Egyéni munkarend kérelmeink sorsa és ennek kapcsán gondolatok az otthontanulásról

A kezdeti közönyösebb hozzáállásom után, amikor férjem a postaládából behozta és a kezembe nyomta a három borítékot, elég izgatott lettem. Mégiscsak a következő tanév sorsa dől el ezeken a postai küldeményeken! Kicsit furának találtam, hogy csak úgy bedobták a levelet, mert eddig mindig értesítőt kaptunk róla és a postán lehetett átvenni. De nem gondolkoztam ezen sokat, feltéptem a borítékot.

Az első küldemény felbontása után gyorsan végigfutottam a hivatalos szöveget. A szemem egyre azt a tényleges döntést jelző, pár vastag betűs szót kereste, mely határozott választ ad arra a kérdése, hogy "megkaptuk vagy nem?" Ilyet azonban, bárhogy meresztettem is a szemem, nem találtam.

Helyette egy érdekes fogalom, a "tényállást tisztázó végzés" szerepelt vastag betűvel a dokumentumban, néhány pontosító mondat kíséretében. Ezekben arra kértek minket, hogy a gyerekek tavalyi és idei évvégi bizonyítványának a másolatát 30 napon belül juttassuk el hozzájuk. Ha nem tesszük ezt meg az említett határidőn belül, akkor a hivatal ennek hiányában hozza meg végleges határozatát.

Miért pont a bizonyítványok?

Arra a köznevelési törvénycikkelyre hivatkoztak, amelyben az egyéni munkarendű tanuló számára a "státuszban maradásnak" a feltétele, hogy a vizsgákon részt vegyen és sikeresen lezárja őket. Vagyis kérvényeink létjogosultságát akkor látták bizonyítottnak, ha a gyerekek bizonyítványával igazoljuk, hogy nem buktak meg kétszer egyéni munkarendben.

A törvény szövegét tekintetbe véve ez az érvelés amúgy helytálló. Amennyiben az egyéni munkarendű tanuló két alkalommal alapos ok nélkül hiányzik a vizsgáról, vagy pedig megbukik, akkor nem maradhat egyéni munkarendben, hanem suliba kell járnia.

Ugyanakkor ehhez az érveléshez három gondolat azért eszembe jutott. Az egyik, hogy a gyerekek bizonyítványainak nem túl sok köze van a kérvényünk indokolásához. Korábbi tapasztalatok szerint másoknál, de nálunk is a hivatal mindig ahhoz keresett további "garanciákat", amit a kérelem indokában a család az életviteléről állított. Vagyis a kérelemben megfogalmazott indokot kellett alámasztani, ha a hivatal ezt kérte, nem azt, hogy teljesül-e a törvényben lévő minimumfeltétel (hogy a tanuló otthoni tanulmányai közben ne bukjon meg).

A második gondolat, hogy ez a szankció ezmiez? Miként fogják iskolai bejárásra kötelezni azokat, akiknek amúgy már egyszer megadták az engedélyt, ergo a hivatal is elismeri, hogy alapos indokkal nem járnak suliba, de mondjuk elégtelenre vizsgáznak? Külföldön élő tanuló. Versenysportoló. Tanyasi család, aki messze lakik mindentől. Nekik hirtelen megváltoznak az életkörülményeik, csak mert 2x sikertelenül vizsgáztak? Nem túráztatom ezen magam tovább, hisz nyilván nem fognak tudni bejárni.

Viszont megértem a hivatalt is. Azért folyamodnak ilyen elrettentő húzáshoz, mivel a kétszeri bukás, az már jelezheti azt, hogy a gyerekkel nem foglalkozik felnőtt, magára van hagyva a vizsga felkészülésében - akkor meg esetében eleve nem működik az egyéni munkarend (fiatalabb gyerekről beszélek, bár mi időnként a gimiseinknek is be kell a tanulásban segítsünk, mert néha igénylik ezt).

A harmadik gondolatom, - és ez az előbbihez is kapcsolódik, és fontosnak látom kihangsúlyozni, mert nekem is elkerülte a figyelmemet. Bár a törvény szövegéből arra a következtetésre lehet jutni, hogy az egyéni munkarendű tanuló a törvényváltozás (2019/20) óta nem bukhat meg osztályozó vizsgán, valójában ez nem teljesen helytálló gondolat így.

Sikertelen tanévhez, azaz évfolyamismétléshez három vagy annál több tantárgyból kell elégtelenre vizsgázni. (Ilyen esetben automatikus évismétlés van). Ha háromnál kevesebb tantárgyból bukik valaki, akkor rendszerint kap lehetőséget pótvizsgázni, vagyis egy későbbi időpontban, de még az új tanév kezdete előtt ismételt osztályozó vizsgát tenni.

Ilyenkor a végső érdemjegy a két vizsga átlaga lesz, melyből az egyik már egyes, úgyhogy pótvizsgákon ügyeskedni kell. Tehát a lényeg, hogy a kétszeri bukás nem egyes tantárgyakra vonatkozik, nem is a félévi számonkérésre, hanem szigorúan a sikertelen vizsgák miatti évfolyamismétlést értik ez alatt. Pontosabban, kétszeri évfolyamismétlést.

Ennek ismeretében azt gondolom, hogy, bár sok otthontanuló család tanulmányi szempontból a végletekig maximalista, talán mégsem dől össze a világ, ha becsúszik egy elégtelen vizsga év végén (értsd: nem vonják vissza emiatt automatikusan az egyéni munkarend engedélyt). De, figyeljetek arra, hogy sikertelen vizsgák miatt évfolyamot ne kelljen ismételnie a gyereknek.

No, de vissza a tényállást tisztázó határozathoz. Ilyet egyébként még sosem olvastam korábban a Hivataltól. Tavaly semmit, tavalyelőtt pedig csak hiánypótlást kértek tőlünk. De mindegy, nekiveselkedtem gyorsan előkotorni a kért érdemjegyeket igazoló dokumentumot (a bizi a suliban van, így a vizsgák eredményéről tájékoztató emaileket kellett felkutatnom).

Akadt ezzel némi problémánk, telefonálnom is kellett miatta a pokosoknak (POK - pedagógiai oktatási központ: helyi szinten ők állnak kapcsolatban a sulikkal és ők bírálják el az Okt.Hivatalnak küldött egyéni munkarend engedélyeket, vagyis technikailag ők a helyi Okt.Hiv.).

Ezzel a hölggyel korábban, kis Olivér születése előtt a kórházból már beszéltem, akkor segítőkész és együttműködő volt. Ez alkalommal is, így végül meglett az információ, és aztán a tényállást tisztázó határozathoz az igazoló emailünk is elkészült. Elküldtük és vártunk.

Nagyon gyorsan lezongorázták, mert pénteken már meghozta a postás a... nem, nem a leveleket, csak az értesítőt (így működik, megszoktuk). Amint lehetett, szaladtunk a postára.

Nos, az első levélben egy beleegyező határozat lapult.

Nosza, essünk neki a többinek! Nem csigázlak tovább, a második borítékból is egy engedély került elő, így rövid böngészés után azt is félretettem. Jött a harmadik levél. Feltéptem azt is és előkandikált a szöveg. Az előző két levél alapján már tudtam, melyik részén kell a legfontosabb információt megtalálnom és egy gyors pásztázás után meg is lett. Megkaptuk a harmadik igent is.

Mit jelent ez?

Hogy mehet minden úgy, mint eddig. Hogy zöldutunk van a folytatáshoz. Egy újabb tanévre. Juhhé.

Ettől most eléggé megkönnyebbültem. Valami viszont napokig nem hagyott nyugodni. Annyira készítettem magam érzelmileg arra, hogy akár vissza is utasíthatják a kérelmeket, hogy ez volt az, amire nem tudatosan, de ráhangolódtam. Annak a lehetőségnek a pozitívumait kezdtem el számba venni, latolgattam, hogyan lépnénk, ha ilyen választ kapnánk. És, hozzászoktattam magam a gondolathoz. Talán túlságosan is.

Aztán az OH verdikjei után be is kúszott a fejembe, hogy jobb lett volna nem-engedélyező végzést kapni. Mert, ha nem kaptunk volna engedélyeket, azzal egy másik útra kényszerítettek volna bennünket. Egy új, izgalmas útra, amely talán még inkább illeszkedne a családunkhoz, mint az eddigi út. Persze nehezebb út lenne, mégis erőteljesen vonzott a kihívás, hogy vajon abban az esetben sikerülne-e olyan otthontanulós megoldást találnunk, ami legális is, meg a család életvitele és preferenciái maximális figyelembe vételével, számunkra működőképes is.

Ezeket a gondolataimat a féléventevizsgázós-éventeújengedélyértnyuszorgó jelenlegi életünkhöz való mély ragaszkodásommal együtt sem érzem ellentmondásnak. Ugyanis nagyon szeretem az otthontanulós életünket, de a félévenkénti vizsgakészülésben meg-megfáradok. Egyre nehezebben veszem rá magam, hogy időben elkezdjük és teljesen beletegyem magam. Egyre tovább halogatom a kezdését, mert egyre később érkezik meg az a fajta belső motiváltság, melynek hatására aztán erőlködés nélkül durálkodom neki a tanulás megszervezésének és a megvalósításnak: amikor nem nyögvenyelősen, hanem derűsen nyargalunk végig a tananyagon a gyerekekkel.

Persze, eddig minden tanévben egyszer csak megérkezett ez a fajta belső motiváltság. Én ezt mindig ki is vártam, mert a hiányában nem tudunk értelmes munkát végezni. Azért mindig megpróbáljuk, de mindig olyan rozsdásan indul az egész, mintha nem is akarna elindulni. Olyankor mindig eszembe jut, hogy a hátam közepére sem kívánom ezt a muszájságot. Kitör belőlem a szabadságvágy és nem akarom az előttem álló heteket, hónapokat végigcsinálni. Mint a viccben, amikor a lány sulikezdéskor az ágy alá bújik, hogy ő márpedig nem akar iskolába menni - aztán később kiderül, hogy ő a tanárnő.

Ugyanakkor itt le is szögezném, hogy nem, nem a tanulással magával van bajom. Amikor végre megérkezik a belső motiváltság, akkor összekapjuk magunkat és napok alatt teljesen megváltozott dinamikával kezdünk el működni. Az akkor úgy már nem csak hatékony, hanem élvezetes is. De mielőtt oda jutnánk, részemről mindig van egy ilyen ágyalábújós, menekülniakarós része a történetnek. Akkor mindig úgy érzem, hogy én ezt már nem is akarom csinálni. Hogy, talán abba kellene már hagyni, mert nyűg nekem az együttanulás. Aztán elindul a dolog és a kezdeti tiltakozó gondolataimra fittyet hányva belefordít minket az idő ebbe a kitaposott útba.

És, elkezdünk készülni a vizsgákra - immár sokadszor. És, megérkezik a motiváció is. A rengeteg együtttanulással, együtt töltött idővel pedig újra összecsiszolódunk, jó csapattá kovácsolódunk a gyerekekkel. Én mondom, merre, ők meg, hol lelkesen, hol fogösszeszorítva, de jönnek utánam. És, mire a felkészülés végére érünk, közvetlenül a megmérettetések előtt, az éppen adott vizsgaidőszakban aktuális tanulásos és hozzáállásbeli kihívásokat elsimogatva, az ember-kontra-ember és az ember-kontra-önmaga adta helyzeteket bajnokian (vagy néha csúfos leszerepeléssel, de ezért mégis csak) lemeccsezve érkezünk meg otthontanulós életünk csúcseseményéhez, a vizsgákhoz.

Mire megérkezünk, már eleget okosodtunk, de nem csak a tananyagból - egymásból is. Ez az időszak ugyanis arra a legjobb, hogy érezhetően megerősödjön a szülő-gyerek kapcsolat, hogy a vizsgára szinte bajtársakká váljunk.

Pontosan emiatt a folyamat miatt vagyok nagyon hálás. A tanulásos időszakok megváltozott tudatállapotáért, meg az egész tapasztalatért. A haragért, a drámáért, a sírásért, a kiborulásért. Az összeomlásért és az összeölelkezésért. Az őszinteségért, hogy azok lehetünk, akik vagyunk és nem kell sem szégyellni, sem elnyomni magunkban, ami nem tökéletes. Viszont azáltal, hogy megmutatkozik a tökéletlen, a felnőtt és a gyerek is el tud kezdeni változni.

Nem azért változik, mert mások kikényszerítik, elvárják, kierőszakolják belőle. Nem, mert muszáj, mert anya nem fogja szeretni vagy nem kap jó jegyet, ha nem teszi. Hanem, mert benne, személyesen benne érik meg, hogy lehetne jobb hozzáállással, mások felé nagyobb odafigyeléssel és kevesebb önszabotálással sikeresebben megugrani azt az akadályt. Persze, ehhez a rengeteg együtt töltött idő mellett rengeteg beszélgetés is szükséges.

Nagy igazság, hogy az életben akárhol is vagy, mindig tanulsz valamit, mert tanít neked az élet valamit másokról meg magadról. Otthontanulva is ezt tapasztaljuk: mindenki tanulja önmagát és a többieket jobban megérteni, miközben próbálja befogadni a tananyagot. Kiszálazhatatlan keveréke ez számunkra a nehéznek és a gyönyörűnek, és ez engem minden alkalommal annyira lenyűgöz, hogy időnként csak megrendülten és hálatelten állok miatta.

Mert ez a féléventevizsgázós-éventeújengedélyértnyuszorgós formája az otthontanulásnak olyan mélyen formál minket és annyira megindít engem, ahogyan látom a gyerekeimet ismeretben, de főleg jellemben változni, feljődni, hogy nem akarom ezt másként csinálni, csak így. És, magamban mindig konstatálom, hogy lám, még mindig, még idén is ez a legjobb terve Istennek az életünkre nézve. Számunkra ebben a muszájosegyüttformálódós élethelyzetben van kimaxolva minden, amit emberi kapcsolatainkban kimaxolni érdemes.

Nem mondom, hogy máshogy nem lehet formálódni. Dehogynem. Istent nem lehet bekorlátozni, mások máshogyan változnak, mert másokat más eszközökkel változtatja meg. Nálunk, úgy tapasztaltuk, hogy az otthontanulás az eszöze, amit használ. Minket Isten legmélyebben ezen keresztül formál. Mi így változunk.