Amit most olvasni fogsz, kedves Blogolvasó, azt még tavaly nyáron, két héttel Olivér születése után jegyeztem le magamnak. A szövegezés stílusából sejthető, hogy ez nem az a történet, ami majd felemeli és lelki magaslatokba ragadja az olvasót, inkább egy érzelmileg kevésbé túlcsorduló írás - de az én írásom. Így éltem meg a műtétet és az utána következő, kihívásokkal teli napokat.
Terveim szerint még a megírás után ki is posztoltam volna, de aztán ez elmaradt. Az eredeti írásomban voltak ugyanis olyan részek, amik túl személyesek voltak, melyeket nem szerettem volna országvilág elé kitenni (többek között orvosi dolgok). De nem tudtam átírni, hogy azok a részek kikerüljenek, mert nem akartam többször újraolvasni (és újraélni), amit leírtam.
Így végül egyáltalán nem posztoltam az írást, maradt egy évig a digitális fiókban, telefonom memóriájában. Azt hiszem, akkor nem álltam készen ennek a történetnek a megosztására veletek. Pár hete azonban, hetedik gyerkőcünk első szülinapjára készülve elhatároztam, hogy mégis foglalkozom kicsit a lelkemmel és a poszttal, és nem leszek nyuszi, hanem kiteszem ezt a megemlékezést. Megmutatom neked, Olvasóm, ezt az oldalamat is - megteszem ezt magamért.
Kérlek, úgy haladj majd a sorokon, hogy ez valakinek az egyik legszemélyesebb megtapasztalása, élete meghatározó "élménye". Köszönöm, hogy elolvasod!
***
Nehéz szüléstörténetként rátekintenem arra, ami velem megesett. Persze, egy újszülött kisbaba lett a végeredmény, de valahogy a szálak nehezen kapcsolódnak össze. Fejben persze tudom, hogy a babánk úgy lett, hogy megszületett. A születés tényében nem is kételkedem. De nem tudom szülésnek nevezni a születését és akármilyen furán hangzik, de nehezen tudok az anyukájaként tekinteni magamra. Inkább gondozójának érzem most még magam.
Talán amiatt, hogy 5 héttel korábban érkezett és erre sem lélekben, sem fizikálisan nem voltunk felkészülve. Nem csak ruhája, meg helye nem volt még otthon: a szívünk sem mostanra várta őt. De ő meg most akart érkezni. És érkezett is, így lett egy hetedik születéstörténet beleírva a szívembe. Én meg kiírtam onnan, hogy így is meg legyen örökítve.
Milyen volt, hát, a hetedik császár?
Nem volt eleje
A vajúdás minden babavárásunk befejező momentumának kezdete volt. Az első két gyereknél a szülést megindították, így a méhösszehúzódások a kórházban értek. De a többi néggyel ezek otthon, spontán kezdődtek és így rendkívül sokat segítettek a szülésre, születésre való ráhangolódásban. Órákig vajúdtam minden alkalommal, így mire végül kórházba mentünk és császár lett, a fejem már felkészült és a szívem is rá tudott hangolódni, hogy nemsokára találkozom a babával.
Most nem volt vajúdás. Nem voltak méhösszehúzódások. Bár csepegett a magzatvíz, nem volt igazi eleje a dolognak, ami ráhangoljon arra, ami következik. Sem a fejem nem volt kész, sem a szívem. Tudtam persze, hogy baba lesz, de nem voltam készen erre. Idegen volt a helyzet.
Apró dolgok
Magát a műtétet jól éltem meg. A hétből az egyik legkellemesebb műtéti élményem volt, ha lehet ilyet mondani. A személyzet maximálisan segítőkész volt. Figyeltek azokra a nüanszokra, amelyek amúgy abszolút beleégnek az ember fejébe és meghatározzák az élmény érzelmi töltetét.
