Volt egy első része ennek a bejegyzésnek, ez tehát a második rész. Itt Londonban kedden volt az első iskolanap a sulikban, én pedig továbbgondolkoztam a tanuláson.
Dodához visszakanyarodva, nagyon úgy érzem, hogy egy 8évesnek nem az a dolga, hogy ennyi órát és így tanuljon. Nincs itt az ideje... Mire itt lesz az ideje ennek a fajta tanulásnak, addigra már az érdeklődése másfelé kanyarodik, s csomó értékes órát elvesztegetek olyanra, ami nem az élet- én most így érzem.
Féltem a gyerekeim természetes kíváncsiságát, az érdeklődését és a tanulási vágyát- tartok tőle, hogy ezek fognak először áldozatul esni a sulis követelmények teljesítésének. Pedig éppen azért is vagyunk itthon, hogy ez ne történhessen meg. Eddig máshogyan gondoltam, de lehet, hogy az otthonoktatás nem véd meg ettől.
Félek, hogy a fiam egyszer csak úgy fogja látni a tanulást, amilyennek a vizsgák sugallják: teljesítendő elvárásnak. Félek attól, hogy egyszer majd leesik neki a tantusz, és megérti, hogy ez az egész iskolásdi nem az érdeklődés-vezette örömteli tanulásról szól, csupán a külső elvárásokról és a megfelelésről. Félek, hogy előbb-utóbb elsajátítja majd azt az iskolás mentalitást, hogy saját magát is a jegyein keresztül fogja értékelni, s ami nem ötös, az azt jelenti majd neki, hogy ő nem eléggé jó.
Talán, ha nem tanulásnak, hanem máshogyan nevezném az iskolai vizsgákhoz szükséges ismeretek elsajátítását, akkor nem hihetné azt a gyerek, hogy ez az igazi komoly tanulás, mert szerintem nem teljesen az. Szeretném hinni, hogy nem az a tanulás végső célja, hogy egy megfelelő jegyet írjanak be a bizonyítványba... Pedig sajnos a mi vizsgarendszerünk minden részletében ezt sugallja. Persze nem muszáj ezt a mentalitást átvenni, de nem tudom, hogyan akadályozhatnám ezt meg, anélkül, hogy a fiam szemében ledegradálnám a rendszert. Vagy szabad ledegradálni?
Az igazi tanulás az egész embert megmozgatja, hiszen az új tudáshoz szükséges részismereteket különböző emlékekből hívja elő, s a teljes lénye- a személyisége, az emlékei, és az érzései mind részt vesznek abban a tanulási folyamatban, amíg a kirakó darabjai a fejében összekapcsolódva új alkalmazássá alakulnak. A tanulás tehát nem csak az ismeretről magáról kellene, hogy szóljon, hanem róla, a tanulóról magáról is, aki az ismeretet birtokolja: arról is, hogy ez az ismeret mit jelent számára, milyen hatással van rá. Sajnos a vizsgán erre már nincs idő.
Lehetséges, hogy nem is a számonkérési rendszer alapvető hozzáállásbeli hibáival kellene foglalkoznom- az már adott, nem lehet változtatni rajta. Viszont mégiscsak itthon vagyunk, itthon tanulnunk, s az otthonoktatás elvileg megadja a szabadságot arra, hogy a tanulóhoz leginkább idomulva tanuljunk. Mostanában komolyan foglalkoztat a gondolat, hogy vajon ebből a gyakorlatban mennyi valósítható meg...
Tény, hogy megvan a lehetőségünk úgy tanulni, ahogyan akarunk. De vajon ezt tényleg meg lehet valósítani? Most, jelen pillanatban kétségeim vannak ezzel kapcsolatban.
Ha korlátlan idővel, korlátlan pénzzel és korlátlan energiával rendelkeznék, akkor mindegyik gyerekemnek személyre szabnám a teljes éves tanulnivalót. De nem rendelkezem az előbbiekkel, s nem érzem azt, hogy megvan a háttértudásom ahhoz, hogy minden előirányzott tankönyvet megkérdőjelezzek, aztán, hogy szétnézzek a piacon a fellelhető legjobb tananyagot keresendő, s ha olyat esetleg nem találok, akkor összedobjak egyet magam. Vagy akár kettőt, a gyerekek száma szerint... Erre nincsenek meg a lehetőségeim, és az energiám sem. Nem is érzem, hogy erről kellene szóljon az otthonoktatásunk: nem iskolai tanár vagyok, és az otthonom nem iskola.
Ilyenkor évkezdés körül újra lényeges, hogy tudatosítsam: elsősorban nem az oktatásért vagyunk otthon, hanem a gyerekekért. Nem a tanulmányaik nyomnak jobban a latba, hanem a személyük: hogy megismerjük őket, kapcsolatot építsünk velük, közös emlékeket gyűjtsünk, hogy szeressük őket. Hogy együtt formálódjunk Isten közelében, a családban, hogy mindenki megtalálja a helyét az életben, hogy azzá váljunk, amivé Atyánk megálmodott. Ja, és mellesleg tanulunk is. De nem szabad elfelejteni, hogy ez 'mellesleg'- a prioritások így alakulnak. Mert azzal boldogan együtt tudok élni, ha valamelyik gyerkőcünk egy Jézusért égő betanított munkás lesz. De azzal nem, ha egy Istennek hátat fordító sztárügyvéd.
Ez nem jelenti, hogy nem fontos a tanulás. Fontos. De nem a legfontosabb, és sohasem szabad azzá válnia. Nem pusztán az oktatásukért vagyunk itthon. Elsősorban nem erre hívott el az Úr. Hanem, hogy életközösségben velük élve megnyerjük őket Istennek.
Szóval iskolaügyben azt teszem, amit a lehetőségeim engednek: ha kézhez kapom a tankönyveket, akkor átnézem őket, azzal a szigorral, hogy aminél tudok jobbat, ott a jobbal helyettesítem. Talán majd közben is változik a véleményem, s ehhez képest alakítunk majd a tananyagon. Illetve a lehetőségekhez képest igyekszem rugalmasan kezelni, s a gyerkőchöz igazítani a megtanulandókat- ugorni, vagy kihagyni, amit nem találok működőképesnek vagy használhatónak. Nem szeretnék viszont hazardírozni, vagyis úgy elvetni valamit, hogy nincsen helyette megfelelő anyag. De néha átvillan az agyamon a kérdés, hogy ez minden, amit tehetek?
Van, amikor komolyan elmélázom azon, hogy magunk mögött kellene hagyni az egész iskolarendszert. Vagy egyszerűen abszolút nem készülni a vizsgákra, csak annyit, amennyit a gyerek érdeklődése enged. Talán készen lennék mindent magam mögött hagyni, ami a túlzottan irányított és beszabályozott tanulást illeti- talán. Ha lenne erre törvényileg mód, vagy ha tudnék olyan iskoláról, amelyik készségesen háttér-támogatna egy ilyen merényletben, még lehet, hogy el is gondolkoznék. De nem szeretnék keresgélni, nem hiszem, hogy erre ma Mo.-on lehetőséget ad a törvény. KÁR, de azért ott is jó, ahol most vagyunk.
Marad a gondolkozás, a vágyakozás, és az aktuális lehetőségek kihasználása. Végül is hálás lehetek, azért, hogy Mo.-on egyáltalán lehet otthonokatni. Mi tagadás, hálás is vagyok. Emellett pedig bízom abban, hogy az Úr vezet a megítélésben, amikor a tankönyveket 'szelektálom', és hogy kegyelme körülöleli majd a következő tanévünket is. Minden otthonoktatónak és minden iskolásnak is ez utóbbit kívánom.
A következő gondolatok az unschoolingról szólnak. Engem elgondolkodtattak. Ha lehetne... ki tudja...
"Egy új blogolvasó megkért, hogy magyarázzam el, mi az az unchooling, és ezt válaszoltam neki...
Az unschooling nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy iskola nélkül élni az életet. Ez abban különbözik a hagyományos otthonoktatástól, hogy sok otthonoktató bizonyos fokig az osztálytermet imitálja. Az unschooling-olók nem. Mi csak éljük az életünket, követjük az érdeklődésünket, rengetek anyagot biztosítunk a kutatáshoz és engedjük, hogy a gyerekek tegyék, amihez a legjobban értenek: tanuljanak. (...)
Az unschooling filozófiája lényegében azt mondja, hogy a gyerekek születésük pillanatától kezdve a saját tempójukban és a saját stílusukban tanulják meg azokat a dolgokat, amiket tudniuk kell. Nincsen olyan bűvös kor, amikor ez a képesség hirtelen eltűnik, és már mondani kell a gyerekeknek, hogy mit tanuljanak, mikor tegyék, és hogyan.
Vannak kutatások, amelyek megmutatják, hogy a legtöbb gyerek hogyan veszíti el fokozatosan a tanulás iránti érdeklődését és/vagy kezdeményező-készségét pár hagyományos iskolai környezetben eltöltött év után.
Ahelyett, hogy a tanulás öröméért tanulnának, noszogatva, jutalmazva és büntetve kell rávenni őket a tanárok által meghatározott munka elvégzésére. A tanárok jelentős időt töltenek a "tanulásra motiválás" módjainak elsajátításával. (Ezt a férjem is megerősíti, aki iskolai tanár.)
Az unschooling-olt gyerekeken nem látszik, hogy megtapasztalnák érdeklődésük vagy kezdeményező-készségük ilyenfajta elvesztését. Lehet, hogy nem fogja őket minden dolog érdekelni, amit egy átlagos iskolásnak tudnia kell az egyes évfolyamokon. De általában olyan módon alakítják ki saját érdeklődési körüket, ami a való világgal kapcsolatos tényleges tanuláshoz, és saját életükben alkalmazható tudáshoz vezet."
Az idézett rész eredetijét itt olvastam.
Na, most meginy gondolkodhatok :D Épp azon filóztam, hogy egyre több minden kötelező dolog van a suliban, és egyre kevesebb idő marad a lapbookozásra, stb, valahogy egyensúly kéne. Azt gondoltam ki, hogy ráveszem Johit, hogy találjon ki valamit, amit meg szeretne tanulni, bármit (horgolás, ukrán, főzés...)és igyekezzen :D vagyis ne tőlem várja, hogy a szájába rágjam, persze segítek, de ő mondja meg hogyan. 30 fölött kezdtem el dolgokat megtanulni magamtól, amihez nem értettem, és nagyon élvezem. Nem jelentkeztem kurzusra, mert ott sokmindent kéne tanulni, időt tölteni olyannal, amire nincs szükségem az adott dologhoz.
VálaszTörlésSzóűval, vajon ez jó ötlet?
Amúgy Johi nagyon szeret iskolást játszani. Képes egy csomó mindent leírni, lerajzolni, ha játszik, de tanulás címén nem. Vajon miért?
Nem tudom, Eszter. Talán azért, mert az iskola nem-mindennapi a számára, hiszen ezt csak félévente tapasztalja és gondolom pozitív élmény neki. Lehet, hogy ezért szereti eljátszani. És mivel örömmel játszik, az írás is jön magától (szerintem nagyon jó, hogy a lányod már önvezérelten használja az írást, nem muszájból). Ameddig a megítélésed szerint eleget ír, addig szerintem teljesen mindegy, hogy a tanulásnál teszi, vagy játék közben.:)
VálaszTörlésÚgy hiszem, jó ötlet a kézimunkára ösztönzés. De nem biztos, hogy úgy fog működni, hogy Johi majd kitalál valamit magától. Hiszen amivel még sohasem foglalkozott, az nem biztos, hogy magától felkelti az érdeklődését. Meg lehet, hogy most éppen olyan időszaka van, amikor rendszerezi a meglévő tudását, és azt begyakorolja és azért nem akar újba kezdeni. (Nem tudom, hogy ez-e a helyzet, te ismered a lányod, simán lehet, hogy nem így van.)
Én nagyon sokféle tevékenységgel megkínálnám Johit, kedvcsinálva. Nem kell, hogy válasszon, hanem csak lássa, hogy mire való, és hogyan működik, hogyan kell csinálni.
Van, amikor a muszáj az akadálya a motiváció kialakulásának: hogy te szeretnéd, ő meg nem. Lehet, hogy csak hagyni kell, és az orra előtt horgolni, vagy főzni VIDÁMAN.:)
Néha meg azért nem képesek választani, mert fogalmuk sincs, hogy az ő világukba hogyan illeszkedik bele az a dolog: pl. lehet, hogy nem elvárható, hogy ebben az életkorban maga a tevékenység végzése lelkesítse őket. A gyerekek nagyon praktikus lények: nem azért tanulnak meg járni, mert az jó, hanem hogy utolérjék a tesót, aki elszelelt a játékukkal... oké, ez kicsit sántít így, de szerintem a gyerekek tényleg a tevékenység gyakorlati hasznáért tevékenykednek. Az motiválja őket, AMI a tevékenység eredményeképpen létrejön, nem az, hogy milyen megnyugtató érzés vágni, ragasztani, kreálni... ebben szerintem különböznek a felnőttektől.
Szóval a praktikai megközelítés jól működhet: egy félmondatban megvillantani a tevékenység eredményét- hogy milyen szuper sapit készíthetne horgolással a kedvenc babájának, vagy hogy a kedvenc sütijét is el tudná készíteni, ha megtanulna sütni-főzni...
Nem biztos, hogy rá kell venni, hogy válasszon. Csak meg kell kínálni, aztán hagyni, hogy kóstolgasson. Még ha nem is választ semmit, akkor sem marad le semmiről: ha tanulás szeretetét megőrzitek őbenne, akkor 30éves fejjel is nagyon fogja élvezni az új készségek elsajátítását, amiről most úgymond lemaradt. (szerintem nem is marad le)
Ismered ezt az oldalt? http://teachinggoodthings.com/
Mindenféle kézimunkát oktató dvd-anyagot lehet tőlük vásárolni. Keresztények, és van ingyenes hírlevelük is, sok jó ötlettel.
Épp most álltunk fel a keresztszemes varrásából :) tavaly már próbálkoztam, de még nem ment neki. Most újra vettem egy kis szettet, egy kiskacsát kell kivarrni, és tetszik neki. Persze nagyon lassan halad, kíváncsi vagyok, mikor kell majd nekem befejezni, de örülök, hogy szereti. Én sose varrtam ilyet, csak gondolom, hogyan kell :)
VálaszTörlésIgyekszem sok mindent megmutatni neki. Szerintem az is jó, ahogy te mondtad, hogy én próbálgatok kötni, horgolni, és látja. Olyan negatív élményem volt, hogy egy keresztyén családban a fiatal lány (és a kisebbek is) egész szabadidejükben internetes farmosat játszanak, csak gombot kell nyomogatni, úgy trágyáznak :O Mondtam, hogy jöjjenek inkább ide élőben szagolni :D Szerintem ez nagy passzivitásra nevel.
Olyan nehéz ez a tanulás után vágy megőrzése, olyan megfoghatatlan. Ha tudnék rá módszert. Még posztolhatsz róla gyakorlati tanácsokkal :))
Oké. Majd gondolkozom- ez is egy jó téma.:)
VálaszTörlésAz internetes farmosat Doda is kipróbálta, mert egyik ismerősünk (keresztény) fiánál látta a fiam. Először szimpatikus volt, de aztán láttam, hogy lehet upgrade-elni és akkor fizetős... hogy ezért pumpolja a gyerek a szülőt, na ezt már gáznak tartom.
Meg az is vészjelző, hogy bár nagyon régen játszott vele és akkor is nagyon keveset, Doda még mindig emlegeti, hogy szeretne vele játszani, és olyan, mintha nem lenne célja a játéknak, úgy értem, hogy tényleg időigényes és beszippant. Én most azon vagyok, hogy szép kíméletesen száműzöm a játékot a netes játék-arzenálunkból végleg. Egyébként is nagyon keveset engedem őket gépezni, heti limit van, és szabályozva van.
Sajnos vannak hívő szülők, akik teljesen gyanútlanok, és egyedül azt nézik, hogy a játék ne legyen agresszív. Ha nem agresszív, akkor mindegy, hogy mennyit lóg a gyerek rajta, hiszen nem káros. Ezért megy nagyon a netes farmos is. Pedig lehetne helyette mást is csinálni, sokkal értelmesebb dolgokat.
Nálunk csak starfallozni lehet :) azt is ritkán. starfall.com
VálaszTörlésMagyar játékot nem engedek nekik.
Mi ezt szeretjük. Nagyon aranyos, erőszakmentes, szép zenékkel.:)
VálaszTörléshttp://www.ferryhalim.com/orisinal/
Sziasztok!
VálaszTörlés:)
Eszti, folyamatosan az jár a fejemben, vajon mit nem szeretne Doda megtanulni a másodikos anyagból? Mi az, ami miatt úgy érzed, megerőszakolod őt a tudással, meg a vizsgákkal?
Nálunk a legnehezebb pont az írás Somának. Egyáltalán nem ír szépen, de én látom a hatalmas fejlődést, amit elért egy év alatt. Eleinte azt sem tudtam kizárni, hogy diszgráfiás, és könynne lehet, hogy ha nem én avygok az anyja, akkor kap is egy ilyen diagnózist. Nagyon sok munkánk fekszik abban, hogy tegnap lemásolt egy verset hibátlanul, és szépen!
Engem egyáltalán nem zavar, ha írásból nem kap ötösöt a vizsgán...mondjam azt, hogy meg sem nézem a bizonyítványát?
Tudom, honnan indultunk, és tudom, hogy meg fog érkezni...
Tudom, hogy most arról szólnak a napjaink, hogy kis lépésekben finomítjuk az írását, és nem kell matekból ezerszámra oldani a 13+4 tipusú feladatokat, hanem ezek helyett lekopogjuk egymás hátán..., és levelet írunk...tényleg, írhatnának a gyerekek egymásnak is, nem? (küldjetek postacímet Eszterek!), lapbook-ba írunk, stb...
Szóval engem érdekelne, Eszti, mitől félsz?
Nálunk egyáltalán nincsenek ilyen tipusú szg-es játékok...az egyszervolton szoktak néha (hetente 1-2 alkalom) valamelyikkel játszani, pl. a jelelős most tetszik nekik...de ennyi. Szerencsére a nagyobbjaim se lógnak a neten, a lányok mondjuk facebook-oznak, de eddig nem kellett figyelmeztetni őket. A fiúk azt se...
Eszter, a keresztszemes nagyon jó választás! :)
VálaszTörlésBocsánat, hogy ennyiszer...de miért nincs idő lapbook-ozni? Mi azzal tanulunk! :O
VálaszTörlésVirág, örülök, hogy írtál: az ennyiszernek is.:)
VálaszTörlésNem konkrét tananyagról írtam a posztban: Doda megcsinálja, amit kell- ÉN vagyok az, aki nem szereti látni, hogy a gyerek füzetel, mert tudom, hogy nem lelkesedik azért, hogy le kell ülnie. Megteszi, de egyedül azért, mert tudja, hogy muszáj. Ha nem jelzem neki, akkor simán elmarad, nem várja, megvan nélküle. És szerintem ez jelzi, hogy nem éppen a legjobb dolog, hogy ezt így kell csinálni. A hossz is aggaszta, amennyit számításaim szerint napi szinten el kell töltsön füzetelve.
Ha lehetne, keresnék más módot a megtanulandók megtanulására, de a munkafüzeteket ki kell tölteni, s a tankönyv szerint kell haladni... vagy mégsem? Nem tudom, nem látok köztes alternatívát a tankönyv és a semmileülőstanulás között. Lehetséges, hogy van, de én nem látom...még nem. Most egyelőre a semmi van, vagyis még nem álltunk neki a tananyagnak, csak tervezem. Mi olyan ihletre-tanulósak vagyunk: hosszú előkészítő szakasz után gyorsan ledaráljuk, amit le kell, s a dara előtt és után élvezzük jobban az életet: tanulunk, csak nem azt és nem úgy, amit kérnek a suliba- legalábbis tavaly ez volt a forgatókönyv.:)
Idén is így indulunk, de még nem tudom, hogy mi lesz belőle. Majd kialakul.
A címemet megadom majd, de Dodával még csiszolgatjuk az írást, lehet, hogy jó lenne várni vele... vagy lehet, hogy éppen a levelezés jelenthet új motivációt?:)
Eszter, így már értem. azt hiszem, eddig félreértettelek, örülök, hogy rákérdeztem, és tisztáztuk.
VálaszTörlésSőt, teljesen egyetértek veled, mi is így csináljuk. Talán egy hajszállal katonásabban..., mert Emese negyedikes, neki már komolyabb a tananyag.
Nálunk annyi, hogy van egy kijelölt tanulási időszak. De hogy mi a tanulás...?
Pl. már azt terveztem, hogy megtanuljuk teljesen az "...itt van az ősz-t". Már majdnem tudja Soma is, de még itt-ott megakad. Erre meglátta a másik odalalon az "csimpilimpit", amit megzenésítve már rengetegszer hallgattunk, és kérte, hogy inkább azt. Engedtem...ezt most jókedvűen, örömmel megcsinálta...a másikat majd egyszer máskor...vagy tökéletesen esetleg sehogy...
A lényeg, hogy ismeri, lerajzolta az érzéseit a verssel kapcsolatban, de igen, lehet, hogy bemagolni nem fogja. Helyette inkább azt, amit nem bemagol, hanem élvezi, hogy tudja, melyik sor után mi következik...
Igen, Virág, valahogy mi is így vagyunk. És az, amit ilyen szenvedéllyel tanul, jobban rögzül, mint ha kényszerből, mások utasítására csinálná... nagyon jó lenne, ha mindent így tanulhatnának!...
VálaszTörlésEzzel csak egy probléma van...a szenvedély pont azért szenvedély, mert valami kitüntett dolgonak szól. Egy ember nem szerethet minden tantárgyat (most praktikusan ennél a példánál maradva) egyformán, szenvedéllyel. Hsizen akkor már nem nevezzük szenvedélynek.
VálaszTörlésMár akkor sokat tettél Dodáért, ha lesz egy tantárgycsoport, amit szenvedéllyel, teljes lényét beleadva tanul tanul (pl. reáltárgyak, vagy nyelvek...stb)
Ugyanakkor nem foszthatod meg őt más ismeretektől. Nem engedheted, hogy ne tanulja meg a matematikai alapműveleteket, mert késöbb biztosan szüksége lesz rá.
Szóval, valahogyan mégiscsak hozzá tartozik a tanuláshoz a nyűg, az unalmas dolgok biflázása is. Akár iskolában, akár otthon, ezt szerintem nem lehet kikerülni, akárhogyan is szeretnénk megkímélni ettől a gyermekeinket.
Nekem pedig éppen ez a nagy dilemmám, Virág: én HISZEM, hogy lehet szenvedéllyel tanulni mindenféle tárgyat! Igaz, hogy nem foszthatom meg a gyerekemet a matektól, de nem is szeretném. Csak nem gondolom, hogy a matek abban kimerül, amit és ahogyan a suliban számon kérnek.
VálaszTörlésSzerintem sosem szabadna, hogy unalmas és nyűg legyen a tanulás! Amikor azt tanulom, amit szeretnék, vagyis amikor motivált vagyok, akkor nem nyűg! A belső motiváció mindig természetes kíváncsiságból jön, vagy pedig abból, hogy van egy célom, amit meg szeretnék valósítani, és a megvalósításhoz meg kell tanulnom azt a dolgot. Mindkettő ok belsőleg motivál, ezért lesz bennem egy olyan szenvedély, amiről írtam.
Ha a gyerek követhetné a természetes kíváncsiságát, akkor is megtanulná a matekot, meg a többit, ami fontos- hiszen ezeket éppen azért tanuljuk, mert a való életben alkalmazható dolgok. Szóval szerintem akkor sem maradna le semmiről, ha nem mi döntenénk el, hogy mely ismereteket mikor kell tudnia, hanem engednénk, hogy az érdeklődése motiválja adott dolgok adott időben történő megtanulására.
Nem gondolom, hogy aközött kell választani, hogy a gyerek vagy mindent megtanul, némely tárgyakat nyögvenyelősen, vagy mindent szenvedéllyel tanul, és van olyan fontos tárgy, ami így kimarad. Szerintem a nyűgtanulás vagy a nem nyűgtanulás között kell választani és én nem szeretném beérni annyival, hogy vannak tárgyak, amiket szeret, van, aminek a megtanulása meg szenvedés.
Az a kérdés, hogy a való életben mikor találkozna a matekkal a gyerek, úgy, hogy az motiválná. Mert ha a való életbeni matekkal találkozna először a gyerek, az motiválhatná arra, hogy megtanulja, amit kell. Én engedném, hogy ez megtörténjen: hagynám, hogy a maga ütemében sajátítsa el ezeket az ismereteket, nem akkor, amikor 'kell'. És akkor nem lenne nyűg, mert nem külső kényszer lenne, hanem belső.
Úgy gondolom, hogy nem mindig maga a tantárgy, vagy annak a tartalma lesz a fő motiváció. Egyik lelkészünk fia nem nagyon szerette a matekot, de miután tartott egy bibliaórát a matematikáról, és hogy Isten miért teremtette meg a matematikát, a fiút érdekelni kezdte. Motiváció: Isten csodálata, megismerése.
VálaszTörlésMás példa: az utolsó dolog a világon, ami engem illet, az angol nyelv tanulása. Nem szeretem, nem érdekel, nem élvezem. De ha meg akarok érteni egy angol cikket, akkor azzal már tanulom is. Motiváció: meg akarom érteni a cikk mondanivalóját.
Szerintem meg fogod találni a mozgatóerőt minden olyan tantárggyal kapcsolatosan, amiket meg kell most tanulni. És ezt a motivációt nem úgy értem, hogy látod, kisfiam, a matekot is Isten teremtette, hát csodáld Őt, és szeresd a matekot :) hanem szépen elbeszélgetni a fiúval a teremtett világban való rendről, rendszerességről, logikáról, számolgatni a körülöttünk lévő dolgokat, nagy segítség a saját nagyobb méretű énekeskönyv, a Bibliában való keresgélés, ... és mindeközben észre sem veszi, hogy matematikáztok.
Ami a munkafüzetet illeti, sokat nyom a latban az őszinte dicséret, hogy szépen, hibátlanul, pontosan, gyorsan dolgozott. Palika mindig kéri, hogy írjam is oda a lap felső sarkába a dícséretet :)
És megfigyeltem, hogy a legjobban azt a típusú feladatot szereti elvégezni, amelyiknél végig ott ültem vele, és teljesen odafigyeltem az ő munkájára. Nehéz erre időt találni, ezt mindannyian tudjuk, de megéri!
Ja, és még azt is meg akartam kérdezni, hogy tetőled milyen viszonyulást tanul Doda, ami a munkafüzetes tanulást illeti? Esetleg olvassa a blogodat? (nem viccelek) Hallja, amikor másokkal megbeszéled, hogy mennyire nem tetszik neked a munkafüzet? Vagy valamilyen más módon kifejezed ezt? Ezeket a kérdéseket azért tettem fel, mert ha egyszer adott feladat a munkafüzet, és te is úgy látod, hogy el kell végezni a vele való munkát, akkor nagy akadályokat gördíthetsz Doda elé az ellenséges viszonyulásod kimutatásával. Nem tudom, hogy kimutatod-e, ezért kérdeztem.
Igyekeztem rövid lenni :)
pepita
Köszönöm a 'rövidet', amit írtál.:)
VálaszTörlésÉn is úgy gondolom, hogy van, amikor a tanulás motivációja az, hogy a gyerkőc valamit meg akar csinálni, amihez kell bizonyos ismeret, és a megcsinálás (szép, magyar szó) motiválja őt az ahhoz szükséges ismeret elsajátítására (mint te meg az angol). Ehhez viszont kell valami olyan tevékenység, amihez éppen arra a matekra (vagy más tárgyból tanulandó ismeretre) van szüksége, és én ebben kételkedem. Vagyis az az aggályom, hogy nem tudom elhinni, hogy egy hamarosan nyolcéves éppen olyan dolgot fog elsajátítani, amihez pl. szorzásra meg osztásra van szüksége. Gondolom, előbb-utóbb eljutna egy olyan dologhoz, amihez használnia kell ezeket a műveleteket, de abban biztos vagyok, hogy normális esetben nem az elkövetkező egy évben jutna Doda eszébe olyan dolgot megtanulni, amihez szorozgatni is tudni kell. Nekem az időzítés a fő problémám- miért pont most kell nekik szorozni és osztani? Így is meg fogja tanulni, persze, de azért fogja, mert kell, nem pedig azért, mert az érdeklődése eléhozta ezt a dolgot. És a kettő szerintem minőségében más.
Én úgy hiszem, hogy a dicséretnek nem motiváló funkciója van, hanem megerősítő. Nem szeretném, ha Dodát kizárólag az elismerésem megszerzése motiválná a tanulásban- az már majdnem olyan, mintha a jó jegyért tanulna... Én azt szeretném, ha maga a tanulás adna neki örömet. Ennek megvalósulásához Doda füzeteléshez való hozzáállásának kell megfelelőnek lenni, kedvvel kell végeznie. Ez már kezd kialakulni nálunk.
Azt is szeretném, ha a munka öröme megelégedéssé változna jól elvégzett munkája után. Nem a dicséretem miatt- hanem mert látja, hogy jól végezte el a feladatát. Azt szeretném, ha a saját munkájának tudna örülni, és sikerélményét a megfelelő véghezvitel okozná neki, nem az, hogy azt mondom, "de ügyes vagy!". Persze, ettől még mondom neki, hogy ügyes. Igyekszem dicsérni, de azt hiszem, lehet ennél többet is. Viszont nem szeretném ezzel motiválni. Egyáltalán nem szeretném motiválni. Abban szeretnék neki segíteni, hogy maga fedezze fel, és találja meg a motivációt magának. Hogy önmagáért, és a tanulás öröméért tanuljon, ne azért, hogy az anyukája kedvében járjon.
A tanulás figyelemmel követése szerintem is fontos, de ez nem feltétlenül jelent állandó felügyeletet, odaülést a tanulás teljes idejére. Mert ez egy gyerkőcöt otthonoktatva még megoldható, de szerintem ekkor sem célszerű ehhez szoktatni a gyerekünket. Ha több gyerekünk van, akkor nemcsak hogy nehéz, hanem lehetetlen is a tanulásuk minden perecében ott lenni- de szerintem nem is ez a dolgunk. Szerintem meg kell tanuljanak önállóan haladni a feladatukon. Ez nem azt jelenti, hogy Doda magára van hagyva, amikor tanul. Egy helyen vagyunk vele, és bármikor kérdezhet, ha elakad, s időnként odaülök mellé, és figyelem, hogy mit csinál. De igyekszem hozzászoktatni, hogy ne ez adja a fő löketét a tanulásának. Mi ráadásul úgy oldottuk meg, hogy Rafival, meg Nátival is abban az időben foglalkozom, amikor Doda tanul (velük nem ülök le mindennap feladatozni, még nem látom szükségét).
Szerintem amíg írni és olvasni meg nem tanul, addig fokozottabb felügyeletre van szükség: majdnem folyamatosan ott kell velük ülni. Később viszont meglehet tanítani az önálló munkavégzésre. Ebben az esetben sem arról van szó, hogy magára van hagyva. Hanem arról, hogy megszokja, hogy mindenki a saját feladatán halad, ugyanabban a helyiségben, és nem várja el, hogy valaki kizárólag ővele foglalkozzon, amikor maga is képes a feladatokat értelmezni.
(természetesen olyan feladatokról van szó, amit már együtt megcsináltunk, vagy nagyobb korban, amikor már tudatosan használt tanulási stratégiája van, olyanról, amit képes önállóan feldolgozni.)
Azt elfelejtettem írni, hogy Doda nem olvassa a blogot és nem is beszélek előtte ezekről a gondolataimról. De köszönöm, hogy emlékeztettél rá, hogy a hozzáállásomon sok múlik, igyekszem figyelni erre.:)
VálaszTörlésHát igen, sokszor megállapítottuk már, hogy minden család oo-sa más és más, egyedi :)
VálaszTörlésÉn még soha nem neveltem itthon 7-8 éves fiút, és csak most döbbentem rá, hogy azokat írtam le neked ötletként, ami nálunk válik be az 5 és fél éves fiamnál :) Na igen!
A válaszodból egyébként jobban megértettem a hozzáállásodat.
pepita
Szia, már többször is nekiindultam irni ehhez, de nem tettem, mert sokat gondolkodom ilyenekről én is. Szerintem - és ez most tényleg magánvélemény, nagyon kis apróságokon töröd magad. Legalábbis nekem ezek apróságok. Na, lehet, hogy itt üt be, hogy én "kitanult tanítónéni" vagyok, de ha oo-nánk, nem hiszem, hogy olyan nagy gondot csinálnék abból, hogy minden dolog kellően érdekli-e, amivel foglalkozni kell(persze azért mindent megtennék annak érdekében hogy jókedvvel csinálja amit meg kell csinálni), és nem tekinteném problémának, hogy vannak dolgok, amikkel csak muszájból foglalkozik. Inkább annak örülnék, hogy élhetek bizonyos szabadsággal, vagyis ha ugy látom túl sok neki a szorzás, osztás, csak minimális szinten várnám el tőle (tanítanám neki), illetve ezeken keresztül tanítanám meg azt, hogy az életben egy csomó olyan dolog van, ami nem fog szenvedéllyel eltönteni, de meg fog kelleni tanulni, vagy foglalkozni fog kelleni vele, csak azért mert kell. Meg aztán szerintem is úgy van ez, hogy nem lehet mindent szenvedéllyel tanulni, ahogy Virág írta.
VálaszTörlésÉn a suliban csomó mindent legszívesebben nem tanultam volna, de rászedtem magam, hogy odafigyeljek és a lehető legjobban megtanuljam, mert próbáltam úgy nézni a nem éppen kedvenc tantárgyakra, hogy: na ez is egy új dolog, legalább erről is tudni fogok valamit (mint pl. a csavar gyártása gépészetből).
Nem tudom, a többiekhez képest eléggé nyersen írtam, remélem nem voltam bántó.
Bocs mindenkitől! Megint egy jó hétig nem volt netünk. :( Ezért késett ennyit a kommentek közzététele.
VálaszTörlésPepita, git, nem baj, hogy másként látjátok a dolgokat, mint én- így kerek a világ.:)
VálaszTörlésGit, nem voltál bántó. Tudom, hogy ezek igen apró dolgoknak tűnnek, talán sokan nem is veszik le, hogy mit problémázok rajtuk ennyit. Amikor elkezdtük az oo-t egyáltalán nem dilemmáztam ilyesmiken. Most viszont abban az életszakaszban vagyok, hogy ezek a dolgok nagyon fontosak, illetve a kérdésekre talált válaszok a teljes oo-hoz való hozzáállásomat meg fogják határozni. Ezért nagy dolgok ezek.
Kívülről ez biztosan nagyon más, de benne élve ezekben a dilemmákban nekem igazán fontos, hogy megtaláljam a válaszaimat.
A férjem is tanító végzettségű, és vele is sokad beszélgetünk ezekről a gondolataimról.
A 'kell' a tanulásban lehet hasznos és lehet hátráltató. Amikor a kell belülről jön, vagyis amikor pl. a célom megtanulni egy adott szakmát, akkor lehet, hogy nem fog minden 100%-ban lekötni vagy érdekelni, de ettől még belső motivációm miatt megtanulom.
Amikor maga a tárgy érdekel, akkor a nem éppen érdekes tananyagrészt is meg fogom tanulni, mert a tantárgy iránti szeretetem és érdeklődésem túllendít a rövidtávú motiválatlanságomon, amit az adott tananyaggal kapcsolatban érzek. Tehát a tantárgy szeretete többet nyomott a latba, mint az aktuális nemszeretem érzés, és a végül előbbi az egész viszonyulásomat felülírta.
Mindkét előbbi esetben belülről jövő, vagyis jófajta motivációm volt, ami a tanulást illeti.
Van hátráltató motiváció is. Én most a külső motivációt nevezem annak, mivel ebben az esetben addig tart a szeretetem, és az érdeklődésem, ameddig a külső kényszerítő körülmény (jó jegyek megszerzésének vágya, munkahelyi elvárás) fennáll. Ha megszűnik a kényszer, megszűnik a motiváció, mivel az nem belülről fakadt.
Sajnos legtöbbünk az iskolai tanulással kapcsolatban jobbára ezt a fajta külső motivációt tapasztalta meg. Még a szeretem-tantárgyak esetén is maga a jó jegy volt az önjutalmazásunk eszköze, egyáltalán nem azért tanultunk, mert szerettünk tanulni, vagy mert érdekelt, amit feladtak. Ezért is maradt meg annyira kevés az tanultakból.
Azt szeretném, ha a gyerekeink belső motivációtól vezérelve tanulnának meg mindent. Ez nem azt jelenti, hogy mindig mindent a legnagyobb örömmel tanulnak majd. Hanem azt, hogy önmagukért fognak tanulni, belülről motiválódva, s nem azért, mert milyen jó dolog jó jegyet szerezni vagy mert muszáj jó tanulónak kell lenniük. A jegyek szerintem külső motiváló erők, és azt az illúziót keltik, hogy az eredmény fontosabb, mint az odavivő út. Jó lenne, ha a tanulás folyamata is örömforrás lenne, és nem a jutalmazásért csinálná, hanem az örömért és az érdeklődéséért.
Szerintem minden ember egészen kicsi korától természeténél fogva kíváncsi és érdeklődő lény. Így vagyunk megalkotva. Ez nem múlik el, csak mert felnövünk, viszont kinevelődünk belőle az iskolában, de ennek nem kellene, hogy így legyen!
VálaszTörlésMinden dolog megtanulása érdekes, csak meg kell találni a kapcsot az új ismeret és önmagam között. Sajnos az iskolában a jutalmazás miatt alakultak ki nemszeretem tárgyaink. Ez a humán, meg reál dolog is csak arra vonatkozik, hogy bizonyos dolgokra gyorsabban rákattan az agyunk, más dolgok több időt igényelnek, hogy megtanuljuk. De ha az idő nem faktor, mert nem egymással versenyzünk, akkor nem kell, hogy számítson: egy reálos érdeklődésű a reál tárgyakon keresztül megtanulhatja a humán tárgyakat, a humán érdeklődésű pedig a reál tárgyakat a humán területeken keresztül.
(matek sok mindenhez kell, és szinte minden dolognak van történelme is- tudom, hogy nem csak ezek a tárgyak léteznek, de ezeken keresztül is meg lehet közelíteni a többi tárgyat, humánt és reált is)
Én csak azt mondom, hogy otthonoktatottakra nem teljesen alkalmazható az a mód, ahogyan mi, szülők az iskolai nemszeret-tantárgyakat fogösszeszorítva megtanultuk. Hiszen a tantárgyakat általában a tanárok miatt szerettük vagy nem szerettük, s ez a helyzet otthon abszolút másként van, mint a suliban.
Biztosan van hatékonyabb oo-mód, mint iskolai körülményeket teremtve tanulni otthon. Még gondolkozom/dolgozom a kivitelezésen.:)
Git, köszönöm, amit írtál: csomó gondolatot generáltál bennem.:)
VálaszTörlésSzia!
VálaszTörlésEngem nagyon érdekelne ez az itthon tanulás!!!
Magyarországon ez lehetséges??? Én pont most fogalmaztam meg egy kérvényt az oktatási minisztériumnak amiben ez irányu vágyamat közlöm. Nagyon tetszik a cikked az egyész itthontanulásról! De jó lenne ha ez lehetséges lenne!!! Kérlek válszolj!!
Hála és köszönet! Isten áldjon! Erzsi
Szia Erzsi! Örülök, hogy megleltél, üdv itt.:)
VálaszTörlésIgen, igen, igen: lehet ma Mo.-on otthonoktatni. Vagyunk is, akik csináljuk. Nem vagyunk nagyon sokan, de létezünk.
A gyerekeink magántanulóként vannak beíratva valamelyik iskolába. Ez a 'státusz' bárki számára elérhető, nincsenek kizáró kritériumok: az oktatási törvény szerint minden tanulónak joga van magántanulóvá válnia.
Azért érdemes több dolgot mérlegelni, első lelkesedésből nem javasolnám a beleugrást. Elsősorban magaddal, a saját motivációddal kell tisztában lenned, hogy miért szeretnéd otthontartani a gyerekedet: mik a félelmeid, aggályaid, gondolataid az sulival, mint intézménnyel kapcsolatban. Ha kizárólag a beiskolázás elől menekülsz, az nem egy jó irány, de ha már átgondoltad, és meggyőződtél, hogy ezt szeretnéd, akkor bátorítalak, hogy vágjatok bele, és élvezzétek, ahogyan az otthonoktatás, mint áldás az életetek részévé válik.:)
Ha kérdéseid vannak, írd meg, szívesen válaszolok.
Ha emailt írnál, akkor ez a címem:
fiukahajoban (kukac) gmail (pont) com
Szeretettel:
Eszti:)
hogy tudok ide írni?
VálaszTörlésKedves ismeretlen! A hozzászólások moderálva vannak. Ez azt jelenti, hogy mindig valamivel később, a blogtulajdonos jóváhagyása után jelenik meg, amit írsz. Ezért tűnik úgy, mintha semmi sem történne a hozzászólásokkal, pedig történik.:)
VálaszTörlésÜdv:
Eszti
(a blogtulajdonos)
Na, úgy tűnik, sikerült írnom, a múltkor nem engedte a rendszer.
VálaszTörlésAz én gyerekeimnek sajnos kell iskolába járniuk, de azon kívül megpróbálok az átlagnál többet foglalkozni velük otthon, az iskolai szünetekben is.
16 éves korom óta érdekel az otthonoktatás, akkor találkoztam először otthontanuló gyerekekkel.
1995-ben (!) a homeschoolingról írtam a tanítóképzőn szakdolgozatot, amikor ez otthon még senkinek eszébe nem jutott.
Szívesen hozzászólok, ha érdekel benneteket.
Most úgy látom, az unschooling keltette fel az érdeklődéseteket.
Elkezdtem youtube-os videókat nézni homeschoolos és unschoolos gyerekekről. Tanulságos. Ajánlom. Segíteni fog a döntésben :-)
sok gondolatom van még, de nem akarok túltengeni
Anett vagyok egyébként, csak nem tudom, hogy lehet ezt a név helyére beírni.
(Anett vagyok)
VálaszTörlésez gyors volt :-)
Elkezdtem az egész blogot olvasni.
Rájöttem, hogy ha gyerekükkel igazán komolyan foglalkozó szülőket keresek, akkor otthonoktató szülőket kell keresnem - és nem csalódtam, de ezt már írtam emilben is.
Majd megkeresem hogy a legutóbbi nagyon pozitív tapasztalatom hova illik témában, oda beírom.
Szia Anett!
VálaszTörlésJó, hogy itt vagy. Írj nyugodtan, örömmel veszünk tapasztalatot és gondolatokat.
A nevedet úgy tudod beírni, hogy a hozzászólás beírása után a kommentbox alatt van egy beállítási lehetőség: 'Megjegyzés írása, mint' név alatt fut. A nyíllal le tudod tekerni a lehetőségeket, és ha van google fiókod (akinek gmail-je van, annak van), akkor azt a lehetőséget választva megjelenik a neved. És persze választhatsz más opciót is.
(Az email-edre utalva mondom, hogy épp most készül a bejegyzés a felvetett kérdéseddel kapcsolatban. Ma este közzé is fogom tenni, ha jól mennek a dolgok.)
wow!
VálaszTörlésmost már van nevem, sőt, ha az "előfizetés e-mailben"-re kattintok, akkor a választ meg is kapom emilben.
na így már jó.
viszont nem vagyok eléggé önfegyelmezett, hogy időben abbahagyjam a blogolvasást... és már éjjel 1 van... aztán az egész család megszenvedi, hogy nem alszom ki magam :-/
pedig az utóbbi időben elég rendesen mentem aludni... egész addig, amíg rá nem találtam a gyerekeküket-igazán-nevelni-akarók blogjára... :-)
Mondjuk ez felvet egy kérdést:
hogy hangoljátok össze a másokért (családért) való élést a saját életetekkel?
Semmi feminista duma, pusztán csak arra gondolok, hogy a szervezetednek van pl. x óra alvásigénye. Nyilván ezt Isten helyezte beléd, ez egy neked szánt törvény, és ha áthágod, jaj neked, sőt a családodnak.
Vagy a saját magad fizikai karbantartása.
Semmi extrára nem gondolok, csak pusztán arra, hogy hogyan őrzöd meg a fizikai erődet? A rugalmasságodat, személyes tisztaság - ennyi teendő mellett (emlékszem, amikor kicsi a baba, anyuka örül, ha vécére elmegy), tehát a minimális fizikai feltételekre gondolok.
Persze lehet azt mondani, hogy Isten megoldja.
Hát, én eddig úgy láttam, hogy Isten senki helyett nem dolgozik, és ami az én feladatom, azt nekem kell megoldani, tehát nem mondhatom azt, hogy Istenem, már hónapok óta csak 6 órát alszom, azt is 3 részletben, kérlek, tegyél engem olyanná, mintha kialudtam volna a szervezetemnek szükséges 9 órát...
Hogy vélekedtek erről?
És hogyan valósítjátok meg a gyakolatban?
Időbeosztás. Prioritások. Nekem fontos, hogy ki legyek aludva, és ehhez képest szervezem a napot. Nekünk speciel nem kell korán kelni, mert a férjem itthonról dolgozik. Szóval jókat alszunk, és tényleg nagyban hozzájárul az ember kedvéhez.:)
VálaszTörlésA személyes, tisztaság, egyebek- ez családszervezési kérdés. Ha több gyerek van, akkor muszáj bizonyos élhető szabályok szerint nevelni a gyerekeket. Konkrétabban: nem ugrom mindig, megtanultak várni a sorukra, ha éppen dolgom van. Meg azt is megtanulták, hogy tiszteletben tartsák azokat az időket, amikre szükségem van. (igeolvasásra idő, meg pl. zuhanyozás, én reggel teszem)
Van sokszor, amikor a gyerekek dolgai előnyt élveznek, sőt, a napom legnagyobb része erről szól. De meg kellett tanulnom, mert fontos, hogy nem feladatom feláldozni magam a gyerekek oltárán: nem szükséges kiégni, és szétzuhanni csak mert négy gyerekkel vagyok itthon.:) Az igeolvasás és az Istennel ápolt kapcsolatom prioritást élvez a gyerekekkel szemben. A férjemmel való kapcsolat is.:) Most így hirtelen ennyi jutott eszembe.
Hát, ügyes vagy...
VálaszTörlésA férjem azt mondja, erre születni kell.
Találkoztam egy anyukával, aki 5 gyerekkel volt otthon (13 évestől lefelé, 3évente 1 gyerek)
Minden szépen és rendben ment. Rend volt, aranyosak a gyerekek. Ráadásul kulturális környezetükből adódóan a legnagyobb fiú külön egyfajta tekintély volt, szinte az apuka helyett, ha éppen nem volt ott az apuka. Úgy rászólt a legcserfesebb lánykára, hogy mindjárt tudta, hol a helye :-)
Mondja a férjem, hogy na, hát erre születni kell, biztos ez az anyuka mindig is ilyen volt.
Megkérdeztem az anyukát.
Nagyot nevetett.
Azt mondja: Férjhez mentem, és a férjem a kezembe adott egy söprűt, hogy takarítsak ki. Erre én leültem a lépcsőre sírni, mert attól féltem, hogy kijön egy pók a sarokból. :-)
Főzni se tudtam. Most már tudok, de gyakran a férjem főz, mert szeret és tud főzni.
Hát, ez megnyugtatott. ezek szerint van remény. :-)
Igen, van remény. Az ember az úton válik ilyenné: ahogyan a gyerekek sorban jönnek, meg ahogyan Istent beleengedi az életébe, hogy a gyenge pontjait átformálja.
VálaszTörlésPersze van, aki a családból hoz mindent, és nem kell semmit sem megtanulnia. Velem nem így volt.:)
Azért az is igaz, hogy egymásból mindig csak töredékeket látunk. Egy vendégség vagy vendégeskedés alkalmával az ember mindig a legjobb oldalát igyekszik megmutatni. Hétköznap, amikor az igazi feszültségek, nézetkülönbségek, nevelési helyzetek, drámák zajlanak, akkor senki sem látja az embert, csak a család. Én nem érzem magam ügyesebbnek mint más. Biztos te is ügyes vagy az életed bizonyos területein, másokban meg fejlődésre szorulsz. Szerintem mindenki így van ezzel, én bizonyosan.:)
Talán nem úgy élek, mint mások, de mindenfajta asszonyi életmódnak megvannak a kihívásai és a szépsége. Nekem az enyém a legjobb, én így érzem.:)
Megint visszaolvastam, elég sok kérdés merült fel eddig.
VálaszTörléspl.
1. Honnan jöjjön a motiváció?
Megnézegettem a videókat a konferenciáról. Az egyik nagyon szimpatikus bácsi azt mondta: alapvetően 3féle nézet létezik a gyerekekről:
a) Locke(17.század, Anglia) a gyerek fehér lap, semmit nem hoz magával, mindent úgy kell neki megtanítani. Ezt rég tudjuk, hogy nem így van...
b) Rousseau (18.sz, Franciao., romantika kora) szerint az ember úgy születik, hogy mindent tud, eredendően jó, tehát csak hagyni kell kibontakozni. Hajaj...
c) Bibliai gyermekkép: Tanítsd, neveld, fegyelmezd, szeresd, ismerd meg az útját-módját... STB... tudjátok.
Mivel a keresztény nevelés a Biblia útmutatásai alapján történik, és hisszük, hogy a három emberképből a harmadik az irányadó, számíthatunk arra, hogy gyermekünk nem (mindig) tudja, hogy mi a jó neki, nem fog mindenért lelkesedni, és mivel mindenkinek más talentum adatott, nem érdekelhet minden mindenkit egyformán.
Így egészen biztosan, ahhoz, hogy gyermekünk egyenletesen fejlődjön, azokban a dolgokban, amik kevésbé, vagy egyáltalán nem érdeklik (és itt az élet minden területére gondolok, nem csak tantárgyakra), motivációra lesz szüksége.
Az, hogy a gyerek önmagában motivált, bizonyos területeken biztosan igaz, és erre lehet is építeni, de hogy ez így és csak így működik, az szerintem a Rousseau-ra épített oktatásfilozófia, amit az alternatív iskolák használnak előszeretettel.
Itt Angliában, ahogy észreveszem, szintén ez a filozófia dívik, mert hogy a babakocsiban ülő gyerek kólát (!) akar (?) és az anyuka harciasan megvédi (!!!) a gyereket, amikor az eladó megkérdezi, hogy mit is tetszett kérni, nem értettem pontosan: almalét, vagy gyümölcslét... - szóval nyilván a gyerek tudja, hogy mi a jó neki, azért akarja azt... ezért jár papucsban télvíz idején, és nyalókát kap este 11-kor, mert egyértelmű, hogy szüksége van rá... huhhh... föl szokott menni a vérnyomásom, mikor erről beszélek.
Nyilván figyelnünk kell a gyereket, mert vannak Istentől kapott adottságai, amiket észre kell vennünk, és támogatnunk kell, hogy kiteljesedhessen, de ennek a filozófiának az egészre való kiterjesztése a fent említett veszélyeket rejti magában.
Ezért én a megfigyelés, és spontán helyzetek maximális kihasználása mellett helyt adok némi leülős - kitöltős - muszáj dolgoknak is, mert így lesz kerek a kép. (csináltam, és csinálom minden szünetben, még ha teljesen nem is tudunk az iskolától függetlenek lenni)
Az már csak magánvélemény, hogy szegény fiúkáknak, hacsak maguktól nem akarják, én bizony 8 éves korig nem erőltetném a szép szabályos kézírást... egyszerűen csak nem érettek rá biológiailag... de ez már másik kérdés...
2. Matematika a való életben:
VálaszTörlésa magyar matematikatanítás kétségtelenül eléggé el van tolódva az elmélet és a sulykolás irányába, viszont a gyerek életkori sajátosságait jobban figyelembe veszi, mint az angol rendszer.
Az angol rendszer előnye viszont, hogy nagyon gyakorlati (sokszor sajnos az alapvető elmélet rovására, aminek hosszútávú következményi vannak).
Ha jó gyakorlati megközelítést keresel, akkor angol honlapokon keresgélj.
Ha jól meg szeretnéd alapozni az elméletet, és biztos alapokat akarsz adni, akkor haladj a magyar módszer szerint.
Az igazság valahol a kettő között van.
Nektek, mint otthontanító anyukáknak megvan az a kiváltsága, hogy ezt megtehetitek...
Szeretem a matematikát.
A matematika gyönyörű, és nagyon az életről szól. (ezt a magyar rendszerben könnyű elfelejteni...)
A való életben nagyon könnyen találkozik az ember matematikával.
- Hány tányér kell,
- hány villa hiányzik még,
- hányadik polcon van amit anya kér,
- hány kiló lisztet kell venni,
- hány perc alatt sikerül mindenkinek fölöltözni,
- ma hány perccel voltunk gyorsabbak mint tegnap
Aztán a matematikának sok területe van, nemcsak a számok tartoznak bele, hanem formák, irányok, változások, problémamegoldások, bármiféle sorozatok stb. stb. ezekre még könnyebb példákat találni.
Szorzótábla: legjobb módszer a régi, jól bevált skandálás. Ritmikusan, séta közben, autóban csak mondani, mondani unásig (utálja mindenki) - de mikor túlvannak rajta, akkor élvezik az új tudást.
Bónusz: ami még a matematikához kapcsolódik. Erre aztán végképp nincs idő az iskolában. Otthon viszont igen.
7: miért 7 nap alatt lett megteremtve a föld?
12: miért 12 apostol volt?
stb. stb...
Hajrá!
és akkor még egy ráadás:
VálaszTörlésMi érdekli a gyereket?
Ti hogy vettétek észre?
Én úgy vettem észre, hogy az esetek többségében a gyereket az érdekli, és azt kedveli amit ISMER...
Angol gyerek jött hozzánk vedégségbe.
Borsóleves. Sose látott még ilyet.
- Kérsz?
- Nem.
- Nem szereted?
- Nem.
- Kóstoltad már?
- Nem.
- Sose ettél még ilyet?
- Nem.
- Tehát akkor nem is tudod, hogy milyen.
- Nem.
- Akkor mért nem azt mondod, hogy nem ismerem, ahelyett, hogy "nem szeretem"? Mi lenne, ha megkóstolnád egy kanállal?
- Jé, ez finom!
- :-)
És ha viszek angol süteményvásárra magyar süteményt, NEM veszik meg, mert NEM ISMERIK.
Iszonyatos nagy ellenállásuk van az ismeretlen dolgokkal szemben.
Szerintem ez egy meglehetősen gyerekes hozzáállás...
Viszont ha rendszeresen "megkínáljuk" a gyerekeket olyan dolgokkal, amiket nem ismernek, esélyt adunk nekik arra, hogy egyáltalán gondolkozhassanak rajta, és ha mélyebben megismerték ("fiam, kórusra legalább egy évig járj, mielőtt kijelentenéd, hogy nem szereted..."), majd eldönthetik, hogy érdekli-e őket.
És ha a dolog nem létfontosságú, akkor lehet valami mást keresni helyette. "oké, letelt az egy év. Mivel változatlanul utálod a kórust, és zene nélkül nem maradhatsz, úgy gondoltam, megkérdezlek (10 éves, tehát csinálhatok úgy, mint aki megkérdezi), hogy mi lenne, ha zongorára járnál kórus helyett"
"oké!!!"
(utólag az is kiderült, hogy a kórussal csak az a baja, hogy a legjobb barátja nem jár)
Anett, szerintem van egy kis keveredés itt, amit szeretnék tisztázni.
VálaszTörlésA videón a három szemléletmódot Potter bácsi nem az oktatással kapcsolatban hozta fel, hanem a neveléssel kapcsolatban. Amit ő mondott, az egyáltalán nem a tanítás módjairól szólt, hanem arról, hogyan kell a gyerekhez, mint egészhez viszonyulnunk, és hogy a gyereket ennek a fényében hogyan kell erkölcsi nevelésben részesíteni.
Nem gondolom, hogy a bibliai szemléletből az következik, hogy természetesnek kell venni, hogy a gyerekek nem lelkesednek bizonyos ismeretek elsajátításáért. A Biblia azt mondja, hogy a gyermek nem bölcs önmagától, nevelni kell és azt is mondja, hogy ő bűnös. De ezek az igazságok nem mondják ki, hogy ne lenne természetes lelkesedése, és hogy ez ne hathatna ki akár minden tantárgyra, vagy minden ismeretre. Az Ige az előbb említettekben szellemi tudatlanságról szól, nem pedig arról, hogy a bűnös gyereknek nincsen ismeretszerzési motivációja.
Lehet, hogy a Rousseau-i filozófia azt mondja, hogy a gyerek önmagában motivált a tanulásra- én csak arról olvastam vele kapcsolatban, hogy a gyerekeket eredendően jónak tartja: ez a kettő szerintem nem ugyanaz. Én úgy látom, hogy az ismeretéhség vagy tanulási vágy vagy motiváció egy olyan jellemvonás, ami megfigyelhető minden kisgyereken, földrajzi és társadalmi helyzettől függetlenül. A kisgyerekek nem válogatnak az ismeretek között, és nem mondják, hogy mondjuk beszélni nem akarok megtanulni, mert az nekem nem jön be. Amikor kicsi a gyerek, akkor az agya szivacs- szokták mondani. Ez igaz is, de amikor mi felnőttek motiváltak vagyunk valamit megtanulni, akkor a mi agyunk is ugyanilyen szivacs.
Hogy mitől veszik el a motiváció? Nem veszik el, hanem erőszakkal elnyomják, kioltják. Tanárok, osztálytársak, maga az iskolai környezet, és a szülők is asszisztálnak sajnos. Mert a gyerek érdeklődését a megszégyenítés lebénítja, a kortársak érdeklődési köre belimitálja, a számonkérés és jutalmazás rendszere ledegradálja. Ha nem lenne utóbbiakban része, akkor a természetes érdeklődése megmaradna. Én ezt gondolom.
A motiváció vagy belülről jön, vagy kívülről. Azt hívom belső motivációnak, amikor az adott dolgot meg AKAROM tanulni, mert érdekel. Külső motiváció az, amikor meg AKAROM tanulni, mert a céljaim eléréséhez meg kell. Egy nagyon kedves ismerősöm mondta, hogy a tanulás katalizátora a szülői szeretet. Egyetértek vele. Lehet mindent motiváltan és tudásra szomjasan tanulni. Az elvárások, a szeret hiánya, és a természetes érdeklődés erőszakos elnyomása (ki nem teljesítése) a motivációt megöli. Ha a motiváció nincsen elnyomva, vagy ha újra fel van keltve, akkor akármit meg lehet tanulni, mert a motiváció szükséges a tanuláshoz.
Az írással kapcsolatban én is így látom, és szerintem ennek megvalósítására van otthon lehetőség.
A matekot én nem szerettem a suliban, mert nem voltam jó belőle. Bár belül mindig éreztem, hogy ez a tantárgy jó is tudna lenni, ezt az iskolában csak nagyon rövid időszakokra tapasztaltam meg. Itthon viszont, hogy látom, mennyi minden matematika, és hogy meg lehet érteni, először csodálkozom rá, milyen jó és hasznos is. És érdekel- hiába, az oo a szülőknek is szuper.:D
VálaszTörlésIgazából nem érzem azt, hogy az angol és a magyar matekmegközelítés között kellene választanom: úgy érzem, itthon kitárulhat a széles világ, és tanulhatunk úgy, ahogyan nekünk tetszik, akár senkit sem követve.
A matek gyakorlati megközelítése itt van a mindennapjainkban. Az elmélet a tankönyvben van, majd valamikor elővesszük...:D De tényleg. Ameddig látom a fejlődést és spontán adódnak módok a matekos elmélyülésre, addig jól megvagyunk a könyv nélkül.
Szerintem a 'nem ismerem-nem szeretem' az egy tanult viselkedésminta. Hogy mást ne mondjak, a gyerekek egymástól és a szüleiktől tanulják el, hogy idegenkedni kell az ismeretlentől. Nem sikk új ismeretekért lelkesedni, sem új kajákért, sem új emberek megismeréséért. Ez otthon nem kell, hogy így legyen, de bele kell fektetni energiát, hogy a gyerkőcök ne ezt a mentalitást tegyék magukévá.:)
VálaszTörlés