Denevér

Egy novemberi történetet szeretnék elmesélni, még 2009-ből. A poszt is akkoriban íródott, de eddig még nem lett közzétéve.

Kell-e gyereknek kisállat? És kell-e a szülőnek? Az utóbbi hónapokban nem került elő a kérdés nálunk.

Még Zeki születése körül néztünk nagyon kutyát: német dogot vagy boxert. Aztán egyik sem lett, és most nagyon örülök ennek. Végül is nekem kellene a reggeli és esti sétákat biztosítani, meg kutyakaja, meg állatorvos, meg az agyalás, hogy hova tegyük, amíg nyaralunk, utazunk... De a napokban újra el kellett gondolkoznom ezen a kisállat-kérdésen, és új aspektus jött elém. A szeretet - a nagy 'ajjaj'.

Ha neked is volt elpusztult vagy elajándékozott állatod, akkor tudod, hogy miről beszélek. Az állatok legaljasabb tulajdonsága, hogy megszeretjük őket, akármekkorák, akármilyenek. És amikor megszerettük, akkor elkezdjük félteni őket, aggódunk értük. Ha pedig búcsút kell venni tőlük, az fáj: nagyon tudnak hiányozni. Pedig 'csak' egy állat volt - látszólag pótolható. Vagy mégsem?

Na, ezek azok a kérdések, amikkel nem akartam mostanában foglalkozni. De máshogy alakult. Bár nem éreztem, hogy itt van ennek az ideje, elfogadom, hogy Valaki ezt jobban tudta, mint én... Mindjárt megértitek, hogy miért írtam le az előbbieket.

Pár hete egy péntek délután a víztoronynál lévő játszótér lépcsőjén találtunk egy denevért. Igen: igazi, kicsi, szőrmóktestű bőregeret. Annak előtte sohasem láttam ilyet élőben, testközelből.Nem mozdult, nem mutatta túl élőnek magát. Óvatosan megsimogattam a hátát, és erre kissé összébb húzódott - aha, tehát él - gondoltam. Vajon mit keres egy denevér kora délután a játszótér lépcsőjén? Nem tudtuk meg, de úgy voltam vele, hogy nem hagyhatom ott. Kisgyerekek szoktak fel-le futkosni azokon a lépcsőkön, nem is mindenki állatbarát közülük. Így aztán el is dőlt a fejemben (vagy inkább a szívemben?): valahogy meg kellene menteni. Na, de mit tegyünk?

Volt ott egy apuka, aki kis érdeklődést mutatott a lépcsőn kuporgó állatka iránt. Megkérdeztem, hogy elviszi-e, de ő azt mondta, hogy "á, dehogy". Erre Rafi sapkájában fölemeltem és megpróbáltam rátenni egy közeli fenyőfa törzsére. Nem mászott, sőt, semmi érdeklődést nem mutatott. Nem tudtam, hogy sérült-e, de úgy tippeltem, hogy lehet. Meg, hát nappal van, ez az élőlény meg szürkület után aktív. Így Rafi sapkájában a denevérrel hazafelé vettük az irányt. Az volt a terv, hogy este visszavisszük elengedni.

A denevér az egyetlen,
tényleges repülésre képes emlősállat.

Hazaérve betettem egy másik kötött sapkát egy kis dobozba, bele a denevért. F. javaslatára* a dobozt a radiátorra tettük, ami - mivel nem fűtöttünk még komolyabban - épphogy langyos volt. Ezután a neten vad informálódásba kezdtem. Ezeket tudtam meg.

Rőt korai denevérünk volt (latinul Nyctalus noctula). A denevérek hibernálódnak, vagyis valamiféle téli álmot alszanak, de ez nagyon időjárásfüggő. Enyhébb időben újra aktivizálódnak, esznek, aztán visszahúzódnak telelőhelyükre. Barlangokban telelnek, és fajonként eltérő a hideg-kedvelésük, így különböző mélységben különböző fajokat lehet találni. A denevérkutatók barlangonként tanulmányozzák a kolóniákat.

(Tudtad, hogy kis hazánkban is vannak denevérvédők? Sőt, szervezett denevérvédelem is működik.)

A denevérek általában novemberben vonulnak el csapatostól telelőhelyet keresni. Többtíz kilométert is röpülnek az ideális helyre. Ahogy jön a hideg, lelassulnak, és lehűlnek. Mielőtt teljesen kihűlnének, a szervezetük 'átkapcsol' telelő üzemmódra: az anyagcseréjük, szívverésük, légzésük lelassul. Valami ilyesmi állapotban találhattuk meg mi is a denevért, ezért nem védekezett a sapiba pakolás ellen.

Felhívtuk a szekszárdi denevérvédőket (helyileg ők estek a legközelebb hozzánk), akik azt javasolták, hogy hagyjuk a lakásban kicsit felmelegedni, és este vigyük ki, tartsuk föl a magasba, és várjuk meg, amíg magától elrepül. Ezt tettük: este F.-el és a gyerekekkel együtt lementünk. Egy ideig föltartottam az állatkát egy téli kesztyűben, de a denevér nem mutatott túl nagy érdeklődést újonnan elnyert szabadságát illetően. A hangja viszont megjött: amikor megfogtam, hogy kiveszem a dobozból, éles hangot bocsátott ki, amire nagyon nem számítottam. Aki még nem hallott ilyesmit, annak írom, hogy a 'denevércsipogás' közvetlen közelről igen durva támadás az emberi dobhártya ellen!

Kitaláltuk, hogy megpróbáljuk föltenni egy fára. Ahogy fát ért, rögtön elkezdett mászni fölfelé. Amikor már elég magasan volt, akkor megállt... és nem mozdult. Nem repült el, semmit sem csinált. Egy ideig vártunk, hogy mi lesz, közben két macsek is elkezdett cirkálni a környéken, úgyhogy dilemma elé kerültünk. A denevér túl magasan volt, hogy famászás nélkül levegyük. A macsek viszont simán képes lesz lekapni éjszaka a lelassult denevért. A denevérvédő viszont azt mondta, hogy ha nem megfelelő a hely, amit választ a telelésre, akkor föl tudja melegíteni magát, és képes máshova repülni. Úgy döntöttünk hát, hogy megvárjuk a holnapot, és ha az állatka ugyanott marad, akkor leszedjük, és elvisszük a denevérvédőkhöz Szekszárdra.

Este kétszer mentem le megnézni, és reggel én voltam az első, aki újra lent voltam, csak hogy lássam, vajon ott van-e még. Már ekkor a szívünkbe férkőzött: én aggódtam érte egész este, s mint utólag kiderült, F. is. A gyerekek meg nevet adtak neki: Doda szerint Dániel, míg Rafi szerint Deni legyen, így végül két neve lett. F.-el igyekeztünk nem túl lelkesnek mutatkozni a gyerekek előtt, mert nem akartuk, hogy nagyon beleéljék magukat a denevér-tartásba, aztán meg elszomorodjanak, ha másnap nem - vagy holtan - találjuk.

Ehhez képest még reggel is ott volt Deni denevér, ugyanabban a magasságban, ugyanúgy, így a megbeszéltek szerint mi felnőttek lementünk érte. F. denevérmentő famászós malőrje után az állat újra a dobozban volt. Ismét beszéltünk a denevérvédőkkel telefonon: ők azt mondták, hogy nem érdemes elvinnünk a kis állatot hozzájuk, hiszen úgyis elengednék, amit mi is meg tudunk tenni itt. Elmagyarázták, hogy milyen helyet keressünk neki, s így a kora délutánunk 'különleges denevér-otthont találó' családi kirándulássá alakult. Végül egy tó mellé vittük el, és egy hatalmas fára tettük.

A denevérvédők útmutatásainak megfelelően platánfát kerestünk odúval, de hamar rá kellett jönnünk, hogy egyáltalán nincsenek odvas fák a közelünkben- az ember pedig azt gondolná, hogy a legtöbb terebélyes fa ilyen. (Azt hiszem a gyerekkori odvas-fás mesékből maradt meg ez a sztereotíp kép bennünk.) Nagyon nehezen találtunk egy fát, amire aztán fel is mászott a Deni Dániel. Nem ment be az odúba, amit kinéztünk neki, mert az kicsinek bizonyult, helyette továbbmászott, nagyon magasra, végül már nem is láttuk, hogy hol van. Nehéz szívvel hagytuk ott - ha lejjebb lett volna, lehet, hogy hazavittük volna áttelelni. Hisz, végül nem derült ki, hogy egy nagy odút talált-e a fa tetején, vagy ugyanúgy a fa törzsén fagyoskodott, mint előző este, amikor kint hagytuk.

Mielőtt föltettem a fára, búcsúzóul mindnyájan megsimogattuk... Azt hiszem engem viselt meg a legjobban ez a kis kaland. Persze a gyerekek utána még napokig 'Deni denevéreset' játszottak, és sokáig beszédtéma volt itthon, hogy mi lehet vele. Én viszont mélabús lettem és szomorú. Hiányzott az a kis szőrmók-lénység. A fejem tudta, hogy vadállat, aminek a természetben a helye, de a szívemet, amely szerette volna nálunk tudni Denit, hiába győzködtem észérvekkel.

Azt hiszem én agyaltam rajta többet, hogy mi legyen, meg én gondoskodtam róla röpke nálunk tartózkodása alatt, talán ezért nőtt annyira hozzám. Vagy lehet, hogy ez ilyen anyai dolog...? Mindenesetre nagyon rég nem voltam ennyire irracionális. Napokkal később, amikor újra elmentünk arra a jászóra, ahol megtaláltuk őt, bevallom, egész végig nézelődtem, hogy nincs-e véletlenül még egy megmenteni való kis jószág...

Azóta sokat gondolkoztam azon, hogy honnan is jön a szeretet. Hogy mitől bolondultam bele annyira abba a ki aranyosba, pedig még egy egész napot sem töltött közöttünk. Meg, hogy képes lennék-e felelős állattartásra, amikor szívbéli vágyam egy vad denevért házi kedvencként őrizgetni...

Azt hiszem, egyelőre nem nekem való az állattartás. És örülök neki, hogy nem ostromolnak gazdik, hogy mentsek meg egy kiskutyát, mert különben a falhoz csapják - nem hiszem, hogy ellen tudnék állni.

Úgy látszik kerülnöm kell az állatokat. Pedig mindig is állatbarát voltam. Harmadik emeleten élő lakótelepi panelgyerekként a klasszikus, lakásban tartható kisállatok közül sokfélénk volt az évek során, de így is leginkább szépséges lovakról és hűséges kutyusokról álmodoztam. Házasságunk elején a garzonlakásunkat aztán szó szerint "megtöltöttük" állatokkal (ami egy másik történet lesz egyszer talán). Most már viszont jó ideje egy sincsen. Lehet, hogy hiányoznak, azért produkáltam ilyen szélsőséges tüneteket Denivel.

Úgy gondolom, idővel lesz majd egy kutyánk. De garantáltan hosszú életűt szeretnék, hogy legyen időm igazán felkészülni a búcsúzásra. Nem úgy, mint Deni Dánielnél.

Végül némi hasznos infó: a hazánkban élő denevérekről, denevérvédelemről.

***

Eddig a régi poszt. Hozzáfűzés 2013 novemberéből:

Kutyánk azóta sincsen, de továbbra is tervben van. Persze, a gyerekek a környékbeli állatokkal ápolnak bizonyos kapcsolatot, tehát a saját kedvenc hiánya nem jelenti, hogy 'állatilag steril' család vagyunk. És ez így van rendjén. A felelős állattartásról pedig ezután még sokat gondolkoztam. Úgy érzem, bármikor meg tudnék szeretni egy állatot, de tudom, hogy ez a döntés nem alapozható elsősorban az érzelmeimre. Most már (vagy most éppen?) tudok hidegebb fejjel, 'felnőtt szempontokat is mérlegelve' állni a témához, és nem annyira a szívem után menni.

Ezt volt alkalmam a gyakorlatban is kipróbálni, hiszen az elmúlt években többször ajánlottak fel nekünk ingyen kiscicát, kiskutyát azzal a felkiáltással, hogy "biztosan nagyon örülnének neki a gyerekek". Bár egy percig sem kételkedtünk a feltételezésben, és nekünk, felnőtteknek is húzott a szívünk egy irányba, ezekre az állatokra egytől egyig nemet mondtunk. Még, ha olykor nagy is volt rá a kísértés, hogy engedjünk a szívünknek, végül nem tettük, és utólag sem bántuk ezt meg. Nem volt még itt az ideje ennek.

Jelenleg nem látom, hogy milyen állat illene hozzánk családilag, amelynek a tartása nekünk is, meg az állatnak is örömet okozna. Nem szeretnénk elhamarkodni a döntést, és a családunk kisállatok nélkül is teljes, ezért egyelőre várunk az alkalmas időre, amikor kikristályosodik, hogy mi is lenne jó.

Deni Dániel denevérről viszont azóta is őrizzük a szép emlékeket.



______________

* F.: annyit tesz, mint Férj.:)