Elköszöntem a miliőtől, amelyben lehetett egymást bátorítani, ha úgy tetszik, kampányolni az otthontanulás mellett azzal, hogy elmondjuk, megmutatjuk, hogy mi benne a jó. Bár mi, reményeink szerint, a továbbiakban is otthonoktatók maradunk, számomra a fenti miliő megszűnt augusztus 31-el - de nyilván már sokkal előbb is, a szembesülés azonban nekem augusztus elején történt. A szembesülés azzal, hogy most már soha többé nem lesz olyan az otthontanulás, mint amilyen előtte volt.
Mert nincs már az a közösségi érzés, amikor tudom: valami nagyobbnak vagyok a része, valaminek, amit Isten eltervezett és amire a magyar emberek kicsi, de lelkes része (családok, édesanyák) rábólintottak. Nincs már közösség, csak szórvány van, és a szórványban fogalmunk sincs egymásról: nem tudjuk, hogy ki maradt és ki ment. Nem tudjuk, hogy aki maradt, meddig tud maradni.
Akiknek a radikális változások miatt búcsúznia kellett az otthontanulástól, azokért nekem belül sajog a szívem, mert nem kellett volna, hogy így legyen. Nem kellene, hogy embereknek muszájból fel kelljen adni azt, amiben hisznek, amiben a jövőjüket elképzelték és amit örömmel tettek...
A szomorúság mellé nyarunkba izgalom is vegyült. Mi már két éve tudjuk, hogy idén ősszel újra neki fogunk indulni a nagyvilágnak és 2017/18 után másodszor is elmegyünk egy tanévet kalandozni Európába. Alig bírtuk kivárni, míg újra mehettünk, de kellett ennyi, mert ez volt a tervben. Másodszülöttünk nyolcadikból való elballagása és legkisebb lánykánk muszáj-ovikezdése az utazásunkkal egybeesnek, ami nyilván nem véletlen.
Hasonlóan két évvel ezelőtthöz, megint a Mediterrán államok a célországaink. Bejöttek nekünk ezek a helyek, nagyonis, mind kicsit más okból. Mi szeptember közepén vizsgáztunk volna egy olyan OKJ-s képzés lezárásaként, amit ketten F.-el, majdnem egy teljes évig nagy örömmel csináltunk. A vizsga után néhány nappal terveztük volna az indulást, a koronavírus azonban közbeszólt. Eu-szerte kezdtek felmenni a fertőzésszámok és attól tartva, hogy visszafordítanak a határon és nem engednek továbbmenni a következő országba, egy hónappal előbb, augusztus végén sebtiben elindultunk.
Nem bántuk meg, jó volt így. Főleg, hogy a csodás spanyol tengerpartot a puha homokkal és a hatalmas morajló hullámokkal így pár héttel tovább élvezhettük... Sok kalandban volt részünk. Jelenleg Portugália déli részén egy földúton megközelíthető dombvidéki házban vagyunk és nagyon jó itt. Alig vannak emberek, így senkit sem zavarunk és minket sem feszélyeznek: felszabadultan és zavartalanul élhetjük nagycsaládos életünket. Persze az én szívemben már veszettül tombol a honvágy, de ezzel egyedül vagyok a családban, ami persze nem is baj.
A tanulásról annyit, hogy a gyerekek nyár elején, Isten kegyelméből a 10., 8., 7., 4. és 1. osztályokat zárták le - akkor még magántanulóként, a járványhelyzet miatt online és skype-on vizsgázva. Egyéni tanulói munkarendet nem kértünk erre a tanévre, de 2021-ben 4 gyerekünknek lesz szüksége rá. Csak az általános iskolásoknak szeretnénk majd végigvinni az új procedúrát, mert a gimiseink olyan suliban tanulnak, mely eleve a magántanulósághoz hasonló feltételeket biztosít, így nekik nem fogunk beadni kérelmet. Az igényléssel kapcsolatban vannak terveink, de még messze a jövő június.
És most nektek dobom a labdát, mert őszintén érdekel: veletek mi a helyzet? Ha korábban otthon voltál a gyerekeiddel: tudtátok folytatni az otthontanulást? Ha suliznak a gyerekeid: hogy érzitek magatokat, sikerül belerázódni az új víruskáoszos tanévbe? Köszönöm, ha válaszolsz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése