Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hét gyerkőccel meg két kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2023. január 6., péntek

Új év, új lendület... vagymi (marathoni poszt)




Rengeteg teendő, izgalom, terv, vágyak - egyelőre ennyi 2023 nekünk. Egy hete benne vagyunk már ebben az évben, és a hétköznapok nyüzsgése betölti a ... a... szóval a hétköznapokat. (Milyen mondat már ez?! Mindegy, így sikerült.) De azért most szeretnék írni erről a nyüzsiről.

A tavalyi év zárása fergetegesre sikeredett. Családi szilveszterezés volt itthon, és egy ilyen esemény nálunk a társaság mérete miatt már egy rendes "rendezvény" (pedig csak a szűk család volt jelen). Komolyabb volt a programszervezés is: kamaszokkal nem lehet már csak úgy, ablakból tüzijátéknézősen lötyögni. Ahhoz túl ritkán van szilveszter, és ahhoz túlzottan szeretjük a vidámságot és egymás társaságát, hogy kihagyjuk ezt a lehetőséget egy teljesebb mókázásra. Igénylik, és talán mi is igényeljük, hogy értelmesen, de nagy röhögések közepette teljen az évvége. És, úgy is telt.

Most kivételesen jobban előre készültem az év végére, nem csak programokkal, hanem másként is. Határidőnaplót kaptak a nagyok és a kicsik is. Magamnak is szereztem egy szépséges darabot, ami persze a beltartalom miatt érdekes, de nem csak. Régen nem így volt, de életem ezen szakaszában számít, hogy mibe írok, így most a külsejét is minden kinyitásnál megcsodálhatom.

Határidők. Tervezés. Szervezés. Hétköznapok. Tanulás. Családi események. Önfejlesztés. Munka. Muszájteendők. Kedves időtöltések a gyerekekkel. És a káosz, ami elkerülhetetlenül együttjár a nagycsaláddal, meg azzal, hogy élünk: átszervezett programok és újra meg újra átírt tervek. Halogatott dolgok, meg az élet, ami közbeszól. Meg utat tör. Mikor, mi.

Úgy érzem, ez az év is különleges lesz. Persze, nekem minden év különleges, hiszen mind megismételhetetlen a maga nemében. Sosem lesznek pont akkorák a gyerekek, mint akkor voltak. Az a kicsink, aki akkor volt aprócska, soha többet nem lesz olyan kicsi, mint abban az évben volt. Sosem lesznek ugyanazok a kihívások. Sem a megszerzett élettapasztalatok, lelki megtapasztalások. Sosem lesz ugyanolyan a vizsgakészülés, sem az utazásaink adott évben. Még Istennek az arcát sem fogjuk ugyanolyannak látni legközelebb. Épp ettől olyan különleges minden év.

Talán az aktuális életszakasz teszi, amiben vagyok, talán az a sajátos helyzet, hogy egyidőben sokféle korú gyerekünk van itthon, nem tudom, de egy ideje egyre tudatosabban tudom az évek múlásának egyediségét megélni. Életemben az idő ilyen-olyan módokon állandóan az orrom alá dörgöli magát, ami nem nagy baj, bár azért szó, mi szó, időnként rendesen belesajdul a szívem.

Az, hogy az ember lányának otthonélő fiatal felnőtt gyereke is van, meg nagykamaszai, meg kiskamasza, meg kisgyerekei, meg egy édes totyogója, és az, hogy minden gyereke otthontanul, így egészen közelről láthatja, milyenek is ők, nos, ez azért erőteljesebb perspektívába helyezi a rendelkezésre álló idő korlátozottságát. (Szép mondat, mi?)

Amikor ránézek azokra a fess fiatalemberekre, akiket céltudatos határozottságuk és az előttük álló önálló, szabad, felnőtt élet ígérete von előre utukon... amikor rájuk nézek és látom a tetterő mellett a bizonytalanságot is, a felnőtt élet minden felelősségének a terhét, melytől ugyan egyáltalán nem riadnak vissza, de azért olykor bizonytalanná, óvatossá is teszi a léptüket... amikor rájuk nézek, nem tudom nem észrevenni, hogy mennyire elszállt az idő.

(Mondom az előbb F.-nek, hogy írtam egy új posztot a blogra. "Miről szól?" - érdeklődik kiváncsian, és amikor elmondom, röviden megjegyzi: "De, hát a múltkor is erről írtál...". Nem tudom, hogyan emlékszik ő erre, nekem ez teljesen kiesett, de tényleg igaza van. Pedig négy hónap nagy idő - na, már megint ez a téma! -, de úgy tűnik nem volt elég rá, hogy a legutóbbi posztom óta átlépjek ezeken a gondolkodnivalókon. De, vissza az idő múlásához.)

Én még halványan emlékszem, amikor pocakcsikizésre feltört a kacaj a másféléves babócából - aki a héten épp tizenhét éves lesz. Még látom a mosolyában a régi kisfiús huncutságot, de tudom, hogy ő már nem az a kisgyerek, aki évekkel ezelőtt volt. Más világ már. A minap meg a kezembe akadt egy mozdonyos könyv és eszembe jutott, hogy a tizennyolc évesünk mennyire rajongott a mozdonyokért kb. 15 évvel ezelőtt. Mikor telt el 15 év? A szívembe örökre beíródtak kicsi koruk közös emlékei. Amit tudnék sorolni napestig, de... nem keserítem a szívemet.

Egyelőre csak elérzékenyülve figyelem, ahogyan keresik az útjukat, de a szívem már tudja, hogy nincs messze az idő, amikor megtalálják. Akkor majd nekifeszülnek a végtelennek, és én könnyes zsebkendőmmel integethetek utánuk, mint a régi mesékben a jámbor öreganyó, akinek az egyetlen fia útrakelt. És várhatom, hogy hírt adnak magukról (remélhetőleg gyakrabban, mint amilyen gyakran én hírt adok magunkról a mi szüleinknek).

El fognak tőlünk menni. Tudom, hogy így lesz, és, bár a szívem nem akarja ezt elfogadni, az eszem tudja jól, hogy pontosan ez az élet rendje. Jó, ha saját családot alapítanak. Jó, ha nem maradnak a nyakunkon, de a szívem iszonyodik az időtől, amikor ez beteljesedik.

Szeretek abban élni, ami most van. A cserfes totyogó összemosolyog a húszévessel, aki az asztal másik végéről incselkedik vele. Később kimerülten a tizennyolcéves karjában szenderedik el, aki fáradhatatlanul sétálgat vele, ameddig a dolgom után járok. A tizenhét éves srác búval bélelt tízéves kishuga vállára teszi a kezét és bátorítólag megsimogatja a fejét, mire ő ettől minden baját elfelejti. A hétéves lánykának derűs lesz a napja, mert szócsata és bunyópartnere lett ma is a húszéves nagytesója.

Az utazásaink. Amikor lehúzott ablaknál kicsitől a nagyig mind teli torokból énekeljük az épp aktuális kedvenc dalainkat. "Sajtból van a hooo-ooold...!" A pizzériás pizzázások, amikor össze kell tolni miattunk két asztalt, mert nincsenek felkészülve egy családi vacsira. A "vonulásaink", amikor kirándulni megyünk, vagy csak sétálni a Tisza-partra. Hogy előttem és mögöttem is a családom megy, hogy a jelenlétünkkel körülöleljük egymást. Itthon is. A közös filmnézések. Felolvasás. A vacsoraasztal, amit kilenc személy ül körbe minden este. A beszélgetések, viccelődések. A drámák.

