Sulis vizsgáink

Az elsőssel, a másodikossal, az ötödikessel és a nyolcadikossal túllettünk a féléves vizsgákon az új suliban. Azt kell mondjam, hogy nagyszerű élmény volt. Persze, rohangáltunk, mint pók a falon, meg szokás szerint én szétizgultam magam a gyerekek helyett is - és nem csak azért, hogy hogyan fognak majd teljesíteni a vizsgán, hanem, hogy a pedagógusok hogyan fognak velük viselkedni -, de ez így volt jó.

Korábbi sulijainkban anno tapasztaltunk egy 's mást: kedvességet, meg közönyt, meg nagyon barátságosan és segítőkészen induló, ám a vizsgán egy tanárhoz méltatlan, megdöbbentően rosszindulatú viszonyulást is.

Utóbbi volt a frissebb élmény, emiatt pedig nem voltam biztos benne, hogy az új suliban a félév során tapasztalt kedves és kooperatív hozzáállás nem csak újabb szájhuszárkodás-e, mely majd egy negatív vizsgaélményben foszlik szerte.

Hát, nem az volt. Ennek pedig nagyon örülök. És elmondhatatlanul hálás is vagyok az élményért, mivel tényleg maradéktalanul pozitív volt. Egy ilyenfajta jó megtapasztalás kétségkívül új életkedvet és erőt önt az ember vizsgadrukkban megfáradt lányába, aztán meg már nem is érti, hogyan mehetett át ennél negatívabb töltetű megtapasztalásokon, hogyan viselte és fogadta el eddig olyan beletörődősen azokat.

Nem azt mondom, hogy annyira rossz volt nekünk az előző sulikban: igazából néhány kirívóan gáz esetet leszámítva normális élményeink voltak. A normális azonban nem kiemelkedő, hanem átlagos. Az átlagos pedig sem nem motivál, sem nem inspirál a jövő tekintetében.

És valóban így volt: eddig érzelmileg mindig csupán "túlestünk" a vizsgákon. Azaz, bár rendszeresen volt kellemes tapasztalás is a tanárokkal kapcsolatban, de kellemetlen is. Legtöbbször persze egyik sem volt annyira kiemelkedő, hogy teljesen felülírta volna a másikat.

Ennek az lett a következménye, hogy amolyan vegyesvágottként éltük meg a helyzetet, és így tettük el emlékeinkbe is: a szívmelengetően pozitívat a gyomorszorítós részekkel együtt. A jó mellé tehát mindig makacsul beugrott a nem annyira jó is, ezért összességében nem szívesen emlékeztünk a vizsgákra.

De eztán már máshogyan lesz. Most, hogy belekóstoltunk: lehet ez annál is jobb, mint amit addig tapasztaltunk, nem akarjuk beérni kevesebbel. Hiszen a bőrünkön éreztük, mennyire kevés kell ahhoz, hogy egy vizsga különlegesen szép élmény legyen: emberség, gyerekre odafigyelés, világos kommunikáció, tisztelet, kósza dicséret, együttműködés - csupán ennyi.

Alapdolgok, alap emberi viselkedés. És mégis: ezt a hozzáállást otthontanulós családként egy vizsgahelyzetben, iskolai tanárok részéről hibátlanul tapasztalni, alsóban és felsőben is - ezidáig sajnos ritka madár volt. De úgy látszik, ezek a madarak a mostani sulink közelében fészkelnek. És ez tényleg a világot jelenti a gyerekeimnek, amikor vizsgáznak.

Szememben az utóbbi időben pontosan emiatt értékelődött föl a jelentősége a pedagógusok személyiségének és az egész iskolai légkörnek. Ugyanis a suli alakítja ki azt a barátságos légkört, melyben egyenrangú partnernek érezzük magunkat, és emellett még teljes mértékben a tanáron is múlik a vizsga hangulata.

A gyerekeinknek a számonkérés abban az értelemben mindenképpen meghatározó élmény, hogy tartósan megmarad emlékeikben, hogyan bántak velük: a kirívóan pozitív és negatív tapasztalatok hosszú évekre, vagy annál is tovább felidézhetőek. Elsősorban és főképp NEM az marad meg nekik, hogy adott tárgyból hányast kaptak, hanem, hogy vizsga közben kedves vagy lekezelő volt-e velük a tanáruk.

Lehet, hogy a gyerek feje felett elmegy pár megjegyzés, de pontosan érzi, hogy a tanár neki szurkol-e vagy nem. Kihallja a kérdésekből a tiszteletet és segítőkészséget és értékeli ezt - vagy ennek hiányát is.

A mi mostani vizsgaélményünkkel kapcsolatban számomra az a tanulság, hogy sosem késő váltani. Mert lehet többet akarni. És jó dolog kilépni abból, ami nem működik és lépéseket tenni valami új felé, ami áldásosabb dolgokkal kecsegtet. Nekünk mindenképp.

Lehetett volna persze az is, hogy nem jól lépünk és befürdünk a választásunkkal, de nem így lett. Mertünk lépni és a kegyelem megtartott. És ez így most nagyon felszabadító érzés. Isten jó és végre béke van. Túlvagyunk tehát: beizzíthatjuk a megérdemelt nagy pihit, meg a máscsinálást. És.megyünk.tovább.