapocs, amin keresztül képesek vagyunk örömmel elviselni a rajtunk való uralkodást. (A bibliai rend szerint a gyerek a szülei hatalma alá rendelt, és nekik mindenben engedelmeskednie kell. A morogva engedelmeskedés is engedetlenség, a szív engedetlensége.)

Az iskolába járás több szempontból is ellehetetleníti a szülő és a gyerek mély kapcsolatának kialakulását, mivel sem elegendő idő nincs a kapcsolat ápolására, sem igény (bizonyos idő után már). A kortárs közösség ugyanis ügyesen pótolja a szülőkkel való kapcsolatot.

A mély szülő-gyerek kapcsolat hiánya gyakorlatilag teljesen aláássa a szülőségünkből adódó feladataink teljesítését. Viszont otthonoktatva nem lehet a kapcsolati problémákat megkerülni, vagy a szőnyeg alá söpörni, hiszen az ember napról napra szembesül a helyzettel, nincsen hova elmenni. Ezért a szülő nem fog addig megnyugodni, amíg meg nem találja a hathatós módot a helyzet kezelésére, mivel ez igen komolyan érdekében áll.

A helyzet kulcsa tehát a gyerekünkkel való mély kapcsolat fölépítése, az meg otthon ápolható a legideálisabban. Vagyis a káoszos család problémájára is megoldás lehet az otthonoktatás.

Persze senki sem állítja, hogy könnyű lesz, vagy hogy nem kell majd kemény csatákat végigküzdenie annak, akinek nem szófogadóak a gyerekei. Ha nagyon elfajult a helyzet, lehet, hogy az első pár év nem is a tanulásról, hanem a kapcsolatba kerülésről fog szólni- ám egyértelműen megéri belefektetni ebbe a kapcsolatba.

Az az anya vagy apa, aki Istennek engedelmeskedik, és így nevel, annak Isten adja az erejét ehhez a nagy feladathoz, és a reménységet is, hogy jó vége lesz a dolognak. Ráadásul otthon tényleg senki sem siettet: valóban van idő kapcsolatot építeni, nevelni és fejlődni- abban a tempóban, ahogyan gyereknek és szülőnek is jó.


5. érv "Pénz, pénz, pénz. Hogyan fog ez működni egy fizetésből??"

Jézus azt mondja, hogy keressük először az Ő országát és igazságát, és ráadásul mindez (étel, ruházat) megadatik nekünk. Ha Isten hívására válaszként otthonoktatsz, akkor olyan dolgot teszel, ami Isten országa szempontjából fontos: hiszen azokat a gyerekeket neveled fel az Ő tetszése szerint hitben, akiket neked adott. Vagyis szülőként Isten sáfára vagy. Az otthonoktatás melletti döntésed a része lehet annak, hogy a sáfárságodat Isten előtt felelősen értelmezd.


Az Igében az is meg van írva, hogy ne aggodalmaskodjatok. Amit kirendel nekünk az Úr, azt bölcsen kell felhasználni. Ugyanakkor a lehetetlen körülmények ellenére való gondviselés egyike Isten szeretet-megnyilvánulásainak. Ő otthonoktatva sem hagy magunkra. Ha hitből lépünk, a következmény mindig áldás lesz.

Szívesen olvastátok