Miért választják a munkát a gyerekeik helyett?

Olvastam Eszter korábbi posztját és nemcsak egyetértek vele, de tovább is szeretném gondolni. Sajnálatról van benne szó: arról, hogy ki mi veszít azzal, ahogyan él, és a döntéseivel, amelyeket meghoz. Nagyon érzékeny téma ez, és én is úgy vagyok kicsit, hogy élőben nincs fórum erről beszélni, na, de majd itt a blogon kiírom, ami bánt.

Amikor olvastam Eszter gondolatait, mélyről szakadt fel bennem is az a kérdés, hogy miért? Miért választják a munkát a gyerekeik helyett? Főképpen: miért teszik ezt hívő édesanyák?

Tudom, tudom, van ezernyi érv, egy részük az anyagiakkal függ össze... de legyünk őszinték: mi választjuk a munkát és mindent, ami ezzel együtt jár. Mi választjuk és nem sírunk, hogy ez így nem oké. Mi választjuk - nem foglalkozva azzal, hogy a gyerekeinknek ránk van szüksége és nem kortársakra, nevelőkre, mindenki másra. Mi választjuk - miért választjuk??

Hogyan lehet, hogy egy anyának megfelel az elszakadás? Hogyan nem zavarja, hogy mások kezei alatt fejlődik a gyermeke? Hogyan nem érinti meg, hogy mások formálják az ő kicsinye jellemét, mások tanítják meg az élet dolgaira és mások látják felnőni? Hogyan nem sajog a szíve azért, hogy napi sok órára kiadja a kezéből azt, akiért ő a felelős?

Lehet, hogy nem felel meg neki; lehet, hogy zavarja; lehet, hogy megérinti, és az is lehet, hogy sajog a szíve - de mégsem annyira, hogy egy másfajta döntés felé mozduljon. Nem annyira, hogy ne menjen vissza dolgozni, hogy mégis otthon maradjon.

A választáson gondolkozom, mert ez egy választás. Korábban azt gondoltam, hogy sokaknak nincsen valódi választási lehetősége, mert nem tehetnek mást, mint azt, hogy kényszerből dolgozni mennek. Ma kicsit másként látom ezt: úgy, hogy kevés anya áll valódi szükségből munkába.

Nem arról van szó, hogy egy átlag magyar család vígan elboldogulna egy fizetésből is: nyilvánvalóan mindenhol komoly bevételi forrás a családi kasszában a dolgozó asszony jövedelme. Mégsem ez a fő érv a munkába állás mellett: legalábbis kevesek esetében van szó elkerülhetetlen, megoldhatatlan, megváltoztathatatlan (emiatt igencsak kényszeredett) helyzetről.

Az igazság az, hogy ha az életünk múlna rajta, némi kreativitással meg tudnánk oldani az otthonmaradást - de nem gondoljuk, hogy ezen bárkinek az élete múlna (pedig dehogynem...)

Azt tapasztalom (és újra mondom, elsősorban és leginkább újjászületett, hívő asszonyokról beszélek, nem másfajta világnézetet képviselő vagy súlyosan hátrányos helyzetű anyákról), hogy az anyagi szükséglet felmerülése előtt van egy 'anyai szükséglet', ami sürgeti a munkába állást. Az az anyai szükséglet, hogy értékesnek és szeretettnek érezze magát.

Ha értékesnek és szeretettnek érezné magát otthon, akkor tudná, hogy jó helyen van, és nem akarna elmenni: így az anyagi problémákra is mást megoldást keresnének családilag. De értékválságba kerül, és úgy gondolja, hogy a szükségletét nem tudja otthon betölteni. Ezért merül fel benne, hogy visszamenjen dolgozni. A munkába visszaállás tehát elsősorban nem egy külső (családi) szükséglet, hanem egy belső (anyai) szükséglet kielégítésére tett próbálkozás, vagyis egy igény az anya részéről.

Ez az igény arról szól, hogy az otthon eltöltött évek után kezd elégedetlen lenni mindazzal, ami ő, meg azzal is, ahogyan mások őrá tekintenek és a helyzetet orvosolandó, dolgozni vágyik. A munkába visszaállás igénye valójában a beöltöttség, értékesség, szeretettség érzésének szükségét orvosolandó próbálkozás.

Nézzünk bele most egy kicsit mélyebben ebbe az igénybe...

Amíg a gyermeke gyámoltalan csecsemő volt, addig volt valódi értelme, jelentősége az édesanya otthonmaradásának, hiszen nélkülözhetetlen, de legalábbis nehezen nélkülözhető feladatot látott el. De eltelt az a pár év (hogy ha több gyermeket vállaltak, akkor az a pár inkább a tízhez közelít), szóval eltelt az a pár év, amikor majdhogynem pótolhatatlan volt, és már nem elég önmagának: már kissé degradáló rá nézve, hogy 'csupán', mint feleséget és anyát tartják számon.

Nem jó, hogy így érez, de a keserű igazság az, hogy kevés hívő édesanya karriertervei között szerepel a kizárólagos családanyaság.

Nem akarják aktív éveiket otthon ülve elfecsérelni, ráadásul gyermekük pár éves kora után pótolhatónak gondolják magukat. A társadalom is nyomja őket 'előre', az ismerősök is egyre inkább megfogalmazzák azt a várakozásukat, hogy lássák őket kilépni a szennyes pelusok és a konyhai kötény bűvköréből (ugye több gyermeket nem vállaltok?!), hogy végre ismét tevékeny, termelő tagjai legyenek a társadalomnak. Sokuk végül beadja a derekát, mert belül már felmerült az a bizonyos igény: értékemet visszaszerezni, vagy esetleg növelni is.

"Hasznos akarok lenni: kimenni a négy fal, a mesekönyvek és a háztartási teendők közül. Ki a való világba, ahol igazi felnőtt emberek igazi értelmes felnőtt dolgokat csinálnak. Otthon voltam sokat: gyermekeimmel gyermekké lettem kicsit, rácsodálkozva az élet apró csodáira és figyelve egy élet kibontakozását, gyermekemet. De most megrázom magam, és továbbállok, mert minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy életem hátralévő részében háztartásbeliként kelljen definiálni magam. Ez nekem nem imponál - a munkával járó új kihívások viszont igen."

Mondhatni, íme, itt a magyarázat a miértre: így történik az ötölés a munkába álló édesanyák fejében. De én még mindig reménytelenül fennakadok ezen az egészen és nem tudok továbblépni. Nem tudom elfogadni, hogy az anyák azt mondják: rendben van ez így.

Mert azt mondják, hogy:

... nem baj az, ha nem kizárólag velem tölt a gyermekem időt;
... nekem jó újra dolgozni, a csemete pedig jól érzi magát az oviban/suliban, ott vannak a kis barátai;
... tudom, hogy jó helyen van a gyermekem, és kibírjuk, hogy hét közben alig találkozunk;
... nem kell túlzottan magunkhoz kötni őket;
... nem tarthatjuk őket otthon, burokban;
... inkább töltök vele napi kevesebb minőségi időt, mint hogy állandóan rámásszak a jelenlétemmel;
... rendkívül meggazdagítja az, hogy mások hatnak rá jobban;
... a jövőmre is gondolnom kell, és most adott egy tuti lehetőség, ami, ha elúszik, ki tudja, mikor lesz hasonló!

Logikus, persze, de ezzel a racionálisnak tűnő érveléssel csak eltereljük a figyelmet a lényegről, ami az, hogy nekünk, anyáknak rendben van, ha a gyerekünk távol van tőlünk, és örömmel (felszabadultan!) bízzuk más személyek gondjaira őket. Mert.Nekünk.Ez.Felel.Meg. A háttérben leginkább a saját idő, a felnőtt tevékenységek iránti igény áll: az, hogy bizony jólesik napi több órát nem a gyerekeinkkel tölteni.

A bölcsőde, a családi napközi és az óvoda alapvetően gyermekmegőrző funkciójú intézmények, az iskola pedig olyan, amely az előbb említett 'előny' mellett leveszi a tanítás és a nevelés fáradságát is a dolgozó szülők amúgy is terhelt vállairól.

Tény, hogy ha intézményesítjük a gyermekeinket, akkor a magunk céljaira és vágyaira jobban jut idő, így az intézményes oktatás-nevelés segítségével munkánkat is, gyermekeinket is látszólag jól bele tudjuk illeszteni az életünkbe. Látszólag. Közelebbről megnézve viszont teljesen nyilvánvaló, hogy az a fajta tökéletes időzsonglőrködés, amelyet egy dolgozó anyától megkívánnak, nem megvalósítható, csak valaminek a rovására. Tehát, amikor az anyák dolgozni mennek, végül mégis a munkát választják a gyerekeik helyett.

 Miért nem mondunk és gondolunk mást - jobbat - felőlük? Például azt, hogy:

... nem baj, ha kizárólag velem tölt a gyermekem sok időt;
... nekem jó itthon és a csemete is jól érzi magát így, itt van a szerető családja;
... tudom, hogy otthon jó helyen van a gyermekem, és nem akarjuk kibírni, hogy hét közben alig találkozunk;
... az nem baj, ha egy gyermek a szüleihez ragaszkodik, nem a haverjaihoz;
... nem engedhetjük őket kétes közegbe, az iskola való élettől izoláló burkába;
... inkább töltök vele sok időt, mint hogy lemaradjak az életéről és a formálás lehetőségéről;
... rendkívül meggazdagítja őt, ha a család bensőséges kapcsolatai hatnak rá jobban;
... a gyermekem jövőjére is gondolnom kell, és most adott egy tuti korszak az ő életében, amíg felnő, amihez - ha elúszik - nem lesz soha hasonló!

Ne higgyük el, hogy jó a gyermeknek az otthontól távol! Hajnalban kelni; késő délutánig egy intézményben lenni; a szeretteitől izolálódni; a szüleitől függetlenedni; kortársak jellemén csiszolódni dacos gyermekké, lázadó kamasszá, tapasztalatlan felnőtté!

A munkába és intézménybe rohanós családi hétköznapokat a gyermekek hamarabb megszokják, mint az anyák, de ettől még egyikük számára sem ideális ez a helyzet. Pedig lehetne az.

Át lehet rendezni az életünket és Krisztusban meg lehet találni a valódi asszonyi indentitást. Ehhez nem kell elmenni otthonról. Ha megértjük, hogy az értékünk állandó és független attól, hogy mely helyszínen vagyunk (Isten előtt nagyon értékes és nagyon szeretett személyek vagyunk), akkor maradéktalanul meg tudunk elégedni a saját szerepünkkel, és így nem lesz szükségünk az otthontól távol, gyermekeinket intézményesítve keresni új kihívásokat.

Nekik szükségük van ránk. Most, amíg kicsik... és három éves koruk után... és ötéves koruk után... és tizennégy éves koruk után... és tizennyolc éves koruk után...

Szeretetünket, útmutatásunkat, jellemünket, hitünket a mindennapokban vágyják tapasztalni: a gyermekek a szívük mélyén erre vágynak. Ne fosszuk meg őket önmagunktól hamis felnőtt igényeink vonzásában! Találjuk meg valódi identitásunkat magában a Forrásban: Jézus Krisztusban! És ha egyszer már megtaláltuk ezt az identitást, akkor hagyjuk, hogy kihasson a mindennapjainkra! Engedjük hozzánk jönni a gyermekeket, hogy rajtunk keresztül Hozzá mehessenek! Válasszuk a családot, az otthont a távol végzett munka helyett, hogy aktív éveink ne hiábavalósággal eltöltött évek, hanem olyanok legyenek, melyeket bölcsen használtunk gyermekeink javára.

Jó és hasznos dolog egy asszonynak az otthonában szolgálni az Urat. Igaz, hogy nem túl látványos ez: a fáradsága gyakran marad észrevétlen a külső szemlélődő számára, és nem kecsegtet a világi munkák előléptetéséhez hasonló elismeréssel sem. Mégis felettébb áldott tevékenység és meglesz a jutalma alkalmas időben Attól, Akinek a szeme mindent észrevesz.