Magyar tanuló - külföldi suli 2. (válasz egy olvasói levélre)

A minap kaptam egy érdekes hozzászólást, mely egy különleges posztomhoz érkezett. A szóban forgó poszt egyrészt attól különleges, hogy épp holnap lesz 10 éves (!), tehát már elég régi. Másrészt attól, mert a 6. legtöbbet olvasott poszt ezen a blogon (2135 megtekintés), de, ha csak az elmúlt tíz évet szemléljük, akkor a legnépszerűbb poszt is.

Amúgy ám nem valamilyen remekbe szabott okfejtéssel sikerült ilyen nagy érdeklődésre szert tennem (pedig, ha úgy lett volna, imponálna a dolog, de most más a történet). Azzal a poszttal, vagyis azokkal a tényekkel, melyeket akkor és ott nyíltan megírtam, én rendesen feldühítettem az olvasóimat. Azért is olvastátok annyian, mert egyáltalán nem tetszett nektek, amit írtam. Gondolom épp ezért "járt kézről kézre" az a poszt.

Egyik a másikának ajánlotta, így egyre többen jöttek "katasztrófa-turizálni", vagyis felpaprikázódni és összeráncolt szemöldökkel morogni azon, hogyan is merek olyan dolgokat leírni, melyeket leírtam. Viszont azt a posztot a nyomás hatására sem töröltem. Megírtam, mert muszáj volt és most már ott is marad. Így azóta az az írás kicsiben nekem mindig az árral szemben úszást szimbolizálja. Mármint a sajátomat. Az életemet, amelyben akármerre megyek, mindig szembejövő "ismerős" vállaknak ütközöm, és ez általában fájdalommal jár, de azért megyek tovább, mert mégiscsak az az én utam.:)

Emellett persze a világ továbbszaladt az elmúlt 10 évben, nem is kicsit. Sok minden történt mindenfelé, de voltak olyan nagy-volumenű változások az otthonoktatós szubkultúrán belül is, melyeket 10 évvel ezelőtt senki sem gondolt volna, hogy lesznek. Például, a Köznev. törvény többszöri szigorítása, a 3 éves kortól kötelező ovi (mely alól felmentés kérhető, de az nem ugyanaz, mint amikor nem volt erre szükség). Meg, hát, ami a magántanulósággal történt. (Na jó, bevallom, utóbbit azért sejtettem, hogy be fog következni...)

Mindenesetre a vészharang-kongatás, mely sokak narratívájában akkor még kicsinyes, rosszindulatú ijesztegetésnek tűnt csupán, a későbbi események fényében azért remélhetőleg már egészen másként fest. És, ez talán már egyre többetek számára nyilvánvaló is. Ebben a gondolatkörben nem hiszem, hogy túlzó állítás lenne, hogy a "történelem" ebben a kérdésben engem igazolt, ami viszont meglehetősen sovány vigasz annak a tudatában, hogy sok család került azóta kutyaszorítóba a saját korábbi, jó szándékú, ugyanakkor törvényileg nem megalapozott döntése miatt, akiknek hiába akartam, nem tudtam kellőképpen segíteni. Mission failed, ahogy az angol mondja, azaz a küldetés elbukott.

Hoppá, engem meg egy kicsit felkapott a nosztalgiavonat. Pedig nem a régmúlton merengés adta a mai írás apropóját, hanem a hozzászólás, mely a "jubileumi" poszthoz érkezett. Miután elolvastam olvasóm írását és elkezdtem törni a fejem a válaszon, egyszerre egy csomó gondolat sorjázott be a fejembe. Egy ideig nem is igazán tudtam, mit is kezdjek velük, nem sikerült rájönnöm, melyik végén érdemes megragadni a felvetett problémát, helyzetet.

Később aztán kisimultak elmém ráncai, és úgy érzem, sikerült értelmes gondolatokba önteni a véleményemet, tanácsomat. Először hozzászólásban akartam a hozzászólásra válaszolni, de a terjedelem miatt, meg mert talán többeteket is érdekel ez a téma, ezért úgy döntöttem, hogy posztot írok belőle. Ezt itt, ni. :)

"Kedves Eszti! Szerinted mi a helyzet az utazó és/vagy digitális nomádként működő családok esetében? Magyarországi lakcím, és külföldi tartózkodás, de mindig máshol, sokszor újra Magyarországon...szóval folyamatos ingázás. Ez vajon milyen életvitelnek számít? Ilyen esetben vajon elfogadható az az online külföldi intézmény? Vagy inkább egy magyarországi intezményben az egyéni tanrend? (ez nem annyira vonzó megoldás). Köszönöm a válaszod előre is!"

A válaszolást egy kérdéssel kezdeném, és a későbbiekben is kérdések köré építem ezt a posztot, hogy szellősebb és követhetőbb legyen írásom. Lehet, hogy úgy tűnik majd neked, hogy túl messziről indítom a témát, de látni fogod, hogy szükség van erre annak érdekében, hogy a sok rész-információt valami koherensebb egésszé fűzhessem össze. Köszönöm, hogy olvasod a blogot és köszönöm a türelmedet, hogy megvárod, ameddig eljutok A-ból a B-be ezzel a poszttal. :)

Mikor válik tankötelessé a tanuló egy adott országban?

Ameddig turistaként tartózkodik a család az országban, addig nem vonatkozik a gyermekekre a tankötelezettség, a felnőtteket pedig nem terheli semmilyen bejelentési, regisztrálási kötelezettség. Azonban, amikor már rezidensnek, lakosnak számít valaki, akkor a gyereke, adott életkor betölte után tankötelezett lesz abban az országban.

Meddig tekinthető turistának egy külföldre utazó ember?

Alapból minden beutazó turistának minősül, egészen addig, míg egy bizonyos időnél többet nem tölt el az adott országban (vagy, ha előbb nem kívánja beregisztrálni magát). Ha túllépi a hivatalosan meghatározott időkeretet, akkor automatikusan kiesik a turista státuszból és akkor már az adott ország bizonyos kötelezettségeket támaszt vele szemben.

Ez így fair is azért. Nem róhatjuk fel nekik, hogy tudni akarják, kik mászkálnak az országukban. A szabad mozgás és tartózkodás jogával élve te bármelyik országba szabadon beutazhatsz és ott is tartózkodhatsz, de ha úgy döntesz, hogy az ő országuk szolgáltatásait hosszabb távon fogod igénybe venni, akkor igényeket támasztanak veled szemben.

Tudni akarják, ki vagy, miért jöttél hozzájuk, miből élsz, és bizonyos általuk meghatározott kritériumoknak meg kell felelned. Innentől vonatkoznak rád a lakosokra vonatkozó szabályok, és, ha nem működsz együtt a törvényeikkel, bürokratikus csapdában találhatod magad, amikor megnehezdik egyes ügyek elintézése, esetleg ki is toloncolhatnak, és/vagy évekre kitilthatnak az adott országból.

Mik a turistáskodás szabályai, meddig turista egy utazó?

Ez az egész úgy működik számszerűleg, hogy egy külföldi országban maximum 90 napot tartózkodhatsz szabadon. Hogy pontosítsam, a tartózkodásod 180 naptári naponként nem haladhatja meg a 90 napot az adott országban.

Az mindegy, hogy részletekben használod fel a 90 napot vagy egyszerre, félévente ezt a nagyjából 3 hónapot lehet egy országban eltölteni. Így tehát nem működik az a logika, amikor valaki országhatáron kívülre utazik egy hétre, majd visszautazik, hogy így "nullázza a számlálót" és ismételten ott tölthessen 90 napot, ezzel akár évekre meghosszabbítva a turista minőségben ott töltött időt.

Mi történik, ha valaki túllépi ezt a 180 naptári naponként 90 napot?

Ha ennél több időt tölt az adott országban, akkor már nem minősül turistának, hanem letelepedőnek. Így bejelentési, beregisztrálási kötelezettsége keletkezik abban az országban.

Önként fel kell tehát keresnie a megadott hivatalt vagy hatóságot, és adatai megadásával, adatlapkitöltéssel vagy személyesen nyilatkoznia kell, melynek végén valamilyen ideiglenes státuszt kap. Ezzel együtt beindul(hat) a bürokratikus gépezet: ha kiskorú is van a családban, elirányítják gyermekorvoshoz, és a tankötelezettség lehetséges módjairól informálják a már nem-turistát.

Hogyan függ össze a turistaság a tankötelezettséggel?

A tankötelezettség egy olyan kötelezettség, amelynek értelmében egy ország lakosai számára az állam előír bizonyos kötelezően betartandó normákat a gyerekeik iskoláztatásával kapcsolatban. Amíg turista valaki, addig nem vonatkoznak rá az ország lakosságára vonatkozó bizonyos törvények, így a tankötelezettség sem.


Mi az az életvitelszerű tartózkodás és hogyan függ ez össze a tankötelezettséggel?

Tankötelezettség szempontjából a magyar államot (és szerintem minden más európai államot is) az a kérdés érdekli, hogy a család, melyben a tankötelezett korú gyerek van, életvitelszerűen hol tartózkodik. Életvitelszerű ott tartózkodásnak általában a 90 napnál hosszabb ideig való adott helyen élés minősül.

Ilyen értelemben, ha valaki Magyarországon él életvitelszerűen, akkor a magyar állam által meghatározott tankötelezettség hatálya alá kerül. Akkor is, ha külföldi állampolgár, és akkor is, ha digitális nomádként vagy bármilyen egyéb minőségben néha elutazik külföldre.

Egyes helyeken nem veszik annyira szigorúan a 90 napot, az inkább csak egy irányszám, más országok viszont elég komolyan veszik. Olaszországban és Portugáliában például, ha magánszemélytől bérelsz ingatlant, akár csak napokra, akkor is elkérik az útleveledet és kiírják a számot vagy befotózzák a dokumentumot. Az ingatlant bérbeadóknak ugyanis le kell jelenteniük a külföldieket a be-, és kicsekkoláskor, és pénzbüntetéssel sujtják azt az ingatlantulajdonost, aki ezt nem teszi meg.

Ezzel a bejelentő rendszerrel, ha valóban van ilyen fegyelmük az ingatlantulajdonosoknak, hogy ezt megtegyék, tehát, ha a többség nem simlizik, akkor gyakorlatilag lekövethető, hogy az illető mennyi ideje tartózkodik az országban. Hogy ezzel az információval mit kezd a hivatal vagy hatóság, ahova befutnak az adatok, nem tudni, de a dokumentálás miatt egyből megalapozott bizonyíték is keletkezik, hogyha egy külföldi túllépi a 90 napot és nem jelentkezik be az ország által megadott hivatalnál, online felületen.

Egyébként nem tipikus, hogy turistákat vegzálnának állami szervek olyasmivel, hogy vigyék suliba a gyerekeiket, csak, mert pár hónap nyaralás/telelés miatt ott tartózkodnak életvitelszerűen. Azonban minél több hónapot tartózkodik egy család egy adott országban, annál nagyobb az esély, hogy végül így vagy úgy, de megkeresi őket a hivatal.

Magyarországon hogyan "monitorozzák", hogy valaki már nem turista és így a gyerekére vonatkozik a magyar tankötelezettség?

Véleményem szerint a lakcímkártya-igénylési rendszerrel. Minden ügyintézés megnehezül lakcímkártya nélkül, így aki tartósan itt él, az idővel mind megigényli. A lakosoknak alapvető, hogy van. Születéskor ez az egyik első dokumentum, melyet a babának kiváltanak. A lakcímkártya meglétével kapcsolatos ügyintézési előnyök miatt őrzik meg külföldön tartózkodók is a magyar lakcímkártyájukat.

Az azon található információkat azonban egyéb hivatalok is megkapják. Így például a rajta található születési dátum alapján az Oktatási Hivatal könnyen ki tudja szűrni, hogy kik az adott évben tanköteles korúak a településre bejelentett lakosok közül (ezt ténylegesen így szűrik ki).

Így rendszerint a szülőket beíratás előtt írásban fel is keresik és nyilatkozni kell ebben a témában (vagy arról, hogy külföldre költözött a család, vagy arról, hogy már be van íratva, vagy arról, hogy már megkapta a felmentést a mindennapos intézménybejárás alól). Ebből a szempontból lényegtelen, hogy valaki mennyit tartózkodik külföldön, ha itthon a 90 napnál jóval több időt tölt, vagyis nem turistának számít, hanem lakosnak.


Ez minden, amit a témában tudni kell? Nem árnyalja ezt a képet más információ?

Van egy másik alapelv az Eu-n belül, mely közvetetten bár, de érdekes lehet. Ha egy külföldi munkavállaló fél évet egyik, fél évet másik országban tölt, akkor ő döntheti el, hogy melyik országba adózik, melyik ország tartsa számon őt, mint munkavállaló. Vagyis, bár a 90 napot túllépő életvitelszerű ott tartózkodás miatt mindkét helyen kötelezettsége keletkezik, választhat, hogy melyik kötelezettséget veszi figyelembe és melyiket nem.

Gondolom ez ugyanígy lehet a tankötelezettséggel is. Ha az utazások és az életvitelszerű tartózkodás miatt két vagy több országban keletkezik tankötelezettség, akkor nyilván az egyik országot kiválasztva, mondjuk azt, ahol kellő időt (akár a legtöbbet) eltölt a gyermek, a többi országban felmerülő tankötelezettsége figyelmen kívül hagyható. Illetve, ha számon kéri az ottani hivatal, akkor nyilatkozni kell róla, hogy a tanuló másik országban teljesíti tankötelezettségét.

Egy digitális nomád család esetén, aki sokat utazik, hogyan alkalmazhatóak a fenti információk?

Ha előbbi logikát vesszük alapul, akkor egy digitális nomád család esetén az a legfőbb kérdés, hogy a tartós ott tartózkodás miatt ténylegesen mely országokban keletkezik a tanköteles korú tanulónak tankötelezettsége, és ezek közül melyik országban kívánja a család, hogy a gyermek teljesítse tankötelezettségét. A tankötelezettség kezdete és vége, valamint teljesítésének szabályai országonként eltérnek, ezeket a helyi törvények szabályozzák, így mindez némi utánajárást igényel.


Mi a helyzet az otthontanulással és az online intézményekkel? Ezek hogy kerülnek ebben a témában képbe?

A tankötelezettség teljesítésének kiválasztása előtt (hogy mely országban teljesíti), érdemes végiggondolni még valamit, mely befolyásolhatja magát a döntést. Ez pedig az a tény, hogy nem minden ország ismeri el az otthontanulást a tankötelezettség teljesítésének érvényes módjaként.

Van, ahol ebben e kérdésben teljes szabadsága van a szülőknek gyermeküket otthontanítani, mivel nincs korlátozva semmilyen otthontanulási forma és az állam nem is kíván belefolyni az otthontanuló gyerekek tanulmányi haladásának az ellenőrzésébe, meghagyja ezt a szülőknek. Másutt törvényileg  szabályozzák, hogy milyen gyakran, milyen módon, milyen nyelven kell az otthontanuló gyerekeknek számot adni a tudásukról.

(Az otthontanulás törvényi szabályozottsága a világ különböző pontjain, országos bontásban ezen a wiki oldalon megtekinthető. Bár csak angol nyelven érhető el és az infók pontosságáért felelősséget nem vállalok, számomra mindig érdekes, inspiráló olvasmány, akár jó támpont is lehet, nem csak digitális nomádoknak.)

Nem mindenhol fogadják el az online intézményeket a tankötelezettség teljesítésének módjaként, de úgy gondolom, minél többet utazik egy család, annál hitelesebben lehet képviselni hatóságok, meg hivatalok előtt, hogy indokolt, és az utazós életvitel miatt szükséges is ennek az oktatási formának az igénybe vétele.

Kivéve Magyarországot, mert itt sajnos egészen elutasítóak a külföldi online intézményekkel szemben. A magyar állam hivatalosan nem ismeri el ezeket oktatási intézménynek. A tankötelezettség teljesítéséhez ezért ezeket a sulikat hivatalosan nem tudja használni olyan tanuló, akinek Magyarországon keletkezik tankötelezettsége, mivel ilyenkor a magyar rendszer úgy értelmezi, mintha a tanuló egyáltalán nem teljesítené tankötelezettségét, vagyis sehol nem tanulna.

(Ennek a következménye legjobb esetben annyi, hogy néhány évet veszít a tanuló elvégzett tanulmányaiból, mert érvénytelennek tekintik az külföldi online suliban lezárt évfolyamait. Rosszabb esetben viszont gyámhivatali védelembe vételi eljárást is maga után vonhat, mivel itthon a tankötelezettség nem teljesítését a szülő gondatlanságával azonosítják, ez gyermekveszélyeztetésnek minősül.)

Mik a fő szempontok digitális nomádoknál, akik utaznak és otthontanítanák gyerekeiket?

Fentiek fényében, ha alapvetően az utazások között összességében sok hónapot Magyarországon is tartózkodik egy digitális nomád család, akkor a magyar törvények értelmében a gyerekeiket a magyarországi tankötelezettség terheli. Ezt vagy iskolába járással, vagy egyéni munkarend engedéllyel lehet teljesíteni, online suliban sajnos akkor sem, ha gyakran ingáznak más országokba.

Az online sulit a magyar állam akkor sem fogadja el a tankötelezettség teljesítése módjának, ha adott esetben ténylegesen indokolt az ingázás az utazások miatt. Az ingázás azonban lehet megalapozott indoka egy lehetséges egyéni munkarend engedélynek.

A kérdés a szóban forgó esetben leginkább az, hogy mennyire ragaszkodik a család az online sulizáshoz. Illetve mennyire ragaszkodik ahhoz, hogy Magyarországról és Magyarországra ingázzanak, tehát, hogy utazásaik során ez az ország legyen a bázisuk.

Ha az online suli a prioritás, akkor vagy külföldre kell költözni, vagy legalábbis külföldön legalább annyi időt kell eltölteni, mint itthon. És, kell egy olyan országot választani, amely a tankötelezettség teljesítésére elfogadja az amerikai online sulikat (ha ugyanis nem fogadja el az adott ország, akkor cseberből vederbe kerül a család).

Viszont, ha jobban kötődnek Magyarországhoz, mint amennyire online suliba íratnák gyermeküket, ha nem akarják felégetni maguk mögött a hidat, akkor egyéni munkarend engedélyhez kell folyamodni itthon és úgy utazni, menni, amilyen gyakran csak szeretnének.

Bonyolult az élet, de legalább szép!❤️

Itt a tavasz, szép tavaszias idővel. De mi most ezt kevésbé tudjuk napi szinten élvezni. Költözés előtt állunk, így most inkább befelé fókuszálunk, be a házba, nem ki a szabadba. Majdani otthonunk eléggé szét van még bontva, egyes részeiről túlzás nélkül állíthatom, hogy félkész állapotú, nem beköltözhető. Van persze egy tágasabb része, ami igen, de még azon is van munka bőven, ami körülményesebb lenne, ha már bent is élnénk. Így még nem élünk benne.

Ahhoz pedig, hogy a költségeken faragjunk, meg mert van nálunk a családban négy jó erőnlétnek örvendő, tetterős fiatalember, és, mert szaki végzettséggel rendelkező családtagokkal is büszkélkedhetünk... szóval több nyomós érv miatt is úgy döntöttünk, hogy a házon magunk fogjuk a munka dandárját elvégezni. Olyan lehetőség úgyis ritkán adódik egy apa életben, hogy családi projektben együtt munkálkodhat a kezeivel a közös otthonon (szinte) felnőtt fiaival. Így a fiúk egy része minden héten szakmunkásmelózik, a lányok és még pár fiú meg itthon várják, hogy a többiek hazaérkezzenek. (Persze nem csak várunk, itthon is van mit csinálni.)

A helyzetet ugyanakkor jócskán bonyolítja, hogy ehhez nem a szomszédba kell menniük a fiúknak, hanem sokkal messzebb: 300km, azaz autópályán három óra az út oda és ugyanennyi, azaz 300km vissza. Nem lehet tehát naponta ingázni, hanem minden héten muszáj napokra leutazni, a háznál tábori ágyon aludni, dolgozni az otthonunkon, aztán néhány nap után hazajönni és megpróbálni visszazökkenni, behozva a munkaelmaradást a vállalkozásban, tanulásban. Mindezt a vizsgafelkészülés közepén.

Őszintén szólva nem ez volt a terv, sőt, épp egy ilyen felállást szerettünk volna messzire elkerülni. Ahogy a helyzet jelenlegi állása mutatja, ez nyilván nem sikerült, de mostmár csak néha morgunk/sóhajtozunk a dolgok ilyetén való állása felett. Visszacsinálni úgysem lehet, de azt hiszem nem is akarnánk. Viszont, ha már így alakult, akkor menni kell, csinálni, ami előttünk van, hogy aztán alkalmas időben el is érjünk valahova.

Igaz, jó részei is vannak ennek az egész nagy mizériának, amiért meg látom a helyzetben Isten kezét és hálára indít. Valamint annak a beismerésére, hogy, ha sokkal kényelmesebben alakult volna a ház-választásunk (úgy, ahogy eredetileg terveztük, vagyis megvesszük és beköltözünk, sztorivége), akkor nem tapasztalnánk barátok, ismerősök szeretetét, nem élnénk át emberi drámák mellett segítőkészséget, meg azt az elcsépelt, de mégis nagy igazságtartalommal bíró szólamot sem, hogy több van bennünk és sokkal többet elbírunk, mint azt nyugodt, viharmentes időszakokban magunkról gondolnánk. Mert hordoznak minket, őriznek minket, szeretnek minket.

Így akármennyire is túl soknak érezzük már ezt a terhelést, be kell ismernünk, hogy jót tesz nekünk az "otthoncsinálás". Jó az apa-fia kapcsolódás miatt és a kétkezi munkában pozitív tapasztalatszerzés miatt (úgy, hogy nem ordibál mellettük senki, és szabad próbálkozni, elrontani). Másrészt, és nem elhanyagolható módon, a férjemtől való rendszeres heti távollétek, a családi dinamika változása (nincs mindig mindenki itthon), valamint néhány olyan lehetőség előtérbe kerülése, melyeket, ha bevállalnánk, alapjaiban írná át az életemet, engem sok gondolkodásra késztetnek.

Segít a kicsavart, fura helyzet is végiggondolni több hónapja feszítő dilemmákat munka, család, tanulás terén. Számot vetek az életemmel, reflektálok magamra és a többiekre, leginkább magamra. Felteszem a nagy kérdést, hogy "Jó nekem az, ahogy most élek? Boldog vagyok így?" Ha igen, lehetek ennél is boldogabb? Ha nem, hogyan tudok változtatni? Bármi is a válasz, nem ijedek meg tőle, egyfajta horgonynak érzem, ahonnan bármerre el lehet indulni, nem is tekintem véglegesnek.

A terhelés persze nem marad abba, inkább csak fokozódik: bürokratikus intéznivalók, közelgő jubileumi osztálytalálkozó mindkettőnknek, két fiunk bemerítése, költözés, másik fiunk küszöbön álló esküvője, családi betegeskedés, vállalkozós mérföldkövek, sikerek, feszkók, szervezés, agyalás, dilemmák, küzdelmek. Aggódás, morgás, konfliktus, konfliktusrendezés. Önismereti út, kapcsolati dinamikák felismerése, rácsodálkozás Isten tökéletes terveire és kegyelmére... ez az élet maga. Annyi minden...! ❤️

Tele van a szívünk, a fejünk, a naptárunk ezzel a nyüzsgéssel és már őszintén szabadulnánk ettől a szűnni nem akaró eseménydömpingtől, pedig messze a vége. De egyszer majd csak ott leszünk. Akkor meg, lehet, hiányozni fog ez az egyszerre sokfelé levés. Addig igyekszünk összekapaszkodni és napról napra élni; tervezni, de semmit nem nagyon komolyan venni, mert annyi minden változik körülöttünk, szinte hétről hétre. A házzal kapcsolatban is. Meg bennünk is.

Az ovis felmentést a hetedik gyerkőcünk végül megkapta a következő nevelési évre (ősztől nyár végéig számolják). Ezen felbuzdulva az egyéni munkarend kérelmeket is sebtiben beadtam. Már tavaly is ilyen korán elküldtem, mivel úgy gondoltam, minek várjak, meg stresszeljek júniusig, amikor előbb is tud az Oktatási Hivatal döntést hozni. Nekünk meg marad egy nyarunk kitalálni, mit tegyünk, ha valami váratlan verdiktet kapunk. Egyelőre nem kaptunk, mert ma megérkezett mindhárom engedély: ebben az évben még jók vagyunk, az otthontanulás változatlan formában mehet tovább.

A bürokrácia ezen része le van tudva, már csak 385 ezer egyéb dolog zajong a figyelmemért (tudom én is, hogy nem annyi, de annyinak érzem). Én meg ülök a halom közepén és próbálom kitalálni, hogy az aktuális tűzoltáson túl mit kezdjek mindezzel. Tanulnom kell megállni és egy kicsit örülni a kicsi előrelépéseknek. Például ezeknek az engedélyeknek. Hiszen mégiscsak különleges dolog, hogy megkaptuk, annak ellenére is, hogy a fejem jelen pillanatban is négy különféle egyéb intéznivalón és dilemmán pörög.

Mi tagadás, kicsit olybá tűnik, mintha fél éve is épp ugyanitt tartottam volna. Akkor is a zajló, élettel teli hullámok akartak nagyon elborítani, és már akkor is előrevetítettem, hogy én bizony sikeresen megtanulok azokon a hullámokon szörfözni. Pedig akkor még hol volt ház, meg nagy dilemmák, meg mindenféle olyasmi, ami most az életünkben van!

Mindegy, megyünk, megyünk tovább rendületlenül. De, mostmár tényleg beszerzek egy szörfdeszkát...

Egzisztenciális öndefiniálás, avagy próbálom értékkel megtölteni létem kereteit

Hivatalosan már elkezdődött az iskolaév. Mondjuk nekünk még nem. Novemberig Spanyolországban vagyunk és még pár hétig nem állunk neki a tanulásnak. De, már megvannak a tervek, hogy mit mikor és hogyan szeretnék a gyerekekkel csinálni. Ennek kapcsán viszont úgy érzem, egyre erősebb bennem az a felismerés, hogy egészen más szinten bár, de teljesen újra kell szerveznem magam.

Az elmúlt években sok minden történt. Nőttek a gyerekek, emiatt változott a családi dinamika. A fiaink közül többen gimis teendőik mellett munkatársként már rendszeresen részt vesznek családi vállalkozásunkban. Magam is egy ideje aktívabb szerepet töltök be a bizniszben, ehhez kötődően pedig több feladatom lett. A férjem keze alá dolgozom és a döntések meghozatalában is beleszólásom van, ehhez azonban valamennyire képben kell lennem az üzleti dolgokkal. Még abszolút nem érzem magam úgy, de lassan igazi üzletasszony leszek.

Tanfolyamokat is végeztem, okj-s papírt (amikor még volt ilyen) és jogosítványt szereztem. Ezeket persze egyelőre a mindennapokban nem tudom kihasználni, de a tanulási út kitágította a látószögemet. Új perspektíva nyílt meg előttem azzal kapcsolatban, hogy hogyan gondolkozom magamról és a saját életemben betöltött szerepemről (tudom, furcsa megfogalmazás, de tényleg így van).

Változott az otthon betöltött szerepem is. A tanfolyamok elvittek kicsit otthonról, így a gyerekekre is több hárult. Utána viszont már, úgy érzem, nem tudtam teljes valómmal hazatérni. A munka és a tanulásom észrevétlenül eltávolítottak attól a szerepkörtől, amellyel évtizedek óta kizárólagosan azonosítottam magam. Vagyis az otthontanító hívő édesanya szerepkörtől. Egy olyan anya szerepétől, aki a családjának él.

Nem érzem, hogy hátat fordítottam volna ennek a szerepkörnek, hiszen jelen pillanatban is így tudnám a legjobban definiálni saját magamat, mert ezek a legnagyobb értékek az életemben (és, ameddig rajtam áll, és, ha az Úr kegyelme megtart és élünk, akkor az utolsó gyerekünk felnövekedéséig szeretnék ebben a szerepben megmaradni). Viszont mégiscsak változott ez az öndefiníció, mert már vannak más részek is ebben a történetben, amik korábban nem voltak ott.

Talán majd egyszer írok erről a folyamatról bővebben, hogy hogyan is változtam, de most a történet szempontjából annyi a fontos, hogy változtam. Az életem szerves része lett, hogy csiszoljam, fejlesszem meglévő tudásomat, készségeimet (főként a munkához kapcsolódóakat) és, hogy újakat szerezzek, amelyek nem feltétlenül kötődnek a feladataimhoz, ugyanakkor örömet és felfrissülést hoznak az életembe, ami jólesik. Igen, ez most pont úgy hangzik, mint az öngondoskodás egy általam nem ismert, új formája, és meggyőződésem, hogy az is.

A fókuszpontja az életemnek azonban mindezek miatt észrevétlenül is kissé elmozdult. Eddig nem tudtam eldönteni, hogy ez jóféle változás, az élet rendje-e, amit hagynom kell megtörténni vagy inkább egy erodáló hatás, amely lebontja a prioritásokat az életemben, hogy otthagyjon célt tévesztetten, kiüresedve. Most azonban, a gyerekek viselkedésében bizonyos negatívabb családi tendenciákat szemlélve már meg tudom fogalmazni, hogy ez nem olyan dolog, amit csak úgy hagynom kell megtörténni.

Kicsit vicces is ez, amolyan rókafogtacsuka dolog. Az a sok, számomra tökjó dolog, ami az életemben van, mind a figyelmemért kiált, és úgy érzem, lehetetlenség kialakítani egy olyan, értelmesen elfoglalt életet, melyben mindenre annyi idő jut, amennyit az adott dolog megkíván. Egyszerűen képtelen vagyok azokra a dolgokra, melyeket be szeretnék tenni az életembe, elegendő időt szánni anélkül, hogy más fontos dolgok ezt ne sínylenék meg. És, ezt jelen pillanatban igazi patthelyzetnek érzem.

Főképp a bűntudat miatt érzem ezt. Ugyanis mindenre, amit csinálok, jut két-három másik dolog, amit nem tudok megtenni. Ami aznap megint kimarad. És, most már nem csak a kihagyott tanulnivalók és a halogatott házimunkák miatt tudom emészteni magam, hanem a saját, személyes céljaim, tanulnivalóim, meg a munkához kapcsolódó feladataim miatt is.

Sokféleképpen próbáltam hozzáállni a helyzethez, de akármit csináltam, a bűntudat idővel mindig visszakúszott. Csökkenteni tudtam az erejét, így már nem állandóan mardosó, szigorúan vádló hang, csupán a háttérben megbújó együttérző, lemondó sóhaj, mely a nap végén azért csendesen megjegyzi, hogy "hmm, hát ma sem sikerült mindent megcsinálni..." Őt azonban nem tudom tartósan elhallgattatni. Emiatt ritkán érzem azt a magabiztosságot és boldog büszkeséget az életem jelenlegi állása felől, melyet egyébként magamat kívülről szemlélve teljesen indokolt lenne éreznem. Hogy minden "elég jó". Hogy én "elég jó" vagyok.

Hasonló ez a kéttűzközöttlevés a dolgozó nők munka-család-gyülekezet-barátok-én reménytelen sokszögének kibogarászásához. Hogyan is lesz egy embernek elég ideje mindenre, amit szeretne tenni? Mit kell feláldozzon a fontos dolgok közül, hogy megszülessen az élhető kompromisszum a muszájok és a szeretnékek között? Erre egyelőre még nem tudom a választ, de muszáj lesz kimókulnom a dolgot, mire hazamegyünk (november vége).

A szívem ebben a helyzetben azt diktálná, hogy mindent dobjak el a családért. A minden alatt azokat a dolgokat értem, amik csak rólam, az én örömömről, fejlődésemről szólnak, tehát látszólag következmények nélkül elhagyhatók. Azonban ezeket nem szeretném elhagyni. Mert, hozzátesznek a személyiségemhez, gazdagítják az életemet, világlátásomat és feltöltenek azzal az életörömmel, amellyel a hétköznapokat jórészt gépiesség nélkül, a pillanatokat megélve tudom végigcsinálni.

Nem mindig, persze. Van, amikor csak gépiesen megy, de ha mondjuk, úgy 90%-ban nem robot üzemmódban futok, azt ideálisnak érzem.

Ehhez viszont kell, hogy ne tűnjek el "én". Hogy a személyiségem ne oldódjon fel a családot szolgálva. Mindenkinek jobb, ha van személyiségem. Jobb a gyerekeknek, ha látják, hogy anyának vannak saját céljai, álmai, és ezekért tesz is. Jobb a férjemnek is, aki azért vett el feleségül, mert megszerette, aki vagyok (amit, ha elveszítek, neki sem marad túl sok belőlem).

Nekem is egyértelműen jobb, hogy magamnak ott vagyok, de alapvetően egészségesebb is az a minta, amikor anya nem a család rabszolgája, hanem időről időre el tud vonulni, fel tud töltődni és ebből a maga lelki, személyiségbeli gazdagságából tud értéket vinni a családba. Természetesen a család egy családos embernek szinte a legfontosabb, és ez rendjén van így, de fontos igazság, hogy a család nem én vagyok.

Én a része vagyok, és sok minden rajtam áll a családban, a légkört is nagyban az én lelkiállapotom, derűm (vagy annak hiánya) határozza meg, de a családom nem azonos velem. És, nekem idő volt, míg ezt megértettem. Az évek (évtizedek!) alatt a gyerekek megannyi napi szükségletére való odafigyelés, a nevelés minden nyűge-öröme, vagyis a 24 órás szolgálatom anyaként és otthontanulásban segítőként, a mindennapokban teljesen elvette a figyelmemet saját magamról, addig a pontig, míg már nem volt "magam".

Elvesztettem. Nem voltak saját céljaim (csak a család boldogulása). Nem tudtam, mit szeretnék én (azon kívül, ami a többieknek jó). Nem tudtam, mi érdekel, a családon kívül. Persze lehet, hogy terem sem lett volna akkoriban a szárnyaimat próbálgatni, hiszen a gyerekek jóval kisebbek voltak, de mindegy, mert nem is akartam. Akkoriban még. Aztán szép lassan visszaszereztem, ami elveszett és most már újra van "saját akaratom". Így most eggyel több szempont, amit figyelembe kell venni, amikor tervezem a heteimet, az életemet.

Szóval, most ez az, ami birizgál, ez foglalkoztat. Hogy hogyan lehet megvalósítani azt az összhangot, amely a szükséges, de még vállalható kompromisszumok és a saját definíció szerinti elég jó élet közötti egyensúlyból fakad. Hogy miként tud egy anya, az ő sokrétű feladatai között folyamatos bűntudat és állandó veszteségérzés nélkül megelégedett és hálás életet élni.

Hisz mindennap annyi ok van a hálára is, az elégedettségre is! Kérem Istentől, hogy nyíljon szemem mindarra, amit Ő lát bennem, az életemben, hogy ne csak azt lássam, ami "nincs", meg amit "ma sem tudtam megtenni", hanem észre tudjam venni az egyenlet másik oldalát. Ahol a reménység tanyázik, mely arra sarkall, hogy ne adjam fel, mert az Úrnál van értelme annak, amit csinálok. És, ahol Isten végtelen kegyelme is lakik, mely erős arra, hogy minden helyzetben megtartson. Erre a mennyei perspektívára vágyom most.

Rádiócsend...

Annak ellenére, hogy sok hónapja "rádiócsend" van énfelém, azért időnként vissza-visszatérnek ide a gondolataim. Ide a blogra. Kedves helyem ez nekem, szeretek itt lenni, veletek. És, szeretném újra megtölteni tartalommal ezt a virtuális sarkot, de nem tudom. Valahogy nem találom magamban a hajlandóságot a rendszeres írásra. Viszont már zavar, hogy nagyritkán köszönök csak be ide, és némi mivanvelünkmost írást követően, csá - megint hónapokra eltűnök.

Nem mondom, hogy tudom a választ erre a problémára. Egyelőre csak bánt belül, hogy ennyire elhanyagolom ezt a szegmensét az életemnek (melyet azért továbbra is az életem részének tekintek). És, picit cserben hagyásnak érzem ezt a helyzetet az olvasóimmal szemben. Mert, talán gyakrabban olvasnál és annak, hogy nem teheted, én vagyok az akadálya. Mintha a blogolás felelősséggel is járna.

Valószínűleg így van. Mert mi is ez az egész a bloggerkedés?

Először csak írsz és írsz. Aztán micsoda boldogság, amikor egyszer csak végre meghallja a hangodat az olvasó! Aki elolvas egy posztot. Aztán mégegyet. Meg még egyet. És, interakcióba kerül veled, hozzászólást ír, amiből párbeszéd is kialakul. Ez az olvasó aztán elkezd visszajárni hozzád, és idővel odaszokik a kis virtuális sarkodba. S, mert tetszik neki, amit olvas (jól érzi magát tőle, elgondolkodtatja), kezd egyre több időt az posztjaiddal tölteni. És, hétről hétre várja az új tartalmakat.

Aztán, amikor már jól odaszokott..., amikor már kicsit az élete része is vagy..., amikor a hét izgalmai közé felkerül a "most miről fog írni?"..., amikor legfrissebb posztod beszédtéma az ebédlőasztalánál, no akkor, akkor egyszer ritkulni kezdenek a közléseid. És, egyre jobban. Végül hosszabb időre teljesen megszűnik a posztolás. Az olvasó meg azt érezheti, hogy hoppon maradt.

Nekem is vannak olyan olvasott blogjaim, amelyekben a rádiócsend az írók részéről évek óta tart. Az már nem is rádiócsend, hanem inkább elhagyott blog. De én még reménykedem. Reménykedem, mert amikor valakinek annyira tetszik a hangja (ahogy ír), meg a tartalma (amit ír), amikor annyit hozzátesz az életemhez a másik fejéből kiszálló gondolat, mint egy jó beszélgetés egy hús-vér emberrel - akkor nem akarom végleg rácsukni az ajtót. Mert jó érzés, hogy telekavarogtatja gondolatokkal a fejemet.

Akire egyszer rákattant a szívünk a virtuális világban, azt nehezen engedjük el. Érdekel, hogy hogy van tovább a története. Hogy, mi lett vele. Leginkább pedig érdekelnek az új gondolatai, amik az idő előrehaladtával talán még magvasabbak, de, legalábbis biztosan kipróbáltabbak lettek. És, így még inkább inspirálnak, elgondolkodtatnak.

Pont emiatt motoszkál bennem, hogy jó lenne gyakrabban írni, hogy nekem is újra meg kellene találni a hangom itt az éterben. Hogy ne csak arról írjak, mi van velünk, meg, hogy mit csinálunk mostanában (évente egyszer-kétszer), hanem arról is többet, hogy mi jár a fejemben. Utóbbival tudok ugyanis igazán interakcióba kerülni veled, olvasóm - és számomra a blogolásban ez az egyik legjobb dolog. Ebben érzem a kölcsönösséget, az aktív jelenlétet, "kommunikációt".

No, mindegy, dolgozom ezen a problémán. Amikor meglesz a megoldás, azt észre fogod venni, mert gyakrabban leszek itt. Addig meg szeretettel prezentálom tovább mivanvelünk posztjaimat, és persze nagyon örülök, ha te is megosztod magad és hozzászólsz, még ha ehhez a témához nem is lehet olyan mélyen. Folyatás (tehát) következik.

Új év, új lendület... vagymi (marathoni poszt)

Rengeteg teendő, izgalom, terv, vágyak - egyelőre ennyi 2023 nekünk. Egy hete benne vagyunk már ebben az évben, és a hétköznapok nyüzsgése betölti a ... a... szóval a hétköznapokat. (Milyen mondat már ez?! Mindegy, így sikerült.) De azért most szeretnék írni erről a nyüzsiről.

A tavalyi év zárása fergetegesre sikeredett. Családi szilveszterezés volt itthon, és egy ilyen esemény nálunk a társaság mérete miatt már egy rendes "rendezvény" (pedig csak a szűk család volt jelen). Komolyabb volt a programszervezés is: kamaszokkal nem lehet már csak úgy, ablakból tüzijátéknézősen lötyögni. Ahhoz túl ritkán van szilveszter, és ahhoz túlzottan szeretjük a vidámságot és egymás társaságát, hogy kihagyjuk ezt a lehetőséget egy teljesebb mókázásra. Igénylik, és talán mi is igényeljük, hogy értelmesen, de nagy röhögések közepette teljen az évvége. És, úgy is telt.

Most kivételesen jobban előre készültem az év végére, nem csak programokkal, hanem másként is. Határidőnaplót kaptak a nagyok és a kicsik is. Magamnak is szereztem egy szépséges darabot, ami persze a beltartalom miatt érdekes, de nem csak. Régen nem így volt, de életem ezen szakaszában számít, hogy mibe írok, így most a külsejét is minden kinyitásnál megcsodálhatom.

Határidők. Tervezés. Szervezés. Hétköznapok. Tanulás. Családi események. Önfejlesztés. Munka. Muszájteendők. Kedves időtöltések a gyerekekkel. És a káosz, ami elkerülhetetlenül együttjár a nagycsaláddal, meg azzal, hogy élünk: átszervezett programok és újra meg újra átírt tervek. Halogatott dolgok, meg az élet, ami közbeszól. Meg utat tör. Mikor, mi.

Úgy érzem, ez az év is különleges lesz. Persze, nekem minden év különleges, hiszen mind megismételhetetlen a maga nemében. Sosem lesznek pont akkorák a gyerekek, mint akkor voltak. Az a kicsink, aki akkor volt aprócska, soha többet nem lesz olyan kicsi, mint abban az évben volt. Sosem lesznek ugyanazok a kihívások. Sem a megszerzett élettapasztalatok, lelki megtapasztalások. Sosem lesz ugyanolyan a vizsgakészülés, sem az utazásaink adott évben. Még Istennek az arcát sem fogjuk ugyanolyannak látni legközelebb. Épp ettől olyan különleges minden év.

Talán az aktuális életszakasz teszi, amiben vagyok, talán az a sajátos helyzet, hogy egyidőben sokféle korú gyerekünk van itthon, nem tudom, de egy ideje egyre tudatosabban tudom az évek múlásának egyediségét megélni. Életemben az idő ilyen-olyan módokon állandóan az orrom alá dörgöli magát, ami nem nagy baj, bár azért szó, mi szó, időnként rendesen belesajdul a szívem.

Az, hogy az ember lányának otthonélő fiatal felnőtt gyereke is van, meg nagykamaszai, meg kiskamasza, meg kisgyerekei, meg egy édes totyogója, és az, hogy minden gyereke otthontanul, így egészen közelről láthatja, milyenek is ők, nos, ez azért erőteljesebb perspektívába helyezi a rendelkezésre álló idő korlátozottságát. (Szép mondat, mi?)

Amikor ránézek azokra a fess fiatalemberekre, akiket céltudatos határozottságuk és az előttük álló önálló, szabad, felnőtt élet ígérete von előre utukon... amikor rájuk nézek és látom a tetterő mellett a bizonytalanságot is, a felnőtt élet minden felelősségének a terhét, melytől ugyan egyáltalán nem riadnak vissza, de azért olykor bizonytalanná, óvatossá is teszi a léptüket... amikor rájuk nézek, nem tudom nem észrevenni, hogy mennyire elszállt az idő.

(Mondom az előbb F.-nek, hogy írtam egy új posztot a blogra. "Miről szól?" - érdeklődik kiváncsian, és amikor elmondom, röviden megjegyzi: "De, hát a múltkor is erről írtál...". Nem tudom, hogyan emlékszik ő erre, nekem ez teljesen kiesett, de tényleg igaza van. Pedig négy hónap nagy idő - na, már megint ez a téma! -, de úgy tűnik nem volt elég rá, hogy a legutóbbi posztom óta átlépjek ezeken a gondolkodnivalókon. De, vissza az idő múlásához.)

Én még halványan emlékszem, amikor pocakcsikizésre feltört a kacaj a másféléves babócából - aki a héten épp tizenhét éves lesz. Még látom a mosolyában a régi kisfiús huncutságot, de tudom, hogy ő már nem az a kisgyerek, aki évekkel ezelőtt volt. Más világ már. A minap meg a kezembe akadt egy mozdonyos könyv és eszembe jutott, hogy a tizennyolc évesünk mennyire rajongott a mozdonyokért kb. 15 évvel ezelőtt. Mikor telt el 15 év? A szívembe örökre beíródtak kicsi koruk közös emlékei. Amit tudnék sorolni napestig, de... nem keserítem a szívemet.

Egyelőre csak elérzékenyülve figyelem, ahogyan keresik az útjukat, de a szívem már tudja, hogy nincs messze az idő, amikor megtalálják. Akkor majd nekifeszülnek a végtelennek, és én könnyes zsebkendőmmel integethetek utánuk, mint a régi mesékben a jámbor öreganyó, akinek az egyetlen fia útrakelt. És várhatom, hogy hírt adnak magukról (remélhetőleg gyakrabban, mint amilyen gyakran én hírt adok magunkról a mi szüleinknek).

El fognak tőlünk menni. Tudom, hogy így lesz, és, bár a szívem nem akarja ezt elfogadni, az eszem tudja jól, hogy pontosan ez az élet rendje. Jó, ha saját családot alapítanak. Jó, ha nem maradnak a nyakunkon, de a szívem iszonyodik az időtől, amikor ez beteljesedik.

Szeretek abban élni, ami most van. A cserfes totyogó összemosolyog a húszévessel, aki az asztal másik végéről incselkedik vele. Később kimerülten a tizennyolcéves karjában szenderedik el, aki fáradhatatlanul sétálgat vele, ameddig a dolgom után járok. A tizenhét éves srác búval bélelt tízéves kishuga vállára teszi a kezét és bátorítólag megsimogatja a fejét, mire ő ettől minden baját elfelejti. A hétéves lánykának derűs lesz a napja, mert szócsata és bunyópartnere lett ma is a húszéves nagytesója.

Az utazásaink. Amikor lehúzott ablaknál kicsitől a nagyig mind teli torokból énekeljük az épp aktuális kedvenc dalainkat. "Sajtból van a hooo-ooold...!" A pizzériás pizzázások, amikor össze kell tolni miattunk két asztalt, mert nincsenek felkészülve egy családi vacsira. A "vonulásaink", amikor kirándulni megyünk, vagy csak sétálni a Tisza-partra. Hogy előttem és mögöttem is a családom megy, hogy a jelenlétünkkel körülöleljük egymást. Itthon is. A közös filmnézések. Felolvasás. A vacsoraasztal, amit kilenc személy ül körbe minden este. A beszélgetések, viccelődések. A drámák.

Ezeknek egyszer mind vége lesz. És én azt érzem, hogy amikor elkezdenek kireppenni a sasfiókák, akkor az anyamadárnak meg fog hasadni a szíve. Négyszer egymás után. És, később még többször. De nem a meghasadástól félek, hanem az üres asztaltól. Az üres szobától. Az üres autótól. Hogy kiscsalád leszünk. És az ma, most nekem egy nagyon nem akart állapot. Mert nagyon fog hiányozni, aki elmegy. És, mire hozzászokunk a hiányához, elindul majd a következő is. És, mire azt megszokjuk, elmegy mégegy.

És, amit felépítettünk. Az a rengeteg óra, amit beszélgetésbe, olvasásba, nevelésbe, szeretésbe, értük való imádkozásba és egy élhető családi élet kialakításába fektettünk. Nem kis meló. Annak ellenére sem, hogy amivé a családunk vált, amivé egymás számára formálódtunk, mint család, ez a miliő, amiben ma szeretünk élni, ez csak kisebb részben a mi melónk. A kegyelem, Isten kegyelme mely minden helyzetet, minden elhibázott döntést, minden elhamarkodottan kimondott bántó szót, minden ki nem mondott, oda nem adott szeretetmegnyilvánulást átfogott.

Ez a sok meló, ez a felépített áldássziget, a kegyelem, ami átfonja családi életünket - ezt a felépítményt fogom elveszíteni. Kisétálnak majd az ajtón és ottmaradunk F. meg én a családi életünk emlékeivel. Tudom, hogy lesz folytatás. Hogy a dolgok vége az tulajdonképpen egy csodás új kezdet. De nekem most ez az életem, ebben vagyok otthon, és nem kívánom a változást, még ha tudom is, hogy az úgy egészséges és úgy kell lennie.

"Örökké nem tarthatod magad mellett őket!" - figyelmeztetett egy kritikus hang az otthontanulásunk kezdetén. "Nem is akarom" - válaszoltam erre, és valóban nem volt akkor sem, ma sem célom magamhoz láncolni a gyerekeimet. A szoros együttélés és az otthontanulás miatt viszont a szeretetkötelék, ami kialakult köztünk erős lett, a szívem pedig ezt az állapotot, ezt a közelséget konzerválná. Persze, nem lehet.

És, miközben ezen merengek, itt szuszog mellettem a totyogónk. A vele való foglalkozást is ezek a gondolatok szövik át, így amikor belefeledkezem a szeretgetésébe és bájos gyermeki viselkedésének a figyelésébe, akkor azért gyakran bekúszik a gondolat, hogy ez nem lesz mindig így, hamarosan ez a kislegény is felnő... látod, nagyobb gyermekekkel élve az idő múlására való rácsodálkozás még a kicsivel való tevékenységek közben is jelen van, és a szilveszter-újév tengelyéből kilépve a háttérben megbúvva napi szinten kizökkenti a gondolataimat. Ez már szinte nem is kizökkenés, nálam ez az új normális.

Amikor ez eszembe jut, akkor fel szoktam tenni magamnak a kérdést, hogy vajon jobb volt-e akkor, amikor a nagyok voltak kicsik és a kicsik még nem voltak, jobb volt-e, hogy még nem foglalkoztatott az idő ilyetén múlása, gyakorlatilag egyáltalán nem gondoltam vele? 

Akkoriban teljesen lekötött az egyszerre több kicsi gyerekről, meg a háztartásról való gondoskodás. (Meg a blogírás - hogy én mennyi időt találtam az írásra, milyen sok poszt született akkortájt...) Ebben a kisgyerekes létben éltem, ebben voltam boldog. És, talán azért nem szembesültem az idő múlásával, mert így élve egyik nap tényleg olyan volt, mint a másik: a gyermeki fejlődés, a növekedés intenzitása a mindennapos peluscsere, szennyesedény-halom, nevelés és a kérdéseikre adott válaszok sorában javarészt észrevétlen maradt.

Mondták persze azok, akiknek már felnőtt gyerekei vannak, hogy egy pillanat alatt elszáll a kisgyermekkor, de, mikor sorban születnek a gyerekek és nem áll meg a babakedv három után, akkor az a "pillanat" látszólag sokkkkkkal tovább tart: egy sokgyerekes anya szemével a kicsikor az élet legszilárdabb állandójának tűnik, ami talán sosem változik.

Most meg, az új év kapcsán gyakran azon kapom magam, hogy az "utolsók" járnak a fejemben. Tudod, mint amikor pár napra elmész egy szép helyre, ahol nagyon jól érzed magad, és az utolsó előtti nap elindul az ember fejében a lemez: "Ez volt az utolsó strandolás (sóhaj). Ez volt az utolsó vacsi itt (sóhaj). Utolsó esti séta (sóhaj, sóhaj). Utolsó éjszakánk ebben a házban (sóóóhaaaaj)". Most úgy érzem, hogy ez az év lehet az utolsó közös évünk, aztán a legnagyobbunk kirepül. Persze, talán nem eszik olyan forrón a kását, de az én fejemben már beindult az "utolsós" lemez.

Talán emiatt, talán csak, mert most eleve jobban ráfigyelek az idő múlására, mindenesetre ezt az évet egy újabb különleges és megismételhetetlen évnek érzem lenni. Búék neked, kedves Olvasóm. Köszönöm, hogy hűségesen fel-felbukkansz és ritkán kitett posztjaimat is becsülettel elolvasod.

Legyen csodaszép éved! Isten kegyelme és szeretete öleljen át téged és családodat! Tegye erőfeszítéseidet maradandóvá 2023-ban!

Megszűnik a magántanulóság? Mi lesz a gyerekeinkkel?

A törvénymódosítás már az asztalon van: jövő héten tárgyalják, és akkor már csak 8 nap, míg életbe lép a verdikt. Az, amely olyan "apró változtatásokat" tartalmaz, melyen sokunknak megfordulhat az egész élete. Hiszen az új rendelet értelmében egy tollvonással megszűnik majd a magántanulóság.

A sokak által annyira várt oktatási változás szele immár kérlelhetetlenül elért minket, bár nem akkor és nem úgy, ahogyan szerettük volna. Aki érintve van, vegyes érzésekkel, de türelmesen várja a vesztét, a háttérben futtatva a menekülési útvonalakat, amikből azért nem olyan sok van. Terveket forralva és közben szimplán hitetlenkedve, hogy ez most tényleg megtörténhet...?

A kevésbé érintettek között újra téma lett, hogy miért kell, kell-e egyáltalán engedni, hogy bárki egy másfajta tanulási utat járhasson be, mint amit anno nekünk kellett. És ez generálja az újabb párbeszédeket érintett, érdeklődő és érdektelen felek között. Mert a gyerekek tanításáról mindenkinek van véleménye és a változtatások állítólag épp a gyerekek érdekében történnek, hogy aztán mindenki szakmához juthasson. Én most elmondom a véleményemet erről, mert van.


Nem szereztek eddig szakmát a magántanulók?

Van, aki szerzett, van, aki meg nem. A magántanulók mikrotársadalmának a többségét egyértelműen a hátrányos helyzetű, nem pedig a "kimenekített" gyerekek alkotják, még ha utóbbiak jobban hallatták is a hangjukat, mint előbbiek. Ennek a törvénymódosításnak viszont hangsúlyosan nem a kallódó fiatalok iránt érzett féltő szeretet a mozgatórugója. Hiszen ők is rosszul fognak járni, ha bevezetésre kerül ez az új-ság.

A szándék, hogy központosított oktatásban részesüljenek azok, akik a családjukban nem kapják meg a kellő ösztönzést a tanuláshoz, egészen értelmes, de semmiképpen nem tud ilyen formában megvalósulni. Az iskolarendszerből az ő problémáik megoldásának masszívan hiányoznak mind a személyi, mind a tárgyi feltételei. Szóval nem, ennek a rendeletnek nem sok köze van a nehezebb sorsú gyerekek boldogulási esélyeinek a javításához, amelyet amúgy számos, annál jóval hatásosabb eszközzel lehetne támogatólag előrelendíteni, mint a magántanulóság eltörlése. Ez az egész viszont messze nem erről szól.


Miről szól ez a törvény?

Rólunk, magántanulókat nevelő szülőkről szól. Arról, hogy túl nagy volt a szánk, túl sokat akartunk és túl hangosan kérkedtünk azzal, hogy megtehetjük, amit akarunk. Belevigyorogtunk az alvó oroszlán arcába, cibáltuk a bajuszát, táncoltunk a hátán és azt hittük sosem fog erre felébredni. A vizes lepedőt én elsősorban a tanulócsoportokra húzom. Főként azokra, amelyek minden fórumon a közoktatást szapulták és azzal ösztönöztek csatlakozásra másokat is, hogy nyíltan beszéltek idealista reformtörekvéseikről. Céljaik nemességében igazolva látták a kommunikációjuk erőteljes voltát és a saját szemükben valahol akarva-akaratlanul ők lettek az elavult oktatási rendszer megváltoztatásához erőteljesen hozzájáruló Átformáló Erő.


De ténylegesen minek az átformálói lettek, kérdem én?

A nem létező rendszeré, a légüres téré, amelyben mozognak? Hogyan is lehettek volna bárminek az átformálói, amikor rendszeren kívüliekként mindigis korlátok nélkül léteztek? Olyanok voltak, akikre nem vonatkoznak az oktatás többi szereplőjére érvényes szabályok. Nem kellett senkihez sem igazodniuk, ők maguk voltak maguknak a rendszer. És ebből csodálatos dolgokat is ki lehetett volna hozni kicsit több szakmai alázattal.

De ők ebben kérkedtek, egészen elhíve, hogy a gyerekek oktatását ők majd minden korábbi kezdeményezésnél jobban fogják csinálni. Nyilván pontosan a "mi majd mindenkinél jobban fogjuk csinálni" gondolata lendíti előre a mindenkori pedagógiai reform-törekvéseket is, ami egy erős ösztönző tud lenni, de azért, ha már itt tartunk, nem árt a kontextussal is tisztában lenni. Ugyanis nem ugyanaz a fajsúly, ha valaki a pályán kívülről kiabál be, mintha maga is a pályán belül játszana.

Aki sosem szervezett meg magántanulói csoportot a rendszeren belül (amire persze lehetőség sem volt), arról igazán nem is tudható, hogy hogyan funkcionálna ugyanazok mellett a feltételek mellett, melyekben egy hivatalos intézmény működik. Így nem túl fair dolog a saját hatékonyságot, mely még nem állta ki az idők próbáját, összevetni a komplett iskolarendszerrel, és aztán elmondani, hogy mi tudunk ennél jobbat is.

Tudhat jobbat, hiszen, szó, mi szó, mind látjuk, tudjuk, hogy milyen sok sebből vérzik a rendszer és persze mindegyikünknek megvan ezekről a dolgokról a konkrét véleménye. De ez a nem ideális rendszer eddig mégiscsak lehetővé tette, hogy létezhessenek ezek a csoportok, még volt ilyesmire is felhasználható magántanulói státusz - amit most miattuk tőlünk is elvesznek.


Mi lehet a célja a törvénynek?

Mi, mi - hát, üzenet és ultimátum. Mert azért a rendszerkritikának is van egy határa, mert nem lehet akármit megcsinálni. Lehet szidni a rendszert és a kormányt, erre megvannak a virtuális és offline terek, de nyílt fórumokon harsányan hirdetni egy nyilvánvalóan nem "tömeges fogyasztásra" létrehozott törvényi kiskaput, a médiában toborozva, embereket bátorítva a rendszerből való csoportos eldobbantásra?! Mégis mit vártunk? Hogy majd nem lesz semmi következménye ennek az ámokfutásnak? Évek óta mondom, de ma is úgy gondolom, hogy ennél azért lehettünk volna okosabbak, meg óvatosabbak is.


Hadat indít a kormány az alternatív gondolkodású szülők ellen?

Na, persze. Rabszolgákat akar a kormány, meg ilyenek. Lehet a kormányt hibáztatni, hogy mekkora genyó - és igazság szerint egy határvonal most valóban érzékelhetően át lett lépve, aminek, úgy gondolom még lesz visszaható következménye - de miért gondoljuk, hogy minden a vezetők hibája? Miért hisszük, hogy az ilyen rendeletek csak úgy a rendszer gonoszságából születnek?

Tizedik éve a mindennapjaink része az otthontanulás, de sosem volt még ekkora szigorítás. A 2016-os, amikor kötelezően bevonták a gyerekjóléti és a gyámhatóság véleményezését a magántanulói procedúrába, az sem ér fel a mostanival, mert ott legalább volt hagyva mozgástér az igazgatói döntési jogkörön keresztül. De most nincs. És ez nem az alternatív gondolkodású szülők elleni támadás, hanem a kollektíve meggondolatlan kommunikációnk következményeként manifesztálódó erő-kiegyenlítés.


Miért történik ez és miért éppen most?

Itt bizony, úgy gondolom, puszta erő-kiegyenlítésről van szó. Felborultak a viszonyok: egy kicsit mintha a nyúl vitte volna a puskát és mivel nem állt valami jól a mancsában, hát elszedték tőle. És hiába morgunk, azért van abban valami törvényszerű, ami történt. Bár nagyon nem így szerettük volna, de megérett a helyzet a változtatásra. Az intézmények már sorra zárták be a kapuikat a normál magántanulók előtt: megteltek a tömegesen tanulócsoportos formációban okított gyerekekkel, fiatalokkal, akik az intenzív toborzó munka következtében - és mert idővel hálás média-témává váltak - évről évre csak még többen lettek.

A suliigazgatókon is egyre nőtt a nyomás, hiszen hivatalosan nekik kellett tartaniuk a hátukat a sokadik magántanulói státusz engedélyezését követő felettesi ejnye-bejnyézés miatt. A fizetőképes réspiacot felismerő szemfülesebb oktatási intézményekben pedig a tandíjak emelkedtek meg radikálisan, lezárva több lehetőséget azok előtt, akik nem ezekhez az árakhoz voltak szokva éveken át - miközben más szülők talicskaszám öntötték a pénzüket a törvényi hátteret nem biztosító, de szolgáltatásaikat a magas fenntartási költségek miatt egekig tornázó tankörökbe. Nem volt ez a felállás hosszan fenntartható, ezt utólag bárki könnyen beláthatja. De azért jóval szelídebben is neki lehetett volna fogni a változtatásnak - ez azonban szerintem jócskán rajtunk múlt, ezt nem fogjuk tudni a rendszer nyakába varrni.


Tényleg itt a vége az otthontanulásnak?

Ha jövő héten a módosító csomag elfogadásra kerül, akkor a magántanulásnak valószínűleg lőttek, de hogy új hivatali formájában a köz számára ténylegesen kivitelezhető lesz-e az otthontanulás... na, az egy másik történet. Még nem lehet többet tudni az egyéni munkarendről, sem az egyes háttérintézmények saját belső hozzáállásáról az új helyzethez. De a magyarok, tudjuk, hogy fifikásak: biztosan lesz egy-két kósza ötlet, amely felmerül. Persze kérdés, hogy ez egyszer is működni fog-e a fifikásság, vagy itt most tényleg vége. Egyelőre nem érdemes túlaggódni, még nem veszett el minden remény - csak a fele.


Várhatóan milyen változásokat fog ez az egész újítás jelenteni?

Most még nem tudható. Minden attól függ, hogy a kormány hogyan gondolja a részleteket. Annyi bizonyos, hogy egy egyelőre nem meghatározott szerv kezébe kerül át a teljes engedélyeztetési folyamat, amely folyamatból bárkit ki lehet csukni, ugyanakkor csak a gyerekjólétit, a gyámhatóságot és az iskolaigazgatót lehet véleményezési céllal bevonni. Csak lehet - tehát nem kötelező. Ebből sejthető is, hogy itt az új folyamatban nem annyira fogják a családokat, egyéni szempontokat figyelembe vevő, mélyreható vizsgálódásnak alávetni. Ez viszont a rutinból, parancsszóra előre eldöntött, a többséget adott kimenetel felé orientáló megoldásoknak kedvez, sajnos.

Még változás, hogy amelyik egyéni munkarendű tanuló nem teljesíti a tantágyi követelményt, attól félévékor megvonják a státuszát és akkor muszáj lesz suliba járnia. Az is tudható, hogy egy tanévre lehet majd megkapni az új státuszt, és akinek a rendelet hatályba lépésekor van érvényes magántanulói státusza, annak a kijelölt szerv a most következő (2019/20-as) tanév alatt hivatalból felülbírálja a státuszát, azzal a céllal, hogy döntést hozzon: kiket tud áttenni egyéni munkarendesbe. Akiket nem tud, azok a tankötelezettségüknek csak suliba járással tudnak eleget tenni, vagyis kötelező lesz nekik mindennap bejárni az iskolába - feltehetően nem azonnal, hanem a következő tanévtől.

Ezzel kapcsolatban talán családilag érdemes végiggondolni, hogy ha korábban magántanulói státusszal rendelkezett a gyereked, akkor miket írtál a magántanulói kérvény indoklásába. Olyan szempontból lehet ránézni, hogy amit indoklásként írtál, vajon mennyire állja meg a helyét egy ismeretlen szándékú hivatal szemében. Nyilván amikor megírtad, még nem tudtad, hogy egy ismeretlen hivatal fogja megnézni, de ez most mindegy is. Hasznos lehet számba venni azt is, hogy a legutóbbi környezettanulmányt a gyámhatóság, illetve a gyerekjóléti milyen véleménnyel zárta.

Nem tudjuk, hogyan lesz, de szerintem a felülbírálathoz csak ezeket a szempontokat (indoklást és a két szakvéleményt) fogják figyelembe venni és még személyes elbeszélgetés sem lesz, hiszen azt elég körülményes lenne egy tanév alatt annyi gyereknél kivitelezni. Ezeken a dolgokon már egyáltalán nem tudsz változtatni, mégsem hiábavaló agyalni rajta. Segíthet felmérni, hogy mire számíts az ősztől esedékessé váló egyéni munkarend engedélyezési eljárásának kimenetelével kapcsolatban.


Egyéni munkarend - de mikortól?

Először is tisztázzuk: a rendelet, amely a magántanulóság kivezetéséről, illetve az egyéni tanrend bevezetéséről rendelkezik, idén fog hatályba lépni. Hogy konkrét legyek, a dátum 2019. szeptember 1-je. Nem 2020 tehát, ahogy a média kicsit félreolvasta, hanem idén. A hatályba lépés azt jelenti, hogy ősztől nem kérheted az igazgatót, hogy saját hatáskörben engedélyezze vagy meghosszabbítsa gyerekednek a magántanulói státuszát: a korábbi magántanulói procedúrát ekkor már nem fogják engedni végigvinni. Vagyis ősztől már csak egyéni munkarendet lehet kérvényezni egy jelenleg még nem ismert eljárás keretében, egy jelenleg ismeretlen (de a kormány által szep. 1-je után kirendelt) engedélyező szerv bevonásával. Gondolom ezt idejében meg fogjuk tudni.

Mit jelent az egyéni munkarend? Miért lesz jó (és miért nem)?

Az egyéni munkarend egy olyan oktatási forma, amelyben a tanuló nappali tagozatos diákként, de teljesen rugalmas módon kapcsolódva az intézményhez, tanul. Félévente vizsgáznia kell, de az órákra való bejárás teljes mértékben a tanuló és a suli tanárai közti belső megállapodásnak a függvénye. Pozitívuma, hogy nincs beszabályozva, tehát akár ugyanaz is beleférhet, mint a klasszikus magántanulói státuszba.

Negatívuma, hogy viszont hiányzik az a törvényi védettség mögüle, amely minden tanóra látogatása alól felmentené a tanulót, így valamennyivel kiszolgáltatottabb állapot ez, mint a magántanulóság. Az egyéni munkarendű tanuló után az intézmény megkapja a nappali tagozatosok után járó teljes normatívát (fejpénzt), ami az intézményvezetőkre ösztönzően hathat, így nagyobb eséllyel veszik fel a tanulót (már ha fel akarják).

Bár nem kifejezetten az egyéni tanrendhez tartozik, de a magántanulósággal mindigis valamennyire összefüggött: az óvodai felmentésben beállt változtatásoknál is van egy közeli határidő, amit érdemes figyelembe venni. 2020 január 1-je - ekkortól lép életbe a négyéves korra leszállított felmentési kérelem plafonja. Eddig hároméves kortól ötéves korig lehetett felmentést kérni, ez azonban jövőre, újév napján négyéves korra módosul.

A kérvényezési eljárás menetén nem változtattak: továbbra is a jegyzőhöz (vagy speciális esetekben az óvoda fenntartójához) kell a kérvényt benyújtani, aki a helyi védőnő és a választott óvoda vezetőjének a beleegyezésével adja meg. Az új szabályok értelmében hároméves kortól négyéves korig, tehát mindössze egy évre kaphat a gyerek felmentést az ovilátogatás alól. Ez már most is mindenkit érint, aki felmentési kérelem beadásán gondolkozik és a gyereke már nem hároméves. Ez is olyan rendelet, amely a hatását tekintve sok mindent megváltoztat.


Emellett még szigorodhat a feltétel-rendszer?

Igen, egyértelműen fog is. Ez az irány már eldőlt szerintem. A tanköteles gyerekekről is komolyabb nyilvántartást fognak vezetni, mint eddig, és a tankötelezettséggel kapcsolatos mulasztásokra is a jelek szerint gyorsabban és talán kevésbé elnézően fognak reagálni (már ha eddig egyáltalán elnézőek voltak). A jegyzőtől egyébként egy másik szervhez kerül át a nyilvántartás. De a konkrétumok ismeretében fogjuk csak tudni érdemben értékelni a helyzet súlyosságát.


Érdemes keresni alternatív menekülőútvonalat?

Ameddig nem látjuk a részleteket, addig nem érdemes konkrét lépéseket tenni: nagyon sok még a bizonytalan pont, ami miatt értelmetlen bármerre is lépni. Minden további lépés a részleteken, a jelenleg nem ismert tényezőkön múlik. Legyünk türelmesek: ne emésszük magunkat, hanem próbáljuk feldolgozni az információkat és családon belül, meg baráti körben agyaljuk végig a dolgokat. Tiszta fejjel könnyebb gondolkozni és jobb analitikusan, mint hisztérikusan végigzongorázni a lehetőségeinket. Még nincs itt az összeomlás és az elkeseredett döntések ideje. Ne ess kétségbe: szerintem még messze nem vagyunk a végén.

...és amúgy is tudjuk, hogy a reménység nem szégyenít meg. :)

   

Gyertek haza a külföldi suliból! - levél egy másik otthontanító anyának

HÁTTÉR: Ez a poszt egy meggyötört, világjáró édesanya panaszára íródott válaszként. Ő a hazaköltözésük után, nem olyan régen, blogjában hosszan írt arról, mennyire értetlenül állnak a hivatal friss határozata előtt, amelyben utasították a családot, hogy a gyerekeiket magyar iskolába írassák át. A hivatal indoklása szerint a külföldi intézménybe iratkozás nem számít a tankötelezettség teljesítésének. Vagyis megítélésük szerint a család jelenleg is szabálysértésben van. Ezt az álláspontot azonban a blogíró és a családja is vitatja. A kusza helyzetre reagálva született meg a mostani írás.

_________________________________

Kedves Anita!

Megértem, hogy ennyire megvisel a helyzet, sajnálom, ami veletek történik. Együtt érzek veled, de emellett engedd meg kérlek, hogy elmondjak néhány dolgot. Ahogyan korábban már írtam neked, az egész hercehurca hátterében az áll, hogy jelenleg sem teljesítitek a tankötelezettséget a magyar állam definíciói szerint. De miért nem teszitek meg? A "meghurcoltatásotok", ahogyan nevezed, erről a szabálysértésről szól és nem másról - és szerintem ezt valahol te is pontosan tudod.

Nem indokolatlanul "üldözve" vagytok a hazátokban, hanem tudatosan olyan dolgot teszel, amely megsérti a magyar állam törvényeit, és ezen az esetleges következmények ismeretében sem szeretnél változtatni. Pedig, ha ma engem ittas vezetésen kapnának vagy ha betörnék hozzátok és emiatt eljárás indulna ellenem, akkor bizonyára te sem azt mondanád, hogy szegény Esztert nem engedi a magyar állam a saját elképzelései szerint élni és indokolatlanul bántja. Hanem inkább azt mondanád nekem, hogy az eljárás jogos: a saját hibámból kerültem a slamasztikába.

A közoktatással kapcsolatban van igazság abban, amit leírtatok. Nyilván a legtöbb oktatási intézményben a helyzet messze nem rózsás, és rendszerszinten is vannak komoly gondok. De ezek a gondok harminc éve is ott voltak. És még mindig vannak más lehetőségek, amelyek legálisan választhatóak.

Léteznek jobb sulik is, ahol nem a gyerekek lelki megnyomorítása a cél, ráadásul a magyar állam pl. elismeri a magántanulóságot. Mindezek fényében nem helytálló azt sugallni, mintha a tankötelezettséget kizárólag iskolába járva, padban görnyedve lehetne teljesíteni. A te gyerekeid is simán lehetnének magántanulók.

A törvénybeli kötelezettségek nem teljesítése melletti védőbeszédként ezért nem tud releváns lenni a rendszerkritikátok. Hiszen az iskolarendszer gagyisága nem lehet oka egy ilyen szabálysértésnek. Bármilyen is a rendszer, ebben kell teljesíteni a tankötelezettséget: rátok ugyanúgy érvényesek a magyar törvények, mint mindenki másra, aki ebben az országban él.

Az egy pozitívum az ügyetekben, hogy még nem mondtak ki súlyosabb verdiktet rátok nézve. És úgy érzem, a tűzzel játszol, amikor ebben a helyzetben, megmaradva eredeti álláspontodnál, egyáltalán nem mutatsz készséget az előírások betartására.

Úgy gondolom, valahol nagyfokú naivitás azt várni egy hatóságtól, hogy a szabálysértést majd ne szankcionálja. Muszáj neki, különben semmilyen szabálynak nincs értelme, ha soha sincs következménye a megsértésüknek. De ez meg nem azért van, mert valamely személyes meggyőződésetek alapján éppen titeket pécéztek ki, hanem azért, mert továbbra is szabálysértésben tartod magatokat.

És ha már ilyen "öko, bio" meg mindenféle szinten tudatos személyként tekintetek magatokra, akkor nektek főleg tudni kellene okosan játszani: tudni kellene, hogy egy rendszer határait nem lehet akármeddig feszegetni anélkül, hogy nektek mennének. Ha értelmes emberként ezzel nem számolsz és emiatt összetűzésbe kerültök a hatósággal, az már valahol a te felelősséged.

Ez az egész ügy ugyanis egyáltalán nem rólatok, nem a ti személyes meggyőződéseitekről szól: ilyen a rendszer természete. Meghatároz bizonyos kereteket, de aztán az egyes emberre bízza a feladatot, hogy ezeken belül megtalálja, hogyan élhet értelmes, a lehetőségekhez képest boldog életet.

Nem a rendszerből kell kilépni, hanem a rendszer korlátait tudomásul véve belülről kell hekkelni. Azzal, hogy dafke boldog leszel és élhető körülményeket teremtesz saját magad és a családod számára.

Ha átiratkoznátok magyar suliba, szerintem rögtön megszűnne az eljárás. De ha ezt nem vagy hajlandó megtenni, és emiatt úgy döntötök, hogy inkább elmentek Magyarországról, akkor annak nem a hatóság igazságtalan bánásmódja lesz az oka, hanem az, hogy nem akartok a jogszabályoknak megfelelni (pedig szerintem meg lehetne találni annak kényelmes módját).

Azért nincsenek illúzióim a magyar jogrenddel és igazságszolgáltatással kapcsolatban sem: a tájékozottság, a korrektség és az emberség olykor tényleg hiánycikk, de egy ilyen esetben, mint a tiétek, teljesen jogszerű, hogy eljárást kezdeményeznek ellenetek.

Bárkit, aki szülőként ugyanezt tenné, ugyanígy eljárás alá vonnák a hatóságok (az ezzel kapcsolatos figyelmeztetés már évek óta kering a neten és szerintem otthontanulós körökben a legtöbben tisztában is vannak vele, még ha próbálják is ignorálni).

Te meg ebben a helyzetben, ahelyett, hogy változtatnál az eredeti elgondolásokon és mégis átíratnád a gyerekeiteket, még az emberek szimpátiájára is apellálsz, mintha valamilyen rendszerbeli anomáliának a jó szándékú áldozatai lennétek, még el is várva, hogy az állam mindezt megadóan elnézze. Hosszú távon biztosan nem fogja és ezzel viszont érdemes számolnod.

Amúgy egyáltalán nem értem, hogy miért csináljátok ezt. Ha elégedetlen vagy a magyar iskolarendszerrel (megalapozott lenne egyébként), akkor a lehető legkevésbé szoros együttműködést kell velük keresni. Egy kicsit erről is szól a magántanulóság vagy pedig egy jobb alapítványi suli megkeresése (elég sokféle van belőlük itthon). Ha meg az egész rendszer, úgy ahogy van, nem tetszik, akkor lehetőséged van kivonulni belőle, vagyis elhagyni Magyarországot.

Utóbbi esetben persze azt is érdemes figyelembe venni, hogy a legtöbb európai országban 3 hónap turistáskodás után szinte automatikusan bekerülsz az ország rendszerébe és a gyerekeitekre (a külföldi sulis státuszuktól függetlenül) annak a másik országnak a közoktatási törvényei lesznek rátukmálva.

A magyar negatív oktatási közhangulat ellenére az EU-s országok nagyobb részében mostohább viszonyok között lehet otthontanulni, mint itthon, hiszen a magántanulóság kevés helyen engedélyezett olyan egyértelmű, bármikor hivatkozható rendeletekkel, mint nálunk. Ennek a fényében lehet, hogy újra kellene értékelni a rendszerrel kapcsolatos viszonyodat.

Bárhová mentek, mindenképpen a rendszerben maradtok, csak egy másik módosulásában. Természetesen minden rendszer meghekkelhető, ha összevissza utazgattok a világban, de az az életforma nem tudom, hogy hosszabb távon mennyire működik, meg anyagilag is kell azt bírni. Szóval, amint látod, vannak lehetőségek. De az, hogy itt maradtok, nem íratod át a gyerekeket, és csak várod a helyzet eszkalálódását (mert ésszerű feltételezni, hogy ez következik)... nehéz érteni, hogy miért így.

Én azt mondom, hogy 'gyertek haza' a külföldi suliból! Ez az egyetlen, hatóság előtt is jó lelkiismerettel vállalható opció, amennyiben Magyarországon maradtok. Ne válaszd tudatosan az "üldöztetést", mert választhatsz mást is! És nem két rossz közül kell választanod.

Ha olvasómként konkrétan érdekel a fent említett blogíró édesanya panasza, itt olvasható. A hivatal álláspontjával kapcsolatos véleményét pedig ebben a posztjában fejti ki.

"Hogyan tetted le a parázást az évek során?" (Olvasói kérdés az otthontanulásról)

Én úgy tapasztalom a saját életemben, hogy a parák sohasem hagynak el teljesen. Végigkísérik az életet, de rendszerint minden életszakaszban, minden helyzetben más formát öltenek. Olyan ez, mint a gyereknevelés. Amin egy háromhónapossal még parázol, az már eszedbe sem jut egy nyolcévessel. Meg, amin az első gyereknél szétaggódod magad, azt lazábban kezeled a harmadiknál - kizárólag amiatt, hogy telnek az évek, és te közben folyton-folyton gazdagodsz különféle, felemelő meg kijózanító élettapasztalatokkal.

Ezeknek a megtapasztalásoknak a hatására talán kicsit bölcsebb, kicsit kimértebb, de mindenképp határozottabb, céltudatosabb, magabiztosabb leszel, mivel az élettapasztalatokon keresztül jobban meg is ismered önmagad és úgy általában az embereket. Persze az, hogy az évek múlásával minden egyre könnyebb és egyszerűbb lenne, azért nem ennyire egyértelmű. Hiszen, ahogy nő a gyerek (és, ahogy korosodik a szülő), újabb kihívások, újabb félelmek vehetik (és általában veszik) át a régiek helyét, melyek, úgy tűnik, egyre komolyabb fajsúlyú helyzetekkel kapcsolatban merülnek fel. És az otthontanulás ezeket a parákat igencsak fel tudja erősíteni.

Akármekkora magabiztossággal indulunk is bele, olykor mindegyikünkre rászakad a bénító érzés, hogy mennyire kevesek is vagyunk mi ehhez az egészhez. Nem vagyunk kiforrott, kész jellemű személyek, nem mindig vagyunk türelmes, kedves emberek. Hitünk, lelki szokásaink ingadoznak: nem vagyunk mindenben követésre méltók, és persze nem is vagyunk erre büszkék. De, akárhogyan is érzünk, a gyerekeink minket figyelnek, elsősorban és leginkább a mi életpéldánkból táplálkoznak. A döntéseket mi hozzuk a fejük felett - szóval itt tényleg rajtunk áll vagy bukik minden.

Nyilván nem véletlenül tesszük, amit teszünk, nem is akarnánk másokra hárítani a dolgokat: számunkra rendjén van, hogy tőlünk függ a boldogulásuk, hogy mi hordozzuk a teljes felelősséget az ő lelki fejlődésükért, tanulásukért, jólétükért (és ebben a felelősségvállalásban alig osztozunk tanárokkal, nevelőkkel). Ez azonban időnként komoly lelki leterheltséget okozhat, főleg zűrősebb élethelyzetekben vagy a vizsgák közeledésével.

Kérted, hogy írjam le, hogyan jutottam túl a paráimon, de én nem ismerem a paramentes élet titkát! Nem hiszem, hogy lehet aggódások nélkül élni, mert, ha szeretsz valakit, akkor aggódni fogsz érte. Aggódsz, hogy elveszíted fizikálisan, hogy elveszíted lelkileg (elveszíted a szívét!), aggódsz, hogy nem leszel elég jó a számára (jó anyja, jó nevelője, jó mentora, tanára).

Hogyan is ne aggódnál, hiszen szereted és a legjobbat akarod neki! Aki szeret, az nem tud úgy élni, hogy a saját életének a gondjai, és a vele együtt élők életének a gondjai (sőt, néha idegenekéi is), meg a saját vélt vagy valós elemi félelmei, amik az ajtaján bekopogtatnak, egyáltalán ne érintsék meg.

Attól persze, hogy bekopogtatnak, még nem feltétlenül kell betessékelni és megvendégelni őket. És ebben segíthet, ha megértjük, hogy emberi mivoltunkból adódik, hogy a félelmek mindig meg tudják érinteni a szívünket. Ha ezt tudod, nem fogsz nagyon kétsegbe esni, amikor újra és újra megtörténik. Persze uralkodhatsz ezeken a félelmeken - valahol erről szól az egész földi utazásunk Istent és önmagunkat egyre jobban megismerve, elfogadva, felvállalva, megszeretve.

Ahhoz, hogy a félelmeimen túl tudjak lenni, őszintén magamba kell néznem, és meg kell találnom a választ arra a kérdésre, hogy pontosan mitől félek, és miért félek attól a helyzettől ennyire? Ha tudom, mi a para konkrét, néven nevezhető tárgya, ha pontosan meg tudom fogalmazni, hogy mi okoz ebben a helyzetben akkora félelmet nekem, akkor már pontosan tudom, hogy mit kell Isten kezébe letennem. Éppen most.

A Bibliából tudjuk, hogy a szeretet kiűzi a félelmet - ez azonban nem az én szeretetem (ennyire sosem fogok tudni szeretni), hanem az Ő szeretete. Isten nagyon-nagyon szeret téged, nagyon szeret engem is.

Mivel tudom, hogy szeret, képes vagyok elhinni Neki azt is, hogy Benne megbízhatok - és ez valóban így van. Ő nem szívbajos: tudom, hogy Neki tényleg elmondhatom, mi bénítja meg a szívemet. Vele megoszthatom a legelemibb félelmeimet. Amikor megteszem (mikor őszintén és nyílt szívvel elétárom lelki terheimet), akkor lehetőség kínálkozik: letehetem végleg Nála azt, ami lehúz, lenyom, megbénít. Kiönthetem Neki teljesen a szívemet, mert Nála mindig biztonságban van a szívem. És aztán, miután ezt megtettem, továbbmehetek szabadon.

Akárhányszor megteszem ezt, Isten akárhányadszor is szívesen és mély szeretettel fogad: én tudom Róla, hogy sosem utasít el. Néha harcolnom kell, hogy a kétségeskedés (az, hogy nem tudom pontosan, mi következik) ne kétségbeesésbe (páni félelembe) csapjon - vagy, ha át is csap, akkor is tudjak a csomagommal odamenni Hozzá és kiönteni Neki a szívemet. Újra, meg újra. Ahányszor csak elborít a félelem. Akárhányszor... A szívem így lassan meg tud szabadulni a ki nem mondott, fel nem vállalt belső félelmek súlya alól is, amelyek eddig talán titkon nyomtak, emésztettek.

Aztán persze, mindig jönnek újabbak. Félelmek. Aggódások. Idővel azonban megtanul az ember egyre gyorsabban reagálni: egyre kevésbé engedni, hogy napokra lehúzzon, amitől tartok, hogy aztán az a dolog teljes szétcsúszást okozzon. Ennek elkerülése érdekében folyamatosan igyekszem odapakolni a terheimet az Úr Jézus lábaihoz. És mivel időről időre megtapasztalom, hogy Nála mindig meg tudok nyugodni és fel tudok szabadulni a parálás alól, ezért egyre rutinosabb leszek az odamenésben: lassan reflexszerűvé válik ez.

Lehet, hogy az évek múlásával amiatt érződök, ahogy írtad, "lazábbnak", mert ezeket megtapasztaltam, és újra, meg újra tapasztalom. És ezen tapasztalatok által egyre erősödik a bizalmam Isten hűségében. Szóval nem én vagyok okosabb, hanem egyre bátrabban merem ráhagyni magam arra a Kézre, mely időről időre belenyúl az életembe szeretve irányba állítva engem. S terel arrafelé, amerre jónak látja. És azt látom, hogy nem ejt el.

Bár az élethelyzetek pont ugyanolyan ijesztőek tudnak lenni, mint korábban, már nem borít ki annyira a kísérőtünet létbizonytalanság-érzés: amikor úgy érzem, hogy kétesélyes a dolog, és egyáltalán nem tudható, hogy nem fogom e nagyon megszívni. Mert azt is tapasztalom ilyenkor, hogy amitől félek, Ő azt nem hozza rám.

Azokon a kivételes alkalmakon, amikor mégis enged az életemben megtörténni valamit, ami újra elemi belső félelmeket szabadít fel bennem, mindig áldás származik a rendeléseiből. És mindig elkészíti a kimenekedés útját is számomra. Ameddig viszont ezt nem látom megvalósulni, addig elrejtőzhetek a jelenlétében, tudva, hogy a legnagyobb aggódásom is fel tud oldódni az Ő szeretetében. Mindig.

Ami még sokat segít: ha odafigyelek arra, hogy fizikálisan mi esik jól (és mi nem) stresszes helyzetekben. Önmagunk vigasztalására, kényeztetésére gondolok. "Gyere, kicsi Én, itt egy kis marék boldogságmorzsa addig is, amíg gyötrődsz...!:)"

Néha ez a fajta öngondoskodás (egy nagy pohár hideg víz, kedvenc zeneszám bekapcsolása, egy forró mézes gyümölcstea, egy szelet finom süti, 15 perc magány, séta vagy gubbasztás, egy jó könyvpől pár oldal olvasása, vagy egy naaagy alvás) magában elegendő kizökkenteni a negatív hangulatból. Nem gondolnánk, de egy-egy kicsi dolog hatalmasat lendíthet a közérzeten. Jó közérzettel, kipihenve, nem dehidratáltan könnyebb a dolgokat a maguk helyén kezelni. Önmagam ridegen tartásával sokszor saját magam szivatom magamat, hiszen ha nem figyelek arra, hogy kényelmes helyzetbe kerüljek, akkor az elmém és a szívem kevésbé lesz hatékony, mikor a helyzet feldolgozására kellene koncentrálni.

Ami még segít (bármilyen furán hangzik), az a legrosszabb eshetőségek drámai végiggondolása. Általában ezeket a gondolatokat próbáljuk a leginkább elkerülni, azonban néha segít, ha egyszerűen szembenézünk a helyzettel és megkérdezzük magunktól: mi a legrosszabb dolog, ami ebben a helyzetben most megtörténhet? És ha megtörténne az a dolog, mit lépnék...?


Na, akkor gondolkozzunk - de tényleg! Mi a legrosszabb, ami történhet?

Nem sikerülnek a vizsgák? Egy kicsit ciki, de ettől már kudarcot vallunk, mint a gyermekünk szülei? Ja, hogy lúzerek leszünk mások szemében? De aztán meg, akkor mi van? Aki fontos, az a ciki hekyzetekben is mellettünk fog állni, akármi legyen is az, a többi meg akkor és ott úgysem számít.

Egy sikertelen vizsgának ritkán van végérvényes következménye: általában újra neki lehet futni, akkor meg egy élettapasztalattal több. Még mindig megvan a család, még mindig együtt vagyunk, így van kivel levonni a tanulságokat, van kivel feldolgozni az élményt és van kivel vigasztalódni (ők azok, akik majd segítnek összehozni a felkészülést a pótvizsgára). Ha jobban belegondolsz, nagy gáz, tragédia mégsem történt.

Ha elvennék a gyerekedet a hatóságok, ha elveszítenéd a házastársad vagy a szeretteid közül valakit, aki számodra a világot jelenti - az már igazi tragédia. Fájdalmas, kimondhatatlan súly egy ilyen történés az ember lelkében...

Van gyász, amibe szinte belebolondulunk. Van olyan mély fájdalom, ami annyira rátelepszik az emberre, hogy már könnye sincs, amivel kisírhatná a fájdalmát, szinte levegőt sem tud venni akkora seb esik a szívén. Ha történt veled ilyen, érezheted úgy, hogy sosem leszel képes újra rendesen élni, túllenni. De akárhogyan is érzel most, és történjék bármi körülötted (mert ki tudja, hogy holnap nem fog-e más, rosszabb dolog jönni?), a hullámok átcsaphatnak feletted, akár hetekig, hónapokig feküdhetsz a mélyben, ahogy Jónás vagy Jób - önmagadat nem fogod elveszíteni és az Úr Jézust sem fogod elveszíteni. Még az igazi tragédiákban sem vagy egyedül, hát még azokban a helyzetekben, amelyek az igazi tragédiák árnyékában kevésbé súlyosak!

Nincs tehát mitől félni, és a Bibliából tudjuk, hogy az aggódás éppen nem az, amivel a dolgok menetén akár egy szemernyit is változtatni tudunk. Ellenben Isten a hívő ember imádságára hegyeket is képes a helyükről elmozdítani. Neked vajon most mi az a hegy, amelyet el kellene onnan mozdítani, ahol van? És szerinted Isten nem tudja azt megtenni? Nyilván megtudja, a kérdés csak az, hogy akarja-e? Ha nem, akkor imádkozz, hogy adja kegyelmét és erejét, hogy el tudd viselni, amit rád mért. Ha igen, akkor imádkozz, hogy megtegye, ami az életedre vonatkozó jó tervének a része.

Ami fölött nincs hatalmad, azon felesleges előre örlődni. Ha megtörténik, amitől tartasz, akkor az ott és akkor egy megoldandó helyzet lesz az életedben - valami, amit túl kell élni, amiből fel kell tudni állni. De ebben már mindegyikünk szerzett tapasztalatot és eddig még mindig fel tudtunk állni, bármi ért. Ha meg nem történik meg a legrosszabb, akkor... akkor mindaz, amit aggódással töltöttél, elpazarolt, kárbaveszett idő lesz, amit ugyanannyi erővel derűlátó tervek farigcsálásával is eltölthettél volna. És akkor megspóroltad volna magadnak azt a sok rossz pillanatot, ameddig azon gyötrődtél, hogy hogyan lesz majd, ami nem is lett úgy.

Végszóféle

Sok helyzetben van lehetőség újrapróbálkozni, változtatni, javítani: az ember Isten segítségével meg tudja találni a megoldást. Ha beüt a krach, tudhatod, hogy szinte bármit túl lehet élni, szinte mindenhonnan fel lehet állni. Az Úr Jézus meg egyenesen minden lelki sebet be tud gyógyítani (Ő a nagy Gyógyító és életek helyrehozója).

Igazán nagy tragédia kevés adódik egy emberéletben, de a legnehezebb helyzeteket is túl lehet élni (mások is megcsinálták, felálltak lehetetlennek gondolt helyzetekből, te is meg tudnád csinálni). Ezen a ponton viszont szeretettel emlékeztetnélek arra, hogy jelenleg te nem vagy ott. Valószínűleg nem is leszel soha, hiszen nagyon-nagyon ritkán öltenek testet a félelmeink - milyen jó is ez!

Viszont, ha mégis odakerülnél, hogy megtörténne veled, amitől félsz, legalább tudhatod, hogy a helyzeted akkor sem lenne reménytelen. A helyzet sohasem reménytelen. De ettől még persze szabad néha úgy érezni, hogy az...

   

Őszintén az otthontanulásról II. (marathoni poszt)

Hiába a sokféle csoport, ezen az úton egyedül kell végigmenned

Ezt persze általában nem mondja el senki. Az ember lánya rendszerint abszolút nem erre készül, hanem azt gondolja, hogy végre egy valódi, jól működő elit közösség tagja lehet. Elvekkel rendelkező, másokat befogadó, színes kis csapat része, amelyből sokat fog tudni profitálni... Ez a dolog azonban nem teljesen így működik.

Az otthontanulós csoportok a legtöbbször csak az együvé tartozás illúzióját adják meg a tagoknak. Mert lehet egy ilyen csoport virtuális ideológiai közösség, amiben az embereket jobban összetartja az ideológia (legyen az bárminémű is), mint maga az otthontanulás. Egy ilyen közösség viszont csak úgy tud jól működni, ha magában tudatosítja (és nyíltan fel is vállalja), hogy őket elsősorban nem az otthontanulás, hanem egy attól valamennyire független közös ideológia tart egyben. Ezekben a csoportokban benne van a potenciál, hogy összekovácsolódó közösséggé váljanak. Idővel azonban elkerülhetetlenül elveszítik tipikus otthontanuló jellegüket, hiszen nem erre domborítanak rá, hanem az ideológiai hasonszőrűségre.

A másik, gyakoribb verzió, amikor téma szempontjából elsősorban és leginkább az otthontanulás köré szerveződik egy otthontanulós csoport. Ez viszonylag hamar személytelen informáló egyesületté degradálhatja a közösséget, ahova az emberek nem felfrissülni és új erőt nyerni, hanem csak tájékozódni járnak vissza. Egy ideig persze lehet szigorúan csak praktikus otthontanulós kérdések köré épülő közösséget létrehozni, azonban ezt szinte lehetetlen hosszú távon ilyen mederben megtartani.

Azért lehetetlen, mert ezekben a csoportok nem tudják megadni azt a fajta valódi közösségi érzést, amit az otthonoktatók náluk keresnek - éppen az egyetértésben született alapelvek hiánya miatt nem. Az ideológiai sokszínűség és a tanuláshoz való nagyon eltérő hozzállás miatt esélyes, hogy előbb vagy utóbb be fog szivárogni valamilyen megosztó nézet, amely vitafórummá változtatja ezt a virtuális teret összeugrasztva a tagokat, szétzilálva a közösséget.

Nem azért írom ezt, mert teljesen otthontanulós közösség-ellenes vagyok. Nem vagyok. Viszont sok otthontanulós csoportos ténykedésről látom úgy, hogy felesleges. Javuk tuladonképpen valamilyen ideológiai csoport lenne, ezt azonban sem nyíltan nem kommunikálják, sem a csatlakozáskor nem feltétel. Emiatt pedig inkább informáló egyesületként működnek ki nem mondott, de érzékelhető uralkodó nézetek mentén.

Ezek a közösségek ilyen minőségükben igen alacsony hatékonyságúak, hiszen a csoporton belül (épp a közösségi jelleg miatt) nem lelhetőek fel egységesen képviselt tényszerű információk, csak sokféle szubjektív vélemény az egyes témákról. A tagjaikat nem tudják (talán nem is akarják) valódi közösséggé formálni, mivel ahhoz valamilyen nyíltan kommunikált egységes ideológiára lenne szükség, amely viszont többnyire hiányzik. Így azonban - bármilyen jelentős potenciált hordoznak is -, ebben a formában nincs komolyabb funkciójuk, vagyis nem vezetnek sehova.

Pedig azonos ideológiai alapokon nyugvó, jól működő oo kisközösségeknek lenne helye, értelme. Hiszen mindegyikünknek szüksége van az életében néhány olyan támogató személyre, akinek kiöntheti a szívét akkor, amikor úgy érzi, hogy kudarcot vallott, nem megy tovább az otthontanulás (vagy maga a családi élet). Emiatt valóban nagyon fontos lenne időt és energiát beletenni abba, hogy megtaláljuk a szívünkhöz közelálló pár személyes ismerőst, oo családot, akikkel egymást kölcsönösen támogatva megosztozhatunk vándorutunk terhein.

És ebben tudnának szerepet vállalni az oo közösségek. Meg abban is, hogy megtanítsanak felhőtlenül örülni a saját utunknak a küzdelmek között is. Illetve hogy segítsenek önmagunk többiektől való különbözőségét elfogadni. Nem egy közösségre utalt tagként látni magunkat, hanem szabad, okos és cselekvőképes egyéneknek. Olyanoknak, akik egyszer már képesek voltak a saját elemi félelmeikkel farkasszemet nézve a közgondolkozás hurrogása és a bürokrácia akadékoskodásai ellenére meglépni azt, amit a szívükben helyesnek éreztek. Olyanoknak, akik tudják magukról, hogy ugyanezt bármikor máskor is képesek lennének megtenni (gyakorlatilag erről szól az egész életük).

Ma a csoportok nemigen segítenek az előbbiekben. Többek között emiatt gondolom úgy, hogy észbe kellene vennie mindenkinek, aki az otthontanulásban gondolkozik: ez egyáltalán nem egy kollektív út. Nem segít neked, ha úgy tekintesz magadra, hogy vagyunk mi, 'az otthonoktatók' együtt.

Az igazság az, hogy csak te vagy magadban, meg én. Csak mi vagyunk a saját, teljesen egyéni otthontanulós utunkon a saját családunkkal, közeli barátainkkal, rokoni kapcsolatainkkal. Ha baj van, elsősorban és leginkább saját magunkra (családunkra) számíthatunk: az életünkben személyesen is jelenlévő emberek erőforrásaiból meríthetünk, nem egy hasonszőrűekből álló virtuális közösségből. Muszáj ezt leírnom, mert otthontanítóként nem használ a kollektív tudat. Az ugyanis valamiféle nyájösztönt hoz elő az emberekből (amikor néhány hangos bárány izgatottsága az egész közösséget magával ragadja és egy irányba mozgatja).

A nyájösztön kényelmességre csábít és megakadályozza, hogy élj az integritásoddal. Emiatt nem érzel késztetést személyes véleményt kialakítani téged személyesen érintő dolgokról, eseményekről. Ezzel magyarázható az a fajta passzív viselkedés is, amikor új helyzetben (ahelyett, hogy cselekednél), aggódva fordulsz a közösséghez megoldásért: hiszen ott mindig találni nálad okosabbakat, akik gondolkoznak helyetted és reagálnak a kialakult problémákra.

A nyájösztön nem segít a saját küzdelmeid között kitartani sem. A csoporttagok életproblémáinak és félelmeinek folytonos figyelemmel követése inkább rásegít meglévő komplexusaidra, elbizonytalanodásaidra, hogy aztán idővel mindenki félinformáció-túltengésben szenvedő, rémtörténetekkel telipakolt fejű aggódó (vagy éppen feltüzelt) édesanyává, édesapává váljon.

Otthontanító szülőként a magányhoz kulcsfontosságú hozzászoknod. Muszáj megtanulnod, hogy önállóan járj utána dolgoknak, önállóan dönts éles helyzetekben, és önállóan vállald a teljes felelősséget a döntésidért. Nem hivatkozhatsz virtuális csoportra vagy másféle otthontanulós közösségre, mert ezek nem relevánsak sem a bürokrácia, sem a jog, de még a saját személyes életed szempontjából sem.

Neked másokéval össze nem hasonlítható, egyedi az életutad, és persze teljesen egyedi az otthontanulásotok is. Ezért nincs mese: be kell fejezni a virtuális közösségben létezést, és hozzá kell szokni mostmár ahhoz, hogy a te életed a te életed és annak összes zűrét neked magadnak kell megoldanod.

Helyetted senki nem fog utánaolvasni a dolgoknak. Senki nem fogja képviselni a te jogaidat. Helyetted senki sem fogja kitakarítani a konyhádat és nem fogja senki jobban megnevelni a gyerekeidet. Nem fogják lejjebb adni a te elvárásaidat helyetted, hogy egy lélegzetvételnyi józan észhez, felfrissüléshez juthass. És más nem fogja egyszerűbbé és élhetőbbé tenni a te életedet, hogy végre megtalálhasd a forrást a kételyeid feloldására. Ezeket vagy te teszed meg saját magadért és a családodért, vagy minden megmarad olyan kaotikusnak, amilyennek most érzed.

Ezért ne függj és ne félj senki emberfiától!

Ne függj egy csoporttól a véleményed kialakításában: járj magad utána a dolgoknak, amik foglalkoztatnak. Tanácstalanságban dolgozz önállóan a problémádon, kérdezz meg egy-két olyan embert a helyzetről, akiknek higgadt ítélőképességében megbízol, de ne függj mások véleményétől, hanem alakítsd ki magadnak a sajátodat.

Ne függj egy csoporttól abban sem, hogy az majd megharcolja a jogi küzdelmeidet, érvényesíti jogaidat. Ne legyenek illúzióid: mások gyakorlatban letesztelt ötletei rendszerint nem fognak neked beválni, amitől csak még szerencsétlenebbnek fogod érezni magad. Áldozat-hozzáállással persze nehéz lesz felülemelkedni a problémákon, ha viszont önállóan ötletelsz, az növeli az önbizalmadat.

Böngészd át a köznevelési törvényt, műveld ki jól magad a hatályos rendeletekből. (Ha szükséges a polgári törvénykönyvből, iskolai házirendből, intézményi szervezeti és működési szabályzatból is.) Nyomtasd ki az ügyed szempontjából fontos törvényi passzusokat, és ha valami nem egyértelmű, kérdezz, kérdezz, kérdezz. Iskolatitkártól, hivatalnoktól, oktatási szakértőtől. Bátran vegyél igénybe köztájékoztatásra kirendelt jogi tanácsadót is.

Ne függj az otthontanuló közösségtől a gyereked szocializációjánál sem, hiszen a család, az ismerősök és a helyi lehetőségek pont elegek neki. A kollektíven szervezett programok a társas kapcsolatok megerősödésével kecsegtetnek, valójában viszont semmivel sem hatékonyabbak ebben, mint amikor csupán azzal a pár családdal ápolod a kapcsolatot, akiket igazán közel érzel magadhoz.

Ne csodálj felettébb másokat azért, amit az otthontanulásban tesznek. Lehet, hogy azt hiszed, ők sokkal jobb szervezők és kreatívabbak, mint te: az igazság azonban az, hogy a te életedet senki sem csinálhatja nálad jobban. Nem láthatod azoknak a teljes életét, akik miatt lenyomod magad, csupán részleteket látsz: azokat a szeleteket, amelyeket hajlandóak az otthontanulásukból megmutatni.

A sikeresnek tűnő emberek általában elrejtik mély kételyeiket és megalkuvásaikat a többi ember elől és csak ritkán beszélnek azokról a dolgokról, amiket otthonoktatóként már nem is ők csinálnak a családjukban (kidelegált kötelezettségek). Nem mindig mondják őszintén el, hogy valójában mit áldoztak be azért, hogy olyan legyen az életük, amilyennek látod. Pedig ők sem szuperszülők. Nekik is megvannak a maguk harcai, amelyek lehet, hogy olyan harcok, amiket nem irigyelnél el tőlük, hogyha tudnál róluk. Viszont kétségkívül több derűvel, magabiztosabban képesek hozzáállni a helyzetekhez, mint ahogyan a saját életedet szemléled - talán ez az egyetlen dolog, amit érdemes tőlük eltanulni.

Nem kell tehát folyton másokra nézned: lehetsz bármikor boldog a te saját nagyszerű életeddel. Lehetsz kreatív úgy, ahogyan csak te tudsz lenni. Megtalálhatod a számodra működőképes otthontanító stílust. Mozgósíthatod magadban a saját erőforrásaidat azokért a célokért, amelyek neked fontosak. Mindeközben élvezheted az apró pillanatokat megismételhetetlen, különleges családoddal. Erről szól ez az utazás, az otthontanulás.

Bár azt írtam, ne függj emberektől, se emberek csoportjától - és ezt így is gondolom -, van Valaki, akitől jó és szükséges függni: Istentől. Ő nem ejt el téged... soha, semmilyen helyzetben. Amikor az ember otthontanulásra adja a fejét ez az első és legelemibb dolog, amit a saját bőrén tapasztal meg. Aki Benne bízva indul el az úton, azt kegyelmébe, mint egy nagykabátba, burkolja be az Úr és megtartja a szeretetében. Ezért a tapasztalatért érdemes továbbcsinálni, megéri kitartani. Addig, ameddig csak lehet.