Mi történt velünk mostanában?

Zajlik az élet mifelénk. Számunkra sok érdekes dolog történt az elmúlt időszakban, jóval több, mint amihez eddig hozzá voltunk szokva. Ezek a dolgok nemegyszer elborítottak és kora tavasztól fogva napi szinten, egymás túllicitátva követelőztek a naptáramban.

Emiatt sokszor előjött bennem a dermesztő érzés, hogy olyan mértékben túlvállaltam magam, hogy végül az egészbe bele fog törni a bicskám. Pedig a dolognak tétje volt, nem is kicsi. Valamelyik dolognak anyagilag, valamelyiknek a gyerekek boldogulása szempontjából.

Ilyen körülmények között nemigen lehetett hibázni, mégis úgy éreztem, nem rendelkezem azzal a belső erőforrással, amely jelen életem elmenedzseléségez, a kihívások sikeres kezeléséhez kell.

A rám mért heggyel sokáig nem tudtam mit kezdeni és az járt a fejemben, nem döntöttem-e rosszul a vállalásokkal kapcsolatban. De annak ellenére, hogy úgy éreztem, nem leszek képes megugrani az akadályokat, így csúfos kudarcot fogok vallani - nem ez történt velem.

Kudarc helyett valahogy mindig kaptam annyi kegyelmet Istentől, mellyel a következő kanyarig bizonsággal, összeromlás nélkül eljutottam. És a kegyelemmel a hátam mögött, némi idő és számottevő belső küzdelem után végül fel tudtam nőni a vállalásokhoz és végig tudtam vinni a dolgokat. És aztán továbbvitt ez a kegyelem a kanyaron túlra is.

Apropó, kanyarok. Szeretnék most róluk bővebben írni.

Kezdjük a legdurvábbal. A jogsival. Családunk 3 tagja úgy döntött, hogy ugyanabban az időszakban szerzi meg a jogosítványt. Február óta ezen molyolunk - és én vagyok az egyik. A covidhoz kapcsolódó nagyszerű dolog, otthontanuló családként pedig különösen lelkesítő, hogy a gyakorlati vezetésoktatást és a vizsgákat leszámítva mindent, de tényleg mindent végig tudtunk tanulni otthonról, online!

Pozitív tapasztalatunk, hogy nagyon jól megcsinálták a tananyagot, emiatt pedig igencsak élveztük a tanulást, a rendszer által biztosított kötetlen gyakorlási időre pedig, úgy érzem, tényleg nagy szükségünk volt. Ezek miatt végül sikeresen el tudtuk sajátítani a szükséges tanulnivalót.

Különösen nagy élmény, hogy mindezt a fiaimmal együtt csináltuk végig. Párhuzamosan tanultunk számítógépeinken ugyanabban a két szobában, és ha valamiben elakadtunk, ami azért előfordult, akkor jogsival rendelkező családtagunk segítségét vettük igénybe.

A babára a másik szobában a gyerekek vigyáztak abban a pár órában, de, amikor nagy szüksége volt rám valamiért, akkor félszakítottam a tanulást, bár azért általában jól elvolt. Napi szinten ment ez ilyenformán, és máshogy nem is lehetett volna megoldani, mert ha még utazni is kellett volna ehhez, biztosan nem vállalom be, hisz a babától azért napi 3-4 órára nem szerettem volna elszakadni (februárban ő még csupán féléves anyatejes bébi volt).

Így haladtunk előre a tanulásban, aztán, amikor elkészültünk vele, együtt mentünk vizsgázni is, és elsőre meglett a kresz, meg az elsősegély vizsga is, mindhármunknak. A forgalmi persze ennél trükkösebb volt, nem is sikerült az első próbálkozásra, de nem adtam fel, így végül pár hete egy szerdai napon meglett a vizsga. A saját paráimat ismerve nagyon nagy teljesítménynek érzem, amit elértem, mivel 25 éve nem tudok felülkerekedni a vezetéssel kapcsolatos zsigeri félelmemen.

Az érzelmek széles palettáját éltem meg, mire idáig eljutottam, és túl kellett szárnyalnom a saját képességeimet, de végül győzedelmeskedtem, ami hihetetlen sikerélmény. Ettől pedig most igazán boldognak és vagány szuperhősnek érzem magam. Reményeink szerint a fiúk is egy héten belül sikeresen túllesznek ezen a megpróbáltatáson.

No, de hadd ugorjak egy kicsit visszább...

Még javában zajlott a jogosítvány megszerzésével kapcsolatos tanulásunk, amikor nekünk már a következő tanéven kellett törni a fejünket. Nevesen, ugye, az egyéni munkarend engedélyen, melyet a korábbiak szerint a gyerekek csupán egyetlen tanévre kaptak meg (ami amúgy egészen addig nem baj, míg megkapják azt az új tanévre is). Így tehát újra szükség volt kérvényt benyújtani és megvárni, hogy miként fognak ezzel összefüggésben dönteni.

Az indokolást (mely a nála sokkal jobban csengő indoklás szónak a hivatalos neve), szóval az indokolást ez alkalommal szerettük volna valamennyire módosítani minden gyerekünknél. Ennek kapcsán volt bennünk némi izgulás, hogy a megváltozott feltételekkel is megkapjuk-e majd az engedélyt, vagy az már úgy nem lesz oké a Hivatalnak, de végül megkaptuk, így nagyon boldogok voltunk.

Ősztől gyakorlatilag már csak a 3 kisebb gyerekünk lesz hivatalosan is egyéni munkarendű tanuló, mert lesz három otthontanuló gimisünk is.

Ha már magántanulóság (tudom, technikailag olyan már nincs, de az én fejemben még van és remélem egyszer még visszahozzák), szóval, ha már magántanulóság, akkor vizsgák. Az évvégi megmérettetéseken, melyek nyár elején zajlottak, sikeresen túllettünk. A sulink továbbra is támogató és megint ugyanolyan pozitív élményünk volt, mint félévkor, ami nagy megnyugvás nekünk.

Sajnos nyáron igazgató-váltás volt az intézményben, úgyhogy ezen egy kicsit most izgulunk, hogy a következő tanévekben milyen lesz az új vezető magántanulókhoz és családjaikhoz való hozzáállása, változik-e a barátságos, együttműködő viszonyulás vagy nem. Bízunk benne, hogy ugyanolyan marad minden.

Nálunk persze nem maradt minden ugyanolyan, mert a dolgok állandóan változnak, gyerekeink könyörtelenül növekszenek. Néha rámtelepszik a belső félelem, hogy mennyire nem tudom megállítani a rohanó időt. Tény, hogy fiaink egy része nem is olyan sokára kirepülős korba lép, ami biztosan fel fogja borítani az évek alatt kialakult, annyira megszokott és megszeretett családi dinamikát.

Sok minden változik a világban, a családunk életében is, és, bár otthontanulnak a gyerekek, mégis ijesztő az érzés, hogy mennyire behatárolt az időnk formálni a ránk bízottakat. Egyre inkább leterhel a tudat, hogy mennyi mindent nem tudnak még - hogy hónapokra meg évekre lenne szükség, megtanítani, kiformálni, felkészíteni őket. Amire talán nem is marad idő.

Olykor azon is elmerengek, hogy hova lett az a sok idő. Ahogy számot vetek magamban, szembesülnöm kell vele, hogy nem kevés ment belőle veszendőbe, olyan dolgokra, amik feleslegesek voltak - idők, melyeket sokkal jobban szeretésre, bátorításra, odafigyelésre lehetett volna fordítani, és melyeket sosem fogok tudni visszahozni...!

De, azért ilyenkor reménység is gyullad a szívemben, mert még itt vannak mind a srácaink. És van velük kapcsolatunk, tudunk velük beszélgetni, nem csapják ránk az ajtót. Lehet persze még jobban csinálni. Lehet jobban odafigyelni egymásra. Lehet még mélyebben kapcsolódni. Lehet hatékonyabban betölteni érzelmi és intellektuális szükségleteket. Jobban ott lenni az életükben. Szebben élni. Ezen szeretnék munkálkodni az életem minden hátralévő napján, mely adatik.

Ősszel pedig újra útra kelünk. A babánk arrafelé még (pocakon kívül) nem járt, ahova megyünk, de mi már többször is, és nagyon odavagyunk a helyért, az országért. Mégis izgulunk, hogy milyen lesz egyévessel a külföldözés. Kétévessel voltunk már korábban, de az egyéves, más világ: kicsit nehezebb, meg kicsit könnyebb is lehet. Viszont, hogy ez az aktuális gyerek, hogyan fogja viselni magát, meg mi őt, az egy egészen új történet, mely még csak ezután fog kibontakozni.

Előtte azonban el is kell jutni odáig. Ez pedig egy hosszabb autóvezetést jelent, melyet ketten felváltva fogunk abszolválni a zurammal. Én külföldön még sosem vezettem. És annyi órát nem is ültem még egyhuzamban volán mögött, melyet ez a malőr meg fog kívánni. Szóval ez újabb kihívás, amely izgatottsággal tölt el, de közben belül tudom, ha az Úr velünk jön, ez is megléphető lesz.

Persze, hogy növeljük a tétet, közvetlenül az indulás előtti hetekben még biztos, ami biztos, bevállaltuk családi projekt gyanánt a jelenlegi otthonunk részleges felújítását, melynek keretében élvédőket tettünk föl, kilazult kapcsolókat javítottunk meg, falat gletteltünk és fehérre festettük a szobák egy részét, a folyósót, meg a lépcsőházat.

A zuram és a nagyfiam pár éve okj szobafestő szakma büszke birtokosai, melyet most élesben is használhattak. A teljes folyamat ugyanis kizárólag az ő tervezésük, anyagkalkulációjuk, anyagbeszerzésük után, az ő vezetésükkel és felügyeletükkel valósult meg! Meghatározó élmény és megerősítő tapasztalat, hogy mi voltunk a saját szakembereink.

Úgy dolgoztunk, mint egy valódi "föstőbrigád": a nap elején családi megbeszéléssel kezdtünk, ahol önkéntes alapon kiosztottuk a munkákat. Majd a szükséges előkészítés után a család azon tagjai, melyek be tudtak kapcsolódni az aktuális feladatrészbe, spaklit, majd később festőhengert és ecsetet ragadtak, jókedvvel nekifeszülve a munkának.

Volt persze némi idegeskedés, mert azért ez egy nagycsalád. Így a sok segítő kéz mellett akadtak óvatlan praclik, szőrtengert maguk után hagyó kutyusok, elfelejtett munkafolyamatok ("ja, hogy a vizesvödörbe be kellett volna áztatni a festéktálcákat, hogy ne száradjon rájuk lesikálhatatlanul a fehér kence?!")

A felhasznált anyag sem mindig úgy működött, ahogyan a feltételezések szerint működnie kellett volna, és a kezdő "festőtanonc" családtagok sem tudták olyan maszatmentesen teríteni a festéket, meg sztenderdül használni az eszközöket, mint egy rutinos szakember. De a súrlódások ellenére a feladat prímán el lett végezve, és az eredmény mesés és nagyszerű lett, ami nagy büszkeséggel tölt el mindegyikünket.

Örülünk annak, hogy a gyerekek beható tapasztalatot szerezhettek a kétkezi munka értelmét és mibenlétét illetően. Hisszük, hogy ezek a gyakorlati morzsácskák elkísérik majd őket az életben, már csak amiatt is, mert mindegyikünk számára együtt megélt családi élménnyé változott az esemény.

És tegnap végre elvégeztük az utolsó simításokat is a falakon, így nincs más hátra, mint a festő-projekt miatt eddig elmaradt teendőkkel beérni magunkat és készülődni az utazásra: némi családi ügyintézés, nekem egy gyökérkezelt fog tömése, két gyerek forgalmi vizsgája, végül pedig a becsomagolás idegileg megviselő, de azért mégis előremutató feladata.

Szerda délután aztán összenyalábolja családunkat egy ezüstszínű kisbusz, hogy végigrepítsen minket Európa pár országán, egészen odáig, ahova menni szeretnénk.

Nekünk ilyen volt ez az időszak. Neked milyen volt? Érjen téged bárhol a posztom, egyik aktuális kedvenc dalommal kívánok neked csodás őszt és a tanévkezdéshez sok erőt, jókedvet, Isten kegyelmét!