"Biztos, hogy meg akarod írni...?!"

Mulatságos ez a blogolás-dolog. Kialakul egy virtuális közösség olvasó és blogíró között kellemes érzelmeket bekapcsoló közösségi élménnyel. Ez miatt, rengeteg nagy hallgatásom után is még mindig fel-feltör bennem a vágy, hogy megosszam magam, hogy elmondjam, mi van velünk. És persze, ez azzal a kimondatlan szándékkal párosul, hogy terólad, az olvasóról is halljak. Mert hiányzik ez a közösség, jó lenne tudni, hogy kivel mi van, de még inkább azt, hogy mindenki megvan.

Aztán meg ott vannak a gondolataim, amiket az utóbbi időben kicsit félve, óvatosan (vagy inkább sehogyan sem) osztottam meg. Gyakorlatilag nem mondok már semmit, mert amikor mondanám, lecsitítom magam. Biztos, hogy meg akarod írni?! És elindulnak a félelmek ("hátha olyanok olvassák, akiknek nem való, akik visszaélnek vele"). Meg a túlzott körültekintés ("mit írhatnék én, aki olyan helyzetben van, hogy a gyerekei még otthon lehetnek mellette, amikor már legtöbb otthonoktató ismerős gyereke suliba kénytelen járni").

Ezeken a szűrőkön nem megy át semmi. Minden gondolatom fönnakad. Néha persze, az is eszembe jut, hogy régebben többen is voltak, akik szívesen olvasták, amit leírtam és talán még mindig lenne, aki szívesen olvasná. De ilyenkor meg arra gondolok, hogy mennyire más világ van tavaly ősz (vagyis a köznevelési törvény ovimuszályosító, magántanulóságot eltörlő, szigorú egyéni munkarendet bevezető módosítása) óta és, hogy talán nincs is senki, aki ezek után kíváncsi az írásaimra. Persze nem csak az otthonoktatásról szólt minden itt a blogon, de én ebből a háttérországból írtam és ma is csak ebből tudnék írni.

Ugyanakkor nem szeretnék feleslegesen indulatokat kelteni. Ha valaki úgy érzi, falakba ütközik és nem tudja azt tenni, amit szeretne, mivel azt már nem lehet olyan egyszerűen, akkor rossz érzéseit könnyen kivetítheti (rám például). De ezzel meg nekem nem biztos, hogy foglalkoznom kell, hiszen változtatni mások helyzetén nem tudok: sajnos nem én vagyok a törvényhozó, így teljesen a hatáskörömön kívül esik a dolog. Ettől függetlenül persze szoktam őrlődni ezen, a mások helyzetén. Kicsit olyan most, mint amikor valakinek szenved a felnőtt gyereke. Hogyan is tudja akkor élvezni a saját életét, ha azok, akik neki fontosak, nem érzik jól magukat?

Én próbálom élvezni a saját életemet, a saját helyzetemet, de amikor másokra gondolok, nem könnyű. Ahogy persze "erősödik a hiányzás" ez után a virtuális közösség után, úgy erőtlenedik el egyre inkább a szolidáris hallgatásom (=nem beszélek, hogy mások ne érezzék rosszul magukat). Bátorságot akarok venni, vállalni az életemet olyannak, amilyen. Végtére is, vagyok, aki vagyok, élek, ahogy élek, és úgy gondolom, ezt nem kell sem szégyellnem, sem rejtegetnem. Régen is olyan voltam, aki megírta, amit úgy érezte, meg kell. Szeretnék újra ilyen lenni.