Például arra, hogy ne legyen lekötvözve mindkét kezem. A jobbat elég volt bedugnom a visszahajtott kórházi hálóingembe. (Ami rajtam maradhatott. Ez is pozitívum volt.) A szabadon hagyott jobb kéz pici dolog, de nekem rettenetesen sokat számított. Úgy éreztem, hogy a kontrollom a saját testem felett, vagyis a cselekvőképességem megmaradt.
Meg például arra is figyeltek, hogy a fejem ne legyen teljesen vízszintben. Az nekem a lekötözött kezeimmel korábban elég pánikolós érzés volt. Most megemelték a fejtámaszt és bele is szólhattam, mennyire. Ez is sokat jelentett.
Aztán az óra a falon. Oldalt volt, így a paraván, amit a mellkasom fölé húztak, nem takarta el. Sosem láttam korábban az órát, pedig mindig akartam látni, mennyi az annyi, hogy haladunk. Most láthattam. Persze csak az elején figyeltem, de ahhoz jó volt. Kb. 5 perc alatt lett kint a baba. Onnantól nem figyeltem és nem is emlékszem. De az óra is pici kontrollérzetet jelentett nekem.
Körülmények, melyekre még emlékszem
A paravánt nem az elején tették fel. Ez nekem szokatlan volt, de egy ideig jól esett. Aztán bekúszott a gondolat, hogy látni fogom az egész "véres mészárszéket", amitől jól megrémültem. Kitaláltam, hogy majd nem fogok odanézni, amikor vágnak meg minden. Később mondták, hogy lesz paraván. De ez az ijedtség, hogy nekem kell nemodanézni, ha nem akarom az egészet látni, ez picit bennem maradt.
Amikor vágni kezdtek, azt éreztem. Nem fájt, de volt egy érzet, ami megijesztett. Persze rögtön mondták, hogy az érzéstelenítő úgy hat, hogy fájdalmat nem, de minden mást érzel. Ezt az egyik szobatársam is pont így fogalmazta meg az anyukája császárműtéte kapcsán, de nem hittem el, hogy ez mindenkin ilyen. Azt gondoltam, egyszeri műtéti anomáliát élt át.
Nekem ugyanis ilyen tapasztalatom sosem volt, pedig mind a hat korábbi műtétet pont ugyanilyen eljárással, gerincérzéstelenítésben végezték. Persze a legutóbbi is 6 éve volt, így lehet, hogy maga az érzéstelenítő folyadék már "fejlettebb", élettanilag kevésbé leterhelően, de jobb hatásfokkal tudja tenni a dolgát. Ezt persze nem tudom, csak találgatok.
Mindenesetre ilyenféle érzetek sosem voltak korábban. A babakiemelés közbeni húzást-rángatást, azt volt már, hogy éreztem. De ilyet, hogy a vágás feelingje, meg amúgy egyebek is megvannak, ez egészen új volt. Nem tekintem egy jó élménynek, mert az ember attól tartott, hogy mindjárt visszajön a teljes érzet és a fájdalmat is érezni fogom, az meg elég rémisztő gondolat volt.
Felsírt
Aztán kiemelték a babát. Ezt nem éreztem, hiszen nem volt olyan óriásbébi, mint a testvérei, így húzás-vonás érzést sem okozott. Onnan tudtam, hogy kiszedték, hogy elkezdett kiabálni. Nagyon édes hangja volt, megríkatott, amikor hallottam. Tudtam, hogy túlvagyunk, hogy jól van (remélem), és, hogy mostmár csak engem kell rendbetenni és jön a találkozás, az aranyóra, láthatom a férjemet is.
Vártam ezekre a dolgokra. De nem jöttek el. A babasírás és a megríkatódásom után ezegyszer nem volt felszabadulás érzés. Orvosi latin kifejezést csíptem el a diszkrét kommunikációból, melyet nyitott pocakon felett folytattak a dokik. Nyugodt hangon beszélgettek, nem volt kapkodás, így nem is igazán fogtam fel, hogy épp egy vészhelyzetbe kerültem. Nem volt bennem semmi félelem, nem éreztem pánikot, nyugodt volt a hangulat. Aztán innentől snitt van.
A következő kép, hogy tolnak ki a műtőből, integetek Olinak (és remélem, hamarosan találkozunk és aranyórázunk). Visszainteget - és megint snitt.
Az ITO (intenzív osztály)
Már kora délután van, amikor újra éber vagyok. Bejön egy mosolygós doki és tapintatosan elmondja, mi történt velem. Csillapíthatatlan vérzés indult el, nagyon sajnalja, életveszélyben voltam, elég sok vért veszítettem, de sikerült megállítani. Abban az állapotban nem igazán fogom föl, hogy mit hallottam az imént.
A doki elmegy. A fájdalom hatalmába kerít. Rettenetesen vergődöm. Percenként 8-10-szer belehasít a sajgás a hasamba, jajongok folyamatosan. Elmondják, hogy normál esetben kaphattam volna a műtét korábbi szakaszában is egy fájdalomcsillapítót, így nem fájna annyira a műtét után, de nálam ugye a sürgős beavatkozás miatt erre nem volt lehetőség, ezért fáj ennyire. Viszont kapom "csövön át" az erős fájdalomcsillapítót, meg hozzá szájon át is, de ezek ennyit bírnak.
Nagyon szenvedek. Remeg a lábam is (az szokott máskor is, amikor kimegy a gerincérzéstelenítő hatása). A jajongásom miatt bejönnek és magyarázkodni kezdenek, hogy ne haragudjak, de sajnos nem tudnak több fájdalomcsillapítót adni. Mondom nekik, hogy nem azért jajongok, hogy csináljanak valamit (tudom, hogy nem tudnak), hanem mert így könnyebb elviselni a fájdalmat. Megkérdezik, hogy pánikbeteg vagyok-e. Nem tudom, miért gondolták, hogy az vagyok, de ettől persze még szerencsétlenebbnek érzem magam.
Elhangzik az is, hogy mindig ilyen vékony szoktam lenni? Sosem voltam vékony, csak kisgyerekkoromban. Ez a gondolat összezavar. Olyanokat feltételeznek itt rólam, ami nem vagyok, sosem voltam. De miért felteteleznek ilyeneket? Talán ők látják jól? Szöget üt a fejemben, hogy mit láthatnak bennem, hogy vajon kinek az érzékelése helyesebb rólam, az övék vagy a sajátom, de ezen az úton nem akarok lemenni, úgyhogy egyszerűen elkönyvelem, hogy ők látják rosszul.
A babáról nem tudok semmit. Aztán jön egy mosolygós doki, aki elmondja, hogy jól van. Az intenzívről átkerült a koraszülött részlegre és hamarosan láthatom. Nagyon lelkesen mondja, amitől én is fellelkesedem: hamarosan láthatom! Aztán folytatódik a vergődés.
A mozgás jó
Jönnek lemosdatni. Oldalra kell hozzá fordulnom, megy, megdicsérnek. Jól esik, úgy érzem valamit meg tudok tenni. Ebbe a feelingbe belekapaszkodom. A mosdatás után jobban érzem magam. Nem a tisztaság miatt, hanem fizikálisan. Azzal magyarázom, hogy a mozgás segít jobban lenni. Innentől fogva állandóan ficergek, mocorgok a kórházi ágyamon, néha megemelem a csípőmet (sikerül), meg próbálok oldalra fordulni (nem sikerül, nagyon fáj). A mocorgás érzem, hogy segít.
Aztán egy ponton már nem segít. Este lesz, lassan kellene aludni, de nem tudok. Vergődöm, mert nem találok olyan pozíciót, amiben kényelmes lenne. Mindenhogyan valami kellemetlen, fáj és ettől persze kétségbeesem. Sírdogálok magamnak kicsit. Bejönnek, adnak egy bogyót: azt mondják fájdalomcsillapító meg enyhe nyugtató, hogy tudjak aludni. Nagyon örülök neki, mert már kétségbe voltam esve, hogy ilyen vergődés lesz az egész éjszakám. Hamar elalszom. Gyakorlatilag kiüt.
Viszlát ITO, hello poszt-op!
Csodanyugisan és pihentetően alszom, és reggel nagyon kellemesen ébredek. Már nem fájnak a dolgok (annyira). És mondják, hogy elengednek, hamarosan felvisznek a gyerekágyra, ahonnan majd át tudok menni a babához. Izgalmasan hangzik és örülök ennek, de tudom, hogy előtte ott lesz az első felkelés, ami viszont nyomoroncságos szokott lenni. Csak úgy, mint az első pár nap a császár után. De egyre jobb lesz, ebben bízom.
És úgy is lesz, csak még közben lesznek kellemetlen érzetek, meg miegyéb. De a gyerekágyon csak 1 napot töltök a poszt-operatív szobában (ami, hej, de pocsék). A nővérke szeméből folyton kiolvasom a megkérdőjelezést. És persze a szavaiból, hangsúlyozásából is ugyanaz erősödik meg: mit nyavajogsz, ha fáj, hát fáj, ne zavarj a kérdéseiddal, panaszaiddal, nem akarok segíteni... De már felkeltem (megy ez, főleg, mert hajt, hogy lássam a babát).
Gyerekágy rendesen
Másodjára már saját lábon megyek, de mivel szédelgek és nagyon sápadt vagyok, a baba megnézése, szopiztatás és némi szoptatási tanácsadós igen bizarr kiokosítás után újra kiskocsiban végzem. Nem mernek elengedni gyaloglábon. És meghagyják, hogy ne jöjjek pár óra múlva, hanem pihizzek és aztán csak. Ha jól vagyok.
Engem viszont a babával való együttlét motivál, így küzdök. De nem könnyű, mert sem enni nem nagyon tudok, sem inni nem megy le elég. És hasmenésem van, kijött az aranyerem, kettő is, és nagyon kellemetlen a pisilés. Meg a jobb kezemen a kikúrálatlan ínhüvely-gyulladásom, amely a korábbi, többhetes kórházi tartózkodás átvészelésére a családdal való hosszas csetelés hatására kialakult, újra durván beizzította magát. De kitalálom, hogyan lehet jobban csinálni. És lassan, lassan tényleg minden jobb lesz. Jobb lesz, hisz itt a baba! Idővel felfogom ezt is, de tényleg lassan megy. Viszont nemsokára túlleszünk a kórházi mizérián is és hazamehetünk.
Végre otthon
Ahol minden, minden jobb. Tudok végre megint enni. És persze az első napokban a fizikális tünetek elborítanak. És még nem érzem sem a család régi, sem a baba új ritmusát. És nem tudok elfogadni segítséget, egyedül érzem magam. Mindez számomra meglehetősen kétségbeejtő, és ez sokszor megríkat. Meg az is, hogy ezekkel együtt is végre egyre inkább le tudok ereszteni: már nem kell erősnek lennem a babáért.
Ezek mind olyan túlcsordulós lelki dolgok, amiket muszáj "kisírni", meg amikről muszáj beszélni is - és amikről jót is tesz beszélni, hát beszélünk róla a férjemmel. És kiderül, hogy ezek a lépések lesznek az elsők a lelki kiegyensúlyozottságom visszaszerzése felé, még ha nem is látszik ott még semmi sem belőle. Férjem ugyanis, amellett, hogy a srácokkal mindenről gondoskodnak, lelkileg is támaszt nyújt. Így lassan túlleszünk az otthoni mizérián is, és már nem lesz ledermedve a belsőm, az idő előrehaladtával meg már testileg sem fog itt-ott fájni.
Egy hét otthonlét után pedig tényleg mind lelkileg, mind fizikálisan sokkal könnyebb. És itt a baba. Lassan felfogom. Vagy csak megszokom. Már megszoktam. A megérkezés hirtelensége, az orvosi vészhelyzet, és úgy en bloc, a helyzet sokkja pedig fokozatosan kezd oldódni bennem, ahogy agyalok rajta, ahogy a lelkemben elindul a történések feldolgozása. És ezzel együtt a szeretet is nyiladozik már a szívemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése