Egyéves lettél, Édes Kisember

Egy évvel ezelőtt egy szép délelőtti órában megláttad a napvilágot. Egészséges voltál, de olyan pici, amilyen picit még nem láttam. A koraszülött részlegen megengedték, hogy a kezembe fogjalak. 50centis emberkeforma. A tappancsodon vékony kábel volt rögzítve: valami életfunkcióról adott hírt a nővérkéknek. Nekem csak egy póráznak tűnt, ami az inkubátorhoz köt, de nem időztem sokat a gondolaton, másra irányult a figyelmem.

Hiszen itt voltál te, a magad tökéletességében. Apró emberke. Mikor ölbe vettelek, ott, akkor tudtam, hogy van benned életerő a küzdéshez. Azt is tudtam, hogy az enyém vagy és meg foglak minden bajtól védeni.

A piros takarót, amelybe megkaptalak, széthajtogattam: látnom kellett, hogy megvan mindened. Meztelen testtel, egy szál pelusban pihegtél: pici mellkas, ütemes, zihálásnak ható levegővétel. Aprócskák voltak a lábaid és a kezeden a picurka ujjak, mint egy kismadár lábai. Ropiujjak, ez jutott róla az eszembe. Sosem volt ilyen gyerekünk.

És eltelt egy hosszú év, megannyi küzdéssel, kifáradással, reménnyel teljes, izgalmas év. Zajlott az életünk a maga sodrában, közben te, mint egy óceáni elrejtett szigeten, a magad ütemében fejlődtél.

Kezdetben zavart téged az érintés. Apa megsimogatta kis bucifejed és kiült az arcodra a rémület. El is húzódtál. Sokáig, nagyon sokáig nem tudtunk simizéssel megnyugtatni. Utáltad. Megrémített téged és rettentően kényelmetlennek tartottad. Ezt egyáltalán nem értettük: sosem volt ilyen gyerekünk.

Egy hónap kellett, míg egyszer csak bederengett a határozott felismerés: az érkezésed körüli dolgok azok, amik rányomták a bélyegüket az érintéshez való viszonyulásodra. 5 héttel korábban jöttél. Amikor megszülettél, nem az újszülöttek átlagos traumái értek téged (magzatvíz-leszívás orrból, fürdetés, mérés, mindez refletorfényben) - te korán jöttél és ezért aggódtak érted.

Több rutinvizsgálat, több böködés, több zavarás, több vérvétel. És nem volt testi közelség. Neked sajnos erről szólt a "békés" kezdet az első napjaidon, melyek nemhogy zavartalanok nem voltak, de bizonyára sok fájdalmat éreztél. És beleégett a kicsi buksidba, hogy az érintés rossz, mert fájdalom követi.

Amikor erre rájöttem, majd meghasadt a szívem. De te nem ragadtál le a múltnál, így szép lassan, sok-sok óvatos közeledésen keresztül engedted felülíródni az érintésről kialakult véleményedet. És eljött a pillanat, amikor egy-egy kósza simi után kis mancsoddal megragadtad a téged érintő kezet és visszahúztad a fejedhez vagy a pocakodra, hogy "kérek még egy kicsit".

Ez az év nem ment el gyorsan. A hónapok lassan vánszorogtak, és mi csendben szemléltünk téged, ahogy megtanultál aludni, mosolyogni, átfordulni, kacagni, kúszni, mászni, ülni, kapaszkodva állni. Akaratod lett és ki is tudtad fejezni, már az elején. Korán felvetted velünk a kapcsolatot. Nagyon értelmes voltál: világosan kommunikáltál hozzánk. Jelezted, mit nem akarsz és azt is, ami jólesett. Szemkontaktus. Aztán odaérintetted a kezed a kezünkhöz. Vagy elhúztad. Később mókáztál is apával ezen sokat.

Minden nagyobb növekedési ugrást az előírtnál 1 hónappal később csináltál. A hónap elején lassabban fejlődtél, de aztán fölzárkóztál. Én állandóan aggódtam, hogy valamit nem időben csinálsz, és az mit jelez, hogy túl kicsi a fejed, hogy nem tartod a szemkontaktust, hogy egyik oldalra teszed csak le a fejed, hogy nem tartod még a fejed. Mindig aggódtam - de apukád nem aggódott. Ő bízott benned az elejétől, láttam a szemében, ahogy rádnézett. Meg el is mondta, amikor aggódó kérdéseimmel hozzá fordultam. "Minden rendben lesz vele" - mondta ilyenkor, és az élet végül őt igazolta.

Én végig féltem. Talán magamat féltettem. Úgy éreztem, annyit "dolgoztam" érted, nehéz volt ez a várandósság, kicsit még inkább, mint a többi. Nem akartam, hogy kiderüljön, mégsem vagy egészséges és ezzel együtt kelljen élnem. Nem voltam rossz hírekre felkészülve, mégis állandóan ott lebegett a fejem fölött, hogy mi van, ha. Mi van, ha nem vettük észre, hogy valami bajod van. Mi van, ha súlyos.

Éppen ezek miatt is, ha a fejlődésedre gondolok, ebből az évből leginkább a küzdelmet és a fáradtságot tudom felidézni. Téged viszont nem zavartak a nehézségek: te csak élni akartál, enni, biztonságban és kényelemben lenni.

Tegnap egyéves lettél. Hihetetlen utat tettünk meg idáig! Igazából te tetted meg: mi csak kísértünk és csodáltuk az elszántságod, életigenlésed, a fesztelenséget, ahogyan élted közöttünk az életedet és sosem zavart, hogy mennyit kell miattad fáradnunk. Nem voltál másokra belátással és ezzel elérted, hogy mindig maradéktalanul figyelembe vegyük az igényeidet - ez pedig rettentő szimpatikus volt benned, még ha rengetegszer idegesített is.

Mert, ha kicsit csendesebben sírnál... ha nem nyűgösködnél a semmisejó-érzés világfájdalmával percekig az elalvás előtt... ha nem a legdrágább kütyünkre/legveszélyesebb eszközökre startolnál rá... ha nem borulnál ki keserves sírással, masszív lelkiismeret-furdalást keltve bennünk, amikor végre sikerül a kis mancsodból kioperálni a cuccot... akkor mennyivel könnyebb lenne. De nem. Ezt nem teszed meg értünk. Mi alkalmazkodjunk, elvégre te vagy a gyerek.

Korábban, 6 alkalommal kevésbé kellett alkalmazkodni, a gyerekeket alkalmazkodtattam az életünkhöz, elvárásainkhoz, és a dolog nálunk remekül működött. Te viszont nem így működsz. Ez is új tapasztalat. Jóféle tapasztalat.

Boldog születésnapot, édes kisfiam: gombócfej, méregzsák, okos-bújós tornászbabácska. Ne változz meg, legyén mindig önmagad. Jó az Úr, hogy odaadott nekünk.

Mondtam már, hogy sosem volt ilyen gyerekünk?