Ezeknek egyszer mind vége lesz. És én azt érzem, hogy amikor elkezdenek kireppenni a sasfiókák, akkor az anyamadárnak meg fog hasadni a szíve. Négyszer egymás után. És, később még többször. De nem a meghasadástól félek, hanem az üres asztaltól. Az üres szobától. Az üres autótól. Hogy kiscsalád leszünk. És az ma, most nekem egy nagyon nem akart állapot. Mert nagyon fog hiányozni, aki elmegy. És, mire hozzászokunk a hiányához, elindul majd a következő is. És, mire azt megszokjuk, elmegy mégegy.

És, amit felépítettünk. Az a rengeteg óra, amit beszélgetésbe, olvasásba, nevelésbe, szeretésbe, értük való imádkozásba és egy élhető családi élet kialakításába fektettünk. Nem kis meló. Annak ellenére sem, hogy amivé a családunk vált, amivé egymás számára formálódtunk, mint család, ez a miliő, amiben ma szeretünk élni, ez csak kisebb részben a mi melónk. A kegyelem, Isten kegyelme mely minden helyzetet, minden elhibázott döntést, minden elhamarkodottan kimondott bántó szót, minden ki nem mondott, oda nem adott szeretetmegnyilvánulást átfogott.

Ez a sok meló, ez a felépített áldássziget, a kegyelem, ami átfonja családi életünket - ezt a felépítményt fogom elveszíteni. Kisétálnak majd az ajtón és ottmaradunk F. meg én a családi életünk emlékeivel. Tudom, hogy lesz folytatás. Hogy a dolgok vége az tulajdonképpen egy csodás új kezdet. De nekem most ez az életem, ebben vagyok otthon, és nem kívánom a változást, még ha tudom is, hogy az úgy egészséges és úgy kell lennie.

"Örökké nem tarthatod magad mellett őket!" - figyelmeztetett egy kritikus hang az otthontanulásunk kezdetén. "Nem is akarom" - válaszoltam erre, és valóban nem volt akkor sem, ma sem célom magamhoz láncolni a gyerekeimet. A szoros együttélés és az otthontanulás miatt viszont a szeretetkötelék, ami kialakult köztünk erős lett, a szívem pedig ezt az állapotot, ezt a közelséget konzerválná. Persze, nem lehet.

És, miközben ezen merengek, itt szuszog mellettem a totyogónk. A vele való foglalkozást is ezek a gondolatok szövik át, így amikor belefeledkezem a szeretgetésébe és bájos gyermeki viselkedésének a figyelésébe, akkor azért gyakran bekúszik a gondolat, hogy ez nem lesz mindig így, hamarosan ez a kislegény is felnő... látod, nagyobb gyermekekkel élve az idő múlására való rácsodálkozás még a kicsivel való tevékenységek közben is jelen van, és a szilveszter-újév tengelyéből kilépve a háttérben megbúvva napi szinten kizökkenti a gondolataimat. Ez már szinte nem is kizökkenés, nálam ez az új normális.

Amikor ez eszembe jut, akkor fel szoktam tenni magamnak a kérdést, hogy vajon jobb volt-e akkor, amikor a nagyok voltak kicsik és a kicsik még nem voltak, jobb volt-e, hogy még nem foglalkoztatott az idő ilyetén múlása, gyakorlatilag egyáltalán nem gondoltam vele? 

Akkoriban teljesen lekötött az egyszerre több kicsi gyerekről, meg a háztartásról való gondoskodás. (Meg a blogírás - hogy én mennyi időt találtam az írásra, milyen sok poszt született akkortájt...) Ebben a kisgyerekes létben éltem, ebben voltam boldog. És, talán azért nem szembesültem az idő múlásával, mert így élve egyik nap tényleg olyan volt, mint a másik: a gyermeki fejlődés, a növekedés intenzitása a mindennapos peluscsere, szennyesedény-halom, nevelés és a kérdéseikre adott válaszok sorában javarészt észrevétlen maradt.

Mondták persze azok, akiknek már felnőtt gyerekei vannak, hogy egy pillanat alatt elszáll a kisgyermekkor, de, mikor sorban születnek a gyerekek és nem áll meg a babakedv három után, akkor az a "pillanat" látszólag sokkkkkkal tovább tart: egy sokgyerekes anya szemével a kicsikor az élet legszilárdabb állandójának tűnik, ami talán sosem változik.

Most meg, az új év kapcsán gyakran azon kapom magam, hogy az "utolsók" járnak a fejemben. Tudod, mint amikor pár napra elmész egy szép helyre, ahol nagyon jól érzed magad, és az utolsó előtti nap elindul az ember fejében a lemez: "Ez volt az utolsó strandolás (sóhaj). Ez volt az utolsó vacsi itt (sóhaj). Utolsó esti séta (sóhaj, sóhaj). Utolsó éjszakánk ebben a házban (sóóóhaaaaj)". Most úgy érzem, hogy ez az év lehet az utolsó közös évünk, aztán a legnagyobbunk kirepül. Persze, talán nem eszik olyan forrón a kását, de az én fejemben már beindult az "utolsós" lemez.

Talán emiatt, talán csak, mert most eleve jobban ráfigyelek az idő múlására, mindenesetre ezt az évet egy újabb különleges és megismételhetetlen évnek érzem lenni. Búék neked, kedves Olvasóm. Köszönöm, hogy hűségesen fel-felbukkansz és ritkán kitett posztjaimat is becsülettel elolvasod.

Legyen csodaszép éved! Isten kegyelme és szeretete öleljen át téged és családodat! Tegye erőfeszítéseidet maradandóvá 2023-ban!




7 megjegyzés:

  1. Boldog Új Évet nektek is. Nagyon szép, izgalmas, mozgalmas lehet mindig kilencen körülülni az asztalt. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! Az asztalnál inkább a mozgalmasságot érzékeljük, de a másik két jelző is igaz. 🙂

      Törlés
  2. Nincs bátrabb mosoly, mint a búcsúzó anyáé.

    VálaszTörlés
  3. Kedves Eszti! Felrémlett egy réges-régi írásod, ahol - ha jól emlékszem - épp 10 éves lett a legnagyobb gyermeketek... ott írtad, h vajon eleget ölelgetted-e 10 év alatt? :) Érdekes, hogy ez a gondolat milyen sokszor és sok kontextusban eszembe jutott azóta a sajátjainkkal kapcsolatban. Annyira szépen-szomorúan igaz, amiről írsz, bár itt még csak 16 lesz a napokban a legnagyobb, de látom én is az utat és rendesen belesajdul a szivem. És nem csak a lehetséges, várható hiány miatt, hanem a 'megtettünk-e minden tőlünk telhetőt?' miatt is. Köszönöm az írást ❤️

    VálaszTörlés
  4. Igaz, egy évvel ezelőtt született ez az írás, de megint aktuális. Boldog új évet!
    Szépen megfogalmaztad, miket él át egy (sok)kisgyerekes anya. Hajlamos vagyok melankolikusan elmerengeni az időszakok változásain...tényleg igaz, hogy a jelenleg is minden érzékszervemet betöltő gyerekzsivajban hihetetlennek tűnik, hogy egyszer majd csendes lesz a nagy ház, nem lesznek mindenhol játékok, nem kell majd többé pelenkát cserélni. Senki nem ébreszt fel éjjel, hogy megsimogassam, betakargassam, nem leszek kialvatlan a szoptatástól reggelre. Valahogy a Prédikátor könyve jut eszembe erről. Napok, amiket most még nem várok, mert annyira szép és élő, eleven ez az (amúgy nehéz) időszak az életben. És hálás vagyok, hogy Isten az ő kegyelméből még adhat nekünk gyermekeket, akikkel meghosszabbíthatom kicsit ezt. :)

    VálaszTörlés
  5. Olyan jókat írtál, Corinne. És, amikor majd eljönnek a napok, amiket most nem vársz, Isten abban a nagy csendben ugyanúgy ott lesz veled, mint a mostani élethelyzeted folyamatos igénybevételében, a gyerekzsivajban és a nyüzsgéssel teli napokban!❤️

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok