Otthontanulás 101 - vizsgakészüléses tapasztalatok kezdőknek (3/3)

Ez itt már a harmadik rész, amit egyik Matrózblog olvasó ismerősöm kérdései mentén írtam. Az első és a második részeket itt tudod elolvasni.

"Ti hogy csináltátok? Minden nap tanultatok? Vagy ez teljesen az egyeni ritmusra épül?"

A legtöbb magántanuló ismerősünk szeptember elsejével kezd el tanulni a gyerekeivel és végigtanulják a félévet. Ennek az az előnye, hogy sokkal lazábban vehetik az esetleges napi kihagyásokat (betegséget, vendégfogadást, váratlan ügyintézést), és kényelmesebb tempót diktálnak maguknak. A hátrány annyi, hogy a folyamatban nehéz meglátni a tanulás végét, így a gyerek hamarabb elveszíti tanulási motivációját (minek üljön le, ha sosem lesz ennek vége...?).

A legtöbb magántanulónak szeptember elsején még irreálisan távolinak tűnik a féléves vizsga, és az együtt tanulás kezdeti szárnyaló lelkesedése az első tanulós hónapok után kényszeredett muszájdologgá degradálódik, amit sem a gyerek, sem a szülő nem szeret és nehezen is visel. Egy idő után ez a helyzet a gyerek részéről érthető módon makacskodásba szokott torkollni. Ami meg azt eredményezheti, hogy a szülő a gyerekkel való, tanulás feletti rendszeres összeütközések miatt hamarabb kiég az otthontanulásban.

Mi nem így tanulunk. Mikor már magántanuló lett az aktuális gyerekünk és elkezdünk ténylegesen (vizsgákra készülve) tanulni, akkor mi tömbösítve szeretjük venni a tanulnivalókat. Matekot, írástanulást napi szinten elővesszük néhány hónapig (eddig sosem kezdtünk szeptemberben, hanem sokkal később). Környezetet meg egyebeket kampányszerűen tanulunk, néhány hét alatt kivégezve a tanulnivalókat. A felsőbb évfolyamokon is ugyanígy szervezem meg a tanulást.

A munkafüzetek kitöltését (a matekot leszámítva) minden évfolyamon igyekszünk messze elkerülni. Az a tapasztalatunk, hogy annyit nem mélyít az ismereteken, viszont igen keservessé teszi a gyereknek a haladást: kezdetben az íráskészség nehézkessége miatt, mivel viszonylag hamar elfárad a kezük, később ezért, mert a munkafüzeletés nagyon elaprózza a tananyagot és a gyerek nem látja a végét. Mi inkább szóban megbeszéljük a munkafüzetek tartalmát, de gyakran még erre sincs szükség (a tankönyv elegendő).

Ahogyan tanulunk, annak számunkra az az előnye, hogy a gyerekeknek (és nekem is) könnyebb így motiváltnak maradni. Mivel nem a tanulásról szól az egész félévünk, tudunk egy csomó időt szabadon tevékenykedni, anélkül, hogy a napi tanulást le kellene tudni. Szóval rengeteg idő jut játszani, olvasni, rajzolni, kint futkosni, heverészni, gondolkozni, beszélgetni. Ezért a gyerekek nem is akarják a tanulási időket komolyabban szabotálni. Tudják, hogy akkor ülünk le tanulni, amikor már azért eléggé közelednek a vizsgák, ezért könnyen belátják, hogy most már muszáj nekiülni. Amikor tanulunk, akkor nincs lötyögés: akkor tényleg tanulunk. Sokkal koncentráltabban, nagyobb falatokban, tömbösítve - akkor tényleg hajtás van.

Ez a hajtás azonban érdekes módon nem okoz hosszantartó, kezelhetetlen stresszt a számunkra. Mi ezeket az időszakokat is szeretjük, mert máshogyan vagyunk együtt. Nagyon élvezem a memoriterek együtt tanulását, meg azt, amikor különböző feladatokat segítek értelmezni. Meg az is jó, amikor a megtanulandók kapcsán érdekes témákról indul beszélgetés: költők, írók, történelmi személyek tettei, művei... egy matekpélda vagy kémiai infó is generálhat ilyet és a kisebb tesók is 'képzettségtől függetlenül' be szoktak (mert be tudnak) ebbe kapcsolódni. És nem ritkán kiderül, hogy a kicsi nem feltétlenül tájékozatlanabb: néha ő tud többet a témában.

Persze van, amikor már kínunkban röhögünk a tananyagon, meg veszekszünk és kiborulunk egymáson, de a jellemzőbb az, hogy mindenki segít a másiknak, és egymást bátorítjuk. Mindennap új erőt merítünk a tényből, hogy már nem tart soká. Emiatt persze izgulás is van, hogy mi minden áll még előttünk, amin át kell magunkat rágni - de én csak hajtom, tolom őket előre (hajcsárkodom), és ők is, én is komolyan dolgozunk.

Egy ponton persze mindig eljutunk a határainkig, amikor minden szétesik. Amikor már úgy látom, a tananyagból semmit sem tudnak a gyerekek és nagyon sanszos, hogy kudarcot fogunk vallani - ami nyilván elsősorban és leginkább az én személyes kudarcom lenne. Aztán, hála az Úrnak, sosem ez történik. Mindig túllendülünk a holtpontokon, a gyerekek bátorítanak, én meg egyszer csak elengedem az egészet és belenyugszom, hogy idén ennyire voltunk képesek, és ez vagy elég lesz, vagy... de eddig még mindig elég volt. És a jövővel kapcsolatosan is maximálisan Isten irgalmába burkolózunk.

Ez a hajtás egyébként a hátránya is annak, amit csinálunk. Nem minden családnak jön be az ilyen túltolása a készülésnek. És igaz, ami igaz: talán nem is tudunk olyan alaposságra szert tenni, mint amire mindennapos tanulással lehetne. Mondjuk nekünk az alaposság, a minden részletre kiterjedő tankönyvízű 'ötösfelelet' tudás nem is annyira fontos. Valakinek persze az, és neki, ahogyan mi csináljuk, biztos nem is lenne vállalható.

Nekünk (nagycsaládunkban) viszont az otthontanulás fenntarthatósága múlik azon, hogy mennyire tudjuk élhetővé és élvezhetővé tenni az életünket itthon (jó lenne hosszú távon így maradni). Élhető és élvezhető számunkra úgy tud maradni, ha az elmélyült, szabad tevékenységre sok-sok-sok idő juthat. És nem a tanulás mellett, hanem helyette... Vagyis általánosságban sokat lazulunk és aztán meg ezerrel hajtunk, amikor hajtani kell. Ez a családi káoszos rend nekünk nagyon bejön és ezt nem is szívesen áldoznánk be.

Persze az ismeretek is fontosak. Hiszünk az általános műveltségben, bármit is jelentsen adott időszakban. És tiszteletben tartjuk a társadalom azon igényét, hogy a magántanuló gyerek is rendelkezzen ezzel. De minek szánjunk az ismeretek bebiflázására háromszor annyi időt, mint amit most rájuk szánunk? Minek vegyünk el a gyerekeink gyerekkorából ennél sokkal többet, amikor a bebiflázott ismeretek legnagyobb része úgyis kiesik? Nekem is kiesett, és szerintem azoknak a magántanulóknak is ki fog, akik háromszor annyi időt töltenek a tankönyvek fölé görnyedve, mint mi. Nekem is csak az maradt meg, amit anno intenzív öröm, sikerélmény, vagy felismerések közepette tanultam (az meg elég kevés dolog).

A sok-sok szabad tevékenység viszont tapasztalataink szerint hihetetlenül jó hatással van a gyerekek munkamoráljára, általános műveltségére és életminőségére (vagyis, hogy mennyire érzik jól magukat az otthontanulásban). A különbség (ha van egyáltalán) valójában nem olyan drasztikus az egész félévet pedánsan végigtanuló gyerkőcök és a mieink között. A sok-sok ráfordított idő nem hoz annyival nagyobb gyakorlati tudást, a fél éven át nyúzott gyerekeknél viszont esélyesebb, hogy idővel megutálják a közös tanulást - vagyis ez nem térül meg.

Ráadásul, ahogy látom, a fő aggódás mindenképp megmarad az otthonoktató családokban: akármennyit tanulnak is, mindig félnek, hogy nem lesz elég az idő, és nem fognak tudni mindent megtanulni a gyerekek (illetve, hogy kvázi megbuknak). Ez az aggódás a vizsgák közeledésével nálunk is megjelenik - de megvan azoknál a családoknál is, akik az egész félévet szorgosan végigtanulják. Pedig régebben azt gondoltam, hogy ez csak engem sujt. Azt hittem, mert nem tanulunk ennél sokkal többet, ezért aggódom. És örlődtem, hogy rosszul csináljuk. Aztán hallottam, hogy mások is ugyanígy aggódnak, és egy ideje már nem aggódom az aggódásomon.

A sorozatnak itt van vége, de kérdezni mindig lehet.

Neked is vannak otthontanulós kérdéseid? Elő velük!

   

Otthontanulás 101 - a tanulás hogyanjáról kezdőknek (2/3)

Egyik Matrózblog olvasó ismerősöm kérdései mentén írtam egy sorozatot kezdő otthonoktató családoknak. Ez a második rész, az elsőt ezen a linken találod.

"Lehet nem várnék szeptemberig, mert már igényli a tanulást."

Mit jelent, hogy igényli a tanulást? Hogyan viselkedik, miből érzed azt, hogy tanulni szeretne? Azért kérdezem, mert a legtöbb kisgyerek egész nap tanul. Persze nem úgy, mint a suliban - annál érdekesebben és hatékonyabban. Az ötéves gyerek már akár hosszabb időt is leül mesekönyvet lapozgatni, mesét hallgatni, mondókázni az anyukájával (vagy az apukájával). Már naponta lehet vele feladatozni is (színezőre, összekötős, formafelismerős, számlálós feladatokra gondolok).

Ha a szülő nem tolja túl a foglalkozást, a gyerek természetes érdeklődése és tanulási hajlandósága sokáig megmarad. Persze felmerülhet a kérdés, hogy kell-e egyáltalán leülni feladatozni. Szerintem, ha külső körülmény nem sürget, akkor nem kell. Az otthontanulás kezdetben úgyis egyfajta irányított feladatozásról fog szólni...

Rendszerint az otthontanítást tervező szülő szokta igényelni a gyerekkel való tanulós foglalkozást, mert úgy érzi, ezzel gyakorolhatja kicsit, milyen lesz majd élesben otthontanulni (nem olyan lesz). A gyerekek általában elvannak magukban: ha intellektuális igényeik ki vannak elégítve (vagyis, ha adott pillanatban felmerülő kérdéseikre válaszol a szülő), akkor nem kifejezetten igénylik az irányított tanulást. Hanem a szülővel való beszélgetést, játékot, bújózást igénylik. Más szavakkal a közös időt igénylik, amikor birtokolhatják (mert adjuk nekik) az osztatlan figyelmünket.

Mi ötéves kor után valamikor elkezdünk kicsit tanulósan is foglalkozni az aktuális gyerkőccel. Elsősorban nem azért, mert nem tud a gyerek ellenni közös tanulás nelkül, hanem az iskolaérettségi vizsgálat miatt. Azoknak a gyerekeknek, akik egyáltalán nem járnak oviba, egy hosszú, kb. kétórás vizsgálaton kell részt venni a helyi Nevelési Tanácsadóban. Ez alapján nyilvánítják iskolaérettnek őket, ami a kezdő lépés, hogy iskolába írathassuk.

Ehhez Csabay Katalin Lexi c. könyvét vettem mindegyikükkel végig. Ez egy diszlexia-megelőző mesetankönyv, de mi nem ezért szeretjük. Hanem, mert olyan feladatok vannak benne, melyek jól megalapozzák az olvasás és az írás megtanulásánál fontos részkészségeket (nem-diszlexiásoknak is jó, a mieink sem azok, de mindegyikük szerette az "együtt-Lexizést"). Aztán a Lexi betűországban I. és II. könyvekkel folytatjuk. Ezek az előbbi könyv folytatásai, ugyanolyan szemlélettel, de már olvasni tanítják meg a gyereket. Ennyit csinálunk a suliba kerülés előtt.

Emellett az iskolaérettségi vizsgálat közeledtével rendszeresen beszélgetünk az általános ismeretekről, amiket a korosztálynak az oviban is megtanítanak (lakóhely neve, szülei, testvérei neve, napszakok, évszakok nevei, számok, színek, formák nevei - ezeket igyekszünk begyakorolni).

Amit még csinálunk: együtt megoldunk olyan feladatokat, amik az iskolaérettségi vizsgálaton is elő szoktak kerülni (alaputasítások, úgy mint egészítsd ki, keresd a párját, keresd a kakukktojást, számláld meg stb.). Utóbbiakat csak az iskolaérettségi vizsgálat miatt csináljuk, mert arra azért valamennyire fel kell készülni. Ha a lányod jár oviba, akkor ez a vizsgálat fél órás és a gyerekeknek mindenben segít az óvónéni, tehát nem érdemes sokat foglalkozni ezzel (szükségtelen az előbb leírtak szerint felkészülni).

"Projekt módszert nem használtál?"

Nem. Rengeteg meló van az előkészítéssel, és ilyen módon lehetetlen lefedni a teljes tananyagot. Több évfolyamon tanuló több gyerek esetén meg még lehetetlenebb.:) Az érdekesebb projekt témáknak ráadásul általában csak kevés köze van a tananyaghoz.

Még az is bajom a projekt módszerrel, hogy az ilyenfajta tananyag-feldolgozás teljesen eltér a természetes tanulástól. Az embert adott időpillanatban mindig csak a kirakó egy kicsiny darabkája érdekli - mondjuk az, hogy a gombák hogyan szaporodnak, vagy, hogy a cápa emlős-e. Az embert nem érdekli egyszerre az egész kép - nem így tanulunk hatékonyan. Sosem vagyunk az összes dologra kíváncsiak, ami egy adott témában tudható. Mindig egy konkrét kérdés (illetve az arra adható válasz megtalálása) tartja fenn az érdeklődést.

Nem tudni, hogy akkor és ott miért kezd el egy kérdés motoszkálni a gyerekben (és miért nem egy másik), de érdemes meglovagolni ezt a hullámot. Érdemes engedni, hogy a spontán felmerülő kérdések határozzák meg a gyereknek való ismeretátadást. Ő alapesetben rendelkezik a belső vezérléssel, mellyel sokféle ismeretre szert tudnak tenni. Persze ez így túlságosan random lenne. Ezért is nem baj, hogy van általános műveltség, amely nagy vonalakban meghatároz egy normát és ezzel keretet ad a megtanulandó ismereteknek.

A projekt módszer viszont azt az illúziót kelti, mintha a hagyományos, tankönyvből olvasós tanulásnál gyermekközelibb, érdekesebb és hatékonyabb lenne, pedig szerintem ez nem igazán helytálló. Egy projekt-összeállítás élvezetes lehet a tanárnak, a projektekfeladatokkal együttjáró csapatmunka meg élvezetes lehet a gyereknek - de a hatékonyságot nem is tudom, hogyan mérik.

Ráadásul az előbbi dolgokat otthontanulva nehezen tudom értelmezni. Otthon a követelmény adott (ugyanaz, mint a suliba járóknak), a tankönyvek, egyéb kiegészítő anyagok rendelkezésre állnak. Nem érzem elég energiatakarékos megoldásnak, hogy ezek mellett saját magam állítsak össze projekteket, amikor a vizsgán úgyis az iskolai dolgokat iskolás felosztásban fogják kérni. A gyerekekhez a saját kérdések mentén zajló ismeretszerzés áll a legközelebb. Ezért hagyunk sok időt erre a tanulás mellett.

Ami érdekel, az kizárólag azért érdekel, mert Isten mindegyikünknek adott ismeretszerző képességet. Az aktuálisan bennem zsongó kérdés pedig azért van ott, hogy az alapján a saját magam kirakóját fejben tovább tudjam rendezgetni. Ez azt is jelenti, hogy engem az összes többi, témában vágó ismeret nem foglalkoztat, mivel az engem foglalkoztató kérdések fényében nem relevánsak.

A korábbi példákhoz visszatérve, ha a gombák szaporodása érdekel, akkor nem feltétlen érdekel, hogy milyen gombás közmondásokat ismerünk, vagy hogy milyen gombás ételek léteznek a magyar konyhában. Ha a cápa állattani besorolása érdekel, akkor nem érdekel, hogy milyen cápafajták léteznek a világon. Márpedig, ami egy témából nem érdekel, azt nem fogom megjegyezni. Bár a projekt módszer abból a feltevésből indul ki, hogy igen, de szerintem nem.

A második résznek itt van vége (de folytatás következik).

Neked is van kérdésed az otthontanulásról? Elő vele!

Otthontanulás 101 - a kezdésről, kezdőknek (1/3)

Nemrég emailben megkeresett egyik Matrózblog olvasó kedves ismerősöm. Timi ősztől otthon szeretné majd tanítani a lányát és most volt pár jó kérdése. Engedélyével készítettem belőlük egy háromrészes sorozatot, melynek az első részét itt olvashatod.

 "Azt szeretném kérdezni, hogy van tanácsod, sémád, anyagok, ötletek, hogyan kezdjük el majd?"

Először is egy másik kérdés. A lányodat valóban otthon szeretnétek tanítani vagy tanulócsoportba fog járni? Ha ugyanis te fogod őt tanítani, akkor mások a válaszok a kérdésedre, mint ha tanulócsoportos lesz. Leírom mindkettőt, aztán majd kimazsolázod, ami közelebb áll hozzátok.

Ha tanulócsoport mellett döntötök, akkor úgy gondolom, nem érdemes tanulásra 'pazarolni' a közös időt. Ebből a közös időből sokkal kevesebb lesz szeptembertől, így én ezt a pár hónapnyi szabadságot most dédelgetném és könnyed közös tevékenységekre fordítanám, nem tanulásra. A tanulócsoport el fog majd vinni annyi időt, mint egy átlagos iskola, ezért szeptembertől sem érdemes más dolgot tanulás szempontjából felvállalni, mint kísérni, segíteni az ott zajló munkát (házi feladat, kijelölt tanulnivalók). 

Viszont ha otthontanítás terveztek, akkor máshogyan készülhetsz erre. Ebben az esetben a tananyag másodlagos - a közös idő a lényeges. Ha a lányod korábban is otthon volt (vagyis ha nem járt oviba), akkor valószínűleg már adottak nálatok az otthontanulás feltételei. A gyermeked mostanra már feltehetően hozzászokott ahhoz, hogy nem szórakoztatják őt állandóan kortársak és te is többé-kevésbé kiismerted őt, így talán már azt is kimókultad, hogyan lehet őt szófogadásra bírni (mindkét dolog fontos lesz, ha otthon fogtok tanulni).

Együtt tanulásra a fogékony időszakokat érdemes kihasználni: késő délelőtt vagy kora délután, a család napirendjétől függően. Ahogy nektek jó, úgy csinálj mindent. Ahogy nektek jó, úgy kanyarints ki a hétköznapokból tanulós szeletkéket (fél, egy vagy másfél órát) és ezeket szabd a lányodra. Ha majd úgy látod, többet is bírna, terheld egy kicsit jobban. Ha meg túl sok a tanulás egyszerre, akkor lazíts a tempón. Otthon ti vagytok az urak, és Isten megsúgja majd anyai szívednek, hogy mikor mit tegyél, hogy a jó legyen. 

Ha a gyereked eddig sem járt napi szinten köznevelési intézménybe, akkor neki az otthontanulás teljesen természetes lesz. Hisz nincs hasonlítási alapja, eddig is te szabtad meg, hogy mikor mit csináljon. Te vagy a referenciaszemély az életében: te vagy a fontos ember, akitől ismereteket szerez a világról. A gyerekednek a világ legtermészetesebb dolga, hogy otthon tanul (hisz eddig is leginkább otthon, veled töltötte az idejét) - neked viszont ez nem lesz természetes.

Az otthontanulás a szülőnek mindenképpen egy új helyzet: ezt majd neked is szoknod kell. Otthontanítani nem olyan, mint egy álomszakma. Itt teljesen hiányoznak azok a pozitív visszajelzések, amelyek mondjuk egy munkahelyi munkánál egy felnőtt embert motiválnak, vagy amik támpontul szolgálhatnak azzal kapcsolatban, hogy mennyire 'végzed jól' az otthontanítást. Itt minden tőletek függ, és a teljes felelősséget a tanításért te hordozod. Külső visszajelzés viszont kezdetben alig lesz, sőt, az otthontanítás miatt mindenhol fura madár leszel - ezt a dolgot még a hittesók sem mindig nézik jó szemmel.

Szóval kezdetben elég nagy ellenállással kell szembemenni - de jó így menni, hiszen nem vagyunk egyedül. Valaki velünk jön. Valaki megőriz minket. Valaki adja a kegyelmét és a bölcsességét, hogy ne valljunk kudarcot. Hogy felállhassunk, ha el is estünk. Kétségtelen, hogy Istennel megyünk ezen az úton: az Ő hívásának engedve mozdultunk az otthontanítás irányába. Az Úr Jézussal való közösség, amit az otthontanulásban is hétről hétre, napról napra megtapasztalunk, erősíti a lábunkat az úton. Ezért megéri menni. Ezért éri meg menni.

Ha a gyerkőcöd korábban ovis volt, akkor lesz egy olyan szakasza az otthonléteteknek, amikor mindkettőtöknek ki kell jönni az ovis környezetben megszokott rendekből. Te otthon nem tudod őt úgy motiválni, mint ahogyan az oviban tették - máshogyan kell. Otthon nem működik az ajándék matrica, sem a " na, ki a legügyesebb/leggyorsabb/legszófogadóbb?" motiváló szólam, hisz otthon nincs gyerekcsoport, amelyből a gyereked kitűnhetne. Ez persze nem baj, de jó tudni, számolni kell vele.

Ha korábban oviba járt a lányod, akkor az otthontanulás elején hiányozhatnak neki a gyerekek is, és ezt valahogyan meg kell oldani. Persze nem úgy, hogy gyorsan keresel neki egy másik gyerekcsoportot, vagy játszócsoportot, ahova mostantól rendszeresen elviszed. Hanem segíteni kell neki túllenni a gyerekcsoporton és megtanulni felhőtlenül élvezni a lakás csendjét, az 'anyával töltött napok' bizonságos, életteli felnőtt közegét. Van egy összeszokási idő, mert az óvodában másként volt beosztva a nap, más dolgokat csináltak, másként neveltek, mint ahogyan egy anya otthon teszi: és a gyerek hozzászokott ahhoz.

Ezekre a dolgokra, vagyis az egymással összeszokásra, és az otthonléthez hozzászokásra időt kell hagyni. Ezt akár már most is el lehet kezdeni. Ha időt hagysz erre, felkészültebben ugorhattok neki az otthontanulásnak, mintha főképp a tanulásra tolnád át a fókuszt. A tanulás nem olyan fontos, és nem is olyan trükkös. Ha szerettek és jól tudtok együtt lenni, akkor nem lesz baj az otthontanulással. Ha ezen még kell dolgozni, azt most érdemes megtenni.

Az első résznek itt van vége (de folytatás következik).

Neked is van kérdésed az otthontanulásról? Elő vele!

  

Otthontanul a gyermek - de hol és a hogyan? (3. rész)

A tavaly elkezdett háromrészes otthontanítós sorozat harmadik, egyben utolsó részét olvashatod, amelyben az unschoolingról, a tanulócsoportról és a nem-tanuló csoportról fogok írni. Ismét használom majd az ideológia kifejezést, ezért leírom, mit is értek alatta: az otthontanulás formáját és célját meghatározó személyes világnézeti és pedagógiai elköteleződést. Akkor, hát, kezdjünk is neki a végének!:)

Ha az első két részt nem olvastad, de érdekel, miről írtam benne, alább megtalálod:

1. rész
2. rész

Unschooling

Szabad és ön-vezérelt tanulás. A gyermeket született befogadónak tartja, akinek nem kell felkelteni az érdeklődését, mert úgy született, hogy érdeklődik. És ez így is marad, ha engedik szabadon és kötetlenül a maga érdeklődése után menni.

Az unschooling elköteleződésű szülő bízik gyermeke veleszületett kíváncsiságában, tanulási képességében, ezért nem ragadja magához a tanulás irányítását. Nem is oktatja gyermekét direktben, hanem 'csupán' érzékenyen reagál érdeklődésének a rezdüléseire. Amikor valami felkelti gyermekében a megismerés vágyát, ő ott van és lehetővé teszi, hogy legyen hol és kitől tanulnia. Adott esetben megkínálja őt sokféle ismerettel és tevékenységgel, majd rábízza, hogy a kedvére falatozzon azokból. Ám ezt is nagyon körültekintően teszi, minimális irányítással, elvárások nélkül.

Bár hozzám sokáig nagyon közel állt ez a fajta megközelítés (is), egy ideje rájöttem, hogy az unschooling szemben áll azzal, amit az Igében olvasok. Ott ugyanis sok szó esik arról, hogy a szülőnek nevelnie és tanítania kell a gyermekét. Ha viszont a szülő vezeti a gyermek tanulási tevékenységét, akkor már nem a gyermek kezében van annak az irányítása.

Amikor unschoolingról gondolkozunk, akkor meg kell válaszolnunk pár fontost kérdést. Szerintünk kinek a feladata, felelőssége a gyermek jövőjéhez kapcsolódó dolgokat meghatározni: a gyermeké vagy a szülőé? Feladatom a gyerekem életét formálni, irányítani, vagy inkább csak vele kell mennem az útján, amit magának választ? Fontosnak tartom, hogy befolyásoljam őt a jóra vagy azt tartom jónak, hogy minél kevesebb beavatkozással engedjem őt magától kibontakozni? És egyáltalán: milyen mértékű döntési jogot, mekkora beleszólást szeretnék adni a gyermekemnek a saját élete lényeges részleteit (tanulási folyamatát, továbbtanulását, pályaválasztását) illetően?

És mit gondolunk konkrétan a szabad tanulásról? Az az egyetlen igazi módja a tanulásnak, hiszen természetes, örömteli tanulás csakis szabadon (vagyis a gyermek érdeklődése által vezetetten) történhet? Vagy elképzelhetőnek tartjuk, hogy mások által meghatározott tanulnivalókat is lehet valódi, jófajta tanulással magunkévá tenni, mivel a sikeres elsajátítás és a boldogsághormonok aktiválódása elsősorban nem a tananyag tartalmán, hanem sokkal inkább az anya-gyermek kapcsolaton és a gyermeket figyelembe vevő tanulási légkörön múlik? Hasznosabb-e szerintünk, ha a gyermek szabadon tanulhat, mintha irányítottan tenné? Nagyon érdekes, friss kérdések ezek és a rájuk adott válaszok alapján fogjuk magunkat elkötelezni vagy elhatárolni az unschooling szemlélettől.

De gondolkozzunk még tovább a szabad tanulásról! Ez az ideológia a gyermek egyéni képességeit állítja középpontba és abból indul ki, hogy az életben az embert az érdeklődése elvezeti mindenhova, ahol neki lennie kell - de valóban igaz ez? Az, hogy minden, ami egy gyereket/fiatalt érdekel és amit aztán magától megtanul, csak Isten akarata lehet az életében, és ami kimarad, az egyszerűen nem volt benne az Úr tervében - nos, ezt nem tudom elhinni. Nem bibliai alapú ez a gondolat, hanem más forrásból származik, amely forrás nem egyeztethető össze a hittel. Ha viszont nem gondoljuk, hogy a gyermek minden irányultsága Isten akaratával találkozik, akkor szükségesnek kell tartsuk bölcsességre tanítani és bölcsességgel orientálni őt.

Ennek akkor lesz jelentősége, amikor felismerjük, hogy az oktatás és a nevelés nem választható szigorúan külön. Ha így van, akkor nagy kérdés, hogy szülőként hogyan lehetne hasznos nem-interferálni gyermekünk tanulási folyamatával, amikor maga az oktatás egyben nevelési (jellem-, és világnézet-formálási) lehetőség is. Hogyan mondhatjuk, hogy nem adunk neki a tanulásában útmutatást, amikor Isten meg azt parancsolja a szülőknek, hogy épp az ellenkezőjét tegyék?

Úgy gondolom, hogy a gyermek képes mindenféle ismeretet önmagától elsajátítani. Viszont nem képes saját magából kiindulva meghatározni, hogy mi is az a minden, amit neki hasznos lenne tudnia.

A szabad tanulás - irányított tanulás dilemma legfontosabb kérdése pont az, hogy ki döntsön arról, hogy mi az, amit a gyereknek tanulnia kell.

Aki a szabad tanulást pártolja, az úgy teszi fel a kérdést, hogy megéri-e a gyermek kiteljesedésének az útjába állni csak azért, hogy biztonságban tudhassuk magunkat az állam követelményének teljesítésével a rendszert kiszolgálva. A szabad tanulással egyet nem értők viszont úgy teszik fel a kérdést, hogy megéri-e a gyermek jövőjét, boldogulását kockáztatni csak azért, hogy biztosíthassuk neki azt, hogy ne kelljen olyat tanulnia, amit nem szeretne.

Ezek komoly és izzó gondolatok, és a gyerekünkkel kapcsolatos motivációnkat, a jövőjével kapcsolatos terveinket is le kell tisztázni ahhoz, hogy válaszolhassunk rájuk. Azért ennyire komoly a kérdés, mert pl. a szakmaszerzés is eleve ki van csukva, ha ebben a szemléletben gondolkozik az ember. Ahhoz ugyanis, hogy odáig eljusson, előbb végig kellene tanulnia legalább az általánost meg a középiskolát. Intézményes tanulás viszont nem valósítható meg szabadon tanulva, hiszen a mások által meghatározott ismeretanyag, amit egy gyereknek/fiatalnak előírtan teljesíteni kell ahhoz, hogy iskoláit lezárhassa, ritkán, de inkább sosem egyezik meg a gyermek saját érdeklődésével. Ez a külföldi intézményekre is igaz: ott is csak bizonyos keretek között engednek beleszólást a tanulmányok alakításába.

De még, ha sikerülne is valamilyen módon elvégeznie az alapiskoláit unschoolingolva, a folytatás akkor is kétséges lesz. Nemigen van olyan szakma ugyanis, amely elvégezhető szabadon tanulva: szakképzés esetében megint csak nem maga a személy, hanem az oktató határozza meg, hogy mikor mit kell megtanulni. A szakmai tanulmányokban is bizonyosan lesznek olyan részek, amelyekre gyerekünknek szabadon tanulva nem lesz érkezése akkor és ott (vagy mondjuk soha nem lesz rá érkezése) megtanulni. Így viszont nem kaphat papírt.

Persze, a papír nem minden: anélkül is lehet egy szakmát professzionális szinten űzni. A profizmus azonban nem elegendő a pénzkereséshez: szükséges a szaktudást igazoló oklevél is. Igaz ez annak ellenére, hogy a papír nem tudja megmutatni, hogy a tulajdonosa a valóságban mennyire jó szakember. Ha azonban a szaktudását nem tudja hivatalos papírral igazolni, akkor bármennyire nagy is a tudása, sem vállalkozóként, sem alkalmazottként nem fog munkát kapni, mivel az mind a kettő esetén követelmény (nem csak Mo.-on van így, hanem más európai országokban is).

Van azért arra is példa, hogy papír nélkül remekül boldogul valaki, de ez nem tömegjelenség, és csak kivételes esetekben megvalósítható. Pl. akkor, ha szellemi szabadfoglalkozású lesz valaki. Mindenkiből viszont nem lehet az. Szellemi szabadfoglalkozással nem is biztos, hogy el lehet tartani egy családot - bár ez ma több más 'hivatalosan papíros' szakmára is igaz sajnos.

A bizonytalansági faktor persze jelentősen csökkenthető, ha az ember önfenntartóvá válik (egy önfenntartó kisgazdaság ráadásul tengernyi stimulációt jelent az unschoolingolt gyerekek kíváncsisága számára). A papír nélküliség, a szellemi szabadfoglalkozás és az önfenntartás gondolataival viszont eljutunk oda, hogy a szabad tanulás működőképessége tulajdonképpen a társadalomtól való elszakadás mértékétől függ.

Az igaz, hogy, ha a család kivonul a társadalomból, akkor annak kötött normáihoz többé nem kell igazodnia, szabadon szárnyalhat - de ez a valódi szabadság?

Azt hiszem az zavar leginkább az unschooling ideológiában, hogy az egyik kérdés észrevétlenül vezet a következőhöz, s egy ponton mintha már arról beszélnénk, hogy az egyedüli járható út az, ha a rendszerből kilépve önmagunk útján járunk. Pedig ezt nem akarjuk magunknak, mert keresztényként nem látok arra felhatalmazást az Igében, hogy ezt kellene tennünk.


Mi a helyzet az unschoolinggal a gyakorlatban?

Vannak magyar otthonoktatók, akik nagyon szimpatizálnak a szabad tanulással, még ha ezt nem is lehet egy-az-egyben megvalósítani a magyar oktatási viszonyok között. Ezek a családok úgy oldják meg, hogy igyekeznek minimális időt fordítani az irányított tanulásra és érzelmileg próbálják magukat teljesen függetleníteni a vizsgaértékeléstől. Ez azonban az eredetinek egy pótléka csak, hiszen onnantól, hogy bármiféle irányítás szükségessé válik a tanulásban (a vizsgákra ugyanis valahogy mégiscsak fel kell készülni), az unschooling elveszíti unschooling jellegét és csak 'valami' marad helyette, ami hasonlít rá, de mégsem az.

Ez a pótlék-dolog adott esetben olyan nehezítő tényezővé is válhat, amely nem csak a 'pótlékos' családokat érinti, hanem azokat is, akik azért a maguk lehetőségeihez mérten tényleg szeretnének megfelelni az állam-támasztotta oktatási követelményeknek otthonoktatóként.

Ott kapcsolódnak össze a dolgok, amikor az unschoolinggal szimpatizáló családok nem a szabad tanulást elfogadó intézménybe íratják gyermeküket. Ilyen esetben az ideológiájukat ritkán vállalják fel nyíltan az iskolai beiratkozáskor, ezért az igazgató is, a vizsgáztató pedagógusok is jellemzően a vizsgákon szembesülnek azzal, hogy bár a gyerek rengeteg tananyagon kívüli ismerettel rendelkezik, de az államilag előírt követelményből ezt sem tudja, azt sem tudja, s a szülő mindezt elintézi egy vállrándítással, hogy még nem tanulták.

Ez a hozzáállás kellemetlen helyzetbe hozza a tanítót/tanárt, akinek muszáj egy külső mércéhez mérve értékelni a gyermek haladását, a dolgát viszont jelentősen megnehezíti, ha a szülő minimális szintű együttműködést mutat csak az iránymutatások betartását illetően. Ennek az lehet a következménye, hogy az iskola személyzete kezdi átformálni a fejében korábban kialakított képet az otthontanuló családokról - úgy általában.

Itt tartom szükségesnek megjegyezni, hogy határozottan külön kell választani a szándékot és a megvalósulást. A szándék arra vonatkozik, hogy van-e hajlandóság az otthontanító szülőben a vizsgakövetelményeket figyelembe véve (a legjobb tudása szerint) biztosítani a gyermeke felkészülését. A megvalósulás ugyanakkor arra vonatkozik, hogy a vizsga során a gyereknek mit sikerül visszaadni a követelményekből. A kettő adott esetben eltérhet, és ez önmagában nem gond. Unschooling szemléletmód esetén viszont a szándék is hiányzik (vagy nem elég erős ahhoz), hogy a felkészítésben a vizsgakövetelményeket ténylegesen alapul véve történjen a gyerekkel való foglalkozás.

Lehet persze bölcsebben is csinálni ezt: a tanítókkal/tanárokkal előre lebeszélve 'másfajta' tanulási megközelítésünket, maximálisan kihasználva azt a fajta rugalmasságot, amely az együttműködő pedagógusok hozzáállásából fakadóan benne lehet a rendszerben. Ez azonban a szülő szemszögéből még mindig túl nagy kompromisszum lehet a valódi unschoolinghoz képest.

Ha valaki elkötelezett emellett az ideológia mellett, akkor a szemléletmódja gyakorlatilag automatikusan külföldi intézmény felé viszi őt. A magyar oktatási rendszerben maradva ugyanis a szabad tanulást nem lehet a maga valóságában megélni. Így viszont az unschooling gyakorlatilag nem választható alternatíva a Magyarországon élő családok számára, mivel a hazai jogértelmezés nem ad lehetőséget a szülőknek külföldi intézmény választására.


Pár kérdés az unschoolingról:

Lehet-e Mo.-on olyan intézményt találni, amely teljes mértékben figyelembe veszi azt, hogy a tanuló a saját érdeklődése mentén tanul? Hogyan tud a gyermek ezzel a megközelítéssel évfolya- monként feljebb jutni?

Ha a gyermek csak azt tanulja meg, amire a saját érdeklődése elvezeti, akkor hogyan fogja elsajátítani azokat a dolgokat, amelyek nem érdekelik őt? Vagy elfogadjuk, hogy ami nem érdekeli, azt nem fontos tudnia?

Tanulócsoportos tanulás
(SzeWa, Boldogkuckó, vallásos alapú csoportok)

Ez egy nagyon érdekes kezdeményezés. Több otthonoktató család összefogásáról van szó, amelynek értelmében egy semleges helyszínen rendszeresen (hetente többször, de inkább naponta) találkoznak közös tanulás (vagy szabad befogadás) céljából. A mögöttes ideológia az, hogy az otthontanításban a hatékony tanulás megvalósítása a lényeges kérdés és a tanítási terhek megosztásával mindenki jól járhat. Bizonyos szempontból ez valóban igaz, hiszen a tanulás hogyanja az otthonoktatás egyik komoly fejtörést okozó kérdése.

Ebben a modellben pont az a nagyon csábító, hogy a tanulás felelősségét kidelegálja a családból. Önmagában ez egy nagyon felszabadító gondolat lehet olyanoknak, akik már küzdöttek órákon át gyermekeikkel együttanulva.

A tanulócsoportnak több vitathatatlan előnye van az iskolával szemben. Ezek a következők:
- hasonló érdeklődésű családokat fog össze
- barátságosan kisebb méretű az a gyermekcsoport, amelyben a gyermek sok időt tölt, mint az iskolai és az összetétele sokkal inkább befolyásolható
- az iskolás korú testvérek együtt maradhatnak a tanulás idejére is (nincs évfolyamok szerinti elválasztás vagy rugalmasan kezelhető)
- többféle életkorú gyermek alkotja a csoportot, ami közelebb van a társadalom természetes struktúrájához
- a családnak nagyobb lehetősége van beleszólni a tanerő kiválasztásába
- belefér az iskolaitól jelentős mértékben eltérő időbeosztás kialakítása
- szabadon megválasztható a tantárgyak sorrendisége, mint ahogyan az is, hogy mely tárggyal való foglalkozásra mennyi időt szánnak
- szabadság a tanulás módszereinek alkalmazásában
- a szülő vállairól lejön gyermeke vizsgákra való teljes felkészítésének nem csekély terhe.

A valódi otthontanulással szemben azonban nagy hátránya az ilyen csoportoknak, hogy a gyermek nem otthon, a családja körében tölt el sok időt. Ilyen módon a még nem iskolás korú kisebb testvérekhez és a család saját életritmusához is nehezebb igazodni, pedig éppen az az otthontanulás egyik nagy pozitívuma, hogy a család együtt marad, együtt fejlődik. Az pedig, hogy a gyermek tanítását az édesanyja helyett más személyek végzik, plusz költséget ró a családra, adott esetben nem is keveset.

Negatívum még, hogy mivel nem otthon otthontanul a gyermek, a család helyett mások (jelen esetben a tanulócsoport gyermek és felnőtt tagjai) lesznek rá nagyobb hatással, azok fogják formálni őt, nem a szülei és a testvérei. Ha ez a csoport hasonló világnézetű, hasonló nevelési elveket valló személyekből kerül ki, akkor talán nem is akkora baj ez - már ami a tanulást és a világnézeti nevelést illeti.

Az otthontanítás viszont nem csak a tanulásról és a világnézeti nevelésről szól, hanem az otthon eltöltött időről, a család közös életéről, együtt megélt emlékek gyűjtéséről, s a szülők gyermekük életében betöltött (jelentős személyiségformáló) szerepéről is. Utóbbiak nem a kívánatos mértékben érvényesülnek a tanulócsoportos modell esetében.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

A gyakorlati megvalósulás úgy néz ki, hogy az egyes tantárgyakat a tanulócsoportba járó gyerekek szülei önkéntes alapon vállalják tanítani. Ha adott településen viszonylag sok otthontanító család van, vagy más okból (pl. odaköltözés miatt) adódik lehetőség, akkor a gyerekek mellé képzett pedagógust vagy pedagógusokat fizetnek, aki tantárgyanként vagy évfolyamonként foglalkozik a csoportba járó gyerekekkel.

Ez nagyon megdobhatja a költségeket és a csoportok ilyenfajta közös tanulása nagyobb fokú szervezést igényel, de a családok számára könnyebbé teszi a helyzetet (hiszen nem nekik kell a gyermekeikkel rendszeresen együttanulni). Meghatározott nagyságot elérve hivatalos formába is szerveződhetnek (pl. családi napközi), így a költségeik fedezésére lehetőségük adódik állami pénzekre is pályázni.

A tanulócsoport problematikája a hasonlóan gondolkozó, de helyileg egymáshoz közel lakó családok megtalálásában és a közös tanulás mindenki szájíze szerinti megszervezésében van. Magyarországon igen nehéz olyan települést találni, ahol hemzsegnek az otthonoktatók, különösen akkor, ha az is szempont, hogy azok hozzánk hasonló szemléletűek legyenek. Mégis működnek ilyen csoportok, ami azt mutatja, hogy a megszervezés nem lehetetlen.


Pár kérdés a tanulócsoportos tanulásról:

Hogyan tudnak megvalósulni az otthontanulás előnyei, ha a gyermek nem otthon, a szüleivel szoros napi életközösségben éli a mindennapjait?

Megéri-e a tanulási könnyebbség (a szülő mentesülése az együttanulás nehézségei alól) azt az árat, hogy a család helyett a csoport kerül fókuszba és így egy másik közösség gyakorol jelentős hatást a gyermekre a családja helyett?


Tanulócsoportos nem-tanulás
(Bigfish, azaz Bigfic)

Nagyon érdekes új kezdeményezés ez, bár itt sem otthon megvalósuló tanulásról van szó. Gyakorlatilag egy unschooling alapelveket valló nem-tanuló csoport ők: szülők, segítők, tanárok bevonásával élnek együtt a gyerekekkel és ebben a boldog-szabad együttlétben, minden erőlködés nélkül valósul meg az irányítás nélküli spontán tanulás.

Mindez ígéretes felállás és ha jól csinálják, messze inspirálóbb tanulási élményt biztosíthat a tanulóknak, mint egy hagyományos oktatási intézmény, de mégsem az igazi. Keretei miatt ugyanis nem tud túllépni az intézményességen: mégiscsak másik helyszínen, a családtagoktól elkülönülve, a tanulási élményt a családból kidelegálva ölt testet ez az ideológia. A gyerek itt sem otthon és nem is a családja körében él és tanul.

Amit még érdemes megemlíteni az az, hogy sajnos a Bigfic mögött egy bibliai világnézettel össze nem egyeztethető (New Age-es) életfelfogás van. A gyerekünk nyilvánvalóan nem fog tudni úgy bigfickedni, hogy az a lelkület, amit az iskola vezetői, tanárai, segítői és mentorai kimondva-kimondatlanul is képviselnek, ne legyen rá hatással.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

Nem tudom, ezt mennyire lehet beleszuszakolni a magyar rendszerbe - gyanítom, semennyire. Ha van egy támogató iskola, akkor a gyerekek oda vannak beíratva magántanulóként. Ha ilyet nem találnak a szülők, akkor nemigen megvalósítható ez az alternatíva.

Kérdések a tanulócsoportos nem-tanulásról:

Milyen közös értékrend mögé tudnak a bigfic-tagok úgy fölsorakozni, hogy nem vész el az, amit a család fontosnak tartana átadni?

Milyen hatással van a család egységére az, ha a gyerekek naponta máshol tanulnak, nem otthon?


Egyelőre ennyiféle variánst látok - és mindez nagyon sokszínű ahhoz képest, ami akkor volt, amikor mi belekezdtünk az otthontanításba. Nyilvánvaló, hogy ennek a sokszínűségnek elsősorban ahhoz van köze, hogy az oktatási rendszer egyre komolyabb válságba sodorja magát, így aki teheti, kimenekül belőle - ki így teszi ezt meg, ki úgy. Hogy fog-e még színesedni a paletta, lesznek-e újabb megoldások, vagy inkább összeolvadás, esetleg megszűnés várható, azt nem lehet még tudni. Mindenesetre érdemes távolról figyelemmel követni a változatokat.

És habár meggyőződésem, hogy egyik alternatíva sem közelíti meg a hagyományos otthontanulást (oktatási hatékonyságában talán, de családi kapcsolatok minősége és a nevelés szempontjából semmiképpen), azért azt is gondolom, hogy örvendetes, hogy egyre többen vannak az útkeresők, akiknek nem jó, ami van, akik akárhogyan is, de kiverekszik a maguk ideáljaihoz közelítő oktatási-nevelési formát, ezzel radikálisan megváltoztatva az oktatási környezetüket, jófajta tendenciákat indítva el. Olyat, melyet az előző generáció idő és lehetőségek hiányában nem tudott megtenni.

Vannak tehát érdekes kezdeményezések, amelyek inspirálhatnak minket egyik vagy másik területen. Szabad megvizsgálni és gondolkozni az ideológiákon, stílusokon, előnyökön-hátrányokon. Magam is szívesen veszem a kiegészítést és az együtt gondolkozást pro és kontra.

Otthontanul a gyermek - de hol és hogyan? (2. rész)

A háromrészes otthontanítós sorozat második részét olvashatod. Ebben két további oo ideológiával, valamint egy otthontanuláshoz kapcsolódó gyakori hozzáállással ismerkedünk meg. Ideológia alatt itt most az otthontanulás formáját és célját meghatározó, személyes világnézeti és pedagógiai elköteleződést értem (szép ziccer volt ez a mondat, remélem meg lehetett azért érteni, mit szerettem volna közölni). Akkor hát, vágjunk is bele.

Ha az első részt nem olvastad, de érdekel, miről írtam benne, ezen a linken megtalálod.


Hagyományos otthontanítás

A gyermek a család otthonában a szüleivel (és ha vannak, akkor a testvéreivel) együtt él és velük tanul. Ez egyébként a legkézenfekvőbb, legoptimálisabb, leginkább ismert, de talán a legnehezebb módja az otthontanításnak.

A hagyományosan otthontanító család nem azért dönt emellett az életmód mellett, mert ne tudna az otthoninál színesebb programkínálattal rendelkező intézményt, nála tehetségesebb, jobb pedagógust találni a gyermekeknek. Tudna, de nem akar - mivel elsősorban nem a tanulás miatt otthonoktató, hanem az otthon miatt és a család miatt. Úgy hiszi ugyanis, hogy a gyermekeknek leginkább otthonra és családra (nyugodt környezetre, szülőkre és ha vannak, akkor testvérekre) van szükségük ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan fejlődhessenek, hogy érett és jóravaló felnőttekké válhassanak.

Az ilyen ideológiai hátterű szülők nem szívesen bontják meg a családjuk egységét, hiszen szeretnek együtt lenni és úgy érzik: annak előnyei, hogy gyermekeiket más felnőttek felügyeletére bízzák, nincsenek arányban a hátrányokkal (utóbbiból van több).

Így gondolják, még ha jó szándékú és gyermekszerető 'kompetens' felnőttek felügyeletéről lenne is szó. Abban ugyanis nem hisznek, hogy mások nagyobb kompetenciával rendelkeznek gyermekeik nevelésében és tanításában, mint ők - akárkik legyenek is azok a mások.

Ezt sokan félreértelmezik és gőgnek, arroganciának vélik. Úgy ítélik meg, hogy a hagyományosan otthontanító szülő azért nem hajlandó másoknak (pl. szakértő felnőtteknek) átadni a gyerekeivel való rendszeres foglalkozás lehetőségét, mert lenéz másokat maga körül és önmagáról túl sokat gondol - pedig általában nem erről van szó. Nem gondolnak sokat magukról, sőt élesen látják a gyengeségeiket, önmagukban alkalmatlan voltukat. De emellett látják a kompetenciájukat is, amellyel kapcsolatban meg vannak győződve, hogy nekik van olyan.

Kompetencia alatt nem a gyermekekről megszerzett általános pedagógiai információt vagy különböző tanulási módszerek ismeretét értik, és nem is azt a képességet, hogy valaki 'jól ért a gyerekek nyelvén' - ezek tekintetében lehet valaki náluk tehetségesebb. Hanem azt a tulajdonságot értik kompetencia alatt, hogy az adott gyermekhez valaki képes kapcsolódni, őt képes megismerni és a szükségleteit meg tudja érteni, ki tudja elégíteni. Ezeknek a kompetenciáknak a fejlődését az adott gyermek iránti mély szeretet hívja elő - ezért sem tud másokban kialakulni, csak azokban, akik nagyon sok időt töltenek el vele és szerető odafigyeléssel gondoskodnak róla.

Ezek a szülők úgy gondolják, hogy Az, aki személyesen az ő gondjaikra bízta a gyermekeket, az idő múlásával majd nekik adja meg a gondozásukhoz, nevelésükhöz, tanításukhoz szükséges kompetenciákat is - mindig éppen azt és annyit, amennyire szükség van.

Nem a szakembereké tehát a kompetencia, nem is az övék a felelősség a gyermekekért. Isten őket a szüleinek adta, ezért azok tartoznak értük felelősséggel. Ezt a felelősséget közelből gyakorolni a legkézenfekvőbb, vagyis úgy, hogy a rájuk bízottak velük maradnak szoros kapcsolatban. Szerintük távolból nem lehetséges hatékonyan gyakorolni a felelősséget.

Ők tehát a gyermeket meg a családot érzik nagyon fontosnak és nem hajlandóak tartósan lemondani róluk semmiféle oktatási célzatú tevékenység kedvéért. Ezzel természetesen azt reszkírozzák, hogy az esetleges hozzá nem értésük miatt károkat okoznak a családjukban, azonban ennek a felelősségét teljes mértékben felvállalják. Az az érvük, hogy a családban a kegyelem és szeretet a működő erő, így otthon a szülő is képes együtt formálódni, fejlődni a gyermekkel, ami mindkettőjük számára élmény és közös tapasztalat, amely erősíti a kapcsolatukat. Ezt a tapasztalatot nem cserélnék el.

Komolyabb érv még ennek az ideológiának a kontextusában maga Isten és az Ő Igéje is. A hagyományosan otthontanító családok közül nem mind, de sok pontosan azért él így, mert úgy gondolja, hogy ezzel Istennek tetsző dolgot tesz. A bibliai útmutatás ugyanis a gyermekek nevelésével kapcsolatban megkívánja, hogy azok a szülővel éljenek mindennapi életközösségben, ne másokkal. Egyedül ilyen módon hathatnak a szülők a kívánatos mértékben gyermekeik jellemére. Személyiségük formálásában így a család lesz a mérvadó, nem bármely más csoport.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

A gyakorlati megvalósulás magántanulóként működik. Magyar iskolába íratva félévente osztályozó vizsgákra kell felkészülni. Ez igen egyszerűen hangzik és a kivitelezés sem túl bonyolult, amit egyébként jellemzően az otthonmaradó szülő (vagyis az anya) old meg.

Részben a vizsgakészülésre fordított idő és a beletett energia az, ami miatt ennek az ideológiának a megvalósítása kihívást jelent a mindennapokban. Ha több gyermek van a családban, akkor az együttanulást az egyéni szükségleteket figyelembe véve kell megszervezni.

Mivel az anya az, aki a gyermek(ek)kel együtt tanul, az időt bölcsen kell beosztania, hogy a többi fontos dologra (a férjére, a házimunkára és a saját lelke ápolására) is elegendő ideje és figyelme jusson. Ez a hagyományosan otthontanító ideológiával együttjáró kihívás másik része.


Pár kérdés a hagyományos otthontanulásról:

Minden esetben megoldható, hogy az édesanya a tanulmányaik teljes ideje alatt otthon maradjon a gyerekekkel?

A család képes-e felvállalni az ezzel a döntéssel együttjáró anyagi és lelki terhet? (Mi a helyzet az otthonmaradó szülő bevételkiesésével és azzal az esetleges többletköltséggel, amit a tandíj jelent egy együttműködő iskolában? Képesek-e családként felvállalni a gyerekekkel való folytonos együttlétnek és magának az otthontanításnak a lelki terhét?)

A sokféle pozitívum mellett, amit ez az életforma biztosít, vállalható-e teljes mértékben az a rizikó is, hogy egyetlen ember (ti. az édesanya) érzelmi-lelki jólétén múljon a családban lévő gyermekek lelki jóléte, valamint a tanulmányokkal való optimális haladásuk? Mi van a kiégéssel? Mi van akkor, ha egy édesanya alkalmatlannak érzi magát az otthontanításra?


Korai fejlesztésen alapuló megközelítés

Az utóbbi évek agykutatásainak eredményeire alapozva szeretné a szülő megadni gyermekének a lehetőséget a minél szerteágazóbb tudásanyag megszerzésére. A korai időszak fogékonyságát tudatosan kihasználja és játszva tanít, segít, kóstoltat - a gyermek pedig rendszerint meglepően nyitottan reagál és gyorsan rákap az adagolt kedvcsinálókra. Tulajdonképpen ez nem otthontanulási ideológia, de azért tettem mégis ide, mivel van egy jelenség, amely azzal is kapcsolatos.

A kisgyerekes szülők egy része ugyanis annyira belelkesedik az otthontanuláson, amikor először hall róla, hogy azonnal eldönti: ők is ezt fogják csinálni. Otthonoktatónak kezdi mondani és érezni magát, csatlakozik hasonló érdeklődésű csoportokhoz és többé nem elégíti meg a tényleges tanulásra való évekig tartó várakozás (az iskolai évek elérkezése). Elkezd, hát, rendszeresen foglalkozni páréves gyermekével mindenféle korai fejlesztésbe bonyolódva, mivel türelmetlen és úgy gondolja, hogy az otthontanítás azt jelenti: gyermekeit minél korábban megtanítani olvasni, számolni, idegen nyelveket beszélni.

A probléma azzal van, hogy ezek a lelkes családok az otthontanulásban a tanulást fogják meg, mint fontos dolgot, nem pedig az otthont. A tanulást azért 'gyakorolják' idejekorán, mert úgy érzik, hogy az otthontanítás létjogosultságát az otthontanulás adja. Ha nem történik szervezett tanítás, akkor nem hatékony az otthonlét.

Szerintük egy otthonoktatónak fontos idejekorán aktív szülői foglalkoztatást igénylő rendszeres 'oktatásban' részesítenie a kisgyermekeit. Minél kiterjedtebb az oktatás, amelyet biztosít; minél kreatívabban készül és foglalkozik a minél kisebb gyermekekkel; minél inkább a korosztálya előtt képes olvasni, számolni, idegen nyelvet beszélni vagy egyéb készségeket felmutatni a gyermeke, annál büszkébb - annál inkább úgy érzi, hogy ő az igazán belevaló otthonoktató szülő. Arról pedig, aki 'elhanyagolja' ennek a korosztálynak a foglalkoztatását, azt gondolja, hogy gondatlan szülő, aki nem használja ki az otthonoktatásban rejlő hatalmas pedagógiai lehetőséget - talán nem is igazán érti, hogy az oo miről szól.

Ez a hozzáállás azzal a vággyal van összefüggésben, hogy a szülő szeretné többnek érezni magát, mint egyszerű szülő. Nem akar csupán szerető gondviselőként funkcionálni, ezért egészíti ki nem túl érdekes (talán nem eléggé méltatottnak érzett) szülőszerepét a (maga szemében) jóval imponálóbb pedagógus-szereppel. Hamar el is kapja a gépszíj, mivel megtapasztalja, hogy tényleg képes megtanítani a gyermekét mindenfélére. A sikereken felbuzdulva továbbhalad ebbe az irányba, így lassan egész családi életük aköré szerveződik, hogy aznap hogyan foglalkozik majd a kicsivel és milyen új dolgot tud átadni neki.

Bár mindezt az az őszinte szülői törekvés motiválja, hogy a gyermekét maga tanítsa, mégsem a megfelelő irány ez. Nem, mivel a felszíni nyüzsgés (vagyis a folytonos tevékenykedni akarás) mögött olyan hozzáállás van, amely túlértékeli a gyermek tanítását/tanulását és ezzel szükségszerűen alulértékeli magát a családi közeget. Így viszont éppen az ellentéte áll fenn annak, amiért az ember szabad akaratából az otthontanítást választja, tudniillik a család légkörének, szerepének a nagyra értékelése miatt.

A szülő elsősorban nem azért van otthon, hogy pedagógus legyen a saját gyermekével, hanem azért, mert azt szeretné, hogy a család együtt legyen, és hogy a gyermekek otthon legyenek otthon. Ebben a kontextusban az a kívánatos, ha a szülő szülő marad, a gyermek pedig gyermek lehet.

A tapasztalat is azt mutatja, hogy éppen a 'belevaló otthonoktató' hozzáállás az, amivel akarva-akaratlanul is a saját későbbi helyzetét nehezíti meg a szülő. A rendszeres irányított foglalkozásokra szánt idő és az erre való készülés (anyagok keresése, előállítása, vásárlása) ugyanis az évek alatt felőrlik a kezdeti lelkesedést. Az a gondolat, hogy "mi már évek óta otthontanulunk", elveszi a tényleges kezdés erejét és a későbbiekben megtépázza az otthonoktatással kapcsolatos első elköteleződést is.

Az oktatási 'láz' miatt a szülő sajnos könnyen elsiklik a korai évek egyszerű együttléteinek fontossága felett. Pedig ebben az időszakban nem a tanulási célzatú közös foglalkozásokat kellene megragadni, hanem a spontán életet, az együtt megélt közös pillanatokat. Azt, ami egyáltalán nem a tanulásról szól, hanem rólunk. Elsősorban tehát a gyermeket magát, nem az intellektusát kellene élvezni, 'dédelgetni'. Rendszerint viszont a szülőnek annyira fontossá válik gyermekével való aktív foglalkozása, hogy mindenféle együtt töltött időben a készségfejlesztés és az ismeretátadás lehetőségeit keresi, mintha az adna jelentőséget a közös tevékenységeknek, hogy adott pillanatban folyik-e tanulás vagy sem.

Ez a megközelítés évek alatt bosszulja meg magát túlzottan intenzívvé téve a korai időszakot. Így történhet meg, hogy az azelőtt erős meggyőződéssel rendelkező szülő - még mielőtt iskoláskorú gyermekével ténylegesen együttanulhatna - beleun ebbe a helyzetbe. Ha végül egyéb nehézségek is felmerülnek (márpedig azok fel szoktak merülni: támadás a rokonok és ismerősök részéről; a gyerek nyaggatása, hogy oviba/suliba akar menni; lelki vagy anyagi bizonytalanság; az önbizalom hiánya), szóval, ha még nehézségek is adódnak, feladja és végül nem válik otthonoktatóvá. Esetleg azzá válik, de a kezdeti évek döcögése után abbahagyja, mint olyat, amely nem neki való.

Itt fontos megjegyezni, hogy a gyakorlati otthontanulás nagyon más, mint a korai játékos foglalkozás. Nem lehetséges ilyesféle foglalkozásokkal előre gyakorolni, milyen is lesz majd iskolás gyermekkel otthontanulni, mivel egyáltalán nem olyan lesz, mint kisgyermeket foglalkoztatni!

Az a szülő, aki arra tréningezi magát és a gyermekét, hogy majd az általa előregyártott feladatokkal játékosan, vagy 'amerikai módon' szabad tanulással, vagy projekteken keresztül fogja megtanítani az iskolás tananyagot is - csalódni fog. Az iskolás otthontanulás nem hasonlít a korai fejlesztésre. Előbbi a magyar rendszer kötöttségei miatt nagyrészt a tankönyvekhez való igazodásban merül ki. Nem lehet tehát hosszútávon megvalósítani azt a fajta, szülő által elképzelt tanulást, amit tőlünk nyugatabbra meg lehet. Ebből következően tehát nem marad le semmiről az a magyar szülő, aki nem 'gyakorolja' előre az otthontanítást.

A korai fejlesztés nagy hátránya, hogy a kezdeti éveket foglalkozás-központúvá teszi. Pedig ötéves korig csak arra lenne szükség, hogy a szülők szeressék a gyermeket, és megszokják, hogy együtt élik a mindennapjaikat éjjel és nappal. Az kell, hogy megtanuljanak felhőtlenül örülni egymásnak megelégülést találva az együtt eltöltött, 'semmit tudatosan nem fejlesztős' időben. Már önmagában ez is egy kihívás lehet, hiszen örökmozgó kis apróságokkal való egész napos létről van itt szó.

Ha nem folyton fejleszteni szeretnénk; ha nem azért vagyunk a gyermekünkkel, hogy valamit taníthassunk neki; ha csak együtt élünk vele és szeretettel neveljük, miközben nyitottak vagyunk mind jobban megismerni őt - ha ezeket megtesszük, akkor megtettük azt, amit a kezdeti években meg kellett. Nem kell előremenni, nem kell elsietni az otthontanulást, mert vissza nem hozható értékes időket tékozlunk el olyasmire, ami nem mozdítja előre az életünket. Nem biztos, hogy végig megmarad az elköteleződés, ha a kezdeti éveket korai fejlesztésre pazaroljuk el.


Mi a helyzet az ilyen otthontanítással a gyakorlatban?

A korai fejlesztő ideológia lendületes kezdést biztosít a tényleges első otthontanulós év elején, mivel a gyermeknek nem kell belemelegednie a szülővel való közös foglalkozásba, hiszen eddig is ezt csinálták. Nem kell összecsiszolódniuk sem, mert ez valószínűleg már korábban megtörtént. A folytatás azonban gyakran gyors megtorpanás, elbizonytalanodás - pontosan a korábbi 'otthontanulás' miatt. A rendszeresen foglalkoztatott gyermek ugyanis ahhoz van hozzászokva, hogy kedve szerinti játékos tanulásban vegyen részt, amelyben a tevékenysége mindig sikerélményt, örömérzést ad számára. Az iskolai felkészülés azonban nem ilyen.

A gyermek a kezdeti újdonság-érzés után nagyot csalódik, mivel már nem azt csinálhatja a tanulási időben, ami neki tetszik. Nem is ad mindig instant sikerélményt a munkája, ráadásul a tanulásra fordított idő is jelentősen emelkedik. Ebben a helyzetben a 'tanulási belázadás' időszaka hamar elérkezik. A gyerek egyre nehezebben vehető rá, hogy leüljön és megcsinálja a feladatait. Makacskodásához panaszszavak is társulnak és ez a kombó már hidegzuhanyként éri a szülőt. Azonnal kételyek is kezdik gyötörni azzal kapcsolatban, hogy jól tette-e, hogy az otthontanulást választotta.

Ha sikerül túllendülni a kezdeti nehézségen (amit egyébként maga a korai fejlesztői hozzáállás hozott magával), akkor folytathatják otthontanuló útjukat: a szülő és a gyermek. Ha azonban nem tud a család felülkerekedni a gyermek makacskodásán, akkor más megoldást fognak találni erre a helyzetre, ami adott esetben kompromisszum vállalását vagy akár a közös tanulás végét is jelentheti.


Pár kérdés a korai fejlesztésen alapuló megközelítésről:

A korai fejlesztés inkább a gyermekem szükségleteiről vagy inkább rólam, a szülőéről szól?

Mi a korai fejlesztés mozgatórugója: mély meggyőződés, hogy a gyermeknek erre van szüksége, vagy a vágy, hogy taníthassam őt?

Miért maradok otthon a gyermekemmel: azért, hogy a pedagógiai képességeimet csillogtassam őrajta vagy azért, hogy vele legyek és őt jobban megismerjem?


Skype-tanulás

Otthontanulás - de mégsem teljesen. Ebben a modellben a gyermekkel való tanulás 'terhe' megoszlik az intézmény és a szülő között. Jellemzően sokkal szorosabb a kapcsolatuk és lényegesen több a személyes találkozás az iskola és a család között, mint pl. hagyományosan otthontanítva. A gyermek persze ebben az esetben is javarészt otthon, a család körében van, a tanulás idejére azonban virtuálisan rendszeresen más társaságba kerül.

Az otthontanulásnak ez a formája némileg homályos törvényi alapon áll.

A részlegesen felmentett státusz ugyanis egy a hivatalos magántanulói státusztól különböző, de a törvényben nem említett lehetőség. Magántanulók esetében a törvény úgy rendelkezik, hogy a tanulót az összes tanóra látogatása alól fel kell menteni és tudásáról, előrehaladásáról a tantestület által meghatározott időpontban és módon kell számot adnia (ez rendszerint féléves osztályozó vizsgát jelent). A részleges felmentés ugyanakkor nincs feltüntetve a törvényben, mint választható lehetőség, mégis több intézmény is alkalmazza otthontanuló gyerekek esetében a magántanulói státusz alternatívájaként.

A skype-tanulás mögötti ideológia az, hogy bár a szülőnek törvény szerint megadható a lehetőség, hogy a gyerekeivel együtt legyen, de tanulási szempontból nem alkalmas a teljes felkészítésükre: mégiscsak pedagógus-kezekben vannak megnyugtató helyen az otthontanuló gyermekek is. Ez tulajdonképpen az otthontanítást nem támogató intézményi hozzáállás egyik formája. Ugyanis itt a bizalom hiányáról van szó: az intézmény nem bízik a szülő kompetenciáiban, ami a tanulással kapcsolatos dolgokat illeti.

A jelenség azért érdekes, mert a megvont bizalom eredménye- képpen a szülő maga is a kezdetektől elhiszi, hogy jogos a ki nem mondott aggály: valóban nem boldogulnának szaktanári segítség és a gyerekek haladásának szoros pedagógusi felügyelete nélkül. Tehát, valahol maguk a szülők sem bíznak igazán magukban - vagy nem bíznak Istenben, Aki őket is képessé tudja tenni arra, hogy a gyerekeikkel együtt tanuljanak?

Pedig, ha bátran megadnák önmaguknak és a gyermeküknek a bizalmat, hogy ez működhet, és egy lehetőséget, hogy próbát tegyenek - minden bizonnyal tényleg működne. A jelenlegi hozzáállással viszont megfosztják magukat és gyermekeiket attól a tapasztalattól, hogy ténylegesen ők szervezzék meg, ők ütemezzék be a tanulásukat és együtt készüljenek fel a vizsgákra.

Térjünk most kicsit az előnyök-hátrányok vizsgálatára.

Nagy előny a skype-tanulásban, hogy elsősorban nem a szülőnek kell bajlódnia a gyermek felkészítésével. Így tanulva egyes intézményekben a féléves vizsga is elkerülhető, ami nagy könnyebbséget jelent. Előny még az is, hogy az éppen 'tanórán lévő' gyermek/gyermekek mellett egyéb házon belüli tevékenység is zavartalanul végezhető, ami jó pár szabad órát biztosít a szülőnek.

Hátrány viszont, hogy automatikusan más emberek tekintélye alá kell helyeznie a gyermekeit azzal, hogy nem ő tanítja otthon őket. Ha ráadásul nem követi óráról órára gyermekei tanóráit (ami nem is olyan egyszerű, ha a családból egy időben több iskoláskorú is tanul skype-on), a tanulásuk utánkövetése meglehetősen nehézkessé válik. A szülő így nem tudhatja biztosan, hogy a gyereke végig tudta-e követni mindazt, ami az órán elhangzott, és nincs belelátása abba sem, hogy hogyan magyarázta el az adott anyagrészt a tanár. Pedig ezekre a részletekre azért szükség lenne, mivel a skype-os tanulási forma nem teszi lehetővé az oktatással kapcsolatos teljes felelősség átvételét a szülőtől. Vagyis kell együtt is tanulni, a skype azt nem tudja kiváltani.

Még meg kell említeni negatívumként, hogy a skype-os és személyes találkozások által biztosított folyamatos tanári monitorizálás miatt gyakorlatilag lehetetlen más tempóban haladni, mint amit az adott osztály haladási üteme diktál. (Ez hasonló ahhoz a helyzethez, amikor a magántanulót a nagyobb számonkérések idejére berendelik a helyben lévő választott iskolába, hogy az 'osztályával' egy időben írja meg a dolgozatokat ezzel is megkönnyítve a tanár szervezési teendőit.) Így viszont nem lehetséges otthon tantárgyakat tömbösíteni, sem igény szerint gyorsítani vagy lassítani a tanulásban, anélkül, hogy mindez a skype-órán azonnal ki ne derülne, kellemetlen helyzetbe hozva ezzel az otthontanuló gyermeket ("ti ezt a témát még nem vettétek otthon?" vagy: "nem szabad előretanulni!"). Vagyis a tanulás rugalmasságát muszáj beáldoznia annak, aki ilyen módon szeretné megoldani a felkészülést.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

Az egész a gyakorlatban úgy néz ki, hogy az iskola kötelező vagy választható módon a mindennap bejáró osztályok tanóráiba mintegy bekapcsolja az otthon lévő tanulót az interneten keresztül működő ingyenes skype-szolgáltatás segítségével. A kamera és hangkapcsolat miatt virtuálisan jelenlévő diákokat ugyanúgy felszólítják (akár feleltethetik is), mint a többieket. Vagyis jegyeket kapnak, szemben a magántanulókkal, akiknek nincsenek év közbeni jegyeik, hanem csak vizsgajegyük. Viszont a részlegesen felmentett tanulóknak a skype-kapcsolat mellett még vizsgázniuk is kell a tananyagból.

Egyes helyeken a skype-tanulást kiegészítik azzal az elvárással, hogy az otthontanuló gyermek havonta néhány napot személyesen is vegyen részt a tanórákon, hogy a pedagógusok így még inkább figyelemmel követhessék a haladását. Ez azért is kedvező számukra (mármint a pedagógusok számára), mert amellett, hogy jobban megismerhetik, a dolgozatokat is megírathatják az otthontanuló gyermekkel, ami újabb jegyeket jelent. Így a mindennapos skype-tanulással együtt a tanárok osztályozó vizsga nélkül is le tudják őket zárni.


Pár kérdés a skype-tanulásról:

Mennyire megvalósítható ez a modell egy nagycsaládban, hogyha minden egyes gyerek esetében külön helyiséget és külön számítógépet igényel a skype-tanórán való részvétel, mivel azok azonos időpontban vannak?

Nem lehetne hatékonyabban felhasználni azokat az órákat, amikor a gyerek a skype előtt ül és egy osztálynyi gyerekkel együtt hallgatja a tanári magyarázatokat?

Megélhető-e igazán az otthontanulás sokféle előnye - különösen kiemelve az egyéni adottságokhoz igazított tanulási tempót -, ha a gyermek haladási üteme osztálynyi gyermekéhez van szabva, és ha ő maga hosszú órákra a monitorhoz vannak kötve?

Ennyi fért bele most, de az érdekességek még folytatódnak. A végére hagytam ugyanis az otthontanító családokat is erősen megosztó nem-suliztató ideológiát, az unschooling-ot, ezenkívül szó lesz még többféle tanulócsoportról is. A harmadik rész elkészültéig szívesen veszem a hozzászólásaitokat.

A harmadik rész itt elolvasható.

   

Otthontanul a gyermek - de hol és hogyan?

Érdekes dolog figyelni a változásokat. Öt évvel ezelőtt, amikor az otthontanítást elkezdtük, még egyetlen, hasonló úton járó magyar családnak sem volt személyes blogja. Nem volt külön facebook csoport, hozzáférhető levelezőlista, sem infó-dömping, amikor az ember győzi kiválogatni a kevés hasznost a sok, kevésbé hasznostól.

Mivel akkoriban minden információt (jogi háttérről, egyéni lehetőségekről) magunknak kellett megszerezni, mindaz, amit a témában találtunk, igen értékes volt a szemünkben. A helyzetből adódóan pedig fel sem merült a komolyabb szerveződés gondolata: nem volt kivel és talán nem is akartuk igazán. Hiszen már az is rettentő lázba hozott bennünket, ha egyetlen másik otthontanító családra bukkantunk az ország másik szegletében, akivel e-mailben le tudtuk konzultálni, hogy mikor és hogyan tudunk személyes találkozásra időt szakítani. Ha megtaláltuk azt az egyet, már boldogok voltunk.

'Abban az időben' az internet magyar felületén szó sem volt otthon is bevethető oktatási módszerekről, tanulást könnyítő elérhető segédanyagokról, más oo anyáknak bevált tippekről, ötletekről, rendszeres csoporttalálkozókról. Csak tettük, amit tenni kellett: egyszerűen, gyakorlatiasan, Isten segítségével, saját kútfőből, pedagógiai terheltség nélkül, napról napra formálódva (hol kínlódva, hol szárnyalva) otthontanultunk a gyerekeinkkel. Virtuális vagy lokális háttérbázis nélkül, egyedül a családi erőforrásainkra építve.

Kicsit nosztalgikusnak tűnik ez a merengés és valóban úgy gondolom, hogy volt egyfajta szépsége annak az időszaknak, ami ma már ilyen formában nem jellemző. Ma viszont más dolgok a jellemzőek, és úgy gondolom, akik érintve vagyunk, azok közül legtöbbünkre igaz, hogy ez a változás nem hagy minket hidegen. (Rám mindenképp.)

Érthető módon évekkel ezelőtt semmilyen módon nem volt tetten érhető az a fajta sokszínűség az otthontanításban, ami ma megfigyelhető. És - bár a kezdetekre igen jó érzéssel emlékezem -, a mostani változások is érdekesek, ezért gondoltam, hogy erről fogok ma bővebben írni.

Azt hiszem, lassan már közhellyé válik, de mégis igaz, hogy minden otthontanító család másmilyen. Más a családi berendezkedés, az életvitel, a gyerekszám, a szokások; más a szülők képzettsége, a vérmérséklet, a napirend. Mindez a 'másság' egészen egyedi megoldásokat hozhat, amikor a gyakorlati otthontanulásra kerül a sor. Viszont nemcsak amiatt más az otthontanítás, mert a családok különbözőek. Amiatt is, hogy más okból kifolyólag lettek otthonoktatók és más célból maradnak azok. Utóbbit úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy más az egyes családok ideológiai háttere.

Ideológiai háttér alatt a világnézet és a személyes oktatási megközelítés keverékét értem, ami - bár dinamikusan változik és egyenként jellemző minden családra - mégis mutat némi hasonlóságot más otthonoktatókkal.

Az előbb említett ideológiai háttérről még az is elmondható, hogy rendszerint nem nevezhető meg az otthontanítás első napján, de később azért már igen. Ha nem hagyják félbe az oo-t, idővel mindegyik családnál körvonalazódik, sőt, általában konkrétan megfogalmazásra is kerül egy érettebb, az idő próbáját kiállt nézet arról, hogy mit hisznek az életről, hogyan viszonyulnak a világhoz, mit gondolnak a(z) (otthon)tanulásról, hogyan szeretnének kiegyensúlyozott és boldog gyerek(ek)et nevelni otthon.

Évekkel ezelőtt tehát ez a jelenség nem létezett, ma azonban ténylegesen beszélhetünk ideológiai sokszínűségről: vagyis egymástól a szemléletükben eltérő, és emiatt jól elkülöníthető otthonoktató ideológiákról. Sőt, az ideológiák szerinti polarizálódás is kialakulóban van a magyar otthonoktató közösségen belül, ami abból adódik, hogy ezek az ideológiák nemhogy nem közelednek egymáshoz, hanem inkább távolodnak.

Mindenesetre az utóbbi időben megfigyelhető, hogy az egyes csoportok (ideológiák) egyre jobban elkülönülnek és önszerveződve formálják meg a maguk jellemző közösségét, amely a választott ideológiát tükrözi. Úgy gondolom, előbb-utóbb minden érintett megtalálja a maga helyét ebben a viszonylag új helyzetben.

Kétségtelen, hogy az otthontanítás mögötti ideológiák merőben eltérnek egymástól. Bár a legtöbbel nem tudok azonosulni, mégis fontosnak érzem bemutatni mindet, mert léteznek és mert ilyen vagy olyan módon hatással vannak az otthonoktató társadalom egészére, hisz annak a részét képezik. Nézzük meg tehát, merre tart a magyar otthonoktatás és milyen ideológiai sajátosságok figyelhetők ma meg az oo-közösségen belül!


Természet életiskola

A mottó az, hogy vissza a természetbe - de szó szerint. A cél pedig: rátalálni önmagunkra azáltal, hogy a gyökereinkhez visszanyúlunk.

Azok az otthontanító családok, amelyek ezt az ideológiát képviselik gyakran már az öltözködésükben is elkülönülnek a többiektől. Ők ugyanis az ősmagyarságot mélyen tisztelik és saját életük berendezéséhez elsősorban abból merítenek. Ennek a tényleges megvalósításához szükség van arra, hogy elszakadjanak a mai civilizációs életstílustól. És ezt meg is teszik, mivel úgy gondolják, hogy az életükben lévő diszharmónia oka éppen maga a rohanó, zajos, kényelmes városi életforma.

Hátat fordítva a társadalomnak 'visszatérnek' hát a természetbe. De nem egyszerűen csak falura költöznek, hanem annál radikálisabb az elgondolásuk: gyerekeikkel együtt alacsony komfortfokozatú vályogházba, mindenkitől távol eső tanyára, saját maguk által összeállított jurtába mennek lakni. A falusi-városi kényelemtől és nyüzsgéstől tudatos döntés alapján eltávolodva egyszerűbb életet élnek, lépésről lépésre tanulva az önfenntartó gazdálkodást. Ezáltal úgy érzik, hogy maguk is a természet részévé válhatnak. Amikor igazán megtalálják a helyünket benne, akkor hitük szerint harmóniába kerülnek önmagunkkal is és így igazán pozitív nyomot hagyhatnak a világban.

Bevallom, nekem elsőre nagyon szimpatikus volt a világtól ilyen módon való elvonulás gondolata. Teljesen lenyűgözött, ahogyan ezek a családok élnek, hiszen akkoriban mi is pont erre vágytunk: teljes természetközeliségre és egyszerűbb életre. Azonban, minél többet olvastam és gondolkoztam a témáról, annál inkább elriasztott a teljes kép. Egyre több kérdésbe (kételybe) ütköztem ugyanis, amelyek a hosszú távon megvalósíthatósággal és a mögöttes világnézettel voltak kapcsolatosak.

Úgy gondolom, hogy az elvonulás nem jó, nem is igei megoldás, hiszen Isten nem véletlenül helyezett minket ebbe a korba, ilyen társadalmi viszonyok közé.

A társadalom a mi terepünk, ez a kirendelt életterünk, nem a magányos vadon: mivel itt vannak az emberek, akikhez küld minket Isten, hogy megosszuk velük az evangéliumot. Persze, nem rossz az, ha az ember a természethez közel él, de ha ezzel mindentől elszakad, ami a társadalomhoz köti, az nem az az út, amit Isten az embernek rendelt.

Alapvető problémánk (bajaink okozója) nem maga a városias, 'civilizált' életforma, hanem a bűn: a sajátunk és a másoké. Erre viszont sem a társadalomból való kivonulás, sem a természetközeliség nem ad megfelelő választ, mivel egyik sem tudja megszabadítani az embert a belső romlottságától.

Bár a közvélekedés a szerény egyszerűségben töltött életet és az önkéntesen választott magányt mindig a megtisztulással, belső elmélyüléssel, Istennel való találkozással és a szellemi kiteljesedéssel azonosítja, a valóságban ez nem mindig van így. Az egyszerűség, az életvitelszerű elvonulás nem hoz szükségszerűen szellemi előrelépést, magasabb szintet, mint a városi életforma - abban ugyanis (mármint az előrelépésben) egyedül az Istennel való kapcsolat a mérvadó. Valahol ezen a ponton tévednek az apácák és a szerzetesek is.

Nem egyszerűségre, magányra és a természetközel(ebb)iségre van nagy szükségünk, hanem egy természetfeletti személyes találkozásra. Nem kell helyet változtatni ahhoz, hogy ennek a találkozásnak a részesei legyünk, ugyanis bárhol - még a legnagyobb városi kavalkádban is - találkozhatunk megmentő szeretetével! Ha megértjük valódi szellemi helyzetünket (hogy elveszett bűnös emberek vagyunk, akik méltók a kárhozatra) és megtapasztaljuk, hogy Jézus Krisztus áldozatáért Isten személyesen a mi bűneinket megbocsátja, akkor kerülünk valódi, élő kapcsolatba az élő Istennel. Ebben a kapcsolatban a szívünk békéje nem függ többé külső dolgoktól. Sem emberektől, sem helyektől, sem zajszinttől.

Nem úgy van tehát, hogy aki kivonul a társadalomból, az automatikusan Istennel találkozik. Ha a kivonulás mellett keleti vallásos módszerekkel, meditálva, jógázva, mantrázva vagy ősmagyar hagyományokat tisztelve, az azokhoz kötődő pogány rítusok gyakorlásával keresi valaki a természetfeletti találkozás lehetőségét, akkor amit talál majd, az biztosan nem Ő lesz. Nagyon vékony jégen jár az, aki ennek ellenére mégis megpróbálja összeegyeztetni az össze nem egyeztethetőt: vagyis szeretne úgy élni a magyarság teljes örökségével (hagyományait, szertartásait komolyan megtartva), hogy ezáltal az Istennel való kapcsolatot is meglelje.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

A természet életiskola otthontanítás szempontjából nagyon sajátos pengeélen táncolás. Elsőre úgy tűnik, hogy amit ők csinálnak, az az abszolút unschooling (ld. később), pedig nem így van. Ezeknél a családoknál ugyanis az unschooling-os hozzáállástól eltérően folyik irányított tanulás - bár amit tanítanak, az lényegesen különbözik attól az ismerettől, amit más ideológiájú családok átadnak.

Különbözik, mivel az életiskolázó családok számára a természet körforgása, az élet körforgása, a hagyományos magyar rítusok, szertartások és úgy általában a régi magyarok által élt élet a követendő minta, amely szerint élni szeretnének. Meg is teremtik maguknak egy ilyen élet feltételeit, és a kétkezi munka becsülete mellett ezt adják át értékként a gyermekeiknek is. Ezzel együtt azonban a társadalomhoz köthető, a természettel összefüggésbe nem hozható műveltség megszerzése fölösleges információ megtanulását jelenti gyermekeik számára, amelyet nem támogatnak.

Az iskolai követelményeknek való megfelelés tehát nagyon kevéssé izgatja őket - a gyerekeiket nem is készítik célzottan az osztályozó vizsgákra. Számukra egyáltalán nem fontos, hogy tudják-e mindazt, amit az intézmény tőlük elvár: ugyanis a követelmények elsajátítását nem tartják egy gyermek későbbi boldogulása szempontjából mérvadónak.

Bizonyos tekintetben igazuk van, hiszen a suliban megtanulandó tények és adatok egy része tényleg csak arra jó, hogy aztán szépen elfelejtse őket az ember. Ráadásul tudjuk, hogy magas fokú szakképzettség nélkül is lehet teljes életet élni, ezeknek a családoknak a gyerekei pedig láthatóan jól elboldogulnak abban a közegben, amelyben felnőnek. Sőt, a gyerekek a kétkezi munkához tartozó készségeik és a természethez kapcsolódó ismereteik terén százszor ügyesebbek, 'tanultabbak' lehetnek így élve, mint falusi-városi társaik.

Mivel azonban a szülőknek nincsen igénye változatos műveltséggel megismertetni a gyerekeket - hiszen leginkább arra szorítkoznak, ami az egyszerű életükhöz szükséges (ami önmagában nem kevés ismeret, de nagyon másféle, mint amit a társadalom többi tagja szerez) - emiatt könnyen válhat ez a megközelítés egy béklyóvá, amely erősen behatárolja, determinálja az ilyen ideológiai hátterű családban élő gyerekek jövőjét.


Pár kérdés a természeti megközelítésről:

Meg lehet-e ma valósítani ezt az életstílust legálisan? Lehet-e 'törvényesen' elvonulni a társadalomtól gyerekekkel? (Mi a helyzet a vezetékes vízzel, az anyagiakkal, a lakhatási engedéllyel, a gyermekjóléti szolgálattal?)

Hogyan valósul meg a gyakorlatban az, hogy nem készülünk a vizsgákra, mert azok nem fontosak? (Mi a helyzet a felsőbb osztályokkal, a háttérintézmény együttműködésével, a vizsgák sikerességével, a továbbtanulással?)

Ha a társadalomból kivonulva nő fel a gyermek, akkor hogyan fog szakmát szerezni, hogyan lesz családja? Elegendő lesz-e a sokféle, természethez kapcsolódó ismeret a felnőtt életéhez, ha ő például nem szeretne majd a világtól elvonultan élni?


Demokratikus tanulóközösség
(Summerhill suli, Egri Kavalkád)

Ez valójában nem otthonoktatás, hiszen nem otthon és nem a család által történik. De azért ide veszem, mivel rendszerint magántanulóként regisztrált gyerekek veszik igénybe a lehetőséget.

A mottójuk talán az lehetne, hogy adjuk meg a tanulás szabadságát. (Ez is úgy hangzik elsőre, mint az unschooling, de ez sem az.) A demokratikus közösség olyan sajátos tanulócsoport, ahol a tanuló szabad kezet kap a tanulása megszervezésében. Más szavakkal szólva: itt szabad nem-tanulni és szabad csak azt tanulni, ami érdekli a gyereket, mivel ő maga határozza meg a tanulnivalóit. A jelenlévő felnőttek (szülők és oktatók) azért vannak, hogy őt segítsék az általa kitűzött célok elérésében.

Nem csak a tanulásuk megszervezésében, hanem a csoportot érintő legtöbb kérdésben is 'felnőttnek' (=döntésképesnek és felelősséggel felruházhatónak) tekintik a gyerekeket és úgy is állnak hozzájuk, hogy ők valóban egyenrangúak a felnőttekkel. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a gyerekek ugyanúgy tehetnek konstruktív javaslatot, mint az idősebbek, felemelhetik a hangjukat valami mellett vagy ellen és közösen szavaznak a javaslatok elfogadásáról - innen a neve, hogy demokratikus.

Erőssége ennek a közösségi és oktatási formának, hogy a gyerekeket/fiatalokat megajándékozza azzal a felnőtt bizalommal (egyenrangúsággal, partnerséggel), amelyre úgy vágynak. A demokratikus tanulóközösségben a gyerekeket tényleg fontos személynek tekintik: itt ők a szó legkomolyabb értelmében véve 'valakik'. Nem személytelen nevek egy osztálynaplóban, nem az oktatás tehetetlen tárgyai, akiken a szakemberek 'elvégzik' a szükséges oktatási munkát, amelybe nekik semmi beleszólásuk nincs.

Ebben a közösségben nem infantilizálják őket, hanem elhiszik róluk, hogy képesek: képesek dönteni, képesek tanulni, képesek jók lenni valamiben, képesek felelősséget vállalni, képesek jó ötleteket kitalálni, képesek a céljaikat elérni, képesek másoknak segíteni és képesek egy közösséget jobbá tenni.

Ez a légkör a közösségen belül együttjár azzal a tanulási és életszervezési szabadsággal, amelyben ideálisak a feltételek a valódi intellektuális felnövekedésre. Amikor a magunk boldogulásáért, boldogságáért teljes felelősséget vállalunk és elhisszük, hogy mindez rajtunk múlik, amikor ráadásul meg is tudjuk tenni, amit meg kell - olyan lecke ez, amit még sok felnőtt sem tanult meg.

A demokratikus tanulóközösség nagyon szimpatikus mindazért, amit képvisel, hiszen a tanulók méltósága és döntési szabadsága fontos dolgok. Egy ilyen közösségben tényleg jó dolgokat tanul meg a gyermek. Nem is azzal van a baj, ami jó dolgokat megtanul, hanem azzal, amit egy ilyen közösség nem tud megadni. Az otthon ugyanis nem iskola, de nem is demokratikus tanulóközösség.

Az otthon az otthon: ahol a család van együtt, ahol az egész életünket osztjuk meg egymással, ahol a szeretteinkkel való szoros kapcsolatokon keresztül formálunk és formálódunk, ahol a közösen sírós-nevetős emlékek gyűjtése folyik. Ahol megtanulhatjuk, miként válhatunk azzá az emberré, akivé Isten a fogantatásunk előtt minket tervezett. Ezeket a dolgokat otthon éljük át, otthon tanuljuk meg.

A tanulóközösség a maga nagyszerű és méltányolható kezdeményezései ellenére is hasonlít az iskolához abban, hogy kiveszi az otthonból a gyerekeket.


Mi a helyzet az ilyen otthontanulással a gyakorlatban?

Legálisan kétféle módon oldják meg a csoportba való tartozást. Az egyik, egy külföldi fizetős iskola (a Clonlara), amelyik elég vaskos összegért cserébe ernyőszervezetévé válik bármilyen hasonló otthonoktató kezdeményezésnek.

Olyan ez, mintha külföldi iskolába lenne beíratva a magyar gyermek, aki így az állam számára láthatatlanná, ellenőrizhetetlenné válik oktatási szempontból. Ennek előnye, hogy a magyar rendszerhez képest nagyon rugalmasak a számonkérések, a tanulónak igen nagy szabadsága van meghatározni az irányt, amelyet a felkészülésben föl szeretne venni. Hátrány az ár mellett az, hogy az így kapott bizonyítványt egy-az-egyben nem fogadják el Magyarországon, csak honosíttatás után.

A másik mód, hogy magántanulóvá válik a gyermek egy magyar iskolába iratkozva. Ebben az esetben viszont a hazai rendszerben marad, így az osztályozó vizsgákra félévente fel kell készülnie (amiben persze segíti őt a tanulóközösség). A magántanulóvá válás ugyanakkor jelentősen behatárolja a mozgásteret a tanulmányok szabad kiválasztásában - de még így is tágabbak a keretek, mintha hagyományos módon, iskolába járva tanulna a gyermek.


Pár kérdés a demokratikus tanulóközösségről:

A magyar törvényi viszonyok között mennyire lehet szabad a szabad tanulás? (Mit szól ehhez a háttérintézmény? Hogyan értékelik a gyerekek tanulmányait?)

Milyen módon biztosítható, hogy a család legyen a legnagyobb hatással a gyermek életére, jellemének formálására, ha a jelentékeny tanulási időt nem otthon tölti?

Nem kerül a gyermek cseberből vederbe azzal, ha egy oktatási intézmény gyermekközösségéből egy újabb, túlnyomó részt gyerekekből álló csoportba kerül?


Itt most befejezem, de még korántsem értünk a végére. Nemsokára jövök a 2. résszel, abban további három otthontanítási ideológiát mutatok be. Lesznek itt még érdekességek. Addig is szívesen veszem a véleményedet, ha van.

A második részt itt olvashatod.