"De hát, nem tarthatod egész életükben burokban őket...!"

Zajlik az élet. Dolgozunk, tanulunk, családozunk. Hálás vagyok, hogy épp olyan életszakaszban vagyunk, ahol csak kis drámák vannak a napjainkban. Mintha egy édenkerti szigeten vagy egy hermetikusan záró burokban lennénk. Lehet, tényleg burokban is vagyunk.

Fura gondolat, hiszen ez az egyik állandósult szólam, ami az otthontanulással kapcsolatban az embereknek beugrik, és ami ellen magamban mindig erőteljesen tiltakoztam. Mert egy túlféltő, szárnylenyeső, betegítő burokra céloznak ezzel, mintha az otthon csak kis adagokban, rövidebb etapokban "fogyasztva" lenne tápláló és egészséges.

Mintha túlzásba lehetne vinni a család szeretetteli, organikus közegében létezést. Mintha a kiegyensúlyozott felnőttséghez feltétlenül szükség lenne az iskola mesterséges, az egyén szükségleteit figyelmen kívül hagyó, természetes érdeklődést elnyomó terepére. Holott, akik ezt mondják, azok maguk is hordoznak olyan sebeket, neveltetési mintákat a fiatalabb éveikből, amik közvetlenül a sulizás számlájára írhatók és a mindennapjaikra észrevétlenül is hatással vannak - még mindig.

Amikkel küzdenek, vagy amikkel már nem is küzdenek, de mégis ott bántja őket, alattomosan. Önbizalmat, önismeretet, természetes érdeklődést, eltérő vélemények tiszteletben tartását, emberi potenciált elnyomó gondolatok, amitől szabadulni olykor egy élet is kevés.

Mégis, innen ered az az összeszűkített szemmel, vészjósló tónusban előadott figyelmeztetés, hogy "de hát, nem tarthatod egész életükben burokban őket...!"

Nem is ez a cél. Mégis ott vagyunk, ott érezzük most magunkat. Persze nem úgy, ahogy arra mások utaltak. Számunkra nem egy rossz, szűk börtönburok ez, hanem egy nyugis sziget a hatalmas, rohanó, mindennapokban józan eszének megtartásáért reménytelenül küzdő tömeg közepette.

Napról napra látom, milyen nagy áldás, hogy itthon vagyunk és milyen jó nekünk, hogy így el vagyunk rejtve Istenben. Jó ez a gyerekeknek, jó a tesókapcsolatnak, jó a szülő-gyerek kapcsolatnak. És persze nem utolsó sorban: jó nekem is.

Tudom, hogy nem mindenki van ezzel így. Vannak anyák, akik némán szenvedtek az otthonoktatás melletti döntésük miatt, akik alig kaptak lehetőséget "kimaxolni" az otthontanulást, már elragadták tőlük a lehetőséget. Tudják, hogy jó ez és emberfelett igyekeztek megtartani, kitartani. De egy ponton bejönnek dolgok az életbe, amikor egészen kiesik a kontroll a kézből és a sodródás, vagy örvény, amibe ilyenkor belekerül a család, olyan nehéz helyzetet világít meg, amelyből csak azt a kiutat érzik, hogy a gyerekek menjenek el otthonról.

Az ember együttérez: vérzik a szívem, mert nekem jó, de a másik meg szenved, és bár nem az én helyzetem, nem az én válaszaim, nem az én életem - de lehetne az is. Emiatt folyton előttem van, hogy nincs tökéletes kontrollom a saját életem fölött. És így még inkább hermetikus buroknak tűnik, amiben épp vagyunk, hisz nem velünk történik, ami történhetne akár velünk is.

Ha úgy lenne, vajon mit tennék...?

Kamaszaink is vannak, immár négyen. Úgy egy éve szaladtam bele egy elég durva írásba, melyben a szerző derűsen próbálta ábrázolni az átlagkamasz anya-alázó, mindent lefitymáló, önmagából kifordult, részben hormon-vezérelt viselkedését, és az anyukája életét, aki ebben a nagy káoszban igyekszik megőrizni emberi méltóságát, amit a kamasza nemigen könnyít meg.

Bár az író humorosra vette a figurát, a mondanivaló egyértelműen az volt, hogy "nincs mit tenni, ezt a pár évet valahogy túl kell élni". A hozzászólásokból már nyíltabban érződött az a mérhetetlen fokú reménytelenség, ami a szülőt tehetetlen állapotában eléri.

Mi nem tapasztalunk ilyeneket. Persze a serdülőkor jellegzetességei (én-keresés, hangulatváltozások, alvásigény fokozódása, tesókapcsolatok átalakulása, testi fejlődés) azért megnyilvánulnak. De ezeknek nem szükségszerű velejárója a flegmaság, tiszteletlenség, az anyát mélyen megalázó viselkedés. Mi legalábbis így tapasztaljuk.

Nekünk nagy élmény a kamaszainkkal együtt élni. Szó, mi szó, tudnak idegesítőek is lenni (harsány röhögés, vég nélküli idétlen bohóckodás, sértett önérzetből kiinduló tesós szócsatározások). De amúgy igen szórakoztatóak. Érezzük, hogy hatalmas potenciál van bennük emberileg, és olyan jó látni, hogy Isten kezében mivé alakulnak az otthonunkban!

Felvillanyoz a jelenlétük, az okos érvelésük, a lelki dilemmáik, kérdéseik. Minket, szülőket beengednek az életükbe, ami megtisztelő: tapasztalatlan, de karakán gondolataik, életteli ifjú hevük sokat hozzáad a családi hangulathoz.

Kétségtelen, hogy mostanában többet nevetünk velük, mint korábban bármikor (a kamaszok néha irtó viccesek tudnak lenni). A kisebb tesóikhoz való vagány, de gyengéd kapcsolódásuk szemlélése pedig igazán különleges, szívet melengető élmény szülőként.

Azt hiszem, lassan kezd beérni az a rengeteg, mások számára egészen láthatatlan idő és energia, amit együtt töltött mindennapjaink során a nevelésükbe, az értük való imádkozásba és a velük való kapcsolat építésére fordítottunk.

Így vagyunk hát. Itt vagyunk. Itthon vagyunk. Sok minden változik bennünk, körülöttünk, ezt látjuk, érezzük. Isten kegyelme viszont nem változik. Nekünk ebbe a kegyelembe maximálisan beleértődik az otthontanulás, a mi gyerekeinkkel "burokba zárt" életünk is.